Nagyböjt negyedik vasárnapját – a nép nyelvén – Öröm-, vagy Rózsa-vasárnapnak is nevezzük. A pap lila helyett rózsaszínű miseruhát ölthet. Ez átmenet a lila (bánat) és a fehér (öröm) színek között. A pápa Rómában ma rózsát szentel és a szeretet jeleként elküldi a világ különböző tájaira. A szentmise imái elővételezik a húsvéti örömet, szomjazó szívünkbe vigasztalást hoznak.
Ezen a napon, a nagyböjt negyedik vasárnapján – a görög-katolikus egyházban –, szentéletű János atyánknak, a mennyekbe vezető létráról szóló írás szerzőjének emlékét tartják.
János, aki testét életében halálra adta, örökké él, még ha élettelen halottnak is látszik. Ránk hagyta ugyanis írását a fölfelé vezető Létráról, s megmutatta az azon való följutás módját.
Éles eszű fiatalemberként tizenhat éves korában Istennek ajánlotta föl magát igen szent áldozatként, s belépett a Sínai hegyi monostorba. Tizenkilenc év múlva innen továbbment a csöndes nyugalom küzdőhelyére, mintegy öt mérföldnyire egy Thóla nevű helyen telepedett le, ahol negyven esztendőt töltött el heves szeretetben, mert állandóan az isteni szeretet tüzétől izzott.
Mindenféle eledellel táplálkozott, de mindig csak egy keveset, nem a jóllakásig. Ezzel szerintem egészen bölcsen vetett gátat a felfuvalkodottság elé. Azt pedig ugyan kinek az elméje tudná egyáltalán számon tartani is, hogy mennyi könnyet hullatott? Az álomra annyi időt szánt, amennyi megóvhatta elméjét attól, hogy a túlfeszített virrasztástól összeroppanjon. Egyébként folytonosan imádkozott, és az Isten iránti mérhetetlen nagy szeretete hajtotta mindvégig előre életpályáján.
Az erényeket Istennek tetszően gyakorolva írta meg a „Létra” című művét és több tanító beszédét, majd pedig jósággal telve nyolcvanéves korában méltó módon megpihent az Úrban.
Emlékét március harmincadikán tartjuk, ma pedig valószínűleg azért emlékezünk meg róla, mert a monostorokban nagyböjt kezdete óta rendszeresen fölolvassák a „Létra” című könyvét. Forrás