A Hajnal Szép Sugara

2.4 §. Mária a mi életünk, mert kieszközli számunkra az állhatatosság kegyelmét

     A hittudósok Máriára vonatkoztatják a Szentírás eme szavait: »Annak kötelei üdvösséges kötelékek« (vö. Sir 6,30-31.) Miért kötelékek? ‒ kérdé Justiniáni Szent Lőrinc. Nos azért, mert lebilincseli szolgáit, nehogy túlságos szabadságot engedjenek meg maguknak. Mária biztosító kötelet nyújt szolgáinak, nehogy a bűn útjára téved-jenek. »Az én Istenem részében, az ő örökségében, a szentek gyülekezetében megtelepedtem«. (Sír 24,16) Szent Bonaventura (In Spec.) megmagyarázván az Egyház által Máriára vonatkoztatott eme szavakat, azt mondja, hogy Mária nemcsak él a szentek közt, hanem egyúttal ő az, aki őket megtartja életszentségükben, nehogy elmaradjanak. Mária őrzi meg őket erényeikben, nehogy elessenek, és Ő űzi el tőlük a sátánt, hogy ártalmukra ne lehessen.
Mária tisztelőiről mondják, hogy kettős öltözettel vannak födve. »Háza népe mind kétszeresen van ruházva.« (Péld 31,21)
Cornelius a Lapide e két öltözetről azt mondja, hogy Mária az ő szolgáit nemcsak a Fia, hanem a saját erényeivel is felékesíti, hogy ily módon az állhatatosság kegyelmét megszerezze nekik. Ezért figyelmeztette így gyónó gyermekeit Néri Szent Fülöp: »Kedves gyermekeim, ha Isten kegyelmében mindvégig meg akartok maradni, legyetek nagy tisztelői Isten Anyjának«.
A tiszteletreméltó jezsuita Berchmans is ekként mondta, hogy állhatatosnak képes maradni, ki Máriát szereti. Erre vonatkozóan Rupert apát, igen találó megjegyzést fűzött a tékozló fiúról szóló példázathoz; nevezetesen, hogyha e rossz fiúnak anyja még élt volna, úgy bizonyára nem hagyta volna el az atyai házat, vagy legalább is gyorsabban visszatért volna. Ezzel arra tanít bennünket, hogy akinek Mária az anyja, az kevéssé fog Istentől elszakadni, vagy ha mégis, Mária segítségével hamarosan vissza fog Hozzá térni.
Ó bár valamennyi ember szeretné e szeretetteljes Királynőt, és hozzá menekülnének a kísértések idején, bizonyára senki sem esne a bűn örvényébe, mert csak az esik és kárhozik el, aki nem menekül veszedelmében Isten Anyjához.
Justiniáni Szent Lőrinc a bölcsnek eme szavait (24,8.): »A tenger habjain jártam«, Máriára vonatkoztatja s hozzá-fűzhetőnek véli: »hű szolgáimmal, hogy őket a bűn szirtjein való hajótöréstől megmentsen, mivel a vihar dühöngései közepette oldaluknál állok, hogy el ne vesszenek«. (47. oldal)

A negyvennapos böjt

     A Nagyböjt szokását – Szent Jeromos és Szent Leó alapján –, apostoli eredetűnek tartják. Nincs azonban adat arra, hogy az első századokban létezett volna ilyen hosszú böjti idő. Valójában egyetlen hétig tarthatott a böjt, melyet hétfőn kezdtek, ami a farizeusok (Jézus elleni) összeesküvésének időpontja is volt. A szent negyven nap intézménye abból az igyekezetből fakadt, hogy előkészüljenek a Húsvétra. Nyugaton először Szent Ambrus (+397) ír a negyvennapos böjtről. Korabeli dokumentumok bizonyítják, hogy az Egyház ezzel az intézménnyel a hittanulókat (katekumeneket) akarta a keresztségre felkészíteni.
     A negyven nappal utánozni igyekeztek az Úr pusztában töltött szent negyven napját, és egyben az előképeket is: Mózes 40 napját a Sínai hegyen, Illés 40 napját a Hóreben. A hat hét (6x7 nap) 42 napot tesz ki; ha ebből levonjuk a vasárnapokat, 36 nap marad, így a 40 megtartásához szerdán kellett kezdeni a böjti időt.
A katekumenekkel és a bűnbánókkal együtt az egész Egyház készült a nagy napokra (a feloldozásra és a keresztségre), és szinte minden nap összejöttek a liturgiára, mégpedig naponta a városnak másik kijelölt ("stációs") templomában.
     A IV. században kialakult a nyilvános bűnbánattartás intézménye. Ez is megjelölte a Nagyböjtöt, pl. a hamvazás szertartásaival, bizonyos olvasmányok kiválasztásával, a könyörgések általános jellegével, mely nagy szerepet ad az engesztelés gondolatának, és a szív töredelmét fejezi ki.
     Minden ókeresztény tanú szerint a nagyböjt legigazibb célja előkészíteni a lelket Krisztus halála és feltámadása titkainak megünneplésére. A Húsvét felülmúl minden más ünnepet, és nagyon szigorú tisztasággal kell megünnepelni, mert nemcsak megváltásunk évi megünnepléséről van szó, hanem a misztériumban való részesedésről is.
     Krisztus lett a mi példaképünk és vezetőnk a Nagyböjt folyamán. Az Úr számára a negyvennapi pusztai visszavonulás valóban arra a műre való előkészület volt, amelyet a Kálvárián kellett befejeznie.
Nagyböjt a lelki tisztulás és növekedés ideje. A rossz legyőzésének legjobb gyógyszere: a jó gyakorlása.

    Nagy Szent Leó negyvennapi hadgyakorlatnak nevezi ezt az időt. A liturgia figyelmünket Krisztusra összpontosítja és úgy mutatja be nekünk, mint egyetlen mesterünket: "Magister vester unus est Christus", a ti egyetlen mesteretek Krisztus.
     A keresztút elvégzése a Nagyböjt jeles népájtatossága – ez lehet a templomban vagy azon kívüli alkalmas helyen.
     Nagyböjt színe a viola, kivéve a IV. vasárnapot, ilyenkor rózsaszín. Nincs Gloria, a vasárnapi zsolozsmában nincs Te Deum. Minden napnak saját miséje van. Nem éneklünk Alleluját. Az orgona csak az ének kísérésére szorítkozik. Nincs virág az oltárokon. Nagyböjt V. vasárnapjától kezdve letakarják a kereszteket is.
Török-Barsi-Dobszay: Katolikus liturgika - nyomán. ( Forrás )

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el AVE MARIÁ-t, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első! 

2.3 §. Mária a mi életünk, mert kieszközli számunkra az állhatatosság kegyelmét

     Borgiai Szent Ferenc féltette az állhatatosságot azokban, akiknél nem észlelt különösebb tiszteletet a Boldogságos Szűz iránt. Midőn egy napon szerzetesnövendékeit megkérdezte afelől, hogy melyik szentet tisztelik leginkább, azt kellett megtapasztalnia, hogy többek nem viseltetnek benső áhítattal Mária iránt. Beszélt erről a növendékek mesterével és kérte, hogy ügyeljen a szerencsétlenekre. És valóban, az illetők egyre-másra vesztették el hivatásukat s elhagyták a Jezsuita rendet. Így igaza volt Szent Germánnak is, amikor a Boldogságos Szüzet a keresztények lélegzetének nevezte. Mert amiként a test nem élhet légzés nélkül, épp úgy a lélek sem képes megmaradni az erények útján, hacsak nem ajánlja magát Isten Anyja oltalmába, akinek segítségével a kegyelemi életet biztosan meg is őrizheti. (S. Gerrn. Orat. de Deip.)
     A Példabeszédek könyve így szól a Mária-tisztelőkhöz: »Boldog az ember, aki hallgat rám, aki ajtómnál virraszt naponta, s őrzi ajtóm félfáját, mert aki engem megtalál, életet talál és üdvöt nyer az Úrtól«. (8,34-35) Boldog aki hangomat meghallja és az Irgalmasság kapujánál újból és újból megjelenik, hogy ott világosságra és segítségre találjon.
     És Mária azon lesz, hogy tisztelői részére világosságot és erőt eszközöljön ki, hogy képesek legyenek a bűnről lemondani és az erény útján továbbhaladni. Ezért is adta neki III. Ince e szép jelzőket: Te Hold az éjben, te reggeli hajnalpír, te világosság Napja vagy! (Serm. de Assumpt.)
     És valóban hold Ő azok részére, akik a bűnök sötét éjszakájában vakon bolyonganak, mert megszerzi nekik nyomorult állapotuk felismerését és megvilágítja az örök kárhozat rájuk veszélyes örvényeit, hogy azokat elkerülhessék! Hajnalpír ő, aki a Nap előhírnöke azok számára, akik nyomorukat felismerték, erőt adva nekik, hogy bűneiket elhagyhassák és Isten kegyelmébe vissza juthassanak. Óvja őket, nehogy ismét visszazuhanjanak a bűn irtózatos mélységeibe. (46. oldal)

Ferenc pápa és Kirill pátriárka történelmi találkozója Kubában

     Február 12-én Kuba fővárosában, Havannában találkozott Ferenc pápa és Kirill moszkvai pátriárka, az orosz ortodox egyház feje. Ez az egyháztörténetben az első alkalom, hogy a pápa és a moszkvai pátriárka találkozott egymással.
     A két órás zárt ajtók mögött zajló megbeszélést a havannai José Martí Nemzetközi Repülőtéren tartották, melynek végén a felek, egy 30 pontból álló közös közös nyilatkozatot írtak alá. Ezt követően megölelték egymást, majd röviden beszámoltak tanácskozásuk eredményeiről. Ferenc pápa örömmel állapította meg, hogy megismerhették egymás álláspontját, és félszavakból is értették egymást. Számos kezdeményezést vitattak meg, amelyeket idővel meg lehet valósítani. Egyben köszönetet mondott a kubai népnek. Kirill pátriárka szerint a beszélgetés során bizonyossá vált, hogy a két egyház képes együttműködni a kereszténység védelmében, a háború elkerüléséért, azért, hogy az emberi életet megbecsüljék az egész világon.
     Elsőként hálát adnak találkozójukért Istennek, amelyre elsőként került sor a történelemben. A találkozó Kubában jöhetett létre „az Új Világ reményének” jelképes szigetén, Észak és Dél, Kelet és Nyugat kereszteződésében, a Régi Világ vitáitól távol.
Majd ezután a különbségeket sorolTák föl: az Eucharisztiában való közösség hiánya, a régi és új konfliktusok okozta sebek. Siratják „az egység elvesztését” is, amely emberi gyengeség és a bűn következményeként Krisztus főpapi imája ellenére – „hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk” – mégis megtörtént.
Tudatában, annak hogy számos akadály továbbra is fennmarad, azt remélik, találkozásuk közreműködhet az Istentől akart egység újjászületésében. „Találkozásunk megújult buzgalommal indítsa imára a világ minden keresztényét az Úrhoz minden tanítványa közötti teljes egységért. Egy olyan világban, amely nem csak szavakat vár tőlünk, hanem konkrét tetteket, ez a találkozó legyen a remény jele a jóakaratú emberek számára. (...)Lelkiismeretünk és lelkipásztori felelősségünk nem ad lehetőséget arra, hogy tétlenek maradjunk azon kihívások előtt, melyek közös választ kívánnak meg.”
     Első helyen a közel-keleti, az észak-afrikai keresztényüldözésekről írnak, ahol a keresztényeket tömegesen űztek el otthonukból. A nemzetközi közösséget arra kérik, cselekedjenek sürgősen annak érdekében, hogy megelőzzék a keresztények további elűzését a Közel-Keletről. Ugyanakkor kifejezik együttérzésüket a polgárháborúk, a káosz és a terrorista erőszak más vallású áldozataival is.
Eme terrorral és erőszakkal szemben is a nemzetközi közösség fellépése szükséges; a szenvedő és menekülésre kényszerített embereknek pedig humanitárius segítségre van szüksége, de a fogva tartottak szabadon bocsátásáért is szükséges mindent megtenni.
Felhívják a terrorizmus elleni harcban elkötelezett országokat, hogy cselekedjenek felelősséggel és belátással. Imára buzdítják a keresztényeket „hogy a gondviselő Teremtő óvja meg teremtését a pusztulástól és ne engedjen újabb világháborút.”
     Külön hangsúlyozza a nyilatkozat a vértanúk nagyságát, akik előtt a pápa és a pátriárka meghajtják fejüket, hiszen mindhalálig kitartottak Krisztusba vetett hitük mellet. Megerősítik azokat, akik jelenleg is szenvednek Krisztusért.
     Hálát adtak azért is, hogy Oroszországban és Kelet-Európa több országában, ahol ateista rezsim uralkodott évtizedeken át, állami megerősítést nyert ismét a vallásszabadság. Ma a harcos ateizmus béklyóját megtörve megannyi helyen szabadon vallhatják meg hitüket a keresztények. Negyed évszázad alatt több tízezer új templom épült, több száz kolostor és teológiai iskola létesült. Kiemeli a nyilatkozat, hogy ortodoxok és katolikusok sokszor kéz a kézben dolgoznak a karitatív vagy szociális tevékenységükben tanúságot téve az Evangélium értékeiről.
Európáról is szót ejt a nyilatkozat, amelynek „hűnek kell maradnia keresztény gyökereihez”. Arra kérik Nyugat- és Kelet-Európa keresztényeit, hogy egyesüljenek a Krisztusról és az Evangéliumról adott tanúságtételben oly módon, hogy Európa megőrizhesse kétezer éves keresztény hagyománya által formált lelkét.
     Ezután a családról beszél a nyilatkozat, mely „az emberi élet és a társadalom természetes központja.” Sok országban válságban van a család. A katolikusok és ortodoxok közös családfogalomban gondolkodnak, ezért tanúságot kell tenniük arról, hogy a család az életszentségre vezető út, amely a házasok egymás iránti hűségéről tesz tanúságot, nyitottan az élet megfoganására és a gyermekek nevelésére, mindezt a nemzedékek közötti szolidaritásban és a leggyengébbeket tisztelve. A család a házasságon alapszik, egy férfi és egy nő szabadon odaajándékozott és hűséges szeretetén. „A szeretet egyesülésük pecsétje és arra tanítja őket, hogy kölcsönösen ajándékként fogadják el egymást” – folytatódik a nyilatkozat. A házasság a szeretet és a hűség iskolája. Sajnos más együttélési formák lassan egy szintre emelkednek a házassággal a közvélemény előtt, ahogyan az anyai és apai hivatás fogalma is átértékelődik.
     A nyilatkozat utolsó harmadában elsőként az élet védelméről esik szó. A meg nem született gyermekek vére Istenhez kiált, az „eutanázia” elfogadása miatt pedig sok idős ember a családjuk és a társadalom nehezékeként tekint már magára. A mesterséges megtermékenyítés technikái is aggasztóak, mert az emberi élet manipulálása az emberi lét alapjait támadja.

     A fiatalokról is külön passzus ír: „Ma kifejezetten szeretnénk szólni a fiatalokhoz. Ti, fiatalok azt a feladatot kaptátok, hogy ne rejtsétek el a föld alá talentumaitokat (vö. Mt 25,25), hanem minden Isten által nektek adott képességeteket használjátok föl arra, hogy megerősítsétek Krisztus igazságát a világban. Ne féljetek szembe menni az árral, Isten igazságát védve, amelyhez a mai szekuláris normák messze nem alkalmazkodnak már. Isten mindnyájatokat szereti és várja, hogy tanítványai és apostolai legyetek. Legyetek a világ világossága, hogy akik körül vesznek titeket látva jótetteiteket, dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van (vö. Mt 5,14.16). A keresztény hitben neveljétek gyermekeiteket, továbbadva nekik a hit értékes igazgyöngyét (vö. Mt 13,46), amelyet szüleitektől és elődeitektől kaptatok. Emlékezzetek, „nagy árat fizettek értetek” (1 Kor 6,20), az Isten-Ember Jézus Krisztus kereszthalálát.
     „Nem vetélytársak vagyunk, hanem testvérek.” A nyilatkozat arra buzdítja a katolikusokat és az ortodoxokat, hogy éljenek egymással békében és szeretetben. A görögkatolikusok és az ortodoxok kapcsolatánál külön említést tesz a nyilatkozat a kiengesztelődést és a feszültségek megoldását remélve.”
     A közös nyilatkozat befejezésként a kölcsönös megértés ajándékáért hálát adva Isten Anyjához fordul az ősi imádság szavaival: „Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Szülője”. Hogy a Boldogságos Szűz Mária közbenjárásával bátorítsa az őt tisztelőket a testvériességre, hogy az Isten által meghatározott időben újra egyek lehessenek, békében és egyetértésben Isten egyetlen népeként a legszentebb és oszthatatlan Szentháromság dicsőségére.

A Magyar Kurír cikke nyomán (kivonatolva)

2.2 §. Mária a mi életünk, mert kieszközli számunkra az állhatatosság kegyelmét

     Hogy a kegyelemi életünket megő-rizhessük és sikerrel ellenállhassunk üdvösségünk ellenségeinek, ez nagy erőt igényel, s ezt az erőt kizárólag Má-ria által nyerjük: »Enyém az erősség, általam országolnak a királyok«. (Péld 8,14-15.) Nálam van az erő ‒ mondja Mária ‒, mert Isten ezen ado-mányát az én kezembe tette le azért, hogy tisztelőimet benne részesítsem. Általam országolnak a királyok, álta-lam igázzák le érzékeiket és szenve-délyeiket, s nyerik el a kegyelmet, hogy majdan az égben örökké uralkodhassa-nak.
     Ó mily erősekké válhatnak e nagy Királynő szolgái a pokol összes kísér-téseivel szemben! Mária az a torony ugyanis, melyről az Énekek éneke mondja: »Nyakad, mint Dávid tornya, mely bástyákkal építtetett, ezer pajzs függ arról, az erősök egész fegyverzete«.(Én 4,4)
     A hozzá menekülőknek olyan Ő, mint egy erős torony, védművekkel körülvéve; tisztelői benne megtalálják mind ama pajzsokat és fegyvereket, melyekre a pokol elleni harcban szükségünk van.
Ezért hasonlították a Boldogságos Szüzet platánfához: »Magasra nőttem, mint platán a víz mellett«. (Sír 24,19) az újakban: 14) Hugo bíboros megjegyzi, hogy a platánfa levelei pajzshoz hasonlítanak. Szent Amadeus másként magyarázza a Szentírás fenti szavait s azt mondja, hogy miként a fa lombja árnyékával védi a nap égető sugaraitól és az esőtől a vándorokat, épp úgy találnak menedékre az emberek Mária védő palástja alatt a szenvedélyek tüze és a kísértések dühe ellen. (B. Am. Hom. 8.)
     Ó ti szerencsétlen lelkek, kik eltávolodtok e hatalmas védbástyától, ti akik a Mária iránti áhítattal felhagytok és megszűntök magatokat a veszedelemben kegyeibe ajánlani! vajon mi lenne az emberekkel ‒ mondja Szent Bernát ‒, ha egyszerre csak nem világítana a Nap, vajon nem támadna-e rettenetes zavar és sötétség? (Serm. de Aquaed) Ha pedig egy lélekből kivész az áhítat Mária iránt, akkor ború támad a szívben, s fellép benne ama sötétség, amelyről a Szentírás beszél, midőn így szól: »Sötétséget rendelsz és leszáll az éjszaka: ebben mozognak az erdő vadjai«. (Zsolt 104,20.) Akkor már nem világít az isteni kegyelem fénye a szívben, beáll az éj és a lélek a bűn s az ördög menedékhelyévé válik. Jaj az olyanoknak ‒ kiált fel Szent Anzelm ‒, akik megvetik ennek a napnak fényét, vagyis akik semmibe sem veszik a Mária iránti áhítatot. (45-46. oldal)

Bármerre jársz, mondj el egy AVE MARIÁT, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első! 

2.1 §. Mária a mi életünk, mert kieszközli számunkra az állhatatosság kegyelmét

     A végső állhatatosság ‒ a tridenti zsinat magyarázata szerint ‒, Isten-nek oly nagy adománya, hogy bár az Úr teljesen ingyen osztogatja a saját érdemeinkkel nem tudnánk elnyerni. Emellett azonban Szent Ágoston azt tanítja, hogy mindazok, akik kívánják az állhatatosságot, azt Istentől bizto-san elnyerik.
Suarez atya állítása szerint pedig kétségtelenül részesülünk ebben a kegyelemben, ha életünk végéig folytonosan kérjük Istentől. Sőt, Bellarmin azt mondja, hogy napon-ként kell kérni az állhatatosság kegyelmét, hogy naponként el is nyerjük.
     Ha azonban igaz az ‒ miként annak is kell tekintenem az egyházi nézetnél fogva ‒ (amit a negyedik fejezetben be is fogok bizonyítani), hogy ti. minden kegyelem, amelyben Isten bennünket részesít, Mária kezei által jut hozzánk. Ebből következően feltétlen igazság az is, hogy egyedül Mária közbenjárásától remélhetjük a legnagyobb kegyelemnek, a végső állhatatosságnak az elnyerését is. Keressük ezt a kegyelmet teljes bizalommal Máriánál, s akkor biztosan el is nyerjük, mert megígértetett e földön mindazoknak, akik őt híven szolgálják: »Aki rám hallgat, meg nem szégyenül, akik értem fáradnak, nem esnek bűnbe. Akik fényt derítenek rám, örök életet nyernek«. (Sír 24,30-31.) E szavakat az Egyház Máriának ajkára adja. (In festo immac. Concept.) (44-45. oldal)

(Kissé megkésve teszem közzé, mert ez a böjtös imalánc Hamvazószerdával kezdődött és Pünkösdig tart!)

Bővebben lásd itt!

 http://magyarbojtesima90nap.webs.com

Bárhol is jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

1.5 §. Mária a mi életünk, mivel kieszközli számunkra bűneink bocsánatát

     Egyidejűleg Isten, oly nagy irtózatot keltett benne előző élete iránt, hogy már nem bírta lelkét tovább a hamis nyugalomban ringatni, s benső kényszert érzett bűneit meggyónni. Bűneinek meggyónásánál oly nagy bánatot mutatott, hogy ámulatba ejtette gyóntatóját. Szentgyónása végeztével azonnal letérdelt az Istenanya oltára előtt, hogy szószólójának hálát adjon, elimádkozva a rózsafüzért. Ekkor az oltár felől hangot vélt hallani: »Helén, elég hosszú időn át bántottad meg Istenedet és engem, a mai naptól kezdve változtasd meg életedet, s én sok kegyelemben foglak részesíteni«.
     Erre a szegény bűnös megrendül-ve így felelt: »Óh boldogságos Szűz! Igaz ugyan, hogy eddig istentelen életet éltem, mivel azonban te mindent megtehetsz, segíts engem, hogy teljesen neked ajándékozzam magam, és életem hátralevő napjaiban egyedül a bűneim elégtételéért tehessek«.
Ezután Mária segítségével elosztotta egész vagyonát a szegények közt, s igen épületes és bűnbánó életet kezdett. Rettenetes kísértések ostromolták, ő azonban állandóan Isten Anyjának védelmébe ajánlotta magát, s győztes maradt a harcban.
     Oly magas tökéletességre jutott, hogy Isten sok természetfölötti adományban, kinyilatkoztatásban, jelenésben és jövendő dolgok ismeretének kegyelmében részesítette. Halálos óráján, melyet különben Mária néhány nappal előbb kijelentett neki, a Boldogságos Szűz karján a kis Jézussal meglátogatta, s látni lehetett, amint e nagy bűnbánónak lelke, halála pillanatában szép galamb képében a mennybe szállt.

Imádság
     Óh Istennek Anyja, egyetlen reményem, boldogságos Szűz Mária! Íme lábaidhoz borulok, én nyomorult bűnös, hogy kegyelmedért esedezzem. Az egész Egyház a Bűnösök Menedékének nevez, így én is a te védőpalástod oltalma alá menekülhetek. Kérve-kérlek, hogy eszközöld ki számomra az üdvösséget, Szent Fiad érdemeidért, és én teljesen neked ajándékozom magam! Add tudtomra, hogy mit tegyek és erőt is adj, hogy azt meg is tehessem. Amen. (43. oldal)

Hamvazószerda

     E nappal véget ért a Vízkereszttől tartó időszak, a Farsang és elkezdődött a Húsvétig tartó idő, a 40 napos Nagyböjt. Ennek első napja a Hamvazószerda, mely mindig február 4. és március 10. közé esik, változó napokra.
Nevének eredete, hogy az őskeresztények vezeklésként hamut szórtak a fejükre, ez a 12. századtól az egyházi szertartás része lett (hamvazkodás).
     Az ókereszténység idején a mezítlábas, zsákruhába öltözött nyilvános bűnösöket a püspök a templomba vezette, majd miután a bűnbánati zsoltárokat elimádkozták, fejükre hamut hintett, és kiutasította őket a templomból. A kiutasítottaknak egészen nagycsütörtökig tilos volt a templomba belépniük.
     Hamvazószerdán – elsősorban a katolikus egyházban – szentelt hamuból (mely az előző év virágvasárnapi barkák hamvai) keresztet rajzolnak a hívők homlokára, az alábbi mondatok egyikével: „Ember, emlékezz rá, hogy porból vagy és porrá leszel”, illetve „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumnak!” Ezt a napot, egyes protestáns közösségek is megünneplik.
     II. Orbán pápa 1091-ben rendelte el, hogy a papok minden keresztény homlokát hamuval kenjék meg ezen a napon, ez a szokás a katolikusoknál mindmáig fennmaradt. A templomban a mise után a pap az előző évi szentelt barka hamuját megszenteli, s azzal rajzolja a keresztet a hívek homlokára. Ezt nevezik hamvazásnak (latinul: impositio cinerum), ami a nagyböjt kezdetét jelző szertartás. A hamuval hintés ősi jelképe a bűnbánatnak, mivel a hamu az elmúlásra, a halálra figyelmezteti az embert.
     A néphit szerint aki hamvazkodik, annak nem fog fájni a feje.
     További elnevezései: szárazszerda, böjtfogószerda, böjtfőszerda. (Forrás nyomán) 

1.4 §. Mária a mi életünk, mivel kieszközli számunkra bűneink bocsánatát

     »Ne csüggedj, ó bűnös« ‒ kiált fel Bustisi Szent Bernát (Serm. 5. de Nát. Mar.) ‒, mert bármily nagy bűnöket követtél is el, térj csak vissza őszintén e hatalmas Király-nőhöz, aki irgalommal és bőséges kegyelemmel fogad, mert ‒ fűzi hozzá ‒ nagyobb az Ő óhaja, hogy kioszthassa a kegyelmeket, mint a te kívánságod, hogy azokat elfogadd.
Krétai András, Máriát bűnbocsá-natunk zálogának nevezi, akit Isten közbenjáró szószólónkká rendelt, aki Jézus Krisztus érdemeiért Isten minden bűnösnek megbocsát, aki hozzá menekül. Egy angyal mondta Szent Brigittának, hogy a szent próféták felujjongtak, amikor meg-tudták, hogy Isten Mária alázatos-ságáért és tisztaságáért meg akar bocsátani a bűnösöknek, és ismét kegyeibe akarja fogadni azokat, akik őt megvetették. (Serm. ang. c. 9.)
      Nem kell tehát egyetlen egy bűnösnek sem félnie, hogy Mária eltaszítja magától, ha hozzá menekül. Nem kell félnie, mert hiszen ő az Irgalmasság Anyja, ki éppen ennélfogva a legnyomorultabbakat óhajtja megsegíteni. Mária az a szerencsés bárka, amelyben minden menekülő elkerüli az örök kárhozat örvényét ‒ mondja Szent Bernát. Miként az özönvíz idején Noé bárkájában: még a vadállatok is menedékre találtak. Épp úgy biztosan üdvözülnek a bűnösök Mária oltalmazó palástjának védelme alatt.
      Szent Gertrud egy napon a Boldogságos Szüzet széles palástban látta, mely alatt mindenféle vadállat, oroszlánok, medvék, tigrisek húzódtak meg: látta, hogy Mária nemcsak nem kergette el magától, hanem nagy szeretettel fogadta és simogatta őket. Ebből megismerte a szent, hogy Mária még a legelvadultabb bűnösöket sem taszítja el magától, ha Máriához menekülnek, és megmenti őket az örök haláltól. Lépjünk be mi is a bárkába, fussunk Mária oltalmazó palástja alá, biztosan nem taszít el magától, hanem okvetlenül kieszközli örök üdvösségünket.
     Bovius atya beszélt egy Helén nevű bűnös asszonyról, aki egy napon a templomba ment, ahol épp a szentolvasóról szólt a szentbeszéd. Mihelyt elhagyta a templomot, azonnal beszerzett magának egy rózsafüzért, melyet később imádkozni kezdett. Bár eleinte minden áhítat nélkül imádkozta, de mégis a Boldogságos Szűz által elnyerte a kegyelmet, hogy lassa nagy benső vigaszt és lelki gyönyörűséget találjon benne. Olyannyira, hogy nem bírt elállni a napi elimádkozásától. (42. oldal) (Kép: Nagy Szent Gertrud)

Bárhol is jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

Kétszeresesen nevezetes ünnep
1) A farsang utolsó-, a húsvét-böjti időszakot megelőző nap. 
Neve szerint ezen a napon esznek utoljára húst a nagyböjt kezdete előtt, mely Jézus 40 napos sivatagi böjtjének emléke tanítói szolgálata előtt. Időpontja a húsvét napjától függ (a naptári napok számát tekintve a húsvétvasárnap előtti 47. nap). A húshagyókedd a megelőző hétfővel és vasárnappal együtt a farsang farkát (háromnapok, farsangháromnapok) alkotják.
Erdélyben elterjedt neve még a farsangkedd, a csángóknál húshagyási kedd Nagyváty baranyai faluban a madzaghagyókedd, mely arra utal, hogy ezután már semmilyen élelem nem lóg a madzagon. (Forrás)
2) A Szent Arc tiszteletének ünnepe.
Az Úr szavai Boldog Mária Pierina de Micheli nővérnek (1890-1945): "Szemléld Szent Arcomat, így behatolsz Szívem szenvedéseinek mélységeibe. Akik emberségem képmását tisztelik, lelkük mélyén Istenségem képmását nyerik el, és attól megvilágosítást kapnak. Szeretném, ha különösen keddi napon tisztelnék Szentséges Arcomat. Akarom, hogy a hamvazószerda előtti (húshagyó) keddet, Szentséges Arcom tiszteletének szenteljék."

1.3 §. Mária a mi életünk, mivel kieszközli számunkra bűneink bocsánatát

     Jusztiniáni Szent Lőrincnek igaza van, midőn Máriát a bűnösök remény-ségének nevezi, mert egyedül ő eszkö-zölhet ki számunkra Istennél bocsá-natot. Szent Bernát igen találóan a bűnösök lajtorjájának is hívja, mert a mi résztvevő Királynőnk segítő kezet nyújt az elesetteknek, a bűn tátongó mélységei mellől elvezeti őket és segíti őket, hogy Istenhez emelkedhessenek.
     Szent Ágoston, mint a bűnösök egyedüli reménységét üdvözli Máriát (Serm. 18. de Sanctis.). Chrysostomus is azt állítja, hogy egyedül Mária köz-benjárására nyer a bűnös bocsánatot, ezért valamennyi bűnös nevében így köszönti: »Üdvözlégy, Istenünk Anyja és a mi anyánk; üdvözlégy ó Mennyország, hol Isten lakozik, ó kegyelem Trónja, ahonnan az Úr valamennyi malasztját osztja, kérd értünk mindenkor Jézust, hogy könyörgésed erejénél fogva a számadás ama rettenetes napján bűneink bocsánatát és örök üdvösségünket elnyerhessük«. (In Off, Nat. B. M, die 5.)
     Joggal nevezik Máriát egyszersmind Hajnali Csillagnak is: »Ki az, aki úgy ragyog, mint a hajnal pírja«. (Én 6,10.) Ince pápa megjegyzése szerint ugyanis amiként a hajnal véget vet az éjnek, s vele kezdetét veszi a nappal, épp úgy jelképezhetjük Máriát is, mert ahová ő bevonul, ott véget vet a bűn sötétségének (Serm. 2. de Ass. B. V.).
     Amit Mária imájával az egész világra nézve elért, ugyanazt eszközli jelenleg is az egyes lélekben, akiben felébred az iránta való áhítat. Az ilyen lélekben kieszközli, hogy a bűnök véget érjenek és kezdetét vegye az erény. Ezért kiáltott hozzá Szent Germán: »Ó Istennek Anyja, te nem szűnsz meg bennünket védelmezni: a te közbenjárásod a mi életünk«. (Serm. 3. in dormit. Virg.) Ugyanez a szent egy másik helyen azt mondja, hogy ha valaki ájtatosan kiejti Mária nevét, ez annak jele, hogy az illető a kegyelem állapotában van, vagy legalább is nemsokára abban lesz.
Mária kijelentette Szent Erzsébetnek: »Boldognak hirdet engem minden nemzedék«. (Lk 1,48.) »Igen ‒ kiált fel Szent Bernát ‒ boldognak fognak hirdetni, mivel te minden nemzedéknek életet és erőt szereztél. Azért dicsőít majd minden ember, mivel valamennyiük Általad nyeri el a kegyelemi életet és az örök üdvösségét«. (Serm. 2. in Pentec.) (41. oldal)

Bárhol is jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

1.2 §. Mária a mi életünk, mivel kieszközli számunkra bűneink bocsánatát

     Ha oly szerencsétlenek lennénk, hogy Isten kegyelmét elvesztettük, igyekezzünk azt ismét visszanyerni Mária által, mert ha mi elvesztettük a kegyelmet, Mária az, aki azt ismét megtalálta. Ezt az angyal is határo-zottan kijelentette vigasztalásunkra a Boldogságos Szűznek, midőn így szólt hozzá: »Ne félj Mária, mert kegyelmet találtál«.
Mária azonban sose volt megfosztva a kegyelemtől, hogyan mondhatta neki az angyal, hogy ismét megta-lálta a kegyelmet? Valamit ismét megtalálni akkor mondható, ha azt előzően elvesztették. A Boldogságos Szűz azonban mindig egyesülve volt Istennel, mindig bővelkedett a kegyelemben, miként ezt maga az angyal tanítja nekünk, midőn így üdvözli őt: »Üdvözlégy, malaszttal teljes, az Úr teveled!« Ha tehát Mária nem a maga számára nyerte vissza a kegyelmet, melynek teljességével rendelkezett, kinek részére találta azt meg ismét?
Hugó bíboros azt feleli, hogy a bűnösök azok, kik elvesztették Isten malasztját, s az ő számukra találta azt meg Mária.
     Szent Lőrincről nevezett Richard így következtet: »Ha az Úr malaszt-ját meglelni akarjuk, forduljunk Máriához, aki azt megtalálta és mindig is megtalálja, s minthogy ő Istennél oly kedves volt, és Isten őt most is annyira szereti, ennél fogva biztosan meg is fogjuk találni«. (De laud. Virg. I. 2.) Mária maga mondja az Énekek énekében, hogy Isten őt az embereknek ajándékozta, hogy azokat megvédelmezze: »Én kőfal vagyok«. Békeközvetítő Ő az Isten és a bűnösök közt: »Olyanná lettem Előtte, aki békességet talál«.
     Szent Bernát Máriának ezt a hivatását szemlélve, a következő szavakkal bátorítja a bűnöst: »Menj az Irgalmasság ezen Anyjához, ó bűnös, mutasd meg Neki lelki sebeid, melyeket magad ütöttél azon, és ő majd kérni fogja Fiát, hogy az anyatejéért, melyet egykor tőle elfogadott, bocsásson meg neked. És a Fiú, aki Őt oly forrón szereti, biztosan meghallgatja«.
     Ezért akarja az Anyaszentegyház, hogy Istent kérjük, részeltessen bennünket Mária hatalmas pártfogásában, hogy bűneinkből felemelkedhessünk: »Ó irgalmas Isten! Állj mellettünk gyengeségünkben, hogy az Istenanya hatalmas pártfogásáért folyamodván, az Ő közbenjárása által bűneinkből felemelkedhessünk«. (40. oldal)

Bárhol is jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

A honvágy

     Egy bajor fiatalember nem találta helyét a világban. Ezt azzal próbálta leplezni, hogy mindenről egészen sajátos nézete volt, lehetőleg mindig az ellentéte annak, amit családja vagy környezete képviselt. Így volt természetesen a vallásgyakorlattal is, mi több az egész világképével. Viselkedésével sok gondot okozott édesanyjának, akinek vigasztalhatatlan aggodalmát a végsőkig fokozta azon elhatározásával, hogy kivándorol Amerikába, a "szabad lehetőségek hazájába". Tántoríthatatlanul kitartott merész terve mellett, melyről sem anyja könnyei sem jóakaróinak tanácsai nem tudták lebeszélni.
     Mielőtt hajóra szállt volna, búcsúzóul fölkereste irgalmas nővér testvérnénjét, Salzburgban. Mikor a nővér látta, hogy öccsét, képtelenség lebeszélni a hajóraszállásról, egy Csodásérmet ajánlott föl neki, kérve, hogy állandóan viselje a nyakában. A fiatalember ezt visszautasította azzal, hogy miként mutatna rajta. "Ó, hisz' ezen tudok segíteni" – mondta a nővér – és máris a kabátja bélésébe varrta a Csodásérmet.  
     Az oly önálló és elszánt fiatalember, történetesen a szerencsétlen Titanicra szállt föl – arra –, amelyről a tervezője azt állította, hogy "ezt még az Isten sem tudja elsüllyeszteni"! A köteleket fölvonták és az óriási mérnöki csoda, az utasok és a parton állók örömrivalgása közepette elindult. Senki sem sejtette mi vár reá.
     A mi emberünket azonban szokatlan és egyre csillapíthatatlanabb honvágy kerítette hatalmába. Oly nagy mérvű benső fájdalom szorongatta a lelkét, hogy képtelen volt rajta úrrá lenni. Ráadásul egyszerre könnyekig ható lelkiismeretfurdalás kezdte gyötörni, elsősorban az édesanyjával való kíméletlen viselkedése miatt. Ezen kínoknak nem tudott ellenállni és a következő kikötőben kiszállt a hajóból, hogy visszatérjen hazájába.
Közben a két földrész között lejátszódott a borzalmas dráma és a tragédia híre megrázkódtatta a nagyvilágot. A Titanic, a tengeróriás, a hajók királya elpusztult, mint egy kis bárka!
     A fiú első gondolata a nénjétől kapott érmére esett. Tüstént sürgönyzött anyjának, biztosítva, hogy a Szűzanya megmentette. Így tehát a fiatalember nem a szabad lehetőségek "új világába" érkezett, hanem az istengyermekség szabad – megkötözöttségtől mentes – új lehetőségei közé! 

MÁSODIK FEJEZET

Az élet édesség...,
1.1 §. Mária a mi életünk, mivel kieszközli számunkra bűneink bocsánatát
     Hogy megértsük az okot, miért is kívánja az Anyaszentegyház, hogy Máriát életünknek nevezzük, meg kell fontolnunk a következőket: Amiként a lélek életet ad a testnek, éppúgy élteti Isten kegyelme a lelket. A megszentelő kegyelmek híján levő lelket élőnek tartjuk ugyan, valójában azonban halott, miként a Jelenések könyve mondja: »Tudom, hogy élőnek neveznek, de halott vagy«.(Jel 3,1) Ha tehát Mária közbenjárása a bűnösök részére ismét visszaszerzi a malasztot, ezzel Ő életre hozza azokat. Ezért vonatkoztatja az Egyház Máriára a következő szavakat, amelyeket az Ő nevében hozzánk intéz: »Szeretem azokat, akik szeretnek engem, akik virradatkor keresnek, meg is találnak«. (Péld 8,17) Tehát, amilyen gyorsan csak tehetjük és Hozzá menekülünk, biztosan megleljük, avagy a görög fordítás szerint: kegyelmet találunk. Egy és ugyanaz tehát, Máriához menekülni a vagy kegyelmet találni, s emiatt fűzi is hozzá Mária fenti szavaihoz: »Aki engem megtalál, életet talál és üdvösséget merít az Úrtól«.
»Ti valamennyien, akik óhajtjátok Isten országát ‒ kiált fel Szent Bonaventura ‒ hallottátok, mit ígértek nektek: Tiszteljétek Máriát s megtaláljátok az életet és az üdvösséget«.
     Szienai Szent Bernát szerint, Isten a bűnbeesés után csak azért nem semmisítette meg az embert, mert már akkor különös szeretettel viseltetett Mária iránt, kinek születését előre látta. Ugyanez a szent hozzáfűzi, hogy nem kételkedik abban, hogy Isten az ószövetségben a bűnösökkel szemben minden irgalmát és bocsánatát, kizárólag erre az áldott Szűzre való tekintettel gyakorolta. (T. I. serm 61. c. 8.) Igaza van tehát Szent Bernátnak amikor figyelmeztet: »Keressünk kegyelmet, de Mária révén keressük!« (Serm. de Aguaed.) (39. oldal)

Bárhol is jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

4.5 §. Mária a megtérő bűnösöknek is anyja

     Ki tudná felfogni, mondja a jám-bor Blozius azt a jóságot, irgalmas-ságot, hűséget és szeretetet, mellyel az Istenanya minket megmenteni igyekszik, ha pártfogásáért esede-zünk.
     »Boruljunk le tehát e jó Anya előtt ‒ mondja Szent Bernát ‒ öleljük át szent lábait, és el ne távozzunk addig, míg áldását nem adta ránk, s gyermekei közé fel nem vett«. (In Sign. magn.) Ki vonhatná kétségbe egy ilyen anya irgalmas-ságát? Szent Bonaventúra így kiált fel: »Ha életemet venné is, benne akarok remélni és bizalommal eltelve az ő szobra előtt óhajtok meghalni, mert akkor biztosan üdvözülök«.
     Így kell könyörögnie valamennyi bűnösnek, az Irgalmas Anyához: Ó királynőm, Ó Anyám, Mária! bűneimnél fogva megérdemlem, hogy büntess, mert kiérdemeltem! De ha el is taszítsz magadtól, ha megölnél is, nem akarom elveszteni Beléd helyezett bizalmamat és reményemet, hogy meg fogsz menteni. Kegyeidbe ajánlom magamat és bizton remélem, hogy nem veszek el, hanem dicsőíteni foglak az égben, egyesülve szolgáid nagy számával, akik halálos ágyukon könyörögtek pártfogásodért, és akik valamennyien a te hatalmas szószólásod segítségével üdvözültek. Amen

Imádság
     Óh fenséges Királynőm, Istennek legméltóbb Anyja, szentséges Szűz Mária! Oly nyomorultnak és annyi bünnel elhalmozva látom magam, hogy nem is szabadna Hozzád közeledni és téged anyámnak hívni. Beismerem, kiérdemeltem bár, hogy eltaszíts magadtól, mégis arra kérlek, gondold meg, mit tett és szenvedett értem a te Szent Fiad, Jézus. Nem taszíthatsz el magadtól. Szegény bűnös vagyok, aki bárki másnál többször bántottam meg Isten fölségét, ámde ez már a múlté.
     Most hozzád menekülök bizalommal, ó kedves Anyám, segíts meg! Ne mondd, hogy képtelen vagy rajtam segíteni, mert tudom, hogy mily hatalmas vagy, s hogy mindent elnyersz Istentől, amit csak kérsz! Ha te nem pártfogolnál, mondd kihez fordulhatnék, nagy nyomorúságomban? Szent Anzelmmel kiáltok hozzátok: Könyörögj érettem Anyám és Üdvözítőm bocsáss meg!
     Ó Jézus, Te atyám vagy, te pedig Mária az anyám! Ti akik még a legnyomorultabbakat is s felkeresitek, hogy üdvözítsétek, nem feledkezzetek meg rólam sem, aki bár kiérdemeltem a poklot, de én legalább magam kerestelek Titeket, erős reménnyel, hogy el nem taszítotok. Ime, lábaitoknál vagyok: Jézusom, bocsáss meg; ó Mária, jőjj segítségemre! Amen. (37-38. oldal)

Bárhol is jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

4.4 §. Mária a megtérő bűnösöknek is anyja

     Ha valamennyi bűnös a Boldog-ságos Szűzanyánál keresne oltalmat, Isten biztosan megbocsátaná összes bűnüket, »Ó Mária! ‒ kiált fel cso-dálkozástól eltelve Szent Bonaven-tura ‒ te a bűnöst, akit mégha az egész világ meg is vet, Te anyai gyengédséggel felkarolod s nem hagyod el addig, amíg a Bírájával ki nem engeszteled a szerencsét-lent«.(In. Spec. c. s)
     A bűnösöket szomorú állapotuk-ban, a teremtmények óhatatlanul kitaszítják magukból, sőt, még az élettelen természet is – melyet oly vakmerően rombolt ‒, akadályozza őket.
Vajon Mária is eltaszítja-e magától a szerencsétleneket, ha hozzá mene-külnek? Nem! Nem teszi ezt, ha bár-ki javulni akar, és az ő segítségét kikéri. Ez esetben gyengéd anya módjára átkarolja őket, s egyiket sem engedi magától addig, amíg hatékony köz-benjárása által, valamennyit ki nem engesztelte Istennel, s a kegyelem állapotába vissza nem vezette.
     Sámuel második könyvében olvassuk, hogy ama bizonyos fehér nő Thekuából így szólt Dávidhoz: »Uram, két fiam volt. Szerencsétlenségükre egyikük megölte a másikat; így az egyik fiam halott, most az igazságszolgáltatás megmaradt másikat is meg akarja ölni. Ó királyom, könyörülj meg egy szegény anyán, ne engedd meg, hogy mindkét fiamtól megfosztassam!« (2Sám 14,5-11)
     Dávid részvéttel volt a szegény anya iránt, megígérve neki, hogy megbocsát a gyilkosnak és visszaadja neki fiát. Úgy látszik, Mária éppen így cselekszik. Ha látja, hogy Isten neheztel a bűnösre, aki magát Neki ajánlja, így szól hozzá: »Ó Istenem, két fiam volt, Jézus és az ember. Az ember, Jézusomat megölte a kereszten, s most a Te igazságosságod még az embert is el akarja ítélni. Ó én Istenem, az egyik fiamat már elvesztettem, ne engedd, hogy a másikat is elveszítsem!« És biztosak lehetünk abban, hogy Isten nem kárhoztatja el azt a bűnöst, aki Máriánál keres menedéket, hiszen Isten maga ajánlotta e bűnösöket Mária kegyeibe, mint fiait.
     A jámbor Landsperg az Úr szájába a következő szavakat adja: »Meghagytam Máriának, hogy fiai gyanánt fogadja a bűnösöket, s ezért ügyel ő oly szorgosan, hogy a rábízottak közül senki el ne vesszen, különösen ha az illető az ő segítségéért folyamodik, hanem mindenkit a lehetőséghez képest Hozzám visszavezéreljen«. (Landsp. I. 4. Min. Opp.) (36. oldal)

Bárhol is jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem
imádkozott. Légy te az első!

4.3 §. Mária a megtérő bűnösöknek is anyja

     Ezért figyelmezteti Szent Bernát a bűnösöket, hogy csak kérjék Mária pártfogását és helyezzenek nagy bi-zalmat imádságaikba, melyet hozzá intéznek, mert ha a bűnös nem is érdemli meg kérésének meghallgatá-sát, mégis Mária érdemeiért elnyeri mindazokat a kegyelmeket, melyeket Istentől őáltala kér. (Serm. 3. in vig. nat.) Ha egy anya tudná ‒ fűzi hozzá a szent ‒, hogy két fia egymást halá-losan gyűlöli, úgyhogy az egyik a másik élete ellen tör, bizonyára min-den gondját arra irányítaná, hogy őket bármi módon kiengesztelje egymással. Az Istenanya pedig egy-úttal az embereknek is anyja, és egy bűnöst lát, aki isteni Fiának ellensé-ge, minden elgondolható fáradozás-sal oda igyekszik hatni, hogy őt ismét kiengesztelje Jézussal. (Deprec. ad V.)
     E jóságos anya nem kíván egyebet a bűnöstől, minthogy neki ajánlja magát, és legyen erős elhatározása a javulásra. Ha Mária egy bűnöst lát aki irgalmáért esedezik, nem tekinti annak bűneit; hanem egyedül a szándékot, mellyel hozzá közeledik. A jószándékú bűnöst, barátságosan fogadja, bármennyi bűnt követett is el, sőt Mária buzgón fáradozik majd azon, hogy lelkének valamennyi sebét begyógyítsa, mert ő nemcsak névleg az Irgalmasság Anyja, hanem tényleg az is! A szeretet és gyengédség, mellyel bennünket megsegít, valóban az is! Ezt maga a Boldogságos Szűz mondta Szent Brigittának (Rev. S. Birg. I. 2. c. 23.)
     Mária, anyja a megtérni szándékozó bűnösöknek, azért lehetetlenség, hogy részvétlen legyen irányukban! Úgy látszik, annyira részvéttel van gyermekei bajaiban, mintha azok a saját szenvedései volnának. Mikor a kananeus asszony kérte Jézust, hogy leányát az ördögtől megszabadítsa, így kiáltott hozzá: »Könyörülj rajtam, Uram, Dávid fia! A leányomat kegyetlenül gyötri az ördög«. (Mt 15,22.) Minthogy azonban a leány és nem az anya volt megszállva ‒ azt vélhetnénk ‒, így kellett volna szólnia: Uram könyörülj leányomon! ‒ és nem pedig, hogy »Könyörülj rajtam!« De ő helyesen fogalmazott, mert az anyák úgy érzik gyermekeik fájdalmát, mint sajátjukat.
Ha tehát egy bűnös Máriának ajánlja magát ‒ mondja Szent Lőrincről nevezett Richard ‒, úgy Ő e szavakkal könyörög érte Istennél: »Uram, könyörülj rajtam!« (De laud. Virg. c. 6.) Így kiált fel ilyenkor a Szent Szűz: »Íme Uram, e szegény lélek, mely a bűn posványában fetreng, az én leányom, azért rajtam könyörülsz, aki az anyja vagyok«. (35. oldal) (alul, Svéd Szent Brigitta)

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

4.2 §. Mária a megtérő bűnösöknek is anyja

     Lehet-e valaki olyan vakmerő, hogy azt kívánja, hogy őt Mária gyermekének nevezzék, miközben gonosz életmódjával oly sok bánatot okoz neki? Egyszer egy·nagy bűnös így szólt Máriához: »Mutasd meg hogy anyám vagy!« ‒ a Boldogsá-gos Szűz így felelt: »Mutasd meg, hogy fiam vagy!« Egy másik, hason-lókép az Isten anyjához fordulván, őt az Irgalmasság Anyjának hívta, mire Mária így szólt: »Ti bűnösök, amikor segítségemet akarjátok, az Irgalom Anyjának neveztek, miközben, nem szűntök meg bűneitek által a nyo-morúság és a Szenvedés Anyjává tenni engem!« Átkozott, aki anyját megkeseríti ‒ azaz, teszi hozzá Richardus ‒, aki anyját Máriát megkeseríti, átkozottként, gonosz és bűnbánat nélküli életével megszomorítja e jó anyát.
     Bűnbánat nélküli életével mondom, mert ha a bűnös nem is hagyta még el bűneit, de törekszik erre, és Mária segítségét kéri hozzá, e jó anya biztosan védelmébe veszi, hogy Isten kegyelmét ismét visszanyerje. Ezt Szent Brigitta magának Jézus Krisztusnak szájából hallotta, amidőn így szólt Anyjához: »Te megsegíted azt, aki felemelkedni törekszik és senkitől sem tagadod meg vigasztalásodat«. Amíg a bűnös konokul megmarad bűneiben, addig Mária nem szeretheti, segítheti őt akarata ellenére. Ha azonban a szenvedélytől megkötözve bár ‒ mely őt a pokol felé húzza ‒, de mégis a Boldogságos Szűznek ajánlja magát és állhatatosan kéri őt a bűntől való szabadulásáért, ez esetben az Égi Anya minden bizonnyal kinyújtja segítő kezét, megoldja láncait, és visszavezérli az üdvösség útjára.
     Az a nézet, hogy a halálos bűn állapotában végzett imádság és jó cselekedet szintúgy bűn, a Tridenti Zsinat által mint eretnekség visszautasíttatott. Szent Bernát tanítja, hogy a bűnös imádsága, ha nem is hangzik szépen ‒ mivel ti. nem kíséri Isten szeretete ‒, ettől eltekintve mégis hasznos és eredményes, a bűn elhagyásához.
Szent Tamás szerint (H. 2. qu. 178. a. 2. ad. I.) ugyanis a bűnös imádsága, ha mindjárt érdem nélküli is, alkalmas a bűnbocsánat kegyelmének elnyerésére, mivel az imádság ereje, melynek révén valamit elérünk, nem az imádkozó érdemein, hanem Isten jóságán és Jézus Krisztus amaz ígéretén alapul: »Mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak« (Lk 11,10), ugyanezt alkalmazhatjuk arra az imádságra is, melyet Máriához intézünk. Szent Anzelm mondja, hogy aki a Szent Szűzhöz fordul kérésével, az Ő érdemei kieszközlik, hogy Isten őt meghallgassa. (34. oldal)

4.1 §. Mária a megtérő bűnösöknek is anyja

     Mária biztosította Szent Bri-gittát, hogy ő nemcsak az igazak és ártatlanok anyja, hanem a bű-nösöké is, ha szándékukban van a javulás. Ha egy igazán megjavulni szándékozó bűnös az Irgalmasság Anyjánál keres menedéket, ó mennyire készségesen felkarolja és megsegíti, mert sokkal készsé-gesebb ő erre, mint amennyire egy testi értelemben vett anya egyáltalán lehetne.
     Szent Gergely pápa a követke-zőket írta Matild hercegnőnek (Lib. I. ep. 47):
»Ha nem akarsz már többé vétkezni, elképzelheted, hogy mennyire készségesebben fog szeretni Mária téged, gondo-sabban, mint saját édesanyád. Aki gyermeke óhajt lenni e magasztos Anyának, annak elsősorban a bűnt kell elhagynia, s csak úgy remélheti, hogy fiául fogadja«. Richardus e mondathoz hozzá fűzi: »Felállnak fiai, és igen boldognak hirdetik őt« (Péld 31,28), vagyis a fiaknak előbb fel kell állniuk a posványból. Értelmezése szerint, nem lehet Mária gyermeke az, aki nem törekedett előzőleg bűneinek posványából kiemelkedni.
     Chrysologus Szent Péter is mondja: »Aki a halálos bűnben makacsul megmarad, nem érdemli meg, hogy ilyen anya gyermekének neveztessék. Mária alázatos és ezzel szemben a bűnös kevély akar maradni; Mária tiszta s a bűnös tisztátalan szeretne lenni. Mária telve szeretettel, a bűnös pedig gyűlöli felebarátját. Ezek mind annak jelei, hogy az illető, nem fia egy Szűz Máriának, sőt nem is akar azzá lenni«. Mária fiai ‒ folytatja Richardus ‒ utánozzák az ő a boldogságos tisztaságát, alázatát, szelídségét és irgalmasságát. (33. oldal) (Kép: Chrysologus - vagy Aranyszájú - Szent Péter)

Bárhol is jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

Imádság
     Ó Szűzanyám, aki a szíveket elrabolod ‒ kiáltok hozzád Szent Bernáttal ‒, Királynőm! Aki érezteted szereteted szolgáiddal, és jótéteményeid által szívüket meghódítod, hódítsd meg az én nyomorult szívemet is, melynek nincs egyéb vágya, minthogy Téged szeressen. Élhetnék-e nélkül, hogy Téged szeresselek, mikor te ó Anyám annyira megnyerted Istened szeretetét, hogy az égből méhedbe szállott alá? Nem. Szeretett fiad, Berchmansnak szavaival akarok Hozzád kiáltani? »Nem kívánok előbb megnyugodni, míg biztos nem vagyok abban, hogy méltóképp szeretlek téged, mégpedig állhatatos és gyengéd szeretettel!«
     Ó Anyám, aki engem oly forrón szerettél még akkor is, amikor háládatlan voltam irányodban. Mi lett volna velem, ha te ó Mária, nem szerettél volna, ha számomra nem eszközöltél volna ki oly sok kegyelmet. Ha azonban már akkor amikor nem szerettelek, oly nagy szeretettel viseltettél irántam, már nem remélhetnék most, amikor valóban szeretlek? Szeretlek, ó Anyám; bár képes lennék Téged valamennyi hálátlan ember helyett szeretni! Bár volna ezer nyelvem, mely dicsérhetne téged, és ezernyi helyen lennék képes hirdetni minden erényedet, szentségedet, irgalmas anyai szívedet és a lelkek iránt tanúsított szeretetedet. Ha óriási vagyonom volna, azt mind a te dicsőséged előmozdítására fordítanám. Ha alattvalóim lennének rávezetném őket, hogy téged szeressenek. Sőt, még életemet is odaadnám tiszteleted előmozdítására. Szeretlek anyám, de egyúttal attól tartok, hogy korántsem eléggé, mert tudom, hogy a szeretet az egymást szeretőket hasonlókká teszi. Tekintve, hogy igen kevéssé hasonlítok Hozzád, ezt annak jeléül veszem, hogy nem szeretlek. Hiszen Te oly tiszta vagy, én meg bűnökkel szennyezett, Te oly alázatos vagy s én pedig oly kevély. Ó Mária! Alakítsd szívemet a te szíved szerint, hogy hasonlóvá legyek Hozzád. Neked, minden hatalmadban áll, hogy átalakítsad a szíveket, a szívemet. Változtasd meg tehát, és mutasd be a világnak, hogy mit vagy képes tenni azokkal, akiket szeretsz! Tedd, hogy szentéletű, méltó fiad lehessek! Amen. (32-33. oldal)

Bárhol is jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

3.8 §. Mennyire szeret bennünket Mária

De lássuk, hogy mily módon viszonozta e jó anya e szerető gyermekének látogatásait. A pásztorleányka súlyosan megbetegedett és halálához közeledett.

Ez időtájt két szerzetes utazott át a vidéken és kifáradva egy fa alá telepedtek, hogy megpihenjenek. Az egyikük elaludt, a másik ébren maradt, mégis mindkettőjüknek ugyanaz a látomásuk volt. Nagyszámú, igen szép szüzet pillantottak meg, akik egyike mégis messze felülmúlta a többit szépségével és fenségével. Egyikük megkérdezte: »Ki vagy nemes szűz, s hova sietsz? »Én Isten Anyja vagyok, és ezen a szüzekkel egy beteg pásztorleánykát szándékozom meglátogatni a faluban, aki engem korábban oly gyakran, meglátogatott«. E szavak után valamennyien eltűntek. Erre Isten két szolgája így szólt egymáshoz: »Látogassuk meg mi is ama pásztorlánykát«.

Útra kelve, nemsokára meg is lelték a házat. Egy nyomorúságos kamrába léptek, hol a szegény pásztorlánykát egy kevés szalmán fekve találták. Miután üdvözölték, a pásztorleányka így szólt hozzájuk: »Testvéreim, kérjétek Istent, hogy engedje meglátni nektek is, micsoda társaság vesz engem most körül!« Erre mindketten térdre esve imádkozni kezdtek, mire megpillantották Máriát; aki a haldokló közelében állt, kezében aranykoronát tartva, vigasztalta őt. Majd a beteget körülvevő szent szüzek énekelni kezdtek, s ennek tartama alatt a szent lány lelke elvált testétől, és ragyogó koronával fején, a Szűzanya a lelkét az égbe vitte. (32. oldal)

Bármerre jársz, mondj el egy AVE MARIÁT, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!  

3.7 §. Mennyire szeret bennünket Mária

     Igaza volt tehát Szent Bona-venturának midőn felkiáltott: »Boldogok, akik e a szeretetteljes anyának hű és szerető szolgái, mert Ő sosem engedi magát legyőzetni tisztelőinek szeretete által«. (Pacciuch)
     Mária annyiban hasonlít sze-retetre legméltóbb Üdvözítőnk-höz, hogy ő is sokszorosan fizet az iránta való szeretetért jótétemé-nyeivel és kiesdett kegyelmeivel. Bátran kiáltsunk fel tehát Szent Anzelmmel: »Ó szeretett Üdvö-zítőm, Jézus Krisztus, ó drága anyám Mária, szívem lángol irántatok való szeretettől, lelkemet felemészti irántatok érzett szerelmem, ó Jézus és Mária! Mivel segítségtek nélkül képtelen vagyok Titeket szeretni, tegyétek, hogy nem a magam, hanem a ti érdemeiteknél fogva úgy szeresselek Benneteket. Ó Istenem, ki ellenségeid iránt való szeretetből meghaltál, lehetséges volna-e, hogy megtagadd tőlem ama kegyelmet, melynek segítségével Téged és anyádat szeretni óhajtalak?« (In depr. ad Virg)
     Auriemma atya beszéli el (Kölcsönös felbuzdulások 2. köt. 7. fej), hogy egy szegény pásztorleányka oly bensőséges szeretettel volt Mária iránt, hogy legnagyobb örömét abban találta, ha legeltetés közben meglátogatta a hegyen lévő Mária-kápolnát. Ott, édes anyjával társalgott, legnagyobb bánata az volt, hogy szegénységében képtelen méltó módon feldíszíteni a szobrot. Egy napon virágokból koszorút font és ráhelyezte a Szűzára, miközben felsóhajtott: »Ó édesanyám, teljes szívemből óhajtanám, bár drágakövekkel kirakott aranykoronát tehetnék a fejedre, de mivel szegény vagyok, be kell érned ezzel a szerény virágkoszorúval, fogadd el tehát, mint szeretetemnek jelét!« Ily módon igyekezett máskor is a szegény leány szeretett királynéját megtisztelni és szolgálni. (31. oldal)

Bármerre jársz, mondj el egy AVE MARIÁT, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első! Bizony-bizony, nem csak egyszerű imával dicsérhetjük az Urat, de méginkább a Szentmisével! (Lásd a köv. LINKET! )

3.6 §. Mennyire szeret bennünket Mária

     Arra kell törekednünk tehát, hogy úgy szeressük Máriát, ahogyan Koszt-ka Szent Szaniszló szerette, akinek elégséges volt, ha csak beszélni hal-lott a róla, s máris elfogta a vágy, hogy még forróbban szeresse. Szent Szaniszló új szavakat és megszólítá-sokat talált ki magasztalására és semmiféle ügybe bele nem fogott, mielőtt egy Mária kép előtt az áldását ne kérte volna rá. Ha pl. a napi zsolozsmát, a rózsafüzért vagy más ájtatosságát végezte, ezt önfeledt áhítattal tette. Ha a Salve Reginát hallotta énekelni, szíve, de még arca is lángolt a szeretettől. Történt, hogy egy alkalommal jezsuita társa megkérdezte tőle az Istenanya képe előtt, mennyire szereti Máriát? Ó Atyám ‒ szólt a Szaniszló ‒, mi más felelhetnék önnek, minthogy: »Ő az én anyám!« A nevezett jezsuita később elbeszélte, hogy a szent ifjú mindezt hangjában és oly gyengédséggel mondta, mintha nem is ő, hanem egy szeretettől ihletett angyal szólt volna.
     A szentek példáin azon fáradozzunk tehát, hogy annyira szeressük Máriát, mint Néri Szent Fülöp, aki szenvedései közepette tüstént megvigasztalódott, mihelyt Máriára gondolt, akit örömének nevezett. Szent Bonaventura, Máriát nemcsak királynéjának és anyjának, hanem gyengéd szeretetének bizonyságául a szívének, lelkének nevezte. Szent Bernát A Szűzanyát oly forrón szerette, hogy égő szerelmét kimutatva, így kiáltott hozzá: »vajon nem raboltad-e el szívemet, te szívek elrablója?« Szienai Szent Bernát, kedvesének nevezte, és naponta felkeresett egy Mária-szobrot, hogy ott gyengéd és kedves szavakkal szeretetét kimutassa. Gonzágai Szent Alajos, aki állandóan oly nagy szeretettel volt eltelve Iránt, hogy hacsak hallotta szeretett Anyjának édes nevét, szíve lángra lobbant nagy szeretetétől, s a tűz, mely emésztette, arcán is meglátszott. Szeressük, mint Szolánói Szent Ferenc, aki Mária iránti szeretete miatt balgának látszott, mivel időnként hárfával kezében ült Mária valamelyik képe elé, s ennek kísérete mellett dalokat énekelt tiszteletére.
     Rodriguez Szent Alfonz a Boldogságos Szűz iránti szeretettől lángolva, amint egy Mária-kép előtt térdelt, e szavakba tört ki: »Óh szeretetre legméltóbb Anyám, tudom, hogy szeretsz engem, de úgy nem szerethetsz te engem, ahogyan én téged!« Ekkor úgy látszott, mintha Mária e szavakon megsértődött volna, mert így felelt neki a képből: »Mit beszélsz fiam Alfonz? Ó mennyivel jobban szeretlek én téged, mint te engem! Tudd meg, hogy az ég és a föld közti távolság nem olyan nagy, mint amekkora a különbség az én és a szereteted között«.
     Bár hasonlítana szeretetünk a nagy Mária-tisztelők szeretetéhez, akik már azt sem tudták, mit tegyenek, csakhogy szeretetüket bizonyítsák. (29-30. oldal)

Bármerre jársz, mondj el egy AVE MARIÁT, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első! 

3.5 §. Mennyire szeret bennünket Mária

     Ha Mária mindenki iránt oly jóságos, a hálátlanok és hanyagok iránt is ‒ akik pedig kevéssé sze-retik és ritkán fordulnak hozzá ‒, mekkora lehet szeretete azok iránt, akik őt szeretik és gyakran hívják segítségül? »Eléje megy azoknak, akik vágyódnak utána, s előre megmutatja nekik magát«. (Bölcs 6,13) Hasonlóképp kiált fel Nagy Szent Alber is: »Óh mily könnyen rátalál Máriára az, aki szereti őt, és irgalmasságban gazdagnak találja Isten Anyját«. »Én az engem szeretőket szeretem« (Péld 6,13)
     E szavakkal biztosít Mária, hogy lehetetlenség nem szeretni azokat, kik őt szeretik. Ámbár az én, kedves királynőm minden embert gyermekeként szeret, mégis ‒ mondja Szent Bernát ‒ különbséget tesz azokkal, akik őt gyengédebben szeretik. Ehhez még hozzáfűzi Szent Jordán, hogy Mária azokat a szerencsés lelkeket, akik őt másoknál jobban szeretik, nemcsak viszont szereti, hanem szolgál is nekik. (De contempl. Virg. in Prot)
     A Domonkosok évkönyveiben olvassuk, hogy Leonhard szerzetes, aki napjában kétszázszor ajánlotta magát az Irgalmasság Anyjának kegyeibe, halálos ágyánál egy szép királynőt pillantott meg, aki így szólt hozzá: »Akarsz-e hozzám és Fiamhoz jönni?« ‒ Ki vagy te? ‒ kérdezte a szerzetes. »Én vagyok az Irgalmasság Anyja, akinek oly sokszor ajánlottad magad a kegyeibe! Ím, eljöttem, hogy veled együtt térjek vissza az égbe Szent Fiamhoz«. Leonhard aznap meg is halt és követte anyját az égbe.
     Óh legédesebb Anyánk, Mária, milyen boldog is az, aki téged szeret. A jezsuita Szent Berchmans mondta: »Ha Máriát szeretem, biztos lehetek állhatatosságom felől, s egyúttal mindent elnyerek Istentől, amit csak kívánok«.
Ez a jámbor jezsuita, nem is fáradt bele ezen elhatározását megújítani és mondogatni: »Szeretni akarom Máriát, szeretni akarom Máriát!« Az igazság az, hogy Mária sokkal jobban szereti gyermekeit, mint ahogyan őt szeretik, mégis folyvást arra kell törekednünk, hogy őt teljes erőnkből, tehetségünkhöz képest szeressük, mert minél inkább szeretjük őt, annál jobban szeret Ő bennünket ‒ mondja Szent Ignác vértanú. (Ep. ad Aurel) (28. oldal)

Bárhol is jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet,
mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott.
Légy te az első!

3.4 §. Mennyire szeret bennünket Mária

     Bízvást beláthatjuk tehát, mennyire szeret bennünket Mária, miután látta, mily nagyra becsült bennünket Szent Fia, hogy ekkora szenvedések árán váltott meg minket. éppen ezért tehát, mivel Jézus valamennyi embert megváltotta, Mária valamennyi embert szereti.
     Szent János Máriát a napba öltözve látta: »És nagy jel tűnt fel az égen: egy asszony, akinek öltözete a Nap«. Márpedig a Nap minden emberre ragyog! Szent Jordán az idézett szöveghez hozzáteszi: »Heve elöl, azaz Mária szeretete elöl senki se képes elrejtőzni«. Ki volna képes felfogni ‒ kiált fel Szent Antonin ‒, hogy e szerető Anya mily gonddal viseltetik valamennyiünk iránt? Mindenki felé gyakorolja irgalmasságát, mivel a mi jó Anyánk valamennyiünk üdvét óhajtja. Szent Bernát szerint, Mária valamennyiünk üdvösségén közreműködött, és az egész emberi nemről gondoskodott. (Hom. 2. sup. Missus est) Ezért igen bölcsen cselekszenek Mária tisztelői, amikor azt kérik Istentől, hogy azon kegyelmeket adja nekik, amelyekért maga a Boldogságos Szűz könyörög számukra. (Corn. a Lapide) Mert a mi szeretett Anyánk bizonyára nagyobb javakat igyekszik részünkre elnyerni, mint amilyeneket mi magunk óhajtanánk.
     Bustisi Szent Bernát azt tanítja, hogy Mária sokkal forróbban kívánja nekünk kegyelmeit közölni, mint ahogy mi azokat elnyerni óhajtjuk, (De B. Mar. I. S. 5) s Nagy Szent Albert a Szentírás eme szavait: »Megelőzi azokat, akik azt kívánják, hogy nekik előbb mutassa meg magát« (Bölcs 6,14), Máriára vonatkoztatja. Mária megelőzi azokat, kik hozzá menekülnek, hogy még mielőtt keresnék, rátaláljanak. »Igen ‒ mondja Richardus ‒, ennek a jó Anyának irántunk való szeretete oly nagy, hogy azonnal segítségünkre siet, mihelyt szükségeinket felfedezi«. (27. oldal)

Bárhol is jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet,
mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott.
Légy te az első!

3.4 §. Mennyire szeret bennünket Mária

     Mily nagy hálával tartozunk tehát Máriának, aki oly erős bizo-nyítékát nyújtotta szeretetének, midőn Fiát annyi fájdalom közt üdvünkért feláldozta.
     Isten Ábrahámot bőségesen megjutalmazta azért az áldoza-tért, melyet fiának, Izsáknak halálával akart hozni, de vajon mivel kárpótolhatjuk mi Máriát Fia életéért, kit értünk feláldozott és aki bizonyára több szeretetet és tiszteletet érdemel, mint Ábra-hám fia? »Mennyire tartozunk tehát őt szeretni, mondja Szent Bonaventura mikor is bennünket minden teremtett lénynél jobban szeretett, saját Fiát ajándékoz-ván nekünk, kit pedig jobban szeret önmagánál«.
     Ebből egy másik indítóok is következik, miért szeret bennünket Mária oly bensőleg felismerte ti. hogy Jézus Krisztus halála a mi váltságdíjunk. Ha egy anya tudná, hogy fia egy rabszolgát húsz esztendei keserves rabság által váltott ki rabszolgaságá-ból, mennyire növelné e rabszolga iránt érzett tiszteletét! Mária pedig nagyon is jól tudja, hogy Fia csak ezért jött e világra, hogy bennünket nyomorultakat üdvözítsen, miként ezt saját szavaival is megerősíti:
»Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megmentse, ami elveszett«. (Lk 19,10) Igen, hogy bennünket üdvözítsen, akarta saját életét miérettünk elveszteni: »Engedelmes volt mindhalálig«.(Fil 2,8)
     Ha Mária csak kevéssé szeretett volna minket, ezzel azt mutatta volna, hogy csekély értéket tulajdonít Szent Fia Vérének, mely üdvösségünk váltságdíja volt. (26. oldal)

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

3.3 §. Mennyire szeret bennünket Mária

     A Boldogságos Szűz maga jelen-tette ki a szent keresztről nevezett Mária nővérnek, hogy az ő szeretete Isten iránt oly nagy, hogy egy pilla-nat alatt képes volna eget és földet felemészteni ‒ hozzátéve ‒, hogy a szeráfok szeretetének heve az ő szeretetével összehasonlítva csak friss szellőnek mondható.
     Minthogy az üdvözült lelkek közt Istent senki sem szereti jobban Má-riánál, úgy mi sem találhatunk Isten után senkit, aki jobban szeretne bennünket, szeretett Égi Anyánk-nál. Ha egyesítenénk mindazt a szeretetet, amellyel az összes anya szereti gyermekét, vagy ahogyan az összes hitvestárs szereti egymást, mindez meg se közelítené a Szűza-nyának akár csak egyetlen lélek iránt is érzett szívbéli szeretetét.
     P. Nierenberg szerint az a szeretet, amelyet az összes anya együttes szeretete, csak halvány árnyék, Mária szeretetéhez képest, melyet egyetlenegyünk iránt gyakorol.
De azért is oly nagy Mária irántunk való szeretete, mert az ő szeretett Szent Fia a kereszten, utolsó leheletével, neki ajánlott minket e szavakkal: »Asszony, íme a te fiad!«, mivel Szent János alatt valamennyiünket értett ‒ miként ezt előzőleg megjegyeztük.
     Az Istenanya, különös szeretettel van irántunk azon fájdalmai miatt is, melyeket mi okozunk Neki, mert az anyák rendszerint azokat a gyermekeiket szeretik jobban, akikért több szenvedést és fáradalmat kellett elviselniök.
Márpedig a Szűzanyának mi vagyunk azok a gyermekei, akik kegyelemi életéért fel kellett ajánlania Istennek drága Fia életét, Akinek kínok közti haláltusáját látnia kellett. Az áldozat, amelyet Mária az Isten iránti szeretetében hozott, azáltal születtünk mi újjá a kegyelemre. S éppen ezért, mivel annyi szomorúságot okoztunk neki, lettünk legkedvesebb gyermekeivé. A Szentírás szavait, amit az örök Atya szeretetéről mond, hogy ti.: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, a mi üdvösségünkért ‒ Szent Bonaventura szerint ‒ Máriára is alkalmaz-hatjuk: Úgy szeretett bennünket Mária, hogy saját Fiát adá nekünk. (25. oldal)

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

A két történelmi személyiség, eszmei utóélete
(A szerkesztő összeállítása)

      Luther Márton igazán nagy tévedése és vétke nem abban áll, hogy szabad akaratából megszegte esküjét és engedetlen volt Krisztus Egyháza iránt (ezzel csak a maga üdvét kockáztatta volna), hanem abban, amit szembeszegülésével más lelkekben lerombolt és egyházszakadást okozott! A megfogalmazott – az Egyház hibáira rámutató pontjai –, ugyanis további tév-elveket szültek és mára már oly mértékben osztották meg követőit, hogy ezernél több protestáns felekezet és számtalan szekta lett az eredménye! A protestantizmus megjelenése minden kezdeti jószándéka ellenére is nyílt ellenségeskedést, véres paraszt- és vallásháborúkat okozott. Bár a szerteágazó protestáns felekezetek (és szekták) hitelvei különbözőek, néhány alapelvben közös a protestálásuk. Ez pedig a Római Katolikus egyház csalhatatlanságának és egyedül üdvözítő voltának totális tagadása. Ebből következően elvetik a pápa főségét és püspökök főhatóságát, az egyházi hiearchiát (ám kénytelen voltak mégis püspököket, presbitereket és lelkészi vezetőket kinevezni). Elvetik továbbá Szűz Mária közbenjáróságát, a szentek egyességét (az elhunytakért való imát), a bűnök bocsánatát (a fülgyónást), a szerzetesi és papi fogadalmakat, a búcsújárást, a Szentmiseáldozatot, az Eucharisztikus Krisztust, tisztítótűzről szóló tant, a jó cselekedetek érdemszerűségét, a Szentségek hetes számát (két szentséget fogadnak el: keresztséget és a saját értelmezésű un. úrvacsorát).
      Bár Luther tagadta az egyház dogmatikus megfogalmazásait, de amikor látta, milyen anarchikus állapotokat eredményeztek tanai a népek között ő is kénytelen volt "dogmákba" foglalni hitigazságait és végtére is létrehozni a maga egyházi (a gyülekezeti) szervezetét. A lutheránusok 1530-ban fogadták el az ágostai hitvallást, melynek "továbbfinomításai" máig is szörnyű istensértéseket fogalmaznak meg. És, hogy mennyire nem közelítettek az ökumené szellemében, íme a 2012. májusi végkifejlet: a magyarországi reformátusok XIII. zsinati ciklusának 10. ülésén szavaztak a 450 évvel ezelőtti Heidelbergi Káté 80. paragrafusáról, mely szerint a katolikusok miséje, az Eucharisztia tisztelete és annak vétele „kárhozatos bálványimádás.” A jelenlevő 74 személy 57:17 arányban a „kárhozatos bálványimádás” mellett szavazott. Ezek után látván a katolicizmus megrökönyödését, ekként fogalmaztak: "...közöljük a zsinati vitát egészében, hogy a megindult eszmecseréhez még több szempontot szolgáltassunk". (Ó, micsoda áldozatos gesztus!) Ugyan bizony miféle "megindult eszmecseréről" beszélnek, amelynek épp a gátját betonozták újra? Kérdésem, hogyan lehet bármit is "cserélni" (akár eszmét is), ha képtelenek bármit cserébe adni, engedni, belátni, vagy (stílszerűen) megreformálni?

     Ó, nagytiszteletű Márton! Nézz körül, mit tettél! Ha emberileg türelmesebb, szerzetesileg pedig engedelmesebb és alázatosabb vagy, lelkek százmilliói nem követik el a számtalan istensértést és sokak megmaradhattak volna az üdvösség útján! A századok folyamán téziseid jelentős részét – melyek további szakadást okoztak –, mára tudhatod, hogy az Egyetemes Egyház egyébként is megvalósította volna!

     VI. Sándor (1492-1503) az Apostoli Katolikus Anyaszentegyház 214. pápája volt, akinek – mint az előzőkben hosszasan kifejtettük –, a pápaság történetének erkölcsileg a legkirívóbb személyisége volt. Mégis az elmúlt 500 évben a pápaként meghozott egyetlen hivatali megnyilatkozását sem kellett visszavonni vagy átfogalmazni! És ez, egyben nyomatékos bizonyítéka a pápai tévedhetetlenség dogmájának, mely tbk. kimondja: Nem a pápa, hanem Krisztus az egyház "egységének princípiuma". A pápa csak egységének "látható alapja". 1870. július 18-án a római Szent Péter Bazilikában, IX. Pius pápasága alatt az első vatikáni zsinaton elfogadták a pápa tévedhetetlenségéről szóló dogmát (Pastor Aeternus). A pápai tévedhetetlenség nem személyes tévedhetetlenség (hiszen ezt egyedül Isten birtokolja), inkább egészen meghatározott aktusokra vonatkozik, amelyekben a pápa mint az egyház legfőbb pásztora és tanítója Péter utódaként ünnepélyesen – az Írásban és a Hagyományban továbbadott Kinyilatkoztatás – tanbeli döntés által cselekszik. (Egyébiránt megjegyzendő, hogy a Szentszék kijelentette, hogy a II. Vatikáni Zsinat határozatai, nem pápai határozatok!) 

     Sajnos kevesen tudjuk, hogy az Üdvözlégy imádsága fokozatosan alakult ki a mai formájára, mely lényegében az Angyali Üdvözlet és Erzsébet Szentlélek ihlette köszöntése. Ez utóbbi kiegészítést épp VI. Sándor általánosí-totta és ezt mind a mai napig így mondjuk!. (Jézus nevének beillesztését pl. IV. Orbán pápa adta hozzá 1261-ben, míg a – most és halálunk óráján – mondat csak 1525-ben jelent meg egy ferences imakönyvben. A többféle szövegváltozatot V. Piusz pápa tisztázta le 1568-ban és vette fel mai formájában a breviáriumba!)

    Sándor pápával szemben, Luther Márton tézisei már saját korában is vitát keltettek, de halálát követően számtalan új-reformátor torzította tovább tanait, s ezzel ezernyi újabb sebet – un. "protestáns felekezetet" – hozott létre Krisztus Szenvedő Testén, az Egyházon!  

                     Luther Márton a hivatását, ágoston-rendi szerzetesként kezdte és családapaként halt meg. VI. Sándor pápa viszont öt gyermekes családapaként lépett a pápai trónra és pápaként halt meg! (Micsoda  hivatásbeli különbség!) 

Egy szó, mint száz:                                         Bár szétszakadva él az Egyház, Jézusban mégis egy lehet.                       Ha elválaszt is annyi korlát, a testvérnek adj kezet!                                     Ha egy a Pásztor = egy a nyáj,                 s Nála mindenki helyet talál!

Felhasznált források: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kereszt%C3%A9nys%C3%A9g
http://vajtful.hu/archivum/441/keresztenyseg-4-protestantizmus.html
http://www.karizmatikus.hu/hitvedelem/tanitas-atyak-tanito-testverek/1398-karhozatos-balvanyimadas
http://www.reformatus.hu
Képek az internetről 

3.2 §. Mennyire szeret bennünket Mária

     Vegyük tehát szemügyre az okokat, melyek Máriát arra indít-ják, hogy bennünket oly nagyon szeressen. Az első ok a Szűzanya emberek iránti szeretetének, a nagy szeretete Isten iránt. Isten és ember iránti szeretetét Szent János szerint egy parancs foglalja magában: »Az a parancsunk van pedig Istentől, hogy aki szereti Istent, szeresse felebarátját is« (1Jn 4,21), úgyhogy bármelyik is növekedjék bennünk, a másik is ugyanoly arányban gyarapszik.
Milyen sokat tettek embertársai-kért a szentek, akik Istent szeret-ték! Ebben egyesek annyira mentek, hogy szabadságukat, sőt életüket is odaadták felebarátjuk javáért. Olvassuk Xavéri Szent Ferencről, aki azért, hogy Isten megismerésére vezesse a lelkeket Indiában, a legveszélyesebb hegyeket mászta meg, kitéve magát ezer veszélynek. Tekintsünk Szalézi Szent Ferencre, aki a Chablais-i tévhitűek megtérítéséért több alkalommal egy jéggel borított pallón kelt át a folyón, amelyen ‒ hogy le ne csússzék ‒ kézzel-lábbal kellett kapaszkodnia. Mindezt azért, hogy a túlparton a nyakas eretnekeknek prédikálhasson és Szentmisét mutasson be. De szeretetpélda lehet számunkra Szent Paulin is, aki önmagát adta el rabszolgának, hogy egy szegény özvegy fia szabadságát kieszközölje.
     Ily nagy dolgokat vittek véghez a szentek felebaráti szeretetből, mivel benső szeretet éltette őket Isten iránt. De ezek után is lehet-e még kérdés: vajon ki szerette jobban Istent Máriánál? Márpedig Ő, Istent életének első pillanatától fogva jobban szerette, mint valamennyi szent és angyal! (23-24. oldal) (Kép: Szalézi Szent Ferenc)

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

3.1 §. Mennyire szeret bennünket Mária 

     Ha tehát Mária a mi anyánk, akkor azt is megfontolás tárgyává kell tennünk, mily nagy szeretettel viseltetik irántunk. A szülőknek gyermekeik iránti szeretete a természet követelménye. Ezért Szent Tamás megjegyzése szerint nem találunk oly isteni törvényt, amely megparancsolná a szülőknek, hogy gyermekeiket szeressék, míg a gyer-mekeknek parancsolva van, hogy szüleiket szeressék! A gyermekek iránti szeretet ugyanis, oly mélyen be van oltva az emberek természetébe, hogy Szent Ambrus szerint még a vadállatok is szeretik kölykeiket.
     Lehetséges-e – kiáltja felénk Mária –, hogy én titeket, akik gyermekeim vagytok, megszűnjek szeretni, amikor még a vadállat sem tudja elfeledni kölykeit: vajon elfeledkezhet-e az asszony magzatáról. De még ha az meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad! (Iz 49,15). Ha megtörténhetne is a lehetetlen, hogy ti. egy anya megfeled-kezzen gyermekéről, még inkább lehetetlen, hogy én ne gondolnék mindenkor arra a lélekre, akit gyermekemmé fogadtam.
     Mária a mi anyánk, ha nem is testileg, de szereteténél fogva: »Én a szép szeretet anyja vagyok«. Irántunk való szeretete teszi, hogy anyánkká lett; és azért dicsekszik vele, hogy ő anyja a szép szeretetnek, mert a legforróbb szeretettel lángol érettünk, akiket gyermekeivé fogadott. Ki tudná azt egyáltalán leírni, mily nagy szeretettel viseltetik irántunk, nyomorultak iránt Mária?
Chartresi Arnold szerint Mária Krisztus halálánál végtelen vágyat érzett, hogy szeretetből Fiával együtt érettünk meghalhasson. (Arnold tract. de Verb. Dom) »Igen, ‒ fűzi hozzá Szent Ambrus ‒ míg a Fiú kínjai közt a kereszten függött, azalatt Mária irántunk való szeretetből életét kínálta oda a hóhéroknak«. (S. Ambros. de Instit. Virg. c. 7) (23. oldal)

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

      Kortársai annyira méltatlannak tartották a pápai trónra, hogy az általános felháborodás és megvetés miatt, mellyel a rómaiak életében kísérték, nem is lehetett neki díszes temetést rendezni. Minden pompa nélkül temették el. A halál láttára el szokott némulni az ellenszenv és gyűlölet, de VI. Sándor halálakor nem. Egy bolognai kortársa például így fejezi be a haláláról szóló értesítést: „et sepultus est in inferno: és eltemettetett a pokolban”. 

      Igaz, hogy a VI. Sándor elleni rágalmakat se a protestánsok találták ki, hanem a gonosz katolikusok, de hiszen az Egyháznak nem kisebb ellenségei ezek, mint a protestánsok. Azonban e rágalmak terjesztésében és életben tartásában ugyancsak kivette a protestantizmus a részét. S ez bizony a protestantizmusnak és protestánsainak igen nagy pirulni valója. Hiszen látni fogjuk, hogy Ravasz László lapja, a Református Élet, VI. Sándorral kapcsolatban még ma is méregkeverést (!) emleget. 

      Ha pedig valaki azt kérdezné tőlem, szükség volt-e arra, hogy ezeket a piszkos és nyomdafesték alá alig való dolgokat itt kiteregettem, azt felelem, hogy bizony igen nagy szükség volt rá! A megtámadottnak joga, sőt kötelessége védekezni! A katolicizmus jóvoltából ezen a téren mindig a protestantizmus volt offenzívában, mi pedig még defenzívában se voltunk, mert a dolog kényes és szégyenletes volta miatt legjobbnak tartottuk a hallgatást. A sok hallgatással végül azt nyertük, hogy mindenkinek, még a magunk híveinek is meggyőződésévé vált, hogy Luthernek csakugyan joga volt az egyházat, illetőleg az egyház képviselőit ostorozni. Tűrtünk azért, mert nem mertünk vagy nem akartunk a piszokhoz hozzányúlni s mivel mi nem voltunk hajlandók, annál többet turkáltak benne ellenségeink. Most végül, az egész szemétládát felkavarva sült ki, hogy még az egyház legromlottabb képviselőjének is csak két hibája volt: az egyik, hogy nemi életet élt (de ez is a faj szolgálatában állt és sok természetes erény szépíti), a másik, hogy az egyház javait családi céljaira használta fel. Mind a kettőt Luthertől és a protestantizmustól tanulta és az ő eszméje és tanácsa szerint gyakorolta, noha Luthert és a protestantizmust korban megelőzte. 

      Fiatalabb koromban biztosra vettem, hogy VI. Sándor elkárhozott és jelenleg a pokolban van. Lehetetlennek tartottam ugyanis, hogy az Isten olyan embernek, aki annyi megbotránkozást okozott és akinek bűnei miatt még századok múlva is százezrek távolodnak el az Egyháztól, illetőleg akinek bűneivel még ma, századok múlva is, százezrek tudják menteni és takarni a maguk bűnét, az Isten megbocsátott volna. Ma már érettebb fejjel és a dolog alaposabb ismeretével emberileg egész bizonyosra veszem, hogy VI. Sándor üdvözült, elnyerte Urának Istenének bocsánatát. Most már látom, hogy ő csak gyarló bűnös volt, s az igazi gonoszok, az igazi elvetemültek, az igazi megbotránkoztatók azok voltak, akik az ő tényleg meglévő bűneit oly kedvteléssel terjesztették és még inkább, akik azt a mérhetetlenül sok gonosz rágalmat kitalálták róla és elterjesztették. Ezek sokkal gonoszabbak VI. Sándornál s ezek közül soknak aligha adott és aligha fog adni az Úr bocsánatot.  

2.6 §. Fokoznunk kell bizalmunkat Mária iránt, mivel ő a mi Anyánk

     Ettől az időtől fogva William Elphinstone, Máriához való ragaszkodása még nagyobb lett, akit egyetlen édesanyjául választott. Erre a Szűzanya azt sugallta neki, hogy vonuljon kolostorba, amit ő ünnepélyesen meg is ígért. Mivel ezt követően hamarosan beteg lett, Nápolyba ment levegőváltozásra, hogy helyreállítsa egészségét. Isten azonban úgy akarta, hogy itt szólítja magához, még pedig mint szerzetest. Minthogy Nápolyba érkezését követően betegsége életveszélyesre fordult, kivételes kérelmére a Jézus-társaság elöljárói fölvették a szerzetbe. A Legméltóságosabb Oltáriszentség előtt tette le a fogadalmát. Mindnyájan mélyen megvoltak hatva, amidőn édesanyjának, Máriának szíve mélyéből köszönetet mondott, hogy őt a tévtanok elhagyásában megsegítette, s megadta neki a kegyelmet, hogy nem csak az igaz Egyházban, hanem azonfelül még Isten házában, jezsuita testvérei közt mondhat búcsút az árnyékvilágnak. Örömmel eltelve így kiáltott fel: »Mily boldog vagyok, hogy ily sok angyal közt halhatok meg!«
Kérték, hogy engedjen magának egy kis pihenőt, ő azonban így felelt: ‒ ó, most nincs idő pihenésre, mikor oly közel a halálom!
Mielőtt lelkét kiadta volna, így szólt szerzetes testvéreihez: »Nem lát-játok, édes testvéreim, miként segítenek engem az ég angyalai?« Az egyik szerzetes hallván suttogását, megkérdez-te, hogy miről beszél? A haldokló lelkesen elsut-togta, hogy őrangyala tudtára adta, hogy csak rövid ideig kell a tisztítóhelyen maradnia és hamarosan a mennyországba jut.
Ezt követően, buzgón folytatta imádságát Máriához, és oly csendesen hunyt el, mint a kicsiny gyermek, aki anyja karjaiban elszundít, ám egyszer csak felsóhajtott: »Anyám, anyám!« Napok múltán egyik buzgó szerzetes kinyilatkoztatást nyert, hogy már az égben van.

Imádság
     Óh szentséges Anyám Mária! Miként lehetséges, hogy bár szent anyám van, magam mégis oly gonosz vagyok? Miként lehetséges, hogy én a teremtményeket szeretem, mikor Édesanyám lángol az isteni szeretettől? Hogyan lehetséges hogy én oly szegény vagyok, amikor erényekben oly dúsgazdag az anyám? Ó szeretetreméltó Anyám! Bár nem érdemlem meg, hogy továbbra is gyermekednek nevezz, mert magaviseletemmel nagyon is méltatlan lettem e névre. Megelégszem, ha szolgádnak fogadsz, mert kész vagyok lemondani a világ minden javairól, csakhogy helyet foglalhassak legutolsó szolgáid közt. Egyet kérek csak Tőled, hogy anyámnak hívhassalak. Ennek tudata a legnagyobb örömet és a legteljesebb vigaszt nyújtja nekem. Gyermekségem remélni engedi, hogy meg fogsz segíteni, ha az isteni igazságosság gondolata rettegéssel tőlt el. Engedd meg tehát, hogy anyámnak, szeretetre legméltóbb anyámnak nevezhesselek. Igen, ezzel a vigasszal teljes névvel üdvözöllek, így óhajtlak mindig hívni, e siralomvölgyben Isten után te légy reményem, menedékem, szerelmem.
Életem utolsó pillanatában lelkemet a te szent kezeidbe akarom átadni és hozzád kiáltani: ‒ »Ó anyám, ó Anyám, Mária, segíts, könyörülj rajtam! ‒ Amen«. (22-23. oldal)

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

RÁGALMAK 1

      Röviden ezekről is meg kell emlékeznem. Láttuk, hogy VI. Sándor tragikumaként, a történelem oly sötét és fekete emléket hagyott róla, jóllehet ennek oka nem annyira a túlzott rosszasága, hanem épp Szent Péter székének, túlságos szentsége volt. Csak a hivatalhoz viszonyítva – melyet betöltött –, látszott és látszik  annyira rossznak. Mikor oly gyűlölettel és megvetéssel nyilatkoznak róla az emberek, valójában a pápai méltóság iránti “nagy tiszteletükről és nagyrabecsülésükről” tesznek vele tanúságot, bár ez sajátos emberi rövidlátás és elfogultság! Az egyház iránti rosszakaratú közvélemény éppen a pápai szék és a pápai méltóság ellen próbál érveket kovácsolni VI. Sándor életéből, mintha ilyen lenne a "pápaság"!

      Az, hogy a Borgia pápára már életében tízszer annyi és tízszer akkora rosszat fogtak rá, mint amennyit és amekkorát megtett és e rágalmak négyszáz év távlatában sem tudnak feledésbe menni, annak az az oka, hogy részint a protestánsok akarják vele lelkiismeretüket megnyugtatni a kereszténység egységének megbontásáért és a hitújítás jogos és szükséges voltát próbálják vele alátámasztani, részint a hitetlenek, hitközönyösek és lanyha vagy romlott katolikusok lelkiismeretének megnyugtatására jók (hogy magyarázzák a "bizonyítványukat"). 

      Papokról, kivált pápákról mindig igen szívesen elhittek és elhisznek minden rosszat az emberek és mindig szerették ezeket a szívesen elhitt rosszakat terjeszteni és tovább adni. (Ezt éljük napjainkban is!) VI. Sándor esetében ezt – amint látjuk –, még különösen elősegítette az a bámulatos türelem és közöny, mellyel ő e rágalmakat nézte. Egyébiránt a renaissance-kor különlegesen nagy romlottsága kiválóan alkalmas talaj volt e rágalmak burjánzására. Az emberek könnyen elhitték akkor a legnagyobb képtelenségeket is, mert maguk is képtelenül rosszak voltak, s épp e képtelenül nagy romlottságuk miatt esett jól lelkiismeretük vigaszául – mivel a hitük még többnyire megvolt –, lelkiismereti kínjaik orvoslására az a tudat, hogy sebaj, hiszen a papok, sőt maga a pápa is ép oly rossz, mint mi magunk, sőt még rosszabbak. Az is hozzájárult a rágalmakhoz, hogy VI. Sándor gyermekei – elsődlegesen Cesare fia –, valóban komoly és igen nagy erkölcsi kifogások alá estek, érthető tehát, hogy a közvélemény a fiú bűneit rávetítette az apára is, aki e fiúval többnyire együtt volt és őt annyira szerette. 

      Cesare, Sándor pápa legtehetségesebb gyermeke volt, valóságos Übermensch, a szó rossz értelmében véve. Tudvalevő, hogy Machiavellinek ő volt az eszményképe az elmélete szerinti államférfi megrajzolásában. Diplomata, hadvezér és államférfiúi tehetség, aki céljai elérésében nem ismert sem erkölcsi, sem anyagi akadályt. Kegyetlen és bosszúálló, álnok és ravasz. Testi ereje is akkora volt, hogy a bika fejét egyetlen kardcsapással elválasztotta törzsétől. Egyébként vére szifilisszel volt fertőzve s mivel akkor még nem tudták gyógyítani, arca is tele volt tőle kiütésekkel, úgyhogy álarc nélkül nem is ment ki az utcára, bár mások szerint az álarcot az orgyilkosoktól való félelmében használta. De még Cesaret is megrágalmazták, még nála se elégedtek meg a valósággal, bármilyen borzalmas is volt e valóság. Majdnem minden hirtelen halált, majdnem minden orgyilkosságot őrá fogtak, még öccsének, Juannak meggyilkolását is. Teljes bizonyossággal, alig lehet róla gyilkosságot megállapítani. Legtöbb esetben amikor vádolták, majdnem egész bizonyosan nem ő volt a tettes, néhány esetben azonban bűnössége nagyon valószínű. 

     Hogy VI. Sándor kezéhez semmiféle vér nem tapad, egészen bizonyos. Ezt a felhozott adatok alapján már jelleméből is kétségtelenül megállapíthatja az olvasó. Hiszen láttuk, hogy még azokat se büntette meg, akiknek járt volna a halál, mert megérdemelték. Mert ne felejtsük, hogy VI. Sándor szuverén volt, joga volt a bűnösöket, pl. az ellene lázadókat vagy felségsértőket halállal büntetni. Ha ilyesmit megtett volna, csak kötelességét teljesíti, vagy legalább is törvény adta jogával él. 

       IV. Henrik száz évvel később uralkodott Franciaországban, mint VI. Sándor Rómában és száz esztendő alatt sokat halad a világ s ráadásul IV. Henrik a régi idők egyik legfelvilágosultabb uralkodójaként szerepel a történelemben, mégis mikor 1594-ben a 19 éves Chastel merényletet követett el ellene, bár a merénylet nem sikerült, ezt a szerencsétlen, nyilvánvalóan nem normális gyereket mégis nemcsak hajmeresztő kínpadra vonások és megkínzások után felnégyelték, hanem mivel felbujtókként a jezsuitákra gyanakodtak, a tisztes Guignard jezsuita atyát szintén borzalmas kínpadra vonások, tagjainak összetörése és sebeibe forró olaj öntése után szintén felnégyelték. Mindezt azért „érdemelte” meg, mert felbujtó ugyan nem volt, de a házkutatáskor a király állandó botrányos erkölcstelenségére – ami teljesen megfelelt az igazságnak – elítélő és megbélyegző feljegyzéseket találtak iratai között. IV. Henriket azonban senki se tartotta s nem tartja (máig sem) gyilkosnak, sőt igazságtalannak se. Ellenkezőleg! Tele van magasztalásával a történelem!

       De ha VI. Sándor nem törvényes vizsgálat és ítélet után, hanem titkos megbízott által tette volna el láb alól néhány hűtlen vagy felségsértő ellenfelét, még akkor se nevezhetnénk egyszerűen orgyilkosnak. Mert adódhatnak és adódnak is olyan körülmények és helyzetek, mikor az állam érdeke, a társadalmi rend fenntartása és a fenyegető anarchia elkerülése a lázadónak, a felségsértőnek vagy a nemzet ellenségének, a kezében lévő nagy politikai vagy fegyveres hatalom miatt, ilyen módon való megbüntetését javasolja, sőt teszi szükségessé. Például még a Habsburgok is ilyen módon büntették (gyilkoltatták meg) a lázadó Wallensteint, de mindenki tudja, hogy Wallenstein ezt a sorsot megérdemelte. Ha nyíltan előbb törvényszék elé állíttatták volna s csak úgy végezték volna ki, esetleg csak évekig tartó polgárháború után sikerült volna legyőzni és megbüntetni. Sőt többet mondok: Hitler a huszadik században egy éjszaka 70 lázadót, illetőleg dehogy lázadót: csak lázadni készülőt, küldött bírói ítélet nélkül másvilágra anélkül, hogy emiatt bárki nemcsak otthon Németországban, de még külföldön is megbotránkozni merészelt volna, pedig a kivégzettek közül kettőről azóta maguk Hitlerék is elismerték, hogy ártatlanok voltak s csak tévedés áldozatai. VI. Sándor azonban ilyesmit soha nem tett, pedig abban az időben Itália főúri, és nem főúri köreiben is nemcsak az erkölcstelenség, hanem az orgyilkosság is mindennapos volt. 

       Az elődjének VIII. Incének halálától az ő megkoronázásáig eltelt egész rövid idő alatt 220 gyilkosság történt Rómában. Mikor a Juan fiának meggyilkolása miatt elrendelt nyomozáskor Giorgio szlovén fakereskedő azt vallotta, hogy miközben a Tiberisz partján lévő faraktárát őrizte éjszaka látta, mikor a holttestet a vízbe dobták. Arra a kérdésre, miért nem tett az esetről jelentést, azt a választ adta, hogy nem tulajdonított a dolognak nagyobb jelentőséget, mert eddig már száz holttestet is látott éjszaka ott a Tiberiszbe vetni. — Ilyen volt VI. Sándor kora! De neki határozottan becsületére válik, hogy kora bűnei közül csak az erkölcstelenség mételyezte meg s még az is kisebb fokban, mint kortársait, korának másik, sokkal nagyobb bűne, az orgyilkosság, teljesen távol állt tőle. Sőt még e gyilkosságok előidézője, a gyűlölet és bosszú szelleme is teljesen idegen volt lelkétől. Amikor a lázadó Orsinieket leverte, a család bíboros fejét az Angyalvárba záratta, ahol az agg főpap hamarosan meghalt. Rómában mindenki mérget emlegetett, de tekintve, hogy abban a társadalomban az orgyilkosságok mindennaposak voltak, nem csoda. Orsini bíboros azonban nem hirtelen, hanem 12 napi betegség után halt meg s egyébként is öreg volt már. (Ennél azért gyorsabb mérgek voltak!) De ha méregtől halt volna meg, akkor se a pápáétól, hanem Cesaréétől s a pápát e bűnében még csendes bűntársának se tarthatnánk, hiszen láttuk, hogyan óvta fiát a bosszúállástól. De még ha a pápa keze benne lett volna, akkor se nevezhetnénk az esetet gyilkosságnak, mert VI. Sándor szuverén volt, akinek joga volt alattvalóit halállal büntetni s Orsini a lázadás és felségsértés bűnében kétségtelenül részes volt. Egyenesen nevetséges az a mese, hogy magának VI. Sándornak halálát is méregcsere okozta: fiával Cesareval, meg akarták mérgezni Adriano da Corneto bíborost, de a mérget tévedésből a bíboros étele helyett a magukéba keverték. Tény, hogy VI. Sándor kevéssel halála előtt a nevezett bíboros Róma környéki villájában volt látogatóban fiával s tény, hogy a pápával egyidejűleg Cesare is megbetegedett, a mese azonban történelmileg teljesen tarthatatlan. Nem a bíboros volt látogatóban a pápánál, hanem megfordítva, márpedig bajosan lehet valakinek a maga konyháján készített ételébe mérget keverni a saját házában (és még el is cserélni). De ettől eltekintve is orvosilag kétségtelenül bebizonyítható, hogy VI. Sándor és fia a bíborosnál való látogatás után váltólázban (terziana) betegedett meg. Az idős pápa belehalt, életerős fia viszont kiheverte a bajt. Tudvalevő, hogy Róma környéke mocsaras, és különösen rizikós volt abban az időben s nyári estéken való kinn tartózkodás (a szúnyogok miatt), mert ez a váltólázban való megbetegedés biztos veszélyével járt. A pápa és fia 1503. augusztus 6-án este volt a bíboros villájában, de a betegség csak augusztus 12-én tört ki rajtuk. Ez már egymagában megcáfolja a méregkeverő mesét, hiszen a méreg, s kivált a 400 évvel ezelőtt előállítani tudott méreg, aligha a bevétel után egy hét múlva kezdett működni. Ellenben a váltóláz kitörésének természetével egyezik az az idő, mert ennek épp ennyi lappangási ideje. De már magán a betegség lefolyásának módján is világosan látható, hogy a pápa betegsége váltóláz volt, mert három, rövid megszakítással egymásután következő lázrohamból állt (innen a neve: terziana). A pápát a harmadik, utolsó roham vitte el. Az első kettőt még kibírta.  

 2.5 §. Fokoznunk kell bizalmunkat Mária iránt, mivel ő a mi Anyánk

   Hányszor arattak győzelmet a hívők ezen rövid, de annál hatható-sabb imádsággal a pokol felett? Többek közt ezzel az imádsággal győzte le Isten hős szolgálója, a keresztről nevezett Mária a sátán összes incselkedéseit.
»Örvendjetek tehát, kik Mária gyermekei vagytok és tudjátok meg, hogy Ő mindenkit gyerme-kének ismer, aki csak az óhajt lenni. Örvendjetek, mert mitől kellene félteni üdvösségteket, ha ilyen anya védelmez és segít benneteket?« Szent Bonaventura szerint olyannak, aki e jó anya segítségében bízik, fel kell bátorodnia: »Miért félsz lelkem, hisz nem veszhetsz el, mivel az ítéleted Jézustól a te testvéredtől és Máriától a te Anyádtól függ!«
     E gondolatot annyira vigasztalónak találta Szent Anzelm, hogy örvendezve felkiáltott: »Ó boldog bizalom, ó biztos menedék, Istennek anyja egyúttal az én anyám is! Mily biztonsággal remélhetjük tehát üdvösségünket, hiszen az a mi jó testvérünk és könyörületes anyánk elhatározásától függ«. (In Depr. ad .V) Igen, a mi anyánk maga hív bennünket magához e szavakkal: »Ha valaki kicsiny, jöjjön hozzám«. (Péld 9,4) A kicsiny gyermekeknek mindig ajkukon van anyjuk neve, s valahányszor veszélyben forognak, vagy megijednek, tüstént hangos szóval kiáltják: »Anyám, anyám!«
     Ó legédesebb, legszeretőbb anyánk Mária! Azt kívánod tőlünk tőlünk, hogy magunk is olyanok legyünk, mint a kisgyermekek, akik minden veszedelemben segítségül hívják anyjukat. Hisz' Te akarsz is és tudsz is segíteni rajtunk, hogy üdvözüljünk, amiként mindig meg is cselekedted azokkal, kik Hozzád menekültek!
A Jezsuiták nápolyi történetében a következő részletet találjuk egy skót nemes ifjúról, akit William Elphinstone-nak hívtak s rokona volt Jakab királynak. Protestáns vallásban nevelkedve, buzgón kitartott felekezete mellett, míg végre megvilágosítva az isteni kegyelem sugaraitól, felismerte tévhitét. Erre Franciaországba ment, ahol egy jámbor skót jezsuita segítségével, de méginkább a Boldogságos Szűz közbenjárása révén, katolikussá lett. Később Rómába utazott.
Egy napon a barátja igen szomorúnak látta őt és kérdezősködött az oka felől. Erre William elbeszélte, hogy az elmúlt éjjel megjelent neki elhunyt édesanyja és így szólt hozzá: »Szerencséd, kedves fiam, hogy visszatértél az igaz Egyház kebelébe, mert lásd, én tévhitemben haltam meg ‒ melyhez utolsó leheletemig ragaszkodtam ‒, és emiatt elkárhoztam«. (21. oldal)

Wass Albert: Angyalka
 
     Feketén készülődött a karácsony. Reggel óta szünet nélkül csorgott az eső, s a kisváros csatakos utcáin hideg köd tapadt a házfalakhoz. Az emberek föltűrt gallérral, morcosan siettek, s ázott, ócska ruháikban még soványabbaknak és éhesebbeknek látszottak, mint máskor.
     A rendőrség épületében rosszkedvű homály uralkodott. A főnök indulatosan csapkodta az ajtókat egész nap, s az írnok behúzott nyakkal hajolt az asztala fölé, csak lopva mert néha a faliórára pislogni. Iszonyú lassan mászott az idő.
     Öt perccel négy előtt a főnök kilépett a belső irodából. Kabát volt rajta és kalap.
– Kimegyek levegőzni, Krájnik – mordult rá az írnokra. – ha ötig nem jövök vissza, hazamehet. Jelentés?
     A sovány írnok buzgó igyekezettel szökött fel székéről.
– Semmi fontos főnök úr. Az öreg Garami két hete nem jelentkezett...
     A hatalmas rendőrfőnök hangja úgy csattant a nyaka közé, mint a mennydörgés.
– És ezt csak most jelenti? Behozatni a vén bitangot! Büntetőcellába vele! Tán azt hiszi a vén semmirevaló, hogy amiért törvényszéki bíró volt annak idején, most nem kell engedelmeskedjék a törvénynek? Majd megtanítjuk! Ahelyett, hogy hálás lenne, amiért kiengedték a munkatáborból, s megúszta annyival, hogy hetenként egyszer jelentkeznie kell! Most már az is sok neki! Mihelyt bejön a járőr, küldje ki utána! Érti?
– Igenis! – hebegte az írnok, s a főnök haragtól fújtatva kidübörgött az irodából.
     Az ajtót döngve csapta be maga után.
     Kint esett az eső. A hatalmas úr föltűrte kabátján a gallért, s lassú léptekkel megindult az utcán. A ködszagú, nyirkos levegő jólesett, s ahogy zsebre dugott kezekkel, maga elé bámulva haladt, megpróbált nem gondolni semmire. Arra sem, hogy karácsony van. A múltra sem. Semmire. De a léptei súlyosak voltak, s vállait valami nyomta láthatatlanul.
     Ázott kis olcsó ruhában sovány leányka haladt előtte az utcán, vállán karácsonyfát cipelt. Alig lehetett több tíz esztendősnél. Nagy volt számára a fenyő, s nehéz, alig vonszolta magát alatta. Harisnyátlan, vörösre fázott lábán, nagy elnyűtt munkásbakancsot viselt. Időnként megállt, letette a fát, és kékre fagyott kezeit szájához emelte. A rendőrfőnök lassan utolérte, és megállt mellette.
– Kinek viszed azt a fát? – kérdezte haragosan.
     A leányka ijedt szemekkel nézett föl reá. Szemei kékek voltak és nagyok.
– Haza, nagyapóhoz rebegte félénken. – Nagyapó beteg. A temető szélén vágtam. Nem szabad?
– Miért ne lenne szabad... – morogta a főnök bosszúsan.
     Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés fogta el, ahogy azokba a kék szemekbe nézett.
– Hol laktok?
– A Rigó utcában.
     A hatalmas ember körülnézett. Üres volt az utca, és félig már sötét. Hirtelen lehajolt és megmarkolta a fát.
– Majd én viszem – dünnyögte valami furcsa szégyenkezéssel a hangjában – nehéz neked.
     A kislány ámulva nézett föl reá, a szeme ragyogott.
– Milyen jó ember maga!
– Gyere! – morogta a főnök, és megindult a Rigó utca felé, vállán a fenyővel. Szó nem esett közöttük egész úton. Egy ház előtt a leányka megállt.
– Itt lakunk – mondta – hátul...
A főnök is megállt, és a fenyőt letette maga mellé a falnak támasztva. Szótlanul nézték egymást egy pillanatig.
– Köszönöm, hogy olyan jó volt... – kezdte a leányka bizonytalanul, de a rendőrfőnök legyintett. Szinte gorombán mondta:
– Ne köszönj semmit. Csak emlékeztettél valakire, ennyi az egész. Nekem is volt egyszer egy kislányom, olyan, mint te...
     A goromba hang furcsán ellágyult, s a leányka csodálkozva nézett föl a nagy erős emberre.
– Hol van most?
– Meghalt.
     Csönd volt a szó után, mély és sötét csönd. csak az esőt lehetett hallani, ahogy alácsorgott a háztetőről.
– Akkor az égben van – szólalt meg a kislány tárgyilagosan.
– Ott van az én apukám is, meg anyukám is. Biztosan együtt vannak ott most, és az ő kislányuk, a maga kislánya ott fönt... Nem jön be? – kérdezte hirtelen. – nagyapó örvendene, s én is...
     Segíthetne nekem földíszíteni a karácsonyfát... Aztán énekelnénk egy kicsit, ahogy karácsonykor szokás... A nagydarab ember lehajtotta a fejét, és egy pillanatra félrefordult. Mintha egy könnycseppet törölt volna ki a szeméből. Aztán lehajolt a fenyőfáért.
– Gyerünk hát! – mondta, és a hangja furcsa volt, mély és halk, és egészen más, mint azelőtt... A leányka kinyitotta a kaput, és előrement. Megkerülték a házat.
– Még azt sem tudom, hogy mi a neved – szólalt meg a rendőrfőnök, mikor a hátsó ajtóhoz értek.
– Angyalka – felelte a kislány, és kezét rátette a kopott kilincsre.
– Így szólítanak az emberek. Egyébként Rozi a nevem, csúnya név, ugye? Legyünk csöndesen, hátha nagyapó alszik... Óvatosan kinyitotta az ajtót és belesett. – Jöjjön! – suttogta halkan. Aztán elakadt a szava és egy pillanatig döbbenve nézett.
– Valami baj van? Beteg talán? A rendőrfőnök halálos sápadt volt, és reszketett. S a szemei... a szemei olyanok voltak, mint aki kísértetet lát.
– Beteg? – ismételte meg a leányka ijedten a kérdést. A rendőrfőnök megrázta a fejét, és szótlanul belépett a nyitott ajtón, vállán a karácsonyfával. A szegényesen berendezett szűk kis szobában egy árva villanykörte égett, fénye hideg volt és kietlen. A szoba sarkában ócska vaságyon, fehér hajú, sovány öregember aludt a falnak fordulva.
     A főnök odatámasztotta a fenyőfát a fal mellé.
– Nincs tűzrevalótok – kérdezte dörmögve, és állával a sarokban álló pléhkályha felé bökött. A leányka betette az ajtót.
– Van egy kevés, de takarékoskodni kell vele – súgta. A szekrény alól előhúzott egy fából készült karácsonyfatalpat, és az asztalra tette.
– Ide tesszük a karácsonyfát, jó?
     A főnök föltette a fenyőfát a talpra. A leányka kinyitotta a szekrényt, és elővett egy papírdobozt.
– Amíg nagyapó alszik, földíszítjük a fát – súgta és odatette a dobozt az asztalra. Használt karácsonyfadísz volt benne. A szekrényajtó nyikorgására az öregember ott az ágyon megmozdult, köhögni kezdett, majd nehézkesen átfordult a másik oldalára. Szemei lassan megnyíltak és keresve tapogatták végig a szobát. Aztán megakadtak a
rendőrfőnökön és nem mozdultak többet.
     Nagyapó – újságolta a kislány lelkendezve – ez a jó bácsi segített nekem hazahozni a fát! Nagyon jó bácsi, nagyapó, neki is van egy leánykája fönt az égben, ahol anyuék vannak, és én behívtam, hogy legyen velünk karácsony estéjén... Ugye jól tettem nagyapó?
– Jól tetted, Angyalka – felelte az öregember halkan, anélkül, hogy levette volna szemét a rendőrfőnök arcáról. - tessék leülni rendőrfőnök úr... Köhögés rázta meg, görcsös, csúnya köhögés.
     A rendőrfőnök néhány pillanatig döbbenve nézte hamuszürke arccal. Aztán lassan odament az ágyhoz.
– Nem tudtuk, hogy beteg, Garami úr – mondta halkan. – Hívatott orvost?
     A volt törvényszéki bíró megrázta a fejét a gyűrött párnákon. Kár nekem az orvos – hörögte – tudom én azt. Az idő eltelt fölöttem. Mindannyiunk fölött eltelik egyszer. Ebben az egyben nincs különbség közöttünk...
A köhögés miatt alig lehetett megérteni a szavait. A rendőrfőnök lassan leült az ágy melletti székre és arcát a tenyereibe hajtotta. Csönd volt, csak a beteg ziháló hörgése hallatszott, s az ezüstpapír-láncocskák halk nesze, ahogy a kislány ott az asztal mellett egymás után aggatta őket a karácsonyfára.
– Három gyertyavégem is van még! – szólalt meg boldog, csilingelő hangon, mikor befejezte a díszítést.
– Csak átszaladok Sánta nénihez gyufáért, s aztán boldog karácsony lesz, és énekelünk!
     Alig csukódott be az ajtó, a beteg megszólalt megint. Rekedten, akadozva:
– Meghalni... nem rossz... az olyannak, mint én vagyok... csak... azt tudnám...Angyalkával mi lesz? Mi lehet belőle a maguk világában... rendőrfőnök úr? ... Az Angyalkákból?...
     A rendőrfőnök néhány percig hallgatott. Amikor megszólalt a hangja komoly volt és szelíd:
– Nekem is volt egy leánykám – mondta. Angyalkának hívtuk őt is. Ekkora volt éppen, amikor... amikor meghalt. A háború vitte el...
– Sok mindent elvitt a háború – felelte a beteg.
– A családomat – mondta a főnök, és a hangja keserű volt.
– Az enyémet is... csak ő maradt. Angyalka. Kinek maradt? – tette hozzá a kérdést zihálva. – nekem, aki elmegyek?...
     Aztán csönd volt a két magányos ember körül a szobában. Az emlékek árnyéka ránehezedett a csöndre, sötét, fekete, vérbe fagyott árnyékok, s az asztal közepén álló árva kis karácsonyfán didergett az ócska ezüstdísz. Könnyű, futó léptek hallatszottak kint, s a rendőrfőnök hirtelen fölkapta a fejét.
– Miatta ne aggódjon, Garami úr – mondta sebesen, s a hangja rekedt volt és fojtott.
– Angyalka az én leányom lesz, örökbe fogadom...
     Az ajtó megnyílt.
– Itt a gyufa! – csilingelte örömtől lelkesen a kislány.
– Most meggyújtom a gyertyákat, nézzék!
     A csöndben hallani lehetett a gyufa sercegését. Az öregember feje lassan megmozdult, s egy kép felé fordult a falon. Katonatisztet ábrázolt a kép.
– Ez volt az apja – motyogta halkan.
– A rendőrfőnök ránézett a képre, aztán lehajtotta a fejét.
– Magának ellensége volt... – suttogta a beteg lázas szája.
     A három kis gyertyacsonk apró, sárga lánggal égett a karácsonyfán. Félénk, szomorú kis lángok voltak, de égtek mégis.
– Most énekeljünk! – szólalt meg a kislány a karácsonyfa mellett.
     A rendőrfőnök fölállt.
– Kezdd el, Angyalka! – mondta szelíden.
     Mikor a rendőrjárőr durván berúgta a Garami-lakás ajtaját, döbbenve torpant meg a küszöbön. A hatalmas és félelmetes rendőrfőnök ott állt összetett kezekkel egy olcsó kis karácsonyfa előtt, mellette egy vézna, csillogó szemű leányka, és együtt énekelték a karácsonyi dalt. Az ének elakadt, a leányka szeme nagyra nyílt, ijedtre, az egyenruhák  gombjai hidegen csillogtak.
– Tegyétek be az ajtót! – mordult rá a rendőrfőnök az őrjáratra. – nem látjátok, hogy karácsony van?
– Aztán intett. – Énekeljetek!
     Ezüstös tiszta csengéssel emelkedett föl Angyalka hangja a fűtetlen, szegényes szobából, föl, föl a magasságos ég felé, s néhány pillanatig egyedül szálldosott, mint egy árva, Istenhez menekülő galamb. De aztán lassan, tompán, mintha mély és sötét pincéből jött volna, követni kezdte énekét a férfiak dörmögő hangja is, s a dal hömpölygött, áradt, nőtt, emelkedett, míg végül is egyetlen hatalmas zsoltárrá forrva betöltötte a szobát s az egész sötét, hideg világot. S a három kis pislákoló gyertyavég fénye szelíden csillant meg a marcona férfiak megkönnyesedő szemeiben. A beteg vénember ott hátul az ágyban lehunyta a szemeit.
– Valami mégis megmaradt – suttogta halkan –, az emberi szív. Köszönöm, Isten...

(Forrás) 

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el egy AVE MARIÁT, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

A gyógyszer

     Egy asszony féltve a házasságát, elment tanácsért a plébánoshoz. Elmesélte, hogy mindennap amint hazajön az ura, nyomban összevesznek valamin, aztán már a vacsora sem ízlik egyiküknek sem. Ilyenkor ugyanis olyannyira korholják egymást, hogy nemcsak a vacsorától, de az élettől is elmegy a kedvük.
– Mit tanácsol drága plébános úr, mit tegyek a férjemmel? Ajánljon már neki valamit, hogy ez a kötekedő készség alább hagyjon nála! – kérlelte az asszony.
     A plébános rákérdezett:
– Szoktak maguk együtt imádkozni?
– Jaj, dehogy atyám! Hogy is gondolja az esti viták után! Örülök ha nem káromkodik..., méghogy imádkozzon...!?
– Ajajaj! – sopánkodott a plébános. – Nézze! Ez esetben csak a szenteltvizet tudom ajánlani, mint gyógyszert!     Most adok magának egy üvegcsével, s amikor megérkezik az ura, gyorsan vegyen a szájába belőle egy kanállal. De le ne nyelje, csak forgassa a nyelve körül vagy egy félóráig. A férjének ne szóljon felőle, mert a hatás meglátja, nála fog jelentkezni! Aztán majd számoljon be nekem az eredményről!
     Így is történt. Vagy tíz nap is eltelt, mire elfogyott a szenteltvíz – mert félóra elteltével csak lenyelegette az asszony – visszament hát a templomba. Lelkendezve mondja a plébánosnak:
– Atyám, nagyon köszönöm a szent gyógyszert, mert kitűnően bevált. Az uram egészen megváltozott általa, amióta én szedem. Ő meg nem is tudja, hogy minek a csodás hatás érvényesült rajta! – kuncogott az asszony –, ez kész csoda! Nincs köztünk vita, nem veszekszünk, a férjem jókedvvel fogyasztja el főztömet, este meg imádkozni is hajlandó egy rövidet! Tudna még adni plébános úr ebből egy nagyobb üveggel? Mert, mi lenne ha két kanállal szedném? – kérdezte az asszony cinkosan.
– Nem, nem! – válaszolt a plébános határozottan. – Én nem viccelek! Ha ennél is nagyobb eredményt akar elérni, akkor ne a dózist növelje, hanem mondjanak el együtt egy egész rózsafüzért! Mert az a lélek legkiválóbb gyógyszere! Már sokan gyógyultak meg ettől!

      Fel szokták hozni Luther dicséretére meghatóan nagy vallásosságát, a Krisztus kiontott vérében való megingathatatlan bizalmát. Hát igaz, hogy ezzel is tele vannak művei és igaz, hogy legalább azokban a hitigazságokban, melyeket a kereszténységből még megtartott, rendületlenül hitt (nem úgy, mint jelenlegi hívei), ámde az a „vallásosság”, mely minden lelkiismeretfurdalás nélkül összeegyeztethető mindazokkal a jellembeli nagy hibákkal, melyeket említettünk és bebizonyítottunk, nekünk inkább visszatetsző, mint rokonszenves. Hiszen láttuk, hogy „vallásosságát” még a Hesseni Fülöppel kapcsolatos ócskaságaiba is belekeverte, de ezek inkább megbotránkoztatólag (vagy talán komikusan) hatnak, mint felemelőleg. Egy ébként VI. Sándor is „vallásos” volt s benne a vallásosság legalább lelkiismeretfurdalást is okozott, hiszen — mint láttuk — a csapások súlya alatt még magába is szállt, sőt nyilvános bűnvallomást is tett s elismerte, hogy bűneivei az Isten büntetését megérdemelte. Vatikáni lakosztályát, kivált hálószobáját, csupa vallásos tárgyú képpel festtette tele. Igen sokat fáradozott, hogy a keresztény fejedelmeket összehozza az izlám elleni hadjáratra. Alig hogy Kolumbus felfedezi Amerikát, rögtön, már az első hajóval hittérítőket küld az újvilágba és az Amerikából hazahozott első aranyat az Úr oltárának díszítésére használja. Ő volt egyébként az is, aki legelőször felismerte a könyvnyomtatás nagy jelentőségét és a vele járó nagy veszélyeket, a hit és a közerkölcs szempontjából, és a hit és az erkölcsök védelmére behozta a kinyomtatandó művekre az előzetes cenzúrát. Ő tőle származik az akkori két gyarmatosító világhatalom, Spanyolország és Portugália viszályának bölcs és mindkét féltől megelégedéssel fogadott elintézése is, mikor felosztotta köztük a földet. 

      VI. Sándor életének tanulmányozásakor látja az ember azt is, hogy a pápák a legnagyobb lesüllyedés idején se voltak anynyira világi fejedelmek, mint ennek túlságos és rosszakaratú hangsúlyozása miatt még a katolikus közvélemény is gondolja. Ha valamelyik pápa,  akkor elsősorban VI. Sándor, volt világi uralkodó az egyházi ügyek rovására, de még ő is annyira pápa elsősorban és oly kevéssé király vagy világi uralkodó, hogy akárhányszor még ezer főt se ért el egész hadserege létszáma s amikor például lázadó alattvalóinak, az Orsinieknek, várát ostromolni akarja, még az ágyúkat is Nápolytól, hűbéresétől, kell kölcsön kérnie. Láttuk, hogy a betörő VIII. Károllyal szemben is a védekezést még csak meg se próbálhatja s vára, hova védelmül vonul, olyan jó karban van, hogy magától bedől. Nagyon torz fogalmaik vannak protestánsainknak, mikor a renaissance pápákban hatalmaskodó kényurakat látnak. Ők is elsősorban Krisztus földi helytartói és lelki királyok voltak, nem pedig kényurak, vagy a fegyver és erőszak emberei. 

      Előttünk feltétlenül rokonszenves tulajdonság Lutherben, hogy éppen nem volt a pénz embere. Élete végéig megmaradt benne kolostori örökségkép, hogy a pénznek nem élt, nem gyűjtötte, igen könnyen kiadta magára is, másokra is, a szegényeknek is. Mivel azonban szerzetesből családapává lett, még ez a magában véve szép és nagyon rokonszenves tulajdonsága is hibává válik bizonyos tekintetben, mert a férjnek kötelessége felesége megélhetéséről és a családapának gyermekei jövőjéről gondoskodni. Az ilyen embernek igenis törődnie kell a pénzzel és ha van hozzá alkalma, meg kell takarítania. S ez Luthernek  annálinkább kötelessége lett volna, mert „megházasodásakor” kissé túl na gy tekintettel volt a fiatalságra és a testi szépségre. Bora Katalin 15 évvel fiatalabb volt, mint ő. (Luther 41, Bora 26 éves volt az „esküvőkor”, aztán nagyon szép is volt, hiszen Krisztián elűzött dán királynak is nagyon tetszett, még mielőtt Luther elvette, sőt közelebbi viszonyban is volt vele, mert a tőle kapott gyűrűt Bora egész életén át őrizte.) Luthernek tehát gondolnia kellett arra, hogy a nála sokkal fiatalabb nő valószínűleg tovább fog élni, mint ő, tehát megélhetéséről gondoskodnia kellene, nem is szólva a gyermekekről. Luther azonban nem gondoskodott róluk, úgyhogy halála után Bora Katalin és a gyermekek valósággal nyomorba kerültek. Több kérvénye maradt fenn, melyet férje halála után a dán királyhoz intézett és siralmas helyzetében segélyét kérte. Segélyt csak a második kérvényre kapott, akkor is keveset, úgyhogy bizonyára az ínség is hozzájárult ahhoz a tüdővészhez, amelyben elpusztult. 

      VI. Sándor e tekintetben épp ellentéte volt Luthernek. Ő igen jól tudta magát anyagilag adminisztrálni, bár inkább csak bíboros korában. Pápa korában már nem volt olyan gazdag, igaz, hogy csupán azért, mert ekkor már nagyok voltak a gyerekek és azok jövőjéről kellett — még pedig ugyancsak fényesen — gondoskodni. Ő igazán nem volt mintapápa, de azt meg kell adni, hogy mintapapa volt. 

      Befejezésül meg kell említenem azt is, ami a közöltek után egyébként is magától értetődő, mert VI. Sándor jelleméből következik, hogy Istennel kibékülve, a szentségek buzgó felvétele után halt meg. Luther ebben sem hasonlítható hozzá, mert ő a szentségek felvétele, bűnbánat nélkül múlt ki e világból, bár ez utóbbi nagyon szomorú eset csak a katolikusok szemében csökkenti Luther lelki értékét, a protestánsok szemében nem. Még halála után is felhozhatok VI. Sándor dicséretére valamit: Borgia Szent Ferenc az ő dédunokája (meggyilkolt és megható apai szeretettel megsiratott Juan fiának unokája), tehát vérszerinti egyenes leszármazottja volt.  

2.4 §. Fokoznunk kell bizalmunkat Mária iránt, mivel ő a mi Anyánk

     Én a szép szeretet anyja vagyok ‒ mondja Mária ‒, »mivel az ő szere-tete a lelkünket Isten színe előtt ked-vessé teszi, kieszközölve egyúttal azt is, hogy ez a szerető anya bennünket gyermekeivé fogad. (Pacciuch, de B. V) És vajon melyik földi anya szereti annyira gyermekeit, mint ahogyan te bennünket, ó legédesebb királynő, aki bennünket oly forrón szeretsz, s oly nagy gonddal mozdítod elő ja-vunkat« ‒ mondja Szt Bonaventura.
     Boldogok, akik egy ilyen szerető és hatalmas anya oltalma alatt élnek. Noha Mária még nem élt Dávid ko-rában, mégis a királyi próféta, már akkor a Mária hű gyermekének val-lotta magát és így könyörgött Isten-hez: »Szabadítsd meg szolgálód fiát«.
     Milyen más szolgálóról beszélhetett·volna a próféta ‒ mondja Szent Ágoston ‒, ha nem arról, aki ezt mondja magáról: »Íme az Úr szolgáló leánya?« (Aug. in Ps. 85) Ki merné ‒ kérdi Boldog Bellarmin bíboros (Bellarm. de sept. verb) Mária gyermekeit elszakítani az ő szívétől, ha ezek ellenségeik elől menekülve Nála keresnek védelmet? vajon a pokol összes dühe, a szenvedélyek romboló vihara képes volna-e őket legyőzni, ha minden bizalmukat e a hatalmas Anya pártfogásába helyezik?
     Mondják, hogy a bálna szájába veszi kölykeit és ily módon védi, ha abban a veszedelemben forognak, hogy a vihar vagy a halász zsákmányai lennének. Novarinus szerint hasonló módon védi meg e szelíd anya is a hívőket, anyai szeretetébe fogadva őket, a szenvedélyek viharai és a sátán fenyegetése elől, míg be nem vezeti valamennyit a mennyország biztos kikötőjébe. (Novarin. c. 14. exc. 81)
     Ó hőn szeretett és legjobb Anya, hálát adunk Istennek az egész örökléten át, hogy Téged anyánkká és az élet veszélyei elleni menedékünkké tett. A Boldogságos Szűz maga jelentette ki Szent Brigittának, hogy minden lehetőt megtesz megmentésünkre. »Így járok el gyermekeimmel szemben ‒ szólt a szenthez ‒ s így is fogok mindig cselekedni, legyenek bármily nagy bűnösök is, ha megteszik a legcsekélyebbet, hogy ti. segítségül hívnak.« (Rev. lib. 4. c. 38)
     Biztosak lehetünk tehát, hogy a pokollal vívott minden harcunkban győzhetünk, ha Isten a Anyjához fordulunk: ‒ »Oltalmad alá futunk Istennek szent Anyja!«. (20. oldal)

Vigyázz! Mert kozmikus harc folyik minden egyes lélekért, minden pillanatban, minden órában, a csábítás, a megtévesztés és a pszichotechnika minden eszközével; a tét az örök élet boldogsága! Ha figyelmetlen vagy, könnyen elragad a világ és észrevétlenül is az istentagadók oldalára sodor! Hirtelen azt hiszed, hogy "felvilágosodtál", holott épp az életed világos célját vesztetted szem elől és sajnos könnyen a "sötétség" várományosa lehetsz!

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el egy AVE MARIÁT, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

VI. SÁNDOR ÉS LUTHER JELLEME, EGYÉB MEGNYILVÁNULÁSAIBAN 3

      De térjünk vissza VI. Sándorhoz. Egyenesen bámulatos, sőt azt mondhatnám: érthetetlen VI. Sándornak minden képzeletet felülmúló tisztelete a gondolat és sajtószabadság iránt, egyúttal a személye elleni gyalázkodások, megszólások, rágalmak békével való tűrésében. Az a szólás és sajtószabadság ugyanis, melyet ő Rómában uralkodása alatt teljesen szabadjára engedett, nem annyira a közállapotok, mint inkább az ő személyének és magánéletének bírálatában élte ki magát s ezt VI. Sándor mindig szó nélkül tűrte. Ilyen büntetlenség mellett érthető, hogy az ellene szóló pamfletek ugyancsak burjánoztak és VI. Sándor elsősorban e magában véve nagyon szép, sőt bámulatos tulajdonságának köszönheti, hogy a világtörténelem egyik leghírhedtebb emberévé vált, akiről a legképtelenebb rágalmakat az emberek nagyobb része még most, négyszáz év múltával is, rendületlenül hiszi. Ő maga ebbeli nagy türelmét azzal okolta meg amikor hasonló rágalmazó iratok megbüntetését kívánták tőle, hogy Róma szabad város; itt mindenki mondhatja és írhatja azt, ami neki tetszik. 

A gyalázást és rágalmazást ilyen békével és a bosszúállás, harag vagy a szenvedélyek háborgásának legkisebb nyoma nélkül tűrni egész különlegesen nagy és rendkívül rokonszenves jellembeli tulaidonság, amilyennel alig találkozunk a világtörténelemben. (Nagy Frigyesről írnak még ilyesmit, de az, amit neki kellett alattvalóitól tűrnie, nem is fogható a VI. Sándorra szórt rágalmakhoz). Ez kétségtelenül VI. Sándor alaptermészetének jóságából folyt, amely jólelküség a nemi erkölcsök terén kifogások alá eső emberek között eléggé gyakori. 

      Feltűnően látszik például jósága Savanarolával való türelmes és a Mediciek állandó izgatása ellenére is túlengedékeny eljárásában és a zsidók iránti türelmében (még a Spanyolországból akkor kiüldözött titkos zsidókat is befogadta országába). Trónraléptekor meghatva mondta a florenci követnek, hogy mindenkinek közös atyja akar lenni és a hét minden szerdájára olyan fogadónapot tűzött ki, melyen bárki megjelenhetett előtte és személyesen előadhatta panaszát. 

       A másik ok, amellyel a gyalázkodások iránti bámulatos türemét, sőt közönyét meg lehet magyarázni, bámulatosan egészséges idegzete és életkedve. „A pápa — mondja Paolo Capello 1500. szeptemberében — hetven éves; naprólnapra fiatalabb lesz; gondjai nem tartanak tovább egy napnál; vidám alaptermészetű és csak azt teszi, ami jól esik neki; egyetlen gondolata gyermekei naggyátevése, mással nem törődik.” 

Az 1501. év végén Silvió Savellinek, egy Rómából Miksa német császárhoz emigrált római főúrnak szóló levél alakjába öltöztetett irat jelent meg nyomtatásban, mely a Borgiák gyalázásában minden eddigit és képzelhetőt felülmúlt. Ez az irat a pápát „átkozott bestiának” nevezi, „új Mohammednek, a ki gonoszságban felülmúlja az elsőt”, akinél „nincs gonoszabb ellensége Istennek, Krisztusnak és a vallásnak.” Ezután a pápa, majd Cesare és Lucrezia olyan bűneit sorolja fel, melyek még képzeletben is alig lehetségesek. „Nincs az a bűn és gonoszság — írja — amit Rómában nyilvánosan és a pápa palotájában el ne követnének.” Végül felszólítja a keresztény fejedelmeket, hogy szabadítsák meg az Egyházat „az elveteműltség ez emberétől, aki azért született, hogy a várost tönkre tegye.” 

      VI. Sándor felolvastatta magának az egész iratot, meghallgatta elejétől végig, azután nem szólt semmit. Nemcsak a pamflet szerzője után nem nyomoztatott, hanem terjesztése elé se gördített semmi akadályt, sőt — csodák csodája! — pár év múlva Savellinek is engedélyt adott a hazatérésre s mikor megjött, magánkihallgatáson fogadta! 

Bezzeg fia Cesare nem volt ilyen. Aki őt megsértette, levágatta a kezét s rászegeztette kitépett nyelvét. E gy velencei embert, aki szintén egy pamfletet írt ellene, megfojtatott és a Tiberisbe dobatott. „A herceg — mondta egyszer a pápa a ferrarai követnek — jólelkű ember, de sértéseket nem bír eltűrni. Nem egyszer mondtam neki, hogy Róma szabad város és itt mindenkinek szabad azt írnia, vagy mondania, amit akar. Hiszen rólam is beszélnek rosszakat, de én nem törődöm vele. A herceg ezt válaszolta nekem: ha Róma megszokta azt, hogy írjon és beszéljen, jó, de az ilyen embereket én megtanítom keztyűbe dudálni.” 

Ezután a pápa eszébe juttatta a követnek, mily sok embernek megbocsátott már ő, s különösen VIII. Károly római inváziójakor mennyi bíborosnak is, kiket maga a király is, mint árulóit nevezett meg előtte. „Kivégeztethettem volna — mondta — a helyettes kancellárt és Guiliano della Roveré bíborost (ezáltal mennyi későbbi keserűségtől megszabadult volna), de én senkinek sem akartam kárát és tizennégy nagyúrnak bocsátottam meg.” 

      Luther Márton e tekintetben is VI. Sándornak merő ellentéte. Vitán felül áll, hogy Luther igen tudott gyűlölni és bántalmakat a legkevésbé volt képes eltűrni. Kétségtelen, hogy Luthert „reformátori” működésében nem a szeretet, hanem a gyűlölet vezette s ezzel önmaga teszi kétségtelenné, hogy nem lehetett az Isten embere. Luther nem azt hirdette, hogy szeressétek a tiszta evangéliumot, hanem mindig azt, hogy gyűlöljétek a régi egyházat és annak képviselőit. 

Krisztus evangéliuma azonban nem a gyűlöletnek, hanem a szeretetnek evangéliuma. Csakhogy a szeretettel, a szeretet hirdetésével — isteni kegyelem nélkül — nem lehet megmozgatni tömegeket, legfeljebb egyes kiváltságosokat, gyűlöletre való izgatással azonban igen. Luther gyűlöletet hirdetett gyűlölettel dolgozott, mint minden más forradalmár s ez volt sikere titka. A pápa és a bíborosok iránti féktelen gyűlöletével telve van minden műve. VIII. Henrik iránti féktelen gyűlöletét fentebb láttuk. A zsidók elleni iszonyú gyűlöletét szintén. A fellázadt parasztok ellenit a „Wieder die mörderischen und räuberischen Rotten der Bauer” (A parasztok gyilkos és rabló hordái ellen) c. műve, bizonyítja, melynek szintén elképesztő kifejezéseit csak helykímélés miatt nem idézzük. A pápa elleni szinte már eszelős gyűlöletének többek között az „Ördögtől alapított pápaság” c. műve a beszédes bizonyítéka. 

      Meyer Konversations lexikonjában olvassuk: „Az epekövektől (Steinschmerzen) annyira kínozva, hogy azt hitte meghal, a pápa elleni állandó gyűlöletet (tehát nem a „tiszta evangélium” iránti szeretet) ajánlotta 1537. februárjában a fejedelmeknek. Még akkor is, imádság és halálvágy közben, ismételgette versét: Pestis eram vivus, moriens ero mors tua, papa (dögvészed voltam életemben, halálomban halálod leszek, pápa). Csak pünkösdig akart még élni, hogy a pápát nyomtatásban még keményebben megtámadhassa, de majdnem tíz  évig élt még és csak 1545-ben jelent meg a mű, mellyel fenyegetőzött: „Wider das Papstum von Teufel gestiftet” címen. Ebbe a műbe annyira belevitte gyűlölettel teli lelkének minden hevét, hogy Döllinger olyan írásnak nevezi, „melynek keletkezését alig lehet máskép megmagyarázni, mint azzal a feltevéssel, hogy Luther nagyrészt a részegítő italok okozta felhevülés állapotában írta.” (Luther 48. lap.) Schön „Dr. Martin Luther von dem Standpunkte der Psychiatrie beurteilt” című művében (2. kiadás, Wien, 1874. 14—28. lap) azt írja, „hogy Luther ez irat megfogalmazásakor tényleg az elmezavar állapotában volt.” 

      Mikor epekövei gyötörték, Luther még akkor is azon bosszankodott, hogy mért neki s mért nem a pápának vagy a bíborosnak vannak ilyen őrjítő fájdalmai. (De Wette, Luthers Briefe, I. 743.) 

„Alig tudtam végigolvasni könyveid közül egyet is — írja Erasmus Luthernek — oly féktelenül nagy bennük a gyalázkodó szenvedély (insatiata convitiandi libido). Hacsak két vagy három ilyen gyalázkodó iratod lenne, lehetne még azt gondolni, hogy meggondolatlanul pattantak ki belőled; könyved azonban mindenütt átkozódással van tele (scatet undique maledictis). Ezzel kezded, ezzel folytatod, ezzel fejezed be.” 

Karlstadt protestáns életírója Luther Karlstadt ellen írt fő művéről azt írja, hogy: „főjellemvonása a személyi jellegű gyalázkodások tömkelege.” „Ha Luther lényéből és abból a feszült helyzetből — folytatja — melyben művét írta, érthetővé tenni törekedhetünk is polémiájának megborzasztó keménységét, mégse szabad szemet hunynunk azon, mily mély nyomokat hagyott hátra ez az ő harcmodora. Később Lutheránus oldalon ez vált egészen általánossá a tárgyilagos megvitatás helyett, mikor saját táborukban véleménykülönbségről volt szó, anélkül, hogy akárcsak érezték volna is, hogy ezáltal mily messze eltávolodnak a keresztény gondolkodás szelídségétől.” Mikor pedig a „pápisták” ellen írt, ugyané szerző szerint „a gyalázkodások, becsmérlések, elferdítések, meggyanúsítások újra, meg újra feltörő árját öntötte ellenfeleire a reformátor.” Zwingli halála után pedig „azt a hatalmas kifejező erőt, mely őstehetségének sajátja volt, elsősorban a megholt rendszeres, a legnagyobb rutinnal kifejlesztett gonosz lelkű  gyalázásának szolgálatába állította.” (Barge, Karlstadt, 2. kötet 223, 275, 445. lap.) 

      Luther féktelen gyűlölete tehát még az ellenfél halála után sem szűnt meg. Bizony ő igen sokat és igen nagyot vétett a szelídség, a türelem és a felebaráti szeretet ellen. E tekintetben nemcsak VI. Sándor jó tulajdonságaival nem bírt, hanem neki éppen ellentéte volt. Vajon mit tett volna Luther Márton a még haláluk után is féktelenül gyűlölt ellenfeleivel, ha — mint VI. Sándornak — neki is abszolút hatalom és fegyveres erő lett volna  birtokában? 

2.3 §. Fokoznunk kell bizalmunkat Mária iránt, mivel ő a mi Anyánk

     Mária áldozatul hozta Fia életét Istennek és kitette lelkét a halálnak, hogy sokak lelkét meg-mentse, jegyzi meg Szent Vilmos, és vajon ki mást nevezhetünk jog-gal Mária lelkének, mint Jézust, aki életének és szeretetének egye-düli tárgya volt. Épp ezért jöven-dölte meg neki Szent Simeon, hogy lelkét egy napon a fájdalom töre járja majd át: »A te lelkedet is tőr járja át«. (Lk 2,35) Ez az a lándzsa, mely Jézus Szívét, s ezál-tal egyszersmind Mária lelkét is átdöfte. Akkor szült minket újra saját fájdalmai által az örök élet-re, úgyhogy joggal nevezhetjük magunkat Mária fájdalom-gyermekeinek. Mária, mindenkor a legtökéletesebben volt egyesülve Isten akaratával. Ebből a következőket vonja le Szent Bonaventura: »Miután Mária megismerte az örök Atya emberek iránt való szeretetét, miszerint fiát adja üdvösségünkért. Miután megismerte a Fiú szeretetét, aki kész volt értünk meghalni, beleegyezett ő is, hogy részvéttel Szent Fiáért és gyermekeinek üdvösségünkért feláldozza magát, mert azt akarta, hogy szeretete hasonlóvá legyen az Atyának és a Fiúnak az emberek iránt való végtelen szeretetéhez«.
     Igaz ugyan, hogy Jézus az emberi nem megváltásának művét maga akarta véghez vinni: »A sajtót egyedül tapostam«. (Iz 63,3) Mikor azonban felismerte Édesanyjának abbeli nagy vágyakozását, hogy ő is felhasználtassék az emberek üdvéért, azt akarta, hogy íly módon lelkünk anyjává legyen. Ezt akarta Üdvözítőnk tudomásunkra hozni, midőn röviddel halála előtt megpillantván a keresztről anyját és tanítványát Szent Jánost, először Máriához így szólt: »Ime a te fíad«. (Jn 19,26). Majd így szólott a tanítványhoz: »Ime a te anyád«. (Jn 19,27). E szavak erejében ‒ mondja Szienai Szent Bernát ‒ Mária irántunk való nagy szereteténél fogva nemcsak Szent Jánosnak, hanem az egész emberiségnek anyjává lőn. (S. Bernard. ti. Serm. 55)
     Éppen ezért írta Szent János, Silveira megjegyzése szerint, evangéliumában: »Azután mondá a tanítványnak: Íme a te anyád!« tehát nem Jánosnak, hanem a tanítványnak ‒ értésünkre adva ‒, hogy az Úr Máriát mindazok anyjává jelölte ki, akik keresztények s így méltók a tanítvány elnevezésre. (19. oldal)

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el egy AVE MARIÁT, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

2.2 §. Fokoznunk kell bizalmunkat Mária iránt, mivel ő a mi Anyánk

     Ezek után megérthetjük az Énekek énekének Máriára vonatkozó következő szavait is: »Tested, mint a liliomokkal kerített búzarakás«. (Én 7,3)
     Szent Ambrus azt mondja e mondatról, hogy Mária legtisz-tább teste, bár csak egyetlen egy búzaszemet, ti. Jézust Krisztust rejtette magában, mégis búza-asztagnak nevezhető, mivel ez az egyetlen mag magában zárta mind a kiválasztottakat kiknek anyjává kellett lennie. (S. Ambr. de Instit. Virg)
     Szent Vilmos apát így kiált fel: ‒ Ebben az egyetlen búzaszem-ben, Jézus Krisztusban, az embe-riség Megváltójában, Mária sokakat szült az üdvösségre. Mivel magát az Életet szülte, ezáltal mindnyájunkat újra szült az üdvösségre és életre. (S. Guill. in Can. 5. 13)
     Másodízben akkor szült minket újra Mária a kegyelemre, mikor szeretett fiának életét oly sok fájdalom közt üdvünkért az örök Atyának áldozatul hozta. Szent Ágoston azt tanítja, hogy mivel Mária akkor szeretetével közreműködött a hívők kegyelemre való újjászületésében, ez által lelki értelemben anyja lett mindnyájunknak, akik Jézus Krisztusnak tagjai vagyunk. (S. Aug. de, Virgo c. 6) ugyanezt jelentik a Boldogságos Szűz szavai is az Énekek énekében (1,5-6): »A szőlőben őrzővé tettek engem, a magam szőlőjét nem őrizhettem!« (18. oldal)

Parasztbácsi városon    

     Még az ötvenes évek elején történt egy budapesti tömött villamoson. Egy paraszt bácsi kalapot emelt, amint a jármű elhaladt egy templom előtt. Egy ifjúkommunista nőcske, nem állhatta meg szó nélkül és így szólt:
– A bácsi látta már az Istent, hogy kalapot emelve köszöngeti? Merthogy nincs! – és diadalmasan tekintett utastársaira, azok azonban mind kinéztek az ablakon.
– A bácsi, összevont szemöldökkel és kellő hozzáértéssel végigmérte a nőt tetőtől-talpig, majd visszakérdezett:
– Ugyan bizony kedves hölgy, hisz' maga se látta még a hájas s...t, pedig van!
     Az egész kocsi szinte egyöntetű nevetésbe tört ki. A nő, nagy zavarában sürgősen leszállt.
     A parasztbácsi bizony rendkívül bátor volt, amiért azokban az időkben is tanúságot mert tenni a hitéről, még ha kissé sommásan védte is meg azt! Sajnos azokban az években, kevesebbért eltűntek emberek!

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el egy AVE MARIÁT, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

A sövényen átdobott alma
     Egy öreg, nyájas kertész, igen jótékony volt a szegények iránt. Kevés pénzecskéjéből – melyért szebb ruhát, kényelmet, vagy akármi más örömet szerezhetett volna magának –, inkább a hozzá folyamodó szűkölködőket támogatta. Ha megkérdezték tőle, hogy miért jótékonykodik ennyire, ilyenkor mindig azt mondta: „Ejnye hát, megint egy almát vetettem keresztül a sövényen.” – Ezt persze, senki nem értette.
     Egyszer aztán valaki megkérdezték tőle, hogy mit ért ezen a különös mondásán. A kertész ekkor a következő történetet beszélte el.
     „Valamikor gyermekeket hívtam be a kertembe, hogy a fa alatt lévő almákból annyit egyenek, amennyit csak akarnak, de megtiltottam nekik, hogy egyet is zsebre tegyenek, elvigyenek. Egy fiú azonban oly huncut volt, hogy néhányat a legszebb almáim közül keresztül dobott a sövényen, hogy utóbb majd kint felszedje azokat.
Nehezteltem a fiúra és bár többé nem engedtem a kertembe – hiszen voltak épp elegen –, mégis valahol hálás voltam ennek a gyereknek, mert valami jót tanultam tőle.
Az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy mi emberek e földön úgy cselekedhetünk pontosan, mint az a huncut gyerek a kertben. E világ javait használhatjuk ugyan – bármennyi legyen is –, de magunkkal vinnünk mégsem szabad őket. Viszont, amit a javainkból a szegényeknek adunk, azt mintegy "átdobjuk" a sövényen, és egyszer, amikor már túl leszünk a földi "kerten" , akkor ott  az örökkévalóságban megint hasznunkra fordíthatjuk.”

     Tanulság: Ne gyűjtsünk magunknak kincseket a földön, ahol moly és rozsda elemésztheti, és a tolvajok ellophatják. Inkább mennyei kincseket gyűjtsünk magunknak, melyeket el nem veszíthetünk. Mert mondva van: ahol a kincsed van, ott a szíved is. (vö. Mt 6,19-21) (Schmid Kristóf: Tanulságos beszélykék c. írása nyomán)

2.1 §. Fokoznunk kell bizalmunkat Mária iránt, mivel ő a mi Anyánk

     Szűz Máriát a tisztelői nem ok nélkül nevezik anyjuknak, s mindezt oly gyermekien teszik, mintha nem is volnának képesek őt másképp nevezni, s nem tudnának betelni, hogy őt az anya megszólítással illes-sék. Igen, Anyánknak hívjuk őt, mivel tényleg az; mivel lelki értelem-ben Üdvösségünk Anyja.
     Amikor a bűnbeesés tőlünk Isten kegyelmét elrabolta, egyszersmind lelkünk életét is elvette, így a halál fiaivá lettünk. Ám végtelen irgal-mától indíttatva eljött Jézus, a mi Megváltónk, hogy kereszthalála által ismét visszaszerezze nekünk az örök életet, miként ezt Ő maga is kijelenti: »Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővebben legyen.« (Jn 10,10) Az Úr szava, »hogy bővebben legyen«, a hittudósok szerint a Megváltó halála által velünk, a lelki javaknak oly nagy bőségét közölte, amely messze túlszárnyalja azt a kárt, amelyet Ádám bűnével okozott.
     Azzal, hogy a Názáreti Szűz Isten Anyjává lett és megszülte Isten Fiát, az igaz életet adta nekünk; midőn a Kálvárián felajánlotta szent Fiának életét a mi üdvünkért, egyszersmind újra szült bennünket az isteni kegyelem élete számára és Isten gyermekeivé tett minket.
     Két különböző időben lett tehát Mária a szentatyák tanítása szerint lelkünk anyjává. miként azt Nagy Szent Albert és még világosabban Szienai Szent Bernát azt tanítja, hogy a Boldogságos Szűz attól a pillanattól fogva, midőn az örvendetes hírt hozó angyalnak beleegyezését adta, végtelen buzgósággal, szeretetteljes anya módjára imádkozott Istennel üdvünkért és állandóan szívében hordott bennünket. (S Bern. Tr. de B. V. serm. 6)
     Szent Lukács Jézus Krisztus születésének elbeszélésénél ama kifejezéssel él, hogy Mária a világra hozta elsőszülött fiát: »És szülé az ő elsőszülött fiát«. Ha az evangelista azt mondja, hogy Mária megszülé elsőszülött fiát, úgy bizonyára még egyéb fiainak is kellett lenni, jegyzé meg egy híres író; ‒ már pedig hitigazság, hogy Máriának Jézuson kívül nem volt több testi értelemben vett fia, tehát lelki értelemben vett gyermekeinek kell lenniök, s azok mi vagyunk.
     Ezt az Úr, Szent Gertrudnak ki is jelentette; midőn ez ugyanis egy napon Szent Lukács evangelistának fent idézett helyét olvasta, egészen zavarba jött, mivel nem tudta elképzelni, miként lehet Jézust Mária elsőszülött fiának nevezni, mikor Máriának csak Jézus volt a fia. Ekkor megmagyarázta neki az Isten, hogy Jézus testi értelemben volt Máriának elsőszülött gyermeke, az összes emberek pedig lelki értelemben voltak utóbb született gyermekei. (17-18. oldal)

(1568)

Oláh Miklós esztergomi érsek halála

„Tetszésed ha e kis könyvben nem nyerte ki semmi, / tudd: a szorongás tilt írni különbet, a gond. / Elmém béna; hazám zord végveszedelme, a sok baj, / hogy belekábul az ész, annyira megnyomorít.”

Oláh Miklós Hungária című művének az utószavából

 

1568. január 15-én hunyt el Oláh Miklós esztergomi érsek, a 16. századi magyar humanista történetírás egyik legjelentősebb alkotója, aki Hungária és Attila című művével tette halhatatlanná nevét. Oláh, aki távolról a Hunyadiakkal is rokonságban állt, Habsburg Mária királyné szolgálatában, Németalföldön ismerkedett meg kora legnagyobb gondolkodóival, hazatérve pedig – püspökként, majd érsekként – komoly erőfeszítéseket tett a hazai oktatás fejlesztése és az országban hódító protestantizmus visszaszorítása érdekében.

Forrás

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el AVE MARIÁ-t, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

1.8 §. Mily nagynak kell lenni bizalmunknak Szűz Mária, az Irgalmasság Királynéja iránt 

   Katalin nővér azonnal eleget tett a lélek kívánságának és elmondatta a szentmiséket, mire néhány nap múl-va ez a lélek a napnál is fényesebben megjelent neki és így szólt: »Köszönöm Katalin, lásd, most az égbe sietek, ahol az egész örökkéva-lóságon át hirdetni fogom Isten Irgalmasságát és imádkozom érted!«

Imádság
     Istennek szent Anyja, szent-séges Szűz Mária, koldusként fohászkodom hozzád, Ég és Föld Királynéja! Én, aki telve vagyok tisztátalansággal és sebekkel, lábaidhoz vetettem magam. Ó, Mária, téged Isten királynői méltóságra emelt csak azért, hogy a nyomorultakon megkönyörülj. Tekints reám is kegyesen és szánakozz rajtam, ne engedj mindaddig eltávozni magadtól, amíg belőlem bűnösből szentet nem csináltál.
     Elismerem, hogy erre nem vagyok méltó, sőt, hálátlansá-gommal rászolgáltam, hogy még azon kegyelemektől meg-fosztassam, amit eddig a közbenjárásod által nyertem Isten-től. De te az Irgalmasság Királynéja vagy, aki a nyomorulta-kat keresed, hogy szükségükön segíthess.
     Ó fenséges Szűz, mint a Világ Királynője, egyúttal az én királynőm is vagy, és én szeretném felajánlani magamat a szolgálatodra, hogy tetszésed szerint rendelkezhessél felettem.
     Ezért kérlek Szent Bonaventurával: Ó Királynőm, alávetem magam hatalmadnak, hogy teljesen te vezérelj és kormányozz engem. Sose hagyj magamra, sose engedj át önmagamnak és én másokat is igyekezni fogok irgalmas szereteted elé vezetni. Parancsolj velem, tégy velem amit akarsz, büntess, ha nem akarnék neked engedelmeskedni, mert az Általad rám mért büntetések tudom, a javamra fognak szolgálni! Nagyobb sze-rencsének tartom, ha szolgád lehetek, mintha az egész földet birtokolnám. Fogadj tehát hűséges szolgáid közé fenséges Szűz Mária és ments meg, hogy üdvözülhessek! Amen. (16. old.)

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el egy AVE MARIÁT, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

Isten és a borbélymester

     Egy ember borbélyhoz ment, hajvágásra és szakálligazításra. Amint a mester hozzáfogott a munkához, beszélgetésbe kezdtek. Sokféle témát érintettek. Amikor Istenre terelődött a szó, a borbély azt mondta:
"Én nem hiszem, hogy van Isten."
"Aztán miért nem?"– kérdezte a vendég.
"Azért, mert ha kimegy az utcára, máris látja az igazamat, hogy miért is nem hiszek. Mert mondja csak, ha volna Isten, lenne baj a világban? Lenne ennyi szenvedő beteg ember? Lenne ennyi elhagyott gyermek? Ha lenne Isten, nem lenne se háborúság, se szenvedés, se fájdalom! Nem tudok elképzelni egy olyan szerető Istent, aki mindezeket a dolgokat megengedi!" – magyarázta a borbély belemelegedve.
     A vendég egy pillanatig gondolkodott, de nem válaszolt, mivel nem akart vitatkozni. A borbély befejezte a munkát és a vendég fizetett, köszönt és kiment az üzletből.
Amint kilépett, nyomban meglátott egy piszkos hajú és rendezetlen szakállú férfit. Koszos volt és ápolatlan. A vendég ekkor visszafordult, ismét belépett az üzletbe és így szólt a borbélyhoz:
"Tudja mit? Nincsenek borbélyok!"
"Hogy mondhat ilyet? Itt vagyok, borbély vagyok és éppen önt szolgáltam ki az imént!" –  válaszolta a borbély kissé megrökönyödve.
"Nem, nem! – szólt vissza a vendég –, márpedig nincsenek borbélyok, mert ha léteznének, nem lennének piszkos, hosszú hajú és rendezetlen szakállú emberek, mint az az ember ott kint az utcán, nézze csak meg!"
"Ó, de borbélyok akkor is VANNAK! – erősködött a mester. – Ilyen csak azért történhet meg, mert az emberek közül sokan nem jönnek hozzám, pedig én várom őket!"
"Na, pontosan ez az!"– mutatott rá az előbbi vendég. – Isten is VAN! És bizony ez történik, amikor az emberek nem ismerik Őt, nem mennek Hozzá és nem Tőle merítik az egymás iránti szeretetet, nem kérik sem a segítségét, sem a vigasztalást. Ezért van sok fájdalom és szenvedés a világban!"

1.7 §. Mily nagynak kell lenni bizalmunknak Szűz Mária, az Irgalmasság Királynéja iránt

     A bűn a legnagyobb szörny, amivel csak találkozhatunk! »Ezek a nyomo-rult bűnösök, kiknek üdvösségét imádságod által kieszközölted, ó Mária, nagy királynő ‒ mondja Szent Rupert apát ‒ éppen ezek fog-nak téged az egekben megkoronázni, mivel az ő üdvük lesz a te koronád, olyan korona, mely az Irgalmasság Királynéjához illik«. (Lib. 3. in Cant)
     Egy Ágoston-rendi Katalin nevű apáca élettörténetében olvassuk, hogy ahol élt a közelében, egy Mária nevű nő is lakott. Ez nem csak fiatal korában élt bűnben, de még öregsé-gében is folytatta bűnbánat nélküli rendetlen életmódját, olyannyira, hogy lakóhelyéről elűzték. Távol szülőföldjétől egy barlangban húzó-dott meg, hol később mindenkitől elhagyatva, a végső szentségek nélkül halt meg. Épp ezért mint egy elhullott állatot, a temetőn kívül temették el. Katalin nővér, mindig a legnagyobb buzgósággal imádkozott a megholtak lelkéért, Isten irgalmába ajánlva azokat, ám amikor tudomást szerzett e szerencsétlen öregasszony szomorú végéről, nem is gondolt arra, hogy érte imádkozzék. Azon a véleményen volt, hogy ez az asszony, biztosan elkárhozott.
     Négy esztendő múlt el a Mária nevű bűnös asszony halála óta, mikor egy napon megjelent neki egy lélek a tisztítóhelyről, és így szólt hozzá: »Kedves Katalin nővér! Mily szomorú is az én sorsom; te valamennyi elhunyt lelkét Istennek ajánlod, csupán az én szegény lelkemen nem könyörülsz«.
‒ »Ki vagy?« ‒ kérdezte Katalin. Ő pedig felelé: »Én vagyok az a szegény Mária, aki a barlangban haltam meg!«
‒ »Hát te megmenekültél a kárhozattól?« ‒ kérdé az apáca.
‒ »Igen, a Szűzanya irgalmassága folytán üdvözültem!« ‒ »És ez hogyan történt?« ‒ »Midőn halálomhoz közeledtem ‒ folytatta elbeszé-lését a lélek ‒ és fontolóra vettem sok bűnömet és elhagyatottságomat, Isten Anyjához fordulva így fohászkodtam: 'Ó királyném, te vagy az elhagyatottak menedéke, nézd mindenkitől elhagyatottként, te vagy egyedüli reménységem, egyedül te tudsz rajtam segíteni, kérlek, könyörülj rajtam!' Ekkor a Boldogságos Szűz kieszközölte számomra a kegyelmet, hogy felindíthattam magamban a tökéletes bánatot, majd rá nemsokára meghaltam, s meg voltam mentve. Sőt, az Istenanya kegyel-me folytán még a tisztítóhelyen való szenvedéseim is megrövidíttetett, mert kieszközölte, hogy hevesebb fájdalmak és szenvedések árán ugyan, de rövidebb idő alatt tehetek eleget az isteni igazságosságnak, s most már néhány Szentmise is elegendő lenne a megszabadításomra. Kérlek tehát, mondasd el ezeket a Szentmiséket, s ígérem, hogy könyörögni fogok ezentúl érted Istennél és Szűz Máriánál!« (15-16. oldal)

SZENT CSALÁD VASÁRNAPJA

     A XIX. században vezették be Szent Család ünnepét (Vízkereszt utáni vasárnapra), melyet 1969-ben a karácsony utáni eső vasárnapra helyeztek át. E napon az Egyház szeretettel szemléli a betlehemi barlangban a Szent Család tagjait, s a keresztény családokat oltalmukba ajánlja.
     Az Egyház annyira fontosnak tartja a családot, hogy az év utolsó vasárnapját a családnak szenteli. Ezen a vasárnapon a szent Családot állítja elénk, követendő példaképül. Szent Család Vasárnapja mindannyiunk ünnepe, hisz mindenkinek van valami köze a családhoz. Bárhogyan is lenne, családból származunk, családban vagy egyházi közösségben élünk. Isten ajándékából, ez az éltető gyökerünk, amely egy életre szól. Az életünk szorosan összefonódik másokkal. Mindig is valakinek gyermeke maradunk, vagy valakinek testvére, szülője, nagyszülője, házastársa, rokona, vagy hozzá tartozója vagyunk. Ezt a kapcsolatot nem lehet könnyen megszüntetni, ez egy életre szól. Maga az Úr Jézus is ilyen kapcsolatban élt Szűz Máriával, szent Józseffel, rokonaival, az ő követőivel, különösen az apostolokkal.
     Részlet XIII. Leó pápa enciklikájából: Az irgalmas Isten, amikor elhatározta, hogy az ember megújításának régóta várt művét véghez viszi, ennek rendjét úgy intézte, hogy már a kezdet kezdetén fölmutassa a világnak a Szent Család képét, melyben minden ember a szentség és az erények példáját szemlélhesse. Mielőtt minden népek előtt fölragyogott volna teljes fényével, ebben a családban rejtőzködött Krisztus, az Igazság Napja. Az isteni Gondviselés úgy rendezte a dolgokat, hogy minden keresztény, bármilyen helyen és állásban, bármilyen erény gyakorlására törekszik, okot, meghívást, mintát kaphasson, ha a Szent Családra tekint.
Annak ellenére, hogy sokan kikezdik a házasságot, a család mégis a társadalom és az Egyház alapsejtje marad. A személy benne és általa valósítja meg földi és örök hivatását. A család Isten tevékenységének a helye, és kiváltságos környezete és így Isten és ember találkozásának is a helye.
A Szent Család egy máig érvényes családmodellt mutat.
A család a szeretet tűzhelye, amely világít, melegít, éltet, és egyben templomnak kell lennie, ahol Isten lakozik. Tekintsük célnak saját családunk "szent családdá" alakítását, a boldogságos Szűz és Szent József példája nyomán! ( Forrás nyomán )

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el egy AVE MARIÁT, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

HESSENI FÜLÖP KETTŐS HÁZASSÁGA 1

      Még alkalmatlanabbnak mutatkozott azonban Luther az evangélium hirdetőjének és képviselőjének szerepére Hesseni II. Fülöp (1504—1567.) esetében. E tartománygróf, akiben ijesztő erkölcstelenség lakott és aki korán Luther követője lett és már protestánsságának elején a többnejűség megvalósításának gondolatával foglalkozott. Saját bevallása szerint egész házasélete alatt a leghosszabb idő, amely alatt a házassági hűséget meg nem szegte, három hét volt. Mikor végül 1539-ben vérbajos is lett, elhatározta, hogy „szolidabb” életet fog élni. Hogy ez még az ő érzékisége mellett is lehetséges legyen, törvényes felesége, György szász herceg leánya Krisztina mellé, kivel akkor már 16 éve élt házasságban s akitől akkor már 8 élő gyermeke is volt, „törvényes" házasságra lép még testvérének, Erzsébetnek, 16 éves udvarhölgyével, von der Sale Margittal is, aki nagyon tetszett neki. 

     Tervének sikerült Margit anyját is megnyernie, de az anya, mint a „tiszta  evangyéliom” buzgó követője, beleegyezését ahhoz a feltételhez kötötte, hogy az esküvőn rajta és testvérén Miltitz Ernőn kívül, jelen kell lennie a tartománygróf törvényes feleségének Krisztinának, valamint a „tiszta evangéliom” három legkiválóbb hittudósának: Luthernek, Melanchtonnak és Butzernek, vagy legalábbis e három közül kettőnek! Végül a szász választófejedelemnek és Móric, szász hercegnek. (Beleegyezett azonban, hogy e két utóbbi nagyúr helyettesítheti is magát.) A reformátorok jelenléte és így beleegyezése által a lelkiismeretét akarta megnyugtatni az anya, a két nagyúr cinkosságával pedig a többnejűséget szigorúan tiltó birodalmi törvény büntetése ellen akart védekezni. A feltételek ugyancsak szigorúaknak, sőt egyenesen teljesíthetetleneknek látszanak, Fülöp azonban elfogadta, sőt — csodák csodája — még teljesítette is őket. (Jellemzően látható ebből, mily erkölcsök uralkodtak a renaissancekori Itália bűneit oly hévvel ostorozó német protestantizmusban már akkor is, mikor ez a protestantizmus még csak kezdeti korában volt s így a tiszta erkölcsöket még legjobban elvárhatnék tőle!) 

      Sailer György, augsburgi orvos közvetítésével legelőször Butzer beleegyezését sikerült megszereznie s még 1539. novemberében az ő közvetítésével Lutherhez és Melanchtonhoz fordult. A jövendő császárválasztáson való támogatás ígéretével és egyéb koncokkal (Ezstift Magdeburg, Herzogtum von Clave) a szász választót is sikerült megnyernie, sőt még a reformátorok válaszának megérkezése előtt (december 11) feleségével, Krisztinával is sikerült elintéznie a dolgot. A szerencsétlen asszony beleegyezését adta, hogy mellette mégegy második feleség is legyen, megígérte, hogy sem császárhoz, sem királyhoz, sem fejedelemhez, sem senki máshoz, se nyíltan, sem titokban panasszal fordulni nem fog emiatt, és a második feleségét bántani vagy sértegetni nem fogja. Mindezt azért tette, mert bebizonyították neki, „dass es wieder Gott nicht sei”, hogy a dolog nincs Isten ellen. (Corp, Reform. 3, 884.) Ezzel szemben a férj „bei Treuen und Glauben und fürstlichen Ehren” biztosította feleségét, hogy őt „első és legfőbb feleségének" fogja tekinteni, hesseni fejedelmek egyedül csak Krisztina gyermekei lesznek, und die eheliche Pflicht „noch mehr als bisher gegen sie erfüllen werde”. Nemsokára megérkezett Luther és Melanchton 1539. december 10-én kelt válasza is, melyben a reformátorok mindenekelőtt örömüket fejezik ki azon, hogy a tartománygróf veszélyes betegségéből szerencsésen meggyógyult, hiszen „Krisztus szegény nyomorult egyháza kicsiny és elhagyatott és rászorul az igazán jámbor (!) urakra és uralkodókra. („Denn die arme elende Kirche Christi ist klein und verlassen und bedarf wahrlich frommer Herren und Regenten.”) A reformátorok azután, „hogy testének és lelkének üdvéről gondoskodjanak és Isten dicsőségét előmozdítsák” (!), engedélyt adtak Fülöpnek a kétnejűségre. Nyomatékosan hangsúlyozták azonban, hogy nagy különbség van egy általános érvényű törvény meghozása és egy olyan eset között, melyben fontos okokból és isteni jóváhagyással felmentéssel élünk. Ezért az „az alázatos kérésük" Fülöphöz, hogy gondja legyen rá, hogy ez az eset nyilvánosságra ne jusson, mint olyan törvény, melyet bárkinek joga van követni. Másodszor, hogy az engedély, amit neki adnak, ne törvény legyen, hanem csak a törvény alóli felmentés. Végül ismét nyomatékosan figyelmeztetik a tartománygrófot, hogy az ügy valamiképen a császár tudomására ne jusson. 

     Már közelgett az esküvő napja, amikor maga a menyasszony is aggályoskodni kezdett. Az ő kétségei eloszlatására Lenning János, Fülöp udvari prédikátorainak egyike, külön iratot szerkesztett „an die ehrbahre, tugendhafte Jungfrau und geliebte Sehwester in Christo Margaréta”, melyben „a tiszteletreméltó és erényes szüzet és Krisztusban szeretett leányát, Margitot" a Szentírásból vett érvekkel (Eszter és Abigail példájával) igyekszik a kétnejű házasságra felbátorítani. Fülöp ezenkívül elküldte hozzá (Margithoz) a szász választófejedelem, valamint Luther és Melanchton beleegyezését, egyúttal pedig azt az üzenetét, miszerint ha tovább is vonakodik, nyilvánosságra fogja hozni összes eddigi szerelmesleveleit, úgyhogy ezek után már senki sem fogja őt elvenni. 

      Úgy látszik, hogy ennek az „ehrbahre und tugendhafte Jungfraunak” is lehetett egy és más a füle mögött, mert a fenyegetés használt s most már nem volt akadálya annak, hogy az esküvő 1540. március 4-én a Fulda melletti Rotenburgban végbe ne mehessen. Az esketést Dionysius Melander, hesseni udvari prédikátor, végezte (egy hitehagyott pap, aki akkor már szintén a harmadik asszony oldalán élt anélkül, hogy az első kettőtől elvált volna). Jelen voltak Butzer, Melanchton és Eberhard von der Thann.Melanchton még beszédet is mondott „az ifjú párhoz”, melyben arra szólította fel a tartománygrófot, hogy hálából a pótfeleség engedélyezéséért (für das Indult der Zufrau) gondoskodjék bővebben mint eddig, a lutheránus lelkészekről és iskolamesterekről. 

      Április 5-i levelében megköszöni Fülöp Luthernek az adott tanácsot és azt írja, hogy az esküvő után vidám lelkiismerettel járult az úrvacsorához (!). „Úgy veszem észre — válaszol Luther április 10-én —, hogy Kegyelmességednek igen jó dolga van a mi adott tanácsunkból kifolyólag, melyet azonban mi nagyon szívesen látunk titokban tartva." Hiszen ha ilyesmi nyilvánosságra jutna, még az otromba parasztok is (zuletzt die groben Bauern) kedvet kapnának az ilyesmire. „Kegyelmességed ajándékát, a rajnai boroshordókat, megkaptam és érte a legalázatosabb köszönetet mondok. A mi jó Úristenünk óvja meg Kegyelmességed üdvösséges testét és lelkét. Amen.” 

A különös dolog azonban hamarosan kiszivárgott. Amiként VI. Sándorról is százszor akkora bűnöket beszéltek és hittek, sőt hisznek ma is az emberek, mint amekkorákat valóban tett, ilyenformán járt most Hesseni Fülöp is. A környéken nemcsak azt beszélték, hogy két felesége van és ezért Luther jutalmul egy hordó bort kapott tőle, hanem még azt is, hogy törvényes feleségét elevenen befalaztatta és hogy nemcsak Margittal, hanem Margit húgával is bűnös viszonyt folytatott. A szász választó a legnagyobb titoktartásra utasította Fülöpöt s tudtára adta, hogy ha a dolog nyilvánosságra jut, nem lesz módjában pártjára állni. Butzer pedig, Luther és Melanchton után a leghíresebb reformátor, július 8-án azt tanácsolja a tartománygrófnak, hogy közjegyzők és tanúk előtt írasson alá Margittal egy nyilatkozatot, hogy ő nem feleség, hanem csak „Konkubine", „amilyet Isten az ő kedves barátainak (az ószövetségben) engedélyezett." Ezt is megtaláljuk még Butzer levelében:  „Ha Kegyelmességed a hazudozást, úgy mint tanácsoltam, naponként nem használná, már régen sok bonyodalmat okozott volna. Az angyaloknak és szenteknek nem egyszer távol kell tartaniok a világot az igazság megismerésétől. Ezzel tele van a biblia."  

1.6 §. Mily nagynak kell lenni bizalmunknak Szűz Mária, az Irgalmasság Királynéja iránt

     Ezzel azt akarja kifejezni, hogy ámbár Mária végtelen hálával tartozik Istennek az istenanyai méltóságért, mégsem tagadhatjuk, hogy az Isten Fia is hálával tartozik anyjának, hogy neki ezt a földi életet ajándékozta. S ezért Jézus őt mennyei Atyja dicsőségében kiváltképp azzal tiszteli, hogy tartozásának lerovása fejében minden kérését meghallgatja.
     Ugyanezt jelentette ki a Boldogságos Szűz Szent Brigittának is. »Én vagyok az Egek Királynéja és az Irgalmasság Anyja; én vagyok az Igazak Gyönyörűsége és a Kapu, melyen át a bűnösök Istenhez juthatnak; nincs a földön bűnös, ki oly szerencsétlen lenne, hogy ne volna része irgalmasságomban, mert mindenki, ha egyebet nem, közbenjárásom által legalább azt a kegyelmet nyeri, hogy a sátán ritkábban kísérti, mint ahogyan különben tenné. Nincs senki, hacsak az Isten nem hagyta el már teljesen, (mely az elkárhozottakat éri), mert senki se lehet annyira eltávolodva Istentől, hogy ne térhetne ismét vissza Hozzá, és ne lehetne ismét része irgalmasságában, ha engem segítségül hív. Mindenki az Irgalmasság Anyjának nevez engem, mert Isten irgalmassága tényleg felette irgalmassá tett engem. Ennélfogva csak az nevezhető nyomorultnak (és sajnos az is fog maradni az örökkévalóságon át), aki nem menekült hozzám még életében s így elkárhozott, bár megtehette volna. Mert hiszen tudta, hogy mindenki iránt annyira részvéttel vagyok, s mitsem kívánok inkább, minthogy a bűnösökön segítsek«. (Revel. L. I. c. 6)
     Meneküljünk tehát Mária oltalma alá, ha üdvözülni akarunk, és vessük magunkat a édes királynőnk lábaihoz, segítségéért. Ha bűneink megfontolása megrémít és visszariaszt, gondoljuk meg, hogy Mária azért lett az Irgalmasság Királynéja, hogy közbenjárása által a hozzá menekülő legnagyobb és legelhagyatottabb bűnösöket is megmentse. Isteni vőlegényének kijelentése szerint a bűnösök alkotják az égben az ő koronáját: »Jőjj le a Libanonról, én jegyesem! Jőjj le és megkoronáztatol!« (Én 4,8) (14. oldal)

Anya, te vagy a Jézuska? – tette fel a kérdést egy kislány édesanyjának. Így, írásban.
Anyukája pedig levelet írt neki.

„Kedvesem!
     Nagyon jó kérdést tettél fel és tudom, hogy már egy ideje gondolkozol rajta. Szeretnék jól válaszolni neked, de nem is olyan könnyű.
A válasz az, hogy nem, nem én vagyok a Jézuska!
     Az ajándékokat én hozom, ez igaz! Én figyelek rád hónapokon át, hogy tudjam, mi okozna neked igazán örömöt. Én választom ki és én is csomagolom be őket, pont úgy, ahogy az én anyukám is tette, amikor még kislány voltam, és ahogy az ő anyukája is annak idején. (És igen, Apa is segít benne!)
     Elképzelem, ahogy majd te is megteszed ezt a te gyerekeidért és tudom, hogy mekkora öröm lesz látnod az arcukat, amilyen izgalommal bontják ki az ajándékaikat és te látod majd, hogy jobban ragyognak, mint a karácsonyfa.
De te sem leszel ettől Jézuska!
     A Jézuska hatalmasabb, mint bármelyik személy és jóval régebb óta végzi a dolgát, mint amióta mi élünk. Amit ilyenkor tesz, az egyszerű, de nagyon fontos. Megtanítja a gyerekeket arra, hogy hogyan higgyenek valamiben, amit nem látnak a saját szemükkel, amit nem tudnak megérinteni.
     Ez egy nagy feladat és nagyon fontos feladat! Az életed során mindig szükséged lesz arra, hogy hinni tudj: magadban, a barátaidban, a tehetségedben, a családodban. Szükséged lesz arra is, hogy hinni tudj olyasmiben, amit nem tudsz megmérni, nem tudod a kezedbe fogni, vagy bizonyítani, hogy létezik. Ilyen például a szeretet, az a hatalmas erő, ami onnan legbelülről világítja be az életed, még a legsötétebb, leghidegebb pillanatokban is.
     A Jézuska egy tanító (a szeretet tanítója) és én a tanítványa vagyok. Igyekszem jól csinálni! Most már ismered a titkot is, hogy hogyan jut be a házakba láthatatlanul, hogy a fa alá tegye az ajándékokat: – azok az emberek segítenek neki, akiknek a szívét örömmel töltötte meg.
     Az olyan emberek, akiknek tele van a szívük szeretettel és örömmel, mint Apa és én, segítünk a Jézuskának megtenni valamit, ami amúgy lehetetlen lenne, ha jobban belegondolsz.
     Úgyhogy nem, nem én vagyok a Jézuska! Jézuska a szeretet, az Élet, a Hit és a Boldogság, az üdvösség Reménye. Én az ő csapatában vagyok és most már te is benne vagy! – Segítesz?
Szeretlek!
Anya”
Forrás nyomán

Bárhol is jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet, mert lehet, hogy ott még senki sem imádkozott. Légy te az első!

1.5 §. Mily nagynak kell lenni bizalmunknak Szűz Mária, az Irgalmasság Királynéja iránt

     Itt a földön a királyok és királynők rendszerint oly rettegést és félelmet keltenek az őket körülvevő szigorúság által, hogy alattvalóik alig merészel-nek előttük megjelenni. De miképp félhetnének a bűnösök ‒ mondja Szent Bernát ‒ az Irgalmasság Király-néjához közeledni, akiben semmi szigorúságot, semmi félelmetest nem találhatnak, sőt, aki szelídséggel és jóakarattal jön eléjük.
     Suetonius beszéli el Titusz császár-ról, hogy senkit sem bírt elutasítani magától és éppen ezért megesett, hogy sokszor többet ígért, mint amennyit remélni lehetett, s midőn ezt szemére vetették azt felelte, hogy a fejedelem senkit sem bocsáthat el magától kielégítetlenül, akit már egyszer maga elé bocsátott. (Titusz mindezt dicsekvésből mondta, mert valójában vagy hazudott ilyenkor, vagy ígéretét kellett gyakran teljesületlenül hagyni.)
     A mi királynénk azonban nem tud hazudni, tisztelőinek minden kérését teljesíteni képes, emellett szíve annyira telve van szeretettel és jóakarattal, hogy nem bír senkit segítség nélkül elbocsátani. (Lud. Blos. Lib. 4 c. 12) »Lehetséges volna-e egyáltalán ‒ kiált fel Szent Bernát ‒, hogy vonakod-jál a szűkölködők segítségére sietni, holott te vagy az Irgalmasság Királynéja, én pedig a legnyomorultabb bűnös?« (S. Bern. in Salv. Reg)
     Irgalmazz tehát nekünk, ó Irgalmasság Királynéja és legyen gondod üdvösségünkre! Nagy Szent Gergely szavaival kiáltunk hozzád »Ne en-gedd mondani magadról ó Boldogságos Szűz, hogy bűneink sokaságá-nál fogva nem rendelkezel megsegítésünkhöz elegendő hatalommal, mert hiszen a te hatalmad és irgalmad oly nagy, hogy annak a bűnök bármily sokasága sem képes ellen állni«. (Or. de exitu B. V) Nem, semmi sem képes hatalmának ellenállni, »az Isten ‒ fűzi hozzá Szent Gergely ‒ a te kérésed meghallgatásával tartozását véli leróni veled szemben«. (Id. ib) (13. oldal)

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el AVE MARIÁ-t, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

1.4 §. Mily nagynak kell lenni bizalmunknak Szűz Mária, az Irgalmasság Királynéja iránt

     Amikor Asvérus király megpillan-totta Esztert, szeretetteljesen kérdé tőle jövetelének okát: »Mi a kéré-sed?« Erre így felelt a királyné: »Ha kedvet találtam előtted, ó király! És ha neked tetszik; hagyd meg népe-met, akikért esedezem«. Asverus meghallgatta kérést és tüstént visz-szavonta a rendeletet. Ha azonban már Asvérus is megkegyelmezett a zsidóknak Eszter iránt való szerete-ténél fogva, hogyan bocsáthatná el magától Isten meghallgatás nélkül a végtelenül szeretett Máriát, aki a szegény bűnösökért így könyörög: »Ha szeretsz engem Uram, aján-dékozd nekem a bűnösöket, akikért könyörgök!«
     Lehetséges volna, hogy Isten őt meg ne hallgassa? Ki nem ismerné Szűz Mária imádságának erejét Istennél? »A kegyesség törvénye van az ő nyelvén«. (Péld 31,26) Mária minden imádsága törvény az Isten számára, melynél fogva irgalmasan jár el mindenkivel szemben, akiért Mária közbenjár.
     Szent Bernát kérdi: miért hívja a Katolikus Anyaszentegyház Máriát az Irgalmasság Királynéjának? És a feleletet a következőkben adja: »Mert hisszük, hogy Mária megnyitja az isteni irgalmasság mélységeit, akinek csak akarja, amikor és ahogyan csak akarja, olyannyira, hogy nincs az a bűnök örvényében elmerült ember, aki elkárhozna, ha Mária gyámolítja«. (S. Bern. in Salve Reg.)
     Félhetünk e attól, hogy Mária csak egyetlen bűnöstől is megtagadja segítségét csak azért, mert halmozottan látja bűneit? Avagy vissza kéne riadnunk e a nagy Királynő szentségétől és magas méltóságától? »Nem! ‒ mondja Szent Gergely ‒, mert minél fennköltebb és szentebb ő, annál szelídebb és irgalmasabb a bűnösök iránt, akik javulni akarnak s Őhozzá menekülnek*«. (S. Greg. lib. I. ep. 47) (12. oldal)
------------------------
* A szerk. megjegyzése: lásd, az 1830-ban történt "Csodásérem jelenés" (Rue du Bac 140. Párizs) fohászát: Ó bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekülünk!"

IX. NAP: Svájc védőszentje

Életrajz
     Érdekes, hogy bár életében szentnek tartották, hisz szomszédai, barátai már a remetesége kezdetén megépítették kis kunyhója mellé a kápolnát, sőt halála után a remeteségével szembe egy nagy templomot is építettek a zarándokoknak, tiszteletét már 1649-ben jóvá hagyták, mégis a hivatalos szentté avatása csak 1947. május 15-én történt meg. Az egyház hivatalos lépéseit jóval megelőzte az a sok gyümölcs, ami imádságos remete életéből fakadt.
     Máig élő tisztelete, nem csak a katolikusság, de protestánsok és ateis-ták körében is egyértelmű és hatása szemmel látható szülőföldjén! Klaus testvér világító példa a nemzeti konfliktusok megoldhatóságára!
1935-ben Pacelli bíboros imádkozott a sírjánál. (Sírját lásd legalul!)
     Bruder Klaust XII. Pius 1947. máj. 15-én szentté avatta és Svájc fő patrónusává nyilvánította.
     Az 1960-as években a Zürichi Anthropologisches Institut antropológusai laborvizsgálatoknak vetették alá szentünk csontjait. Az orvosi bizottság Bruder Klaus életkorát 40 és 60 év közé datálták! Ez döbbenetet keltett mind a tudomány, mind pedig az Egyház képviselői közt, melyre csupán az utóbbiak adhattak választ. Flüei Szent Miklós ugyan 70 évet élt, de ebből 20 évig Krisztus Teste táplálta! Vagyis az Eucharisztia tényleges Életerő, amely felfüggesztette a sejtöregedést!
     II. János Pál 1984. április 4-én imádkozott Brother Klaus sírjánál.
     Tekintve, hogy Flüei Szen Miklós politikai kérdésekben is helyesen látta a megoldást, okkal kérhetjük segítségét e békétlen, hitében meghasonlott világban.

Elmélkedés

     A szeretet szeretetet szül. Nem csak Szent Miklós szereti a népét, nem csak Európa talán utolsó nagy remetéje hozott imádságos szeretettel áldozatot hazájáért, hanem a hálás utókor is féltő gondossággal, hosszú évszázadokon keresztül a mai napig megőrizte szülőházát, az otthont is, ahol szüleivel, testvéreivel élt, de ma is áll, látogatható az a ház is, melyet drága feleségével, Dorottyával épített, ahol megszületett a tíz gyermeke, és ahol megszületett az életre szóló döntés, az Istennek szentelő hátralévő földi élet. Jó látni, hogy a remeteséget is megőrizték a maga egyszerűségében és ma is friss virág, égő gyertyaláng fogadja a zarándokokat. Csodálatos látni, hogy szülőföldje szép temploma oltárán ott nyugszik Svájc védőszentje. Az az egyszerű ember, aki nemcsak megálmodta, hanem ki is imádkozta, bölcs tanácsaival világra hozta azt az áldott békét, mely nem csak a béke szigetévé tette Svájcot, de a jólét, a gazdagság, a kultúra mintaországává is tette világunkban. Imádságos életével egy olyan precedenst teremtett, mely felbátorít bennünket is, egy emberhez méltóbb, jobb világért való fáradozásra!

Könyörögjünk!
     Urunk Istenünk, Svájc védőszentjének, Flüei Szent Miklósnak közbenjárását kérve, buzgón leborulunk Szent Fölséged előtt, hogy élő hittel békét kérjünk, békét magunknak, békét az egész világnak. Olyan békéért imádkozunk, mely nemcsak a veszekedés, a háborúk végét jelenti, hanem a Veled való találkozásból fakadó, emberhez méltó jólétet, fejlődést, kultúrát is hoz, mely a Te csodálatos országodnak a kibontakozását mozdítja elő. Hisszük, hogy Szent Szíved előtti kérésünk meghallgatásra talált, ezért bizakodó lélekkel kilencedünk minden percét, önmegtagadását, bűnbánatát, a Veled, testvéreinkkel imádságban töltött szent időt alázattal neked ajánlva így imádkozunk.

     Hogy kéréseink meghallgatásra találjanak az Úrnál, így imádkozzunk: Miatyánk... Üdvözlégy (a Szeretetláng betéttel)... Dicsőség...

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el egy AVE MARIÁT, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

Két esetet emlegetnek, mely állítólag azt bizonyítaná, hogy mint pápa is méltatlanul viselkedett: az egyik XII. La-jos francia király házasságának felbontása, hogy ezáltal a királyt magának lekenyerez-ze, a másik Lucrezia lánya első házasságá-nak „botrányos" felbontása csak azért, mert jobb „parti" kínálkozott. Ha igaz len-ne  mindkét vád, a protestánsok és a közé-let előtt még akkor sem kellene miatta túlságosan szégyenkeznünk, mert hiszen a protestáns felekezetek, sőt a magyar bíró-ságok is, nem összesen kettő, hanem éven-ként hatezer érvényes házasságot bonta-nak fel. Azonban mind a két vád alaptalan. 

     XI. Lajos francia király leánya, Valois Janka, szent életéről híres (szentté is avatták!), de testileg nyomorék és visszataszítóan csúnya volt. A király az orléansi herceget kényszerítette, hogy vegye el leányát. A herceg elvette, de mikor XII. Lajos néven trónra került, keresetet adott be Rómába házasságának érvénytelenné nyilvánítása iránt. Azt állította, hogy egyszerre négy okból is bizonyítani tudja, hogy az ő házassága sohasem volt érvényes. 

     Hogy a házasságra csakugyan kényszerítették, azt egész kétségtelenül sikerült a királynak bizonyítania s ez állításának igazsága — tekintve a nyomorék és visszataszító; menyasszonyt — a legnagyobb fokban valószínű. XI. Lajosról köztudomású volt, hogy nem tűrt ellenmondást. XII. Lajos megesküdött, hogy csupán kényszerből vette el nejét s az orléansi püspök eskü alatt vallotta, hogy mikor a királyt vőlegény korában megkérdezte, hogy el fogja-e venni Jankát, így válaszolt: „Sajnos, monseigneur, barátom, mit csináljak? Nem tudok ellenállni, jobb szeretnék halva lenni, mintsem ezt megtegyem; hiszen tetszik tudni, kivel van dolgom. Nincs itt sem erő, sem orvosság." 

Az tény, miszerint VI. Sándor a házasság érvénytelenítésére való hivatkozással, ellenszolgáltatást kért és kapott a királytól, de — jellemzően VI. Sándor jellemére — nem a maga, hanem Cesare részére (a valenciai hercegséget), de az előbbiekből egész kétségtelen, hogy a király házasságát nem az előnyért nyilvánította érvénytelennek, hanem azért, mert valóban az volt!  

1.3 §. Mily nagynak kell lenni bizalmunknak Szűz Mária, az Irgalmasság Királynéja iránt

     Mert azt akarta, hogy minden kegyelem Mária kezén át jusson az emberekhez, a saját tetszése és belá-tása szerint (P. 3. tr. 4. s. Magn), Szent Tamás megerősíti ezt az állí-tást azt állítva, hogy a Boldogságos Szűz az isteni Igének világra hozá-sával Istentől uralmának felét is megnyerte, amennyiben az irgal-masság királynéja lőn, míg Jézus Krisztus az igazságosság királya maradt. (S. Thom. Praef. in Epis-tolas Canon)
Az örök Atya Jézus Krisztust az igazságosság királyává rendelte s ezért át is adta neki az ítéletet az egész világ felett, a próféta szavai szerint: »Isten, add jogodat a királynak és igazságodat a király fiának«.(Zsolt 71,2). Egy tudós író a következőket fűzi ehhez: »Óh Uram, Te átengedted Fiadnak a jogszolgáltatást, mivel a király anyjának az irgalmasságot adtad át« Szent Bonaventura pedig ilyképp magyarázza Dávid király fent idézett szavait: »Ó Isten, engedd át az ítéletet a királynak, az irgalmasságot pedig az ő anyjának«.
Ernest prágai érsek hasonlóképp erősíti, hogy az örök Atya a Fiúnak az ítélkezés tisztét adta át, az anyának pedig a nyomorultak iránt részvétet, hogy rajtuk segítsen.
Örüljünk tehát Ádám szegény ivadékai, mert meg lehetünk győződve arról, hogy az égben hatalmas királynénk van, aki Szent Bonaventura szerint irántunk való irgalmassággal és szeretettel van felkenve. (S. Bonav. in Spec. c. 7)
Igen helyesen járt el ennélfogva Nagy Szent Albert, midőn a mi nagy királynőnk előképének, Eszter királynénak történetét idézve, azt Máriára vonatkoztatta. Eszter könyvének negyedik fejezetében olvashatjuk, hogy Asverus uralkodása alatt kiadta a parancsot, hogy országában az összes zsidót meg kell ölni. Ám Eszter közbenjárt népéért a királynál. (11. oldal)

VIII. NAP: A béke apostola

Életrajz
     Klaus testvért teljesen Isten önzetlen emberének ismerték, melyet még az is megérzett rajta, aki először látta. Így még bonyolult politikai kérdé-sekben is tökéletesen megbíztak benne!
Befolyása a politikai események menetére Svájc történelmének két kriti-kus pillanatában rendkívüli jelentőségűvé vált. Az egyik még életében, a másik halála után 440 évvel!
     1481-ben a kantonok elkeseredett ellenségeskedésbe keveredtek egy-mással, és úgy tűnt, hogy elkerülhetetlen a polgárháború. Klaus testvér fáradozásai révén az év decemberében tartományi gyűlésre került sor Stansban. Amikor a gyűlés résztvevői nem tudtak egyezségre jutni és vitájukat fegyverekkel akarták megoldani, Klaus testvér bölcs tanácsa ‒ amelyet Grundi Henrik által terjesztett a küldöttek elé ‒, helyreállította a békét. Mi több a 26 önálló, saját alkotmánnyal rendelkező kanton egye-sítésével ‒ önállóságuk megtartása mellett ‒, létrejött a "svájci modell", mely Flüei Szent Miklósnak köszönhető!
     Bár a történészek kevéssé tesznek róla említést, 1940. május 13-14-re virradóan a hitleri Németország egy jelentős hadtesttel le akarta rohanni Svájcot. A határhoz köze-ledve Flüei Szent Miklós hatalmas kezét vették észre az égen, mely rendkívüli fény-ben ragyogott és megálljt parancsolt. A Wermachtban zavar támadt, különösen, hogy minden motorizált haditechnika leállt és nem tudták beindítani. A repülőgépek is rövid úton visszafordultak. Egyes, nem vallásos tanúk is megerősítették a látványt, sőt voltak akik egészalakos Szent Miklóst láttak, ellentmondást nem tűrő tekintettel! A svájci határon máig áll egy szobor, ennek emlékére!

Elmélkedés
     A szentírás nagyra értékeli a békét. Jézus is arra kér, hogy ha betérünk egy házba, szeretettel kívánjunk békességet az ott lakóknak. Békesség! Létünk legfontosabb kincse, hogy önmagunkkal, környezetünkkel, te-remtő Istenünkkel békességben tudjunk élni. Fizikai testünk békétlensége a betegség, és a lelkünket nyomasztó békétlenség fojtogatni tud. A család-ban lévő feszültségek képesek a legcsodálatosabb perceket is tönkretenni, a legnagyobb gazdagságban is mindennapjainkat megkeseríteni, nyomo-rulttá tenni. A társadalmi, politikai feszültségek nemcsak a növekedést, kibontakozást tudják visszafogni, hanem az elért eredményeket is földig tudják rombolni. Flüei Szent Miklós remete kunyhójával szemben, 1487-ben bekövetkezett halála után, 1501-ben egy szép templomot építettek. A gótikus templom egyik falát egy hatalmas freskó díszíti. Középen ott van
egy kör alakú színes ablaküvegen a hozzánk szóló és bennünket hallgató Krisztus Király, és előtte a falra festett hatalmas hegy tetején, Szent Miklós térdel. A hegy Svájcot jelképezi, ott láthatók a tisztáson a játszadozó gyermekek mellett a földjét művelő paraszt, a házat építő családapa és a háború elől a hegyre menekülő sok-sok ember. Lent a völgyben, körös-körül ott harcolnak különféle zászlók alatt más-más katonaruhában, koronákkal, a csontváz hadseregek. Sajnos ott lobog a nagy államok, Amerika, Anglia zászlója mellett a magyar, a román zászló is. Nagyon megrázó alkotás! Ötszáz éve Svájc nem kezdett háborút, kimaradtak rengeteg európai öldöklésből. Az I. és a II. világháborúban közel egymillió magyar katona halt meg, és nem számoljuk a fizikai, lelki rokkantakat, az évekre fogolytáborba hurcolt emberek százezreit. Flüei Szent Miklós álma valóra vált. Sikerült kidolgozni egy olyan modellt itt a földön, mely az azt tiszteletben tartó állampolgárok számára olyan életkörülményeket biztosít, melyre mindenki vágyik.

Könyörögjünk!
     Urunk Istenünk, Flüei Szent Miklós közbenjárására add meg nekünk, hogy ahogy Svájcban 26 kanton megtalálta a békés együttélés szabályait, ugyan úgy Európa 27 állama is találja meg a módját annak, hogy egymást segítve, együtt és mindenkiért virágzó földrésszé változtassák kontinensünket. Segíts Urunk, hogy bátran világunkat, az egész földgolyót tegyük egy virágzó Svájccá, hol minden nép és közösség érték, hol nem leigázni, megsemmisíteni akarják az emberek egymást, hanem jó testvérekként együtt építik a béke országát, a testvéri szeretet szép világát.

Hogy kéréseink meghallgatásra találjanak az Úrnál, így imádkozzunk: Miatyánk... Üdvözlégy (a Szeretetláng betéttel)... Dicsőség...

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el AVE MARIÁ-t, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott. Légy te az első!

     A mi az erkölcstelen színelőadások és jelenetek megnézését illeti, felhozható VI. Sándor mentségére, hogy ezek akkoriban a fejedelmi udvarokban általánosan szokásosak voltak s azok, akik nem állnak a katolikus erkölcs talaján, nem nagyon vethetnek miatta követ rája, mert hiszen melyik az közülük, a ki ilyesmiket alkalommal meg ne nézne? Egyébként a rosszakarat itt is nagyította a dolgot, mert pápakorából VI. Sándorról csak egy esetben v an ilyen adatunk. Nem igaz tehát, hogy az ő uralkodása alatt a Vatikánban erkölcstelen színelőadásokat adtak elő. Csak annyi való, hogy Cesare adatott elő az ő termeiben egyszer ilyesmit és azon az atyja is jelen volt. Könnyen meglehet, sőt valószínű, hogy a pápa ezt előre nem tudta, tehát mindössze csak az a gyengeség a bűne, hogy mikor látta, hogy erre kerül a sor, nem utasította rendre fiát és nem hagyta ott a társaságot. VI. Sándor egyik nagy botrányának tekintették  és tekintik azt is, hogy leány ának túlfényes esküvőjén ő is látható volt tizenkét bíborosával elvegyülve a jelenlevő hölgyek, köztük Farnese Júlia, tarka sorában. Arról, hogy e lakodalmon a pápa nem illően viselkedett volna, szó sincs. A ferrarai követ jelentésének ez a legkompromittálóbb része: „Végül a hölgyek táncra perdültek (de természetesen nem a bíborosok vagy a pápa) és egy jó vígjáték került színre sok zenével és énekkel. A pápa és a többiek is mind jelen voltak." Hogy még ez is az emberek oly nagy botránkoztatására szolgál, annak nem annyira VI. Sándor rosszasága az oka, mint a pápai méltóság magasztossága. 

     VI. Sándor tehát igazi, Luther szíve szerinti pápa volt, ki egyenesen megelőzte korát. Ő már harminc évvel előbb kitalálta és megvalósította azt, ami Luthernek csak 1526-ban jutott eszébe, sőt egy kicsit még szebben és önzetlenebbül is csinálta a dolgot, mert a ma ga személyét háttérbe helyezte és az egyházi javakat nem a maga, hanem gyermekei részére vonta el szent rendeltetésük elől. (Mikor Cesare még a búcsúpénzt is elrabolta, természetesen nem apja tudtával tette.) 

Az, ahogyan VI. Sándor a pápai trónra került, az sem fest annyira csúnyán, mint a „megvesztegetés” szóból következtetni lehet. Ez a megvesztegetés ugyanis abból állt, hogy a protekciósként – mint bíboros –, egész sereg jövedelmező javadalommal bírt, melyeknek pápává választása esetén természetesen meg kellett ürülniök. VI. Sándor, megválasztása esetén ezeket a megürülő javadalmakat ígérte egyenként bíborostársainak. Ez természetesen nem volt se szép, se helyes dolog, sőt egyházilag ezzel el is követte a simónia nagy bűnét, de mikor azt halljuk, hogy megvesztegetéssel került a pápai trónra, akkor senki se a klasszikus „megvesztegetésre" gondoljon.