Kedves Testvérek! Senki ne vegye félvállról a hit kérdését, mert ,,nem babra megy a játék”, az örök életéről van szó!
Fogantatunk, születünk, élünk, meghalunk és ezzel fejeződik be földi zarándoklatunk, végleg meghatározva jövő sorsunkat! Ennek tudatában kellene élnünk, mintegy a megmérettetésre való állandó készülődésben. Ezzel szemben sajnos keveset gondolunk a végső dolgokra. Sokan egy életen át nem ismerik meg önmagukat, hivatásukat – ámde nem csoda –, hiszen Istent se akarták megismerni, így aztán úgy halnak meg, hogy nem is tudták mivégett éltek!
Márpedig a katolikus hit tanítja, hogy Isten szoros kapcsolatot tart velünk a megszentelő kegyelem által. Ezt a hittételt vagy nem ismerik, vagy figyelmen kívül hagyják és nem keresik az Istennel való kapcsolatot, tehát minek is imádkoznának?! Végzetes tévedés ez, mert az imában Istent szólítjuk meg – jóllehet – Ő készteti bennünk. Sajnos kevesen érzik ennek az örök életet érintő fontosságát, pedig Liguori Szent Alfonz intése súlyosan figyelmeztet: ,,aki nem imádkozik, az elkárhozik”!
Ámde ne higgye senki, hogy ez csak egy 18. századi szigorkodás, mert az Új Katekizmus is megerősítette: ,,Aki imádkozik, biztosan megmenekül; aki nem imádkozik, biztosan elkárhozik.” (KEK 2744.) Az imádság tehát életszükséglet ‒ mondhatni ‒ örökélet szükséglet, amiként Lukács evangelista is figyelmeztet: „Szüntelen imádkozni kell és nem szabad belefáradni.” (18,1)
(folyt.) Előző rész
