(Az alábbi történet Msgr. de Ségur: A pokol létezése bizonyított tény c. könyvéből való, melyet 1876-ban Boldog IX. Piusz pápa ajánlással látott el!)
1837-ben történt. Két fiatal alhadnagy, a Saint-Cyr tiszti-iskolát éppen elhagyva, meglátogatták Párizs látnivalóit. A Tuileriák közelében betértek a Mennybemenetel Templomába is, ahol e szép kerek épület képeit, festményeit és más művészeti értékeit kezdték nézegetni. Imádkozni nem állt szándékukban.
A gyóntatószék közelében egyikük észrevett egy karingben levő fiatal papot, aki az Oltáriszentség előtt imádkozott. „Nézd csak ezt a papot”, mondta bajtársának, „az ember azt gondolná, hogy vár valakire.”
– Talán rád! – válaszolta a másik nevetve.
– Rám? Ugyan minek?
– Ki tudja, talán, hogy meggyónjál?!
– Gyónjaaak? Na rendben! – szólt kissé tétován –, fogadsz velem, hogy odamegyek?
– Ó persze, te és a gyónás?! – válaszolta amaz és elkezdett nevetni.
– Na mibe fogadsz? – erősködött tovább a fiatal tiszt, elszánt és gúnyos tekintettel.
– Fogadjunk egy hűtött-pezsgős vacsorában!
– Rendben, legyen! Bár kétlem, hogy be mersz menni abba a kasztniba!
Ám alig mondta ki e szavakat, a barátja egyenesen a fiatal paphoz ment és súgott valamit a fülébe. Ő felállt és a gyóntatószékbe ment, mialatt az állítólagos bűnbánó diadalmasan tekintett a társára. Letérdelt, mintha gyónni készülne.
„Hű, de szemtelen”, mormogta magában a másik és leült, hogy figyelje a történteket. Várt öt percet, tízet, negyedórát. „Mit csinálhat ez ilyen sokáig?” – tanakodott magában.
Végre kinyílt a gyóntatószék ajtaja és felindult, komoly arccal kilépett a pap, és indult a sekrestye felé. A „gyónó” is felemelkedett a térdelésből és vörösen, megütköző kifejezéssel intett barátjának, hogy hagyják el a templomot.
– Na deee – sürgette emez –, mi történt? Majdnem húsz percig voltál a papnál? Egy pillanatra már komolyan azt hittem, hogy valóban gyónsz. Mindenesetre a vacsorát megnyerted pajtás! Akarod ma este?
– Nem! – válaszolta a másik rosszkedvűen, majd máskor! Dolgom van, úgyhogy sietek! És egy kézfogás után, izgatott feszültséggel távozott.
Kérdés, mi zajlódhatott le az alhadnagy és a gyóntatóatya között?
Nos, alighogy a pap a gyóntatószék tolóablakát félretolta, rögtön észrevette a fiatalember hangján, hogy ugratásról van szó. A fiatalember ugyanis odáig merészkedett, hogy gyónási hecce végén ezt mondta az atyának: „Mit nekem a vallás, meg a gyónás?! Fütyülök rájuk!” A pap azonban talpraesett volt.
– De tisztelt uram – szakította félbe szelíden. Látom, hogy amit ön itt csinál, az nem komoly, úgyhogy hagyjuk a gyónást és ha ön is akarja, társalogjunk egy kicsit. Én becsülöm a katonákat és maga egy fess és szeretetreméltó fiatal ember benyomását kelti bennem. „Mondja, mi a tiszti rangja?” (folyt.)
