Felfogni a végtelent
Az örök élet létformája lényegileg közösségi és közösségalkotó. Az üdvözült a kölcsönös önátadás állapotában találkozik az összes többi üdvözülttel. Az „örök élet” kifejezésnek több olyan szinonimáját ismerjük, melyek az üdvösség kizárólagos „többletét” jelzik: Isten színelátása; örök boldogság; részesedés Isten örökkévalóságában és dicsőségében; teljes közösség Istennel, Jézussal; beteljesedés Isten kegyelmében, Isten megismerésében és szeretetében; részvétel a Szentháromság egységében stb. Vagyis mindaz, „amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szívébe föl nem hatolt” (1Kor 2,9). (...)
Az örök élet alapvető „modellje” tehát az Istentől kapott és megtisztított szeretet sodrásában növekvő élet. A kezdeményező és a mérték: Isten. („Ő előbb szeretett bennünket” (1Jn 4,19). (...)
Az örök élet ugyanakkor egy állandó, folyamatos, vég nélküli gazdagodás Isten szentségének (belső életének) ránk jutó „örökségében” és a gazdagodás folyamatának nincs befejezése, mert a Végtelennek nincs vége, semmilyen értelemben. Az örök életet a „bennlakás” metaforájával is kifejezhetjük. „Ahogyan te, Atyám bennem vagy és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk" (Jn 17,21). Isten dicsősége (vagyis, ami belső szentségéből, tökéletességéből számunkra is „láthatóvá” válik) az üdvözült emberben leplezetlenül felragyog, minden üdvözült számára látható módon. „Mi pedig mindnyájan, miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre az Úr lelke által” (2Kor 3,18). A földi életünkben még csak korlátosan érvényesülő egység kiteljesedik az emberiség múlt, jelen és jövő tagjaival is.
Az egész teremtett világ, a Kozmosz teremtésének „értelme” is felfoghatóvá válik, ahogy a (porszemnyi) emberiség harmonikus beilleszkedése, „szerepe” is a Kozmosz egészében. Itt mondunk majd végleges „ámen”-t a teremtés és a történelem egészére, a Kozmosz „jelentésére”, végső értelmére.
Az örök életet az örök béke hatja át, ahogy Izaiás gyönyörű látomásában leírja: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakozik... Sehol nem ártanak s nem pusztítanak az én szent hegyemen. Mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert.” (Iz 11,6-9).
A mennyország „beszédmódja” a Csend, mely nem hasonlítható a földi életünk ritka, kivételes csendjéhez. A Csend „mondataival” Isten belső világának (szentségének) egy-egy újabb kapuja nyílik ki – vagy egy üdvözült válasza terjed szét a mennyei szférában, s ez a kitárt kapu sohasem zárul be: az ajándékozás örökkévaló és folyamatos állapot. (vö. AJ)
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.