Érdekes epizód, hogy az út során Carrel-nek lehetősége volt hosszan elbeszélgetnie egy atyával, aki már 25 éve minden évben papi kísérő volt Lourdes-ba. Elbeszélése szerint egy-egy 300 tagú csoportból vagy 60 ember mindig elnyerte a gyógyulás kegyelmét, sőt a többi beteg is megerősödött hitében, és azzal az örömteli meggyőződéssel tértek haza, hogyha szenvedésüket felajánlják Krisztusnak, ez nagy kegyelem lesz a számukra. A pap elmagyarázta az orvosnak, hogyha a betegek felajánlják szenvedéseiket Istennek, megkapják a kegyelmet, hogy részük lehet Krisztus megváltó érdemeiben, mely által sok lelket megmentenek az örök kárhozattól!
Alexis Carrelnek, ez egy kicsit sok volt és valószerűtlennek tartotta, ám azt elhitte, hogy a tudomány számára "kérdőjelek" még léteznek, és ezeknek tudományosan utána kell járni!
Hajnali háromkor újabb morfiumot kellett adni a fiatal lánynak, hogy enyhüljenek a fájdalmai. Az ekkor írt orvosi feljegyzés megállapította, hogy Marie-nak magas láza van, a lábai megdagadtak, a hasa minden eddiginél jobban felpuffadt és a köldökénél egy nagy, vizenyős duzzanat van. Ezek tipikus jelei a gyulladásos emésztőrendszeri tuberkulózisnak. Dr. Carrel újfent meg volt győződve, hogy betege bármelyik pillanatban meghalhat.
A vonat 27-én 14 óra körül érkezett meg Lourdes-ba, és ennek örömére a zarándokok nagy többsége elkezdett hangosan imádkozni és énekelni. Az orvost meglepte a betegek buzgó hite, az, hogy nagy fáradtságuk ellenére teli voltak örömmel és gyógyulásuk reményével, de sajnálkozott rajtok, mert az volt a meggyőződése, hogy álomvilágban élnek.
(folyt.)
