A zarándokok között ott volt egy önkéntes kísérő, Carrel régi iskolatársa és barátja. Orvosként egészen rácsodálkozott egyszerű, gyermeki hitére, de szíve mélyén, az ateizmus kérge alatt azért volt némi bizonytalanság, mert megmaradt benne, hogy a szeretet erősebb, mint a halál.
Egykori diáktársa mesélt neki a csodás gyógyulásokról, melyeket Lourdes-ban a saját szemével látott. Alexis persze próbálta barátjának elmagyarázni, hogy ezek a gyógyulások a szuggesztió erejének tudhatók be, mely az imádkozó hívek tömegéből árad, s hogy azok gyógyulása következik csak be, melyek látszólagosak, nem pedig tényleges szervi betegségekből erednek.
A régi iskolatárs pedig sorra hozta fel a példákat a rendkívüli esetekről, mire Carrel elismerte, hogy létezhetnek egyenlőre megmagyarázhatatlan gyógyulások, mert "ha létezne Isten, a csodák lehetségesek volnának, de mivel nem létezik, az efféle eseteket majd a jövő tudományos kutatásai fogják majd megmagyarázni." Carrel hozzátette, hogy elsősorban azért jött Lourdes-ba, hogy feljegyezze saját tapasztalatait, és ha a saját szemével látna egy azonnali gyógyulást valamilyen szervi betegségből, egy amputált láb visszanövését, rákból vagy egy emésztőrendszeri tuberkulózisban haldoklónak a hirtelen kigyógyulását ‒ és eközben Marie Baillyre mutatott ‒, akkor hinnék a csodákban és Isten létezésében! Mielőtt Carrel a betegekkel a jelenések barlangjához indult volna, két másik orvossal és a volt diáktársával együtt, odament Marie Bailly ágyához, hogy megvizsgálja. A lány kritikus állapotban volt: nem tudott beszélni, nehezen lélegzett, a szíve rendszertelenül és egyre gyöngébben vert, a pulzusa időnként kitapinthatatlan volt, a hasa rettenetesen puffadt. Ennek folytán Dr. Carrel nem akart beleegyezni, hogy Marie-t a medencébe merítsék és utána még a jelenések barlangjához is kivigyék. Csupán az ápolónő részvétteli kérése volt képes meggyőzni arról, hogy kegyetlenség lenne nem teljesíteni a leány legnagyobb vágyát.
Dr. Carrel egész idő alatt a beteg mellett volt és Marie-t végül nem merítették meg a forrásvízben, csak megmosták vele. Amikor a hasát először megmosták, a beteg szörnyű kínokat érzett, de ez utána nemcsak nem fájt, de naplójában ezt írta: „A második lemosás, maga volt a gyönyörűség – írja a lány –. Mellkasom, amit addig csak nehezen mozgattam, nagy sóhajtásokban könnyebbült meg. Mindenki, aki ott volt, körülöttem csodálkozott, hogy egyáltalán túlélem. Dr. Carrel, aki mellettem állt, lélegzetét visszafojtva figyelte, hogy egyre jobban vettem a levegőt. Eközben jegyzeteket írt kézelőjére.”
A lemosás után, kerekes székben kitolták a jelenések barlangja elé. Lesoványodott testét egy barna pokróc takarta. Látni lehetett szürkés, halálosan sápadt arcát, s a pokróc alól kilógott puffadt hasát. Alexis Carrellt mélyen megindította a 21 éves kiszenvedett leány látványa, és önkéntelenül a Szűzanya szoborhoz fordult e szavakkal: "Szentséges Szűz, annyira szeretném hinni, mint ezek a szerencsétlenek, hogy ez a csodás forrás nem csak a fantáziánk szüleménye: Gyógyítsd meg ezt a szegény leányt, már túl sokat szenvedett. Ajándékozd meg őt az élettel, engem pedig a hittel: Ha ez a leány meggyógyul, ami képtelenség, add, hogy higgyek!"
(folyt.)