A végesség korlátai
Szent Pál apostol a menny boldogságáról szólva azt mondja, hogy ott látni fogjuk az Istent: látni fogjuk Őt, amint Van, látni fogjuk színről-színre. (1Kor 13,12) A jelenések könyvében Szent János hasonlóképp írja, hogy az üdvözültek látni fogják az Úr arcát. (Jel 22,4) A szentatyák és a hittudósok egybehangzóan tanítják, hogy ez, t.i. az Isten látása lesz a mennyei boldogság leglényegesebb része, látni az Istent: ez a legnagyobb, ez a legnemesebb természetfölötti öröm, élvezet, boldogság, ami csak elképzelhető. (MFI)
Istennek látása eszerint az ember igazi rendeltetését, lényegünk legmélyén élő egzisztenciális igényünket és ezzel önmegvalósításunkat is beteljesíti. Az ember ugyanis a teljes igazság, tökéletes szeretetközösség, hibátlan szépség és egyéb abszolút értékek birtoklására van teremtve. Ezeket azonban magától legfeljebb csak megközelíteni tudja, elérni sohasem. A személyes Istennek látására, vagyis a vele való kapcsolatra, ingyenes kegyelmi ajándék formájában maga Isten "emeli fel" az embert. Ez a különleges kegyelem alkalmassá teszi az üdvözültet arra, amire különben nem volna képes. Nos, ez az ún. "képtelenség", Szent Ágoston és több mai hittudós szerint az áteredő bűn következménye.
Isten transzcendenciája és felfoghatatlansága a mennyországban is megmarad; a végtelent átlátni, a maga egészében megismerni és szeretetével teljesen átölelni – teremtmény – ott sem lesz képes.
