A lelkinaplóban említett kármeliták szerepe 2
Marton Boldizsár Marcell atya
Vajon tévedtek volna az Égiek azzal, hogy a Szűzanya Szeretetlángja ügyében Marcell atyára és a Kármelita Rendre számítottak? Aligha! Isten mindenkor tiszteletben tartja a szabad akaratot és számít az emberekben eredendően meglévő jóra való készségre. Sajnos, ez állt a Marcell atyát körülvevő maroknyi kármelitára is!
Ha a rendtársak felebaráti szeretettel viszonyultak volna Marcell atyához és biztosítják számára az emberileg lehetségest, akkor bizonyára több fizikai és lelkierőt meríthetett volna lelki gyermekei mellett Erzsébet irányítására is, akiről láthatta, hogy bizony naprakész figyelmet igényel! De némi felelősség terheli a korabeli gyóntatók hozzáállását is! Ha a bátortalan és halogató magatartásuk helyett, akár csak egy évvel korábban irányítják Erzsébet asszonyt Marcell atyához, ő jobb erőnlétében, bizonyára még felkarolta volna Égi Anyánk Ügyét, mely számára aligha lehetett ismeretlen fogalom, hiszen (Marcell atya) naplójában 1957. január 24-én így ír: „Sok-sok áldozat kell, hogy innen indulhasson el a katolikus restauráció, a nagy megújhodás. Kérjük a Szentlelket, jöjjön el az egész világ szívébe és művelje csodáit.”
Nyilvánvaló, hogy már az első Erzsébettel való lelki beszélgetések során tökéletesen felmérte az Ügy nagyságrendjét és a látnok őszinteségét. Tudatában volt, hogy lelkivezetőként önmagára hagyatottan ilyen súlyú ügyet, ilyen nehéz természetű alannyal, felelősséggel, minden egyházi hatáskör nélkül, képtelen képviselni! Tisztában volt azzal is, hogy nem adhat semmiféle támadási felületet, sem a politikai apparátus, sem a szorongatott egyház felől! Marcell atya, már maga is teljesen csak az Égiekben bízott és ezt ajánlotta a türelmetlen Erzsébetnek is: „Csak legyen bizalommal, a Szűzanya mindent elintéz!”
De lássuk Erzsébet naplórészleteit: »Ezekben a napokban megtudtam a Marcell atya címét, s bementem hozzá a kórházba. A nővértől csak öt perc látogatási időt kaptam. Nehéz pillanatok voltak ezek. Kértem, ha lehetne néhány percre hagyna magunkra. Megkérdeztem az atyát megismer-e? Ő csak a dolgok említése után ismert rám. Megemlítettem neki a Szentszűz Szeretetlángját és kértem ha lehetne olvasná el. „Én leányom még a breviáriumot sem tudom elvégezni és a hozzám küldött leveleket sem tudom elolvasni!” Néhány pillanatnyi csend után – /amint/ félig nyitott szemmel rám tekintett –, Isten kegyelméből megéreztem, hogy szemének ragyogása már nem e világból veszi a fényét, nincs annak a fizikai léthez már semmi köze csak Isten szemlélete érződik belőle. ő halkan megszólalt. „Leányom én áldozat vagyok, átadtam magam teljesen az Úr Jézusnak és a Szűzanyának. Nincs már akaratom, csináljanak velem /üdvös szándékuk szerint/”. Erre én elmondtam neki, amit a Szűzanya még akkor mondott mikor az orvosok már lemondtak róla. (Idézem:) „Leánykám meg fog gyógyulni nemsokára de nem sokáig!”
Nyugodt voltam, mert teljesen bíztam a Szűzanya szavaiban./.../ Megkérdeztem Marcell atyát, hogy mit tegyek a Szent Szűz Szeretetlángjával. „Én leányom nem tehetek semmit. Ha a Szűzanya rám bízta volna az más, de így nem tehetek semmit!” Csak legyek bizalommal a Szűzanya mindent elintéz! Ő a maga részéről mindent megtesz, imádkozik és szenvedéseit is fölajánlja. (Szavait pontosan úgy írtam le, ahogy mondta!) Én roskadozni kezdtem a sok lelki szenvedéstől, mely hónapok óta emésztett. Így szóltam az atyához: 'én is előhalottként viselem a sok szenvedést!' E pillanatban nyílt az ajtó és bejött a nővér, az atya engedelmességet gyakorolt. „Leányom, én most nagyon megáldalak téged!” - és miközben felemelte áldó kezét, én térdre ereszkedtem és hirtelen mozdulattal a kezét ajkamhoz érintettem nagy tisztelettel. Talán utoljára! Gondoltam, ha meg is gyógyul, nem biztos hogy még látom őt. Ekkor, a nővér az ágyához lépett, s én kiindultam az utcára. Utamat az Örökimádó templom felé vettem. Lelkemre nagy sötétség telepedett.« (II/1-3)
»1963. március 23. Gyónni mentem Marcell atyához. Amint eléje térdeltem nem tudtam számat szóra nyitni. Kis várakozás után ő szólt: 
„Leányom te vagy a türelmetlenség!” Szavai úgy hatottak rám, mintha a lelkembe látott volna. De jó is lenne, bár lelkembe látna! Elkezdtem vétkeim sorolását, olyasféléket, melyeket nem is tudtam úgy kifejezni, ahogy szerettem volna. Különös vétkek ezek melyeket csak akkor tudnék /igazán/ megfogalmazni, ha egy állandó lelkivezetőnek mondhatnám, aki ismeri lelkem minden rezdülését. Vétkeim után elmondtam az Úr Jézus és a Szent Szűz üzenetét. Ő erre azt válaszolta, /hogy/ kitart előző állásfoglalása mellett és nem vállalja el lelkem vezetését. Nem érez magába annyi erőt, hogy ezt megtegye. Hivatkozott betegségére és a közben kapott nagyothallására és főleg arra, hogy neki kételyei vannak. Közben újra háromszor is megismételte határozott visszautasítását, majd szigorúan megkorholt, és azt mondta, én egy igen makacs lélek vagyok kiben semmi hajlékonyság sincs. Én csak a magam akaratához ragaszkodom. Én megmondtam, ha a magam akaratából kellett volna ide jönnöm egyetlen lépést se tettem volna, ha erre égi felszólítást nem kaptam volna. Elmondtam még, hogy most is mielőtt elindultam a mellém rendelt nővér tanácsát kértem ki. Ő visszatért azon szavaira, hogy türelmetlen vagyok. Én teljesen megvagyok győződve, hogy ez a türelmetlenség nem az én akaraterőmből származik, mert nincs semmi személyes érdekem, amit érvényre akarnék juttatni. Ő erre csak egy szóval válaszolt „szép!”. Megkértem, ha már ő nem akarja elvállalni lelkem vezetését, legyen oly jó és küldjön valakihez. Ő ezt is megtagadta mondván, szó sem lehet róla! Azt belátta, hogy valóban szükségem volna egy állandó lelkivezetőre, de nem segít „majd lesz valahogy” – tette hozzá. Azt ajánlotta, hogy olvassam Kis Teréz életét és Kempis: Krisztus követését, mely színtiszta Evangélium. Én erre azt válaszoltam; szívesen elfogadom tanácsát, de én nehezen olvasó vagyok, nemcsak iskolázatlanságom miatt, de azért is, mert ha egy mondatott elolvasok és megragadja a lelkem, arról elkezdek elmélkedni. Egyébként már hónapok óta egyetlen mondat az elmélkedésem anyaga „És az Ige testté lőn.” Újra és újra erről elmélkedem. A feloldozás után ezt mondta: „Leányom, én most nagyon megáldalak téged!” Erre a áldásra lelkemben megnyugodva távoztam el. Utána, nagy csodálkozás támadt bennem és mint bűnös, azzal vádoltam magamat amit az atya mondott, hogy igen makacs vagyok és nincs bennem hajlékonyság. Tehát a szentgyónásban is vétket követtem volna el? Azután megleptek újra /azok/ a kínos kételyek, hogy az atya nem hisz nekem. Szavaim az ő lelkében is kételyt támasztottak. Arra gondoltam, /hogy bizonyára/ ő is át fogja szenvedni a sok kételyt melyeket én is oly hosszú időn át szenvedek. Milyen megalázó volt ez a szentgyónásban kapott elutasítás! Most eszembe jutott az, amikor második és harmadik szentgyónásom végeztem nála, akkor azt mondta, hogy már sok gyónója volt akik mindenféle rendkívüli dolgokról beszéltek, de ő ezeket csak hisztériás tüneteknek vette és ezért nem is foglalkozott velük tovább. De ugyanakkor nekem /viszont/ azt mondta, /hogy/ csak jöjjek máskor is! Vigaszt adó szavak voltak ezek akkor, de most e nagy elutasítása után arra kellett következtetnem, hogy engem is hisztériásnak tarthat és /csupán/ betegségére való hivatkozással tudott finoman elutasítani. Jobban esett volna, ha megmondja nyíltan, hogy nem tartja komolynak a dolgot! De most már jól van ez így! Legyen meg Isten szent akarata! Ha az Úr Jézus ezt a megaláztatást nekem szánta, /akkor/ örömmel veszem Szent Kezéből.« (II/88-89)
„Leányom te vagy a türelmetlenség!” Szavai úgy hatottak rám, mintha a lelkembe látott volna. De jó is lenne, bár lelkembe látna! Elkezdtem vétkeim sorolását, olyasféléket, melyeket nem is tudtam úgy kifejezni, ahogy szerettem volna. Különös vétkek ezek melyeket csak akkor tudnék /igazán/ megfogalmazni, ha egy állandó lelkivezetőnek mondhatnám, aki ismeri lelkem minden rezdülését. Vétkeim után elmondtam az Úr Jézus és a Szent Szűz üzenetét. Ő erre azt válaszolta, /hogy/ kitart előző állásfoglalása mellett és nem vállalja el lelkem vezetését. Nem érez magába annyi erőt, hogy ezt megtegye. Hivatkozott betegségére és a közben kapott nagyothallására és főleg arra, hogy neki kételyei vannak. Közben újra háromszor is megismételte határozott visszautasítását, majd szigorúan megkorholt, és azt mondta, én egy igen makacs lélek vagyok kiben semmi hajlékonyság sincs. Én csak a magam akaratához ragaszkodom. Én megmondtam, ha a magam akaratából kellett volna ide jönnöm egyetlen lépést se tettem volna, ha erre égi felszólítást nem kaptam volna. Elmondtam még, hogy most is mielőtt elindultam a mellém rendelt nővér tanácsát kértem ki. Ő visszatért azon szavaira, hogy türelmetlen vagyok. Én teljesen megvagyok győződve, hogy ez a türelmetlenség nem az én akaraterőmből származik, mert nincs semmi személyes érdekem, amit érvényre akarnék juttatni. Ő erre csak egy szóval válaszolt „szép!”. Megkértem, ha már ő nem akarja elvállalni lelkem vezetését, legyen oly jó és küldjön valakihez. Ő ezt is megtagadta mondván, szó sem lehet róla! Azt belátta, hogy valóban szükségem volna egy állandó lelkivezetőre, de nem segít „majd lesz valahogy” – tette hozzá. Azt ajánlotta, hogy olvassam Kis Teréz életét és Kempis: Krisztus követését, mely színtiszta Evangélium. Én erre azt válaszoltam; szívesen elfogadom tanácsát, de én nehezen olvasó vagyok, nemcsak iskolázatlanságom miatt, de azért is, mert ha egy mondatott elolvasok és megragadja a lelkem, arról elkezdek elmélkedni. Egyébként már hónapok óta egyetlen mondat az elmélkedésem anyaga „És az Ige testté lőn.” Újra és újra erről elmélkedem. A feloldozás után ezt mondta: „Leányom, én most nagyon megáldalak téged!” Erre a áldásra lelkemben megnyugodva távoztam el. Utána, nagy csodálkozás támadt bennem és mint bűnös, azzal vádoltam magamat amit az atya mondott, hogy igen makacs vagyok és nincs bennem hajlékonyság. Tehát a szentgyónásban is vétket követtem volna el? Azután megleptek újra /azok/ a kínos kételyek, hogy az atya nem hisz nekem. Szavaim az ő lelkében is kételyt támasztottak. Arra gondoltam, /hogy bizonyára/ ő is át fogja szenvedni a sok kételyt melyeket én is oly hosszú időn át szenvedek. Milyen megalázó volt ez a szentgyónásban kapott elutasítás! Most eszembe jutott az, amikor második és harmadik szentgyónásom végeztem nála, akkor azt mondta, hogy már sok gyónója volt akik mindenféle rendkívüli dolgokról beszéltek, de ő ezeket csak hisztériás tüneteknek vette és ezért nem is foglalkozott velük tovább. De ugyanakkor nekem /viszont/ azt mondta, /hogy/ csak jöjjek máskor is! Vigaszt adó szavak voltak ezek akkor, de most e nagy elutasítása után arra kellett következtetnem, hogy engem is hisztériásnak tarthat és /csupán/ betegségére való hivatkozással tudott finoman elutasítani. Jobban esett volna, ha megmondja nyíltan, hogy nem tartja komolynak a dolgot! De most már jól van ez így! Legyen meg Isten szent akarata! Ha az Úr Jézus ezt a megaláztatást nekem szánta, /akkor/ örömmel veszem Szent Kezéből.« (II/88-89)Begyik Tibor (Minden publikáció és hivatkozás csak a forrás megemlítésével!)
Az utóbbi évtizedekben, a II. Vatikáni zsinat által jóváhagyott liturgikus reformok után a keresztúti ájtatosság imádkozásánál egyre inkább előtérbe kerül a feltámadás gondolata. A keresztút állomásait sokhelyütt kiegészítik a 15. stációval, mely az Úr Feltámadást ábrázolja és idézi emlékezetünkbe.
1. Jézust halálra ítélik;
A lelkinaplóban 71-szer szerepel a kármelita szó, ebből az égiek 18-szor „kármelita kislányom”-nak, 8-szor pedig „kis kármelitám”-ként szólítják Erzsébetet. Az tény, hogy a Szeretetláng látnoka harmadrendi kármelita volt, melyet 1946-ban vett fel a Budapest, Huba utcai Kármelben. Rendi neve: Kármelhegyi Boldogasszonyról nevezett Jolánta volt.
A naplóban Marcell atya neve 26-szor szerepel, ezen felül még „az én kármelita fiam”-ként is többször említve van. 
A katolikusok különösen nagyböjt idején odaadó buzgósággal végzik a keresztutat. Minden templomunkban megtalálható a szenvedéstörténet 14 állomását megjelenítő, művészi vagy egyszerű kivitelű keresztút. Ezek az ábrázolások felidézik a jeruzsálemi Via Dolorosát, azt a valóságos utat, amelyet Jézus végigjárt a keresztre feszítéséig. "Ő keresztjét hordozva kiment az úgynevezett Koponyahelyre". (Jn 19,17) Már a középkorban táblákat helyeztek el az út egy-egy pontján. Az 1600-as években alakult ki a 14 állomás. (Ma már sok helyen a 15. állomással, a dicsőséges feltámadás felidézésével fejeződik be a keresztút.) Jeruzsálemben a ferences atyák vezették be a hívő közösség számára ezt az ájtatosságot. Máig úgy végzik, hogy valóságban is vállukra veszik a keresztet, hogy még életszerűbben idézzék a megváltásunkhoz vezeto utat. A keresztúti ájtatosság elterjedése a katolikus világban szintén a ferenceseknek köszönhető.
„Kis kármelita leányom, most meg fogjuk kezdeni (az utat) és Szent Józseffel együtt neked is végig kell járnod Betlehem sötét, ködös utcáit. Velünk együtt szállást kell keresni az Én Szeretetlángomnak, mely maga Jézus Krisztus. Akarsz-e Velünk jönni, mert most indulunk csak el Szeretetlángom továbbadására? Erőt, kegyelmet kapsz Tőlünk.” És ezek után olyan lelkiállapotba kerültem, hogy jártányi erőm alig volt. Úgy éreztem, hogy fizikai erőm szinte fölösleges is, csak lelkem ereje hordoz, mellyel a Szent Szűzzel Betlehem sötét utcáit járom. A ködös utcákon keresünk szállást, de csak elutasítást kapunk mindenhol. (I/107-108)
Az ájtatosság sajátos napja a péntek (bármely más napon is végezhető, főként magánáhítatból). Nagyböjt péntekjein az egyház közösségben végzi, különleges jelentőségű a nagypénteken délelőtt 9 vagy délután 3 órakor végzett ájtatosság.
„Ma a tisztítótűz fogságában szenvedő lelkeket vezesd hozzám, s merítsd őket irgalmasságom mélyébe. Vérem árja hűsítse izzó testüket. Nagyon szeretem ezeket a lelkeket, kik igazságomnak nyújtanak elégtételt. Módomban áll segíteni nekik. Használd fel Egyházam kincstárának valamennyi búcsúját s ajánld fel értük… Ó, ha ismernéd kínjaikat, szakadatlanul lelki alamizsnában részesítenéd őket és segítenéd törleszteni adósságaikat igazságommal szemben.”
Porto Maurizió-i Szent Leonardo
A Keresztút, eredetileg kb. 0,5 km-es útvonal, melyen Jézus a kereszttel a pilátusi Praetoriumtól (Gabbata) kiment a Golgotára (vö. Mt 27,37; Jn 19,17-19).
A Jézus Krisztus Golgotára vezető Keresztútját elsőként Szentséges Anyja járta végig "könnyek közt bágyadozva". Valahányszor keservesen újraélte Szent Fia kínszenvedéseit, a végén összeesett és a Tanítványok mindannyiszor azt hitték, hogy meg is hal. Ezért a Szentséges Anyának, vásároltak egy sírhelyet a közelben. Ezt a sírt máig is Szűz Mária sírjaként tisztelik Jeruzsálemben, holott soha nem volt oda eltemetve. 
A cseh származású Szent Adalbert szülei fogadalmat tettek, hogyha megszűnik gyermekük rossz egészsége, akkor felajánlják Istennek. Adalbert fiatalon lett Prága püspöke, de 988-ba n otthagyta a helyét, mert hiábavalónak látta lelkipásztori munkáját az adott körülmények között. Eredetileg Jeruzsálembe készült, de Rómában megállt, ahol négy éven keresztül visszavonult életet élt egy kolostorban. Visszatérésekor Magyarországon Szent István királyt ő részesítette a bérmálás szentségében. Maga többször járt Géza fejedelem udvarában, s szívélyes kapcsolatot alakított itt ki. Adalbert társai, tartva III. Ottó ellenpártjának a bosszújától, Magyarországra jöttek, ahol Pannonhalmán Géza fejedelem, majd Szent István támogatásával monostort építettek. Szent Adalbertet 997-ben miseáldozat közben ölték meg a pogány poroszok, akik közé téríteni ment. Több lándzsaszúrással kivégezték, majd lefejezték. Testét előbb a gnieznoi katedrálisban, majd 1036-ban Prágában temették el. ( 
Miatyánk… Üdvözlégy… Dicsőség…
„Ma az egész emberiséget vezesd hozzám, főleg a bűnösöket s merítsd őket irgalmam tengerébe. Így megvigasztalsz keserves szomorúságomban, melyet a lelkek vesztén érzek!”
Az, hogy a "lángra gyújtott szívek mécsese", a krisztusi kegyelemmel gyujtott hit szimbóluma, példázza Nagy Szent Leo pápa (+461) római néphez intézett prédikációja: „Ha hittel és bölcsességgel gondoljuk át az ember teremtésének kezdetét, megértjük, hogy az Isten azért teremtette az embert saját képére, hogy kövesse Teremtőjét. Az emberi természet méltósága úgy valósul meg, ha az emberben mintegy tükörben, az Isten jóságának formája ragyog fel. Ezt a formát újítja meg bennünk nap mint nap a Megváltó kegyelme. Így az első Ádámban elbukott ember, a második Ádámban (Krisztusban) állhat ismét talpra. Az Isten szeret minket, saját képére újra formál és erőt ad ahhoz, hogy úgy cselekedjünk, ahogy Ő cselekszik, így megtalálva bennünk jóságának képmását. Vagyis, Isten lángra gyújtja szívünk mécsesét, hogy a szeretet tüzétől lángoljon és így szeressük Istent, és mindazt amit Isten szeret.”(Sermo 12,1)
A vasárnapi Úrangyala elimádkozása után Ferenc pápa köszöntötte a jelen lévő zarándokcsoportokat, köztük a Rómában élő eritreai közösséget, akik Szent Mihály liturgikus ünnepére gyűltek össze a Szent Péter térre. Imájáról biztosította továbbá a közúti balesetek áldozatainak szentelt nap kezdeményezőit: folytassák megelőző munkájukat, mert az óvatosság és a szabályok betartása önmagunk és mások védelmének elsődleges formája.
Széthúzásra hajlamos emberek minden közösségben vannak, mely gondot akkor jelent, ha a nézetkülönbségek romboló ellenségességgé fajulnak. Ennek pusztító lehetősége már kezdetektől fogva kísért minden emberi közösséget, mert a bűn következménye és mindaddig fenn is áll, amíg nem az ideológiák, hanem a természetfelettihez kötődés szabja meg életcéljaikat! Különösen áll ez a magyarságra! .jpg)
Ezzel a néhány mondattal talán érthetővé tudtam tenni az Önök számára azt a tragédiát, amit ma élünk át: a hívő katolikusok tragédiáját. Vannak olyanok, akiket egy bizonyos 'ökumenizmus', egy bizonyos 'protestantizmus' magával ragad, aminek az a következménye, hogy nem hisznek már a Szentmiseáldozat teljes valóságában. Így az Egyház elcsökevényesedik és terméketlenné válik. Nem maga az Egyház, hanem azok, akik a katolikus tanítását nem követik már. Azt a termékenységet veszítik el, amit az Egyház éppen a Szentmiseáldozatból nyer. Mert minden onnan jön. Az Egyház szeretetének egész forrása a Szentmiseáldozatban van, a Keresztáldozatban.
»Én koldulok étlen-szomjan. Járok utcáról-utcára, házról-házra, faluból-városba, hideg télben, tikkasztó nyárban, süvítő szélben, zuhogó esőben. Nem kérdezi meg senki Tőlem, hogy hová megyek ilyen szánalmas állapotban. Hajam vértől csapzott, lábaim összerepedeztek az utánatok való sok gyaloglástól. Kezem állandó segélykérésre kinyújtva. Szívről-szívre járok, és alig kapok egy kis alamizsnát. Utána gyorsan becsukják szívük ajtaját, alig tudok bepillantani oda. Vissza kell húzódnom szerényen, és kegyelmeim halmozva vannak Szívemben. (…) Sok lelket felszólítottam az Én különös követésemre, de csak nagyon kevesen értik meg, hogy mit óhajtok tőlük. Imáidba szünet nélkül foglald be őket, és hozz áldozatot értük, hogy engesztelő táborom, melyet így próbálok gyűjteni, ellensúlyozza igazságos haragomat. Édesanyám kérlel, Ő tartotta vissza eddig is igazságos haragomat.« (I/51)
»Napközben is ajánljátok fel munkátokat Isten dicsőségére! Ez a kegyelem állapotában történő felajánlás is a sátán megvakítását fokozza. Éljetek tehát kegyelmeim szerint, hogy egyre jobban és egyre nagyobb területre terjedjen ki a sátán megvakulása. A sok kegyelmet, melyet nektek nyújtok, egyre jobban használjátok fel, mert ez a lelkek tömeges megjavulását fogja maga után vonni. (II/36) A sátán megvakítására (...) törekednetek kell, melyet az egész világ összefogó erejével fogunk megvalósítani. Ne hátráltassátok, mert egyszer felelni kell a reátok bízott (...) tengernyi lélekért. Azt akarom, hogy egyetlen egy se kárhozzon el. Mert a sátán oly mértékben lesz világtalanná, amilyen mértékben ti munkálkodtok ellene.« (III/130) Kérem a Szentatyát, hogy Szívem Szeretetlángjának ünnepét Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, február 2-án tartsátok!« (I/85)
A Szeretetláng lelkisége – mint Engesztelő Mozgalom –, Erzsébet asszony Örök Hazába való távozását követően (1985) Magyarországon csendben-, parttalanul-, „szívről-szívre” terjedt tovább és gyarapodtak a imaközösségek a Szeretetláng jegyében. Az Ügy azonban hathatós egyházi vezetés, a klérus és a szerzetesrendek bekapcsolódása nélkül, megmaradt a „népi vallásosság” megtűrt szintjén. Ezzel szemben olyan – sokszor távoli országokban –, ahol a helyi egyház felismerte a Szeplőtelen Szív fatimai szándékát megvalósító Szeretetláng Lelkiség hatékony és önszervező kegyelmi erejét, ott a főpásztorok evangelizációs tényezővé emelték a Mozgalmat! Sajnos, a Szűzanya Országában sokáig nem akadt egyetlen pozícióban lévő egyházi személy sem, aki nevét adta volna az egyébként világszerte sok elismerést kiváltó Ügy mellé. Ennek tudható be, hogy a majd fél évszázadnyi „pásztortalanság” a szervezetté formálódás elmaradását eredményezte, mely az imacsoportok egymással kapcsolatot alig tartó, „őskeresztényi” rejtettségében is kimutatható. Ebből fakadóan, gyakorlatilag mind a lelkipásztorok, mind a szerzetesrendek „parkolópályán” tartották ezt a többletet hordozó engesztelő lelkiséget, mintegy sokáig megfosztva magukat, nemzetünket és a világot, az Istenanya emberiségmentő kegyelmi szándékának időbeni megvalósulásától! 
Mert elhinni nekünk csak annyit jelent, hogy (minden látványosság nélkül) elindulunk a Szent Szűz által megjelölt úton és kifejezzük gyermeki készségünket a józan emberi ész, tiszta mértéke szerint! És ha végül valóban megtapasztaljuk az Általa ígért benső csodát, Szeplőtelen Szíve oltalmát és hitünk megújulását, már aligha kell keresgélnünk a gyermeki hálára való okot és módot! Mert az ígéret számunkra is figyelmeztető: „Szívem Szeretetlángja nektek az, mint Noénak a Bárka volt!” Tehát, ne a világ logikája vezéreljen bennünket! Hiszen hol marad ez a következetesség és ,,logika” a Mammon csillogó ígéreteinek elfogadásában? Hol marad a megfontoltság napi ,,emberáldozatunkban”, melyben könnyedén feláldozzuk emberi kapcsolatainkat? Hová szűkült bennünk a jóra való készség? Hová lett a lélekmentésre való evangéliumi indíttatás? Hol van az okosság, az igazságosság, a lelkierősség, az irgalmasság és a hazaszeretet bennünk akkor, amikor tartunk az emberi megszólástól, hívságokért, karrierért, kényelemért kockáztatjuk a magunk és mások lelki üdvösségét?