Lúcia nővér tanúsága 2
Mivel mindannyiunknak imádkozni kell, Isten azt kéri tőlünk, hogy mondjunk naponta egy imádságot, amire lehetőségünk nyílik.
A rózsafüzér imádkozása, amelyet ugyanúgy lehet imádkozni közösen, mint egyénileg, ugyanúgy a templomban az Oltáriszentség előtt, mint otthon a családban, vagy egyedül, ugyanúgy amikor úton vagyunk, mint amikor egy réten sétálunk. A családanya imádkozhat, miközben a gyermeke bölcsőjét ringatja, vagy takarít. Napunk huszonnégy órából áll... nem sok, ha egy negyed órát lelki életünknek, az Istennel való bensőséges és családias beszélgetésnek szentelünk!
Másrészről, a szentmise liturgikus imádsága után a rózsafüzér − eredete, az azt alkotó imák magasztossága, és a Megváltás titkai által, amelyekre emlékezünk és amelyekről minden tizedben elmélkedünk − a legalkalmasabb imádság, amelyet felajánlhatunk Istennek és a leginkább hasznos lelkünknek. Ha nem így lenne, a Szűzanya nem kérte volna olyan állhatatosan.
Amikor a rózsafüzért említem, nem azt akarom mondani, hogy Istennek szüksége van arra, hogy számon tartsa könyörgéseinket, dicséretünket, hálaadásunkat. Istennek biztosan nincs erre szüksége: Őbenne minden jelen van! Nekünk van szükségünk arra, hogy számon tartsuk ezeket azért, hogy élő lelkiismeretünk legyen, amely biztos abban, amit teszünk. Azért, hogy világosan tudjuk, mindennap teljesítettük-e Istennek szóló felajánlásunkat vagy sem. Azért, hogy ápoljuk és elmélyítsük bensőséges kapcsolatunkat Istennel, s így megmaradjon és növekedjen bennünk a hit, a remény és a szeretet.
Sőt, azt is mondanám, hogy még azok is, akiknek lehetőségük van naponta részt venni a szentmisén, imádkozzák napi rendszerességgel a rózsafüzért. Az az idő, amit a rózsafüzérnek szentelnek, nyilván nem ugyanaz, mint amit a szentmisén való részvételre fordítanak. Ezeknek az embereknek a rózsafüzér imádkozása lehetőséget jelent, hogy jobban felkészülhessenek az Eucharisztiára, vagy egy szentmise utáni hálaadásra.
