Részletek nyomán: Juan de Tovar, AZTÉK KRÓNIKA c. könyvéből. Helikon Kiadó - Kner Nyomda - Gyula 1986.
Küzdelem és szenvedés semmiért 
Amint a tó vize elfolyt, a vidék ugyanolyan száraz lett, mint korábban. Látták, hogy a hely újra terméketlenné vált és úgy vélték, hogy istenük már megengesztelődött, tehát tanácsot kértek tőle. Ő azt parancsolta, hogy bontsanak tábort és induljanak. Vándorlásuk során a nagy México-tó felé közeledtek, de valahogy cikk-cakkban és széltében-hosszában távolodva ismeretlen végcéljuktól, hiszen az eredeti indulási pontjuktól légvonalban az egy hónapnyi járásra volt tőlük!. Ezzel szemben 40 évig vándoroltak, hihetetlen szenvedések, harcok, viszontagságok és emberveszteségek közt, mert a "jótevőjük" maga volt a "hazugság atyja" aki a legkevésbé sem akarja az emberek földi boldogságát, mégkevésbé az örök üdvösségét.
Tehát szedték a sátorfájukat, időnként megállva, vetettek és arattak, anélkül hogy komoly összeütközésbe kerültek volna az arrafelé lakókkal, de ez nem volt mindig így, ezért éberen és harcra készen haladtak előre. Végül eljutottak egy Chapultepec nevű kis hegyhez – jelentése a sáskák hegye. Félelem és aggodalom vett rajtuk erőt, mert a hírhedt tepaneca nép uralkodott ott azidő tájt a többi nép felett. Városuk és székhelyük Azcapotzalco volt, ami "hangyabolyt" jelent. Csupa "biztató" név, megkérdezték tehát istenüket, hogy mitévők legyenek. Válasza az volt, hogy várják ki az eseményeket, ő majd idejében szól és inti őket, mindenesetre nem ez az a hely, amit lakóhelyül kiválasztott, bár az sincs már messze. (Talán ebben az egyben soha nem hazudott, hiszen ha egyenesen odairányította volna őket, most már egy két héten belül megérkezhettek volna!) A bálvány válasza félelemmel töltötte el őket és sietve vezért és kapitányt választottak a legkiválóbbak közül, aki majd a harci stratégiát megszervezi. A férfiak éjjel-nappal őrséget álltak, a nők és a gyerekek pedig, a sereg közepén helyeztek el, miközben nyilakat, hajítódárdákat, parittyákat meg egyéb harci közöket készítettek. Annál is inkább szorongtak, mivel a környező számtalan népből egy sem mutatott irántuk jóakaratot. De a baj csőstől jött!
A magára hagyott varázslónőnek – akit istenük nővérének neveztek –, volt egy felnőtt fia Cópil, aki arra felé tanyázott hatalmas seregével. Ismerve anyja történetét, másra sem vágyott jobban, minthogy kegyetlen bosszút álljon a népen. Arra tüzelte rabló seregét és a környező népeket, hogy egy szálig irtsák ki az általa ismertnek mondott, elvetemült, háborúskodó és erkölcstelen azték népet. Ennek hallatán mindenki elszörnyedt és Cópil terve bevált. 
Ám Huitzilopochtli a démon, dúlt a méregtől. Magához hívta a papokat, és rájuk parancsolt, hogy titokban menjenek el ahhoz a sziklához, ahol az áruló Cópil a pusztulásukat várja, végezzenek vele és hozzák el a szívét. Úgy is történt. Azték különosztagosok meglepték a gyanútlan Cópilt, megölték és kiszakították a szívét. Amikor a szívet felmutatták istenüknek, újabb parancsa az volt, hogy egyik őrzője vigye a szívet be a tóba, és vesse a nádas közepébe. Úgy is lett. Hiedelmük szerint ebből a szívből sarjadt ki az a fügekaktusz, melyre leszállt egy sas, és e ritka jelenség helyén épült fel később Mexiko városa. Beszélik azt is, hogy ahol a gonosz Cópil meghalt, máig is működő melegvizű kénes források fakadtak. Innen az Acopilco név.
Az ármányos Cópil halálát követően mégsem érezhették magukat biztonságban az aztékok, mert a rágalmak miatt már mindenki gyűlölte őket. És valóban, szomszédaik hamarosan fegyveres seregel vonultak ellenük. 
