Az Egyház Isten létét hirdeti, Jézust a világ üdvözítőjeként állítja elénk és a megváltás tényét tanítja, amelyet a szentségeken keresztül közvetít! Ez mind feltételezi a bensőséges hitet és az Istentől való kiválasztottságtudatot, mely a szentségi gesztusok maradéktalan kifejezésében mutatkozik meg. Ennek elmaradása esetén, sérül a Szentmise áldozatában, az Eucharisztia valós jelenlétében, a Szentségek isteni segítségében való hit, és így elsekélyesedik a győzedelmes evangelizáció, az Egyház pedig „szenteskedő asztaltársasággá” válik.
Az emberi élet célja az örök élet, melyben a földi lét csupán az egyszeri „választás” adott lehetősége! Tehát kizárólag röpke földi életünkben dönthetünk örök sorsunkról ‒ Isten mellett, vagy ellene ‒, pontosabban az üdvösség vagy kárhozat lehetőségéről!
Az evangelizációnak, nem csak a megváltás örömének hírdetéséről, hanem szükségszerűen a „mitől való” megmentettségünkről, vagyis a mennyországról, a pokolról, a tisztítótűzről, a személyes gonosz térnyerésének (Ef 4,27) veszélyéről is szólnia kell!
A túlságosan akadémikussá vált teológia ugyanis lassan elszakadt az Egy Szent Katolikus és Apostoli Anyaszentegyház valóságától. Egyre modernebb felfogásukkal nem csak kétségbevonják az „Ádám és Éva” teremtéstörténetet, de a krisztusi csodák realiását is. Vitatják a „még ma velem leszel a Paradicsomban” helymeghatározását (Lk 23,43.) és félreértelmezik az isteni Irgalmasság határait. Ennek pedig egyenes következménye a liturgikus-, sőt kanonikus kifejezések szóváltoztatása, a „végtelenfölségű, a legméltóságosabb, a szentségi- és a szeplőtelen” kifejezések elhagyása! Sajnos az illetékes klérus abban a hiszemben van, hogy korszerűsítenek, „reformálnak”, holott valójában „reformátussá” válnak!
Pedig Jézus Krisztus kétezer éve ugyanaz, ma és mindörökké! (Zsid 13,8)
