Szienai Szent Katalin 1.
(Siena, 1347. március 25. - Róma, 1380. április 29.)
A 14. században az egyetemes Egyházat két nagy baj gyötörte. A római pápa hetven éven át idegenben, a franciaországi Avignonban élt, s mivel egymás után hétszer francia pápát választottak, a pápaságot politikai érdekeknek szolgáltatták ki. A másik nagy baj az egyre fenyegetőbb török veszedelem volt, amely Palesztinában már a szent helyek pusztulásához vezetett, és világosan látszott, hogy a török terjeszkedésnek csak fegyverrel lehet útját állni.
Ezekhez járult még Itáliában a városállamok harca a pápai állam, a császár és egymás ellen.
Ebben a zűrzavaros században született egy leány, aki férfiakat megszégyenítő elszántsággal és erővel imádkozott, vezekelt és harcolt Krisztus édes Menyasszonyáért és a földi Krisztusért, ahogy ő az Egyházat és a pápát nevezte.
Szienai Szent Katalin életrajzát az írta meg, aki legbensőbb titkait is ismerte: Capuai Boldog Rajmund domonkos szerzetes, később általános rendi magiszter, aki hat éven át állt Katalin mellett mint gyóntató és lelkivezető, mégpedig a szent életének utolsó hat évében. Az életrajzot a szentté avatás érdekében, 1385-1395 között írta.
Egy kelmefestő házaspár huszonötödik gyermekeként jött a világra. Utolsó előtti gyermekeik ikrek voltak, két kislány, egyikük Giovanna, másikuk Katalin, akik 1347. március 25-én születtek.
Már három éves korában megmutatkozott, hogy Istennek különleges tervei vannak e gyermekkel, aki a jámborság szokatlan jeleit kezdte adni.
Ilyen pici korában szokása volt például, hogy a lépcsőt járva minden egyes lépcsőfok előtt elmondott egy Üdvözlégyet. Hat éves volt, amikor az első látomásban részesült: a domonkosok temploma felett – ez a templom a házuk közelében állt, és Katalin nagyon szerette – megjelent neki Krisztus főpapi ruhában. A kíséretében Katalin fölismerte Szent Pétert, Szent Pált és Szent János evangélistát. Az Úr Krisztus jóságosan rámosolygott, majd megáldotta.
Ettől a látomástól Katalin megváltozott. Felnőttesen komoly lett, imádságos élete elmélyült, és minden emberi segítség nélkül, csak a Szentlélek irányításával kezdte gyakorolni a régi remeték vezeklését, böjtjét, imádságait. Lelke oly gyorsasággal érett, hogy hét éves korában szüzességi fogadalmat tett. A család mindezt nem vette komolyan, s amikor Katalin elérte a tizenkettedik évét, kezdték fölkészíteni a házasságra. Katalin tiltakozott, de nem lázadt föl, hanem Jegyeséhez menekült. Katalin alázatból nem akart kolostorba lépni és nem is lett soha apáca. A Szienában élő domonkos harmadrendi nővérek (mantelláták) között akarta szolgálni Isten dicsőségét és felebarátai üdvösségét. 
1363-ban történt, hogy a nővérek befogadták. Katalin a gyóntatóján kívül senkivel sem beszélt; egyébként a cellájában vezekelt, imádkozott, böjtölt és virrasztott. Ágya nem volt, a feje alatt egy kő volt a párna. Élete végén pedig csak az Eucharisztiából élt, semmi más nem táplálta.
Három éve tartott ez a teljes magány, sok-sok imádsággal és az erényért vívott harccal, amikor Krisztus megjelent Katalinnak és eljegyezte magával. E misztikus eljegyzést követően az Úr kiszólította őt magányából és elküldte az emberek közé, a béke és az igazság angyalának.
Lassanként híre kelt, hogy Katalin rendkívül jó tanácsadó, és csodatevő ereje van! Kezdték keresni az emberek, érdeklődők, tanácstalanok, tanulni vágyók.
Kialakult körülötte egy tanítványi kör, amelyet ő maga a családom névvel illette.
(Diós István: A szentek élete nyomán) (folyt. köv!)
