A büntetés a végső eszköz az Isten kezében. Ha szóba kerül mint fenyegetés, netalán be is következik, akkor az, az ember által előidézett helyzet logikus következménye, amit "ökörlánccal" húzott magára (Iz 5,18). Az elvetés, a kárhozatra taszítás pedig a megátalkodott ember osztályrésze lehet, aki Isten törvényével szemben mintegy "új istenként" végérvényesen "öntörvényűen" rendezte be életét. A törvénynek ugyanis csak akkor van értelme, ha megszegését szankcionálják. A Szentírás és a magánkinyilatkoztatások üzenete sokszor hangsúlyozza: az Isten, aki "megbocsátó", "irgalmas", "könyörületes", "hosszan tűrő" és "végtelenül jó" (Neh 9,17), s találékony szeretetében, a legvégsőkig elmegy, hogy a "szegény bűnöst" megmentse a magára vont büntetéstől. Arról azonban szó sem esik, hogy az Isten kiiktatná eszköztárából akár a legvégső büntetést is, mert ezzel ő maga nyitna kaput a szeretetével való visszaélésre. Az emberiség üdvözítésének szándéka komolytalan volna, ha a bűn büntetésével nem kellene számolni.
A Szentírásban több büntető ítéletről olvasunk, ami sok ember pusztulását jelentette, de éppen ezek a történetek tanítanak arra is, hogy Isten nem akarja büntetni az embert (Ninive). ő nem leli örömét a pusztulásban, hanem jobb belátásra akarja bírni övéit. "Talán örömöm telik a bűnös halálában – mondja az Úr, az Isten –, s nem azt akarom inkább, hogy letérjen útjáról és éljen?'' (Ez 18,23). A büntetés bekövetkezése Mária szavaiban is mindig feltételesen van megfogalmazva, tehát elkerülhető vagy enyhíthető megtérés esetén, s mondanivalója ebben is összecseng a Szentírás gondolataival: "Az Úr arra vár, hogy irgalmazzon nektek,..." (Iz 30,18). "Az Úr... nem kívánja senkinek a vesztét, hanem hogy mindenki bűnbánatra térjen" (2Pét 3,9), sőt utána is megy a bűnösnek, s eléje a megtérőnek. Ld. pl. a "jó pásztor" (Jn 10,11-15), ,,az elveszett bárány" (Mt 18,12-13), "az elveszett drachma" vagy a "tékozló fiú" (Lk 15,4-10) esetét.
Jakab apostol szerint az elhatalmasodó bűn "halált von maga után" (Jak 1,15). Az elhatalmasodó bűn természetes következménye az, amit az egyre nagyobb terephez jutó sátán művel az egyes ember, s az egész emberiség történetében. A sátáni rombolás tönkreteszi és pusztítja az embert, tönkreteszi és pusztítja az emberi munkát, tönkreteszi és pusztítja az ember körül a világot, végül pedig a megkötözöttség révén a kárhozat felé tuszkol mindenkit, akit csak tud. (Gyilkos az, és ordító oroszlán.) Ha pedig a pusztítás veszélyesen elhatalmasodik, az Isten tisztító ítéletére is sor kerülhet. Éppen úgy, ahogyan Noé és családja, vagy Lót és családja körül megtisztította Isten a világot. Ezt a kilátásba helyezett tisztító ítéletet nevezzük az elhatalmasodó bűn természetfölötti következményének.
Az ítélet, a büntetés tehát – ami lehet valamilyen kataklizma vagy politikai esemény – a Szentírás szerint az elhatalmasodó bűn és a belőle fakadó életmód büntetése, s egyben tisztító esemény. Elkerülésére egyedül a megtérés (az öntisztulás) az egyetlen lehetőség. Éppen úgy, mint Ninive esetében.
A megtérés és tisztább látás súlyos akadálya az értékrendek világméretű átrendeződése a pénz és az élvezetek javára. A meggazdagodás vágya, a jövővel kapcsolatos többlettudás vágya, a szórakozás vagy a szexualitás, aránytalanul túlzott hangsúlyt kap a társadalmi kapcsolatokban annál, mint amennyit helyénvalón érdemelne. Az élvhajhászat szinte életcél nagyságrendre van emeltetve, holott az említettek elhangoló és megkötöző erejénél fogva épp az „életből” való kizárást eredményezheti! Ezzel szemben generációk nőnek fel, akik nem, vagy alig ismerik a Kinyilatkoztatást, egyre-másra veszítik el hitüket, a keresztényi és nemzeti identitásukat. Kellő ismeretek hiányában megfeledkeznek arról, hogy az Isten egyedül a Názáreti Jézust igazolta (ApCsel 2,22), értésünkre adva: csak Jézus által lehet eljutni Istenhez (Jn 14,6) és "nincs üdvösség senki másban" (ApCsel 4,12). Az egyetlen igaz forrás pedig az Evangélium (és nem a naprakész magánkinyilatkoztatások)!
Többen azt is feledik, hogy Jézus az egyetlen "közvetítő Isten és ember között" (1Tim 2,5), Ő "az út, az igazság és az élet" (Jn 14,6), és Ő az aki tanítói megbízatást és hatalmat adott az apostoloknak a hit szent örökségét, a hitletéteményt (depositum fidei): "Aki titeket hallgat, engem hallgat" (Lk 10,16). Az Apostoli Egyház az Istenről szóló hiteles tanítás egyetlen birtokosa, "megbízott továbbadója és értelmezője" (Új Katekizmus 85-87). Különös nehézsége az evangelizációs munkának az, hogy a sátáni gondolat sokszor tetszetős eszmék köpenyében jelenik meg, s az emberi jogok címén, a felvilágosult ember nevében és érdekében kerül terjesztésre. (És ebben az internet élen jár!)
Ne hagyjátok magatokat megtéveszteni, mert a tét: az örök élet!
