1965-től Erzsébetnek emberfeletti „hívásokkal és kihívásokkal” kellett szembesülnie! Egyfelől az Égiek állandó sürgetéseivel, az emberiséget mentő Szeretetláng ügyének továbbvitelére, másfelől pedig a „nagyanyai” kötelességtudat sürgető elvárásával, hogy semmiképp ne hagyja állami gondozásba kerülni fia három kicsi árváját (IV/31)! A jóságos nagymama, egyfelől attól a nehéz sorstól kívánta megkímélni kicsi unokáit, melyet maga megélt, másfelől pedig, az ateista állami neveltetés végzetes lelki és mentális következményeitől kívánta megóvni kicsi unokáit.
Ezt a ránehezedő „égi-földi” feladatot Erzsébet asszony az isteni Gondviselés segítsége nélkül aligha lett volna képes maradéktalanul megvalósítani!
Amellett, hogy az Úr sürgette a mindenéről való lemondásra (I/8; I/18; I/47;III/141;IV/9), és a Vele való csendes magány keresésére (II/62), ugyanakkor családanyai kötelességének érezte Erzsébet asszony, hogy még az életkezdő gyermekein is – a lehetőségei szerint segítsen.
Naplójában így ír: „Egyre nehezebb lett az életem, a három eleven fiú, a súlyos beteg apa, az Úr Jézus és a Szűzanya állandó kéréseinek és közléseiknek is teljes szívemből és erőmből eleget tettem, ahogy Ők irányítottak, vállalva minden megaláztatást, gúnyt és megvetést, minden csúnya jelzőt megkaptam, hülyét, bolondot, eszelőst. De ebben a nehéz helyzetemben csodálatos kegyelmeket és határtalan nagy segítséget kaptam fizikai munkám végzéséhez.” (IV/31)
Naponta járt szentmisére, rendszeresen adorált, sőt még a templomkulcsot is elkérte a plébánostól, hogy csendes magányban maradhasson Üdvözítőjével (I/13).
A családi házban, gyermekei javára végül lemondott a lakrészéről is. Szó szerint a fejét nem volt hová lehajtania (I/7-8).
Erzsébet asszonynak különösen nehéz volt a legapróbb tulajdonról való lemondás is, nem beszélve a lakrészéről – a saját ágyáról(!) –, mert a nehéz élet szinte megacélozta jellemében a konok „enyém-tudatot”! Ezek után nem túlzás azt állítani, hogy ilyen nagyságrendű lemondás-készség és tudva-akarva alázat, még a kegyelmekben bővelkedő lelkek esetében is ritkának tekinthető. Mellesleg, Erzsébet esetében épp ez a határozottság – csúnyábban szólva „konokság” az –, amely alkalmassá tette őt a ritka nagyságrendű küldetés végrehajtására, ráadásul igen nehéz és veszélyes politikai időkben!
(folyt.)