A jelenés idején a meghódított bennszülöttek veszedelmesen forrongtak, lázadás kitörését lehetett várni. Nem lehetetlen, hogy Juan Diegó nagybátyjának „betegsége” se volt más, mint lándzsadöfés, melyet a lázadók egy csoportja ejtett rajta, mint "kollaboránson".(Az adatok e tekintetben nem egészen biztosak!) A mennyei Úrnő szentélyének megépülése után azonban a felkelés elmaradt és az indiánok tömegesen tértek meg (egyben a hódítók is megjámborodtak).
Addig, éves viszonylatban a megtérések száma a százat sem érte el – az Istenanya csodás közbeavatkozása révén –, 1531. decemberét követően, néhány év leforgása alatt kilencmillió azték keresztelkedett meg, erejük határán túl is terhelve a misszionáriusokat. A történelmi dokumentumok azt írják, hogy a misszionáriusok reggeltől estig keresztelték a sorban várakozó napi többezer indiánt, sőt kit-kit a Házasság Szentségében is részesítettek. Pl. egy Torbidó nevű ferences pap feljegyzése szerint, a társával együtt öt nap alatt 14.200 lelket keresztelt meg. És ugyanez történt valamennyi missziós központban!
Tudnunk kell, hogy a Szent Keresztség egyedi Szentség és csak személyesen lehet kiszolgáltatni! Az általános paphiány és egy ilyen tömeges igény mellett, ezt csak különleges pápai felhatalmazás mellett és nagyfokú ötletességgel lehetett csak végbevinni. A keresztelendők tömege előtt a közös fogadalmakat és az exorcizmust egységesen végezték, majd ezek után egyes sorba állították az embereket. A keresztség felvétele úgy történt, hogy egy diakónus a keresztnevek könyvéből, minden egyes személy előtt felolvasott egy nevet, nyomban egy másik segédlet tálat tartott a keresztelendő elé, és a pap megkeresztelte őt (az egyes embert) az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében!
Juan Diegó tanúságtétele az inkultúráció csodája! A Beszélő Sas, indián mivolta természetfölötti misztériummá lényegült, hiszen ő az egyszerű azték Cuauhtlatoatzin (Juan Diegó), végső soron nem csak Mexikó népének, de az egész amerikai földrésznek evangelizátorává vált. A Szent Szűz megmentette (tízmilliós) azték gyermekeit nemcsak a démoni rabságból, de örök elégedetlen elnyomóik túlkapásaitól is, hiszen eltűnt az indiánok és spanyolok közti kölcsönös gyűlölködés. Az indiánok krisztianizációja, de a hódítók lelkületi átalakulása is egy villámgyors folyamat volt. Kétség kívül az Istenanya közbenjárása – vagyis egy Mária-jelenés hatására –, ez volt az emberiség történelmének eddigi legnagyobb csodája, mintegy példájaként a jövendőnek, hogy érdemes a Szűzanya oltalmában bíznunk!
A guadalupei Mária-jelenés története, egyértelmű és nyomatékos példát ad nekünk magyaroknak is, hogy népünk életét és jövőjét kinek a kezébe kell helyeznünk maradéktalan bizalommal. (Szent Istvánunk és a Magyar Szentek világosan tudták ezt!!!)
A Mozgalomban felkérték, hogy foglalkozna-e egy lánycsoporttal, akik így óhatatlanul megismerték az általa képviselt ideált és követni is akarják. Ennek örült, mert másokkal foglalkozhatott saját gondjai helyett. Rendszeresen foglalkozott tehát velük és gondjaikkal, egyszerűen szerette őket. Különleges szeretete és szenvedélye megmutatkozott a nem hívők iránt.
Gyakran találkozott barátaival, mint minden fiatal, összejöttek a helyi kávézóban, vagy szombat esténként elmentek pizzázni. Édesanyja így emlékezik: „Egyik nap megkérdeztem tőle: 'Remélem, azért egy kicsit beszélsz a barátaidnak Jézusról, amikor együtt vagytok?' A kislányom rám nézett és határozottan azt mondta: 
'Nem beszélek én nekik Róla. Mert nem beszélnem kell Jézusról, hanem adnom kell Őt nekik.' 
azonban ezek a fájdalmak erősödtek, megismétlődtek annyira, hogy nem bírta a teniszütőt kezében tartani.
Juan Diegó meghajolt úrnője előtt, jelezve, hogy megértette és elindult a város felé. Szíve hevesen vert a lelkesedéstől és a boldogságtól.
A szóváltásra többen felfigyeltek, kinyitották a kaput és körbe vették fenyegetően. Azt mondták, hogyha meg nem mutatja a dolgot, akkor ők nézik meg! Juan Diego megérezve a veszélyt, hogy végén még rángatni fogják, kissé megnyitotta köpenyét. A szolgáknak még a lélegzetük is elállt a csodás friss virágok láttán, s a kiáradó illat teljesen elbűvölte őket. Néhányan a virágok felé kaptak, hogy vegyenek belőle, de azok olyanná váltak, mintha csak hímzések vagy festések lennének a tilma felületén. Egyikük szinte megigézve nyomban elszaladt, hogy hírül vigye a püspöknek a rendkívüliséget. A szolga csak hebegett, amikor elmondta, hogy az indián aki már többször járt itt, jó ideje várakozik az udvaron.
A jelenlévők és maga a püspök is döbbenten álltak, ám szemük nem a földön lévő virágokra szegeződött, hanem a tilmára, melyen láthatóvá vált Krisztus Szent Anyjának csodálatos képe. Valamennyien térdre estek, egyedül Juan Diegó állt és nem értette, hogy mi és miért történik körülötte. Félve nézett kérdőn önmagára és csodálkozva ismerte fel annak a hölgynek a pontos képmását, akivel a Tepeyac dombon négy alkalommal találkozott. Úgy érzete, hogy bizonyos tekintetben az Ég Királynője maga jött el, hogy hitelesítse az üzenetét. (Csak a 20. században igazolódott az indián ráérzésének helyessége, mivel a csodálatos képmás szemében tükröződő fények vizsgálatával igazolást nyert, hogy a Szent Szűz valóban személyesen is jelen volt, nem csak mint kép!)
Mindennap részt vett a Szentmisén. A püspök engedélyével hetenként háromszor is szentáldozáshoz járulhatott, ami akkoriban nagyon ritka kivételnek számított. Juan Diegó újra, meg újra, a saját nyelvükön beszélte el a kápolnát fölkereső indiánoknak a vele történt csodát. És lásd, amit nem hittek el a spanyol hódítóknak, elhitték indián testvérüknek. A Beszélő Sas, íme megszólalt és hangját egész Mexikó meghallotta és szavai, szinte sasszárnyakon emelték az őslakosságot, az Evangélium magaslataira.
Különösen a sport vonzotta. Teniszezett, úszott, édesapjával kirándult.
Mint minden kamaszlánynál, vele is előfordultak kisebb gondok. Szeretett későig kimaradni, beszélgetni, találkozni barátaival, barátnőivel. Nagyon sok barátja volt, akik szerették és akiket ő is szeretett. A szülei gyakran aggódtak késői hazatérése miatt, ezért kikötötték az időpontokat. Megtalálták a közös hangot és az egyensúly helyreállt közöttük. (folyt.) (Források az első részben!)
Amint azonban a nevezetes helyszínt messze kikerülve odatekintett, meglepetve látta, hogy az Ég Királynője a dombról lejövet, épp elébe kerül. A Szűzanya így szólt: Mi történt kedves fiam, hová igyekszel? Juan Diegó zavartan tett néhány lépést úrnője felé és meghajolva mentegetőzött, elbeszélve nagybátyja tragikus helyzetét és azt, hogy most sürgősen papot akar vinni hozzá, hogy ellássa őt a Szent Útravalóval. Közben váltig erősítgette égi Anyjának, hogy a dolga végeztével nyomban visszajön és teljesíteni fogja minden kérését.
"Legkisebb fiacskám, ezen virágok a jel, a bizonyíték a főpap számára. Beszélj neki az én nevemben, hogy ebből ismerje fel akaratom valódiságát és teljesítse azt. Te légy a követem, aki teljes bizalmamat élvezi. Megparancsolom neked, hogy ne nyisd ki tilmádat senkinek, csak a püspöknek. Meséld el neki, hogy én küldtelek a dombra, ahol ezeket a virágokat pazar bőségben találtad. Ismételd meg neki óhajomat, hogy itt építse fel Isten házát, amint azt általad kértem".
Chiara Luce már 12 évesen felismerte a keresztény misztérium lényegét. Felfedezte és megértette, hogy a bensőséges lelki élet kulcsa Jézus, akit nem szabad önző módon keresni: „Korábban elég felszínesen éltem, s úgy fogadtam el Őt, hogy közben az örömre vártam.” 
Zumarrága püspök mitsem tudott a látogatója megelőző viszontagságairól és nagy szeretettel és nem kis csodálkozással fogadta. Most körültekintőbben kérdezte ki. Hol láttad, hogy nézett ki, milyen volt a ruházata és meddig maradt stb. Az indián beszámolt mindenről és a püspök teljes megdöbbenéssel hallgatta, mígnem arra kérte, hogy a hölgytől alkalmasint, kérjen valami jelet. Az elbocsátáskor azonban megbízta néhány emberét, hogy kövessék az indiánt.
A városból kivezető úton a követés sikeres volt, ám a Tepeyac felé vezető hepe-hupás mély úton, szem elől tévesztették. Dühükben, minden lehetséges sziklahasadékot átnéztek ugyan, de a különös indiánnak még a nyomára se bukkantak. Ő azonban eközben találkozott a Felséges Úrnővel, akinek lába elé borulva, keserves hangon számolt be szörnyűnek ítélt kudarcáról, és hogy a püspök jelet kér! És mégis, a Szűzanya elégedett mosollyal fogadta személyes képviselője beszámolóját és így szólt: Nagyon jól van ez így kedves fiam. Gyere vissza holnap és megkapod a jelet, amit a püspök kíván! Ettől majd hisz a szavaimnak és nem lesz benne több kétely irántad sem. Most haza mehetsz, de holnap itt várok rád.
fejére. Épp ekkor lépett az ifjú házasok szobájába Valériánusz öccse, Tiburtiusz (Tibor), aki elcsodálkozott a helységet átható csodás illaton. Kérdésére elmagyarázták neki, hogy egy angyal járt náluk és neki magának is van őrangyala, azonban csak akkor láthatja, ha megkeresztelkedik. Így Cecília sógora is a megvetett keresztények közé lépett és meglátta angyalát.
Ezt követően karddal akarták lefejezni, de három csapással sem tudta hóhér lefejezni Cecíliát. Erre, megsebesítve hagyta ott fekvő áldozatát, aki egyik kezén egy-, a másik kezén három ujjával jelzi a Szentháromság dicsőségét! Így találták meg szarkofágjában, és e látvány alapján készült el a szobra.
következtében – mely szerint az esküvőjén ő maga játszott az orgonán –, lett a szent zene védőszentje. 
A Fokolárés találkozó utána így írt 
Chiara Luce szánalommal és szeretettel az ateistákra is gondol, azokra, akik egyáltalán nem tudnak hinni a Szeretet-Istenben, akiknek a szíve távol van Jegyesétől. 
Ne felejtsük el, hogy ezeket a vádakat aztán, igazán a protestantizmus és liberalizmus kezdte széles körben terjeszteni, akik festményeken, rézkarcokon publikálták túlzó és beteges fikcióikat az állítólagos (tömeges) kegyetlenségekről. Mindezt azért, hogy befeketítsék a katolicizmust, a misszionáriusok állítólagos újvilági erőszakosságával. (Az a protestantizmus vádaskodott, melynek kiemelt vezetője Jean Chovin (
1531. december 9-én szombaton hajnalban, Juan Diego szentmisére igyekezett a 15 kilométerre lévő Tlatelolcóba, Mexikó külvárosába. Abban az időben 9-én ünnepelték Mária Szeplőtelen Fogantatásának ünnepét. A városhoz közel eső Tepeyac domb közelében csodás muzsikát hallott, amely mintha a domb sziklás csúcsáról áradt volna szerte a vidékre. A jámbor indián egy ragyogó, fehér felhőt pillantott meg a köves domb felett és szinte megigézve elindult felfelé. A dombtetőn egy gyönyörűséges fiatal hölggyel találta szembe magát, aki leírhatatlan szeretettel és kedvességgel becézgetve a nevén szólította. A Jelenés megkérdezte, hogy hová megy
. Az indián térdre esve válaszolta, hogy templomba igyekszik. A Hölgy helyeslően mosolygott és azt mondta: Tudd meg legkedvesebb fiam, hogy én a Szeplőtelen és mindenkor Szűz Mária vagyok, annak az igaz Istennek az anyja, aki által él és létezik minden, ami az égen s földön van. Az a kívánságom, hogy itt egy istenházát építsenek, ahol megmutathatom az embereknek teljes szeretetemet, együttérzésemet és irgalmamat, s ahol megajándékozhatom őket segítségemmel és védelmemmel. Mert én Irgalmas Szívű Anyátok vagyok, minden ember anyja, mindenkié, akik segítségül hívnak, szeretnek és bíznak bennem. Itt akarom meghallgatni imáikat panaszaikat, gondjaikat és fájdalmaikat, hogy nyomorúságaikat megenyhítsem és bajaikat gyógyítsam. Hogy édesanyai szándékaimat megvalósíthassam, menj el a püspökhöz és mondd el neki, hogy én küldtelek a kívánságommal. Mond el neki amit láttál és hallottál. Biztos lehetsz abban, hogy hálás leszek és mindenért megjutalmazlak, ha pontosan végrehajtod azt, amire megkértelek. Most pedig menj kicsi fiacskám és tégy meg mindent, amit megtehetsz.
A nap már lemenőben volt, amikor Juan Diego újból találkozott a Tepeyac-nál a Szent Szűzzel, akinek szóról-szóra beszámolt a történtekről. Ő maga kudarcnak ítélte meg küldetését és alázatosan kérte a Jelenést, hogy e feladatra válasszon helyette egy jóval alkalmasabb személyt. A Szűzanya szeretetteljesen így szólt: Figyelj rám, legkedvesebb fiam és tudd meg, hogy sok szolgám és hírnököm van, de most éppen te teljesítheted ezt a küldetést. Nyomatékosan kérlek, hogy holnap újból menj el a püspökhöz, beszélj az én nevemben, és értesd meg vele a kérésemet. Ismételd el neki, hogy én, az Isten Anyja küldtelek téged.
.jpg)
Kedves, életvidám, szerény lány volt, sokat teniszezett, úszott, kirándult, szeretett énekelni és táncolni. Kilencéves korában már a Fokoláre Mozgalomhoz tartozott. Tehetsége sokféle módon megmutatkozott, vonzó társasági lény volt, sok baráttal, akik „normálisnak”, ugyanakkor rendkívülinek is tartották őt.
választják életük céljául. Ennek kapcsán megélte, hogy a gyümölcs az egység, Jézus állandó jelenlétében. 
Még 12 éves sem volt és már szerelmes volt az evangéliumba és a maga módján próbálta megvalósítani. Egy feljegyzése: „Az egyik osztálytársam skarlátos lett és mindenki fél meglátogatni. Szüleim beleegyezésével majd én elviszem neki a házi feladatokat, hogy ne érezze egyedül magát. Azt hiszem, a szeretet fontosabb a félelemnél!"
A szülei nem könyvből tanulták nevelési elveiket, hanem az evangéliumi példákból, a plébániai közösség egészséges légköréből, a környezetük szerető és összetartó családjaitól. A szülői alapállásuk a példaadás volt. 
Chiara 4 éves volt, amikor édesanyja megkérdezte tőle: „Együtt elmondunk egy imádságot?” Ő azonban így válaszolt: „Én nem imádkozom!” Anyja felszólíthatta volna engedelmességre, de belül érezte, hogy másként kell tennie és ekként szólt: „Jó, én helyetted is imádkozom!” 
játékok után vágyódott.
spanyolok azért vetkőztek ki teljesen magukból az indián lakossággal szemben, mert ilyen sötét sátáni pogányságot, amely ilyen nagyságrendű emberáldozatokkal hódolt pokolbeli isteneinek, rémálmaikban sem láttak. (Miként az előző részben olvashattuk!)
hanem azon felindult bosszújuk is, hogy a nép, amely behódolással vádolta uralkodóját, fellázadt Montezuma ellen és az elfogott spanyolokat hasonlóképp feláldozták a piramisok tetején, amit persze Cortez emberei kénytelenek voltak végignézni az uralkodói palotából. Az azték birodalom végső összeomlása után a spanyolok lerombolták a bálványimádás mészárszékeit, és az országot megpróbálták misszionálni a kereszténységre. V. Károly spanyol király a buzgó ferences Juan Zumárraga püspököt nevezte ki Mexikóvárosba. Az Újvilág első püspöke hiába gyakorolt nagylelkűséget a lakosság, különösen a szegények iránt, hiába alapított iskolákat, kórházakat, sőt még egy hatalmas egyetemet is, az őslakosság bizalmatlan maradt a gyarmatosítók vallásával szemben. Viszonylag kevesen keresztelkedtek meg, hiszen az ő számukra az Üdvözítő szenvedése, a feszület felmutatása, nem keltett részvétet, ugyanis a kínszenvedés látványa nem jelentett számukra semmi különöset! A démonok továbbra is hatalmukban tartották a lelkeket. A lakosságnak a gyarmatosítók vallása iránti ellenérzéseit nagyban befolyásolták azok a túlkapások, amelyektől a kiszolgáltatott indiánok szenvedtek.
Az Egyház meggyőző erejét – melyet Juan Zumarraga püspök és a papság maradéktalanul képviselt –, nagy mértékben csökkentette a spanyol király azon szerencsétlen döntése, miszerint a világi elöljárók vezetőjévé egy kegyetlen tirannust 
A hely, ahol a kicsi Luce született, a bájos kis Sassello városka, mely a gesztenye- és mandulafáiról híres, amiként idegenforgalmi nevezetesség a mandulás süteményeiről.
Ha meg is volt a saját véleménye, mégis engedelmesen viselkedett, melyet nem csak vallásos nevelése, de szüleihez való szeretet-kapcsolata is motivált. 
Egy másik alkalommal anyukája javasolta, hogy a sok játékából ajándékozzon néhányat a szegény gyermekeknek. Chiara természetszerűleg nemmel válaszolt, mert azok az ő játékai. Édesanyja nem szólt rá, otthagyta. Egy idő után zörgést hallott. Bement a szobájába és látta, hogy kislánya válogatja a játékokat: „ezt igen, ezt nem!” ‒ mondogatta. Aztán elmagyarázta szempontjait:
A nauhatl nyelvet beszélték és a hieroglifákhoz hasonló 
(Ez Mexikó zászlaján ma is ábrázolva van!) 
Amikor Cortez 1519-ben 400 spanyollal partra szállt Veracruz mellett, a környező leigázott indián törzseket (akik okkal gyűlölték az aztékokat) maga mellé állította, majd bevonult a fővárosba. A babonás Montezuma hitt a jövendölésnek, miszerint fehérbőrű "megváltó" fog érkezni majd a tenger felől. Mivel tudta, hogy ez uralkodásának végét jelentheti, feltűnően kegyesen fogadta Cortezt és kísérőit, akik a legszebb palotájába lettek elszállásolva. Mindkét fél részéről az álságos mosoly bizalmatlanságba csapott át. A nyilvánvaló veszélyhelyzet valami biztosítékot igényelt. A maroknyi spanyol küldöttség ugyanis (adott esetben) a szűk utcácskákban nem vehetett volna fel védhető harci alakzatot, és a többezres azték sereg leszámolhatott volna velük, mind egy szálig. Cortezék egy eredeti – de becstelen – húzással (kvázi) túszul ejtették a vendéglátójukat Montezumát, nehogy az parancsot adhasson ki. A több hónapos "házőrizet" közben elismertették vele a spanyol korona fennhatóságát. 
Sajnos sok-istenhitük, melyben Quetzalcoatl, a tollaskígyó volt a leghatalmasabb, kiszolgáltatott rabságban tartotta az aztékok lelkületét, akik démonaik tiszteletére ezrével áldozták fel az embereket, kimondhatatlan kegyetlenségekkel. A még dobogó szív kitépése még csak hagyján, mert egyeseket elevenen megnyúztak és a bőrébe belebújtattak egy harcost, akinek nyolc napig magán kellett azt viselnie. Volt olyan alkalom, hogy egyetlen nap alatt húszezer foglyot vagy rabszolgát mészároltak le! Olykor az áldozatok egyes szerveit szertartásosan megették, ez azonban nem tartozott a "rendes táplálkozásukhoz"! Határozottan hittek a túlvilágban. A mindennapi életük elválaszthatatlan volt a halál állandó jelenlététől. Ez annyira beleivódott a néplélekbe, hogy máig is szelídített, de igen morbid szokások vannak divatban Mexikóban (pl. apró, koponya formájú cukorkák árusítása stb.).
Chiara Luce 1971. október 29-én született meg, kisebb komplikációval. Kicsiny, szép és pufók baba volt.
Miközben felkutatták a környéket, s amint az egyik helyről a másikra kóboroltak, a nád és gyékény között egy gyönyörű forrást találtak. Itt pillantották meg azokat a csodálatos dolgokat, amelyekről bálványuk már korábban hírt adott nekik papjaik révén. Az első, ami szemükbe ötlött, egy fehér boróka volt, annak a tövénél fakadt a forrás. Majd látták, hogy körös-körül minden fűz is fehér, nincs rajtuk egyetlen zöld levél sem, és fehér volt a nád meg a gyékény is. Míg ámulva gyönyörködtek, a vízből fehér békák és fehér halak buktak elő, és közöttük egypár fehér, gyors mozgású kígyó. A víz két szikla közt tört előre, és oly tiszta volt és szép, hogy nézni is gyönyörűség volt. A boldogságtól mámorosan mondták: "Megtaláltuk már az ígéret földjét! Látjuk már a megfáradt azték nép jutalmát és a megnyugvását, nem kell többé epekednünk!"
Másnap reggel a pap egybehívatta a népet, férfiakat és asszonyokat, véneket, ifjakat és gyermekeket, kivétel nélkül. Mikor összegyűltek, eléjük állt és beszámolt nekik mindenről. Hosszú szónoklatban magasztalta istenük jóindulatát, amiben nap mint nap részelteti őket. Végezetül így szólt: "Itt a fügekaktusz helyén találjuk majd meg üdvösségünket, nyugalmunkat és békességünket!" Ezek a megtévesztettségből mondott szavak – az Egy Igaz Isten jóvoltából – megvalósultak 1531-ben, a Guadalupei Szent Szűz csodás megjelenésével!
A bálvány parancsa értelmében üzentek a királynak, hogy hódoljon és áldozzon a lánya előtt. A király elfogadta a meghívást, kérette előkelőit, megparancsolva nekik, hogy a legszebb áldozati ajándékokat gyűjtsék össze, felajánlandó lányának, a mexikánok istennőjének. Ezekkel megrakodva érkeztek meg az aztékokhoz, akik a lehető legnagyobb pompával fogadták és megvendégelték őket, majd elmondták üdvözléseiket. Miután kipihenték magukat, az aztékok bevezették a királyt Huitzilopochtli bálvány termébe, ahol a királylány bőrét magára öltött ifjú állt.
Az aztékok fel voltak erre készülve. Az asszonyok a gyermekeikkel bemenekültek a tóba. Ám a culhuacániak gyors üzenetet küldtek városukba, mire az egész nép fegyverrel a kézben tódult ellenük. A küzdelemben az aztékok csaknem elveszítették a lábuk alól a talajt. Az asszonyok meg a gyermekek kétségbeesett jajveszékelésbe kezdtek, de a férfiak nem csüggedtek, hanem újult erővel lendültek a harcba, és elárasztották az ellenséget szigonyszerű dárdáik záporával, és ezzel oly nagy veszteségeket okoztak, hogy a culhuacániak meghátráltak. 
Nagyszerű települést építettek, templommal, házakkal és szépen megművelt földekkel. Nem is láttak hiányt semmiben, és sokasodni kezdtek. Évnyi idő után, a culhuacániak úgy vélték, hogy már csak kevés azték lehet életben a sok mérges csúszómászó jóvoltából. Királyuk így szólt: "Menjetek és nézzétek meg, mi történt a mexikánokkal, köszöntsétek a nevemben a túlélőket, és kérdezzétek meg tőlük, hogy elégedettek-e a hellyel, amit kaptak?" Elmentek a hírnökök és vidám, elégedett népességre bukkantak. Földjeik gondosan műveltek voltak, állt már istenük temploma, a házakban nyársakon és fazekakban kígyókat sütöttek-főztek. 
Ettől kezdve az aztékok szabadon kereskedtek Culhuacánban és fokozatosan rokonságba kerültek velük; testvérként, rokonként bántak egymással.
A tengernyi ellenség láttán az asszonyok és a gyermekek kiáltozásban és jajveszékelésben törtek ki. Ám a férfiak nem vesztették el a fejüket, hanem megkeményítették szívüket és szembeszálltak az ostromlókkal. Már az első összecsapásnál fogságba esett az azték főkapitány, de a többiek nem csüggedtek, hanem istenükhöz, Huitzilopochlihoz fohászkodtak, közrefogták az asszonyokat, gyermekeket és öregeket, s átverekedték magukat a chalcák seregén. Atlacuehuacan városáig nyomultak, amit elhagyottan találtak és sietve megerősítettek. A chalcák meg a többiek szégyenükben meg sem próbálták üldözőbe venni őket. Beérték annyival, hogy a foglyul ejtett vezért megölték. Az Aztékok az elfoglalt városban rendezték a soraikat, és ellátták magukat fegyverekkel. Itt találtak ki egy szigonyhoz hasonló fegyvert, amit úgy neveztek el, hogy adad, a várost meg Adacuehuacánnak. Felszerelkezvén az új fegyverzettel, elindultak a tó mentén, mígnem Culhuacan alá nem értek. Ott Huitzilopochtli megnyilatkozott papjainak: "Papjaim és őrzőim, látom vesződségeiteket és szorult helyzeteket, de ne csüggedjetek, mert éppen azért jöttetek ide, hogy arcotokat és melleteket az ellenségnek fordítsátok. Most küldjetek követeket Culhuacán urához, és minden esedezés és udvariaskodás nélkül annyit kérjetek tőle, hogy jelöljön ki számotokra egy helyet, ahol meghúzhatjátok magatokat és kipihenhetitek a fáradalmakat. Lépjetek elé bátran, tudom mit beszélek. A szívét meglágyítom, és ti fogadjátok el amit kínál, akár jó akár rossz az a terület. Azon a helyen állítsátok fel táborotokat és várjatok türelemmel, míg elérkezik a vigasztalódás és megnyugvás órája." Az aztékok bíztak bálványukban és nyomban hírnököket küldtek 
Culhuacán urához, akinek színe elé érve előadták békés kérésüket, hogy városalapításra alkalmas kellő helyet és némi földet is adományozzon népüknek, ahol vethetnek és arathatnak, hogy legyen tápláléka asszonyaiknak és gyermekeiknek. 
Amint a tó vize elfolyt, a vidék ugyanolyan száraz lett, mint korábban. Látták, hogy a hely újra terméketlenné vált és úgy vélték, hogy istenük már megengesztelődött, tehát tanácsot kértek tőle. Ő azt parancsolta, hogy bontsanak tábort és induljanak. Vándorlásuk során a nagy México-tó felé közeledtek, de valahogy cikk-cakkban és széltében-hosszában távolodva ismeretlen végcéljuktól, hiszen az eredeti indulási pontjuktól légvonalban az egy hónapnyi járásra volt tőlük!. Ezzel szemben 40 évig vándoroltak, hihetetlen szenvedések, harcok, viszontagságok és emberveszteségek közt, mert a "jótevőjük" maga volt a sátán, a "hazugság atyja" aki a legkevésbé sem akarja az emberek földi boldogságát, még kevésbé az örök üdvösségét.
Ám Huitzilopochtli a démon, dúlt a méregtől. Magához hívta a papokat és rájuk parancsolt, hogy titokban menjenek el ahhoz a sziklához, ahol az áruló Cópil a pusztulásukat várja, végezzenek vele és hozzák el a szívét. Úgy is történt. Azték különosztagosok meglepték a gyanútlan Cópilt, megölték és kiszakították a szívét. Amikor a szívet felmutatták istenüknek, újabb parancsa az volt, hogy egyik őrzője vigye a szívet be a tóba és vesse a nádas közepébe. Úgy is lett. Hiedelmük szerint ebből a szívből sarjadt ki az a fügekaktusz, melyre leszállt egy sas és e ritka jelenség helyén épült fel később Mexiko városa. Beszélik azt is, hogy ahol a gonosz Cópil meghalt, máig is működő melegvizű kénes források fakadtak. Innen az Acopilco név.
keletkezett, amelyet hamarosan fűzfák, nyárfák, borókák és egyebek öveztek. Dúsan nőtt itt a sás és a gyékény, emiatt a tavat Tulának, vagyis "a sás vagy a gyékény helyé"-nek nevezték el. Hal is volt bőven és összegyűlt mindenféle vízimadár, mint a kacsa, a kócsag, a vízityúk, és valósággal ellepték a tavat, sok más madárfajtával együtt, mint amilyenek manapság a México-tavon tenyésznek nagy számban. Burjánzott a nád és mindenféle vizivirág, és sárga meg vörös rigóktól tarkállott a környék. A ligetekben madárdal zengett és fenséges harmónia uralkodott a vidéken. 
Volt köztük egy asszony, egy nagy-hatalmú varázslónő, akit istenük nővérének hívtak, aki olyan gonosz volt, hogy még a jelenléte is ártalmasnak bizonyult. Annyi ártalmat, bajt és kárt okozott, hogy mindenki rettegte. Fortélyaival azt akarta elérni, hogy istenként imádják. A papok nem tűrhették tovább elvetemültségét és bepanaszolták őt bálványuknál, aki aztán egyiküknek megjelent álmában, azt mondva, hogy korántsem azért adott hatalmat nővérének az állatok felett, hogy általuk álljon bosszút és veszejtse el azokat, akikre megharagudott. Mert nem az ő parancsára mar a vipera, a skorpió, meg a gyilkos pók! Végül, hogy "kedves népét" megszabadítsa nővérétől, megparancsolta, hogy még azon éjjelen, amikor nővére az első álmába merül, titokban valamennyien kerekedjenek fel és hagyják ott őrzőivel és uraival együtt. A démon – mint kárhozott szellem –még "szerényen" kinyilatkoztatta, hogy ő nem azért jött az emberek közé, hogy varázslattal és szemfényvesztéssel állítsa szolgálatába a népeket, hanem hogy fegyverek, a szív és a kar vitézsége által nagy nevet szerezzen magának, és a felhőkig emelje az azték nemzetet, hogy őket az arany, az ezüst, minden fém, a káprázatos színű tollak és mesés drágakövek uraivá tegye. Házakat és smaragddal-rubinnal ékes templomokat emeltet majd magának 
Az azték őshagyomány szerint kiváló szokásokkal bíró népük "hét barlangból" indult el, nem azokban laktak, mert voltak házaik és rendezett vetéseik, jó kormányzatuk, rítusaik, isteneik és szertartásaik. Hagyományuk szerint, minden nemzetségnek meg volt a maga kijelölt barlangja. 
Ezek, egész bolyongásaik alatt hordoztak magukkal egy bálványt. A neve Huitzilopochtli volt, ami azt jelenti, hogy "pompás tollú madár balja". Azt állítják, hogy ez a bálvány parancsolta meg nekik, ősi földjük elhagyását, azt ígérvén, hogy ők lesznek az urai és fejedelmei minden tartománynak, amit csak a hat nemzetség a birtokába vett, annak a földnek, mely oly gazdag aranyban, ezüstben, drágakövekben, ragyogó tollakban, finom köpenyekben és minden másban. Ez lesz számukra az ígéret földje, melyet arról ismernek meg, hogy egy tó közepén álló fügekaktuszon egy sast látnak. A tó közelében egy fehér forrás fakad fehér sziklákból a környezetében fehér fűzfákkal. 
Bizony, november 4-e után is volt elszántság, fegyver és lőszer, igaz, hogy csak 7 hősies napig, mert Ny-Európa és az USA, megszegte ígéretét és szemrebbenés nélkül hagyta vérbe fojtani egy hős nép szabadság törekvését! Eisenhower amerikai elnök biztosította a szovjet vezetést, hogy az USA nem lép fel kifogással a "magyar ügy rendezésben"! A nekiszabadult "elvtársak" pedig "lerendezték" nemzetünk szabadság törekvését! Az Egyesült Államok még azt is megakadályozta, hogy a spanyol Frankó tábornok százezer fős katonai segítséget nyújtson Édes Magyar Hazánknak! (Lásd: 
magukat, gerillacsoportok szerveződtek az erdőkben, a szovjet bábkormánnyal szembeszegülő munkástanácsok, szovjetellenes röplapokat és újságokat nyomtattak! Legtovább (nov. 10-11) Pesterzsébeten folytak a harcok, de Csepel központjában, az Óbudai Schmidt kastélynál, az újpesti Szent László tér környékén, Kőbányán az Éles-saroknál, Erzsébetvárosban, a József- és Ferencváros középső részén a végsőkig (november 7-10) védekeztek a szabadságharcosok. 
Az átmenetileg hozzáfért szovjet statisztikai anyagok szerint,
Viszont a „sátáni gépezet” több mint negyven évig működött! Negyven évig a legkegyetlenebb módszerekkel irtották a pápához hű keresztényeket, és ezalatt csak Romzsa püspök egyházmegyéjének 135 papját ítélték el, legtöbbjüket 25 évre. A KGB nyomására 132 személy megtagadta az egységet Rómával, és vállalta az orosz ortodox jurisdikciót. Közülük 42 pap később visszatért a Róma-hű Görög-katolikus egyházba. 46 pap nem került börtönbe, 1955-56-tól hozzájuk csatlakozott a lágereket túlélő 104 személy, akik papi munkájukat illegálisan végezték. (folyt.köv.)
A pápa azokat a kifejezéseket idézte fel, amelyek a ma ünnepelt misztériumra vonatkoznak. Elsőként a következő szavakra emlékeztetett: „a Szeplőtelen Szüzet, aki mentes maradt az eredeti bűn minden szennyétől, földi életének végeztével az Úr testben és lélekben fölvitte a mennybe és a mindenség királynőjévé magasztalta”. Az utolsó sorokban pedig ezt olvashatjuk: „Amint Jézus anyja a mennyben testében és lelkében már megdicsőülten mintaképe és kezdete annak az egyháznak, melynek az eljövendő világkorszakban kell teljessé válnia, ugyanúgy ezen a földön mindaddig, amíg el nem jön az Úr napja, a biztos remény és vigasztalás jeleként ragyog Isten zarándok népe számára”(LG 68).
Anyánk e csodálatos ikonjának fényében összpontosíthatunk három kulcsszóra, amelyeket a bibliai olvasmányokban éppen hallhattunk: küzdelem, feltámadás, remény. Küzdelem, feltámadás, remény – hangsúlyozta a pápa.
A Jelenések könyvéből vett szakasz az asszony és a sárkány közötti harc látomását írja le. Az asszony alakja, amely az egyházat jelképezi, egyrészt dicsőséges, győzedelmes, másrészt még vajúdik. Ilyen valójában az egyház: az Égben már Ura dicsőségével egyesül, azonban a történelemben szüntelenül megpróbáltatásokat és kihívásokat él meg, amely az Isten és az örökös ellenség, a gonosz közötti konfliktussal jár. Ebben a küzdelemben, amellyel Jézus tanítványainak kell szembenézniük, Mária nem hagyja őket magukra: Krisztus és az Egyház Anyja mindig velünk van.
Mária is bizonyos értelemben osztozik ebben a kettős állapotban. Ő természetesen egyszer és mindenkorra belépett az Ég dicsőségébe. De ez nem jelenti azt, hogy távol van, hogy elszakadt tőlünk. Éppen ellenkezőleg: Mária elkísér bennünket, velünk együtt küzd, támogatja a keresztényeket a gonosz erői ellen folytatott harcban. A Máriával való imádkozás, különösen a rózsafüzér, rendelkezik ezzel az „agonisztikus”, vagyis küzdő, harcoló dimenzióval is. Olyan ima, amely támogat a gonosz és bűntársai elleni harcban. A pápa megkérdezte a híveket: És ti, imádkozzátok-e mindennap a rózsafüzért? Biztos? – majd rátért a második olvasmányra, amely a feltámadásról szól (1Kor 15-20,26).
Pál apostol a Korinthusiakhoz írt első levelében azt hangsúlyozza, hogy kereszténynek lenni annyit jelent: hiszünk abban, hogy Krisztus valóban feltámadt a halottak közül. Egész hitünk ezen az alapvető igazságon nyugszik, amely nem egy eszmény, hanem egy valós esemény.
Mária mennybevétele – testével és lelkével együtt – Krisztus feltámadásába van írva. Az Anya emberségét a Fiú vonzotta magához a halálon át vezető úton. Jézus egyszer és mindenkorra belépett az örök életbe emberségével együtt, amelyet Máriától kapott. Így az Anya, aki hűségesen kísérte Fiát egész életén át szívével, Vele együtt belépett az örök életbe, amit Mennynek, Paradicsomnak, az Atya Házának nevezünk. Mária is megismerte a kereszt vértanúságát: szíve, lelke vértanúságát.
Mária szívében szenvedett, miközben Jézus a kereszten szenvedett. A Fiú kínszenvedését a végsőkig átélte lelkében. Teljesen csatlakozott Fiához a halálban, ezért kapta meg a feltámadás ajándékát. Krisztus a feltámadottak zsengéje, míg Mária a megváltottak zsengéje, az első azok közül, akik Krisztuséi. Mária a mi Anyánk, de mondhatjuk, hogy képviselőnk, nővérünk, első nővérünk, az első a megváltottak közül, aki a Mennyországba jutott.
Végül a pápa az evangéliumi szakasz alapján (Lk 1,39-56) a reménység szó jelentését elemezte. A reménység annak az erénye, aki, miután megtapasztalta a konfliktust, az élet és a halál, a jó és a rossz közötti mindennapi küzdelmet, hisz Krisztus feltámadásában, a Szeretet győzelmében. Hallottuk Mária énekét a Magnificatot: ez a remény himnusza, a történelemben zarándok Isten népe éneke. Sok ismert és ismeretlen szent éneke, akik azonban mind jól ismertek Isten számára: anyukák, apukák, katekéták, misszionáriusok, papok, szerzetesnők, fiatalok, gyermekek, nagypapák és nagymamák: ők szembenéztek az élet küzdelmével, szívükben hordozták a kicsinyek és az alázatosak reménységét.
Mária mondja: „Magasztalja lelkem az Urat” – ma is ezt énekli az egyház a világ minden részén. Ez a himnusz különösen intenzív ott, ahol Krisztus Teste ma kínszenvedését éli. Ahol jelen van a kereszt, ott számunkra, keresztények számára jelen van mindig a remény is. Ha nincs reménységünk, nem vagyunk keresztények. Ezért szeretem ismételni: ne hagyjátok, hogy ellopják reménységeteket. Ne lopják el tőlünk a reményt, mert ez az erő Isten kegyelme, ajándéka, amelynek révén előre haladhatunk az égre tekintve. Mária mindig ott van, közel áll ezekhez a közösségekhez, testvéreinkhez, velük együtt halad, szenved és énekli a remény Magnificat énekét.
Kedves testvérek, mi is teljes szívünkkel csatlakozzunk a türelem és a győzelem, a küzdelem és az öröm énekéhez, amely egyesíti a győzelmes egyházat a zarándok egyházzal, vagyis velünk. Egyesíti a földet az éggel, egyesíti történelmünket az örökkévalósággal, amely felé haladunk – fejezte be homíliáját Nagyboldogasszony ünnepén Ferenc pápa. (Vatikáni Rádió/Magyar Kurír) 
Egy nemrég kiadott körlevélben, melyet a katolikus püspökökhöz intéztünk, annak a reménynek adtunk kifejezést, hogy a nemes magyar nép számára végre talán felvirradt az igazságra és a szabadságra alapozott béke új hajnala, mert úgy látszott, hogy kedvezően alakulnak a dolgok a nemzet életében. A később érkezett hírek azonban fájdalmas keserűséggel töltötték el lelkünket. Megtudtuk ugyanis, hogy a magyar városokban és falvakban ismét folyik a polgárok drága vére, mert lelkük mélyéből vágynak az igazi szabadság után; az ország éppenhogy felállított intézményeit felforgatták; megsértették az emberi jogokat, és idegen fegyverek segítségével új rabszolgaságba taszították a vértől ázott nemzetet. 
indenszentek éjszakáján a főorvos utasítására a nővéreknek pár percre el kellett hagyniuk a püspök szobáját. Eközben Odarka KGB ügynök bejutott hozzá és halálos dózisú kurare injekciót adott be neki. Amikor a nővérek visszatértek a kórterembe, először nem vettek észre semmit, ám pár perc múlva meghallották a püspök gyenge hangját: „Ó, Jézusom!” Ezek voltak utolsó szavai. Tíz perc sem telt el és rózsafüzérrel a kezében, visszaadta lelkét Teremtőjének. 
A szovjet hadsereg 1944-es bevonulása után gyakorlatilag már ő állt az egyházmegye élén, amikor a Vörös Hadsereg elfoglalta Kárpátalját. Az új hatalom nem ismerte el a görög-katolikus egyház létjogosultságát és arra törekedett, hogy beolvassza az ortodox egyházba a moszkvai pátriárka fennhatósága alá. .jpg)
1945-től 1949-ig 35 görög katolikus pap lett a vallásüldözés áldozata (a 424-ből /1945-ös adat/). Eleinte bírósági ítélet nélkül büntettek, majd később „modernizálódott” az „igazságügy” menete: kirakatperek zajlottak. Közülük 2 lelkészt agyonlőttek; 10-et 1, 4, 5, 6 vagy 8 év kényszermunkára (Szibériába, Murmanszkba), 12 papot 10 évre, 11 főt 20-25 évre, valamint polgári jogfosztásra, vagyonelkobzásra ítéltek. 11-en nem tértek haza, a rabságban meghaltak.
1947. március 24.: a munkácsi Csernekhegyi monostort kobozták el, illetőleg adták át az Orosz Ortodox Egyháznak. A görög-katolikus templomok tömeges hatósági elkobzása kapcsán, 20 egyházmegyés papot szállítottak kényszermunkatáborba, illetve kettőt rövid úton kivégeztek.
jóváhagyja Hruscsovnak, az ukrán kommunista párt első titkárának javaslatát Romzsa püspök titkos likvidálására.
XII. Pius pápa 1945. december 23-án nyilvánosan is szolidaritást vállalt az üldözött ukrajnai Görögkatolikus Egyház tagjaival. Orientales Omnes Ecclesias (Az összes keleti egyházak) kezdetű enciklikájában, melyet a szovjet hatóságok oroszellenes iratnak minősítette, egyértelműen és nyíltan elítélte a keleti rítusú ukrán katolikus püspökök bebörtönzését. A szentatya így vallott az ukrán egyház vezetőiről és fiairól: „kitartanak hitükben, és ugyanolyan hősiesen szállnak szembe a kereszténység üldözőivel, mint hajdan őseik”.
És itt kezdődött Romzsa püspök tanúságtevő szerepe: határozottan elutasította az együttműködést a hatalommal, kitartásra és egységre szólítva az egyházi rend tagjait és híveit. Mint egyik beszédében mondta: Nem szabad „semmitől sem félni, hanem az első keresztények példáját követve szükség esetén életünket is feláldozni legnagyobb javunkért, a hitért!”
márpedig a kommunisták egyetlen megoldást tudnak elképzelni: Tódor püspök fizikai megsemmisítését! Szudoplatov tábornok emlékirataiból, melyet 1996-ban publikált, kirajzolódik Tódor püspök megöletésének terve és gyakorlati kivitelezése. Maga Hruscsov, akkori ukrán pártfőtitkár kezdeményezi Sztálinnál a püspök likvidálását. (folyt.köv.)
Nagy örömünkre szolgált az a tudat, hogy nemcsak az egész katolikus világ püspökei, hanem más egyházak lelkészei és hívei is lelkesen csatlakoztak felhívásunkhoz, melyet legutolsó "LUCTUOSISSIMI EVENTUS" kezdetű körlevelünkben tettünk közzé, hogy közös imádsággal ostromoljuk az eget és így imánk hathatós legyen. 
.jpg)
Tény, hogy elsejére béke honolt az országban, talán a vihar előtti csend békéje, melyet akkor még sokan nem sejtettek. A temetővé vált pesti utcákon, közparkokban és a köztemetőben, gyertyagyújtással és virágokkal emlékeztek az elesett hősökre. Az emberek készültek a hétfőn kezdődő munkára, az ország vérkeringésének beindítására, miközben a világ egyik legerősebb hadereje, a szovjet hadsereg színlelt kivonulással szemben aljas módon készült a főváros és Édes Magyar Hazánk totális lerohanására. Azt azonban maguk sem hitték, hogy világáruló győzelmük ellenére, olyan végzetes sebet szenvednek el, mely a Szovjet Birodalom pusztulását okozza majd!
Adj Uram örök nyugodalmat '56-os hőseinknek – akik segítsék meg Édes Magyar Hazánkat –, az Örök Világosság fényeskedjen nekik, nyugodjanak békességben, Jézus, Mária szent nevében! Amen. 
Boldog Romzsa Tódor mártír, kárpátaljai püspök 
Kárpátalja 1920-tól 1939-ig Csehszlovákia része volt, 1939-től 1944-ig újból anyaországához Magyarországhoz csatlakozhatott. 1945. június 29-én a Szovejetunió az ősi magyar területet bekebelezte és egészen 1991-ig a Szovjetunióhoz tartozott Kárpátukrajna "néven". 
megkínzásoktól az adminisztratív intézkedéseken át a látszat-együttműködésig. A vallásellenességet az is motiválta, hogy a marxizmus sok tekintetben gnózis, afféle pótvallás, ami abban is megmutatkozott, hogy – a valláshoz hasonlóan – az élet minden területére ki akart terjedni, szinte vallási jellegű kultusz-formákat hozott létre /lásd szocialista esküvő, temetés, felvonulások, a “nagy vezetők” tisztelete stb./. Mint totalitarista ideológia, nem tűrt meg maga mellett más ideológiát. A vallás elleni küzdelem kiterjedt a meglévő egyházak mindegyikére. Ma már igazolt dolog, hogy 1917 után a sztálini diktatúra pl. az Orosz ortodox Egyházat is kíméletlen üldözés alá vetette, később pedig az ortodox papság ügynöki-informátori szerepkörre lett kárhoztatva, és csak így maradhatott fenn. 
.jpg)
A bencés szerzetes Wolfgang 972 táján, mint a császár diplomatája hazánkban is járt. Kultusza főleg a XV. század folyamán a felső-ausztriai Sankt Wolfgang bencés apátságból ágazott ki, amely sírja révén búcsújáró hely is volt. Tisztelete az egész német–római birodalmat, de hazánkat is meghódította. Reichenau kolostorában tanulóként ismerte meg a szerzeteséletet, majd Einsiedelnbe lépett be a bencések közé. Megismerkedik Ulrich augsburgi püspökkel, aki felhívta rá a császári udvar figyelmét. Diplomáciai küldetése után került a regensburgi püspöki székbe. Magyar szempontból külön is jelentőséggel bír, hogy Gizellát, aki 985 táján született, ő nevelte. Wolfgang mellett Adalbertnek is jelentős szerepe volt abban, hogy Gizella elfogadta István kezét.
Az első magyar származású bencés szerzetes 1000 körül született, és kb. hetven évet élt. A rendbe belépve kapta a Maurus, Mór nevet. Szent Imre legendája említi, hogy iskolás gyermek volt Szent Márton hegyén, Pannonhalmán. Kora legjobb képzését kapta meg. 
Az 1046-ban kitört pogánylázadást csak három püspök élte túl. I. Andrást Fehérvárott királlyá koronázó három főpapnak ő az egyike. Kézjegye tanúként rajta van az 1055-ben keltezett tihanyi apátsági alapítólevélen, mellyel András újabb bencés apátságot hívott életre. 
Első magyar íróként – természetesen latinul – írta meg a legendát a Zobor-hegyi két szent remete (Zoerárd-András és Benedek) életéről. Az írásból kicseng a magát végsőkig megtagadó, önfeláldozó, aszketikus életforma tisztelete, csodálata.
.jpg)
KAPISZTRÁN SZENT JÁNOS
Szűz Mária szüzessége minden tekintetben a lehető legtökéletesebb:
Kilencedik nap
Szent XXIII. János (Angelo Giuseppe Roncalli 1881-1963) római pápa 1958–1963 között, Szent Péter 261. utóda.
Forrás: http://bonumtv.hu/a-rozsafuzer-erejevel-a-terror-ellen/ Marshall Connolly (California Network)
Sokszor előfordult már a történelem során, hogy nem katolikusok is meggyőződhettek erejéről. Napjainkban talán a Boko Haram terrorszervezeten a sor, hogy elismerje a rózsafüzér hatalmát.
.jpg)