Jennifer Fulwiler, az egykori ateista így vall megtéréséről 1
A népszerű blogszerző, ötgyermekes családanya, így meséli megtérésnek történetét: Az élet értelmének kérdésében sohasem tudtam közös nevezőre jutni ateista ismerőseimmel, akik úgy vélték, az életben rengeteg értelmes cél van annak ellenére, hogy az ember nem több, mint kémiai folyamatok összessége. Ezt a gondolatmenetet sohasem tudtam megérteni, sőt intellektuálisan hazugnak tartottam.
Fiatalként hazugnak éreztem hát az életemet, mert tudtam, hogy az életnek nincs értelme, mégis úgy éltem, mintha az enyémnek lenne, mintha a remény, a szeretet, az öröm nem csupán agyi kémiai folyamatok okozta káprázat, hanem valóság lenne. Munkába, rohanásba, ivásba, társaságba menekültem. Öngyilkosságra is gondoltam, mondván, így hamarabb túlesnék azon, ami úgyis elkerülhetetlen. Mindegy, mikor szorozzuk be nullával az életet, az eredmény ugyanannyi.
Egy évvel az egyetem elvégzése után megismerkedtem Joeval. Járni kezdtünk, csodálatos kapcsolat bontakozott ki köztünk. Egyetlen dolog nem stimmelt: Joe istenhívő volt, ráadásul keresztény. Nem fért a fejembe, hogyan hihet ennyire intelligens ember azokban a mesékben. 
Ám mivel erkölcsi felfogásunk egyezett, Joe bizarr világnézete nem okozott problémát. 2003-ban megesküdtünk a házasságkötőben. Azt hittük, közös életünk gondtalanul folytatódik tovább. Ám hamarosan megtudtam, hogy várandós vagyok, s ezzel minden megváltozott.
Az anyaság teljesen felkészületlenül ért. Egykeként nőttem fel, a környezetemben nem születtek gyerekek, magam sem akartam gyermeket. Fiunk születése testileg, szellemileg, érzelmileg súlyosan megrendített. Előjöttek rég eltemetett gondolataim az élet értelmetlenségéről, s ezúttal nem tudtam eltemetni őket. Úgy éreztem, az életemnek most még több értelme van, mint valaha. A baba mellett boldogság és remény töltött el. Ám mivel most nem volt mivel elterelni a figyelmemet, rám meredt a tény: sem a fiam életének, sem az enyémnek, sem az iránta érzett szeretetemnek nincs természetfeletti dimenziója. Rá is ugyanaz a sors vár, mint mindannyiunkra: meg fog halni, léte mindenestől elenyészik.
Hetekig alig tudtam felkelni. Az álmatlanság és a depresszió mozdulatlanságba dermesztett. Egy hajnalban aztán valami szokatlant éreztem. Elfogott a kétely. Kételkedni kezdtem materialista világnézetemben, abban, hogy az emberi életnek nincs természetfeletti dimenziója.
Néhány hónappal később egy könyvesboltban kezembe került egy keresztény könyv. A szerző azt írta, korábban ateista volt; érdekelt, hogy mekkorát hazudik. Megvettem, mert imponált logikus okfejtése (ha téves végkövetkeztetésre jutott is). Elgondolkodtatott, amikor azt olvastam, hogy a Názáreti Jézus halála után sok ezer zsidó elhagyta ősi vallását, és szinte valamennyi követője inkább meghalt, semhogy visszavonja állítását, hogy látta őt a halálból feltámadva. A kereszténység pedig futótűzként terjedt, noha híveire üldözés, nemegyszer halál várt. Megérintett a történelmi valóság, hogy az első században Palesztinában történt valami Jézus Krisztus körül, ami máig érezteti hatását. S egy nap váratlanul felvetődött bennem a kérdés: mi van, ha mindez igaz? Mi van, ha van Isten? Ha emberként tényleg belépett a történelembe? Ez volt életem legmegdöbbentőbb gondolata. Soha, még gyerekkoromban sem vetődött fel bennem, hogy létezhet egy személyes Isten, vagy egy szikrányi igazság is lehet a kereszténység tanaiban. Most viszont hiába próbáltam szabadulni a gondolattól.
(Forrás, vö.: whyiamcatholic.com) Folytatása köv.!
Magyar Kurír Forrás
Ádám és Éva bűnbeesése előtt az emberpár ruhátlanul járt-kelt.... tiszták voltak az érzések és a gondolatok. A bűnbeesés után eltakarták magukat. Azóta az emberek az eredendő bűn állapotában születtek.
Kiemelt ajánlások a Szentmiséről![almas[10] (1).jpg](https://m.blog.hu/sz/szeretetlang/image//almas%5B10%5D%20(1).jpg)
„Mária igenje Krisztus igenjét vetítette előre, amikor a világba jött. Mária válasza az angyalnak tovább folytatódik az Egyházban, amely arra hivatott, hogy Krisztust megjelenítse a történelemben, készséggel kínálva fel szolgálatát, hogy Isten továbbra is meglátogathassa az emberiséget az ő kegyelmével” – mondta XVI. Benedek pápa.
A Szent Szűz szavai a Szeretetláng Naplóban 2
Forrásként tbk.: „Szent Anna csodálatos foganása” c. kiadvány (Nyíregyháza, 2014. Örökségünk könyvkiadó Kft.) - Horváth Mária szerkesztésében.
Ki veheti magához az Oltáriszentséget? Minden katolikus hívő, aki hiszi (őszintén hinni akarja), hogy az Eucharisztia Jézus Krisztus valóságos Teste és Vére, akinek súlyos bűn nem terheli a lelkét (vagyis a kegyelem állapotában van), megtartotta a legalább egy órás szentségi böjtöt, teljes szentmisén vett részt (kivéve, ha ebben korlátozva van). Akinek tehát súlyos bűne van, köteles előbb meggyónni, és csak ezt követően járulhat az Úr asztalához (áldozhat)!
Az Egyház, Krisztus titokzatos Teste! Példáink a szentek, akik a Szentlélek életét sugározzák ki Krisztus Testébe. A Szentlélek pedig azt akarja, hogy Krisztus látható Teste eleven maradjon az igazságban és szentségben. Ezt teszi Ő kétezer éve; ezt hívják Katolikus Egyháznak. Az, hogy ezek az elemek annyira szoros kapcsolatban vannak az apostoli hitvallással ‒ „hiszek a Szentlélekben, hiszem a szent, katolikus Anyaszentegyházat, a szentek közösségét” ‒, nem véletlen. 
A Szentségek felvétele után, Kimberly ‒ az én feleségem ‒ olyan lett, mint aki súlyos láncoktól szabadult! Könnyed volt és mosolygós, szívesen fogta a kezem és tele volt tettrekészséggel. Újra együtt voltunk!
A Föld most olyan, mint a tűzhányó, amely ha kirobban, pokoli füstjével, visszahulló lávájával fojtogat, öl, vakít. Forr a gyűlölet krátere, gyilkos, kénes hamuja szürkévé, színtelenné akarja tenni a Mennyei Atya által Isten képére és hasonlatosságára teremtett lelkeket.” (II/100) (Folyt.) (Források az I. részben!) 
Nem mondtam meg neki, de én már tudtam, ki számára a favoritom. Két évvel korábban, nemsokkal azután, hogy katolikus lettem, részt vettem a Katolikus Tudósok Egyesületének egyik konferenciáján, ott ismerkedtem meg Germain Grisezzel, az ismert teológussal. A szombat esti díszvacsorán mellette és a felesége, Jeanette mellett ültem. Elmeséltem nekik a megtérésem összes izgalmát s azt is, mennyire fáj a szívem, hogy Kimberly ellenáll. 
Ők mesélni kezdtek 
Az egyházi hagyo-mány a következő módokat ismeri el az Eucharisztiára való fölkészülésre:
„Azért, mert 
Elrepültem Kaliforniába, ahol a Catholic Answers által szervezett országos hitvédelmi konferencián tartottam előadást. Az ott lévők közül sokan hallották a szalagot, és mind Kimberlyről érdeklődtek. Az előadásom befejeztével föltett első kérdés valahogy így hangzott: 
Elmeséltem neki, hogy a konferencia résztvevői mind hallották a szalagot, és mennyire kíváncsiak, hogyan gondolkodik most. Megkérdeztem, van-e valami amit el akar mondani? ‒ Arra azonban amit válaszolt, aligha számítottam. 
Azt mondhatná erre valaki: Nem is azért nem hisszük, mert Istent nem tartjuk elég hatalmasnak, hogy ezt a csodát is művelje, hanem mert még Jézus csodatevő alakjának szemmel tartásá-val is úgy érezzük, hogy ez a csoda valahogy kiütköznék a jézusi stílusból.
Hol történik ez kifejezőbben, stílusosabban, mint az Eucharisztiában? Jézus végcélja, hogy az emberek kenyere legyen. (Jn 6,35.) Hol és hogyan lehetne jobban az, mint az áldozás magasztos aktusában? A megváltásnak végső célja, hogy az embert Istenhez felemelje s Istennel egyesítse: el lehet-e képzelni jelesebb, igazabb, fönségesebb egyesülést és Istenhez-emelkedést, mint az eucharisztikus áldozatot és áldozati lakomát?
és kötelességgel!
Van egy nap, amikor félretesszük a programokat, a címkéket, a neveket — és egyszerűen csak együtt állunk Isten elé.
Krisztus maga, határozottan a hit kötelességére utal eucha-risztikus kijelentéseivel. A „kemény beszédet” emlegető és zúgolódó zsidók hitetlenke-dését az ismert szavakkal rója meg: „Ez titeket megbotrá-koztat? Hátha majd látjátok az Emberfiát felmenni oda, ahol azelőtt volt? A szellem az, ami éltet, a test nem használ sem-mit; az igék, melyeket én szólottam nektek, azok szellem és élet. De vannak közületek némelyek, akik nem hisznek”. (Jn 6,62 kk.) Vagyis: az érzéki gondolkodás nem képes hívő lélekkel meghajolni Jézus kijelentései előtt: csak aki hisz Benne, az hisz akadály nélkül szavainak.
1987. augusztus 7 -én megszületett harmadik gyermekünk, egy gyönyörű kislány. Ez a baba élő jelképe volt az imádság erejének, és tanúskodott a nagy fájdalmak és küzdelmek közepette is megingathatatlan szeretetünkről. 
Végül a Monsignor egy „Amen”-nel fejezte be a könyörgést, és belőlem is kitört az amen! Egyszerűen nem tudtam magamban tartani. (A presbiteriánusoknál nem szokás!)
véletlenül hallottam, amikor az Üdvözlégyet mondta egy barátjával. 
értettem, de a magányosságunk gyötrelmei emlékeztettek a reformáció okozta szakadások szomorúságára és fájdalmaira. És ez elgondolkodtatott, hiszen nap nap után határozottan éreztük, micsoda dúltság jellemzi a családokat a reformáció óta. És magunk is megéltük, mennyire fájdalmas az egység hiánya. 
Hogy a mai materiális irányú gondolkodásnak különösen nehéz meghajolnia az Eucharisztia tételei előtt, szinte eleve adott dolog. Megszoktuk, hogy csak azt tekintsük „reálisnak”, ami a mindennapi élet és tapasztalás köré-hez tartozik. Az Istennek mint személyes vég oknak s végső világmagyarázatnak hite sokkal szembeszökőbb, mint az Eucharisztia tanának történeti igazolása, mégis tömérdek ember van, aki még a személyes Isten hitében is ingadozik. Jellemzőképpen még azok sorában is akad éppen elég ilyen gyakorlati ateista, akik nyugodt gondolkodásukban kénytelenek meghajolni az istenérvek bizonyító ereje előtt. Ami nem illik bele a külső s hétköznapi dolgok sorába, azt sokan legjobb esetben csak amúgy elméletileg tartják igaznak s alattomban esetleg akaratuk ellenére is kételkednek vagy legfeljebb ingadozva és bizonytalanul hisznek benne. Ugyanígy van elég sok keresztény Jézus istenségének hitével is.
amelyet Scottnak okoztam, amikor csöndben megkértem, hogy a gyermek megszületésekor tegye meg az előkészületeket 
Apám szavai nagy hatással voltak rám! Olyan érzésem volt, mint amikor gyermekkoromban megfogta a kezemet.
Hasonlóképp tanúskodik az Ősegyház hitéről és értelmezéséről valamennyi őskori keresztény liturgia (szertartás). A legrégibb szertartáskönyv („Constitutiones Apostolorum”) vagy a jeruzsálemi úgynevezett Szent Jakab-liturgia, az alexandriai, az ősrégi római, melynek I. Szent Incze pápa szerint maga Szent Péter apostol vetette meg alapját, a milánói, a kopt, az örmény, a szír-káld, a konstantinápolyi, később a gót-gall, a frank, a mozarab szertartáskönyvek: mind csupa megható megnyilvánulásait tartalmazzák az őskeresztények egyező hitének, akik mind szóról-szóra értelmezték Jézus ünnepélyes kijelentéseit s hittek abban, hogy Jézus az Oltáriszentségben valóban jelen van.
És Scott sem lett volna annyira magányos, ha mellette vagyok, de nem tudtam és nem is akartam könnyíteni rajta, elvégre ő döntött így, és nyögte a következményeit. 
”Ez csak a te katolikus Bibliádban van így, Scott!” ‒ állítottam. Erre ő kinyitotta az én Bibliámat, és valóban benne volt, melyet emlékeim szerint addig sose olvastam.
Kétségtelen, hogy Jézus egyiket sem alkalmazhatta magára, s nem lehet képtelenebb dolgot képzelni, minthogy Jézus így beszéljen: „aki nem gyűlöl és nem gyilkol meg engem, az nem nyeri el az örök boldogságot”. Jézus tehát ezeket a szavakat nem használhatta képle-tes értelemben, mert az egészen határozott és mindenképp lehetet-len jelentéssel bírt volna; tehát csakis szó szerinti értelemben használhatta e szavakat.
Mi értelme volna ennek a nyomatékos hivatkozásnak a hit kötelességére, ha Jézus csak valahogyan átvitt értelemben volna a mi lelkünk kenyere és táplá-léka? Hiszen oda semmi különös hit, semmi lelki erőfeszítés nem kell! Minek művelte akkor közvetlenül előtte a két legfeltűnőbb csodát, mellyel az elemek feletti uralmát igazolta? S minek hivatkozik az ő feltétlen igazmondására és csodái-ra? És minek korholta a zsidókat, hogy nem tudnak felülemelkedni a kicsinyes és földi gondolkodásmód fölé?
”Rettenetesen nehéz meglátni ebben az isteni szeretetet, de el tudom képzelni, hogy így van ‒ mondtam. Be kellett vallanom, hogy magamtól tényleg rá se néztem volna a Katolikus Egyházra. Csak ne várd tőlem, hogy rohanjak tanúságot tenni, ha katolizálnék” ‒ tettem hozzá. 
Emlékezzünk és emlékeztessünk
Ismeretes, hogy az evangéliumban főleg két részlet bizonyítja az Oltáriszentség tanát. Egyik, ahol Jézus megígéri az Oltáriszentséget, a másik pedig, ahol Jézus megadja, létesíti. Az első a János-evangélium 6. fejezetében, a másik az utolsó vacsora leírásában. A lényeg a következő:
Ebben a kafarnaumi beszédben az Úr Jézus hatszor egymásután mindenféle alakban erősíti, hogy ő a saját testét és vérét valóságos eledel és italként fogja nekünk hagyni, amelyet enni és inni kell, hogy örök életünk legyen. Elmondja állító és tagadó módon, feltételes és egyenes alakban, s végül még egyszer utal a csodáira, arra, hogy ő mindenható, s hogy az ő szavait nem kritizálni, nem emberi kicsinységgel latolgatni kell, hanem egyszerűen és teljességgel el kell hinni, mert különben nem lesz bennünk élet. Lehet-e ennél világosabb beszéd?
Miután új lakhelyünkre beköltöztünk és szereztünk néhány új barátot a környéken, Kimberlyvel kezdtük szembetalálni magunkat egy merev katolikus-ellenes fajtával, a katolikusokból lett fundamentalistákkal. Ilyenekkel korábban egyikünknek sem volt dolga. A katolikus-ellenes protestánsoktól eltérően, akik csupán azt élvezik, ha éles biblikus vitát folytathatnak olyan katolikus kérdésekről, mint például Mária vagy a pápa, a volt katolikus fundamentalisták e kérdésekben olyan haragot és sértődöttséget tapasztaltunk az Egyház iránt, hogy képtelenség volt velük értelmesen társalogni. 
Kétségtelenül a legnagyszerűbb, de egyúttal legcsodálatosabb tana szent hitünknek: Krisztus jelenléte az Oltáriszentségben. „Hogyan? Hiszen ez éppoly borzasztó, mint nagyszerű, ha csakugyan így van!” kiáltott fel nemrég egy megtérőben lévő zsidó fiatalember, midőn a katolikus vallást tanulmányozva az Oltáriszentség kérdéséhez elérkezett.
Csakugyan igaz: képzelni sem lehet nagyobb és megrá-zóbb, de egyúttal örvendetesebb és magasztosabb tant, mint azt, hogy aki a világot teremtette, aki nekünk is egykor örök Bíránk lesz, a minden-ható és végtelen Isten igénytelen kenyér- és borszín alatt valóság-gal jelen van a mi oltárainkon, hogy mi magunkhoz vesszük, lenyeljük mint valami táplálékot s az a piciny fehér ostyadarab, amelyet magunk állí-tunk elő lisztből és vízből, az a bor, ame-lyet magunk sajtolunk a szőlőből, hogy az a pap szavaira pillanat alatt megszűnik ostya és bor lenni s helyében láthatatlanul megjele-nik Jézus Krisztus!
De minden fájdalmam és lelki bánatom nem mérhető ahhoz az örömhöz és megtapasztalt erőhöz, amely abból származott, hogy tudva tudtam, Isten akarata szerint cselekedtem, és az Ő Igéjének engedelmeskedtem.
Amennyiben az Eucharisztia az egyházi egység forrása, annyiban annak legnagyobb meg-nyilvánulása, epifániája is (a valóságos jelenléte). Ebből következően hatá-rozza meg az Egyház a föltételeket, melyek tel-jesítésével teljesen részt lehet venni az eucharisz-tikus ünneplésben. A korlátozásoknak azt kell egyre inkább tudatosíta-niuk bennünk, hogy mennyire igényes a kö-zösség, melyre Jézus hív minket. Ez a kommunió hierarchikus, azaz egy-mástól különböző szere-pekre és szolgálatokra épül, ezt hangsúlyozza a szentmise kánonja is a pápa és a megyéspüspök név szerinti említésével. Ez a kommunió testvéri, melyet kölcsönös nyi-tottságra, szeretetre, megértésre és megbo-csátásra nevelő „közösségi lelkiséggel” ápolunk. (21) „Egy szív és egy lélek” (ApCsel 4,32) 
Valami erőteljes játszódott le bennem mint tudósban és hívőben. A Jelenések, a Biblia számomra legbonyolultabbnak tűnő könyve, most megvilágította hitem alapkövét: a szövetséget mint Isten családjának szent kötelékét. 
Az emmauszi tanít-ványok kérésére, hogy „velük” maradjon, Jézus egy sokkal nagyobb ajándékkal válaszolt: az Eucharisztia szentségé-vel megtalálta annak módját, hogy „bennük maradjon”. Az Eucha-risztia vétele azt jelenti, hogy mélységes közös-ségre lépünk Jézussal. „Maradjatok bennem, és én tibennetek” (Jn 15,4). E bensőséges és kölcsönös egymásban „maradás” bizonyos módon lehetővé teszi, hogy elővételezzük a mennyországot a földön. Vajon nem ez-e az ember legnagyobb óhaja? Nem ezt tűzte-e ki maga elé célként Isten, amikor üdvözítő tervét megvalósítja a történelemben? Ő oltotta az ember szívébe az Igéje utáni „éhséget” (vö. Ám 8,11), azt az éhséget, amely csak akkor szűnik meg, amikor az ember teljes közösségre lép Ővele. A szentáldozás azért adatott nekünk, hogy „jóllakhassunk” Istennel itt a földön, beteljesedést várva az égben. 
„Scott, szükséged van a kegyelem teljességére az Eucharisztiában, hogy általad tudjam szeretni őket”. – Hahn elmondta a döntését Bruskiewitz atyának a plébánosnak, aki 1986 húsvétjának vigiliájára tűzte ki a Katolikus Egyházba való befogadásának dátumát. Ekkor megújították szent Keresztségét, Bérmálkozott és a szentáldozás Szentségéhez járulhatott. 
Mily nagy misztéri-um az Eucharisztia! Olyan misztérium, melyet elsősorban jól kell ünnepelni. A Szent-misét kell az egész keresztény élet közép-pontjává tenni, és minden közösségnek mindent meg kell tennie azért, hogy az ide vonat-kozó szabályok szerint a kellő módon ünnepelje a nép részvételével, a kiosztott szerepek meg-felelő betöltésével és komoly figyelemmel a szakralitásra is, mely-nek még az éneket és a liturgikus zenét is ural-nia kell. Az Eucharisztia éve egyik konkrét fela-data lehet minden plé-bániai közösségben a Római Misekönyv alapelveinek és szabá-lyainak gondos tanul-mányozása.
Ezután a vita után Scott már nem kételkedett abban, hogy Isten a Katolikus Egyház közösségébe hívja őt. Már csak egy probléma volt ‒ mikor lép be. A felesége Kimberly beleegyezett, hogy Milwaukee-ba költözzenek, hogy Scott jelentkezhessen az ottani katolikus egyetem teológia és Szentírás szakának doktorátusára. 
az ember testi-lelki valóságát, s az emberi kéz munkáját. A sátán általános módszerei közé tartozik a kísértés, az ördögi zaklatás, a megkötözöttség és a megszállottság. Ezen veszélyekkel minden embernek számolnia kell, és harcolnia ellene nap mint nap, akár testét is áldozatul adva (vö. Róm 12,1).
Az ősi gyakorlat önkényes megváltoztatását igazolni kívánó állítás, mely szerint a kézbeáldozás jobban tükrözi az evangélium szellemét , nos ez igazolhatatlan az ősegyház gyakorlatát tekintve, mind történetileg és teológiailag nézve is! Ezen újabb kori gyakorlatban a Legméltóságosabb Oltáriszentség teljes körű megóvása ellehetetlenül: a kézbe-áldozás során az áldozó tenyerére és ujjaira kerülnek a Szent Test apró morzsái, melyek aztán szétszóródnak, és méltatlan helyre kerülnek. A kézbeáldozás lehetősége direkt módon gyengíti az Eucharisztia szentségébe (különösen is a valóságos jelenlétbe) és az egyházi rend szentségébe (különösen is a pap és az Oltáriszentség egyedülálló kapcsolatába) vetett hitet.
(Ferences Kalendárium 2026)
A szentmise szertartásában állítólag „Jézus Krisztus áldozata ismétlődik meg”. Így hát úgy döntöttem megfigyelő maradok, és ülök a nyitott Biblia mellett. 
A kézbeáldozó elveszíti a Szentség méltó fogadtatásá-nak imádó benső-ségét és eséllyel a kegyelmét is: élete legszentebb pilla-natát. A kézben-áldozó a legtöbb esetben úgy éli át a Legfölségesebb Szentség vételét, hogy jellemzően épp kanyarban, a paptól elmenőben, „menet közben” veszi magához. Ilyen körülmények között a Szent Test vételének a mindent megelő-ző nagyszerűsége is elhomályosul, amely a szentmise áldozatra és az Eucharisztiára vonatkozó protestáns tévtanok elfogadásának a melegágyává válik. (Ebben is érvényesül az az ún. "ökumenikus közeledés", melyben nem a protestáló eltávolodottak "közelednek", hanem az egyetemes (katolikus) Anyaszentegyház távolodik a méltó és üdvös bensőségességtől!)
A Szentség megóvása végett ezt az igen körülményes kézbeáldozási procedúrát nem véletlenül váltotta fel a térdelve, nyelvre történő áldozás, áldoztatótálcával és áldoztatókendő használatával együtt, amely egyszerre biztosítja a Szentséggel való legmegfelelőbb gondosságot, valamint az áldozó hódolatát, és a praktikus szempontoknak is egészen megfelel. Az ősi gyakorlat elégtelen, a tradícióval összeegyeztethetetlen utánzására aligha lehet kielégítő érvet találni, ami tipikus jele annak, hogy a kézbeáldozás mai gyakorlata a modernizmus eszmei hátterére épül. 
mindkettőnek, vagy egyiknek sem! – Aki azonban nem akar hinni, az nem is fog!
Gyönyörűen mutatja ezt az angyali doktor, Aquinói Szent Tamás szentáldozás előtti imája: „Mindenható, örök Isten, íme egyszülött Fiadnak, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak szentségéhez járulok. Úgy közeledem, mint szegény, egyszerű teremtmény az ég és föld Urához. Kérlek azért végtelen irgalmadra, légy kegyes betegségemet meggyógyítani, tisztátalanságomat megmosni, vakságomat megvilágítani, szegénységemet gazdagítani, hogy az angyalok Kenyerét, uralkodók Urát oly hittel vegyem magamhoz, mint az lelkem üdvösségére a leghasznosabb. Engedd, hogy a kenyér színe alatt rejtőző kedves Fiadat, kivel most földi vándorlásomban egyesülni akarok, egykor az örökkévalóságban színről színre is megláthassam. Ki Veled és a szentlélekkel él és uralkodik, mindörökkön örökké. Amen.”
Ezek imádást jelentenek, ezek azt jelentik, hogy elfogadjuk, hogy Jézus az Eucharisztiában valóban jelen van”, mondta Canizares bíboros, prefektussá való választásáig Toledo érseke. „Ezek tiszteletet és az Isten előtt magát földre vető ember hitének állapotát jelzik, aki tudja, hogy minden Istentől származik, és ennek tudatában elnémulva, Isten dicsőségétől, jóságától és irgalmától elkábulva érzi magát. Ezért nem ugyanaz, ha a kezünket nyújtjuk oda és valahogyan fogadjuk a szentostyát, azzal a magatartással, amikor ezt a helyzetnek megfelelő tisztelettel cselekedjük. Ezért nem mindegy, hogy állva vagy térdelve áldozunk, hiszen mind e jelek mélyebb jelentéssel bírnak. Ahova el kell jutnunk, az az embernek eme elmélyült magatartása, aki Isten előtt földre veti magát, és ez az, amit a pápa akar.”
Nem támasztja azonban alá a protestáns sola Scriptura ‒ „csak a Szentírás” elvet. 
vagyok!” (Lk 5,8) Szent Domonkos pl. gyakran arcraborulva imádkozott az Úrhoz.
A szentáldozásban magunkhoz vesszük a testté lett Igét, amely nekünk, Isten gyermekeinek való-ságos eledelünk. Amikor az Oltári-szentséghez közele-dünk, emlékezetünk-be idézhetjük a 81. zsoltár 11. versét is, amelyet a zsolozsmá-ban imádkozunk Úrnapja főünnepén: „Csak nyisd ki szá-dat, és én betöltöm”.
A 
A Bibliában ezt olvassuk: „Íme, mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék” (Lk 1,48). A rózsafüzér csak az evangélium e szavainak beteljesítése. 
Az Úr Krisztus tényleges, valóságos és lényegi jelenléte az Oltáriszent-ségben a szent színek feloszlásáig tart, és a még érzékelhető legkisebb részecskékre is egyaránt kiterjed. Ebből következik, hogy a szentáldozás a legkomolyabb testi és lelki előkészületet, a Szent-ség kezelése és magunkhoz vétele pedig a legteljesebb hódolatot kívánja meg tőlünk. Az Oltári-szentséget a hívő csak súlyos bűntől mentes, felkészült lélekkel engedheti a szívébe, mindig ügyelve arra, hogy az Úr Szent Teste az Eucharisztiában a legnagyobb védelmet kapja meg. Ennek a magas követelménynek tökéletesen megfelel a katolikus Egyház tradíciójában örökölt áldozási forma, mely szerint a Legméltóságosabb Oltáriszentséget térdelve és nyelvünkre fogadjuk, miközben áldoztatótálca és áldoztatókendő segíti a pap minden mozdulata közben a Szentség védelmét.
Tagadhatatlan tény, hogy a keresztény hagyomány már a második századtól Szűz Máriával azonosítja a protoevangélium asszonyát, akit az egyházművészet sátántipró asszonyként jelenít meg. Azok a Mária-ábrázolások, amelyeken a Szent Szűz széttiporja lábával a földgömböt átölelő kígyó fejét, egyértelműen az ősevangélium ígéretére utalnak. Minden keresztény számára világos kéne, hogy legyen: Mária személye mint isteni ajándék jelenik meg az emberi történelemben, akinek tevékenysége teljesen és közvetlenül Jézus Krisztus üdvözítő szerepéhez kapcsolódik. Az őskígyó elleni harc győztese Jézus Krisztus, de Máriáé a láb, mely széttiporja a sátán fejét. 
Az ima és a kereszténység sem nem teória, sem nem ideológia. A teória és ideológia tárgya mindig megmagyarázható, objektív, sohasem misztérium. Ez több, mint elmélkedés. A szemlélődésben fedetlen arccal szemléljük Isten dicsőségét. Titok – ami meghaladja minden racionalitásunkat, logikánkat, pszichológiánkat és teológiánkat is. Messze több minden fogalmunknál, amit róla alkottunk, több minden tudásunknál, vágyunknál és érzésünknél – kimeríthetetlen misztérium. Egy élet kevés ahhoz, hogy befogadjuk teljesen Isten titkát, de csodálatos ajándékként az életünk az örök élettel folytatódik, és ott színrôl színre láthatjuk azt, akit most tükör 
Ebben a kapcsolatban semmit sem rejthetek el előle magamból. Isten jobban szeret engem, mint én magamat. Személyes érdekem, hogy kiszolgáltassam magamat neki, különösen azokon a területeken, amelyeket szégyellek, amelyeket titkolok, amelyek életem sötétségei, és én sem ismerem ki magamat bennük. Ebben a kapcsolatban semmi nem lehet magánügy, itt még a tudatalatti is ismertté lesz.
Ebben az időben hosszú teológiai vitákat folytatott 