A megválaszolódott kérdések
A „feltámadt idő” olyan földi élményhez hasonlítható, amilyet néha egy extatikus, békés csodálkozás pillanataiban élünk át, ahol valamilyen „érték” jelenik meg eddig ismeretlen ragyogásban. Ilyenkor azt mondjuk: 'ezért a pillanatért érdemes volt élni'. Olyan értékekről beszélek, melyekre – analóg formában – már földi életünk során is rácsodálkozhattunk, de a Mennyországban Isten akarata szerint már „véglegesen” élhetünk meg, egyre gazdagodva, egyre intenzívebb módon. Ezek az élmények nem ismernek végpontot, megállást, hanyatlást, elmúlást. Ezért e sejtéshez egy másik, még lényegesebb (és ellentmondással terhes) elképzelés is társul: az örök jelenhez „az örök változás” képzete, amit azonban nem szabad jelen életünk időfolyamatával párhuzamba állítani. Sok teológus (és laikus) szerint ugyanis az örök élet jellegzetességei közé inkább a változatlanság (mozdulatlanság) illik, hiszen ez Isten lényegéhez hozzátartozik.
Ám Szent Tamás szerint is Isten maga az Élet; ezért a feltámadott testtől nem vitatja el a mozgást, az „érzékelést” és más lelki működést, tehát a változás valamiféle földi értelemmel be nem határolható lehetőségét. Az örök élet terében ezt a „változást” elsősorban folytonos gazdagodásként, elmélyülésként érdemes megközelíteni, az Isten ajándékaként egyre gazdagodó ismeret és mélyülő szeretet metaforájával. (...)
Úgy gondolom, hogy az örökkévalóságba költözött ember „saját tudással” is rendelkezik; a halálig megszerzett földi tudása Isten „mindentudó” hatalmának hatása alatt új formákba öltözik. Nyilvánvalóan más az információ mélysége, más a tudás alkalmazható célja és ehhez még hozzájárul a teljességet átfogóbb látásmód! Vagyis a mennyei tudás, analóg kapcsolatban áll földi „elődjével”, ám annak mintázatai átadják helyüket Isten megvilágosító, végtelen távlatokat nyitó fényének. Az örök életbe lépő embernek egyik „legfontosabb” tudásélménye, hogy felismeri földi életének „értelmét”.
A kiemelkedő, vagy akár csak esetleges események, az akkor még érthetetlen, értelmezhetetlen, hibás, bűnös, romboló, szenvedéssel teli történések – az élet egészébe csomagoltan – teljes világosságukban tűnnek elő, és jelentést, minősítést nyernek az örök élet szempontjából. A rész szerinti tudás helyébe az
összefüggések ismeretével feldúsult lényeglátás lép. („Úgy fogok ismerni, mint ahogy én ismert vagyok.” (1Kor 13,12).
Minden egykori „miért”-nek megjelenik válaszként a „mert”-je.
Az események mellett az okok és következmények; a szándékok, kegyelmi behatások, döntések mellett azok „értékelése” kiterített térképként tárulnak szemünk elé. Életpályám előzményeit is felismerhetem a biológiai, történelmi, társadalmi előzmények összességében; miként a földi életem továbbhullámzó
következményeit, hatásait is. (vö. AJ)
