Imával és szeretettel Ritát lelki viharaiban és érveiben megerősítette lelki anyja, az Ágoston-rendi kolostor főnöknője is a vele való beszélgetés során. Feltárta előtte a házasság ‒ mint a legnehezebb szerzet ‒ transzcendens vetületét, miszerint bizonyára Isten akarataként találkozott Paolóval, hiszen Jézus azt is mondta: „Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.” (Mt 9,13) Senki sem üdvözülhet, ha csak magával törődik és közömbös a rábízott lelkek vesztén.
Rita ekkor döbbent rá, hogy Paolónak talán ő az utolsó és egyetlen esélye itt a földön, hogy elkerülje az örök kárhozatot. Megerősítette őt ebben, a házasságát mindvégig aggodalommal néző édesanyja is a halálos ágyán: „Mindig igyekezz előbb megérteni őt, mielőtt ő próbálna megérteni téged. Soha ne ítélkezz ‒ ez az Istenre tartozik ‒, inkább bocsáss meg neki, mert ez viszont a te kötelességed!” Természetesen Rita is szembesült a kísértő azon „józan” érveivel, miszerint miért kéne megbocsátania annak, aki nem kér bocsánatot, és miért imádkozzon azért az emberért, akit ez láthatóan még fel is bosszant?
Márpedig a házastársak egymásért való imája ‒ a Szentség révén ‒ sokszorosan nagyobb hatású, mintha bárki más mondaná értük, és természetesen Rita imái sem maradtak nyomtalanok férje elfásult lelkére.
Paolót egyre nagyobb szorongással töltötte el a kezéhez tapadt rengeteg vér, különösen az, hogy emiatt menthetetlenül a pokolra fog jutni. Már ennek felismerése is biztató volt, ám ez csak fokozta benne a „nekem már úgyis mindegy” csüggedését! Ki is mondta feleségének „lehet, hogy az én lelkemet már késő megmenteni”. Rita volt azonban az az asszony, és következetes nő volt, aki nem ismert lehetetlent: „Soha nem késő, ha hiszünk és bízunk Isten szeretetében” ‒ válaszolta. És ez a kitartó bizalom adott erőt gondoskodó szeretetéhez, példaadásához. A férjét mindig friss vacsorával várta, aki olykor késő este, gyakran részegen, vérfoltos ruhában tért haza.
(folyt.)