Erzsébet asszony, a Szeretetláng kiválasztottjának élete 4 (1929)
1929. Egyre határozottabban jelentkezik szívében a vágy, hogy szerzetbe lépjen. Mindez az Örökimádás templomban erősödött meg benne, ahol órákig csak üldögélt szótlanul. Ha netán imádkozott, csak az Úrangyalát ismerte és nem emlékezett, hogy a Miatyánkot egyszer is elmondta volna. Úgy érezte, hogy az Oltáriszentség előtt, valami vigasztaló békesség tölti el a lelkét. Adorált! Erre a különös békességre vágyott, és ezt apácaként vélte akkor megtalálni. 
Kézenfekvő volt, hogy elsősorban az Örökimádó nővéreknél jelentkezzen, mivel más rendet nem is ismert! Ám ők olyan nagy staffirungot kértek a belépésre, melyről azt mondta Erzsébet, hogy egy életen át se tudná összegyűjteni! (24 db lepedő; 24 dunyhahuzat; 24 paplanhuzat; 12 pár kézzel kötött fehér harisnya; 60 db zsebkendő; 24 hálóing; 24 különböző fehérnemű; 24 törölköző; 24 konyharuha; 1 db paplan, 1 dunna, egy nagypárna, és pénzadomány!)
Időközben, templomi ismeretségei révén, némi útbaigazítást és jótanácsot kapott. Felhívták a figyelmét a „Jézuska Gyermekei” közösségére, ahová csak ajánlással lehetett bejutni. Egy Zsuzsa nevű fiatalasszony – akinek gyönyörű zöld cipője volt –, be is ajánlotta, sőt ígéretet tett arra is, hogy megismerteti a Szent Lujza nővérekkel. Egy másik asszony a Hermina úti nővéreket ajánlotta, ahol Erzsébet hiába mondta el a vágyát, miszerint – távoli misszióba szeretne menni, hogy „a Jó Istent sokakkal megismertesse” –, a rövidke beszélgetés után, csak ennyit válaszoltak: „Neked fiacskám nincs semmi hivatásod, csak azért akarsz hozzánk belépni, mert nincs hová menned!”
Szívszorongató fájdalom volt ez Erzsébet számára. Más rendnél is próbálkozott, de hasonló eredménnyel. Azon állítását, hogy gyönyörű holmija van letétben a Nemzeti Banknál, a legkevésbé sem hitték el neki, ő pedig nem volt képes kiváltani azt.
Már csak a rejtélyes Zsuzsa néniben bízott, de nem találkozott vele. Sarlósboldogasszony ünnepe előtt, amint az Örökimádás templom közelébe eső Bokréta utcában sétált, egy cipész kirakatában meglátta azt a szép „gojzervarrott” zöld cipőt, melyről biztosra vette, hogy a Zsuzsa nénié. Megkérdezte a cipészbácsit, hogy kiértesítse-e a hölgyet a cipő elkészülte felől, mire az köszönettel megadta címét. Felkereste az asszonyt, akiről kiderült, hogy dadaként dolgozott a Szent Lujza Intézet bölcsődéjében. Úgyhogy vasárnap, Sarlós Boldogasszonykor el is vitte pártfogoltját a nővérekhez. A Szent Lujza Intézet Ménesi úti anyaházában, végre komolyan vették istenkereső szándékát. A főnöknő így szólt hozzá: „Leányom, mondjunk el egy Veni Sanctét és egy Ave Máriát. Várj meg itt és én megkérdem az Urat hivatásod felől!”
Visszaemlékezéseiben Erzsébet így mesélte el: „Hátul a pad mellett megálltam, és még csak le se térdeltem, úgy figyeltem, hogyan beszélget a főnöknő Istennel, de legfőképp azt, hogyan kap majd választ?! Meg se mertem moccanni és megkövülten vártam a földön túli talányt. Aztán a főnöknő egyszer csak könnyed szelídséggel, de elgondolkozva hozzám lépett. Mélyen a szemembe nézve, megszorította a karomat és így szólt:
– Fiacskám, a jó Isten akarata más! Isten neked más és nagyobb hivatást szán, melyet majd olyan tökéletesen tölts be, ahogyan csak tudod! – A nővér lekísért a kapuig, megcsókolta a homlokomat és áldást adott rám. Ha akarsz, gyere még fel imádkozni! – mondta, de én már alig hallottam. Minek is imádkozzak én, aki gyermekkorom óta mindig az Istent szerettem volna szolgálni, és íme nem kellek Neki! Nem hagyja, hogy csak Neki szolgáljak…! A lelkivilágom teljesen össze volt omolva, durva ellenkezések jutottak eszembe, hogy nem akarok jó lenni, és ha nem kellek Istennek, Ő sem kell nekem stb. Akkor még nem tudtam, hogy mindez a sátán gyötrő próbálkozása volt! Mindez Sarlós Boldogasszony ünnepén történt.”
Az apácafőnök, valamiképp mégis megpróbált gondoskodni „Isten árvájáról” és fivérének a Krisztus Király egyházközség plébánosának, címét csúsztatta a lány zsebébe, „keresd fel!” – mondta. De Erzsébet ezt már nem hallotta, bár e cédula sorsdöntő lett az életében, teljesen megfeledkezett róla! Szóbeli visszaemlékezésében így mesélt erről a lelki válságáról: »Egy hétig tartott ez a lelki kín és kinzatás. Akkor még nem tudtam, hogy ki áll mögötte! Arra nem emlékszem, hogy július 2-át követően jártam-e szentmisére. Úgy gondolom, hogy a templom felé se néztem egy hétig, ám egy szép napon mégiscsak betértem az Örökimádás templomba és beléptem Mátray főtisztelendő úr gyóntatószékébe. A gyónást nem a szokott módon kezdtem, hanem csak zokogtam egyfolytában. Eközben csak elmondtam, hogy nem akarok jó lenni. Amikor kissé lecsillapodtam, az atya megkérdezte, hogy miért? – Mert nem kellek Istennek – válaszoltam, és elmeséltem a történetemet. Aztán megkérdezte, hogy más bűnöm van-e ezen kívül? Nincs! – mondtam neki és ő beszélni kezdett: „Édes fiam! Bizony jó, hogy nincs, mert ennél nagyobb bűne nem lehet valakinek!” Az atya nem ígértetett meg velem semmit, csak feloldozott. Penitenciaként csak egyetlen imát kellett elmondanom, talán Üdvözlégyet? Napok múlva, a meghasonlottság sötétsége lassan megenyhült bennem és mégiscsak úgy határoztam, hogy jó leszek. Megint felkerestem a gyóntatót, de megint csak zokogás vett erőt rajtam. Nagy szipogva elmondtam, hogy igen szomorú vagyok ugyan, de jó akarok lenni! Az atya megint nem kérdezett semmit, csak azt mondta: „Jól van fiacskám, derék kislány vagy! Örülök. Légy is jó!” És feloldozott.
Ősszel, (1929) meglátogattam a Lujzás nővéreket, akik iskolát is tartottak fenn. Elmondtam, hogy tanulni szeretnék. Ingyen kaptam könyveket, melyeket szó szerint megtanultam ugyan de levizsgázni nem tudtam, mert 48 pengőbe került volna. Mind a „négy polgári” anyagát alaposan átvettem. Nehézséget egyedül a mértani szerkesztés okozott, erre azonban találtam valakit, aki segített. Ez a szerkesztési ismeret jól jött később, mikor már asszonyként gyárban kellett dolgoznom!« (Erzsébet asszony elbeszélése nyomán)
Begyik Tibor (Minden idézet vagy közlés csak a forrás megemlítésével!)
