A Hajnal Szép Sugara

Május 8.

Szent Mihály arkangyal Garganó-i megjelenésének, és a Főangyal segítségével 492-ben aratott pogányok feletti győzelmének emlékére.

VIDEÓ: https://youtu.be/huYCXv0CEBMhttps://youtu.be/huYCXv0CEBM

Barlay Ö. Szabolcs: "Lelkigyakorlat egy sátáni vírus ellen" c. írása nyomán
A pótcselekvések elhatalmasodása
     Emberi mivoltunk összetettsége miatt nehéz különbséget tenni a szerelmi vágy és az igazi szeretet között. Márpedig a tartós barátság és a házasság titka nem az önző érzelmi-érzéki vágyban, hanem az áldozatot vállaló szeretetben van. Minél több csalódás éri az embert ezen a téren, annál zárkózottabbá válik és előáll az érzelmi kötődésre való képtelenség. Ennek számtalan tünete van, és még az igazi szerelmi kapcsolat esetén is egymást követheti a depresszió és a féltékenység, mely megnehezíti, sőt lehetetlenné teszi a tartós, boldog együttlétet. Az érzelmi szinusz görbék gyakori kilengései ellehetetlenítik az érzelmi faktor valódiságát. Természetes, hogy ezt az állapotot sokáig ép ésszel nem lehet elviselni. Minél nagyobb fokú a lelki egyensúly megbomlása, a személyiség szétesésének veszélye, annál nagyobb az esélye annak, hogy a belső, külső, családi konfliktusok elviselhetetlensége miatt pótcselekvésekre, pótmegoldásokra kerül sor.
     Az új barátság, a szerelmi kapcsolatkeresés hozhat ugyan átmeneti gyógyulást, de a sebek oly mélyek, hogy az érzelmi szinuszgörbe megismétlődik, és világossá válhatna, hogyha nem önmagunkban teremtünk rendet, mások által aligha nyerhetünk gyógyulást. A pótcselekedetek másik kategóriája szintén jól ismert: az önpusztító nikotin, alkohol, koffein, majd a kábító drogok egyre fokozottabb fogyasztása.
     Akármelyik utat választják is a sérültek, ilyenkor a legváratlanabb, a legszélsőségesebb, sőt olykor az erkölcsi normákat is durván sértő viselkedéseket mutathatják. Olyanokat, amelyeket még maga az illető sem képzelt el magáról. Az általános lepusztulás és erkölcsi elhangolódás semmiben nem mutat megoldásra, különösen akkor nem, ha a válás, az új házasság vagy a drogozás miatt a gyermekek lelke megy tönkre.

‒ Nézetem szerint:

I.) A bensőséges hitű keresztény ember, előszöris kételkedik a kivá lasztottságában, mert méltatlannak találja rá magát! Esetleg megpróbál menekülni előle, mint Jónás a prófétaságtól (Jón 1,2-3), vagy miként Erzsébet asszony írja a Szeretetláng Naplóban „Az Úr kérése olyan megrendítő volt lelkemben, s remegve gondoltam nyomorúságom és semmiségem tudatában arra, hogy én az Isten szavait közöljem, sürgessem. Én kis porszem, lehet-e ezt megrendülés nélkül elfogadni.” (III/167) Szóban hozzáfűzte aggódó félelmét, hogy nem akar sem megtévesztett, sem másokat megtévesztő lenni! (Vö. III/190)

II.) Át kell elmélkednie kiváltságát bensőséges imában megbeszélve az Úrral (lehetőleg az Oltáriszentség előtt)! És ha a lelkiismerete nem tiltakozik ellene, akkor elsősorban magának kell megvalósítania indíttatásait a saját életében!

III.) Illő és üdvös a kapott felkérést megbeszélni egy pappal (lelkivezetővel)!

IV.) Fontos, hogy a kiváltságolt a megbízatását, vagy a saját nevében vállalja fel, vagy ha az égi személy rejtett alázatosságot kér tőle, akkor nem ő, hanem a lelkivezetője tegye közzé az üzeneteket (miként Labouré Szent Katalin esetében is). De semmiképp sem rejtheti el magát az Egyház által ismeretlen álnév mögé!

V.) A kiváltságoltnak a saját ‒ hitelessége és üdvössége ‒ érdekében azt kell tennie, amit a lelki szakember mond, akár helyesli az üzeneteket, akár kifogásolja (elutasítja) azt, tehát a látnoknak a felszentelt pap tanácsait kell szigorúan követnie! Az Úr a Szeretetláng Naplóban ezt mondja Erzsébet asszonynak a lelkivezetővel kapcsolatban:

„Nagyon kihangsúlyozom, a legnagyobb alázattal fogadd el minden utasítását és csak azt tedd, amit Ő mond!”(III/ 137)

VI.) Ha a kiváltság tartalma és indíttatása igaz, de a közlések egy idő után megszűnnek, akkor a látnoknak nem szabad a követői előtti „presztizsből” tovább folytatni (imitálni) az üzeneteket! (Folyt.) Előző rész

Barlay Ö. Szabolcs: "Lelkigyakorlat egy sátáni vírus ellen" c. írása nyomán
Az általános aránytévesztés
     Minden embernek az a feladata, hogy tükrözze Istent, aki az abszolút Igazság. Ez az alapja és garanciája az „adott szó szentségének”. Ennek hitele rendül meg az egyén lelkiismereti elfertőződésével, mintegy maga aknázva alá a saját létbiztonságát. Egyre többet beszél mellé, álokoskodással védi a maga gyártotta „igazságait”. Megdöbbentő, hogy az ilyen megfertőzött ember milyen közhelyekkel, átlátszó álérvekkel áll elő, pedig féligazság eleve magában hordja a teljes hazugságot, és ezáltal bárki alatt meginoghat a talaj.
     Ami a leglátványosabb, az az értékek hierarchiájában való aránytévesztés.
Ami fontos lenne, az kerül háttérbe, a tizedrangú pedig az első helyre. Az elfertőződött lelkiismeretű ember állandóan konfliktusba keveredik a külvilággal, már annak okán is, hogy az önkreálta világszemlélet semmiben nem egyezik a reális világgal. Ez már eleve magyarázza, hogy a lelki sérültek miért olyan ingerlékenyek, dühösek és lázadók. Végtére is mindenre képesek, ha a maguk nézeteit igazolhatják.
     A fertőződött ember számára az érzelmi, érzéki szféra is roppant ingatag, mivel eltompult benne az igazi szeretet. E járvány vírusának melegágya épp az állandó önigazolásvágy a barátságban, a szerelemben és a szexualitásban. Mivel délibábos tervei rendszerint zsákutcába torkollnak és általánosságban is egyre több kudarc éri, ezért kialakul lelkében egy negatív világszemlélet. Ennek okán rövidesen kialakulhat  „a nekem úgy sem sikerül semmi, nem érdemes küzdeni, senki nem hallgat rám” szindrómája. Ez az életszemlélet vezet a passzivitásba, a nemtörődömségbe, a lustaságba és végül a teljes nihilizmusba.

     Született: 980 körül,  † Passau, 1059.
     Gizella, Magyarország megkoronázott uralkodónője, bajor hercegnőként Henrik bajor herceg és Gizella burgundiai herceg-nő leánya volt. Eredetileg kolostorba akart lépni: szemlélődő hajlamú, vallásos lélek volt. Szent Wolfgang bencés szerzetes gondos nevelésében részesült.
     996-ban eskették össze Istvánnal Scheyernben (Bajorország).
     Az Istvánnal tervezett házasságot leghatározottabban nagynénje, Gerberga apácafőnöknő ellenezte. Helytelenítette ugyanis, hogy törékeny unokahúgát poli-tikai okok miatt egy ,,barbár herceghez'' adják. Hiába utaltak arra, hogy István jó keresztény, erről csak az első bajorországi látogatásakor győzte meg kritikusait előkelő, udvarias és őszinte viselkedésével.
     Új hazájában Gizella királynői városa, Veszprém volt. A veszprémi püspök ezzel, a mindenkori magyar királyné gyóntatója és a koronázás alkalmával koronázó főpapi tisztséget nyert.
     Gizella szépen varrt, hímzett, és neki kellett udvarhölgyeivel az ország templomait egyházi felszerelésekkel ellátnia. A magyar királynéknak, annak bizonyságául, hogy háziasszonyi erények-kel rendelkeznek, a koronázási szertartás alatt néhány varró és hímző öltést kellett a koronázó paláston végezniök. Ez okozta azt a tévedést, miszerint a Koronázási Palástot Gizella királyné varrta, vagy egy miseruhából alakította volna át. A valóság az, hogy a Koronázási Palást ténylege-sen papi miseruha, melyet a Római Pápa rendkívüli kiváltságaként Szent István liturgikus események alkalmával magára öltött, István ugyanis diákonussá volt felszentelve, sőt püspök-kinevezési joga volt!
     Gizellát házastársként, a gyengéd megértés és az imádságos szentségi élet jellemezte. A króni-kások kiemelik vallásosságát, szelídségét, bőkezű-ségét, jótékonyságát és vendégszeretetét. Fiának, Imrének halála után mindinkább visszavonult, István halála után pedig már csakis Istennek élt. Anyai és hitvestársi fájdalmát hősiesen viselte.
     Nemzetünk sorsát és hírnevét, már akkor is külső és belső ellenségek próbálták tönkre tenni, egyfelől a nyugat fejedelemségek és a Német-Római császárság acsarkodtak a Magyar Királyságra, másfelől a magyar-ság vezető rétegébe beépült idegenszívű főurak próbálták letéríteni népünket a nyugat egyházvezetőknek nem alávetett – kizárólag a pápának elkötelezett –, következetes keresztény útról.
     Egyes krónikások és néhány újabb magyar történész Gizella szemére vetik, hogy fia halála után részt vett a trón körüli cselszövésekben, sőt Vazul megvakíttatásában is. Ez a vád azonban tévedésen alapszik. Amit ebből az időből név említése nélkül ,,a királynőről'' állítanak, nem Bajor Gizellára vonatkozik. István udvarában tartózkodott ugyanis a későbbi király, Orseolo Péter anyja is, aki mindent megmozgatott, hogy fia király legyen, s akit még István életében "királynénak" neveztek hívei.
     István halála után, Orseolo Péter, majd Aba Sámuel uralkodása alatt méltatlanul bántak Gizella királynővel. Fogságba vetették és mint később Erzsébettől, tőle is beszámíthatatlanság ürügyével vették el javait. Özvegysége alatt ugyanis még bőkezűbben gyakorolta a jótékonyságot.
     Végül 48 év múltán visszatért hazájába a bajor lovagokkal. Itt megvalósította fiatalkori tervét: Passauban belépett a bencés nővérek kolostorába, és két év múlva apátnő lett. Szerzetesnői életéről alig maradt följegyzés. De még a gyér források is kiemelik, milyen részvéttel volt mindenki iránt, aki bajba jutott. A zárda vezetésében
szerény volt, nővértársait minden fennhéjázás nélkül, szeretettel kormányozta. Nehézséget, szomorúságot türelemmel viselt, s idős kora ellenére komoly önmegtartóztatásban és böjtölésben élt.
     A passaui kolostorban élt és ott is halt meg. Sírfelirata ugyan 1095-öt jelöli meg halála éveként, ám a kőlapot csak néhány évszázaddal később tehették sírjára, és a kőfaragó nyilván összecserélte a két utolsó számot. Annál is inkább, mert 1083-ban avat-ták szentté férjét és fiát. Ha akkor még élt, elképzelhetet-len, hogy ne vett volna részt ezen, ha másképpen nem, képviselő által. Napjainkban egy müncheni egyetemi tanár anatómiailag megvizsgálta földi maradványait, és megál-lapította, hogy a csontváz 75 év körüli magas termetű nőé lehetett.
     A Passau-i niedernburgi templomban helyezték örök nyugalomra, mely ma is zarándokhely. Sajnos a Gizella életét bemutató helyi kiállítás nyilvánvaló csúsztatásokat állít, miszerint férje halála után nemcsak megfosztották javadalmaitól, de meg is kínozták! Ámde, nem a "hálátlan és primitív" magyarok bántalmazták szeretett királynőjüket, hanem épp a hűbéressé lett Orseolo Péter uralkodása alatti Német-Római császárság "tanácsadói", mégpedig azért, mert Boldog Gizella, Szent István örökhagyását szerette volna folytattatni! És lám, Péter fogságából azok a magyar rendek szabadították ki, akik Pétert elűzték. Boldog Gizella negyvenkét éven át élt közöttünk, s a magyar történelemnek egyetlen nőalakja sem tett annyit népünkért, mint ő.
     Lázas betegségekben, bőrbetegségekben szokták segítségét kérni.

Istenünk, ki királynőnkül adtad Boldog Gizellát, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy népünk, mint egykor, az igaz hitben eggyé váljon!

     Ajánlatos szem előtt tartani Péter és Pál apostol intelmeit: ,,Akadnak a nép körében hamis próféták is, ahogy a ti körötökben is föllépnek, akik romlásba döntő tévtanokat terjesztenek! (vö. 2Pét 1,21; 2,1) Tartsátok szemmel azokat, akik egyenetlenséget és botránkozást okoznak, ellentétben azzal a tanítással, melyet tanultatok. Kerüljétek őket! Az ilyenek ugyanis nem Krisztus Urunknak szolgálnak, hanem a hasuknak. Szenteskedő beszéddel és hízelgő szavakkal megtévesztik az ártatlanok szívét. (Róm 16,17-18) A sátán is a világosság angyalának tetteti magát.” (2Kor 11,14-15) Nem csodálkozhatunk tehát, ha a sátán szolgái is az 'igazság szolgáinak' mutatkoznak!

Az igaz, hogy „nincs igazi keresztény élet Isten jelenléte és a Vele való társalgás édessége nélkül!” (P. Desplangues SJ) Ám az is igaz, hogy „Mindenik embernek a lelkében dal van, és a saját lelkét hallja minden dalban.” (Babits: A második ének) Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, amire az Evangélium figyelmeztet: „a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14), tehát a jó mögé bújva, angyali hangon is tud tevékenykedni, sőt ez a félrevezetési módja igen hatékony! Senkitől sem tart, hiszen még Jézust is megkísérti (Lk 4,1-13), sőt hamis csodákra képes (2Tessz 2,9). Ebből következően senki ‒ mi sem ‒ lehetünk teljesen bizonyosak, hogy a szép szavak nem sátáni kísértések-e! Ámde lehet-e valaki biztosítva a megtévesztés kísérlete ellen? Nos bizony, folyvást a kegyelem állapotában kell élnünk, és „szüntelenül imádkoznunk”! (vö. 1Tessz 5,17) Szent Péter apostol így figyelmeztet: „Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el. Erős hittel álljatok neki ellen.” (1Pét 5,8-9) Mert mindazok, akik a megtévesztő szellem sugalmait cselekszik, azét „aki gyilkos volt kezdet óta és az igazságban meg nem állt, mert nincs benne igazság. És hazugságot szól, magától beszél, mert hazug, és a hazugság atyja” (vö. Jn 8,44), akkor nagy veszélynek teszik ki magukat és követőiket, mert nem „babra megy a játék”, hanem a tét: az örök üdvösség!

Mit kell tehát tennie annak, aki valóban rendkívüli égi kiváltságban részesül, hogy embertársait figyelmeztesse? És maga is miként bizonyosodhat meg arról, hogy nem az ördög játéka-e? (Folyt.) Előző rész

Barlay Ö. Szabolcs: "Lelkigyakorlat egy sátáni vírus ellen" c. írása nyomán
A kóros eltévelyedés
     Az, hogy van lelkiismeretünk, nem jelenti azt, hogy jól is működik. Funkciójának ugyanis az a lényege, hogy az Isten által megszabott törvényeket, az Igazságot közvetítse és hajtassa végre velünk.
     Lelkiismeret nélkül figyelmen kívül hagyjuk az isteni törvényeket, eltéveszthetjük, hogy mi a jó és mi a rossz, mit szabad és mit nem. Az evangéliumi ember abban a helyzetben van, hogy hite és meggyőződése szerint az Ó- és Újszövetségen keresztül ismerheti az Isten legalapvetőbb törvényeit és Jézus Krisztus tanítása révén viszont életünk minden kérdésére választ kapunk. Az evangéliumnak épp az az üzenete, hogy Jézus Krisztus az Út, az Igazság és az Élet.
     A sátán, a hazugság atyja mindent megtesz, hogy eltérítsen minket a Céltól, Krisztustól. Ennek a manővernek neve a kísértés. A sátán igyekszik megzavarni az evangéliumi iránytűt, hogy megnehezítse a helyes eszközök megtalálását, elvegye kedvünket a küzdelemtől. És lám, így jön létre az ún. téves lelkiismeret.
     Lényegét tekintve a lelki lepusztulás első kórokozója, legveszélyesebb vírusa ebben keresendő. Ez az a kavics, ami elindítja a lavinát, mely aztán felgyorsulva mindent maga alá temet. Ahol a liberalizmus felüti fejét, ahol „mindenkinek mindent szabad”, ott a lelkiismeret szava egyre halkabb lesz!
     A következmény, hogy egyre inkább és egyre több területen megszűnik a tisztánlátás, eleinte „csak” ködös minden, később aztán előkerülnek a „torzító tükrök” (homorú vagy domború, mindegy). A megfertőzött nemcsak önmagát látja torzítva, de az Istenhez, az Egyházhoz való viszonyát is, minek folytán a világgal, családja tagjaival, barátaival, munkatársaival egyre kritikusabb lesz. A környezetét nem érti,  és korántsem magában, hanem másokban látja a hibát, sőt valamiképp egyre inkább ellentmond az Igazságnak és megelégszik a féligazságokkal.

     Az említett magánüzenetekről, történelmi távlatban állítható, hogy az üzenetek jelentős evangelizációs lehetőséget adtak (adtak volna) és adnának ma is az Egyház kezébe. Sőt valójában időszerű lelkipásztori programot nyújtanak. Ennek alapján joggal állítható, hogy a jóváhagyott magán-kinyilatkoztatások mellőzése, lekicsinylése sajnos a pasztorációs munka hátráltatását is jelentheti. 

Az is tény, hogy az üzenetek egyházi komolyanvételét erősen akadályozza (komolytalanná teszi), hogy a hiteles közlések mellett egyre több – sőt többszörösen több – a hamis üzenetek száma, vagy egyenesen valamely üzenet mások által való „folytatása”! Erre figyelmeztetett a boldoggáavatás előtt álló francia misztikus Marie Julie Jahenny 1882-ben: „Számtalan hamis jelenés fog kiáramlani a pokolból, akárcsak egy légyraj, és ez a sátán utolsó kísérlete arra, hogy elfojtsa és lerombolja a hitet az igazi jelenésekben a maga hamis jelenései által.” ‒ És nyilvánvaló, hogy a megtévesztő szellemnek ez a célja! Ezért kell minden esetet vizsgálatnak alávetni és állást foglalni. Ha ezt az egyházi illetékesek nem teszik, attól az üzenetek még a világban vannak és így-úgy kifejtik a hatásukat, esetenként elégedetlenséget, sőt szektásodást indíthatnak el. Márpedig ezzel is számolni kell! Gondoljunk például a sokáig névtelen ír látnoknő (MDM) üzeneteire, melyek rendkívül megtévesztő és egyházromboló tanokat hirdetnek, ám az illetékes egyházi hatóság, csak évek múltán foglalt állást, felhíva a hívek figyelmét eretnek tanaira és ezek kárhozatos veszélyeire!

Grignon Szent Lajos a Tökéletes Mária-tisztelet 90. pontjában így ír: „amiként a pénzhamisító rendszerint csak az aranyat és az ezüstöt próbálja utánozni és más fémet nem ‒ mert azok nem érik meg a fáradságot ‒, úgy a gonosz lélek se igyekszik meghamisítani egyetlen ájtatosságot sem oly gyakran, mint a szentáldozást, a Mária-tiszteletet és a Jézus és Mária iránti áhítatot”!

Egy-egy magán-kinyilatkoztatás kivizsgálása ügyében helytelen a „nincs rá emberem” (Jn 5,7) evangéliumi magyarázkodása! A lelkek milliárdjai ugyanis MOST vannak kitéve a veszélynek, hiszen mindenki számára tapasztalható, hogy történelmi méretű küzdelem folyik külön-külön minden egyes lélekért a média, a hazudozás és a természetellenes propaganda minden eszközével! Ezáltal akar a sátán népet gyűjteni maga köré az örök kárhozatra! Amint írva van: „erős hittel álljatok neki ellen!” (1Pét 5,9) De ajánlatos szem előtt tartani Jakab apostol szavait is: „A felülről származó bölcsesség először is tiszta, aztán békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalom tölti el, és gazdag termést hoz, nem részrehajló, nem képmutató.” (3,17) És tegyük hozzá, hogy egy igaz magánkinyilatkoztatás meghatározott idejű (nem életre szóló prófétaság)! A valódi látnok mindig keményen megszenved megbízatásának képviseletéért, és MÁS kiváltságában kapott üzenetekkel nem „ékeskedik”! (Folyt.) Előző rész

     A hamis üzenetek lelki veszélye tehát abban rejlik, hogy bizonytalan a végcéljuk, miáltal súlyos tévedésbe ejthetik követőiket. Ámde rafináltabb céljuk is lehet, úgymint az egyházilag már elfogadott magánki-nyilatkoztatásokról való figyelemelterelés (pl. Fatima, Szeretetláng)! Tehát megosztók és zavarkeltők lehetnek a közösségekben.

Sajnálatos tény, hogy korunkban parttalan kiadvány és internetes „üzenet-dömping” árasztja el a világot, mely már-már kezelhetetlenné vált! Ennek ellenére az Egyháznak ‒ ha erőfeszítésekkel is ‒, de nem szabad engednie, hogy Isten szent dolgai, az Egyház által pozitívan megítélt magánki-nyilatkoztatások tartalma, keveredjen a hamis dolgokkal. Szükség van tehát világos útmutatásra és tájékoztatásra, nem hagyva, hogy a búza közé vetett konkoly elnyomja a nemes vetés hajtásait! Ezért, „ne féljünk nevén nevezni a gonoszságot és annak előidézőjét, a sátánt akinek stratégiája, hogy megpróbál elrejtőzni és úgy feltüntetni a gonoszságot, hogy az magából az emberből teljesedjen ki. Az így behálózott emberek észre sem veszik kapcsolataik megromlásának okát, mely kihatással lehet a társadalmakra és a nemzetre! Végül a 'személyes' bűn fogalma megszűnik létezni, s mára az emberek inkább csak 'kollektív' bűnösségről beszélnek. (...) Miközben a valóságban egyénileg is egyre jobban elmerülnek benne.” (Szent II. János Pál a fiatalokhoz intézett apostoli leveléből.)

Aki naponta nem foglalkozik az Evangéliummal, s nem imádkozza a rózsafüzért ‒ az saját érdekében ‒ az ún. „új üzenetek” iránt is maradjon közömbös, mert könnyen eltévedhet! 

Szükség van-e a magán-kinyilatkoztatásokra?

A válasz egyszerű: a Mária-jelenésekre és üzenetekre semmi szükség nem lenne, ha az emberiség súlyosan le nem tért volna az evangéliumi útról! Ezért az Egyház által szorgalmazott „új vangelizáció” eredményessége nagyban függ a hiteles üzenetek kéréseinek megvalósításától! Példaként említem a Jézus Szíve első-péntekeket, a Fatimában kért első-szombatokat, az egyéni és szervezett engesztelést, rózsafüzérezést, valamint az Isteni Irgalmasság üzenetének napi gyakorlattá tételét. (És itt is igazolható az üzenetek egymásra épülő volta, hiszen pl. a kérések teljesítéséhez az indíttatást és készséget hatékonyan segíti Mária Szíve Szeretetlángjának kegyelmi hatása!) (Folyt.) Előző rész

Barlay Ö. Szabolcs: "Lelkigyakorlat egy sátáni vírus ellen" c. írása nyomán
A lelkiismeret elsorvadása 1
     Korunk általános lelkiismeret-sorvadását lelki betegségnek, járványnak nevezhetjük, mert mint a ragályos fertő életveszélyes és észrevétlenül terjed a világban. Az igazi veszélyessége abban van, hogy nem veszi komolyan senki. Nem diagnosztizálják, nem fogják fel elterjedtsége veszélyes mértékét, mivel együtt nő velünk, szokássá merevedik bennünk és természetesnek vesszük. A mesebeli törpék birodalmában az a természetes, hogy mindenki törpe és ezt veszik életszabálynak.
     Ha megkísérelnénk diagnosztizálni ezt az állapottá formálódott járványt, leginkább a pszichoanalízisben közismert schizoid neurózissal, a depresszió tüneteivel vagy a társadalmi méretű részvétlenséggel azonosítanák. Tény, hogy sok átfedés van köztük és könnyen összekeverhető egyik a másikkal.
     A lelkiismeret, emberi létünk magva, szellemi mivoltunk záloga a legnagyobb értékünk és kincsünk. Ez által kerülünk a létezők sorrendjében a pusztán csak anyagból való létezők fölé. Érthető, hogy minden testi és szellemi erő ezt az értékünket akarja megszerezni és hatása alá vonni. Aki ugyanis lelkiismeretünket birtokolja, az magát az egyént, a személyén keresztül a családot, a közösségeket, a társadalmat, az államot tartja a kezében. Nem véletlen, hogy a lélekpusztítás vírusa is elsősorban a lelkiismeretet támadja meg, mert ezen keresztül már magába az életbe hatolhat be.

Isten bármely korban megszólíthatja az embert!

     A hiteles Mária-jelenések figyelmeztető próféciáinak történelmi távlatban való kiértékelése rámutat a bűn elhatalmasodásának korabeli okaira, egyben az üzenetek egyházi és világi fogadtatásának vagy elodázásának a következményeire is.

Szembetűnő, hogy a halmozódó bűn pusztításának elkerülésére a Szent Szűz, de olykor maga az Úr Jézus is (Szíve tiszteletével és az Isteni Irgalmassággal), milyen hathatós ‒ máig aktuális ‒ eszközöket kínál! Ezek valamilyen formában, de mindig az áldozat-imádság-bűnbánat ‒ vagyis a bensőséges megtérés (Mt 3,8) ‒ tudatos cselekedetét kérték az emberiségtől.

Kétségtelen tény, hogy a magán-kinyilatkoztatások egyre szélesebb körben gyakorolnak pozitív vagy negatív hatást a hívő emberekre és az evangelizációs munkára. Nem vitatott, hogy az Isten bármely korban megszólíthatja az embert, ezt tanúsítják az Egyház által elfogadott és ismert esetek is! Ugyanakkor az is tény, hogy a mai kor embere lépten-nyomon találkozik ilyen-olyan, bizonytalan forrású és egyre fenyegetőbb hangvételű (esetenként meggyőzően szép) üzenetekkel. A gyanút azonban ‒ tartalmuktól függetlenül ‒ már az is felkeltheti, hogy végeláthatatlan a közlések száma, és ezeket a Mennyei Atyától kezdve a szentek és angyalok serege „közli”. (?) Bár többségében kétségkívül imádságra és áldozathozatalra szólítanak fel, esetleg folyvást jövendölnek, de mondanivalójuk kétséges, a rejtett végcéljuk pedig bizonytalan, hogy Istentől származik!

Mivel azonban minden jelenésnek, üzenetnek saját története van, ezért valamennyit egyedileg szükséges kivizsgálni a látnok ismeretében, ámde elbírálni csak egymással való összefüggésükben ajánlott. A valódi magánüzenetek ugyanis kiegészítik, erősítik egymást és együtt képeznek teljes egészet éppen úgy, mint a Szentírás, amelyet igazán csak a többi szentírási rész ismeretében érthetünk meg teljesen.

A hamis üzenetközlés lehet öntetszelgő színjátszás, megtévesztettség vagy akár démoni erőkkel való praktika dokumentációja is! Így az efféle „közlések” jóllehet sokak szenzációéhségét kielégíti, de ha egy-egy üzenet nem viseli magán a Szentlélek (Egyház) hitelesítését, nem tartható mérvadónak pusztán azért mert szép, vagy imádságra intő!

Gondoljunk csak a „cukrosbácsira”, ő sem rosszat kínál édességével, a csapda ugyanis csak később mutatkozik meg! Erre figyelmeztet az Evangélium „lesz ugyanis idő, amikor az emberek nem viselik el az egészséges tanítást, hanem saját kívánságaik szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük; elfordítják fülüket az igazságtól, és átadják magukat a meséknek” (2Tim 4,3-4). (Folyt.) Előző rész

SZENT FLÓRIÁN
május 4.
 † Lorch (Felső-Ausztria), 304. május 4.

Magas rangú katonatiszti családból származott, és ő is a császári hadsereg tisztje lett. A 3. sz. második felében szolgált, és megtért a keresztény hitre. A század utolsó évtizedei aránylag nyugodtan teltek az Egyház számára, így Flórián békességben vehetett búcsút a hadseregtől. Mint kiszolgált katona Noricum tartományban, Mantemban telepedett le.

Diocletianus császár alatt, 303-ban ismét kitört az egyházüldözés. Amikor Flórián megtudta, hogy az Enns-parti Laureacumban (ma: Lorch) elfogtak negyven keresztényt, útra kelt, hogy amiben csak tud, segítségére legyen a foglyoknak. Útközben a keresztények után kutató katonákkal találkozott. Így szólt hozzájuk: ,,Ne fáradjatok tovább a keresztények kutatásával, hiszen én magam is keresztény vagyok. Forduljatok meg, és jelentsétek a parancsnoknak." A parancsnok először nyájasan beszélt az elébe állított Flóriánhoz: ,,Jöjj velem, és bajtársaiddal együtt áldozz az isteneknek, s velük együtt ismét élvezni fogod a császár kegyelmét''. Flórián ezt megtagadta, s mikor Aquilinus kínpaddal fenyegette, így imádkozott: ,,Uram Istenem, tebenned reméltem, tehát soha meg nem tagadhatlak. Kész vagyok érted szenvedni, és föláldozni életemet, csak adj erőt a szenvedésre, és végy föl választottaid sorába, kik előttem megvallották Szent Nevedet.''

Miközben botozták, ezt mondta: ,,Tudd meg, semmiféle kínzástól nem félek. Gyújtass máglyát, és én Jézus Krisztus nevében örömmel lépek rá. Íme, most áldozatot mutatok be Uramnak Istenemnek, aki megerősített, s ezen megtiszteltetésre méltatott engem.''

Egykori katonatársai vitték a kivégzésre. Megkötözték, követ kötöttek a nyakába, és fölállították a híd korlátjára, de egyikük se merte a vízbe taszítani. Hosszú idő után jött egy fiatal katona, aki nem ismerte Flóriánt, ő odaugrott és belelökte a folyóba. Amikor azonban kíváncsian utána tekintett, hogy lássa elmerülését, megvakult.

Holttestét egy Valéria nevű özvegy kiemelte a vízből és eltemette. A sír fölé később templomot építettek, mely a bencések, majd a lateráni kanonokok gondozásába került. Körülötte épült ki a mai híres kegyhely, St. Florian (Linztől délre). Tisztelete főként Bajorországban, Ausztriában és Magyarországon terjedt el. Árvizek és tűzvészek ellen kérik segítségét. Sok csoda történt általa.

A 17. sz. óta alig van olyan magyar helység, ahol Szent Flórián képét vagy szobrát meg ne találnánk templomokban, házakon, utak mentén. 

Szent Flórián, könyörögj értünk, siess segítségünkre!

/Forrás: katolikus szentek,   H.M. szerkesztésében/ 

Bevzető 3.

     Forrásként javarészt a „Hajnal Szép Sugara” blogom** ezirányú posztjait, a Mária Rádióban 2016-19 közt elhangzott műsoraimat, valamint bérmaatyám dr. Antalóczi Lajos pápai prelátus (†2000) „Jelenések, üzenetek és a jövő”*** c. könyvét használtam. Mindezt abban a reményben, hogy sokak felismerik, hogy valamely „eszmeiséghez”, vagy „kifogyhatatlan üzenetközlőhöz” való tartozás, természetes velejárója lehet a démoni megkötözöttség! Mert számolni kell a „megtévesztő szellem” (vö. 1Tim 4,1) csapdáival, ezért igyekszem elősegíteni a hamis vagy bizonytalan jelenések és üzenetek helyes kezelését, és a százéves fatimai kérések következetes és gyors megvalósítását!

‒ Úgy legyen!

Készült a 2025-ös év békétlen napjaiban.

A szerkesztő

___________________________________

** http://szeretetlang.blog.hu

***Kisboldogasszony Plébánia, Eger 2000.

Felhasznált főbb források:

Dr Antalóczi L.: Jelenések, üzenetek és a jövő – Kisboldoga. Plébánia EGER – 2000.

Fatimáról beszél Lúcia nővér: SECRETARIADO DOS PASTORINHOS                                    P-2496-908 FÁTIMA – PORTUGÁLIA – 4. kiadás 2006. 

FAUSTYNA KOWALSKA nővér: NAPLÓ – Az Isteni Irgalmasság üzenete Kisboldoga. Plébánia EGER – 2000. 

Bangha Béla SJ – Világnézeti válaszok – Pázmány Péter Irodalmi Társ. Budapest 1940. 

Kindelmann Károlyné: Szeretetláng Lelki Napló – Szent István Tár. – 2010. 

Don Stfano Gobbi – Máriás Papi Mozgalom Kék Könyve – 2005. 

Montforti Grignion Szent Lajos – A tökéletes Mária-tisztelet – 1937.

Az anyák szerető két karja az,
 mi az elomló Világot még tartja:
Bennük acélosodik a szeretet,
mert elkapják a lecsúszó gyermeket:
akkor is, ha már az öreg…!
Az anyák szíve sohasem tör meg:
Mindig hisz, remél, és szeret!
És Tőlük elvenni ezt nem lehet!

(Részlet: Dr. Szluha Gyula Antal – Az Anyák... – c. verséből)

Bevezető 2.

     Az, hogy e sajátos kérdéskörrel foglalkozzam, úgy érzem egyfelől a keresztségem kötelez: „ints, kérj, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel! Állj elő vele akár alkalmas, akár alkalmatlan!” (vö. 2Tim 4,2) Másfelől a Szeretetláng lelkiségében betöltött tisztségem is indít, követve Erzsébet asszony intő szavait: „Szólnotok kell mindenkinek, mert Isten előtt, épp azok fognak a legjobban vádolni benneteket, akiknek nem szóltatok, jóllehet megtehettétek volna!” (1971. VII. 26.) Vezérlő elvem ebben is az objektív tájékoztatás az Egyház iránti engedelmesség, a bensőséges Mária-tisztelet és a nemzettudat erősítése!

Megeshet, hogy az újabb jelenések és üzenetek iránti óvatoskodásomat sokak a 'Szeretetlánghoz' kötődő elfogultsággal magyarázzák! Ám én, e lelkiséget nem a „mindenek fölöttiségében” értékelem, hanem azon felkínált „kegyelmi hatásában”, mellyel a Szent Szűz mindenkori kérésének teljesítéséhez kínál többlet kegyelmi indíttatást (hatást)! Elsősorban természetesen a fatimai kérések megvalósítására gondolok, mert ezek teljesítése vagy teljesítetlensége meghatározhatja az emberiség jövőjét! Olyannyira, hogy amíg a fatimai kérések meg nem valósulnak, nem lel békére az emberiség! Ebből következően meglehet, hogy az Istenanya által kiesdett 'Szeretetláng' többlet kegyelmére nem is lett volna szükség, ha a fatimai kéréseket időben és maradéktalanul teljesítette volna a világ!

Napi tapasztalat ugyanis, hogy a jó és a rossz ádáz harca egészen elfajult és elvadult. Márpedig a tét nem csupán a háború vagy béke, hanem a lelkek kárhozata vagy üdvössége!

Nem újdonsült problémáról van szó, hiszen Teleki Pál már 1920. júliusában így nyilatkozott: „Egész Európában két irány között folyik a küzdelem. A nemzeti és nemzetközi, a keresztény és antikeresztény között. Ebben a küzdelemben Magyarország a legexponáltabb helyet foglalja el Európa keleti szegletében.” (Pesti Hírlap 1920. 07. 21.) amely kigyógyult halálos sebéből (Jel 13,12)! Újból minden szinten zavart kelt, zsarol, finanszíroz, árt, ígér és léprecsal! Figyelme fokozottan kiterjed a templomra, az iskolára, a közéletre, a családra és persze így-úgy a magán-kinyilatkoztatásokra is! Írásomban különösen az utóbbi kérdéskörrel kívánok részletesebben foglalkozni, leleplezve néhány tipikus megnyilvánulást, óvatosságra intve ezzel mindenkit!

Ennek okán szeretném felhívni a figyelmet az egyéni és nemzeti felelősségre! Amiként arra is, hogy nem csak kétpólusú harc folyik körülöttünk, de „kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete”*,

* Marx és Engels, Kommunista kiáltvány

(Folyt.) Előző rész

Virágok Anyák napjára. Harmadik (befejező) rész

     A szentmise áldása után a szülők átvonultak a közösségi terembe, ahová a gyermekek nagy örvendezéssel sorra hordták a virágokat. Én is vártam a magamét, de az enyémek csak nem jöttek. Minden anya arca ragyogott a büszkeségtől, én meg tekintgettem jobbra-balra, nagy művigyorral...
Már a harmadik pogácsát majszoltam "lányos zavaromban", amikor végre megjöttek a drágáim egyetlen hervatag virággal – ráadásul –, ketten hoztak egyet! Majdnem sírtam és értetlenségemet nem kimutatva, megpróbáltam kedvesen megkérdezni tőlük, hogy "dúsabb levelű nem volt, és miért hoztatok csak egyet?". A válaszuk azonban életre szóló vigasz és éltető erő volt számomra:
– Megbeszéltük ketten, hogy ezt hozzuk teneked, mert ez az a virág, mely a leginkább rászorul a te gondoskodó anyai szeretetedre! – Majd átszellemült, ragyogó arccal folytatták – a másikat már odavittük a Szűzanyának azért, hogy édesapát ne hagyja bűnben élni és hogy visszatérjen hozzánk! 
     Nem bírtam tovább! Elkapott az a fájón édes és boldog zokogás, amit még soha nem engedtem meg érzelmeimnek! Meg se tudtam szólalni. A szívemet olyan melegség forrósította, hogy azt hittem, ott helyben elolvadok! Nem láttam senkit hármunkon kívül, szinte egyedül voltunk a világmindenségben. Ez a boldogság már természetfeletti volt! Megöleltem őket és most már tudtam, hogy helyesen nevelem őket és már az sem fájt, hogy egyedül! 
     A legrekkenőbb nyár volt már, amikor egy telefonértesítést kaptunk a Központi Kórházból, hogy a férjemet az intenzíven kezelik. Állítólag az utcán lett rosszul, többször volt már kórházban és régóta egy szűkös albérletben lakott betegen, magányosan. Áttétes rákja volt.

     Azonnal bementünk hozzá. Több mint három éve nem láttuk egymást és úgy dobogott a szívem, mint a legelső randevúnkon. Alig ismertem meg. Az arca sovány, beesett és sápadt volt, a szeméből azonban egyre csorgott a könny. Alig tudott beszélni de az a kevéske szó is egyfolytában bocsánatkérés volt. Én és a gyermekek mélyen megbocsátottunk neki és efelől meg is nyugtattuk. Elhívtam a papunkat, aki meggyóntatta és feladta neki a Betegek Szentségét és utána egészen megnyugodott. De a legmeglepőbb az volt, hogy mint aki iszonyatos tehertől szabadult, mindjárt fel is akart kelni. Ez a "csövei" miatt persze nem ment, a lényeg azonban, hogy csodamód erőre kapott egyszeriben. Másnap haza is adták és újra itthon volt. A gyermekek nem győzték "apukának" szólítani, alig tudtak betelni vele. Eredendően jó betegbiztosítása volt, így heti kétszer megnézte egy orvos. Gyenge volt ugyan, de ellátta magát és a gyógyszereit rendesen beszedte, mint megtudtam morfium is volt közte. Később, másoktól tudtam meg, hogy a "nagy románca" csak másfél évig tartott, utána őt hagyták el – de csúnyán –, amikor a betegsége jelentkezett és a munkahelyét is elvesztette. Becsületére legyen mondva, hogy "nem volt képe" visszajönni a család "terhére". Valóban korrekt ember volt, most hogy mélységes bűnbánatot tartott, egyenesen szentként néztem rá!      

     Vasárnap, amikor elmentem a gyermekekkel a misére, ő sírva fakadt, mert nem volt képes velünk tartani. Három hetet éltünk így megbocsátásban és valami hihetetlenül bensőséges szeretetben, amikor egy reggelre holtan találtuk a szobájában, kezében a rózsafüzérével.
     Isten és ember előtt ő volt a férjem, ő volt gyermekeim apja, ő volt a tékozló fiú, aki korrektül levezekelte a bűnét és lám, ő lett a Szűzanya bűnbánó gyermeke. Ez volt a legmegrázóbb, de mégis a legszebb Anyák Napja számomra!
     A kis növénykét gondosan átültettem, és az virágba borult. Máig is megvan! Áldott legyen az Isten! Előző rész

     Ezzel a címmel jelent meg az Új Ember kiadásában Donald H. Calloway Mic könyve. Időszerűségéhez nem szükséges magyarázat! Alább Horváth Mária személyes hangú írását olvashatják Szent József ünnepén.

     Két évvel ezelőtt Karácsonykor, az egyik 6 éves kisunokám hirtelen megszólalt:

– Miért van háttérben Szent József? Miért nem beszélnek róla? Ő menekítette meg a Szent Családot Heródestől és vitte ki Egyiptomba! Neki jelent meg az angyal! Én nagyon szeretem Szent Józsefet. Ő gondoskodott Szűz Máriáról és Jézusról! És Ő  nevelte fel! Nagyon szent volt és alig említik meg....-
     Meglepődtem ettől a nagy tisztelettől és kijelentéstől. Egy gyermek tiszta szívével jobban látja Isten Országának igazságait, mint mi. 

Kicsoda is Szent József?

     A Mennyei Atya a Lelkéből elküldte a Földre egyetlen Szent Fiát értünk – ezért keresnie kellett egy apát számára. A Mindenható Atya a Fiát – valójában átengedte egy földi apának, hogy segítse, nevelje, tanítsa, védelmezze és gondozza. Ehhez a kiválasztott feladathoz egy teljesen tiszta, Istennek átadott szívet-lelket kellett találnia, aki boldogan fogadta Szeplőtelen Leányát, Máriát feleségének.
József volt, aki először fogta meg a Gyermeket Mária után, először ölelte meg és csókolta meg, ő tanította az Írásra, és Máriával együtt az imádkozásra – a munka örömére, és mindenre, mert ő volt az apukája. Ő védte meg a gonosztól, a rossztól, és vigyázott rá és Édesanyjára. Azt is figyelte, ki bántja Jézust, mert oltalmazta és megvédte, amikor más gyermekek bántották. 

Szent Józsefet idős emberként szokták ábrázolni, gyakran emlegetik is idősként, de tévednek. A Mennyei Atya nem egy öregembert választott Fia apukájának, hanem egy erős ifjút, aki mindenben tud gondoskodni Jézusról és Máriáról. Józsefnek sokat kellett dolgoznia, hogy eltartsa Családját. Bizonyára pár évvel idősebb volt a Boldogságos Szűznél, de semmiképpen nem lehetett idős ember, aki gyalog Názáretből elvezette az áldott állapotban lévő hitvesét Máriát Betlehembe – aki kivezette szent Családját Betlehemből Egyiptomba, és számos utat tett meg Jeruzsálembe is. Az Angyal a Szent Családra váró veszedelemről már Józsefhez, mint családfőhöz szólt, miként évek múlva szintén Őt értesítette az Úr Angyala, a hazamenetel örömteli idejéről. 

     Elérkezett  Szent József ideje. Mi a könyv címének az oka?
A világ helyzetét tekintve pontosan érthetjük, miért lett ennyire jelentős Szent József szerepe. Egyházunk válságos helyzetben van, a Hajó viharba került, sőt, zátonyhoz közeledik. Jézus Krisztus Egyházának nagy védelemre és segítségre van szüksége ahhoz, hogy megtisztuljon és megmeneküljön.
Szent József amint védelmezte áldott Fiát, amikor valamiért veszélybe került a Gyermek - úgy védelmezi az Eucharisztiában élő Jézus Szent Testét és Vérét is. Ő őrzője az Élet Kenyerének.

Kérjük, menekítse ki Jézus Egyházát a zavarokból, a téves tanításokból, a káoszból, és viharokból. 

1955-ben XII. Piusz pápa május 1-ét Szent József, a munkás liturgikus emléknapjává nyilvánítja.
1962-ben Szent XXIII. János pápa beilleszti Szent József nevét a misekánonba.
1989-ben Szent II. János Pál pápa megírja a Redemptoris Custos apostoli buzdítást Szent Józsefről.
2013-ban Szent XVI. Benedek pápa kívánságára Ferenc pápa beilleszti Szent József nevét az összes eucharisztikus imádságba és Vatikán államot Szent Józsefnek szenteli.
A szentmise kánonjában a Boldogságos Szűz Mária neve után tehát közvetlenül Szent József neve került, az apostolok és mártírok neve előtt. 

Tudjuk, hogy hazánk is fel lett ajánlva Szent Józsefnek.
Mivel József végtelenül szerette Szűz Máriát, biztosak lehetünk abban, hogy az Ő országát is szereti és védelmezi, mintha a sajátja is lenne. Imádkozzunk hozzá, hogy segítsen bennünket kimenekülni a bajokból, a támadásokból, védjen meg minket a háború veszélyeitől 

A világban hatalmas és veszélyes háborúk dúlnak. A világháború szélére kerültünk - a sátán tombol és mindent megfertőz. A gyermekeket súlyos veszély fenyegeti, az erkölcsös élet megromlott, a házasság szentsége elhomályosult.

     Szent József, aki kimenekítette Családját Egyiptomba, most kérjük Őt, menekítsen ki bennünket is az üldöztetésekből, keresztény testvéreinket, és az egész világot, mindenkit, aki Krisztushoz, az Ő imádott Fiához tartozik. 

Szent József volt az első és legtökéletesebb imádó: ő Jézust imádta emberi alakjában a földön. Kövessük őt az Oltáriszentség előtti adorációban.

Szent József volt az első, aki a rózsafüzér szavaival köszöntötte Máriát – feltehetően naponta. Kövessük őt a rózsafüzér napi imádságában. Itt az idő, amikor kérnünk kell Szent József apai erős vezetését és védelmét úgy, ahogyan kivezette Családját az üldözésből Egyiptomba, és megóvta őket minden gonosz támadástól.

"Mit tagadna meg Jézus Szent Józseftől, Józseftől,

aki semmit sem tagadott meg Jézustól földi élete során?" 

/Szent Ágoston/

/Horváth Mária/

Virágok Anyák napjára. Második rész

     Egyre csak az járt a fejemben, hogyha a házasságomat nem is tudom megmenteni – pedig a férjemet szerettem –, legalább a családomat mentem meg, a két gyermeket.
Ettől a naptól kezdve újra elkezdtünk templomba járni és a fiacskám még ministrálni is beállt.
Világosan megállapíthattam, hogy a gyermekek sokkal fogékonyabbak a kegyelmi élet iránt, mint a felnőttek többsége! Valahogy nekik nem volt cseppet sem unalmas a Szentmise, mely nálam is elnyerte újra a lelki helyét.
     A férjem, egyszerűen eltűnt az életünkből! Ez hatalmas csalódás volt nekem, mert jó apának és férjnek látszott és én abban a hiszemben voltam, hogy szeretjük egymást és ez így marad mindig, mert a jóság kitörölhetetlen az ő emberségéből is.
Az ismerőseim folyvást azzal vigasztaltak, örülhetek, hogy ilyen "rendes" férjem volt, aki nem pereskedik, hanem csak simán "lelépett". Én azonban féltem a későbbiektől, mert ha abból a nőcskéből is kiábrándul, egyszeriben kitörhet belőle az "apasági ösztön", minden jogi következményével együtt. Bensőmben folyvást szorongtam, még ha igyekeztem is nem kimutatni. Kétségeim voltak, hogy meddig tudom ezt a közömbös, "fa arcot" mutatni? A gyermekeimben találtam meg valamennyi földi örömömet. Kőszobornak és csúfnak, esetlennek éreztem magam, mert mi voltam én és mivé lettem?
     Férfi nélkül nem volt semmi önkontrollom, sem a megjelenésemet, sem a gyermeknevelésem helyességét illetően. Olyan borzasztó, hogy a problémáimat nem beszélhetem meg senkivel! Egyedül maradtam! Tele voltam komplexusokkal, mert minden az én hibám! Mégis volt valami új – ami addig soha –, hogy esténként együtt imádkoztuk a rózsafüzért – érte is!
     Harmadik éve hogy elhagyott a férjem, jóllehet a formális válás nem történt meg. Nekem ez nem volt sürgős, mert férfire rá se tudtam nézni, és Istent a legkevésbé sem akartam megbántani! Valahol mélyen a tudatom alatt, még mindig reméltem.

     Beköszöntött a harmadik magányos május. Anyák napján ott maradtunk az egyházközségi rendezvényén. Az oltár két oldalán nagy mennyiségű cserepes virág illatozott egy-egy talicskában. Az atya szentbeszédben kitért arra, hogy az anyaság nem csak a leggyönyörűbb hivatás a földön, de az egyik legkeményebb munka, felelősség és Istennek tetsző életáldozat, ezért érdemel minden édesanya elismerést és jutalmat. Kezével rámutatott a nagy halom virágra és hozzátette, hogy a mise utáni agapén a gyermekek választhatnak egy-egy cserép virágot az édesanyjuknak. (folyt.) Előző rész

Bevezető 1

     A hívő embereket mindenkor megosztotta az egyes eszmék, jelenések és üzenetek hitelességének kérdése! Vannak, amelyeknek célja a hiteles üzenetekről való figyelem elterelés, vagy csupán a megosztás és puszta zavarkeltés! A tájékozatlan ember legjobb, ha lelkiismeretére és a krisztusi tanításra figyel! A valódi kérdés ugyanis nem az, hogy valamely állítás mennyire igaz, hanem az, hogy veszélyes-e a lélekre vagy sem!

Egy olyan korban mint a mostani, melyben egyfelől a látomások, az üzenetek és az „eszmék szabad áramlása” az egész világon oly mértékben megsokasodott, hogy hitelességük vizsgálata már alig lehetséges. Nem is beszélve arról, hogy az egyházi vizsgálatok hosszú évekig elhúzódhatnak, ezért ajánlatos a hívőnek – sokkal inkább, mint a történelemben bármikor – sokkal jobban „észnél lenni”, vagyis olyan tájékozottnak és óvatosnak lenni, amennyire csak lehetséges! Semmiképp sem szabad meggondolatlanul igaznak fogadni valamit, csak azért, mert az megfelel a vágyainak. Mert olyan korban élünk, melyben a nyilvánvalóan hamisat, hit- és természetelleneset el akarják fogadtatni normálisnak vagy „titkos tudásként”, melyet egészen határozottan el kell utasítani! Jobb ha nem próbálunk átsétálni egy ingoványon, mégha mégoly szép virágos mezőnek tűnik is!

Az ég által ihletett közléseket mindig világos, egyértelmű nyelvezet, rövidség és tartalmilag fennkölt méltóság jellemez. Az állandó ismétlések, primitív és kétértelmű szóhasználat, a velős tartalom nélküli hosszú beszédek, a homályos utalások, célozgatások, tipikus ismertetőjegyei annak, hogy pszichotaktikával beleverjenek valamit az emberi fejekbe!

Az alábbiakban a kegyelem eszközeként a bensőséges Mária-tisztelet szemléletén keresztül szeretném bemutatni néhány eszmei irányzat társadalmi veszélyét, valamint a hiteles vagy bizonytalan forrású jelenések és üzenetek jó-rossz üdvtörténeti szerepét. Elsősorban ezeknek a pozitív, vagy negatív hatását az egyházi-, a családi- és hitéletre. (Foly.)

     Az említett enciklikában Leó pápa így ír Szent József segítségül hívásának fontosságáról: „A stressz és a megpróbáltatások időszakaiban felesleges részleteznünk, milyen mélységekbe süllyedt a társadalom manapság, vagy milyen tervek kavarognak az emberek elméjében most, amikor minden törvénytelenség megengedettnek tűnik a sötétség hatalmainak! Így elengedhetetlen, hogy az Egyház nagy kitartással ne könyörögne az Úrhoz – a Boldogságos Szűzanya és Szent József – közbenjárására hivatkozva, akiknek pártfogása mindig is a leghatékonyabb volt!” (Vö. Quamquam pluries 1.)

Ám 1964-ben a római liturgikus reform, ezen „Leo-imák” kötelező voltát eltörölte.

Zárszóként azonban lássuk a XIII. Leo pápa által írt Szent József imát, melyet, ha nem a rózsafüzér végén imádkozunk, akkor előtte mondjunk el három Üdvözlégyet!

Szent József, hozzád folyamodunk nyomorúságunkban, miután szent Jegyesed háromszoros segítségét kértük.

Bizakodó szívvel, arra a szent szeretetedre és atyai gyengédségedre kérünk, amely téged a Boldogságos Szűzhöz és a Kisded Jézushoz fűzött, akit szívedre ölelhettél!

Alázatosan esdjük, hogy tekints kegyesen azon örökségre, amelyet Jézus Krisztus a Vére árán szerzett, és imádságos pártfogásoddal légy segítségünkre szükségünkben.

Mint a Szent Család őre, oltalmazd Jézus Krisztus választott népét, távolítsd el tőlünk ó Kegyes Atya, a tévelygésnek és a romlottságnak minden nyavalyáját.

Támogass bennünket a sötétség hatalma elleni harcunkban, és ahogyan egykor a Kisded Jézust a legnagyobb veszedelemből kiragadtad, úgy őrizd most az Anyaszentegyházat az ellenséges cselszövésektől és minden bajtól.

Mindannyiunkat végy pártfogásodba, hogy példádat követve és segítségedre támaszkodva szentül éljünk, jámborul haljunk meg, és az örök boldogságot elnyerjük, Krisztus a mi Urunk által. Ámen. (Bef.)

Virágok Anyák napjára. Első rész

     A házasságunk súlyos válságba került, pedig gyönyörű katolikus esküvőnk volt. Nem tudom hogyan történhetett, hiszen gyermekeink négy és hatévesek voltak már, amikor a férjem egyre inkább kimaradozott. Kezdetben természetesen nem gondoltam semmi rosszra, hiszen lelkiismeretesen dolgozott, mígnem egyszer be is jelentette, hogy elválik és elköltözik. A bejelentése teljesen lebénított. Nem emlékszem, hogy bármit is tudtam neki erre válaszolni.
11 éves házasság után magunkra hagyott! A gyermekeket nyugtatgattam, de magam nem is tudtam, mit tegyek. A többségében már elvált barátok és "kapcsolatban élő" ismerősök, szinte önigazolásul vágták fejemhez az álságos kérdést, "hogyan lehet ez, hiszen nektek egyházi esküvőtök volt. Hát ennyit segített a "szentség"? Ó ilyenkor, milyen jól ismerik a "dolgokat"!
     Mindazáltal magam is elgondolkoztam ezen. Igen! A házasságkötésünk szentségi volt ugyan, de a mindennapi életünk az utóbbi években már egyre kevésbé és erről magam is tehetek! 
Elmaradoztak a vasárnapi szentmisék, eleinte okkal, majd természetszerűleg. Nekem mint nőnek és anyának kellett volna figyelmesebbnek lennem e tekintetben is, mert a férjem bagó-hitű családban nevelkedett, így gyökértelen hitében könnyebben hatott rá a világ "realitása". Most tehát egyre csak magamat vádoltam, fájt a szívem és sajgott a lelkem is, és szégyelltem magamat Isten előtt is a hűtlenségemért! Valahogy én is úgy voltam magamban, mint Éva ősanyánk, amikor próbálta engedetlenségét másra hárítani.
Elmentem tehát egy atyához gyónni és megkérdeztem tőle, hogy miként lehetséges, hogy Isten ilyen könnyen hagyja szétesni azt, amit Ő maga szentesített? – persze hebegtem össze-vissza.
     A gyóntatónak szeme se rebbent, de a válasza rövid és velős volt.
– Leányom! A házasság szövetségének meglazulása, nem a Szentség 'hatástalanságának', hanem az együtt imádkozás, az életszentségre való törekvés ellanyhulásának vagy hiányának róható fel! Egyszerűen, ti kiléptetek a kegyelem "biztonsági köréből"!
     A lelkem mindjárt megértette amit mondott, de az eszem tele volt lázongó gondolatokkal és kértem, hogy ezt fejtse ki bővebben.
– Nézze! Két ember együttélése egy életen át emberileg csaknem lehetetlen! Isten épp ezért emelte a házasságot szentségi rangra, hogy természetfeletti módon segítse a házasokat, egy szeretetben megélhető és üdvösségre vezető családi életre. Erre mondja Jézus, hogy így „többé már nem ketten vannak, hanem egy testként"! De kedves leányom! Ez az „egy test” az „egyesült lélekben" való lelki életre is értendő! Ha az együtt imádkozást, a másik lelki üdvére való ügyelést, a misére járást, a gyónást és a szentáldozást elhanyagolják, akkor az oltalmazó „szentségi burkon" rés támad, de nem kívülről, hanem belülről! Hiába élnek akár milyen szépen, "egy testben", ha a lelkük meg külön-külön ténfereg az éhségtől míg egyszer csak észrevétlenül meghal. Ez történt önökkel is leányom! Míg a lelkük csendben haldoklott, az összetartó szeretet kötelékei foszladoztak, és a test vette át az uralmat a divatos értékek és vágyak felé. De kétségbe nem szabad esnie! Isten segítő kegyelmével ezt is visszájára lehet fordítani, persze ezerszerte több áldozattal, mint amit a rendszeres lelki élet jelentett volna!
     Azelőtt, amíg rendszeresen fogadtam a Bűnbánat Szentségét, ez mindig nagy megkönnyebbülést és felszabadultságot okozott számomra – most azonban, jóllehet évek bűneitől szabadultam meg –, mégis letörtebb voltam, mint akit fejbe vágtak! Önvád volt bennem, felelősnek éreztem magam, amiért hanyagságom miatt a férjem lelki üdvét is veszélybe sodortam! Bántam már, nagyon bántam és nem tudtam a kiutat. 

(folyt.)

     Az pedig, hogy az ún. „Leó-imákban” a Szent József iránti ima miért kapott kiemelkedő szerepet az ismert Szent Mihály ima mellett? ‒ Nos, ez az előzőkben már említést nyert! A Boldogságos Szűz Mária után, aki az Angyalok és a Mennyország Királynője, kit is tisztelhetnénk a mennyei szentek közül inkább, mint Szent Józsefet. Ő az az egyetlen férfi, aki méltónak találtatott arra, hogy a Szent Szűznek jegyese, Isten Fiának pedig nevelőapja legyen. Józsefnek ebben a kiváltságában van minden méltósága, szentsége és teljes dicsősége! Nem véletlen tehát, hogy Egyházunk az Istenanya után Szent Józsefet illeti a legnagyobb tisztelettel ‒ akiről megjegyzendő ‒, hogy tisztelete hazánkban már a középkorban is elterjedt volt!

Ennek ellenére mára sajnos, mintha megfeledkeztünk volna a legkiválóbb és legkiváltságosabb égi közbenjárónkról! Ma, amikor a tisztaság puszta fogalma is értelmét vesztette, ma, amikor a családok bomlasztása már „nemzetközi programmá” vált, üdvös cselekedet lenne nemzetünket, családunkat és magunkat Szent József oltalmába ajánlani! Sőt, az Ő példáját kellene oktatni a hittanórákon, őt kellene méltatni a szentbeszédekben és példaként állítani a családapák, a hivatás- és párkereső fiataloknak, amiként a munkások számára is.

XIII. Leó pápa Szent Józsefhez írt imáját az 1889. augusztus 15-én kiadott Quamquam pluries című enciklikájában fogalmazta meg, melyet búcsúkkal látott el. Ezt a közbenjáró imát a pápa a Katolikus Egyház, a családok és a papi hivatások védelméért, a gonosz elleni küzdelemben való segítségért kérte. Kérése szerint a Boldogságos Szűzanya Szent Józseffel és Szent Mihály arkangyallal egységben segít a sátáni erők megfékezésében, ezért ez az ima a szentolvasó végéhez is csatolandó! Ahogy Leó pápa hangsúlyozta, nem csak a rózsafüzér hónapjában, hanem „minden évben, örökké”, mert ez az ima az ördög és mindenféle kísértés elűzésére ajánlott.

Mindenkinek tudnia kéne, hogy Szent József Istentől való megbízatása nem csak a Szent Család oltalmazása volt, hanem az Ő feladata máiglan Krisztus Misztikus Testének az Egyháznak hathatós védelme! És bizony a démonok tudják ezt és rettegnek hatalmától, ezért mindent megtesznek, hogy a sötétség elleni harcban elfeledtessék Isten Népével Szent Józsefet, a közbenjáró imájával együtt! Ezen gonosz igyekezetük annyiban sikerrel járt, hogy a családok- és a tiszta erények védőszentjéről gyakorlatilag, megfeledkezett a világ! (Folyt) Előző rész 

Miért kiabál egymással egy házaspár, ha dühösek egymásra?

      Egy gyakran hangosan vitatkozó házaspár, akik maguk is csodálkoztak hirtelen indulataikon – mert szerették egymást –, felkerestek egy szent remetét, hogy tanácsot kérjenek tőle. A szent ember meghallgatva őket, így fordult hozzájuk mosolyogva. Tudnotok kell, hogy két ember együttélése, majdhogynem lehetetlen, Isten a házasságot ezért emelte szentségi rangra! Majd megkérdezte tőlük:
‒ Szerintetek miért kiabálnak egymással az emberek, amikor dühösek?
A házaspár elgondolkodott, majd az egyikük így szólt:
‒ Például, ha valaki elveszíti önuralmát a másik ember dolgai miatt, óhatatlanul hangoskodni kezd.
‒ De miért kiabál, amikor a másik ott áll mellette, hiszen halkan is elmondhatná neki azt amit akar, kifogásol? ‒ mondta kérdő a remete.
A házaspár nem talált választ, s ezután a szent a következő magyarázatot adta:
‒ Amikor az emberek feldühödnek egymásra, a szívük eltávolodik egymástól. Minél dühösebbek, annál hangosabbak, és minél jobban kiabálnak, a szívük annál jobban távolodik egymástól. Mert bizony nem a fordítottja történik-e, ha két ember megszereti egymást? Ekkor lágyan és halkan beszélnek, mert a szívük nagyon közel áll egymáshoz. Nem így van ez veletek amikor együtt van a szívetek? Sőt már halkan sem kell beszélnetek, hogy megértsétek egymást! Tehát, közel kell lennetek egymáshoz a megértésben, a türelemben, a szeretetben és az imádságban!
Aztán mélyen a házaspárra nézve, így folytatta:
‒ Amikor vitatkoztok, nagy veszélynek teszitek ki magatokat! Nem csak a hangerőben van a baj, hanem az indulat diktálta szavakban is! Ne hagyjátok, hogy kifejezéstek elvaduljon, s a szívetek eltávolodjon egymástól. Mert különben eljöhet az a nap, amikor annyira megnő a távolság, hogy nem találtok vissza egymáshoz! A megoldás, a közös ima egymásért – mondta nekik a szent remete –, és befejezésként egy maga készítette kis rózsafüzért adott nekik.

És ezzel távoztak, kéz a kézben.

     Szembetűnő, hogy a „fogoly” Piusz pápa 1870. december 8-án Szent Józsefet „az Egyetemes Egyház Védnökének” nyilvánította, melyet utódja XIII. Leó nem csak megerősített, de Szent József ünnepét elsőrangú ünneppé emelte! Sőt Leó pápa 1884 és 86-ban elrendelte, hogy a Szentmisék után az elődje által rendelt imák mellett, mondják el még az általa írt Szent Józsefhez- és Szent Mihály arkangyalhoz intézett imákat is! Leo pápát a Szent József ima megírására nem csak személyes tisztelete, de a Szentlélek általi vezetettsége késztette, miszerint József az Úr és az Istenanya után a szenteket messze felülmúló hatékonyságú közbenjárónk Istennél. Az ún. Szent Mihály ima megírását viszont egy személyesen megélt borzalmas látomása késztette, melyben a sátán kikérte Jézustól az Egyházat, hogy lerombolja! XIII. Leo pápa a Szent Mihály ima misevégi mondását épp ezért tette kötelezővé a Világegyházban! Az indok és szándék az volt, hogy – kijelentése szerint – megvédje az Egyházat a „démoni szellemektől, akik az Örök Városban gyűlnek össze”. Ezeket az imákat a három Üdvözléggyel és a Salve Reginával ‒ esetenként már csak az utóbbi kettőt ‒ később „Leo-imáknak” nevezték.

Sajnos, egyházi vezetőink közt mára teret nyert az a meggyőződés, miszerint „az elődök rendelete, nem kötelezi az utódokat”! De nem volt ez mindig így!

A XV. Benedek és az őt követő pápák, XI. Piusz, XII. Piusz sőt még XXIII. János pápa is ragaszkodott hozzá, hogy a „Leo-imákat” a Szentmise végén továbbra is elmondják, többek között Oroszország megtéréséért! Annál is inkább, mert nyilvánvalóvá vált, hogy az oroszországi kommunizmus, nem csak a saját ateista államát építette ki, tömeggyilkos módon üldözve a vallást, hanem tévtanaival világuralomra törekszik! És bizony ez volt az, amelyre a Fatimai Szűzanya még időben ‒ az 1917-es lenini puccs előtt ‒ felhívta az Egyház és a világ figyelmét, a lélekgyilkos marxizmus terjesére és egy szörnyűbb világháború lehetőségére! Ezek sajnos a fatimai kérések teljesítetlensége miatt sorra megvalósultak! (Folyt)

   Teljes nevén Montforti Grignon Lajos Mária 1673. január 31-én született a bretagne-i Montfort-la-Cane-ban (ma: Montfort-sur-Meu). Apja kispénzű jegyző volt, akinek húsz évi házassága alatt 18 gyermeke született. Lajos a legidősebb volt az életben maradt testvérek közül.
      Apjától örökölte annak heves vérmérsékletét, ezért már egészen kis korától gyakorolta az önuralmat.
      Húszévesen, a középiskola befejezése után, kiváló ajánlásokkal elindult Párizsba, hogy teológiát tanuljon. Útközben egy koldusnak odaadta kabátját, egy másiknak a pénzét, egy harmadikkal pedig ruhát cserélt, majd térden állva megfogadta, hogy életében nem kíván birtokolni semmit, és egészen a gondviselésre hagyatkozik.
A szakadt, istállószagú fiút ezek után nem fogadták be a Sorbonne-on, hanem egy kisebb papneveldébe irányították. Ez viszont szerencse volt, mert ez a közösség mentes volt a janzenizmus és a gallianizmus eretnekségeitől, ezért Lajos ezt a tiszta közeget isteni jutalomnak tekintette.
     Elöljáróinak engedélyével szeminarista társaiból elkezdte szervezni a „Jézus rabszolgái Máriában” társulatot. Kiváló beszédkészsége ellenére zárkózott és hallgatag volt, mivel a világi társaságban képtelen volt feltalálni magát.
     Rendkívül szigorú időbeosztással naponta négy órát imádkozott, kettőt olvasott, kettőt (!) aludt, a többit tanulással töltötte. Engedelmességét és önmegtagadó, áhítatos lelkületét rendszeresen félreértették, szavait félremagyarázták, ezért többször is megrótták nyilvánosan, ám a büntetéseket sértődés nélkül, „Áldott legyen az Isten!” felkiáltással fogadta.
     1700. június 5-én, 27 éves korában szentelték pappá. Mindenképpen „máriás pap” akart lenni, fő célja a papokból álló Mária Társasága missziós rend létrehozása volt. A domonkos harmadrend tagja lett; tanításainak középpontjába a keresztre feszített Jézus alakját és a rózsafüzért állította.

„A rózsafüzér a legbiztosabb és leghatékonyabb eszköz nagy kegyelmek elnyerésére. Semmiféle nagy dolgot sem valósíthat meg az ember, ha nincs mögötte támogató imaháttér!” ‒ vallotta, és betegek egy kis csoportját gyűjtötte maga köré, hogy imáikat és szenvedéseiket felajánlva esdekeljék ki Isten kegyelmeit a földre. Ők voltak a Bölcsesség Leányai, akik vezetője egy vak asszony lett. Az eladó sorban levő lányoknak megalapította a Szüzek Társulatát, külön lelkigyakorlatokat tartott nekik.

     „Tökéletes Mária-tisztelet” című munkája híven tükrözi, hogy a reformáció terjedésének korában Mária palástja alá akarta összegyűjteni a hívő népeket, hogy megóvja őket a tévtanításoktól. Rendkívül sikeres hitszónok volt, akinek lelkigyakorlataira tömegek tódultak. Sikereivel sok ellenséget szerzett magának, az egyházban mind többen nézték féltékenyen népszerűségét: a janzenisták és a reformátusok egyaránt megpróbálták munkáját ellehetetleníteni, mi több - több alkalommal is meggyilkolni! Írásait, értekezéseit el kellett rejteni.
     Évekig egy kórház lelkipásztoraként dolgozott, de elbocsátották és évekig megalázó szegénységben nyomorgott egy fagyos, lépcső alatti odúban, ahol a bencés nővérek látták el élelemmel. Lelkigyakorlatait betiltották ‒ sőt, később már azt is, hogy misét celebrálhasson. Hatalmas lejárató rágalomkampányt indítottak ellene. Mindez nem keserítette el, sőt szíve telve volt örömmel, mert a máriás lélekkel felajánlott szenvedést mérhetetlen értéknek tartotta.
     Felkereste Avranches püspökét, hogy felajánlja neki szolgálatait, ám ő az egyházmegyéjében mindenféle papi tevékenységtől eltiltotta. Végül egy mérgezett leves okozta legyengülését, majd lassú halálát 1716. április 28-án, Saint-Laurent-sur-Sèvre-ben. Sírja is itt található.
     1888-ban avatták boldoggá, 1947-ben szentté (XII. Piusz pápa).
     Ünnepe április 28.

Forrás: A szerkesztő Szűz Mária Apostola c. könyve.

     Szembetűnő, hogy a „fogoly” Piusz pápa 1870. december 8-án Szent Józsefet „az Egyetemes Egyház Védnökének” nyilvánította, melyet utódja XIII. Leó nem csak megerősített, de Szent József ünnepét elsőrangú ünneppé emelte! Sőt Leó pápa 1884 és 86-ban elrendelte, hogy a Szentmisék után az elődje által rendelt imák mellett, mondják el még az általa írt Szent Józsefhez- és Szent Mihály arkangyalhoz intézett imákat is! Leo pápát a Szent József ima megírására nem csak személyes tisztelete, de a Szentlélek általi vezetettsége késztette, miszerint József az Úr és az Istenanya után a szenteket messze felülmúló hatékonyságú közbenjárónk Istennél. Az ún. Szent Mihály ima megírását viszont egy személyesen megélt borzalmas látomása késztette, melyben a sátán kikérte Jézustól az Egyházat, hogy lerombolja! XIII. Leo pápa a Szent Mihály ima misevégi mondását épp ezért tette kötelezővé a Világegyházban! Az indok és szándék az volt, hogy – kijelentése szerint – megvédje az Egyházat a „démoni szellemektől, akik az Örök Városban gyűlnek össze”. Ezeket az imákat a három Üdvözléggyel és a Salve Reginával ‒ esetenként már csak az utóbbi kettőt ‒ később „Leo-imáknak” nevezték.

 Sajnos, úgy a lelki fejlődésben, mint egyes tervek megvalósításában fékező tényező, hogy egyházi vezetők közt teret nyert azon álláspont, miszerint „az elődök kivizsgálási eredményei, vagy rendeletei nem kötelezi az utódokat”! Számos példát sorolhatnánk fel, például 1917-18-ban a fatimai plébános a püspökének felterjesztett és elfogadott kihallgatási jegyzőkönyvét a püspökváltó utód nem fogadta el, és újbóli vizsgálatot rendelt el a jelenésekkel kapcsolatban. Ez pedig lehet hogy végzetes késedelemt okozott a fatimai kérések megvalósításában! ‒ Visszatérve a „Leo-imák” gyakorlatára! A XIII. Leót követő pápák, még XXIII. János pápa is ragaszkodott hozzá, hogy a Szentmise végén továbbra is elmondják a Szent József és Szent Mihály imákat, többek között Oroszország megtéréséért! Annál is inkább, mert nyilvánvalóvá vált, hogy az oroszországi kommunizmus, nem csak egy ateista államot épített ki, tömeggyilkos módon üldözve a vallást, hanem tévtanaival világuralomra törekszik!

És bizony ez volt az, amelyre a Fatimai Szűzanya még időben ‒ az 1917-es lenini puccs előtt ‒ felhívta az Egyház és a világ figyelmét, a lélekgyilkos marxizmus tévtanainak elterjedére és egy szörnyűbb világháború lehetőségére! Ezek sajnos a fatimai kérések teljesítetlensége miatt sorra megvalósultak!

(folyt) Előző rész (Kép. IX. Piusz pápa)

     A Szent Sebek rózsafüzérének 17 ígérte:

1. Szent Sebeim rózsafüzérének minden egyes szavára, Szent Vérem egy-egy cseppjét hullatom valamely bűnös lelkére.

2. Minden alkalommal, amikor felajánlod Atyámnak Isteni Sebeim érdemeit, hatalmas kegyelemben részesülsz.

3. Azok a lelkek, akik töviskoronámat szemlélik itt a földön, dicsőségem koronáját szemlélhetik majd a Mennyben!

4. Szent Vérem végtelen érdemeiért, mindent megadok, ha valamit Szent Sebeimre való hivatkozva kérsz, mert Sebeimmel és Isteni Szívemmel mindent elnyerhetsz.

5. Sebeimből sarjadnak az életszentség gyümölcsei. Ahogy az olvasztótégelyben az arany megtisztul, úgy a lelked és a társaid lelke is megtisztul Szent Sebeimben.

6. Sebeim meggyógyítják a sebeidet és elfedik hibáidat. Aki tiszteli Sebeimet, annak igaz ismeretei lesznek Rólam, és az elmélkedés, mindig új szeretetet ébreszt benne.

7. Merítsd tetteid Szent Sebeim Vérébe és ettől értékesebbé válnak, s örök értéket nyernek, mégha jelentéktelennek látszó cselekedetek is!

8. Ha felajánlod Sebeimet egy bűnös megtéréséért ‒ mégha ez sikertelen is ‒, mégis oly nagy érdemeket szerzel Isten előtt, mintha megtért volna!

9. Ha nehézségbe kerülsz vagy szenvedés ér, bajaidat helyezd hamar Szent Sebeimbe és én könnyítek terheiden, és enyhülnek a fájdalmaid.

10. A betegek mellett gyakran ismételjétek: 'Jézusom, a te Szent Sebeid érdemei által bocsáss meg neki és könyörülj rajta'! Ez az ima a testet-lelket vigasztalja.

11. Az a bűnös, aki elmondja e fohászt: 'Örök Atya, felajánlom neked a mi Urunk Jézus Krisztus Sebeit, hogy lelkünk sebei begyógyuljanak' ‒ megkapja a megtérés kegyelmét!

12. A Szent Sebeimet tisztelő lélek nem lát halált, hanem a valódi életben részesül.

13. Sebeim rózsafüzérének mondása kiesdi Irgalmasságomat Igazságosságommal szemben.

14. Azok, akik alázattal imádkoznak és szenvedéseimen elmélkednek, részesülhetnek Isteni Sebeim dicsőségében.

15. Aki földi életében gyakran szemléli fájdalmas Sebeimet, az szemlélheti majd Szent Sebeim dicsőségét a Mennyországban is.

16. Azt a lelket, aki életében tisztelte Szent Sebeimet és a tisztítótűzben szenvedő lelkekért felajánlotta az Örök Atyának, azt halála pillanatában a Szent Szűz és az Angyalok kísérik, és Sebeim ragyogó dicsőségében fogadom őket.

17. A Szent Sebek Rózsafüzérének imádkozása megszakítatlan győzelmet fog hozni az Egyház számára! (A nővér sírja a zárda Hétfájdalmú Szűzanya kápolnájában – balra.) (Bef.) (Források az I. részben!) Előző rész

     A Chambon Mária-Márta nővér által kapott Szent Sebek rózsafüzérének keletkezése:

     Mária-Márta nővér küldetése első sorban az volt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Sebeinek érdemeit állandóan gyümölcsöztesse a küzdő Egyház szükségletei, a szenvedő Egyház és különösen a szerzetesi testület javára. Ebben hősiesen hű volt. A Szentséges Sebeknek, mint az üdvösség forrásainak az egész világon való lelkes tisztelete a jövőnek volt fenntartva, és nővérünk életében nem valósulhatott meg, hiszen Jézus megható felhívásai, irgalmas ígéretei csak választottjának halála után lettek a Vizitációs Renden kívül közismertekké. Jézus a szerzetesi testülettől a kegyelmek fejében csak azt kívánta, hogy két gyakorlatot vállaljon magára: a szent órát és a Szent Sebekre vonatkozó fohászok elmondását.

Azért, hogy Jézus felhívásainak és irgalmas ígéreteinek recitálását könnyebbé tegyék, lelki vezető atyáik rózsafüzér alakba foglalták azokat. Az isteni Mester megelégedését nyilvánította, és kérte e jámbor szokás fenntartását. – Tehát a rendes szentolvasón imádkozható!

A keresztre: Jézus Krisztus Isteni Megváltónk! Légy irántunk és az egész világ iránt kegyelmes és irgalmas.

A nagy szemekre: (a Miatyánkok helyett) Örök Atya! Felajánlom Neked a mi Urunk Jézus Krisztus Szent Sebeit, hogy lelkünk sebei begyógyuljanak.

A három egymás melletti kis szemre:

1. Szent Isten, szent erős Isten, szent halhatatlan Isten, irgalmazz nekünk – és az egész világnak. Ámen.

2. Kegyelmezz és irgalmazz nekünk Jézusom a jelen veszedelemben; ‒ födj be minket drága Szent Véreddel. Ámen.

3. Örök Atya! Mutasd meg nekünk irgalmasságodat – a Te egyszülött Fiad, Jézus Krisztusnak Vére által. Ámen.

A tizedekben lévő kis szemekre: (az Üdvözlégyek helyett) Jézusom, Szent Sebeid érdemei által bocsáss meg nekünk és könyörülj rajtunk!

Befejezésül: (háromszor) Örök Atya! Mutasd meg nekünk irgalmasságodat a Te Fiad, Jézus Krisztus Vére által. Ámen.

(Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Összegzés 

     Lukács evangéliumában így int: „Távozzatok tőlem egy szálig, ti gonosztevők! Lesz sírás és fogcsikorgatás!” (Mt 13,27–28). A Jelenések könyve így tanít: „a gyávák, hitetlenek, gonoszok, gyilkosok, kicsapongók, csalók, bálványimádók és hazugok mind a lánggal égő kénköves tóba kerülnek. Ez lesz a második halál.” (21,8.) Értelmezhetjük-e mindezeket a figyelmeztetéseket csak üres fenyegetéseknek – ugyan bizony a mi Urunk ne vinné végbe saját szavát? 

Tény, hogy konszenzus van az apostoli atyák között arról, hogy a pokolnak vannak lakói. Antiochiai Szent Ignác kijelentette: „a családok megrontói nem öröklik az Isten országát”. Szent Kelemen pápa második levelében ezt olvassuk: „Ha elhanyagoljuk az ő parancsait, semmi sem ment meg minket az örök büntetéstől”. Szent Jusztinosz vértanú apologéta hasonlóképpen tanít: „úgy hisszük, hogy azok, akik romlottan élnek és nem térnek meg, örökké tartó tűzzel bűnhődnek”. Szent Iréneusz írta, hogy Isten „elküldi a gonoszság lelki seregeit, és (...) akik vétkeztek és elhagyták hitüket, az istentelenekkel, igazságtalanokkal, törvénytelenekkel, istenkáromlókkal mennek az örök tűzre”. 

Ilyen egyetértést találunk az egyházi tanításban is. Az I. lyoni zsinat (1245), a II. lyoni zsinat (1274) és a firenzei zsinat (1439), akárcsak XII. Benedek pápa Benedictus Deus kezdetű bullája (1336) azt tanítja, hogy mindenki, aki halálos bűn állapotában hal meg, örök büntetést szenved a pokolban. Néhány helyi, középkori zsinat szintén megállapította, hogy akik a bűn állapotában halnak meg, azokat örök kárhozat sújtja. A Katekizmus (KEK 1022, 1035) megerősíti ezt a tanítást.        https://zarandok.ma/a-pokol-valosagos-es-nem-ures/)

Végül: sok szent és más katolikusok is kaptak magánkinyilatkoztatást arról, hogy a pokol bizony nem üres.

Páduai Szent Antal – (1195-1231)

Szienai Szent Katalin – (1347-1380)

Római Szent Franciska – (1384-1440)

Avilai Szent Teréz – (1515-1582)

Pazzi Szent Magdolna Mária – (1566-1607)

Geronimo Szent Ferenc – (1642-1716)

Giuliani Szent Veronica – (1660-1727)

Keresztes Szent Pál – (1694-1775)

Liguori Szent Alfonz – (1696-1787)

Boldog Emmerich Anna Katalin – (1774-1824)

Vianney Szent János – (1786-1859)

Bosco Szent János – (1815-1888)

Lisieux-i Szent Teréz – (1873-1897)

Isten szolgája Hedwig Carboni – (1880-1952)

Isten szolgája Benigna Consolata Ferrero – (1885-1916)

Pietrelcinai Szent Pió atya – (1887-1968)

Szent Fausztina Kowalska – (1905-1938)

Fatimai Lúcia nővér és két szent pásztortársa – (1907-2005)

Felsorolt szentek, segítsétek tisztánlátásunkat és könyörögjetek értünk!

(Bef.) (Források az I. részben!) Előző rész

     Az Úr Szent Sebeire vonatkozó ígéretek kiragadott részleteinek összevont ismertetése:

     „Leányom! A kötelességed abban áll, hogy Szent Sebeimet az Örök Atyának felajánljad, mert ezzel fog diadalt aratni az Egyház. Amíg Sebeimet tisztelik, nincs mitől félned sem neked, sem az Egyháznak! Az én Sebeimből nőnek ki az életszentség gyümölcsei, így Sebeim, Szent Vérem végtelen érdemei által minden kegyelem forrása! Beszéljetek tehát róla újra és újra és igyekezzetek megnyerni a lelkeket Sebeim tiszteletére, melyek mindig frissek, mintha most kapnám azokat a Kereszten. Sebeim szemléletében mindent megtaláltok a magatok és mások számára. Szüntelenül hívjátok segítségül és másokat is ösztönözzetek erre, hogy ezt az áhítatot a lelkekbe véssétek. Az a bűnös, aki elmondja e fohászt: 'Örök Atya, felajánlom neked a mi Urunk Jézus Krisztus Sebeit, hogy lelkünk sebei begyógyuljanak ‒ megkapja a megtérés kegyelmét'. A betegek mellett gyakran ismételjétek: 'Jézusom, a te Szent Sebeid érdemei által bocsáss meg neki és könyörülj rajta'! Merítsétek tetteiteket Sebeimbe, ettől értékesebbé válnak és örök értéket nyernek, mégha jelentéktelennek látszók is! Ha nehézségbe ütköztök vagy szenvedtek, bajaitokat hozzátok hamar a Sebeimbe és én könnyítek terheiteken. Ahányszor tiszta szívvel tekintetek Feszületem egy-egy sebére, mindannyiszor öt tisztítótűzben szenvedő lélek szabadulását nyeritek el. Ha tiszta szívvel imádkozzátok a Keresztutat, akkor minden állomásnál öt lélek szabadul ki a szenvedés helyéről Sebem érdemeiért. Szent Sebeimnek esdeklése lehozza Isten kegyelmét az égből és a tisztítótűzben szenvedő lelkeket felviszi a mennybe, mert Sebeim a szenvedő lelkek legnagyobb kincse! Minden szó, amit Sebeim tisztelete érdekében szóltok, örömet szerez nekem és számontartom azokat. Ez a bensőséges tisztelet egyszerű és könnyű módja üdvösségeteknek, mert Sebeim fogják a ti sebeiteket begyógyítani. Azokat a lelkeket, akik nem tisztelik Szent Sebeimet, hanem nevetség tárgyává teszik, elvetem, amiként azon bűnösöket is, akik nem akarnak tudni a Keresztemről. Bár türelemmel elviselem őket, de eljön a Nap, amikor Isteni Igazságosságom megítéli őket! Imádkozzatok tehát sokat, hogy Szent Sebeim ismerete elterjedjen az egész világon!”

Mária Márta nővér számos alkalommal vigasztaló szavakat is hallott az emberiség jövőjéről! „Az Egyház és a világ teljesen helyre fog állni, Szent Sebeink irgalma és a Szűzanya közbenjárása által!” A nővér látta ugyanis a földgömböt Urunk alatt, amelyet a Szent Sebekből áradó öt vakító sugár – az egyik különösen erős ragyogással – beborította az az egész Földet. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

A pokol létezésében minden idők népei hittek 3.

     A görög és latin ókor is mesél a pokol borzalmas végnélküli büntetéseiről, eléggé pontos ábrázolásokban. Szókratész mondja fiatal tanítványának, Platónnak: „Az istentelenek, akik a szent törvényeket nem tisztelték, a Tartaroszba fognak hajíttatni, hogy soha vissza ne térhessenek, hogy ott borzalmas és örökké tartó szenvedés legyen osztályrészük. És Platón még ezt fűzi hozzá: „Hitelt kell adnunk azoknak a régi hagyományoknak, melyek azt tanítják, hogy a lelket az élet után el fogják ítélni és meg fogják büntetni, amennyiben nem úgy éltek e földön, ahogy kellett volna.” Arisztotelész, Cicero és Seneca ugyancsak azokról a tradíciókról beszél, melyek az idők végtelenjébe nyúlnak vissza. Homérosz és Vergilius halhatatlan költeményekben képszerűen örökítették meg ezeket. Ezekben nagy igazságokat találunk, a pogányok által ugyan eltorzítva, de mégis megőrizve. A gonoszok szenvedései itt is örökké tartanak, és az író egyiküket, mint „örökké a pokolba szögeztettet” ábrázolja.

Ahogy elkezdünk az ókor történelmének zűrzavarában vizsgálódni, biztosan megta-láljuk ezt a hitet a legrégibb népeknél is, akiket csak ismerünk. Ezt az univerzális, meg nem cáfolt és megdönt-hetetlen hitet elsőként egy szkeptikus filozófus, Pierre Bayle állapította meg és ismerte el.

Amerika, Afrika és Óceánia legdurvább babonáiban is találunk maradványokat belőle. Meglepő nyomai találhatók meg India és Perzsia pogányságában, míg a mohamedán vallás a poklot dogmáihoz számolja.

Áttekintve négy pontban:

1) Tudott, hogy a kereszténységben a pokol dogmája, a hit egész tanrendszeré-nek alapigazsága! Tanítják is, de pl. a szentbeszédekben már nem hallani róla, mintha a modern (modernista) teológiában szégyellnivaló lenne! Példa erre egy pap esete, aki egy Fatimai Szeplőtelen Szív kép kiadásához egyházmegyei engedélyt kért ezen hátszöveggel: „Imádkozzatok sokat, nagyon sokat és hozzatok áldozatot a bűnösökért, mert sok lélek a pokolba kerül, mivel nincs aki áldozatot hozzon és imádkozzon értük”! (1917. augusztus 19.) Nos főpapja így válaszolt: „Nem kell a pokollal állandóan riogatni és pánikot kelteni”! Így aztán a szentkép hátulján csak ez olvasható: „Imádkozzatok sokat, nagyon sokat a bűnösökért”!

2) Szinte érthetetlen ‒, hogy még a protestáns doktrína sem merészelte a kárhozat lehetőségének tanát megingatni! Különös, hogy Luther és Kálvin annyi sok „átértelmezés” után is megtartotta ezt a félelmetes igazságot!

3) Az ateisták azon vádja, hogy az egészet a „papok találták ki”, legfeljebb csak azt igazolja, hogy ők is keresztény kultúrán nevelkedtek. Mint az előző posztban olvashattuk, minden korban hittek a halál utá-ni büntetés lehetőségében!

4) Amiről olvashattak az a földi élet végzetes tétje: üdvösség, vagy kárhozat, mely rajtunk múlik! Szerény eszközömmel erre próbáltam felhívni Olvasóim, de főleg a klérus figyelmét! Figyelmeztessük szeretteinket, felebarátainkat, Isten Népét! Szóljunk, akár alkalmas akár alkalmatlan, mert azok a lelkek fognak majd a legjobban vádolni Isten előtt, akiknek szólhattunk volna, de nem tettük meg!

Minden idők minden népe elfogadta tehát a pokol létezését! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

     Némelykor újra és újra érezte az „éhség mártiromságát”, és Isteni Mestere titokzatos végzéseiben jónak látta, hogy ennek kínjait is elszenvedtesse vele, de egyúttal megjelölve neki a hathatós segélyforrást: „Ha éhes vagy imádkozzál, az ajkadat Szívemre szorítva! Jer kedvesem, táplálkozzál sebeimben, és e táplálékot soha meg nem unod!” ‒ És ez kedves Olvasó, a misztika csúcsa!

Mária Márta nővér szerint a világ összes örömei sem hasonlíthatók ahhoz, amelyet ő érzett ezen pillanatokban és amelyek egész lényét eltöltöltötték.

Mária-Márta nővér személyét és jelenségeit három ‒ a misztikában képzett ‒ pap alaposan megvizsgálta. Kiálltak a jelenések hitelessége mellett és azt tanácsolták akkori főnökének, hogy írásban rögzítse az összes jelenséget, de tartsa azokat titokban.

A főnöknő jegyzetei a következő szavakkal kezdődnek: „...Isten nyilvánvalóan kiválasztott egy lelket kis családunkból, aki által újra fel akarja éleszteni az áhítatot századunkban Urunk Szent Sebei iránt. Ez az eszköz Mária-Márta Chambon, akit az Úr kézzelfogható jelenlétével áldott meg. Minden nap megmutatja neki Szent Sebeit, hogy kegyelmeit az Egyház szükségleteire, a bűnösök megtérésére, szerzetesi közösség gondjaira és különösen a purgatóriumban lévő lelkekre fordíthassa. Naponta tapasztaljuk, hogy mennyit érhet el imája Istennél.”

Mária Márta nővér 1907. március 22-én halt meg Chambéryben, miután az Úr az előző karácsonykor bejelentette közelgő halálát. Érdekesség, hogy a nővér elhunyta után az arcvonásain, olyan rendkívüli fiatalos üdeség tükröződött, amilyen nem volt soha életében. Elöször a rend temetőjében hantolták el, majd tíz évre rá 1917. májusában csontjait a rendház kápolnájában helyezték el!

1937. április 22-én megnyílt a boldoggá avatási eljárása, mely még nem fejeződött be. Jézus Öt Sebének tisztelete halála után mégis elterjedt, de sajnos a II. Vatikáni Zsinat után hanyatlásnak indult, melyet csak az egyházi hagyomány és az engesztelés tud feléleszteni! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

A pokol létezésében minden idők népei hittek 2.

     Ezer évvel a kereszténykor előtt, amikor még se a görögökről, se a rómaiakról nem volt szó, Dávid és Salamon gyakran beszélgettek a pokolról, mint egy létező nagy igazságról, mely olyannyira ismert volt mindenki előtt, hogy még arra sem volt szükség, hogy bizonyítsák. A Zsoltárok könyvében többek között ezt mondja Dávid a bűnösökről: „Térjenek az alvilágba a vétkesek.” (Zsolt 9,18)

Máshelyütt a pokolbeli szenvedésekről, „az alvilág gyötrelmeiről” szól. (Zsolt 17,6) Salamon sem kevésbé formális. Miközben az istentelenek javaslatait – akik az igazakat félrevezetni és megsemmisíteni akarják – tárgyalja, így idézi őket: „Nyeljük el élve, mint az alvilág.” (Péld 1,12)

És a Bölcsek könyvének ismert helyén, ahol az elkárhozottak reménytelenségét oly hatásosan ábrázolja, hozzáteszi: „a gonosz reménye olyan, mint a szélhajtotta pehely, mint a könnyű hab, melyet vihar kerget.” (Bölcs 5,14-15) Másutt: „A bűnösök társasága kóc-csomó, és végezetük tűzláng! A végén alvilág van, sötétség és bűnhődés.” (Sir 21,10-11)

Két évszázaddal később, több mint nyolcszáz évvel Jézus Krisztus előtt Izajás próféta ezt mondta Luciferről: „Hogy is hullottál le az égből, te fényes csillag? Azt gondoltad magadban: Felszállok a felhők magasába, hasonló leszek a Fölségeshez! És lám! Az alvilágba zuhantál alá, a mélységes szakadékba.” (Iz 14,12-15)

Ez alatt a szakadék alatt azt a rettenetes folyékony tömegű tüzet kell érteni, amely a föld mélyén elrejtve létezik, és amelyet az Egyház, mint a pokol helyét nevezi meg.

Salamon és Dávid is erről az égő mélységről beszélnek. Próféciáinak egy másik helyén Izajás tűzről, a pokol örök tüzéről szól: „Rémület fogta el Sionban a bűnösöket, az istenteleneket félelem szállta meg: Ki lakhat közülünk együtt az emésztő tűzzel, s melyikünk maradhat az örök lángokhoz közel?” (Iz 33,14)

Dániel próféta, aki kétszáz évvel Izajás után élt, miközben az utolsó feltámadásról és ítéletről beszél, ezt mondja: „És mindazok, akik a föld porában alszanak, feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra.” (Dán 12,2) Ugyanezt találjuk a többi prófétánál is, egészen a Messiás előfutáráig, Keresztelő Szent Jánosig, aki Jeruzsálem népének úgy beszél a pokol örök tüzéről, mint egy olyan régóta ismert igazságról, amiben soha senki nem kételkedett. „Aki pedig utánam jő” – „majd megtisztítja szérűjét, a búzát csűrébe gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzbe vetve elégeti.” (Mt 3,12) (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

     Mária-Márta nővér újra és újra ismételgetett kérésére az Üdvözítő a szenvedést átváltoztatta kevésbé feltűnőre. (1875 augusztusában) A sebek begyógyultak, viszont a vér oly erővel tódult fejébe, hogy kegyetlen fájdalmakat kellett elszenvednie. Mindazáltal ezek a fizikai fájdalmak semmik voltak azon lelki kínokhoz képest, amelyeket el kellett viselnie. És ezzel bizony, Chambon Mária-Márta nővér életének misztikus megélései nem értek véget!

Az Úr lépésről-lépésre vitte bele egy rendkívüli életállapotba. Ez abban mutatkozott meg, hogy pl. 1869. január 25-én kezdődően semmit, még egy csepp vizet sem vett magához. 26-án és 27-én a szomjúságtól eltikkadva, kevés friss vízzel enyhítette azt. Ez így történt, kivéve egy napot, amidőn az Úrtól engedélyt kapott, hogy az étterembe mehessen, szomszédja megnyugtatására, aki aggódott érte.

1869. február 9-én Hamvazószerdán, megivott egy csésze tejes kávét. Ezután nagyböjt első vasárnapjáig semmit sem fogyasztott, ám ezen reggel kevés levest evett, amelytől nyomban rosszul lett. Mária-Márta nővérnek, így be kellett érnie napi egy-két csepp friss vízzel. A lélek és a test föltétlen Ura azonban hamarosan ezt a csekély enyhülést is megvonta tőle. Ettől kezdve négy és fél évig a szentáldozás volt egyetlen és kizárólagos tápláléka.

Egyébként – így írja a főnöknő – „kis nővérünk erős és egészséges volt, akár padlót is súrolt, sőt jobban érezte magát, mint amikor rendes étkezésen vett részt. Ha kérdezem, egészen vígan jelenti: Semmi gyengeséget nem érzek, munkámat ma is oly könnyen teljesítettem, hiszen sokkal erősebbnek érzem magamat, mind valaha!”

A feljegyzések szerint azonban Mária-Márta nővér némelykor mégis érezte, hogy ereje fogy. Az Úr megengedte neki ezt, mert ha ilyenkor hozzá sietett, s a kórus rácsánál leborult a padlót csókolva, szerető szívvel így panaszkodott: „Látod, Jézusom, erőm csak annyi maradt, mint a pornak!” Ennek az alázatos imának Jézus nem tudott ellenállni, s megnyitotta fénytől sugárzó Szívét, így szólva hozzá: „Íme a te erőd, jöjj, fogadj engem és én, mint az olaj, tagjaidba ömlök, hogy megerősítselek téged.” Erre mintegy új vér kezdett ereiben keringeni, csodálatos frissességet adva neki. (Lent: A Chambery-i Vizitációs Zárda) (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Prágai Szent Adalbert (956-997)               

A cseh származású Szent Adalbert szülei fogadalmat tettek, hogyha megszűnik gyermekük rossz egészsége, akkor felajánlják Istennek. Adalbert fiatalon lett Prága püspöke, de 988-ba n otthagyta a helyét, mert hiábavalónak látta lelkipásztori munkáját az adott körülmények között. Eredetileg Jeruzsálembe készült, de Rómában megállt, ahol négy éven keresztül visszavonult életet élt egy kolostorban. Visszatérésekor Magyarországon Szent István királyt ő részesítette a bérmálás szentségében. Maga többször járt Géza fejedelem udvarában, s szívélyes kapcsolatot alakított itt ki. Adalbert társai, tartva III. Ottó ellenpártjának a bosszújától, Magyarországra jöttek, ahol Pannonhalmán Géza fejedelem, majd Szent István támogatásával monostort építettek. Szent Adalbertet 997-ben miseáldozat közben ölték meg a pogány poroszok, akik közé téríteni ment. Több lándzsaszúrással kivégezték, majd lefejezték. Testét előbb a gnieznoi katedrálisban, majd 1036-ban Prágában temették el. ( Forrás )

A pokol létezésében minden idők népei hittek 1.

     Azt, amit minden idők népei mindig hittek, a közös értelem igazságának nevezik – vagy ha jobban tetszik –, általános és univerzális érzésnek. Ha valaki megtagadná ezen nagy igazságo-kat, arra helyesen mondják, aligha van a józan eszénél. Badarság ugyanis azt hinni, hogy minden kor minden emberével szemben egyedül neki van igaza. Mert a cáfolhatatlan valóság az, hogy minden időben, a világ kezdetétől napjainkig minden nép hitt a pokol létezésében. Ilyen-olyan néven és formában, de hittek a gonoszok borzasztó és végnélküli büntetésében, amelyben a halál után a tűz mindig szerepel. Vagyis egy biztos tényről van szó, amelyet a nagy keresztény filozófusaink is oly világosan kifejtettek, hogy alapjában véve fölöslegesnek tűnik ennek bizonyításán fáradozni.

Mózes könyveiben a kezdetektől fogva szerepel a tűz örök poklának képe. A „pokol” kifejezés szó szerint megtalálható itt: így például a Számok könyvének tizenhatodik fejezetében olvassuk, hogy három levitát; Korét, Dátánt és Ábiront elevenen nyelt el a pokol, mert Istent káromolták és Mózes ellen lázadtak. (ld. Szám 16,28-35) A Deuteronomium-ban Mózes szájával ezt mondja az Úr: „Tűz lobban fel haragomban s elhatol az alvilág mélyéig.” (MTörv 32,22)

De a hellénizmus korában írt könyvek is képviselik azt a gondolatot, hogy a gonoszokra büntetés vár a túlvilágon (Dán 12,2; 2Makk 6,26; Bölcs 4,19; 5,3-13; vö. az ebből a korból származó ún. Izajás-apokalipszist: Iz 14,11; 24,21-22). Egyes próféták szerint a Hinnóm völgyébe jutnak, ahol férgük meg nem hal és tüzük ki nem alszik (Iz 66,24; vö. Jer 7,32; 19,6). Ez a völgy (Gé-Hinnóm, ebből származik a gehenna szó) Jeruzsálemtől délre volt, és ott valamikor emberáldozatokat mutattak be máglyán elégetve; később a szemetet hordták ide és égették el.

Jób könyvében olvashatjuk, hogy az istentelenek, kiknek élete anyagi javakban bővelkedett, azt mondták Istennek: „Hagyj minket békében, nem vagyunk kíváncsiak utaidra! Vajon ki az a Mindenható, hogy szolgáljunk neki, és mi haszonnal járna, ha hozzá imádkozunk?” És ezek az istentelenek: „Egy pillanat alatt szállnak az alvilágba.” (Jób 21,13-15) Jób a poklot a sötétség honának nevezi.

Az egyházatyák már az első század óta kevés kivétellel azt írják, hogy a pokol nemcsak az utolsó ítélet után, hanem a halál után rögtön megkezdődik. A pokolnak mint büntetésnek létezését már az 500 körül keletkezett Damasus-féle hitvallás (DS 72) is leszögezte, és ez vált dogmává. Gondolkozzunk el ezeken! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

     1866. szeptemberétől kezdődően az Úr ismét megjelent a nővérnek és arra kérte, hogy osztozzon szenvedéseiben. Beszélt neki szenvedő szeretetének misztériumairól: „Szent Anyám után egyetlen lélek sem részesült abban a kegyelemben, hogy éjjel-nappal szemlélhesse Szent Sebeimet. Leányom! Felismered-e Sebeim kincsét, mert a világ figyelmenkívül hagyja! Akarom, hogy elmélkedj Szent Sebeimről, hogy jobban megértsd és megértesd, mit tettem szenvedéseimmel érted és értetek. És ha felajánlod Atyámnak Isteni Sebeim érdemeit, hatalmas kegyelmeket nyerhetsz a lelkek javára.”

Valahányszor Urunk látható sebekkel jelent meg Mária-Márta nővér előtt, minden seb káprázatos fénnyel ragyogott, de Szent Szívének Sebe, olyan ragyogással tündökölt, hogy a többi elhomályosult mellette. Az Úr gyakran megerősítette, hogy Mária-Márta nővért választotta ki arra, hogy befejezze azt a munkát, amelyet Alacoque Szent Margiton keresztül kezdett el. „Gyere tehát a Szívembe és ne félj semmitől. Meríts szeretetet ebből Szívsebemből és öntsd ki a világra! Hóhéraim jól tették, hogy átszúrták oldalamat, kezeimet és lábaimat, mert ezáltal Irgalmam forrásait nyitották meg, ahonnan bőségesen ömölhet a világra!”

„Te Jézus Krisztus vértanúja vagy” – jelentette ki neki egy alkalommal – készülj rá, hogy egymásután minden sebemben részesülsz.

1874. június 12-én, Jézus Szíve ünnepének hajnalán, Mária-Márta nővér kiterjesztett karokkal feküdt a földön. Miközben bensőségesen egyesült az Úrral, aki megjelent neki és e pillanatban úgy érezte, mintha tüzes vas fúrta volna át bal lábát. Két hét múlva a jobb lábán is megkapta ugyanezt a sebet. Fájdalma ez alkalommal rendkívül erős volt és alig bírt járni. Ő ezt követően esedezve kérte Jézust, hogy ezen stigmákat tegye észrevétlenné. Kérése ellenére, minden szerdán vér kezdett folyni e sebekből, és csak péntek este szűntek meg. Az első alkalmakkor oly mértékben vérzett, hogy cipője egészen megtelt, sőt időnként a töviskorona stigmái is feltüntek. Főnőnője ezt írta naplójába a nővér közbenjáró kegyelmeiről: „Jézus a szeretete tárgyává és jó tetszésének áldozatává teszi őt, és mi hálával telve, folyamatosan tapasztaljuk imáinak hatékonyságát.” (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

https://youtu.be/cUoj4sdZL8k

     Péter apostol így int a Második Levelében: „Akadtak a nép körében hamis próféták, ahogy a ti körötökben is föllépnek majd hamis tanítók, akik romlásba döntő tévtanokat terjesztenek. (2Pét 2,1); Sokan fogják követni eltévelyedéseiket, s miattuk becsmérelni fogják az igazság útját. Nyereségvágyból fakadó szavaikkal igyekeznek megvásárolni titeket; de az ítélet már régóta készül ellenük, s a rájuk váró pusztulás el nem alszik. (2Pét 2,2-3); Ti tehát, szeretteim, miután mindezt előre tudjátok, vigyázzatok, hogy az istentelenek tévelygése magával ne ragadjon titeket, és el ne veszítsétek saját szilárdságotokat.” (2Pét 3,17);

Máténál olvassuk: „Virrasszatok tehát és minden időben imádkozzatok, hogy megmeneküljetek mindattól, ami be fog következni, és megállhassatok az Emberfia előtt.” (Mt 24,25)

Szent Lukács még hozzá fűzi: „Íme, előre megmondtam nektek.” (Lk 21,36)

Én pedig kedves Testvérek azt mondom, kérjük Isten Szentséges Anyját,

hogy mielőbb árassza ki Szeretetlángjának kegyelmi hatását az egész emberiségre,

mely nekünk az lesz, mint Noénak a Bárka volt! Amen.

(Vége!)

Előző rész

A kárhozat kínjai 2

     Az érzésbeli kín létezését az Írás szintén tanítja: Az Üdvözítő tanítása szerint ott jajgatás, sírás és fogak csikor-gatása lesz; a kárhozottak a külső sötétségre vettetnek, hol férgük meg nem hal és tüzük el nem alszik. Ahhoz nem fér kétség, hogy a Szentírás a kárhozat tüzében összpontosítja és szemlélteti mindazokat a büntetéseket, melyek érzés, kínzatás jellegűek.

S itt a teologiának sokat vitatott kérdése, miképp kell érteni a pokol tüzét? A szentatyák állásfoglalása etekintetben nem mindig határozott és nem egyöntetű. Többen a tüzet főként a lelkiismeret furdalásaként értelmezik. Sokkal határozottabb Nagy Szent Gergely, aki szerint a kárhozat tüze anyagi tűz, jóllehet más tulajdonságai vannak, mint a földi tűznek: éget, de nem éget el és nem világít. A férget egységesen átvitt értelemben magyarázzák.

A Szentírás is egyértelműséggel valóságos tűzre gondol, de megerősíti ezt az észbeli megfontolás is, miszerint a pokol tüze fizikai hatékonysággal, olyan kínokat kelt a lélekben, minők az égés fájdalmai a testi lényben. Tehát nem maga a tűz fizikai érintése váltja ki a kínokat, hanem az intenciós hatása általában.

Szent Tamás alighanem helyes úton jár, amikor úgy véli, hogy a kárhozat tüze elsősorban az ördögnek és az ő angyalainak készült; ámde szellemi lényeket az anyag magától csak intenciós ráhatás révén kínozhat, vagyis azáltal, hogy elméjüknek és akaratuknak tartalmat nyújt. Minthogy azonban ez a tűz testi lényeknek (a kárhozott embereknek) is van szánva, fizikai-kémiai ingerhatással is kell rendelkeznie.

A kárhozat szenvedésének két fő mozzanata közül az elvetésnek van elsődleges is alapvető jelentősége. Isten nélkül élni és örökre szent haragját érezni, cél és remény nélkül örökre hányódni, oly súlyos dolog, hogy maga az Isten nélküliség a szenvedés lényege, tehát maga a kínok semmit sem csökkennének, ha ki is aludna a pokol tüze!

XVI. Benedek, Róma egy északi elővárosában tartott miséjén kijelentette, hogy „a pokol márpedig létezik, a bűnösök pedig tényleg az örök kárhozat tüzében égnek”.

A pápa, aki korábban a katolikus dogmarendszerért felelős egyházi testületet vezette, a bűnbocsánatot nevezte a keresztény vallás alapkövének. Ugyanakkor, mint mondta, a kereszténység nem kötelező, valójában „ajándék, egy üdvös ajánlat az emberiségnek”. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Felhasznált források:

http://www.ppek.hu/konyvek/Chambon_Maria_Marta_nover_1.pdf

http://www.kath-info.de/chambon.html

https://www.immaculatemother.org/five-wounds

https://mariaszazada.hu/szent-sebek-rozsafuzere/

     Akinek kezébe kerül a Szent Sebek ájtatosság füzetkéje, az csak rövid ismertetést talál Tiszteletreméltó Chambon Mária Márta kiváltságolt nővér életéről. Poszt-sorozatomban az ő életének és misztikus élményeinek bővebb bemutatását kisérlem meg.

1841. március 6-án született Franciska Chambon néven a franciaországi Croix-Rouge faluban. Szülei egyszerű és szegény földművesek volt, de hitben igen gazdagok. Franciska okos és jámbor kislány volt, aki már 8-9 éves korában mennyei kegyelmekben részesült. (Alul a szülőháza.)

1850. Nagypéntekén látta a keresztre feszített Krisztust szétmarcangoltan, vérrel borítva, rettenetes állapotban! Az imádandó oldalsebéből kiáradó kegyelem sugarai, a lányka lelkében felgyújtották Jézus Isteni Szívével való szorosabb kapcsolat vágyát a szeretet szentségében. Az esemény olyan mélyen érintette, hogy elhatározta, hogy attól kezdve igyekszik Istennek szentelni az életét.

Még ugyanezen évben az elsőáldozásakor, látta a Kisjézust és Őt vette magához, ám az Kisjézus megszólalt: valamennyi szentáldozásod alkalmával, ez mindig így lesz.

A plébános látva Franciska elmélyült buzgóságát, megengedte, hogy gyakran járulhasson szentáldozáshoz. Előfordult, hogy a Boldogságos Szűz adta neki Jézuskáját. Végül a napi munkájában is úgy érezte, hogy a Kisjézus vele van, mindenhová elkiséri! Amikor füvet vagy száraz gallyat szedett a Kármelita- és a Vizitációs Nővérek kolostorai mellett, nem szűnt meg az Urat kérni, engedje meg, hogy végre ő is „oda” bekerüljön.

Franciska közel 21 éves volt, mikor 1861-ben megnyílt számára a Chambery-i Vizitációs Zárda kapuja. Kilenc hónapi jelöltség után, a fehér fátyollal együtt megkapta a Mária-Márta nevet, amely illett hozzá, hiszen a napi nehéz kolostori munkáját egybekötötte mély benső életével. Öröme határtalan volt és úgy érezte, hogy a mennyország a szívében van!

1864. augusztus 2-án tette le szerzetesi fogadalmát. (Folyt.)

     Szem előtt kell tartanunk ugyanis, hogy Jézus Krisztus a Kereszten haldokolva Őt adta oda a tanítványnak, hogy legyen a mi anyánk a kegyelem rendjében (vö. Jn 19,26-27.). Mert mint Anya, együtt szenvedett Kereszten haldokló Fiával, s „tőr járta át szívét” (vö. Lk 2,35.), társi feladatának ezen csúcspontján, amikor a Szentlélek ereje és fénye ragyogta be a lelkét. A Fájdalmas Anyát ez erősítette meg, hogy a végső időkig segítse Isten gyermekeit, üdvösségükért folytatott küzdelmükben!

Senki előtt nem lehet kétséges tehát, hogy Mária megváltó-társi tevékenysége, igazában korunkban írja a világtörténelem végső és diadalmas fejezetét. Tény ugyanis, hogy már eddig is korszakváltást jelentettek a Mária-dogmák kihirdetései! A négy dogma ‒ amiként a nagy Mária-jelenések is ‒, evangelizációs iránymutatók egyházuknak, így hasonló korszakválást jelentene a Szentszék által kihirdetendő ötödik dogma is!

Ezért, rózsafüzér-imáinkban kérjük Egyházunkat, hogy mihamarabb hirdesse ki az ötödik Mária-dogmát: „a Megváltó Társa, Közvetítő és Szószóló” kijelentéssel!

Az Istenanya célja ugyanis a megváltás sikeres beteljesítése, az emberiség megmentése ‒ Krisztus a mi Urunk által!

Egyház Anyja, te vagy az emberiség reménye! Esdd ki számunkra Szent Fiad irgalmát,

és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre! Amen.

     A Szűzanya: „A választott lelkeknek meg kell küzdeniük a sötétség fejedelmével. Mert borzalmas zivatar ez, sőt orkán, mely még a választottak hitét és bizalmát is el akarja pusztítani. Ámde a most készülő rettenetes viharban érezni fogjátok Szeretetlángom fel-felvillanó és eget-földet bevilágító fényességét, kegyelmi hatását, mely bevilágít a lelkek sötétjébe is.” (Vö. II/100) ‒ Idézetek vége! 

   Küzdjünk tehát és bizakodjunk, mert ugyan erőfeszítéseink mellett is lehetnek megpróbáltatásaink, szenvedések és lelki szárazság (Gal 5,24), de rendelkezésünkre áll a Mennyei Atya szerető közelsége, a Fiú világossága, a Szentlélek ereje és az Istenanya közbenjárása. A Galata levélben olvashatjuk: „Ha a Lélek szerint élünk, viselkedjünk is a Léleknek megfelelően. Ne törtessünk kihívóan, egymásra irigykedve a hiú dicsőség után!” (Gal 5,25-26)

Tudnunk kell, hogy az ember jóra való erőfeszítések nélkül minden rosszra képes! Ezért hirdeti Jézus már nyilvános fellépésének kezdetén, nélkülözhetetlen feltételként a megtérést: „Az idő betelt: közel van az Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az üdvösség jóhírében.” (Mk 1,15)

Ezen előadásom címe: Íme jelet kaptatok, térjetek meg! Most azonban hozzá fűzöm: ugyan bizony még mire vártok? Ennek nyomatékaként további intelmeket idézek a Szentírásból:
Szent Júdás levele: „Szeretteim, gondoljatok arra, amit Urunknak, Jézus Krisztusnak apostolai megjövendöltek. Megmondták nektek, hogy az utolsó időben lesznek majd, akik gúnyolódnak, akik istentelen szenvedélyeiktől vezettetve élnek. Ezek azok, akik szakadást okoznak, akikben nem él a Lélek. De ti szeretteim, a ti szent hitetek alapján épüljetek fel; imádkozzatok a Szentlélekben, tartsatok ki az Isten szeretetében, és várjatok Urunknak, Jézus Krisztusnak örök életet szerző irgalmára.” (Júd 1,17-21)

(folyt.)

Előző rész

A kárhozat kínjai 1

     Szent Tamás mélyen járó fölfogása szerint a kárhozat nem egyéb, mint a bűn legbensőbb mivoltának kibontakozása és végső gyümölcseinek megérlelése. A bünben ugyanis az ember a teremtmények kedvéért elfordult Istentől; amit maga akart, azt megkapja a kárhozatban, még pedig teljességében, leplezetlen mivoltában és végső következményeiben. Elfordult Istentől, tehát Isten nélkül kell élnie és ez az elvetés kínja. Isten helyett a teremtményekben kereste életének célját és tartalmát; tehát Isten áldása a számára átok és kín lesz. Az Üdvözítő szavai: „Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre!” (Mt 25,41)

Az elvetés a kárhozottak első és alapvető szenvedése. „Távozzatok”, ezt a szót kell először hallaniuk. (Nem ismerlek titeket, honnét valók vagytok; félre tőlem mindnyájan, ti gonosztevők. Ennek értelmében a kárhozottak ki vannak zárva Isten színelátásából; és mivel a jelen üdvrendben csak természetfölötti végcél van, ki vannak rekesztve Isten bárminő bírásából.

Ez pedig büntetés, sőt az összes lehetséges kínok és büntetések közül a legnagyobb!

a.) Mert a szellemi teremtménynek legmélyén gyökerező létigénye Istenben élni; az egyetlen léttartalom, mely végleg ki tudja elégíteni: a föltétlen igazság, melyen megnyugszik örökké kutató elméje, a tiszta és teljes jó, melyet boldog célhoz jutással átölel lelke. Ha ettől elesett, elesett létének és tevékenységének természetszerű léttartalmától, s nem ér nyugvóponthoz legmélyebb igyekezete. Az örök homályban tapogatózó, a soha ki nem elégülő sóvár vágy, a törtető, de semmit el nem érő akarat, a folyton fürkésző, de semmit meg nem oldó elme gyötrődése, a teljes értelmi és szívbeli üresség: mind csak rendkívül halvány színek az elvetés kínjainak ábrázolására.

b) A földön az Isten nélküli élet, sokaknak nem jelent hiányérzetet. Ám ne feledjük, hogy a földi élet próbajellegének megfelelően a rossz mellett jó is van, vagyis valamiképp részesül Istenből, ha szívében tagadja is A másvilágon azonban a próba véget ért, a jó és rossz, az istenes és istenellenes tényezők szétválasztása már teljes! Akik személyes bűnökért kárhoztak el, azok számára az istenlátás elvesztése, nem csupán a jótól való lemaradást jelenti, hanem a szeretet teljes megszűntét, melynek eredménye állandó istengyűlölet, a bűnben való megrögződés. A látszatokból kijózanodott bűnös lélek az istennélküliség sivárságát éli meg, teljes vigasztalanságában és reménytelenségében. Ez az elvetés büne, a pszichologia nyelvére leforditva: a lélek örök hazátlansága. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

     Sajnos azonban ezen kötelező hittétel kérdésében is akadnak, akiknek fenntartásaik vannak! Ugyanis vitát képez, hogy a Szent Szűz meghalt vagy csak elszenderült, Efezusban, vagy Jeruzsálemben van-e a sírja, ha egyáltalán eltemették! Csak megjegyzem, hogy egyházi hagyomány, hogy valamely szent tiszteletére ott épül templom, ahol elhunyt. Nos, a világon az első Szűz Mára templom Efezusban épült meg, ahol később megtartották a III. Egyetemes zsinatot! Ezzel szemben Jeruzsálemben csak 560-ban építették meg a „Dormitio ‒ Mária sírja” templomot!

Bizony már régóta aktuális az ötödik Mária-dogma kihirdetése, mely szóba került már a II. Vatikáni Zsinaton is. Mária részvételét az üdvösség művében az anyaság fogalmával igyekeztek kidolgozni, annál is inkább, mert az Egyház maga is anya, sőt Mária Szeplőtlenségében, mintegy az Egyház elővételezése!

Csak az előzőek gondolati sejtetéseként megemlítem meg, hogy Ida Peerdeman amszterdami látnoknak állítólag azt mondta a Szent Szűz, hogy „addig nem lesz béke a világban, amíg az Egyház ki nem hirdeti az ötödik dogmámat, a Megváltó Társa, Közvetítő és Szószóló címmel”!

‒ Igen tudom! Hogy ez a magánkinyilatkoztatás jelenleg nem jóváhagyott, de a helyi püspök ajánlását bírja, amiként a „Minden Népek Asszonya” képének tisztelete és maga a név használata is engedélyezett!

Az ügybeni kérdés teológiai fenntartása eleve abból ered, hogy az üzenet alapján Máriát „Társmegváltóként” fordítják, holott helyesen a „Megváltó Társa” cím lenne helyénvaló! Az ellenzők persze ragaszkodnak az előző kifejezéshez, mert így valóban indokolt a vétójuk, vagyis az Egyház Anyjától féltik Egyházat. Holott Szűz Mária isteni kiválasztása révén Jézus Krisztus anyjaként, másokat messze felülmúló részese lett a megváltás művének, melyet Urunk az Édesanyja aktív „társi” közreműködésével vitt végbe! Sőt, a Szent Szűz szerepe nem csak Szeplőtelen Fogantatásától Krisztus Keresztfájáig ragyog isteni misztériumként! De az Úr feltámadása után is ‒ az Egyház Anyjaként ‒, máiglan teljesíti üdvösséget segítő anyai szerepét a megváltás érvényre juttatásában!

     Tehát a valódi megtérés nem csak a gondolkodásunkat, a hithez való érzelmi hozzáállásunkat, vagy erkölcsi magatartásunkat változtatja meg, hanem a teljes valónkat szívünkkel-lelkünkkel igent mondva, a bennünket szólító isteni Igére. Mert az a szív, amely elfogadja Isten akaratát ‒ felismerve és elismerve igazát ‒, az az Úr lakásává válik, ahogyan Szent Pál írja az efezusi levélben: „Hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben” (3,17).

És bizony jó ha szívünkbe véssük Szent János szavait „aki nem hisz Benne, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.” (Jn 3,18) Sőt a Katolikus Katekizmus hangsúlyosan írja: ,,Aki imádkozik, biztosan megmenekül; aki nem imádkozik, biztosan elkárhozik.” (KEK 2744)

Tehát nem maradt más hátra, mint         meg ‒ kell ‒ térnünk!

Mert valójában egy életen át abban kellett volna élnünk, azon munkálkodnunk, hogy Isten tetszése szerint formálódjon a személyiségünk, s a bennünk rejlő istenkép kibontakozhasson. Montforti Grignon Szent Lajos tanítása szerint, ezt segíti elő a bensőséges Mária-tisztelet, miszerint „Szűz Mária Istennek egyetlen formája, melyben csekély fáradsággal és rövid időn belül kialakulhatnak Isten képmásai.” (TMT 260.)

Ámde, ha a lelkiségünk még nem erősödött meg ennyire, most kapkodhatunk és sokkal nagyobb erőfeszítéssel és áldozattal kell esdekelnünk Isten irgalmáért, a Mindenkor Szeplőtelen Szűz Mária, az összes Angyalok és Szentek közbenjárásával! Az Úr szavai a Szeretetláng Naplóban: „Ne csak ímmel-ámmal tegyétek, amit tesztek, hanem lángoljatok, mint az égő csipkebokor, mely égett, de el nem égett. Ilyen áldozat kell nekem, melynek szeretettől égő tüze Hozzám ér.” (Vö. II/109) „A világ nagy veszélyben van, és ezen változtatni a ti földi erőtökkel nem tudtok. Már csak a Szentháromság segíthet rajtatok, a Szűzanya, az összes angyalok és szentek, valamint az általatok kiszabadított lelkek együttes közbenjárására!” (IV/27)  

(folyt.)

Előző rész

Akik látták a poklot 10. – Avilai Szent Teréz

     Avilai Szent Teréz önéletrajzában ír a pokol látomásáról, amely egész életén át kísértette. A látomás leírása közben is ugyanazokat a csontighatoló rémületet élte át, amelyek a pokolban érték.

„Úgy éreztem, hogy a Pokolba zuhantam. A bejárat egy hosszú, keskeny alagútra hasonlított,, nagyon alacsony és sötét, mint egy kemence. A talaj valami mocskos, bűzös sárra hasonlított, és benne sok gonosz külsejű hüllők voltak. A végén egy üreges helyet láttam, az én helyemet a pokolban. Egyszeriben tüzet éreztem a lelkemben, amelyet képtelen vagyok leírni. Ide kerültem egy lyukba, melynek falai nem csak szörnyűséges volt, de rám nehezedtek és teljesen megfojtottak. Nem volt fény, és minden a legfeketébb sötétségbe burkolózott. Ez a látomás a legnagyobb hasznomra vált főként abban, hogy elvegye félelmemet az élet megpróbáltatásaitól és csalódásaitól, másrészt megerősített, hogy mindent türelemmel viseljek, és hálát adjak az Úrnak , aki megszabadított e szörnyű és soha véget nem érő gyötrelmektől.”

Megértette, hogyha nem fordult volna el a bűntől, és nem választotta volna az erényes életet, akkor ez lett volna a sorsa. Továbbá ez a látomás egyben arra indította Szent Terézt, hogy mélységes részvétet érezzen azon emberek miatt, akik tudatos döntéseik révén közelednek az örök kárhozathoz.

„A pokol egy nagyon is valós hely, és bár nem ez lehet az egyetlen okunk arra, hogy az erényt válasszuk a bűnnel szemben, amely elvezet minket az Istennel való egyesült élethez. A jó hír az, hogy a saját döntéseink számítanak, és még a földi életünkben bármikor változtathatunk a halál utáni esélyeinken a Bűnbánat Szentségével, függetlenül attól, hogy addig milyen messzire mentünk el a rossz úton.”

Avilai Szent Teréz életében a szentség magaslataira emelkedett, ami feldühítette az ördögöt. Megpróbálta lebeszélni lelki útjáról, és elkezdte látogatni. Egy ilyen esetet is feljegyzett önéletrajzában és elmagyarázza, hogy a szenteltvíz késztette az ördögöt menekülni.

„Egyszer, amikor egy kápolnában voltam, megjelent bal felől mellettem az ördög förtelmes alakban; miközben beszélt hozzám a szája szörnyű volt. Mintha egy hatalmas láng törne elő a testéből. Szörnyű módon közölte velem, hogy valójában kiszöktem a kezei közül, de újra el fog kapni. Ijedtem keresztet vetettem, amire eltűnt, de azonnal visszatért. Ez kétszer is megtörtént és nem tudtam, mit tegyek. A közelben volt némi szenteltvíz, ezért hirtelen ráloccsintottam és az soha nem tért vissza! Így tapasztalatból megtanultam, hogy nincs jobb, mint a szenteltvíz, hogy elűzze az ördögöket!, és megakadályozza őket abban, hogy újra visszatérjenek. Ők is menekülnek a kereszt elől, de visszatérnek; tehát a szenteltvíznek nagy erénye van. A szenteltvíz az Egyház szentelménye, Isten üdvözítő erejét hívja segítségül, mert kettős jelentése is van: egyrészt a Keresztségre emlékeztet, másrészt a lelki megtisztulás szimbóluma. Az ördög nem bírja ezt a „tiszta” vizet, mivel ő örökké tisztátalan. Emlékezteti a Krisztus oldalából kifolyó vízre, amely a Keresztség szimbóluma, és az ördög legyőzésének napjára (Krisztus keresztrefeszítésére)! Isten mindig ad módot a gonosz legyőzésére!”

(folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

     1854. december 8-án IX. Piusz pápa, hogy az Egyház megújítását egészen Szűz Mária védelme alá helyezze, kihirdette a harmadik ‒ a Szeplőtelen Fogantatás, vagyis az „Immaculate Conception” ‒ dogmáját. A Szentatya a következő szavakkal hirdette ki az „Ineffabilis Deus” kezdetű bullájában: „Urunk Jézus Krisztusnak, Szent Péter és Pál Apostoloknak tekintélyével és a sajátunkkal kijelentjük és meghatározzuk, hogy az a tan, amely azt tartja, hogy a Boldogságos Szűz Mária fogantatásának első pillanatától, a mindenható Isten egyedülálló kegyelméből és kiváltságából, az emberi nem Üdvözítőjének, Jézus Krisztusnak érdemeire való tekintettel, az áteredő bűnnek minden szennyétől eleve megőrizve mentes volt: Istentől való kinyilatkoztatás, és ezért erősen és állhatatosan kell hinnie minden hívőnek!” – idézet vége!

Elgondolkodtató, hogy amikor IX. Piusz pápa kidolgozta a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját, kikérte a világ püspökeinek és teológiai fakultásainak a véleményét. 543 püspök válasza közül 484-nek örömére szolgált, 18 nem akarta a dogmaként való kimondását, 41 püspök pedig nem tartotta időszerűnek! Ebből világosan kiérződik, hogy nem mindenki értette meg a dogma üdvtörténeti jelentőségét, talán még Szűz Mária üdvtörténeti szerepét sem, holott, mint fent említettem, a Pápa ezzel a dogmával a Szeplőtelen Szűz védelme alá helyezte az Egyházat! Márpedig korunkban még inkább szükséges lenne a Szeplőtelen Szűz oltalmát kérnie, mert az elvetemültség és megszállottság jelei már tömegesen mutatkoznak a világban!

A negyedik Mária-hittételt XII. Piusz pápa 1950. november 1-én a „Munificentissimus Deus” c. enciklikájában jelentette be a világegyháznak, hogy „A Szeplőtelen Istenanya, mindenkor Szűz Mária, földi életpályája befejezése után testével és lelkével fölvétetett a mennyei dicsőségbe.”

A Szent Szűz, aki osztozott Szent Fiának a sátán fölötti végleges diadalában, Jézusa feltámadásában és mennybemenetele dicsőségében, ő sem szenvedhetett a bűn minden emberen érvényesülő hatásától és a haláltól.

     Kétségbevonhatatlan, hogy üdvtörténetünknek egészen istentelen és fokozottan lélek-veszélyes korszakában élünk. Veszélyes azért, mert a gonosz lélek ma már nem rejtőzködik, hanem nyíltan hirdeti övéi által az isteni- és természeti törvénnyel való szembenállást!

Valójában erkölcsi és kulturális háború zajlik, és a végcél a kereszténység kiszorítása a közéletből, az emberi lelkekből, hogy tömegeket irányíthassanak a kárhozatba!

A mindenért Istent okolók abban reménykednek, hogy ez nem mehet így sokáig. Mondanom sem kell, hogy hatalmas tévedésben vannak! E súlyosbodó világcsapás időbeli vége, vagy enyhülése épp őrajtuk múlik és természetesen mirajtunk is, akik halogatjuk a bensőséges megtérést a Fatimában meghirdetett engesztelés megvalósítását és a célirányos napi rózsafüzér-imát!

Okkal mondja az Úr Szent Lukácsnál: „Képmutatók! Az ég és föld jeleiből tudtok következtetni, ezt az időt miért nem tudjátok hát megítélni? Miért nem jöttök rá magatok, hogy mi az igazság?” (Lk 12,56-57)

Majd Szent Máténál így folytatja: „Ó, ti hitetlen és romlott nemzedék! Meddig tűrjelek még titeket?” (Vö. Mt 17,17) ‒ Idézetek vége!

‒ Hogy mi a megtérés? ‒ Annak felmérése és tudatosítása, hogy ki Isten és ki vagyok én? Bűnbánatban az evangéliumi tanítást helyezve életünk iránymutatójává, melyet lelkünk teljességével és minden erőnkkel igyekszünk a szentségi- és imaélettel megvalósítani! Tény viszont, hogy a megtérés jóval több, mint bűnbánat. Egész gondolkodásunk, érzésvilágunk, belső és külső magatartásunk gyökeres megváltoztatása, röviden a keresztségi fogadalmunk – tudatos megélése, teljesítése!

(folyt.)

Akik látták a poklot 9. – Szent Fausztina

     Fausztina az irgalmasság apostola, így ír a pokollal kapcsolatos látomásáról: „Ma egy angyal levitt a pokol mélyére. Ez nagy kínok helye. Hatalmas nagy a térsége. A szenvedések fajtái, melyeket láttam, a következők: az első kín, mely a poklot alkotja ‒ Isten elveszítése, a második ‒ a szüntelen lelkiismeret-furdalás, a harmadik az, hogy a lelkek sorsa itt már sohasem változik meg. (160) A negyedik kín ‒ a tűz, amely átjárja a lelket anélkül, hogy elpusztítaná. E szörnyű szenvedés tisztán lelki tűz, amit Isten haragja gyújtott lángra. Az ötödik ‒ az állandó sötétség és az iszonyú, fullasztó szag. Bár sötét van, az ördögök és az elkárhozott lelkek kölcsönösen látják egymást, látják mások és a maguk gonoszságát. A hatodik fajta szenvedés ‒ a sátán szüntelen társasága, a hetedik ‒ a szörnyű kétségbeesés, a gyűlölet Isten ellen, istenkáromlások, átkok, gyalázkodások. Ezek azok a fájdalmak, melyeket az összes kárhozott lélek közösen szenved. De ezzel nincs vége. Különleges lelki fájdalmak is léteznek, nevezetesen az érzékek kínjai. Amivel az egyes lelkek vétkeztek, az által szenvednek leírhatatlanul irtózatos módon. Rettenetes barlangjai és mélységei vannak a gyötrelemnek, ahol az egyik fájdalom különbözik a másiktól. Látva ezeket a szörnyű gyötrelmeket, meghaltam volna, ha Isten mindenhatósága nem tart fenn. A bűnösöknek tudniuk kell, hogy az egész örökkévalóságon át az által az érzékük által fognak gyötrődni, amellyel vétkeztek. Isten parancsára írok ezekről a dolgokról, hogy egyetlen lélek se mentegethesse magát azzal, hogy nincs pokol, és nem volt ott senki, nem lehet tudni, mi van ott.

Én, Fausztina nővér, Isten parancsára jártam a pokol szakadékaiban, hogy hirdessem és tanúsítsam a lelkeknek, létezik a pokol. Most nem beszélhetek róla, mert Istentől azt a parancsot kaptam, hogy írásban hagyjam hátra ezeket. Az ördögök nagyon gyűlöltek, de Isten parancsára engedelmeskedniük kellett nekem. Amit leírtam, az csak gyenge árnyéka a valóságnak, amit láttam. Egyet megjegyeztem: a legtöbb ott szenvedő lélek olyan, aki nem hitte el, hogy van pokol. Midőn magamhoz tértem, nem tudtam a rémülettől rendbe jönni, annyira lesújtott a lelkek szenvedése. Ezért még buzgóbban imádkozom a bűnösök megtéréséért. Szünet nélkül könyörgök értük Isten irgalmához. Ó, Jézusom, inkább haldokolnék a legnagyobb kínok között a világ végezetéig, mintsem megbántsalak a legkisebb vétséggel!” (Irgalmasság Napló 741) (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

     Az Ausztrál Férfi Rózsafüzér Keresztes Hadjárat Mozgalom, minden hónap „első szombatján” nyilvánosan engesztelést és rózsafüzér imát ajánlanak fel Istennek a fatimai Szűzanya és kéréseinek teljesüléséért.

2026. január 22-én a hideggel és a heves esőzéssel dacolva több mint száz férfi érkezett az ország minden tájáról a Penrose Parkban található Irgalmas Szűzanya templomba (ld. alább). Itt csatlakoztak a már január 17-vel kezdődött a Szent Vér Lovagrend által szervezett a „Szeplőtelen Szív Diadala” konferenciához.

A meghívott főelőadó Hugo Bos, a Civitas Christiana Alapítvány alapítója volt.

Bos a fatimai Szűzanya üzenetét vizsgálta, úgyis mint a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Szívének első szombati kérésének szükségességét, feltárva az egyháznak az isteni irgalmasságról és büntetésről alkotott felfogását.

Mathew De Sousa, 2026. január 22. -- TheCatholicWeekly

     Szomorú, hogy mindig voltak ‒ Grignon szerint is ‒ „aggályos Mária-tisztelők” (92), akik Szűz Máriának az üdvösségünkben betöltött szerepéről megfeledkeztek és kiváltságát próbálták kisebbíteni! Pedig már kezdettől fogva sok keresztény és teológus a Fölséges Isten Anyjaként tisztelte Szűz Máriát, mégis komoly hitvita kezdődött 428-ban Nesztorius konstantinápolyi pátriárka által, aki nem volt hajlandó Szűz Máriát „Isten Anyjaként” elfogadni, hanem szerinte Mária csupán Krisztus emberi természetének adott testet. Nos, ezt vetette el a 431-es Efezusi Zsinat, kimondva az első Mária-dogmát, miszerint Mária Istenszülő, „theotokos”! Ezt vallja a nyugati és a keleti egyház, sőt kezdetben még Luther és Kálvin is elfogadta, de mára már az összes Mária-dogmát tagadják!

Ezzel azonban, Üdvözítőnk Anyjával kapcsolatos kishitű fenntartások sajnos nem zárultak le!

649-ben a második máriás hittételt I. Márton pápa hirdette ki a Lateráni Zsinaton Isten Anyjának örökös szüzességéről. Az indoklása így hangzik „emberi megtermékenyítés nélkül fogant a Szentlélek által ... és sérülés nélkül hozta a világra gyermekét, és a születés után is sértetlenül megőrizte szüzességét” – idézet vége!

A dogma latinul „semper virgo” – örökké szűz! Sajnos a II. Vatikáni Zsinat utáni dogmatikai könyvek kihagyják a „semper” az „örökké” kifejezést, és a dogma tartalmát így határozzák meg: „Mária szűz a szülés előtt, a szülésben és a szülés után”.

Megjegyzendő, hogy a protestánsok, épp Mária szüzességének örökös voltát tagadják a leginkább, sőt Mária szülését a Jelenések Könyve asszonyával azonosítják, aki „gyötrelmében és szülési fájdalmában kiáltozott” (Jel 12,2). Holott a szülési fájdalom az ősbűn következménye és Aquinói Szent Tamás is így ír: „a szülés következtében Mária szüzessége nem szenvedte a legcsekélyebb sérelmet sem; következésképp Mária a szülés fájdalmaitól is meg volt kímélve” (S. Th. III. 28,2). – idézet vége!

Meglehet, hogy talán épp a fenti módosítás nyomán hangozhattak el ezen szavak: „Azt is mondhatnánk – mai modern kifejezéssel élve –, hogy a betlehemi istállóban apás szülés történik” (Magyar Kurír 2021. már. 19.). – idézet vége!

Akik látták a poklot 8. – Giuliani Szent Veronika

     „Ó milyen rémisztő látvány Lucifer, minden démoni ocsmányságnál rettenetesebb! Mintha a feje száz démon fejéből lenne, százszor akkora, mint a többi démoné, és minden egyes fej tele van hosszú tüskékkel, melyek végén egy-egy bikafej nagyságú hatalmas szem, ezek a pokol lángjainak tüzes nyilait löveli szerteszét. És bár ez hatalmas térség, mégis telve van a lelkek és démonok millióival. Ők maguk is látják ezt a látványt látják, teljes élességében szenvednek Lucifertől. Ő mindenkit lát, és mindenki látja őt. Megértettem, hogy amint a Mennyországban Isten színelátása mindenkit boldoggá tesz, addig a pokolban Lucifer rémisztő látványa borzaszt és kínoz minden lelket. És ekkor láttam még valamit, azt hogy egy párna volt Lucifer lába alatt, egy igen nagy, szakadozott párna. Ebben a démoni vallások vezetőinek és elvadult követőiknek a lelkei voltak. Ezek is a reményt és Istent örökre elveszítve, átkozzák egymást, szenvednek egymástól és káromolnak mindent és mindenkit. Úgy tűnt nekem, hogy a jelenlétem is rettenetesen kínozta a démonokat és az összes lelket a pokolban. Rémülettel megkérdeztem az angyalokat, hogy ez az egész, amit eddig láttam, micsoda? Ők azt válaszolták, hogy ez az Örökkétartó kárhozat! – Ó, Istenem!

A látottakról nem tudok mondani semmit, mert szavakkal meg nem fogalmazható és le nem írható! Amit én halvány hasonlatokban elmondtam, az mind semmi a pokol valósághoz képest, melynek kínjait nem lehet megérteni, sem emberi ésszel felfogni, legfőképp a végeláthatatlanságát!

Nagyon jó volt, hogy minderről megbizonyosodtam, mert ezután még inkább, minden erőmmel törekedni fogok a tökéletességre, abban is, amiben eddig hanyag voltam. A pokolban van egy hely mindenkinek és én láttam az enyémet!”

Ezután a látomás után Veronika áldozatként ajánlotta fel önmagát az Isteni Igazságszolgáltatásnak: „Én Uram, Istenem! Felajánlom magam, hogy a pokol kapuőre legyek, s küldj nekem inkább több fájdalmat, kínt és nagyobb keresztet, csak oda senki be ne léphessen és el ne veszítsen Téged.”

A Szűzanya így okította Szent Veronikát: „Sokan nem hiszik el, hogy a pokol létezik, te pedig magad voltál ott, de tudd meg, hogy ami láttál az semmi a pokol valóságához képest!” (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

     A sátáni manipuláció megnyilvánulása szünet nélküli, és nagyon fontos lenne mindenkiben tudatosítani, hogy a bűn szerzője, a megtévesztő szellem „tévútra akarja vezetni az egész világot” (vö Jel 12,9b).
     A hiszékenységre hajlamos ember megtéveszthető! Az ilyen, nem csak saját hóhérait képes maga fölé megválasztani, de majdan, az Antikrisztus egyházellenes 'észérveit' is „építőnek” és követendőnek találja majd (Jel 13,3-4)! Sajnos okkal aggódik az evangélista: „amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8)
A Szeretetláng üzenetéből: „...a hitetlenség által elhomályosuló Föld nagy megrázkódtatáson megy keresztül. Utána hinni fognak, és ez a megrázkódtatás a hit erejének értelme által új világot teremt. A Szent Szűz Szeretetlángja által a hitből fakadó bizalom gyökeret ver a lelkekben, és újra megújul a Föld színe. Mert ilyen még nem volt, mióta az Ige testté lett. A szenvedésekkel elárasztott Föld megújhodása a Szent Szűzanya közbenjáró hatalmának ereje által történik.” (II/93-94)
     Az igaz Mária-jelenések és üzenetek alapvető célja: minél több embert (a Szent Szűz szóhasználata szerint: minden embert) megszabadítani attól a halálos ítélettől, amire La Salette-ben és Fatimában az emberiség oly világosan figyelmeztetést kapott. Ennek feltétele pedig a megtérés. „Azt akarom, hogy egyetlen egy se kárhozzon el.” (III/130) Jézus mondja a Szeretetláng üzenetében: „Az Isten ügyét nem tudja semmi keresztülhúzni! Az igaz, hogy megváltó munkámhoz szükségem van a ti erőtökre is, hisz értetek kell megtennem. Egyet sem akarok elveszíteni közületek. A sátán olyan harcot indít az emberek felé, amilyen még nem volt soha.”  (I/95)    

 A fatimai üzenet szerint végül a Szent Szűz Szeplőtelen Szíve győzelmeskedik. Ám nem lehet közömbös számunkra – akik folytonos szorongattatásban vagyunk –, hogy mikor következik be az Egyház megjövendölt végső diadala! Nekünk ebben a végső diadalban kell bíznunk, ennek mihamarabbi diadaláért küzdenünk, nem pedig a csüggesztő vagy ígérgető üzeneteket követnünk! Elsősorban ne a magánkinyilatkoztatások irányítsák az életünket, hanem az Evangélium! Legyünk hűségesek az Egyházhoz, a Pápához, kövessük az Evangélium tanítását és szüntelen rózsafüzérezéssel, engeszteléssel kérjük az Úr Irgalmasságát és Mária Szívének ígért oltalmát! „Csapataink harcban állnak” és ebből a harcból mindenkinek ki kell vennie a részét, az ember rövid életének tétje ugyanis kimondhatatlan: bizalommal megvívni a „jó harcot” (1Tim 1,18), s így elérni önmaga és embertársainak örök boldogságát.
     Az Isten áldjon meg benneteket, legyetek óvatosak! Értsétek már meg végre, hogy a krisztusi Egyház jóváhagyása nélküli üzenetek, bármily szépek és imádságosak is, nagy eséllyel a megtévesztő szellem manipulációi is lehetnek! Ma már a gonosz sokkal rafináltabban közelíti meg a lelkeket, szépet és imára késztetőt javasol, sőt, rámutat az igazságokra, ám mindezt csak a beetetés érdekében teszi! Megátalkodott célja, a lelkeket elszakítani a krisztusi Egyháztól, a hierarchiától azért, hogy kiszolgáltatott martalékká tegye a megtévesztetteket!

     Az, hogy a megtévesztő szellem állna minden egyes üzenet mögött, nyilván nem biztos, az viszont biztos, hogyha maradéktalanul követnénk az Evangéliumot, akkor nemhogy a bizonytalan-, de az elismert üzenetekre sem lenne semmi szükség! Ne akarjatok tehát jólértesültebbek lenni, mint amennyire Jézus Krisztus Titokzatos Teste érdemesnek talál titeket! Mint fentebb említettem, a megsokasodó üzenetek többségének két célja is van. Egyfelől elterelni a figyelmet az igaz üzenetekről, másfelől – így vagy úgy –, de az Egyházzal való szembeállítás! Senki ne figyeljen tehát a „napra-percre kész” üzenetekre, hanem imádkozzon a szent hagyomány szerint szüntelenül, és hozzon áldozatot a bűnösökért, mert sok lélek a pokolba kerül, mivel senki nincs, aki imádkozzon és áldozatot hozzon értük (Fatima)!

Mert tudhatnátok már, hogy áldozat és imádság a mi eszközünk, melynek igaz célja: a megváltás világméretű érvényre juttatása, Krisztus a mi Urunk által!

     Szűz Máriát – ha másként nem ‒, a művészetek „madonnájaként” mindenki ismeri, ámde kevesen tisztelik, még kevesebben kérik őt imáikban!

Montforti Grignon Szent Lajos a Tökéletes Mária-tisztelet c. művében így fordul Jézus felé: „nem az eretnekekről és szakadárokról szólok, akik nem törődnek legszentebb Anyád tiszteletével, mivel elszakadtak Tőled és Egyházadtól, hanem azokról a katolikus keresztényekről – esetenként tanítókról is –, akik bár hivatottak, hogy másokat az igazságra oktassanak. Sajnos eközben sem Téged, sem legszentebb Anyádat nem ismerik, hacsak nem pusztán tudományos és száraz elméleteiken keresztül. Így ezek csak ritkán beszélnek legszentebb Szűzanyádról és tiszteletéről, mellyel Iránta viseltetnünk kell, mert a bensőséges Mária-tisztelettől féltik a Te tiszteletedet, és az Egyház Anyjától féltik Egyházadat”. (TMT 64.)

És bizony Szűz Mária, az élete kezdetétől Isten árnyékában élt nyitottan arra, hogy betöltse őt. Életének egyetlen pillanata sem volt a Fölséges Isten szeretete nélkül ‒ olyannyira ‒, hogy a Szentháromság magához emelte a Szeplőtelenségében kiváltságolt Názáreti Szüzet, hogy méltó Anyja lehessen Isten Szentséges Fiának!

Így, több evangéliumi szakasz Máriát Üdvözítőnk anyjaként (Jn 2,1; Mt 1,18, 2:11, 12,46) azonosítja. Értelemszerű tehát, hogyha Jézus Isten (Jn 1,1), akkor a Szent Szűzre úgy kell tekinteni, mint aki Istent szülte. Természetesen Mária nem a Szentháromságos Istennek, hanem csupán a megtestesült Igének, Isten Fiának az anyja, aki a Szentlélek által méhében fogant, és akit világra szült.

A Názáreti Mária az, akiről Izajás próféta jövendölt: „Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el” (Vö. Iz. 7,14). És „amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, hogy kiváltson minket a törvény szolgaságából, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük” (Gal 4,4-6). – idézet vége!

A Szent Szűz tehát Isten Anyja, aki „Áldott az asszonyok között, és áldott az ő méhének gyümölcse”! (Vö. Lk 1,42)

Akik látták a poklot 7. – Giuliani Szent Veronika

     A szent nővérnek az Ég Királynője két angyal kiséretében mutatta meg a poklot. „Hirtelen a pokol felnyilt és a kárhozottak sikolyait és siránkozó hangjait hallottam. Pokoli szörnyeket, kígyókat láttam, és pokoli bűzt meg rendkívül forróságot éreztem. A hely oly nagy volt, hogy lehetetlen felmérni, nem lehet látni sem az elejét, sem a végét. Viszont hallani lehetett sok istenkáromlást és átkot Isten ellen. Milyen kínt és szomorúságot okozott ez a lelkemnek. Most, hogy ott találtam magam egy sötét, mély, bűzös helyen, szörnyű vadállatok borzalmas hörgését és üvöltését hallva, iszonyatos mennydörgések, tűzvillanások és sűrű füst közepette, nagy félelmet és rettegést váltott ki belőlem. Közben, egyre csak láttam a lelkek sokaságát. amint hullottak a megnyíló pokolba. Ezek mind csúfak és feketék voltak és egyik a másik után zuhant bele a szakadékokba, melyekben csak tüzet és lángokat láttam.

Egy hatalmas hegy tárult fel előttem, mely teljesen be volt borítva kígyók és hüllőszerű lényekkel, irtóztató mennyiségben. Az volt az érzésem, hogy alóluk, mintha átkok és szörnyű hangok hallatszanának, és ekkor angyalaimhoz fordultam kérdőn, hogy mik azok a hangok, és azt válaszolták, hogy ott vannak a zavart lelkek, de ez a hely még a legelviselhetőbb. Ekkor hirtelen szétnyílt a hegy, és az egész tele volt démonokkal és lelkekkel! A lelkek összeragadtak, mintha egyek lennének, összeláncolva a démonok tűzláncaival így meg se lehetett különböztetni a lelkeket a démonoktól. A borzalmas llátvány eírhatatlan, amely földön semmihez sem hasonlítható a földön.

Átszállítottak egy másik hegyre, ahol féktelen bikák és elvadult lovak tombolva rohangáltak, mintha dühös vérebek lennének. Az állatok szeméből, orrából és szájából tűz jött ki, fogazatuk éles volt, hogy mindent darabokra szaggassanak. Rájöttem, hogy a lelkeket tapossák és falják fel, mely sikerült is nekik, csakhogy nem hagyták abba, mert ez örökké tart. Aztán láttam más hegyeket is a legkegyetlenebb kínzásokkal, melyeket lehetetlen leírni, mivel ezt emberi elme fel sem foghatja.

Ennek a helynek a közepén van egy magas, széles trón, amely démonok tömegéből képződik és ezen ül Lucifer. Itt a legkísértetiesebb a küzdelem, szörnyű és iszonyú. Ó, Istenem!” (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

A világot átölelő Miseszövetség

     Egy egyedülálló és rendkívüli lehetőség itt a földön az, melyet egy szerzetesrend papjai  az Isteni Ige Társasága (a Verbiták) kínálnak fel a lelkeknek.
     A Verbita Missziós atyák egy az egész világra kiterjedő ún. Miseszövetséget ajánlanak az egyéneknek és családoknak.
     A Miseszövetség egyik célja, hogy felhívja a figyelmet a Szentmiseáldozat végtelen nagy értékére. Egyben lehetővé teszi, hogy minél többen biztosíthassák maguknak és szeretteiknek a szentmise maradandó kegyelmeit. A Miseszövetség tagjaiért, azok különös szándékaira és szükségeire naponta hét (évi 2555) szentmisét mutatnak be a Verbita Rend papjai. A tagok a miseszövetségi szentmisék kegyelmeiben haláluk után is részesülnek, amikor már mindenki megfeledkezett róluk. A Miseszövetség tagságáért, egyszeri adományként 7.000 - forintot kell fizetni. Az átutalásnál fel kell tüntetni a célt: "Miseszövetség", valamint a kedvezményezett nevét és életkorát, akiért a Szentmiséket mondani fogják! Ez a rendkívüli lehetőség, más országokban is elérhető!

Tíz nagy lelki előny:

1. A Miseszövetség tagjaiért, azok különös szándékaira és szükségeiért napi hét (évi 2555!) Szentmisét mutatnak be a verbita missziós atyák a világ különböző pontjain. A Szentmiseáldozat végtelen értékében mindenki ugyanúgy és a maga teljességében részesül. Isten áldása együtt száll le az egész közösségre, a Missziós Miseszövetség minden tagjára.
2. A tagok a miseszövetségi Szentmisék kegyelmeiben haláluk után is részesülnek, amikor talán már mindenki megfeledkezik róluk.
3. Aki a Miseszövetségbe felvéteti elhunyt hozzátartozóit, ápolja velük a lelki kapcsolatot.
4. A tagok megtanulják értékelni a Szentmisét, és ennek folytán másokat is erre ösztönöznek.
5. Élő szeretteinket tudtuk nélkül is beírathatjuk, hogy a Szentmise révén külön kegyelemben részesülhessenek.
6. Akinek élete elemévé válik a Szentmise, az örömmel segíti, hogy mások is felfedezzék annak végtelen értékeit.
7. A tagok anyagilag is támogatják a világmissziót, mivel tagsági díjukkal segítik annak munkáját: hozzájárulnak a hithirdetés, Krisztus Örömhíre terjesztésének költségeihez.
8. Minden egyes tag aktív, lelki munkatársa az Isteni Ige Társaságának, melynek több mint 6000 fogadalmas tagja fáradozik az Evangélium terjesztésén.
9. A napi Szentmisék kegyelmeiben való részesedés erőt ad a mindennapi élet küzdelmeinek megvívásához. Érezzük, hogy Isten velünk van, amikor ránk nehezednek az élet terhei.
10. A pápák külön áldásukban részesítik a Miseszövetség tagjait és terjesztőit.

 A Miseszövetségbe való felvétel feltételei:

1. Mind az élők, mind az elhunytak személyenként - tehát nem csoportban - vehetők fel a Miseszövetségbe.
2. Beküldjük azoknak a vezeték- és keresztnevét, akiket be szeretnénk íratni. Az elhunyt szeretteink neve elé tegyünk egy kis keresztet (+).
3. Az egyszeri felvételi díj személyenként 7.000,- Ft, melyet tanácsos a Missziós Titkárság csekkjén vagy banki átutalással befizetni. A szelvényen jelezzük az összeg rendeltetését („Miseszövetség") és a tagságra jelölt nevét.
4. A tagok részére nincs külön kötelezettség, azonban mégis ajánlatos naponként egy Üdvözlégy Máriát elmondani a következő záró fohásszal: Mária, apostolok királynéja, segítsd a missziókat!
5. A tagok halálát nem kell utólag bejelenteni.

 A pápák ajánló sorai:

„Fentnevezett Miseszövetséget szívből ajánljuk, és mindazokra, akik abba beiratkoznak, azt terjesztik és támogatják, szeretettel adjuk apostoli áldásunkat." (XI. Piusz pápa, 1925. október 12.)
„Szeretettel áldjuk meg mindazokat, akik a Missziós Miseszövetséget bármely módon támogatják és terjesztik, és hőn óhajtjuk, eszközölje ki a szent áldozat ereje, hogy legyen az Úr neve a pogányok között, és az egész föld imádja és dicsőítse Őt." (XII. Piusz pápa, 1939. július 21.)
„A miseszövetségi tagságot készséges lélekkel ajánljuk, és kívánjuk, hogy a mi korunkban is hathatósan segítse az Egyházat az evangélium hirdetése feladatában. A terjesztőkre és tagokra nagy szeretettel adjuk apostoli áldásunkat." (II. János Pál pápa, 1979. március 22.)

Magyarországi elérhetőség: 

A Missziós Titkárság bankszámlaszáma:

 10700024-69018251-51100005 (CIB)

     A Szentmise befizetést személyesen is lehet intézni Budatétényben. Címe:
1223. Budapest, Bajcsy Zsilinszky u. 3-5
     Telefon: +36 30 418 9196  Fransis atyát kell kérni, akinek teljes neve: Magung Fransiskus SVD
     Magyar nyelvű honlap: http://verbita.hu/miseszovetseg

     A kísértés mibenlétét ismerjük és tudjuk: állandó kísérője az emberi életnek. Ám, gyakran ártatlannak, vallásinak látszó közösségek és média-fórumok is alattomos veszélyt jelenthetnek! Ezért a legkisebb negatív jelre is fel kell figyelnünk, mégha az viccesnek tűnik is, különben könnyen részévé válhatunk a "gépezetnek" és észre sem vesszük, hogy magunk is bíráljuk az Anyaszentegyház állásfoglalásait! Az aktív részvételünk által rés támad a "kegyelmi védvonalunkon", kitéve magunkat a megtévesztő szellem manipulációinak! 

Az ördögi zaklatás is gyakori. Ennek sajátos formája a békétlenség keltése. A sátán az egység megbontásával kezdi munkáját. Először a szívben, majd a családban vagy más közösségben igyekszik békétlenséget kelteni. Amikor egy családban vagy bármilyen más közösségben a széthúzás, a békétlenség révén sérül az egység, tudni kell: a háttérben sátáni erő, a bűn szerzője kezdi működését. A helyzet súlyossá válhat, ha az ember lelkében tanyát vert a gőg, mert a sátán kezében a gőg igen hatékony eszköz, s vele szemben az alázat az első és legfontosabb fegyver. ,,Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak kegyelmet ad” (1 Pét 5,5b).
     A békétlenség ‒ mint említettük ‒ tönkreteszi, szétzilálja a családot, a közösséget. Az ördögi zaklatás már elhatalmasodott, ha az ember örömét leli a pusztításban, vagy szadizmusra, kegyetlenségre hajlamos.

     A megkötözöttség területéhez a szenvedélybetegségek tartoznak. Abban az esetben pedig szellemi megkötözöttségről beszélhetünk, amikor az ember ellene áll az őt üdvözíteni akaró kegyelem munkálkodásának.      A látványos megszállottság ma már ritkábban ugyan, de állandóan jelen van az emberiség életében. Az esetek száma a legújabb irodalom szerint emelkedő tendenciát mutat.
     Amikor a sátán teret kap, egyre jobban birtokába veszi az ember akaratát, s az ember nem csupán kiszolgálja őt, de szenved is tőle. Az ördögi befolyás az egészségben, az érzelmi és az üzleti életben, az életkedvben és a halál utáni vágyakozásban támadja az embert (Don Gabrielle Amorth). Legáltalánosabb módszere: elfordít az Istentől és távol tart tőle (Corrado Balducci), a végeredmény pedig a bűn lavinaszerű elhatalmasodása (vö. Róm 5,20).
     Ha a bűn elhatalmasodik, annak következménye is elhatalmasodik, s kilép az egyén a család, a közösség kereteiből és ez társadalmi méreteket ölthet. Ez pedig a lelki és az evilági élet szempontjából végzetes lehet. Erre figyelmeztet Jakab apostol: ,,...a bűn meg, ha elhatalmasodik, halált von maga után” (Jak 1,15). A bűn ‒ ha nem szállnak vele szembe ‒, átlépheti az országhatárokat, s egész földrészeken, vagy akár az egész világon elhatalmasodhat, és következményei pusztulással fenyegethetik akár az egész emberiséget is. Súlyos probléma, hogy az ember az élet eseményeiből nem okul, s az elhatalmasodott bűn elhatalmasodott következményeit, amelyet az egyre szabadabban működő sátáni erő szervez, természetes okokra vezeti vissza, s ezeket csupán természetes összefüggésükben értelmezi. 

     A világ dolgai, az erkölcsi élet hanyatlása, az Egyházon belüli válságtünetek arra utalnak, hogy korunk az elhatalmasodott bűn kora, s ennek következményei világméretekben sodorja a pusztulás felé az egyént, a családot és a társadalmakat. Különösen a deviancia terjedésére, a családok felbomlására, a bűnözés terjedésére, a tragédiákra és a természeti katasztrófákra gondolunk. Az ember pedig nem csupán evilági életét nehezíti bűneivel napról napra, de örök életét is veszélyezteti, s egy idő után számítanunk kell az igazságos Isten közvetlen beavatkozására. A Jelenések könyvében három fejezet (vö. Jel 8-11) is utal erre. Ezek, bár jelképes leírások, mégsem hagynak kétséget afelől, hogy a bűn mind súlyosabb büntetéséről van szó. Ennek kapcsán a Jelenések könyve így fogalmaz: ,,Az emberek fájdalmukban a nyelvüket harapdálták, s káromolták az ég Istenét kínjuk és fekélyeik miatt, de tetteiket nem bánták meg” (Jel 16,10). Már Izaiás figyelmeztet az elhatalmasodott bűnre: ,,Jaj azoknak, akik a büntetést ökörlánccal vonják magukra, és a bűnt úgy húzzák, mint a kötél a szekeret” (Iz 5,18) A Bölcsesség könyve is inti az embert: ,,Azoknak azonban, akik a büntetésül szánt megcsúfolásból nem okultak, Istenhez illő ítéletet kellett elviselniük” (Bölcs 12,26). Ez arra is utalás, hogy a büntetés egyben a bűnbánatra és a megtérésre is alkalmat nyújt (vö. Bölcs 12,10). (JÜ 28-31)

Akik látták a poklot 6. – Egy híres tudós jelentkezik a pokolból 2

     Az egyházi méltóságok nem tudták, mitévők legyenek. Egyesek azt vélték: „Egy kárhozott, nem méltó az Egyház imáira.” Mások úgy vélték: „Mindez kétségtelenül ijesztő ugyan, de végülis, nem leszünk-e mindnyájan megidézettek és megítéltek Isten igazságos ítélőszéke előtt?” A püspöknek is ez volt a véleménye, így másnap ugyanabban az órában újra megkezdték a halotti szertartást.

Brúnó és kísérői az előző nap összes jelenlevője mellet, ezúttal az egész egyetem és jóformána az egész Párizs ott szorongott velük a Notre Dame-nál.

Az officium tehát újra elkezdődött. A bizonyos sornál: „Válaszolj nekem”, újra felegyenesedett doktor Raymond teste és leírhatatlan iszonyattal, mely az összes jelenlévőt a dermesztő rémület megbénította, ezt kiáltotta: „Isten igazságos ítélőszéke kárhozatra ítélt”, majd visszahanyatlott és mozdulatlanná vált.

Ezúttal nem volt több kétség! Erről a nyilvánvaló és borzasztó csodáról már tanakodni sem volt többé szükség. A káptalan püspöke parancsot adott, hogy a holttestet ott helyben fosszák meg jelvényeitől és kitüntetéseitől.

Ez az esemény és földöntúli tanúság, mély nyomot hagyott a lelkekben – már akik láthatták és hallhatták – azok közül is sokan megtértek, aki másodkézből értesültek róla!

Ott a nagy teremből való távoztában határozta el az akkor 49 éves Brúnó visszavonhatatlanul, hogy elhagyja ezt a világi életet. Kísérőivel a Grenoble melletti Grande-Chartreuse magányában kereste az elvonultságot, hogy biztosan munkálkodhasson üdvözülésén, hogy így nyugodtan készülhessen fel Isten ítéletére.

E történetből tehát tapasztalatot kaphattunk egy elátkozottról aki ha nem is a saját akaratából, de Isten parancsára visszajött a pokolból. Nem azért, hogy elhagyja azt, hanem hogy a kárhozat lehetőségéről és helyéről megkérdőjelezhetetlen bizonyítékkal szolgáljon!

Szent Brúnó könyörögj érettünk!

(Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

     A sátán és csatlósai szinte akadálytalanul végzik „beetető” aknamunkájukat az egyén, a közösség és a társadalom életében. Bernanos szerint az ördög megtalálható – látszólag ártatlan alakban – könyveink semmitmondó fecsegésében, a modern élet találékony kifinomultságaiban, a csábítóan szép ruházatokban, barátságosan mosolyog a lét minden ilyen és hasonló alakzataiban és az ember egyáltalán észre sem veszi. Balducci pedig azt írja, hogy a sátán elfordít és távol tart az Istentől. Mindegy, hogy milyen módon és milyen eszközzel. Az emberek nem figyelnek rá, úgy esnek áldozatául s úgy szegődnek szolgálatába, hogy nem ismerik fel, nem értik, mi történik körülöttük és velük. Nemegyszer a jó ügy szolgálatának szándékával és tudatában a sátáni akarat valósul meg.
     Ezt a problémát azok a teológusok is tetézik, akik tagadják a sátán létezését, s ezzel nem kis zavart keltenek. (...) Ezzel a már-már divatos felfogással szemben a pápák külön beszédben (VI. Pál pápa három, Szent II. János Pál pápa tizenöt alkalommal) foglaltak állást. VI. Pál pápa egyik beszédében így fogalmaz: ,,Elhagyja a Szentírás és az Egyház tanítását, aki nem vallja létezőnek az ördög valóságát... A gonoszság, amely ma létezik a földön, egy olyan ellenünk és társadalmunk ellen irányuló támadás eredménye, amelyet a sötét és rosszindulatú ügynök, maga az ördög vezet... A gonoszság nem pusztán a nyomort jelenti a földön, hanem igenis egy élő, lelki, romlott és megrontó lényt. Egy rettenetes valóságot, aki titokzatos és dermesztő... Tudatában vagyunk annak, hogy ez a sötét és romboló valóság létezik és igen aktívan működik; ő az, aki nagyon kifinomult módszerekkel tudja felborítani az ember egyensúlyát, ő az a kaján csábító, aki ismer minden utat, ami a bensőnkbe vezet, hogy ezáltal tovább terjessze a zűrzavart és megosztottságot.” (1972. nov. 15.)

     Amikor az ember nem tartja be Isten parancsait és a bűn útját járja, lelkében egész sorsának alakításában teret enged az erőszakos sátáni tevékenységnek. Az emberi akarat az ördög hatalma alá kerül, s mint egy eszköz egyre jobban kiszolgálja őt istenellenes művének építésében. Ez a tevékenysége pedig tetten érhető a magánszférától a világpolitika alakításáig az élet minden területén.

     A bűn szerzőjével kapcsolatban a II. Vatikáni Zsinat is fontos nyilatkozatot tett: „Az ember egész történetén végigvonul valami élethalálharc a sötétség hatalmai ellen; ami a történelem hajnalán kezdődött, és az Úr tanítása szerint az utolsó napig fog tartani. Az ember benne áll ebben a harcban, szüntelenül küzdenie is kell, hogy kitartson a jóban...” (GS 37)
     A sátán megnyilvánulása az egyén, a közösség és a társadalom életében bár igen változatos, mégis felismerhető. Nagyon fontos ráébredni, hogy a bűn szerzője, a megtévesztő szellem (vö. 1Tim 4,1) "tévútra vezeti az egész világot” (Jel 12,9b), a bűn következményei révén igyekszik tönkretenni az ember testi-lelki valóságát, s az emberi kéz munkáját.

     És valóban, ma egy szellemi világháború végső, döntő harcában élünk, mely hasonló rombolást végez, mint az atomhatalmak egymás elleni atomháborúja, azzal a különbséggel, hogy ez többnyire szellemi harc ugyan, de ugyanolyan halálos hatása van az örök életre. Mivel az Egyház illetékesei vagy túl vannak terhelve, vagy megfertőződtek a modernizmustól, nem látnak tisztán, így nincs, aki leleplezze, világossá tegye a bűn szerzőjének alattomos háttér tevékenységét, tehát egyre kevesebben ismerik fel pusztításának szervezett voltát.

Az Egyház és Szentjeinek ajánlásai a Szentmise értékeiről:

XV. Benedek pápa:
     "Sokkal inkább részesülne az ember a szentmise értékéből, ha még életében, és nem halála utáni engesztelésül mondanák érte."
Aquinói Szent Tamás:
     "A szentmise bemutatása éppen olyan értékes, mint Jézus halála a kereszten."
Szent Gergely, egyházdoktor:
     "Megnyílnak az egek és angyalok sokasága asszisztál a Szentmisén. Bizony, számos gonosz lélektől, számtalan látható és láthatatlan veszedelemtől szabadít meg a mise."
Szent Ágoston:
     "A Szentmise-áldozatot bemutató papot, segítő angyalok veszik körül."
     "Mindaz, aki áhítatosan hallgat misét, nagy erőt kap a halálos bűnök elkerüléséhez és az addig elkövetett bocsánatos bűnei megbocsátást nyernek."
     "Az, aki a Szentmisén a legtökéletesebb imádattal vesz részt, megmenekülhet a hirtelen haláltól, ami bizony a legsúlyosabb csapás lenne a bűnösre. Élj ezzel a csodálatos védelemmel a hirtelen halállal szemben."
Szent Jeromos: 
     "Kétségkívül az Úr megadja mindazt, amit a Szentmisében kérünk tőle, feltéve, ha az javunkra szolgál, és - ami nagy csoda - gyakran még azt is, amit nem kérünk, hacsak mi meg nem akadályozzuk."
Aranyszájú Szent János: 
     "Mise alatt a szentélyt számtalan angyal népesíti be, akik az oltár Áldozatát imádják. A Mise hatása olyan csodálatos, hogy Isten kegyelme és bőkezűsége olyankor határtalan, kérést előhozni nincs még annál megfelelőbb pillanat, mint mikor Jézus megszületik az oltáron. Amit akkor kérünk, majdnem biztos, hogy megkapjuk, és amit a misében nem kapunk meg, aligha fogjuk megkapni más imában, vezeklésben vagy zarándoklat útján. Az angyalok tudják ezt, és seregekben jönnek imádni Istent, hogy a kegyelemnek ebben az órájában hozzák elő kérésüket."
Szent Anzelm: 
     "Egyetlen életünkben értünk mondott mise, ezer halálunk után mondatott misével ér föl."
Szent Teréz, egyházdoktor: 
     Szent Teréz egy alkalommal, mikor Isten elhalmozta jótéteményeivel, megkérdezte az Úrtól: "Hogyan köszönhetem meg mindezt?"
Az Úr így válaszolt: "Végy részt egy Szentmisén."
Vianney Szent János:
     "Ha tökéletesen megértenénk a misét, meghalnánk az örömtől." 
     "Semmi sem olyan nagyszerű, mint az Oltáriszentség. Ha Istennek bármi értékesebbje volna, azt adta volna nekünk." 
     "Mikor szentáldozáshoz járulunk, a szeretet balzsama úgy takarja be a lelket, mint a virág a méhet."
Szent Pio atya:
     "Könnyebb volna a világnak Nap nélkül fönnmaradnia, mint szentmise nélkül." "Minden egyes áhítattal hallgatott miséért az Úr egy szentet küld mellénk halálunk idején vigaszul."
Porto Mauriziói Szent Leonárd: 
     "...Igen, igen a szentmisében szeretett drága Jézusunk, mint a legfőbb főpap az Atyának ajánl minket, imádkozik értünk és párfogónkká lesz. Hogyan kételkedhetsz abban, hogy Ő meg akarja adni neked mindazt az erényt és tökéletességet, ami ahhoz szükséges, hogy szent, nagy szent lehess a mennyben?" 
     "Micsoda kegyelmeket, ajándékokat, erényeket hív le számunkra a szentmise:... bűnbocsánatot, erőt a kísértések legyőzéséhez, szent sugallatokat nyerünk általa... és micsoda lehetőségeket, hogy lerázzuk magunkról a tétlenséget... hogy állhatatosak legyünk, amitől az üdvösségünk függ, és olyan időszakos áldásokat is kapunk benne, mint a béke, jólét és egészség..." 
     "Ó, áldott szentmise, amelyben Isten Fiát nem karjainkba, hanem szívünkbe fogadhatjuk!
Semmi kétség, hogy Vele, csakis Vele fogjuk tudni leróni hálatartozásunkat Istennek." 
Krisztus kinyilatkoztatása Szent Mechtildnek:
     "Aki rendszeresen áhítatosan hallgat szentmisét, azt halálakor angyalok és szentek fogják körülvenni, hogy bátran megvédelmezzék a pokol gonosz lelkeinek minden cselvetésétől."
Svéd Szent Brigitta: 
     "Egy nap a Szentmisén nagyszámú angyalt láttam leszállni és az oltár köré gyűlni, ahogy a papot figyelték. Az énekük olyan volt, hogy majd meghasadt a szívem a hallatán, a Menny is olyannak tűnt, mintha a szent áldozatot hallgatná. És mi szerencsétlen, vak teremtmények mennyire kevés szeretettel, kedvvel és tisztelettel veszünk részt a misén. Ó, ha Isten megnyitná a szemünket, milyen csodákat láthatnánk!"

Akik látták a poklot 5. – Egy híres tudós jelentkezik a pokolból 1

     Kölni Szent Brúnó (+1101), a karthauzi rend megalapítójának életében (még civilként) volt egy történés, mely a világi élettől való elvonulására indította. A szóban forgó eseményt a tudós bollandisták (a szentek életével foglalkozó tudós jezsuita atyák) alaposan tanulmányoztak, és a történelmi hitelesség összes kritériuma szerint még a legszigorúbb kritikával szemben is megállta a helyét. Az esemény Párizsban világos nappal játszódott le, több ezer tanú jelenlétében. A részleteket kortársak jegyezték fel. Ezen felül a történtek (mint említettük) még egy új szerzetesrend alapításához is vezetett.

Párizsban 1080-ban meghalt egy híres egyetemi tanár, Raymond Diocres. A tudóst mindenki csodálta. A temetési szertartásán jelen volt a kor egyik kiváló tudósa, az említett Brúnó négy kísérőjével. A holttestet a Notre Dame mellett a kancellária nagy termében ravatalozták fel, melyet hatalmas tömeg vett körül. A kor szokása szerint a holttestet egy egyszerű vászonlepellel terítették le. Ám abban a pillanatban, mikor a halotti zsolozsma azon részét kezdték el énekelni, mely így kezdődik: „Responde mihi – válaszolj nekem, mily nagyok és mily sokszámúak vétkeid”, a lepel alól egy síron túli hang szólalt meg és az összes jelenlevő e szavakat hallotta: „Isten igazságos ítélőszéke elé idéztek.” A közelállók azonnal a ravatalhoz rohantak, felemelték a leplet, de a halott mereven, feküdt élettelenül. A félbeszakított szertartást újra folytatták, de a jelenlevők továbbra is döbbenten és a félelemtől reszketve álltak. Újra elkezdték az officiumot és újra elértek ahhoz a bizonyos sorhoz: „Válaszolj nekem.” Ezúttal a halott minden szem láttára felült és az előzőnél még erősebb, még érthetőbb hangon ezt kiáltotta: „Isten igazságos ítélőszéke elítélt”, majd élettelenül visszahanyatlott.

Az emberek riadalma tetőpontjára hágott. Az orvosok ismét megvizsgálták a holttestet és újra megállapították a halált. A holttest hideg és merev volt. Senkinek nem volt mersze a szertartást folytatni és az officiumot a következő napra halasztották. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

     A püspök megkeresztelte Valeriánuszt és az boldogan tért haza hitveséhez, könnyekkel küszködve vallotta meg hitét, mely teljesen átformálta az életét.
     A szobájukat ekkor nagy fényesség telítette be és megjelent Cecília őrangyala, aki kissé meghajolva köszöntötte őket. Mindkettejüknek egy-egy ragyogó koszorút helyezett a fejére, ám ekkor lépett be hozzájuk Tiburtius, Valeriánusz öccse, aki nem látott ugyan semmit, de szinte belebódult abba a pompás illatba, ami átjárta a szobát. Mindjárt meg is kérdezte, hogy "Mitől van ilyen csodás illat, és miért vagytok ti ennyire meghatottak?"
     A boldog ifjú pár elmondta Tiburtiusznak az illat és örömük okát, hogy itt járt náluk az Úr angyala.
     Mondanunk sem kell, hogy Cecília sógora – aki szintén katona volt – azt a kihívó kérdést tette fel, miszerint: "Szeretném én azt látni!" A válasz is ugyan az volt a sógornő és bátyja részéről, hogy "Megláthatod, ha megkeresztelkedsz!"
     A két testvér most együtt kereste fel a püspököt, aki hitoktatás után Tiburtiuszt megke-resztelte, akit a további-akban Tiborként emlí-tünk.
Híre terjedt, hogy a csá-szári hadtest két tisztje keresztény lett. A város-parancsnok Almakhius fülébe is eljutott a "szégyenletes" hír.   Elfogatásukra elküldte Maximus nevű főtisztjét. Valeriánusz és Tibor megnyerő emberséges példája azonban a főtisztet is megtérítette. A prefektus dühöngött és vérpadra küldte a két testvért és Maximuszt is családjával együtt. Cecília, saját vértanúsága előtt buzdította őket, hogy Krisztus várja őket, nem koszorúval, de a dicsőség koronájával.
     Tibornak kínzatásként parázson kellett járnia, de semmi sérülést nem szenvedett. Ezt követően lefejezték.
A Via Labicana országútja mellett lévő őskeresztény temetőben temették el.
     Sírfeliratát, Szent Damáz pápa írta meg: "Abban az időben, midőn kard járta át a gyengéd Anyának szívét, e kiválasztott vértanú mevetve a világ fejedelmét, mennyei magasságok felé sietett, boldogan követte Krisztust! E helyen mindig szent tiszteletben és dicséretben részesülsz Isten kedveltje, dicső Tiburtius. Kérlek ne feledkezz meg Damázról sem!"
     Szent Tibor maradványait később a megépült Szent Cecília Bazilika altemplomába helyezték el, ahol ma is megtekinthető! Szent Tibor, könyörögj érettünk!
 (Képünkön Cecília Basilika, középen Szent Tibor oltára.)

     Athanasius Schneider püspök kiváló könyvében bebizonyítja, miért fontos, hogy a Szentostyát mindenképpen nyelvre fogadjuk.
A püspök megrendítő elbeszéléssel kezdi könyvét. Édesanyja a szovjet időkben a többi német katolikushoz hasonlóan nagyon ritkán jutott szentáldozáshoz. Ám volt egy atya, aki néha-néha elért a hívekhez..
„Maria Schneider egy szívességet kért tőle: »Atya, itt tudna nekem hagyni egy konszekrált Szentostyát? Ugyanis édesanyám súlyos beteg, és szeretne megáldozni, mielőtt meghal.« Alexij atya adott neki egy konszekrált Szentostyát azzal a feltétellel, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel kezeli az Oltáriszentséget. Maria Schneider megígérte, hogy így lesz. Mielőtt családjával áttelepült volna Kirgizisztánba, megáldoztatta beteg édesanyját. Erre az alkalomra új fehér kesztyűt húzott és egy csipesszel helyezte a Szentostyát édesanyja nyelvére. Ezután elégette a kendőt, melyben a konszekrált Szentostyát őrizte."
     Ha valaki szerint ez túlzás és mindegy, hogy bánunk a LEGMÉLTÓSÁGOSABB Oltáriszentséggel, annak idézi könyvében Schneider érsek Szent II. János Pál pápa figyelmeztető szavait: „Nem fenyeget a túlbuzgóság veszélye az e misztériummal való törődésben." (Ecclesia de Eucharistia enciklika)
     A kézbeáldozással kapcsolatban, sokan hivatkoznak az őskeresztényekre, amely perzse egyáltalán nem a mai módon történt! Sőt, Krisztus követői talán már az Oltáriszentség megalapításakor is nyelvre áldoztak: „Elképzelhető, hogy Krisztus az utolsó vacsorán a kenyeret minden apostolnak közvetlenül a szájába helyezte, és nem csak iskarióti Júdásnak (vö. Jn 13,26–27). A közel-keleti vidékeken ténylegesen létezett Jézus idejében egy olyan hagyományos gyakorlat, amely még ma is változatlan maradt: a ház ura saját kezűleg eteti vendégeit, oly módon, hogy szájukba helyez egy szimbolikus darabkát az ételből."
     Schneider püspök leírja, hogy az őskeresztény kézre áldozás se úgy nézett ki, mint amit ma általában látunk, hogy a hívek a tenyerükben levő Ostyát megfogják és magukat áldoztatják meg, mintha csak egy cukorkát kapnának be, miközben már bandukolnak visszafelé az ülőhelyükre. Ehelyett a férfiak kezet mostak áldozás előtt, a nők pedig kendővel takarták le a kezüket. LETÉRDELTEK, és bal tenyerüket jobb kezük alá helyezve fogadták a Szent "Darabot", majd mélyen meghajoltak, és közvetlenül tenyerükről a szájukkal vették fel a "darabot" a legmélyebb áhítat közepette. Ezután pedig megtisztították a kezüket, hogy egy darabka se vesszen el. Szigorú egyházi tiltás volt a "darabot" megfogni és úgy helyezni a saját szájukba. Egyedül a papnak van joga megfogni az Oltáriszentséget, ennek jeleként, mikor felszentelik, a kezét is megáldja a püspök.
Ehhez képest legtöbb mai kézbe áldozó ember akarva-akaratlanul, de tiszteletlenül bánik a Szentostyával, ráadásul kockáztatja, hogy annak darabkái méltatlan bánásmódban részesüljenek.
     Szent Efrém szerint: „Jézus betöltötte a kenyeret önmagával és a Lélekkel, és saját élő testének nevezte. Azt, amit én most átadtam nektek, mondta Jézus, ne tekintsétek úgy, mint a kenyeret, és még morzsáit se tapossátok el lábatokkal. Ennek a kenyérnek legapróbb darabkája emberek millióit képes megszentelni és elegendő arra, hogy mindazoknak életet adjon, akik azt eszik.”
     XI. Piusz pápa pedig ezt parancsolta: „Az Eucharisztia szentségének kezelésében különös éberséggel ügyelni kell arra, hogy a konszekrált ostyák morzsái ne vesszenek el, mivel minden egyes morzsában jelen van Krisztus teljes teste. Ezen oknál fogva a legnagyobb gondossággal biztosítsák azt, hogy az ostyáról ne törhessenek le könnyedén darabkák, és ne essenek a földre, ahol – micsoda borzalmas gondolat! – a piszokkal összevegyülnének, és lábbal tapostatnának.”
     A tiszteletlenség és a szentségtörés elkerülése végett alakult ki a VI. századtól a nyelvre áldozás, és hamarosan egyeduralkodóvá vált. Ehhez képest ami ma zajlik, szentségtörő lázadás eredménye. Se a II. vatikáni zsinat, se az azt követő liturgikus reformok nem engedték meg a kézbe áldozást. Önhatalmúlag, lázadó módon kezdték el ezt a gyakorlatot feleleveníteni bizonyos plébániákon, míg az Egyház engedve a nyomásnak, jóváhagyta. De sajnos nem is az őskeresztény gyakorlathoz tértek vissza azok a hívek, akik kézbe áldoznak, mert egyáltalán nem úgy teszik, ahogy az akkori krisztuskövetők!
     Az, hogy kézbe áldozunk-e vagy nyelvre, nagyon is lényeges kérdés! Nem mindegy ugyanis, ha Krisztus Teste a földre hullik és lábbal tiporjuk, és azzal pedig, hogy tapogatjuk és közönséges csemegeként bekapjuk, ugyan bizony növekszik-e bennünk a tisztelet a Fölséges Isten iránt? Mivel nem csak lelki, de testi lények is vagyunk, mozdulataink hatással vannak hitünkre és azok hitére, akik látják, hogy bánunk a Szentostyával. Épp ezért írja Malcolm Ranjith érsek a Dominus est előszavában: „Azt hiszem, eljött annak az ideje, hogy a kézbeáldozás gyakorlatát felülvizsgáljuk, és, ha szükséges, beszüntessük, hiszen azt a Sacrosanctum Concilium (a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója) és a zsinati atyák valójában meg sem említik, csupán egyes országokban engedélyezték, miután visszaélésképpen bevezették. Ma jobban, mint valaha szükséges segíteni a híveknek, hogy megújítsák élő hitüket az eucharisztikus színek alatt valóságosan jelenlévő Jézusban, azzal a céllal, hogy magának az Egyháznak élete megerősödjék, és védelmet nyerjen a hit veszélyes torzulásaival szemben, amelyeket a jelen helyzet folytonosan előidéz."
Arra kérem a kedves Olvasókat, fontolják meg mindezt! (Forrás: http://romaikatolikus.blogspot.hu/2016/06/mi-baj-kezbe-aldozassal-schneider.html)

Akik látták a poklot 4. – Dr. Gloria Polo Ortiz 3

     A bűnök – kedves testvéreim, nyomokat hagynak a lelkünkben. Ezek a nyomok megbélyegzik a lelkünket mint sebek, égési hólyagok és formátlan lyukak. A legszörnyűbb felfedezés az volt számomra, hogy a borzalmas bűz belőlem árad. Mennyi pénzt adtam ki életemben illatszerekre, légfrissítőkre, mert gyűlöltem a kellemetlen szagokat. Megállapítottam, hogy bensőmből, a lelkemből áradt kibírhatatlan bűz. Mindjárt láttam egy démont, egy csúnya bestiát, aki az én bűneim bélyegét viselte, és ahogyan anyám az Úr fényes ruhájába volt öltözve, úgy öltöztetett be engem egy fekete szemeteszsákba. Ebben az állapotban jutottam el egy mocsárvidékre, ahol sokan nyakig süllyedtek a lápba és nyögtek.

Azt láttam, hogy ez a láp a bűnös szexuális kapcsolatok és perverziók mocsara, amiért mi emberek a földön felelősek vagyunk. Azt a nemi aktust, amely szentségi házasságban történik Isten megáldja és maga Isten van jelen, mint harmadik. A szentségtelen szexualitás csupán szórakozás, önkielégülés, egoizmus. Ezért szenvednek ezen emberek az ingoványban, amelyet ők maguk okoztak féktelen szenvedélyükkel. Mindenki aki házasságon kívüli, bűnös nemi aktust folytat, ebbe a büdös ingoványba kerül és kimondhatatlanul szenved miatta és ebben a lápban egyszer csak felfedeztem apámat, aki nyakig ült a bűzlő masszában, és hangosan felkiáltottam: „Apám, mit csinálsz te itt?” Ő, síró hangon válaszolt: „Lányom, ó lányom! A házasságtöréseim és a hűtlenségeim súlya süllyesztett ide.”

Ó mennyire szenved Isten a bűneink miatt. Ott mutatták meg milyen sokan imádkoztak értem, hány pap és hány apáca fáradozott azon, hogy jó útra térjek. Pedig, hogy megvetettem ezeket! Közönséges megjegyzésekkel illettem e szent életű, áldozatos embereket. A túlvilágon egész életünket nyitott könyvként látjuk majd, ahol minden pillanatunk fel van jegyezve. Nemcsak a szavaink, hanem még a gondolataink is! Kimondott szavaink és elkövetett bűneink nemcsak a saját, hanem környezetünk számára, mint romlott gyümölcsök, megfertőzik az egészséges gyümölcsöket is és romlásnak indítják. Nagy fájdalom számunkra a másik világban, ha látjuk, hogy bűneink mennye kárt okoztak másokban, rombolták a lelkeket és megmérgeztek mindent. Sajnos a bűneink ártalmas következményei legelőször közvetlen környezetünket, családunkat és gyermekeinket éri!

(folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

(Forrás nyomán: Radó Polikárp OSB. Az Egyház szentjei, PALLADIS rt. kiadása Budapest, 1940)

     Szent Tibor (Tiburtius) vértanú élete, elválaszthatatlan sógornője, Szent Cecília történetétől. Ezért először Cecíliáról emlékezem meg, mivel általa tért meg a Jézusért vértanúságot is vállaló Tibor. 

     A III. század első felében történtek szerint, a kiemelkedő jómódban élő Cecília, szülei tudta nélkül keresztény és Krisztus jegyeseként kívánta leélni életét. Ebbéli szándékában, megerősítette a katakombák rejtekében a püspök is, feladva rá a szüzek fátylát.
     Amikor szülei úgy határoztak, hogy feleségül adják a rangban hozzáillő, Valeriánusz nevű pogány katonatiszthez, ő nem ellenkezhetett.
Abban a képtelenségben reménykedett, hogy vőlegénye tiszteletben fogja tartani titkos esküjét.
     A házasságkötés nagy dínom-dánommal meg is történt, ám amikor az ifjú pár elvonult, Cecília közölte nagy titkát férjével.
     Valeriánusz, hetykén számon is kérte menyasszonyától, hogy "Ugyan bizony ki akadályozhat meg engem abban, hogy asszonyommá tegyelek?"
     Cecília azonban határozott választ adott vőlegényének: "Az Isten által mellém rendelt őrangyalom!"
     Valeriánusz, nyomban rá is kérdezett: "Miféle őrangyal? Szeretném én azt látni!"
     Cecília nem késlekedett a válasszal: "Megláthatod, de előbb meg kell keresztelkedned!"
     Az ifjú férjen olyan jószándékú kíváncsiság vett erőt, hogy nyomban a kereszténység mibenléte felől érdeklődött. A nászéjszaka hitoktatással telt el Cecília részéről, majd elmondta férjének a titkos jelszót, amivel megtalálhatja a püspököt, akinél másnap jelentkezett is. (Holnap folytatódik!)

     A Magyar Katolikus Püspöki Kar, az istentiszteleti Kongregációtól kért és megkapott engedélye alapján, 1986. júniusi konferenciáján döntött a kézbeáldoztatásról és engedélyezte folyó év szeptember 1-vel a kézbeáldoztatás lehetőségét. Az új gyakorlat bevezetése előtt a püspöki kar körlevélben fordult a papsághoz és a hívekhez. A körlevél, két kiegészítéssel, lényegében magyar fordításban közli a Kongregáció által meghatározott szabályokat.
     A körlevél az általános buzdítás mellett megjegyzi, hogy "ezek a szabályok azt a célt szolgálják, hogy emlékeztessenek az Oltáriszentség iránti tisztelet kötelességére, függetlenül a módtól, ahogyan a szentáldozáshoz járulunk". Az első és az utolsó szabály a legfontosabb. Az első előírás szerint a kézbe áldoztatásnak ki kell fejeznie, amiként a nyelvre történő áldozásnak is, a tiszteletet Krisztus valóságos jelenléte iránt az Eucharisztiában. Ezért hangsúlyozni kell, miként ezt az egyházatyák is tették, a hívő imádó gesztusának méltóságát, nemességét. Az utolsó előírás fontosnak tartja megemlíteni, hogy "a híveket hagyni kell, hogy teljesen szabadon válasszák az áldozás egyik, vagy másik módját". A püspökkari körlevél egyik kiegészítő szabálya előírja, hogy kézbeáldoztatásnál is a ministránsnak tartania kell az áldoztató paténát, a másik pedig kézbe történő áldoztatásnál megtiltja a két szín alatti áldozást. (Forrás az első részben)
     A szerkesztő megjegyzése: A közölt Vigilia cikk elején (ld. az 54/1 részben!), a püspökök kérelmében világosan megfogalmazódott, hogy "amint ez a kereszténység első századaiban is szokásban volt".
Igen ám, csakhogy nem az első századok szokása szerint valósult meg a szentáldozás módja!
1) Az első századokban nem állva áldoztak, hanem térdelve, vagy ha ültek, mélyen meghajoltak!
2) A kézben áldozónak előtte kezet kellett mosnia.
3) A Szentostyát a bal kezébe helyezte az áldoztató, és az áldozó nem a jobb kezével vette magához az Eucharisztiát, hanem a nyelvével felnyalta! Hölgyeknek egy fehér kendőt kellet a kezükre teríteni (lásd alább)!
4) Fentiekből következően több helyütt súlyosan sérül az imádás gesztusa, hiszen az áldozó nem hajtott térdet a Legfölségesebb Isten előtt, a kezének tisztasága bizonytalan, és a leeső darabok "fragmentumok" biztonsága sem megoldott, különösen a "kétkezes" áldozás következményeként!

Akik látták a poklot 3. – Dr. Gloria Polo Ortiz 2

   Ezek a szörnyű sötét alakok körülvettek és egyértelmű volt, azért jöttek, hogy magukkal vigyenek. El se tudják képzelni azt az ijedtséget, borzalmat és rettenetes felismerést, hogy az intelligenciám, jogi ismereteim, az akadémiai címem, egész tudományom, észbeli képességeim és társadalmi helyzetem semmit sem számítottak. Teljesen értéktelenek lettek. A bűnök tehát lehúznak a mélybe, egészen a hazugság atyjához. De ha mi sajnálatos mulasztásainkat és bűneinket (amiért a sátánnak kell fizetnünk), a Bűnbánat Szentségében Isten elé visszük (még a földi életben), akkor Isten fizet meg értük helyettünk! Gondoljanak bele! Jézus a saját vérével és életével fizetett a Keresztfán. És bizony minden alkalommal így van ez, ha vétkezünk.

És akkor jöttek ezek a sötét alakok, hogy engem, mint tulajdonukat elvigyenek. Láttam őket, amint kijöttek a műtő falából. Sokan voltak, és hirtelen körülvettek. A tekintetükből ördögi gyűlölet áradt, mert lélektelenek és belül teljesen kiégettek. Megborzadtam s rettegve értettem meg, hogy értem jöttek, el akartak vinni. El tudják képzelni a félelmemet? Színtiszta horror volt! Szellemi testem forogni kezdett a földön és menekülni kezdtem. Az anyagi testemre vetettem magam, mert a testembe akartam visszabújni, de az már nem fogadott be. Szörnyű félelemmel küszködtem. Lelkemmel futni kezdtem és menekülni. Nem tudom hogyan, de átjutottam a falon. Nem akartam mást, csak elrohanni, s egy ugrással a semmibe kerültem. Egy alagút belsejébe jutottam, amely hirtelen odakerült és lefelé vezetett. Először még volt egy kis világosság. Olyan nyüzsgés volt benne, mint egy méhkaptárban.

Sok-sok ember volt ott és hangosan kiabáltak, durván csikorgatták a fogaikat. Megállás nélkül mozgattak lefelé, Egyre lejjebb húztak a földbe, hiába próbálkoztam mindinkább kijutni. Egyre kevesebb lett a fény, s addig csúsztam az alagútba, míg teljesen sötét nem lett. Tehetetlen voltam. Olyan sötétségbe merültem, amilyen a földön nincs, emberi szavakkal nem lehet leírni. El tudják képzelni, hogy milyen öröm ért, amikor még a fényben láttam az édesanyámat. Ő egészen világos volt. Egyszerre megértettem, hogy ez a fehér ruha a szentmise volt, melyeken részt vett földi életében. Nem volt lehetőségem anyámhoz menni egy pillanatra se. Védtelenül merültem bele a sötétségbe, amely szörnyű fájdalmat, horrort, szégyent okoz. Minden rettenetesen bűzlik. Egyre több ijesztő alakot és lényt lehetett látni olyan csúfakat, hogy el se tudjuk képzelni. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

      A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünneplik. Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és -versenyekkel tisztelegnek a magyar líra előtt. A rendezvényeken klasszikus és kortárs költők versei egyaránt szerepelnek. Gyakran diákok, vagy éppen a ma is élő szerzők tolmácsolják a költeményeket.
Az ünnepet Magyarországon kívül a szomszédos országok magyarlakta területein is megünneplik. (Forrás: Wikipédia)

Lackfi János: Te meg minek mész a templomba?

     A másik jelentős dokumentum Immensae caritatis kezdetű utasítás, amit a Szentségi Kongregáció adott ki 1973. január 29-én. Ez utóbbi az áldozással, ill. áldoztatással kapcsolatban négy kérdésre vonatkozóan ad kötelező eligazítást:
1. A rendkívüli áldoztatókról.
2. A napi kétszeri szentáldozás lehetőségének kiterjesztéséről.
3. A betegek és öregek szentségi böjtjéről.
4. Az Oltáriszentség tisztelet és a kézbeáldoztatásról.
     A Kongregáció dokumentumainak tartalma röviden a következő: A szentáldozásnál tartsuk meg azt a szokást, hogy a konszekrált Kenyeret az áldozók nyelvére tesszük. Ezt a szokást több évszázad hagyománya támogatja. Az országok püspöki konferenciái azonban úgy is határozhattak, hogy az apostoli szentszéktől kapott megerősítés után területükön a szentáldozás egyéni, külön engedélyeztetés nélkül is kiszolgáltatható az átváltoztatott kenyérnek a hívek kezébe való helyezésével. Ez esetben is elejét kell venni a tiszteletlenség veszélyének és annak, hogy ez a gyakorlat a hívek lelkében téves véleményeknek adjon tápot az Eucharisztiával kapcsolatban.
     A szentáldozást mindkét esetben jogosult szolgálattevőnek kell kiosztania, aki a Szentostyát az áldozónak felmutatja, majd odanyújtja, miközben 'Krisztus teste' formulát mondja, amire a hívőnek Amen-nel kell válaszolni.
Az Istentiszteleti Kongregáció harmadik dokumentumát 1985. április 3-án adták ki (La communion dans la main címmel, francia nyelven). Az addigi tapasztalatok alapján újra összefoglalja a kézbe áldoztatásra vonatkozó liturgikus és pasztorális jellegű előírásokat és tanácsokat. A II. vatikáni zsinaton tehát nem hoztak olyan rendelkezést, mely általánosan engedélyezte volna a kézbe áldozást, csupán – a külön kérelmezés nélküli –, egyéni lehetőségét hagyta jóvá! Ezeket az előírásokat az engedélyezés kihirdetésekor minden püspöki karnak megfelelő módon közölni kellett. (Folyt.) (Forrás az első részben)

A történet vége

     Széchenyi és Crescence házasságának két szakasza van, akárcsak Széchenyi életének.

Az első, a forradalomig tartó felfokozott időszak, amikor a rendületlenül szerelmes grófnak csak az volt a baja feleségével, hogy az nem tartja vele a szédületes tempót (pl. szeret nála tovább ágyban maradni).

’48-ban, amikor miniszter lett, hetekig nem járt be az ügyeket intézni, mert Crescence súlyos lázzal járó torokgyulladást kapott, ő pedig el sem mozdult felesége betegágya mellől.

A fegyveres harcok elindulása után azonban Crescence miatt is az önvád mardosta. Rávette a családot, hogy hagyják el Pestet. “Crescence, Marie, Béla és Ödön gőzhajón elutaznak. – Viszontlátom-e őket valaha is? Azt hiszem… nem! Megszakad a szívem… és mégis meg vagyok könnyebbülve!”

Később, amikor Széchenyit a döblingi elmegyógyintézetbe hurcolták, megpróbálta rávenni feleségét, hogy váljon el tőle. “Én nyomorult nem láthatlak Téged! (…) Hagyj el engem – kérlek, követelem, hogy tépd el a köteléket, mely hozzám fűz – mert különben velem együtt Te is elveszel! Engem semmi sem menthet meg (...) Te fordulj Istenhez, a Megváltóhoz, gyermekeidhez, nálam nemcsak támaszt nem lelsz, sőt én vagyok legnagyobb ellenséged!”

Crescence nem hagyta el, Bécsbe költözött, hogy Döblingben minél többször meglátogathassa. Fennmaradt levelezésük a gyerekek jövője és családi ügyek körül forgott. Az 50-es évek végén felségsértési per várt volna Széchenyire röpirata miatt, súlyos depressziója mellett, családja védelme miatt (tisztázatlan körülmények között) választotta az öngyilkosságot.

Amikor Széchenyi 1860-ban meghalt, Crescence Bécsben maradt, és ott élt 1875-ös haláláig.

A Legnagyobb magyart Nagycenken temették el a családi kriptába. (Vége)

Akik látták a poklot 2. – Dr. Gloria Polo Ortiz 1

     Részlet, Akit villámcsapás ért c. megrázó tanúságtételéből, melyben beszámol a pokol torkából való visszatéréséről. 1995-ben villámcsapás érte. Elégett testrészei és belső szerveinek státuszából reális volt az orvosi vélemény, hogy menthetetlen. A szíve valóban le is állt és lelke elhagyta a testét. Egyik pillanatban még a kórterem egy pontjáról figyelte, az orvosok újraélesztő próbálkozásait, majd egyszer csak egy ismeretlen világba lépett, ahol szóltak hozzá és ő is beszélt rokonaival, majd felismerte az Úr dicsőséges jelenlétét. De nemcsak érzékelte Isten valóságát, hanem hallotta, amint az Úr számon kéri tőle szeretetlen életét. Ott és akkor szembesült leélt életének bűneivel, és a másokban okozott lelki rombolás felelősségével. Teljes intellektusával megélte a kárhozat realitását, mint szeretetlen földi élet igazságos következményét. Isten irgalmasságát egy ismeretlen szegény ember őérte felajánlott böjtje, imádsága és a lelki üdvéért befizetett szentmiséje esdette ki számára, aki újsághírből értesült a ritka és tragikus balesetről. Az Úr visszaküldte a földi életbe, hogy tegyen tanúságot a földi élet felelősségéről.

Hallgassák csak, mi történt! Amikor ebben a borzalmas kórházi helyzetben voltam, elképesztő rémület tört rám! Egyszerre csak láttam, hogy valóban vannak démonok, akik most eljöttek, hogy magukkal vigyenek! A valóságban láttam ezeket a félelmetes ördögöket, melyek a földi elképzelésnél sokkal borzalmasabbak! Mérhetetlen gyűlölet sugárzott a szemükből. Megértettem, hogy adósuk vagyok. Azért jöttek, hogy behajtsák rajtam az adósságot, mert így-úgy üzleti kapcsolatba kerültem velük, elfogadtam a bűnre való ajánlatukat. Ezért fizetnem kell, és az ár én magam vagyok örök életemmel. Szörnyű volt a tudata, hogy a bűneimnek ilyen végzetes következményei vannak. A bűnök a Sátán tulajdonai, nem adja ingyen, fizetni kell értük. Minden embernek tudatában kéne lennie ennek! Egyszerre csak minden bűnöm, amit az utolsó szentgyónásom óta elkövettem, életre kelt. A bűneinkért fizetni kell, nem csak a földi lelkiismeretfurdalással, de belső békénk elvesztésével, egészségünkkel és örök életünkkel! Ha törzsvásárlók lettünk a Sátán szupermarketjében, akkor már mindig csak az ő boltjában vásárolunk, mígnem a saját lelkünkkel fizetünk. Az övéi leszünk, elzálogosítva nála örök lelkünket. Az ördög legnagyobb trükkje, hogy megpróbálja elhitetni, hogy ő egyáltalán nem is létezik, és én bedőltem ennek! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Akik látták a poklot 1. – a három fatimai gyermek

     A Boldogságos Szűz fatimai üzenete három részből áll. Az első a pokol víziója, a második rész a Szent Szűz Szeplőtelen Szívének tiszteletére vonatkozik. A harmadik részét pedig a híres „harmadik fatimai titok”.

A pokol látomása 1917. július 13-án történt. (Később Pontevedrában a Szűzanya 1925. december 10-én kérte Lúciától ezen első titok felfedését. A látnok értesítette is gyóntatóját, de a helyi püspök csak 1939. szeptember 13-án, tehát tizennégy évvel később hozta nyilvánosságra.)

1917. jólius 13-án rövid párbeszéd után „a Szűzanya kitárta karjait, a mintha valami fénysáv hatolt volna belőlük a földre. Egyszerre hatalmas lángtengert pillantottunk meg. Tele volt ördögökkel és kárhozott lelkekkel, amely úgy látszott, mintha a föld mélyén lenne. A lángtengerbe merülve láttuk az ördögöket és a kárhozott lelkeket, mintha átlátszó, izzó fekete és bronzszínű emberi alakok lettek volna. Ide-oda kavarogtak a tűzben, kiemelkedtek a lángokból, amelyek bensejükből füstfelhővel tört elő. Mint nagy tűznél a sziporkák, súly nélkül estek minden irányba. Közben fájdalmukban és kétségbeesésükben ordítottak. A rémülettől reszkettünk és megdermedtünk. Az ördögök úgy néztek ki, mint utálatos, ismeretlen állatok, ijesztő és szörnyű formájuk volt, de azok is átlátszók és feketék voltak. Ez a látomás csak egy pillanatig tartott. Hála égi Anyánknak, amiért már megígérte nekünk, hogy az égbe visz bennünket. Ha nem így lett volna, akkor azt hiszem, az ijedtségtől és a rémülettől meghaltunk volna. Aztán felemeltük tekintetünket a Szűzanyához. Jósággal és szomorúsággal telve így szólt hozzánk:

‒ A poklot láttátok. Ide kerülnek a szegény bűnösök lelkei. Isten meg akarja alapítani a földön Szeplőtelen Szívem tiszteletét, hogy megmentse őket.”

Nem véletlenül kérte a Szűzanya, még az augusztus 15-i jelenésnél: „Imádkozzatok sokat, nagyon sokat és hozzatok áldozatot a bűnösökért, mert sok lélek a pokolba kerül, mivel nincs, aki áldozatot hozzon és imádkozzon értük!” Ezzel a kijelentésével felhívta figyelmünket, nem csak a kárhozat veszélyére, hanem az egymás iránti kollektív felelősségre is! Tehát nem csupán a saját üdvösségünkön kell munkálkodnunk, de még csak nem is a szűkebb szeretteinkén, hanem – bármily furcsán hangzik is –, az egész emberiségén! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész