(A fatimai idézetek a "Fatimáról beszél Lucia nővér" c. könyv 2006-os IV. kiadásából valók, a továbbiakban LN jelöléssel. A Szeretetláng üzeneteket a Lelki Napló Szent István Társulatnál, 2010-ben megjelent kritikai kiadásából idézzük, jelölése római/arab számmal!)
Szűzanya: „Anya vagy te is, és Én anyai Szívem tengernyi bánatát és szenvedését megosztom veled. Tudom, te átérzed anyai fájdalmamat. Gondold el, ha a hat gyermeked elkárhozna, mily fájdalmad lenne miattuk! És Én? Ó, gyötrelmeim, melyekkel látnom kell, amikor a sok lélek a pokolba szédül! Segíts, kislányom! Gyermekem!” És amint ezeket mondta, én is lélekben Vele szenvedtem. Szívemet összeszorította a fájdalom. A Szűzanya lelkének gyötrő kínjait éreznem engedte. (II/50)
Szűzanya: Imádkozzatok sokat, nagyon sokat, mert sok lélek kerül a pokolba. (Mivel) nincs aki áldozatot hozzon és imádkozzon értük. (LN 173) Oly sok lélek kárhozik el Isten igazságossága folytán azon bűnök miatt, amelyeket ellenem elkövetnek. Jövök, hogy engesztelést kérjek: áldozd fel magad erre a szándékra és imádkozzál! (LN 192)
Lúcia nővér: ...ebben a hónapban elvesztettem lelkesedésemet az áldozatok és önmegtagadások iránt. Már arra gondoltam, hogy mégis azt mondom, hazugság volt az egész. Ezzel mindennek vége lesz. Jácinta és Ferenc azonban azt mondták:- Ne tedd ezt! Nem tudod, hogy ezzel hazudsz, és hogy a hazugság bűn?
Ebben az állapotban volt egy álmom, ami még jobban növelte lelkem sötétségét. Láttam, hogy az ördög azon nevet, hogy becsapott. Azon fáradozott, hogy a pokolba húzzon. Amint karmaival megragadott, annyira elkezdtem kiabálni és a Szűzanyát hívni, hogy édesanyám felébredt. Ijedten kérdezte, mi bajom van. Nem tudom már mit válaszoltam neki. Csak arra emlékszem, hogy azon az éjszakán nem tudtam már aludni, mert a félelemtől szinte megdermedtem. Ez az álom az igazi félelem és aggódás felhőjével borította el lelkemet. Egyetlen vigaszom az volt, ha egy magányos helyen kisírhattam magam. (LN 84-85)
Erzsébet asszony: Eddig minden gondolatomban és cselekedetemben az vezetett, hogy minden áldozatot meghozok a szent ügyért. De hogy valóban így van-e, hogy az ügy nem tőlem való-e, ezt senki nem tudja, én magam sem vagyok biztos felőle. Hogy nem az ördögtől van, (bár) ezt már a püspök atya is megmondta, és M. és B. atya is. (...) Uram, bocsásd meg vétkeimet, nem bírom áltatni magam tovább! Végképp meg akarok nyugodni. Látom, teljesen értelmetlen az, amit tettem, és nem tudom miért, azóta csak szenvedek. Hisz a bűnből eredő szenvedés nem lehet érdemszerző. Szabadulni, szabadulni, ez az egyetlen imádságom az ég felé. (III/209)
