Részletek Dr. Gerhard Bergmann könyvből
(A Szent Margit Lap 65-66., 69-71. számában megjelent cikk nyomán. Eredeti LINK)
b) És hogy állunk Buddha istenfogalmával?
Vannak akik úgy vélik, hogy Buddha ateista. Ez azonban tévedés – noha igaz az –, hogy Buddha nem foglalkozott az istenkérdéssel. Őt főként az életnek a szenvedéssel való kapcsolata foglalkoztatta, nem pedig az embernek Istenhez való viszonya. Azt mondogatta: „Lássátok, így tanít Buddha: az igazság, a szenvedés és a szenvedéstől való szabadulás fölött van. Ezért, amit én nem nyilatkoztattam ki, az rejtve marad.” Ezekhez a rejtett dolgokhoz tartozik Isten kérdése is. Ezért joggal mondhatjuk, Buddha túlnyomóan etikus volt és nem dogmatikus. Elsősorban arról tanított, hogy mit kell tenni és nem arról, mit kell hinni. Ennek ellenére már neki is és különösen a késői buddhizmusnak voltak „hitvalló nyilatkozatai”. Beszél pl. már Buddha is az „örök törvényekről”, mint legfelsőbb hatalmakról. Tanította továbbá a „karmát”, amely a bűnről és bűnhődésről szóló tanítás. De Buddha nem megy túl ezen az „örök törvényen”, mint legfőbb hatalmasságon, nem kutat tovább, ezért Istenről szóló tanítása csökevényes marad.
c) Istenről szóló tanítás a hinduizmusban
A hinduizmusnak nincs alapítója, noha könyvei vannak. Nincsenek kifejezett dogmái sem. Egyik könyve a Bhagavad-Gita (A Magasztos Éneke) című eposz. Ez a hinduk leggyakrabban olvasott vallásos könyve, de van mellette több, gyakran forgatott más könyve is. A hinduizmusban minden elfér, nincsenek határozott rendelkezései – dogmái. Tanai mindent felölelnek: „Indiában az egész élet vallás”, mondja az indus. Ez a nagyon jellemző mondás egy brahmintól – az egyik legelőkelőbb kasztbelitől származik. Indiában minden vallás, de egyáltalán a 'vallás' olyan, mint egy tarka mozaik. A hinduizmus vallásos szinkretizmus, azaz a vallások elegye, az ellentétek egyesítése. A vallás területén érvényes a „mindenki mondja a magáét”. Ramakrishna (1834–1886) hindu szent mondja: „Erőm a sokoldalúságban van.” A történelmi vallásokat a szent folyó fürdőzőihez hasonlítja, akik a part lépcsőin haladnak befelé. Értelmetlen dolog vitatkozni azon, melyik lépcső a legjobb, hiszen mindegyik egy fokkal közelebb viszi a zarándokot céljához. Így van aztán, hogy a hinduizmus vallási elegyében helye van a teistáknak, akik hisznek ugyan a világ fölötti személyes Istenben, de nem hisznek a Krisztusban megjelent isteni kijelentésben; a deistáknak, akik értelmi okokból hisznek a világteremtő Istenben, aki azonban szerintük messze van, és éppoly kevéssé szól bele a világ dolgába, mint ahogy az órás sem törődik az órával, ha már egyszer elkészítette és felhúzta, hagyja, hogy járjon magától; a monoteistáknak, akik egy istenben hisznek; a politeistáknak, akik sok istenben hisznek; sőt az ateistáknak is, akik tagadják egy személyes isten létezését. Helye van még Jézus Krisztusnak és a „kereszténységnek” is, de elvetik Jézus igényét az igazság iránt. Jézus csak egy a sok közül – szerintük. Ezért aztán Indiában békésen megfér egymás mellett a szoba falán Krishna isten, Buddha, Jézus és Gandhi képe. A hinduizmusban ismeretlen a tiszta helyzetet teremtő vagy-vagy, helyette a ködösítő „és” áll. Nem „egyedül Krisztus”, hanem „Krisztus is”. Gandhi elismerően, sőt lelkesen beszélt Jézus Krisztusról, ennek ellenére soha nem tette volna „egyeduralkodóvá” Őt.
De mit tanít a hinduizmus Istenről? Bár a hinduizmusban helye van mindenféle vallásos meggyőződésnek, mégis mutatkoznak jellegzetes vonások. Itt a Védákra kell utalnunk, erre a négy dalgyűjteményre, melyek közül a legrégebbi Kr.e. 1250 körül keletkezett. A Védák és a bennük található ún. Upanisádok rányomták bélyegüket a hinduk vallásos gondolkozására. Az Upanisádok titkos tanítások. Ezekben a dalgyűjteményekben két fogalom játssza a főszerepet: a Brahman és az Atman. A Brahman a világmindenség, az abszolút, az isteni. Az Atman a szellem. A hinduizmus vallási épületének hangzavarából két erőteljes hang csendül ki: a panteizmus és az identitás-misztika illetve filozófia.
A hinduizmus erősen megközelíti a panteizmust, mely szerint az egész mindenség isteni. Isten egy a világgal, nem mint személy és akarat létezik, hanem az isteni él és hat mindenben. Az identitás-misztika pedig azt mondja, hogy a világmindenség legbenső magva azonos énem legbenső magvával. Nincs lényegi különbség köztem és az isteni közt. Én magam, az ember, isteni vagyok. Atman és Brahman kölcsönhatásban vannak. Az Atman az emberben levő isteni, Brahman jelenléte az emberben. „Én Brahman vagyok”, ez a hinduizmus jelszava Indiában. (Félreértések elkerülésére különbséget kell tenni Brahman, Brahma és Brahminok között. Brahman azt jelenti, isteni; Brahma az egyik isten neve; Brahmin pedig pap, bölcs, tanító.) A Brahman a nagy, mindeneket átható lényeg. Minden isten, minden ember és minden más teremtmény létének előfeltétele. Végtelen sok alakot ölthet fel. És mert ezt meg is teszi, a hinduizmusban kereken 330 millió istenséget találunk, de ezek csak közbenjárók a Brahmanhoz. Az istenek között legnagyobb Síva, a rombolás, pusztítás istene. Szabályos időközökben szétrombolja a világmindenséget, aztán újra felépíti. Sok felesége van, ezek egyike Káli, a rettenetes. Egy brahmin egyszer egy európait kalauzolt egy istenektől nyüzsgő indiai templomon át. A brahmin ezt mondta vendégének: „Látja, ezek az istenek mind megférnek egymás mellett békességben. Mindegyikünk ahhoz az istenhez imádkozik, amelyik belső lényegünknek leginkább megfelel. Isteneink bizonyos mértékig az emberi nem különböző jellemvonásait viselik, csak természetfölötti alakban.” A hinduizmusban az állatok, fák, hegyek, vizek is részben az istenség önkijelentésének számítanak, és részben szentnek tartják azokat. Így pl. a fák közül szent a fügefa, a folyók közt a Ganges. Az állatok közt pedig különösen a tehenek, majmok és orrszarvúak szentek, mert az istenség kinyilatkoztatásai. Nem kisebb személy, mint Gandhi mondta: „A hinduizmus leglényege a tehén védelme.” Mindezek mögött ott rejlik a kérdés: kicsoda Isten? Mohamednél kegyetlen és önkényes úr; Buddhánál bizonytalan örök törvény; a hinduizmusban valami ködös, bizonytalan „isteni” valóság.
d) Mennyire egészen más Isten ismerete Jézus Krisztusnál
A vallásoknak csak sejtéseik vannak Istenről, Jézus Krisztusnak ismerete. Mert Ő több, mint ember, ezért át tudta törni a sűrű fátylat, amely mögött a nagy Titok rejtőzik, akit Istennek nevezünk. Jézus Krisztustól és csak Tőle tudjuk, hogy ez az „örök törvény” személyiség, akarat, irányító, mindenható és mégis jóságos Atya, Aki maga a Szeretet. Isten szeretet, ez Isten önkijelentése. Éppen ez a szeretet indította az Atyát arra, hogy elküldje Fiát, hogy Önmagát Benne maradéktalanul kinyilatkoztassa, és hogy az Ő kereszten való tökéletes áldozatával minket megváltson. Másrészt Jézustól tudjuk, hogy Isten szeretetét nem tekinthetjük lágyszívű tehetetlenségnek. Ez világosan látszik a Golgota keresztjén, mert ott Jézus elégtételt szerző áldozata Isten igazságának tesz eleget.
Isten személye iránti kérdésünkre csak olyan valakitől kaphatunk érvényes választ, aki ember ugyan, hogy velünk emberi nyelven beszélhessen, egyúttal azonban több mint ember. Embernek, de ugyanakkor Istennek is kell lennie. Ez pedig nem más, mint Jézus Krisztus. Ha valaki kétségtelen bizonyossággal meg tudja mondani, ki Isten, Jézus válasza az illetékes minden más válasszal szemben. Sőt, nemcsak hogy illetékes, de az Ő válasza kijelentés jellegű, így messze felülmúl minden pusztán emberi választ.
