A kikötő közelében fekvő, lepusztult városrészben, ahol még turisták sem igen mernek bámészkodni, Michel-Marie atya mindennap késő estig gyóntat, megtérőket keresztel, miséin zsúfolásig telik a templom. Az Avvenire interjúját foglaljuk össze.

Michel-Marie Zanotti-Sorkine 1959-ben született Nizzában. Fiatalkorában Párizsban éjszakai bárokban énekelt, ám – elsősorban lelkivezetői, Joseph-Marie Perrin (Simone Weil lelkivezetője) és Marie-Dominique Philippe, a Szent János Kongregáció alapítója hatására – egyre erősödött gyermekkora óta meglévő papi hivatása. 2004-ben szentelték pappá; a Saint-Vincent-de-Paul plébánosa.

„A reverenda számomra munkaruha – mondja. – Lényege, hogy jel legyen mindazoknak, akikkel találkozom, főleg a nemhívőknek. Így mindig látszik, hogy pap vagyok. Azért viselem, hogy az is felismerjen, akivel másként nem találkoznék. Azután az utcán igyekszem mindenkivel összebarátkozni. Valaki megkérdezi: 'Atya, merre van a posta? – 'Jöjjön, elkísérem' – felelem, s miközben beszélgetünk, kiderül, hogy az illetőnek nincsenek megkeresztelve a gyerekei. 'Hozza el őket!' – mondom a végén, és később sokszor tényleg jönnek is kereszteltetni.”

„Igyekszem az arcommal mindig emberséget, jóságot sugározni. Valamelyik nap egy kávézóban egy öregember azt kérdezte, melyik lovakra fogadjon. Adtam neki ötletet. A Szűzanyától bocsánatot kértem; mondtam neki, csak azért teszem, hogy barátságot tudjak kötni az öreggel. Mint ahogy egykori pap tanárom mondta, amikor megkérdezték, hogyan lehet megtéríteni a marxistákat: 'Össze kell barátkozni velük'”.

A barátságos pap a liturgiában nagyon szigorú. „Az Eucharisztia körül mindennek gyönyörűnek kell lennie. Azt szeretném, hogy az emberek az úrfelmutatásból megértsék, hogy Ő valóban itt van. Ez nem színház és nem fölösleges felhajtás: itt maga a Misztérium van jelen.” Úgy véli, ha egy papnak üres a temploma, meg kell vizsgálnia magát, és azt kell mondania: „belőlünk hiányzik a tűz”.

Michel-Marie atya kivétel nélkül minden délután pontosan öt órától gyóntat, majd gyóntatás után este 11-ig a sekrestyében marad. „Szeretném kifejezni, hogy bármikor elérhetnek.” S a dolog, a hívők tömegéből ítélve, működik. Hogy mire vágynak? „Először is arra, hogy hallhassák: 'szeretve vagy'. Másodszor: 'Istennek terve van veled'. Érezniük kell, hogy nem megítéljük, hanem szeretettel fogadjuk őket. Úgy gondolom, két dolog teszi lehetővé a hithez való visszatérést: Mária ölelése és a szívből jövő, szívet érintő érvelés a hit mellett.”

„Akik felkeresnek, először általában emberi segítséget kérnek, amit igyekszem megadni, nem feledve, hogy a koldusnak ennie kell, de lelke is van. Sokan elpanaszolják, hogy boldogtalanok – azután megkérdezem, mikor gyónt utoljára. Mert tudom, hogy a bűn teher és a bűn miatti szomorúság kín. Meggyőződésem, hogy sokan azért szenvednek, mert nem járulnak szentségekhez. A szentség az isteninek az ember számára elérhető formája. E táplálék nélkül nem tudunk élni. Látom a kegyelem működését, és hogy az emberek megváltoznak.”

S hogy honnan van mindehhez ereje? Michel-Marie atya szinte szégyenlősen beszél – mint amikor az ember a szerelméről vall – Máriához fűződő nagyon mély kapcsolatáról, belé vetett teljes bizalmáról. „Gyóntatás közben is sokszor imádkozom a rózsafüzért, nem tereli el a figyelmemet. Áldoztatáskor is imádkozni szoktam.” A felvetésre, hogy ezek szerint minden papnak teljesen odaadottnak kell-e lennie, szinte mint a szenteknek, így felel: „Én nem vagyok szent, és nem hiszem, hogy minden papnak szentnek kellene lennie. De jó embernek igen. Jóságos arcuk vonzani fogja az embereket.”

Az utcákon nagy számban jelen lévő muzulmán bevándorlókkal kapcsolatban Michel-Marie atya annyit mond: „Tisztelnek engem és a reverendát.” Az új evangelizációról pedig: „Minél öregebb vagyok, annál jobban értem, amit XVI. Benedek pápa mond: Tényleg minden Krisztustól indul újra. Nem tehetünk mást: vissza kell térnünk a forráshoz.”