A Szentírás szerint az embernek le kell borulnia Isten színe előtt
Alapgondolat: Egyszer megkérdezték Teréz anyától: „Ön szerint napjainkban mi a legnagyobb baj a világon?” Legtöbben bizonyára azt feltételeznék, hogy Teréz anya az éhséget, a leprát, a járványokat, a családok széthullását, az abortuszt, a tudatos ateizmus, a gazdasági válságot, a nukleáris fenyegetést, vagy valami más effélét tekint a legnagyobb gondnak. Kalkuttai Teréz minden gondolkodás nélkül, egészen mást válaszolt: „Bármerre járok a világban, az szomorít el leginkább, hogy látom amint az emberek az Oltáriszentséget kezükbe fogadják.”
Miért méltóbb térden állva fogadnuk a fölséges Istent? A Szentírás egyöntetű tanúsága szerint a 
fölséges isteni jelenlét előtti leborulás vagy letérdelés az alázatos imádás kifejezéseként a tiszteletnek alapvető gesztusa. A legjobb módja annak, hogy kifejezzük tiszteletünket az eucharisztikus színekben előttünk álló, mérhetetlen nagysággal és szentséggel bíró Úr iránt, Péter apostol példájának a követése, aki térdre borult az Úr előtt és felkiáltott: „Uram, menj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok!” (Lk 5,8) „Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban” (Fil 2,10) – tanít bennünket Szent Pál apostol. Hasonlóképpen cselekedett Jairus, amikor arra kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg leányát (Lk 8,41). A leprából meggyógyított szamariai leborulva adott hálát az Úrnak (Lk 17,16). A felséges jelenlét és az isteni kinyilatkoztatás előtti leborulás ugyanezen gesztusával találkozunk mindenütt a Jelenések könyvében (Jel 5,8.14; 19,4). Szent János elbeszéli, hogy imádással borult az Úr angyalának lábai elé, amikor látta és hallotta a neki szóló kinyilatkoztatást (vö. Jel 22,8).
A szentáldozással kapcsolatban nemcsak a leborulásra, hanem az Oltáriszentség nyelvre fogadására is találhatunk biblikus megfontolásokat. Ezekiel jelképesen közvetlenül a szájába kapja Isten igéit: „Nyisd fel szádat, és edd meg azt, amit én adok neked! Erre azt láttam, hogy íme, egy kéz nyúlt felém: benne könyvtekercs volt. (…) Erre felnyitottam számat, s ő megetette velem azt a tekercset (…). Erre megettem azt és olyan édes lett a számban, mint a méz.” (Ez 2,8–9; 3,2–3)
A szentáldozásban magunkhoz vesszük a testté lett Igét, amely nekünk Isten gyermekeinek valóságos eledelünk. Amikor az Oltáriszentséghez közeledünk, emlékezetünkbe idézhetjük a 81. zsoltár 11. versét is, amelyet a zsolozsmában imádkozunk Úrnapja főünnepén: „Csak nyisd ki szádat, és én betöltöm”.
Elképzelhető, hogy Krisztus az Utolsó Vacsorán a bemártott kenyeret az iskarióti Júdásnak közvetlenül a szájába helyezte (vö. Jn 13,26–27), hiszen az átázott kenyeret kézbe adva, akkor és ott sem lett volna ésszerű! Bizonyára így tett az Úr minden apostollal is.
A kézbenáldozás hívei azzal érvelnek, hogy "ezer évig csupán megtörték a kenyeret és úgy vették 
magukhoz, miért lenne ez méltatlan cselekedet napjainkban?" Kétségkívül a közel-keleten Jézus idejében ténylegesen létezett az a hagyományos gyakorlat, amely még ma is változatlanul megfigyelhető, hogy a ház ura saját kezűleg eteti vendégeit, oly módon, hogy szimbolikusan a szájukba helyez egy darabkát az ételből.
De tekintsük csak meg, hogy miként áldoztak ezer évig azok, akiknek a pap megtörte e kenyeret? Az áldozó – a leborulás előzetes tiszteletadása után –, jobb tenyerébe fogadta a Szentséget (a Darabot), s mély meghajlás közepette ajkával vette fel, majd nagy gonddal mintegy végignyalta saját tenyérét, hogy semmiféle morzsa ne maradhasson hátra. – Nos, ez volt a gyakorlat!
A konszekrált Kenyér színei alatt valóságosan jelen levő – nemcsak Testével és Vérével –, hanem istenségének fenségével is köztünk rejtező Úr imádása a legtermészetesebb és legnyilvánvalóbb módon a térdelés vagy leborulás biblikus gesztusában fejeződik ki, melyet az Egyház tradíciója jól ismer és alkalmaz, s amelyet lelkünk java és az Oltáriszentség megóvása érdekében nekünk is követnünk kell. (A valóságon Jézus Krisztus jelenlétét értjük az Áldozatban, de egyben a Keresztről ránk áradó valóságos isteni kegyelemet is!) A Szentek seregének imádságai ékes példáját adják számunkra az Oltáriszentség iránti köteles tiszteletnek. Aranyszájú Szent János, Alexandriai Szent Cirill, vagy éppen Szent Bonaventura fohászai a legszebb szavakkal is alig tudják kifejezni hódolatukat a Szentségben jelen levő Úr iránt. 
XVI. Benedek pápa következetesen példát mutat az áldoztatás legméltóbb formájáról: szentmiséin csak térdelve, nyelvre áldoztatja a híveket. A pápa szertartásmestere, Guido Marini prelátus az Osservatore Romano újságnak 2008. június 25-én adott interjújában kijelentette, hogy a pápai miséken a jövőben az áldoztatásnak a szabályos formája, a pápa által addig is már több ízben gyakorolt, térdelve és nyelvre való áldozás lesz. Guido Marini a következőket mondta: „Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy a kézbeáldoztatás jogilag még ma is kivételes engedélyhez kötött, mely egyes püspöki konferenciák püspökeinek adatott csak meg. A pápa eljárása arra szolgál, hogy az egész Egyház számára érvényes általános szabály törvényi erejét aláhúzza.” (A képen XVI. Benedek pápa áldoztatja Guido Marini prelátust.) (Fülep Dániel, a Tengernek Csillaga 2010. június-júliusi számában megjelent írása nyomán.)
