Az örök élet személyes boldogságot nyújt?
Az időhöz és anyaghoz kötött világban, testünk szerint soha nem tudunk tartósan boldogok és megelégedettek lenni, hiszen csak véges javakat találhatunk. Ugyan e világban a szellemi lelkünk sem elégíthető ki csupán érzéki vagy valamely módon behatárolt jóval. Isten ugyanis olyan 
nagyságrendű boldogság utáni vágyat ültetett a szívünkbe, melyet csak Ő maga tud teljesíteni.
Ezért a mi boldogságunk (mennyországunk) Isten látásából és élvezetéből fog állni, és ez az istenlátás már nem lesz rejtély és homály, miként ebben az életben, hanem színről-színre való és tiszta: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek.” (1Kor 13,12)
Mi tehát nem úgy fogjuk látni Istent, ahogy néhány próféta (köztük Izaiás), aki ezen a földön látomásban látta: trónon ülve és szárnyas angyalokkal körülvéve.
Ez persze csak tökéletlen kép Istenről, hiszen csupán a földi ember fogalomrendszerében lett szavakba öntve. A mennyországban azonban úgy fogjuk „látni, amint van” (1Jn 3,2) és már nem hinni fogunk, hanem tudni, látni és érezni azt, hogy Isten a Szeretet. Nos, kedves Olvasó, ebben a látásban fog lelkünk kimondhatatlan elragadtatásban felujjongani.
A menny boldogsága oly nagy, hogy mi el sem tudjuk képzelni, és megsejteni is csak alig! Sajnos sok embertársunk épp azért nem képes hinni, mert nem csak fenntartással fogadja az Evangélium és az Egyház tanítását, de emberileg teljesen képtelenségnek is tartja! Meg kell jegyezni, hogy „emberileg” ‒ test szerint ‒ igaza is van! Erre mondja a bölcs: „Hiszem, mert elképzelhetetlen”! Szent Pál fogalmazása sem véletlen: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1Kor 2,9)
És folytatva az „elképzelhetetlenségek” sorát, fájdalom és bánat nem lesz a mennyországban, a menny boldogsága ugyanis zavartalan boldogság lesz: „Isten letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem vesződség, mert a régi világ elmúlt.” (Jel 21,3-4) És mint írva van, az üdvözültek zavartalan öröméhez tartozik a boldogság elveszíthetetlenségének tudata, „mert minden boldogság örökkévalóságot, mély örökkévalóságot akar” ‒ és ezt nem más, mint az istentagadó Nietzsche is mondta.
(Források az első részben!) (folyt.)
