Az üdvözültek bánkódnak-e szeretteik esetleges kárhozata miatt?
Külön nagy öröm forrása az üdvözültek számára az Üdvözítő, Szűz Mária, a szentek és a többi üdvözültek és hozzátartozóik társasága, akiknek közösségében az embernek mint társas lénynek, nemesebb igényei teljes kielégülést nyernek.
Hozzátartozóik iránti szeretetükben is megtisztulnak és gyarapodnak. Viszont, sokszor feltett kérdés, hogy ha az üdvözültek tudnak elkárhozott hozzátartozóikról, ez nem kelt-e bennük múlhatatlan bánatot?
A felelet önként kínálkozik:
Az üdvözültek teljesen Isten szempontjai szerint ítélnek és néznek mindent, akaratuk annyira azonosul Istenével, hogy a felebaráti és rokoni szeretet dolgában is úgy gondolkodnak, mint az isteni Szent Bölcsesség. Tehát a legkevésbé sem „más véleménnyel” vagy bánkódással tekintenek a kárhozott lelkekre, hanem Isten szentségének, igazságának és minden kegyelmet felkínáló irgalmával azonosulnak.
1) Véletlenül nem lehet elkárhozni! (De üdvözülni sem!)
2) A halál az ember földi zarándokútjának vége. Isten minden embernek felajánlja élete során – kegyelme és irgalma révén –, hogy döntsön végső sorsáról. Aki tehát a földi életében tudva és akarva elutasította magától Istent, a segítő kegyelmeit és irgalmasságát – s ezt a magatartását még életében meg nem bánta, az a személy tudva és akarva tartotta magát távol Istentől! Ez a távol tartás bizony a személyisége lényegévé vált, és még akkor sem lenne képes megmaradni Isten Országában, ha ez lehetséges volna számára!
3) Fontos tudni, hogy Isten ítélőszéke előtt teljesen tisztán lát a lélek! Ott nincs már bűnbánat (ami csak a földi élet kiváltsága) és sajnos egykönnyen az maradhat mindenkinek az álláspontja és vágya, amit egész életén át képviselt! "Irányváltás" vagyis megtérés csak a földi életben lehetséges, lényegében ez az "iránymeghatározás" a földi életünk célja!
4) A fentiekből adódóan a lélek lényegében önmagát ítéli el, és végtére is a kárhozattal a saját „vágyott kívánsága” teljesül!
Montforti Grignon Szent Lajos írja: Vannak, akik „könnyen eladják elsőszülöttségi jogukat, vagyis a Mennyország örömeit egy tál lencséért. (...) Egyszóval csak a földiekre gondolnak, csak a földért és a világ örömeikért, élvezeteiért dolgoznak, és pusztán hiú dicsőségért adják el a keresztségben nyert kegyelmet (ártatlanságuk ruháját), mennyei örökségüket.” (Vö. TMT 189)
Visszatérve az alapkérdéshez, egy üdvözült lélek annyiban „bánkódhatna” hozzátartozójának kárhozatán – ami abszurd! –, hogyha a mennyből ne próbált volna közbenjárni érte, pláne, ha az a hozzátartozó kérve-kérte őt! Ámde ha az adott lélek nem működött együtt az isteni kegyelemmel, mely időben késztette őt a megtérésre, és a megkötözöttségeit nem hagyta el! Sem a tisztítótűzben szenvedőkért nem imádkozott, sem a Szűzanyát nem hívta segítségül, sem az üdvözült hozzátartozóját nem kérte, ennek következtében a saját szabad akaratába dermedt a lelke, mi által a pokol vonzásába került!
„Aki imádkozik, üdvözül, aki nem imádkozik, elkárhozik” – tanítja Liguori Szent Alfonz. (Del gran mezzo della preghiera 1, 1. Kiad. G. Cacciatore - Róma, 1962. 32.) Ám ne higgye a kedves Olvasó, hogy e kijelentés csupán egy szent „szigora”, mert az Új Katolikus Katekizmus is szó szerint ezt tanítja: „Aki imádkozik, biztosan megmenekül; aki nem imádkozik, biztosan elkárhozik.” (KEK 2744)
A felebarát vagy hozzátartozó esetleges kárhozata tehát, az adott lélek Istent elutasító határozata! És sokaknak ijesztő, de a földi élet és az emberi értelem, egyfelől ennek a döntéshozatalnak a tudatos meghozatalára való!
(Források az első részben!) (folyt.)
