Unalmas-e a mennyország?
A szentek és a hittudósok egybehangzóan vallják, hogy a mennyei boldogságnak egy-egy foka felülmúlja a föld minden boldogságát és megér minden elképzelhető szenvedést és fáradságot. A közgondolkodás számára az annyira „irreális” életvitelű szentek ebből merítik életbölcsességüket és heroikus önmegtagadásukat, mert jól tudják, hogy ezekből szövődik a mennyei boldogság ruhája, ezekből készül a mennyei korona ragyogó diadémja és a földi érdem az egyetlen, amit magukkal vihetnek! Erre mondja az apostol: „Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennybe.” (Máté 6,20)
Ám ehhez mi is segíthetjük "kincs-gyűjtőket", mert bizony felelősséggel tartozunk embertársaink üdvösségéért! Egy kis kitérő: Az amerikai Wisconsinban 1859. október 9-én megjelent a Szűzanya egy 28 éves bevándorlónak Adèle Brisenek, a következőket kérve: „Én vagyok a Mennyország Királynője, aki szüntelenül imádkozom a bűnösök megtéréséért. Szeretném, ha te és minden tisztelőm ezt tenné!”
A mennyei világosság az érdem jutalma; ám mivel az érdem már nem nő (!), tehát nem növekedhet a jutalom sem. Ebből következően az Isten látása kiemeli a lelket a tűnő lét nyughatatlan hullámveréséből, kimenti a percről-percre változó gondolatok- és hangulatok hullámzásából, a kapkodásából és beemeli az örök élet stabil tengerébe. Az idő gyermeke ‒ aki addig az „idő rabja” volt ‒, az örökkévalóságnak tanúja lesz és az Idők Forrásánál oltja majd életszomját.
Sajnos, tudatlanságból eredő az a méltatlan gondolat, hogy „örökké szemlélni az Istent és az angyalok karával dicsőségét zengeni” unalmassá válik.
Nos, Isten látása nem egyszerűen nyárspolgári érdeklődésből eredő „nézelődés”, hanem a teremtmény számára minden vonzó ok és végső cél! Az értelmet és akaratot leginkább érdeklő és keresett tartalom, a föltétlen igazsággal való legbensőségesebb érintkezés! Olyan, mint az éltető levegő, melyet nem „kötelező” belélegezni, mégis vágyva tesszük!
A „dicsőség-zengésre” egyetlen példa: Ha az ember egy átfagyoskodott téli éjszaka után végre elmerülhet egy melegvizes kádban, ugyan bizony nem szüremkedik-e ki ajkán önkéntelenül „Ó Istenem, de jó!”? – Kérdés: ugyan bizony kötelező volt ez a sóhaj??
És ez kedves Olvasóm, a boldogságérzetnek csak egyetlen földi pillanata, melyet óhatatlanul dicsér az ember!
(Források az első részben!) (folyt.)