A szentáldozás földi életünk legnagyobb ajándéka
Alapgondolat: Egyszer megkérdezték Teréz anyától: „Ön szerint napjainkban mi a legnagyobb baj a világon?” Legtöbben bizonyára azt feltételeznék, hogy Teréz anya az éhséget, a leprát, a járványokat, a családok széthullását, az abortuszt, a tudatos ateizmus, a gazdasági válságot, a nukleáris fenyegetést, vagy valami más effélét tekint a legnagyobb gondnak. Kalkuttai Teréz minden gondolkodás nélkül, egészen mást válaszolt: „Bármerre járok a világban, az szomorít el leginkább, hogy látom amint az emberek az Oltáriszentséget kezükbe fogadják.”
Az Oltáriszentség magunkhoz vétele földi életünk legszentebb pillanata. Katolikus hitünk Szent Titka, Krisztus valóságos jelenléte a Legméltóságosabb Oltáriszentségben, akit úgy veszünk magunkhoz, mint az Élet Kenyerét (vö. Jn 6,48).
A Tridenti Zsinat az Úr teljes szentségi jelenlétét hirdeti: „A legméltóságosabb Oltáriszentségben a kenyér és bor konszekrációja után ugyanezen érzékelhető anyagok színe alatt igazán, valóságosan és lényegileg jelen van a mi Urunk Jézus Krisztus, az igaz Isten és igaz ember.”
Az Úr Krisztus tényleges, valóságos és lényegi jelenléte az Oltáriszentségben a szent színek feloszlásáig tart és a még érzékelhető legkisebb részecskékre is egyaránt kiterjed. Ebből következik, hogy a szentáldozás a legkomolyabb testi és lelki előkészületet, a Szentség kezelése és magunkhoz vétele pedig a legteljesebb hódolatot és figyelmességet kívánja meg tőlünk.
Az Oltáriszentséget a hívő csak súlyos bűntől mentes, felkészült lélekkel engedheti a szívébe, mindig ügyelve arra, hogy az Úr Szent Teste az Eucharisztiában a legnagyobb védelmet kapja meg. Ennek a magas követelménynek tökéletesen a katolikus Egyház tradíciójában örökölt áldozási forma felem meg, mely szerint a Legméltóságosabb Oltáriszentséget térdelve és nyelvünkre fogadjuk, miközben áldoztatótálca és áldoztatókendő segíti a pap minden mozdulata közben a Szentség védelmét.
Az utóbbi évtizedekben a szentáldozási fegyelem radikális megváltozásának vagyunk tanúi. A II. vatikáni Zsinat, a legmesszebbmenőkig igyekezett elősegíteni Isten népének a Szentség vételét, hogy a hódolati mozdulatokban korlátozottak is, külön engedély nélkül, magukhoz vehessék a Legszentebbet! Sajnos, számos országban, így hazánkban is – lényegében félreértelmezésből vagy megtévesztettségből eredő – szokássá vált és széles körben engedélyt is kapott a kézbeáldoztatás, mint lehetőség. Ám ez a modernkedő gyakorlat a Szentség méltó vételét és oltalmát illető szempontoknak a legkevésbé sem felel meg!
A szentáldozás helyes és kívánatos módjának bizony, továbbra is a térdelve, nyelvre való vételnek kellene lennie, melyet Szentatyánk példája nyomán nekünk is gyakorolnunk és tanítanunk kell, engesztelő szívvel könyörögve az Úrhoz a Legméltóságosabb Oltáriszentséggel való méltatlan bánásmód és vétel által a Vele szemben elkövetett bűnökért.
Az angyali doktor, Aquinói Szent Tamás szentáldozás előtti imája: „Mindenható, örök Isten, íme egyszülött Fiadnak, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak szentségéhez járulok. Úgy közeledem, mint szegény, egyszerű teremtmény az ég és föld Urához. Kérlek azért végtelen irgalmadra, légy kegyes betegségemet meggyógyítani, tisztátalanságomat megmosni, vakságomat megvilágítani, szegénységemet gazdagítani, hogy az angyalok Kenyerét, uralkodók Urát oly hittel vegyem magamhoz, mint az lelkem üdvösségére a leghasznosabb. Engedd, hogy a kenyér színe alatt rejtőző kedves Fiadat, kivel most földi vándorlásomban egyesülni akarok, egykor az örökkévalóságban színről színre is megláthassam. Ki Veled és a szentlélekkel él és uralkodik, mindörökkön örökké. Amen.” (Fülep Dániel, a Tengernek Csillaga 2010. június-júliusi számában megjelent írása nyomán.) 
