Az első római út Ritát, homlok-stigmájának gyomorforgató szaga miatt elkülönítették a nővérektől. E sebek 15 éven át véreztek, és szentünket mennyei magasságokba emelték. Közbenjárására megszállottak és betegek gyógyultak meg.
1450-ben V. Miklós pápa az „Immense et Innumerabilia” kezdetű bullájában jubileumi évet hirdetett meg, Rita felvetette a főnöknőnek, hogy konventjük egy csoportja zarándokoljon el az Apostolok sírjához. A felvetés mindaddig tetszett a nővéreknek, amíg tudomásukra nem jutott, hogy Rita is velük megy, az ellenszenv persze a homloksebéből áradó nehezen viselhető bűz miatt volt.
Ekkor Rita azzal a kéréssel fordult az Úrhoz, hogy a stigmáját, szagával együtt vegye el a zarándokút idejére. A kérése meghallgatásra talált és a seb mindenestől eltűnt nyomtalanul, a vele járó fájdalom azonban megmaradt!
Nyolcan keltek útra hegyen-völgyön át, a jó 130 km-re lévő Róma felé.
A főnökasszony némi pénzzel is ellátta a zarándokcsapatot. A nővérek Ritára bízták a pénz kezelését, mint volt háziasszonyra, ám ő a Gondviselésre való hagyatkozás intelmével ‒ társai nagy rémületére ‒, bedobta az egész pénzt a Corno folyóba. Az ágostonos nővérek ahogy haladtak, sorra megtapasztalhatták, hogy a Gondviselés valóban őrködik fölöttük! Vendégül látták őket, és szállást is felkínáltak anélkül, hogy keresniük kellett volna. Amint meglátták a hét domb egyikén Róma tornyait, térdre borulva adtak hálát Istennek.
Rómába érve elámultak a gyönyörű templomok sokaságán, az utcák zajos forgatagán. A Szent Péter bazilika akkor még nem épült meg, de a régi bazilika is lenyűgözte a nővéreket, akik jóval kisebb templomokhoz voltak szokva.
1450. május 24-én, Pünkösd vasárnap volt a főünnep, melyen csak a szerzetesek közül 3 ezren vettek részt ‒ köztük későbbi nagy szentek egész sora ‒,ezért ezt az alkalmat a „szentek jubileumának” is nevezi az utókor. Ekkor avatták szentté a 6 évvel korábban elhunyt Szienai Szent Bernátot.
A jubileumi év annyira népszerű volt, hogy néhány szerzetesrendben a főnök engedélye nélkül is zarándoklatra indultak, mondván „inkább engedelmeskedünk a pápának, mint a rendfőnöknek”!
V. Miklós pápa ekkor mondta a szállóigét: „Melior est obedientia quam indulgentia” – Többet ér az engedelmesség, mint a bűnbocsánat!
A casciai nővérek római zarándoklata azonban sok veszéllyel is járt vagy járhatott volna! Sajnos a nagy zarándoktömeg behurcolta a pestist a városba, ráadásul a Tiberis is meg volt áradva. A zarándoktömegek súlya alatt leszakadt az Angyalhíd. Sokan vesztek a folyóba.
A római zarándoklat sikeresen és mindannyiuk számára nagy kegyelmekkel zárult, a Gondviselés legnagyobb csodája azonban az volt, hogy épen-egészségesen érhettek haza. Casciában, Ritán nyomban megjelent a vérző homlokseb.
(folyt.)