A Hajnal Szép Sugara

     A házasfelekben, csalódások sora bontakozhat ki, amelyek kérdéseket szülnek: „Mért iszik a férjem? Miért jár a felségem hetente kozmetikushoz? Miért akar minden áron piros cipőt venni, holott mindig utálta a harsány színeket? Miért nem gondoskodik a gyerekekről úgy mint ezelőtt? Miért nem képes a régen annyira vágyott meghittségre? Miért nem képes egy órát is otthon maradni? A férjem miért nyaggat állandóan? Miért kezd felhánytorgatni évtizeddel régebbi dolgokat? Miért nyűgös? Miért nem segít az Isten?” Miért és miért? ‒ panaszolják sokan. 

     Na, ezek a hozzáállások ‒ kedves Olvasóm ‒, megadják a kegyelemdöfést az egymás iránti bensőséges szeretetnek, melyről kezdetben annyit álmodoztak!
„Ó jaj, hogyan is juthattak ilyen helyzetbe?” ‒ teszem fel a költői kérdést helyettük!
‒ Úgy, hogy hagyták magunkról lekopni, eredeti alapelveiket!
     Mik is voltak ezek? ‒ Gondoljuk csak bele, hogyan szemlélték a másikat a kezdet kezdetén: „csak veled, meg örökké”, „lehozom a csillagokat az égről” (erre már akkor ráválaszolhatták volna: „ne hozzál le nekem semmit, hanem maradj mellettem meghitt szeretetben!”)! ‒ Mert bizony, a valóság jóval egyszerűbb! Nem kell a csillagokig menni, csupán magunkból kellene kihozni a jóra való készségeket, a türelmet és az Isten bennünket egymásnak teremtett tudatát! ‒ és ezt már az ismerkedés idején kölcsönösen át kéne gondolni és ehhez tudva és akarva ragaszkodni is! Persze mi van, ha megunják egymást, mi van ha szüntelenül fáradtak, és mi van, ha megváltozott az egész habitusuk? Az egyik beteg, a másik meg kifelé tekinget! – "Kifelé"? – Honnan? A házasság Szentségi kötelékéből? És hová? – A kárhozat irányába!!! – Na  álljunk meg néhány szóra: Mit ígértünk egymásnak és egymásért? Kinek ígértük mindezt? – (Én válaszolom meg:) – a Fölséges és Mindenható Istennek!!!
     „A házasfelek egyik legfontosabb kötelessége egymás lelki üdvösségének előmozdítása.” (Colombiere Kolos) (HHC 217) De hogyan segítheti valaki a társa hitét, amikor még a sajátját sem éli meg, vagy volt hite de már "elveszítette"? Márpedig a saját karakterünket, a belső igény és a hitünk formálja, és ez hat ki a közös életünkre is! Ha nincs közös hitfelfogás, nehezen van közös nevező is, így aztán nincs közös „hullámhossz” sem, tehát aligha működik az adó-vevő! Az pedig műszaki tény, hogyha gyenge az adás, könnyen bezavarhat bármi és elnyomhatja a mégoly jó szándékú „jeleket” is!
     Kedves Olvasóm! Ahhoz az érzülethez és főleg ahhoz az ígérethez kellene tíz körömmel ragaszkodnunk, amelyet egymásnak a és Jóistennek tettünk a házasságkötéskor!
‒ Igen! ‒ mondhatja ezt a hűségesebb fél ‒, de mi van az értetlenkedő, hűtlenkedő vagy egyenesen (agyilag) megzavarodott házastárssal?
‒ Nos, a józanabbnak minden áron hűségesnek kell maradnia esküjéhez, még ha a társa nem is tesz is, így a vétlen félre rámarad az áldozat, a bűnbánat, a másikért való ima kötelessége! Hiszen mit is fogadtunk egymásnak Isten és az Egyház színe előtt? Azt, hogy – jóban, rosszban, egészségben, betegségben – kitartok mellette! Na ez az állapot ROSSZÁ is válhat, és reménykednünk kell, hogy Isten megsegít bennünket, még ha ennek semmi jelét sem látjuk! Ez esetben, fel kell ajánlani szenvedéseinket a másikért és a lelkekért! Ez a katolikus szentségi házasság alapelve: Hit (a másikért való ima), Remény (hogy az ima nem marad hatástalanul) és (az áldozat vállaló) Szeretet!
     Mert ahogyan az általam is idézett mondás tanítja: A házasság lehet számodra JUTALOM (örömeivel), ÉRDEMSZERZŐ (szenvedéseivel) vagy akár szent VÉRTANÚSÁG is (tragédiájával), de mindenképp ki kell tartanod benne! Fontold meg tehát alaposan, hogy kihez kötöd az életed és kérd ehhez Isten segítségét, mégpedig SZÜNTELENÜL! (vö. HHC 288)