Idegőrlő hosszú percek után végre rátalált Gianfrancora, aki térdepelve, összekulcsolt kezekkel nézett a barlang felé, nagy elragadtatással és leírhatatlan örömmel ismételte: „Bella Signora!” (Gyönyörű Asszony).
A kicsi, szünet nélkül hajtogatta e szavakat, mintha imádkozna valakihez ‒ ő ‒, aki meg se volt keresztelve. „Mit beszélsz te kisfiam? Mit látsz?” – kérdezte az apja. A gyerek azonban nem válaszolt; annyira lekötötte figyelmét a látvány.
A gyerek furcsa viselkedése idegesítette és aggodalommal töltötte el Brunót: „Hiszen gyermekeimet senki sem tanította imádkozni. Talán valami furcsa játékot gondoltak ki ezek maguknak?” – morfondírozott magában.
‒ Isola! Te tanítottad Gianfrancot erre a „Bella Signora” nevű játékra? – kérdezte lányától.
‒ Én ilyen játékról még nem is hallottam! – válaszolt a kislány ártatlanul, majd hozzátette: ‒ Biztosan ott bent van valaki!
A lányka sietve oda is szaladt a barlanghoz és meggyőződött, hogy a barlangban nincs senki.
Épp fordult volna vissza, amikor hirtelen ő is térdre esett, összekulcsolta kezeit és a barlang felé nézve ő is elkezdte mondogatni: „Bella Signora!”
Apjuk teljesen elképedt és idegesen azt gondolta, hogy a gyermekei tán gúnyt űznek pont őbelőle. Magához hívta Carlót, aki még mindig a labdát kereste és megkérdezte tőle:
‒ Miféle játékot űztök ti itt, talán összebeszéltetek?
Ám a fiúnak csak annyi ideje volt, hogy rávágja: ‒ Nem! ‒ és máris térdre esve, ugyan olyan magasztosan ő is ismételgette „Bella Signora!”
Cornacchiola ettől már kikészült és ingerülten felkiáltott: ‒ Na most aztán elég a hülyeségből, azonnal álljatok fel! – de a gyerekek meg se mozdultak a szavára.
Erre aztán dühösen megragadta Carlót és durván fel akarta rántani, de mintha egy több tonnás szobrot próbált volna megmozdítani. Ugyanezt próbálta a másik két gyermekkel is, de ők is mozdulatlanul és mozdíthatatlanul térdepeltek.
Ez a hihetetlen esemény egészen megrémisztette az apát. Úgy érezte, mintha rontás érte volna a gyermekeit. Azt hitte, hogy talán valami varázsló vagy katolikus pap van a barlangban, aki meghipnotizálta őket.
Kiabálni kezdett, hogy hagyja el a barlangot akárki van is ott, de csak saját hangjának üres visszaverődése volt a válasz.
Ekkor Cornacchiola berohant a barlangba, hogy öklével űzze ki a rejtőzködőt. A barlang azonban üres volt, poros, ürüléktől mocskos és szemetes. Még egyszer megpróbálta a térdeplő gyermekeket lábra álltani, de lehetetlen kísérlet volt.
Kétségbeesésében segítségért kezdett el kiabálni – de senki nem válaszolt. Elkeseredve visszatért a térdeplő gyermekekhez, akik összekulcsolt kezekkel egyfolytában ugyanazt ismételgették, mintha transzban lennének: „Bella Signora! Gyönyörű Hölgy, gyönyörű Hölgy!...”
Bruno Cornacchiola elveszítve önuralmát és sírva fakadt, mint egy gyámoltalan gyermek és felkiáltott: – Mi folyik itt?
Tehetetlenségében és félelmében karját az égre emelve segítséget kért: – Istenem, csak te tudsz nekem segíteni!
Amikor e szavakat kimondta, hirtelen két hófehér, áttetsző kezet pillantott meg, melynek fénye a szemeihez ért, és mintha a szeméről valami fátylat vagy hályogot húztak volna le.
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.