Tény, hogy a csodáknak ‒ mint jeleknek ‒ mindig komoly szerepük volt az üdvtörténet során. Egy-egy gyógyulás híre, bármilyen megdöbbentő legyen is, lassan és viszonylag szűk körben válik ismertté. Ráadásul akik személyesen már nem tanúi, azok közül sokan kétkedve is fogadják. Hatása ezért mérsékelt.
A Fatimai Napcsodának már hetvenezer ember volt tanúja, életre szóló hitélményt nyújtva nekik, de az utókor már elfelejtette, különösen, ha még a századik évfordulót sem ünnepeltük meg igazán, ORSZÁGOSAN!
A Szirakuza-i Könnyezést már tízmilliók láthatták a filmhíradók és a televízió jóvoltából. A Szeretetláng szívhez-szóló üzenete már az egész emberiséget kívánja lelkében megérinteni és "tanúvá" tenni!
A jelek szerint a Szent Szűz az egész világra kiterjedően kívánja ‒ egyre nyomatékosabban felhívni gyermekeinek figyelmét az elhatalmasodó bűn vészesen súlyosbodó pusztításának lehetőségére.
És most Pásztón? A Szűzanya-szobrok könnyezése – ráadásul a nyomaték kedvéért egyszerre kettő is –, vajon milyen nagyságrendben érinti meg a lelkek tömegét? Bár a Madonna nem szól egy szót sem, mégis érthető a könnyekben aláereszkedő mennyei kérés, amely az Istentől közvetített kegyelem által a Rá figyelőkkel megérteti magát, vagy kéne, hogy megértsék. Mert Anyánk könnyeinek tanítása érthető, ha nem rekedünk meg a könnyezés felszínes fürkészésénél!
Ha ugyanis a természetfeletti jelet megértjük és lélekben megrendülve fogadjuk, akkor a nyitott lélekbe az isteni kegyelem száll alá, hogy megérintse és meghívja a máriás engesztelő lelkületre! Ezt az 'ötszázadik' évfordulótól nem várhattuk el, de a 100. (fatimai) évnek ez lett volna a célja. Csodálkozhatunk-e ha Égi Anyánk könnyekre fakadt?? (Folyt. Köv.) (Források az első részben!)
