Született: Lisszabon, 1195. augusztusában, † Arcella (Padova mellett), 1231. június 13.
A 13. század, a sok szent ellenére, komoly bajokkal küszködött. Felső-Itáliában és Dél-Franciaországban már a 12. században támadtak olyan vallásos mozgalmak, amelyek Jézus és apostolai vándor, tanító életét utánozva, új életet akartak vinni koruk megkövült kereszténységébe. Ezzel azonban áttörték az Egyház fennálló rendjét: akkoriban ugyanis a prédikálás a fölszentelt papság, a szegénység vállalása pedig a kolostorok feladata volt. Az Egyház vezető emberei tehát e mozgalomban csak veszélyt láttak, amelyet el kellett nyomni.
Mivel az Egyház szembefordult az ilyen kezdeményezésekkel, ezek az emberek szektákba tömörültek, és hamarosan tévtanok áldozataivá lettek. Közösségeikben laikusok tanítottak, gyóntattak és az Egyház szentmise-áldozatát utánozták. A legszigorúbb intézkedések – köztük az eretnek égetések – éppen úgy nem segítettek, mint a dörgedelmes prédikációk sem. Még Clairvaux-i Szent Bernát is eredménytelenül prédikált, és hiába ébresztgette az egyházi és világi nagyságok lelkiismeretét. Végül a keresztes háborúk miatt többen látogatták e mozgalom összejöveteleit, mint a templomokat. A szentségek vétele oly ijesztően csökkent, hogy az 1215. évi Lateráni Zsinat kiadta a negyedik és ötödik egyházi parancsot, amely minden keresztény hívőnek kötelességévé tette az évenként egyszeri gyónást és a húsvéti időbeni szentáldozást.
III. Ince pápa azonban fölismerte a jót ebben az új mozgalomban. Ezért kettős célként kitűzte, hogy az új eszméket is erőket hasznosítani kell a vallásos életben, s az elidegenülteket vissza kell vezetni az Egyházba. Ezzel szabaddá tette az utat többek között Assisi Szent Ferenc előtt, aki önmaga és első társai számára a szegénység és vándor apostolkodás jóváhagyását kérte: katolikus szegénységi mozgalmat teremtett, amely nemcsak hű maradt az Egyházhoz, hanem sok eltévelyedettet is visszavezetett.
Padovai Antal 1195-ben előkelő és vallásos szülők gyermekeként született Lisszabonban. Fernando (Ferdinánd) névre keresztelték. Szüleitől mély vallásosságot és egyeneslelkűséget örökölt. Tizenöt éves korában belépett szülővárosának Sao Vincente de Fora nevű ágostonos kanonokrendi kolostorába. Elhatározta, hogy meghal a világnak és csak Istennek él. Amikor azonban kolostora belesodródott a II. Alfonz portugál király és a portói püspök közti viszályba, már két év után elhagyta szülővárosát, és áttelepült a coimbrai Santa Cruz kanonoki kolostorba, hogy teológiai tanulmányainak és a papi élet felkészülésének szentelhesse magát.
Ez a kolostor azonban nagyon gazdag volt. Priorja 1220-ban nagyravágyása miatt belekerült Alfonz király és III. Honorius pápa konfliktusába. Ezzel szakadást idézett elő a rendi közösségben.
Fernando ekkor találkozott az első ferences vértanúk holttestével. Megszületett benne a vágy, hogy a szegények közösségében éljen. Még 1220 nyarán csatlakozott hozzájuk. Fölvette szegény ruhájukat, keresztnevét Remete Szent Antal nevére cserélte. Telve a vértanúság vágyával, engedélyt kért, hogy misszionáriusként Marokkóban hirdethesse az evangéliumot. Szerencsésen el is jutott oda, Isten azonban más feladatot szánt neki. Marokkóban súlyosan megbetegedett, és 1221 tavaszán kénytelen volt hazatérni. Egy heves vihar azonban Szicília partjaira sodorta. Onnan a szicíliai testvérekkel az Assisi melletti Porciunkulába ment rendje egyetemes káptalanjára. Az összegyűlt háromezer franciskánus előtt ismeretlen volt, senki sem tudott származásáról és képzettségéről. Ezért amikor a testvéreket az egyes rendtartományokba sorolták, ő ott maradt egyedül. Megkérte tehát Észak-Itália tartományfőnökét, hogy vigye magával, és oktassa a rendi életre, a provinciális pedig Montepaolo remeteségébe küldte, hogy ott szemlélődő életet éljen, és legyen a testvérek segítségére.
Így jött el 1222 nyara, amikor a mécsest, amely addig rejtekben volt, maga Isten emelte lámpatartóra, hogy másoknak is világítson. Történt ugyanis, hogy tartományfőnöke néhány társával együtt Forliba küldte, hogy pappá szenteljék őket. Ott az ünnep alkalmából váratlanul valakinek beszédet kellett volna mondania, mert megbetegedett, akinek ez lett volna a dolga. Készületlenül senki sem merte vállalni, s akkor megparancsolták Antalnak, hogy beszéljen.
A csendes, mindaddig rejtettségben élő és figyelemre alig méltatott Antal megmondta, hogy gyakorlottabb a konyhai edények mosogatásában, mint Isten igéjének hirdetésében. A püspök azonban bátorította, míg végül mégis beszélni kezdett, nagyon egyszerűen. Minél tovább beszélt azonban, szavai annál élénkebbek és áthatóbbak lettek, láthatóan teljesen eltöltötte a Szentlélek tüze. Hallgatói lélegzetüket visszafojtva figyelték. Nem tudós értekezést hallottak a papság mivoltáról, hanem a legszebb hasonlatokat és a legtalálóbb szentírási idézeteket, valamint mélységes megtapasztalásokat a szív bőségéből. Beszéde után társai örömmel vették körül, Grácián testvér pedig áldotta a napot, amikor ez a vándor, rongyos barát segélykérően a köpenyébe kapaszkodott.
Minthogy elöljárói nem kis meglepetéssel szereztek tudomást rendkívüli felkészültségéről, nem is sejtett Szentírás-ismeretéről, Felső-Itáliába küldték, hogy a tévtanítók ellen prédikáljon. Ez szerencsés lépésnek bizonyult. /Forrás: www.katolikus.hu/szentek - Horváth Mária szerkesztésében/
(folyt.)
