Egy fiatalember nap mint nap, papírzacskóba csomagolt ebédjével úgy ment munkába, hogy délben mindig bekukkantott a templom ajtaján és pár másodperccel később már rohant is tovább.
A plébánosnak ez feltűnt, és gyanakvón kérdezte a fiatalembert, hogy naponta miért nyitja meg a templomajtót, ha egyszer be se jön?
– Miért? Mert imádkozni jövök! – válaszolta a fiú.
– Imádkozni?? De, hogy tudsz ilyen gyorsan imádkozni? – kérdezte az atya.
– Hááát, mindennap benézek a templomba és annyit mondok: „Jézusom, Józsi vagyok”, aztán megyek az utamra. Imának rövid az igaz, de remélem, hogy az Úr meghallgat.
Néhány nap múlva a fiatalembert, egy súlyos munkahelyi baleset következtében medence-, comb- és lábszártörésekkel szállították kórházba. A lehetséges fájdalmai miatt, orvosai részvéttel tekintettek rá, ám ő nem kért fájdalomcsillapítókat.
Sőt, a kórházi személyzet és a betegek legnagyobb meglepetésére teljesen átalakította az osztályt. Nemsokára az ő szobája lett a folyosó összes betegének találkozóhelye. Fiatalok és idősek ültek az ágya mellett és ő mindenkire rámosolygott, mindenkit biztatott és mindenkihez volt egy-egy kedves szava, és sokakat megtanított imádkozni!
A plébános is eljött meglátogatni, s egy nővér kíséretében odament a fiatalember ágyához, majd így szólt:
– Azt mondták, hogy komoly töréseid és zúzódásaid vannak, mégis vigaszt nyújtasz a többi betegnek. Hogy vagy erre képes?
– Nos, annak az embernek köszönhetem ezt, aki minden nap délben eljön hozzám!
Az ápolónő félbeszakította: – De hisz délben nincs látogatás, és soha nem jön senki!
– Ó, dehogyisnem! A látogatóm mindennap eljön, benéz az ajtón és csak ennyit mond: – Józsi, Jézusod vagyok –, és elmegy. Ez pedig hihetetlen nagy erőt ad nekem. – És a fiatalember könnyeivel küszködött, majd mély álomba merült.