A pápák és zsinatok állásfoglalásai 2
Hisszük, hogy a meghalt hívek javára válhat az alamizsna, az áldozat és egyéb jócselekedetek. (III. Ince Kr. u. 1208) (DH 797)
Mivel maguk a görögök is tartják azt a valódi és kétségen kívüli hitet és meggyőződést, hogy a haláluk után megtisztulnak, és az Egyház könyörgéseivel megsegíthető azoknak a lelke, akik a bűnbánatban részesedtek, de a penitencia nincs végrehajtva, vagy akik halálos bűn nélkül, de mégiscsak bocsánatos, vagy kisebb bűnökkel távoznak a földről: mi, - mivel azt mondják, hogy az ilyesféle tisztulásnak a helyét számukra tudósaik biztos és sajátlagos elnevezéssel nem említik – a szent atyák hagyományai és tekintélye alapján azt a helyet purgatóriumnak nevezve azt akarjuk, hogy ezentúl náluk is így hívják. 
Mert ebben az átmenetileg tartó tűzben tisztulnak meg bizonyos vétkek, nem ugyan a gonoszságok vagy a főbűnök, amelyek korábban nem nyertek bocsánatot a bűnbánat által, hanem azok a kisebb bűnök, amelyek a halál után is terhelnek, ha még az életben föloldozást is nyertek bár, de le nem vezekelték. (IV. Ince / I. Lyoni Zsinat: A „Sub catholicae professione” levél a tusculumi püspökhöz 23. (Kr. u. 1245) (DH 838)
Ha pedig valaki bűnbánat nélkül hal meg halálos bűnben, az ilyen kétségkívül az örök kárhozat állandóan égő tüzeiben kínlódik. (uo /24/ 19 §)
A kisdedek lelkei pedig a keresztség fürdője után, de a felnőtteké is, ha a szeretet állapotában halnak meg úgy, hogy sem a bűn miatt, sem az érte való elégtétel miatt nincs tartozásuk, azonnal átsietnek az örök hazába. (uo /25/ 20§)
Ezenkívül az élők közötti kölcsönös szeretet kegyelme, amelyhez az eucharisztikus szentség oly nagy erővel és gyarapítással járul hozzá, főképpen eme áldozat erejével árad szét mindenkire, akik a Szentek közösségéhez számíttatnak. A Szentek közössége ugyanis nem egyéb, … mint kölcsönös segítségnyújtás, az engesztelés, az imádságok, a jótétemények kölcsönös közlése a hívők között, akár elnyerték már az égi hazát, akár az engesztelőtűzben raboskodnak még, akár ebben a világban vándorolnak, ők egy néppé egyesülnek, amelynek a feje Krisztus, formája pedig a szeretet.
A hitben ugyanis érvényes az, hogy noha ezt a felséges áldozatot csak Istennek szabad felajánlani, az égben az Istennel uralkodó Szentek tiszteletére is -, akiket Isten koronázott meg -, be lehet mutatni abból a célból, hogy pártfogásukat elnyerjük, sőt, ahogy az apostolok tanítják, azon testvérek szégyenfoltjának az eltörlése érdekében is megtehetjük ezt, akik már meghaltak az Úrban, de a bűn következményeitől való megtisztulásuk még nem teljes. (XIII. Leó: A „Mirae caritatis” körlevél /Kr. u. 1902/ /DH 3363/)
Őseink tiszteletreméltó hitét, mely szerint eleven kapcsolatban vagyunk a mennyei dicsőséget élvező vagy a halál után még tisztuló testvérekkel, ez a Szentséges Zsinat nagy jámborsággal elfogadja, és a II. niceai, [DS 600] a firenzei [DS 1304] és a trentói [DS 1821--24; 1820; 1580.] szent zsinatok határozatait megismétli. (VI. Pál / II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium 51. (DH 4169)) 
