A másik szemében a szálkát
Ellentétben azzal, amit az inkvizíció "fekete legendájá-nak" írói állítanak, az inkvi-zítorok nem voltak vérszom-jas tébolyultak. Először is, számos inkvizítort a halála után szentté avattak (pl. a 16. században regnáló Szent V. Piusz pápa is inkvizítor volt). Másodszor, nagyon szkeptikusan álltak hozzá azokhoz a vádakhoz, melyek a defarnáció (becsületsértés) és a konfabuláció (kitalált történetek terjesztése) min-den jelét magukon viselték. Vegyük például az ún. bo-szorkánypereket, melyek a 16. és 17. században terjed-tek el Európa-szerte (vagyis a "babonás középkor" után évszázadokkal). És ebben kiemelkedő szerepet játszott a protestantizmus, pl. Svédországban!
A XVI. és XVII. század úgynevezett hitújítói, semmivel sem voltak türelmesebbek a katolikusokkal szemben, és semmivel sem tisztelték jobban a „lelkiismereti szabadságot”! A protestáns elv ugyanis az volt, hogy „akié az ország, azé a vallás”, (cujus regio, ejus religio) amelynek keresztülvitelét, ugyancsak türelmetlenebbül és kegyetlenebbül gyakorol-ták a katolikusokkal szemben, mint az inkvizíció. (Zwingli, Kálvin, VIII. Henrik, VI. Eduard, Erzsébet stb.) Kálvin például sorra ítélte máglyára a vele vitába került hittársait!
Azonban tagadhatatlan az is, hogy az irányzatos és szántszándékkal hamisító történetírás, főként az egyházellenes történetírók, akik a spanyol inkvizíció hibáiért a Katolikus Egyházat szeretnék felelőssé tenni. Az inkvizíció kegyetlenségeit lelkiismeretlenül kiszínezik és áldozatainak számát igazságtalanul túlozzák. Mindazáltal az egyházellenes történetírók irányzatos hamisításai révén a spanyol inkvizícióról mesélt rémhistóriák kiirthatatlanok a ponyvairodalmi rémregényekből. Festik le ezt olyanok, akik feledni látszanak a milliószorta nagyobb, tényleges bűnösök tetteit!
