A második világháború idején megpróbálta enyhíteni a háborús szenvedéseket. 1942-ben már ezt írta naplójába: „Hiszek az Isten létezésében, a lélek halhatatlanságában, a kinyilatkoztatásban és a Katolikus Egyház tanításában, a szeretetről és az áldozatról szóló csodálatos tanában, mely a kereszténység lényege”.
"Drága Szent Szűz, Te könyörületes vagy azokhoz, akik alázattal fohászkodnak Hozzád, oltalmazz meg engem. Hiszek Benned. Fényes csodával válaszoltál kételyeimre. Még nem látok tisztán, még kételkedem. De leghőbb vágyam és minden igyekezetem legfőbb célja, hogy higgyek."
"Mennyire vakok az értelmiségiek. Eddig én magam sem láttam tisztán... Jelenkori civilizációnk végtelen nagy tévedése, hogy az értelmi, tudományos és a társadalmi fejlődésnek adtuk meg az elsőbbséget... Szeretnénk tudni az élet értelmét. Képtelenek vagyunk az életünket irányítani, ha nem tudjuk, mit jelent az élet és mit jelent a halál." (Napló, 1940. 12.16.)
"A hit válasza... Összehasonlíthatatlanul kielégítőbb, mint a tudományé." (Gondolatok az életmódról)
Utolsó könyvében, melyet 1944-ben írt, az ima erejével foglalkozik, miszerint az imádság által az ember személyes szeretetkapcsolatot alakíthat ki Istennel, s "ez az ember számára a legerősebb életenergia forrása. Mindenki, aki kiművelte magában a rendszeres és világos ima szokását, kétségtelenül érzékeli az élete nagymértékű változását. Az imádkozás szokása tartós nyomot hagy cselekvés- és viselkedésmódunkon. Az ember megismeri önmagát és a hibáit, melyektől nem bír szabadulni. Elkezdi érzékelni megszégyenítő önzését, önhittsége ürességét, szeszélyei céltalanságát, gondjai és nyugtalansága kicsinyességét. Ugyanakkor kifejlődik benne az erkölcsi felelősség és a gondolkodás alázatának érzése. Kezdetét veszi a zarándoklata a kegyelem Forrásához."
(folyt.)