Január elseje az istenanyaság misztériumának ünnepe ‒ parancsolt ünnep!

     Az Egyház karácsony nyolcadik napján, vagyis a polgári év kezdetén Szűz Mária istenanyaságát ünnepli. Ezzel is a megtestesülés központi titkának egyik elemét tárja elénk. Amikor Szűz Máriában a valóságos Istenszülőt tiszteljük, ezzel őt magát nem istenítjük, nem térünk vissza pogány vallások gondolkodásához, amely istennőket vagy anyaistent imádott, hanem a tiszta keresztény hit világos hagyományát követve borulunk le Isten üdvözítő tervének nagyszerűsége előtt.
     Meg kell látni, hogy Máriában az anyaság nem egyszerűen biológiai folyamat volt, hanem valóságos személyes, anya-gyermek viszony, vagyis első pillanatától kezdve egységben volt a Fiú személyével (hüposztatikus egység). Továbbá Mária azt adta gyermekének, amit az anya adhat, de aki tőle született, az személyisége, énje szerint Isten volt, s Mária ennek a személynek az anyja.
     A teológia mindig úgy tekintette Mária istenanyaságát, mint a legnagyobb kegyelmi kiváltságot és egész megszentelésének a forrását, hiszen senki sem léphetett szorosabb kapcsolatba Krisztus emberségével, a kegyelem forrásával, mint ő, az anya. Anyasága azonban Isten teremtő tevékenységén nyugszik, és Jézus szűzi fogantatását is így kell értelmezni. Ezért az ő kiváltságának semmi köze a mitológiai hasonlatokhoz, ahol istenek kerülnek nemi kapcsolatba földi nőkkel.
     Mária istenanyasága az első és legjelentősebb Mária-dogma, a legfontosabb mariológiai alapelv, hiszen az istenanyaságból érthető meg a Szűzanya méltósága és minden "kiváltsága". Mária személyét és tiszteletét az ő istenanyaságából lehet igazán megérteni, mely sajátos, hitből vállalt anyaság, ezért nem csupán "magánügy", hanem az üdvösségtörténet fontos mozzanata.!
     Lukács evangélista Mária nagyságát és jelentőségét nem annyira az anyaság biológiai tényéből kiindulva állítja elénk, hanem bemutatja nekünk a Szent Szüzet, amint engedelmes hitének "igen" szavával áldottá lesz minden asszonyok között. Erzsébet is a Máriával való találkozáskor nem csupán az anyaság ténye miatt örvendezik, hanem Máriát boldognak mondja azért, mert hitt abban, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki. Szent Ágoston is ebben látja meg Mária igazi nagyságát: "Boldogabbnak mondjuk Máriát azért, mert hitében magába fogadta Isten igéjét, mint azért, hogy testében is hordozta őt."
     Az embert teremtő és üdvözíteni akaró Isten Máriát bevonta abba a megdöbbentően nagy drámába, ami megtörtént az örök Isten és a teremtett világ között.
     Az "Istenanyaság" külön megünneplése sokáig nem látszott szükségesnek, hiszen burkoltan minden Mária-ünnep magában foglalja és a karácsonyi ünnepkörnek is tárgya. Ez az egész katolikus egyházban elterjedtté vált, miután 1570-ben V. Piusz pápa kihirdette a Római Missalét. Így ez az ünnep teljesen átvette Mária anyaságának január 1-jei ünnepének helyét. 1751-ben Portugáliában kezdték ünnepelni május harmadik vasárnapján. Innen az ünnep átkerült Brazíliába. A 19. században itáliai egyházmegyék különböző napokon emlékeztek meg Mária istenanyaságáról.
     1914-ben Portugáliában ismét megszületett „Szűz Mária istenanyaságának” ünnepe, és október 11-én tartották. 1931-ben XI. Piusz pápa az egész katolikus egyház ünnepévé rendelte, és október 11. lett a napja.     Először A II. Vatikáni Zsinat után (1969) Mária istenanyaságának ünnepe január első napja lett. Ezt követően, 1974-ben VI. Pál pápa Krisztus körülmetélésének január 1-i ünnepét eltávolította a liturgiai naptárból, és eredeti helyére visszakerült "az Istenanya, Mária ünnepe".
     A tradicionalista katolikusok viszont továbbra is október 11-én, az eredeti elnevezést („Szűz Mária istenanyasága”) használva ünnepelnek. A bizánci és szír rítusban december 26., a kopt rítusban december 16.

A Szűzanya Palástja

     Sokat lehetne írni arról, hogy milyen palásttal ábrázolják a Mária szobrokat és képeket a "Köpenyes Madonnát" szerte a világon. Ám most nem a külsődleges ábrázolásokra irányul figyelmünk, hanem a benső lényegre, amelyet Mária palástja szimbolizál számunkra.
     A Szent Szűz Guadalupéban, Párizsban, Lourdes-ban, Fatimában, Montichiariban és más jelenési helyeken is többnyire köpenyszerű palástban mutatkozott meg.
     Ez a ruhadarab Mária földi életében annak idején, a keleti nőknél szokásban volt, melyet a nők fejükre vagy kisgyermekük fölé tudtak hajtani védelmezőn, amiként a Boldogságos Istenanya is a Kisded Jézus fölé.
     Mit szimbolizálhat a mi számunkra az Istenanya palástja? Amikor Égi Édesanyánk kitárja kezeit felénk, köpenyét is széttárja, mintegy hívogatón:
– Jöjjetek gyermekeim védelmező palástom alá, hogy betakarhassalak benneteket, hogy megvédelmezhesse-lek benneteket a gonosztól, a bajoktól!
     Szűz Mária palástja tehát védelmi eszköz gyermekeinek.
    Szép példa erre a Guadalupei esemény 1531-ben, amikor a súlyos gondokkal küzdő Juan Diegóhoz így szólt a Szűzanya: "Semmi ne riasszon, semmi ne aggasszon és semmi ne szomorítsa el az arcodat s szívedet. Hát nem vagyok-e én a te Anyád? Nem állsz-e az én árnyékomban, a védelmemben? Nem tártam-e ki föléd eddig is védelmező palástomat?"
     Mária palástja tehát oltalom, mely beburkol, árnyékot ad a tikkasztó hőség elöl, megvéd az ármánytól, ha alá menekülünk.
     A palást egyben királynői öltözet, hatalmi jelvény is, mert a királyok, királynők mind palástban jelentek meg egy-egy nagy eseményen, vagy szertartáson. S mivel nekünk magyaroknak a Szent Szűz, Örökös Királynőnk is, édesanyai gondoskodása mellett királynői hatalmánál fogva is őrködik azok fölött, akik Hozzá menekülnek oltalomért.
     Ehhez azonban gyermeki lelkületre van szükség! A Szűzanya – mint Édesanya –, gyermekei fölé terjeszti áldott palástját, olyanok fölé, akik megbíznak benne. Csak a gyermek tud ráhagyatkozni a szüleire, csak a gyermek tud felnézni és bízni az édesanyában, édesapában.
     Váljunk ezért kicsi gyermekké, hogy minden bajban, esőben és viharban, bánatban és betegségben oda tudjunk futni Égi Édesanyánk palástja alá.
/Horváth Mária írása/

     Mi, akik jobb érzésűnek tartjuk magunkat – s talán még valamit adunk a keresztény névre –, emelkedjünk ki a köznapiasságból. Vegyük fel a küzdelmet a mai kor vészhozó szellemével s ne feledjük, hogy egyedül az Oltáriszentség, az Élet Kenyere adhat és ad is erőt, kegyelmet a győzelmes harcra. Ha ez lebeg szemünk előtt, akkor minden ügyünkben Krisztus lesz a mi erősségünk és nagy befolyást gyakorolhatunk a világ jobbrafordulására. Ez a jó harc egyben kieszközli számunkra a választott lelkek jutalmát. (Kausz József: Ismerd meg az Oltáriszentséget – nyomán)

December 28. Aprószentek ünnepe.

Heródes király a napkeleti három bölcstől megtudta, hogy a Megváltó Messiás személyében Király született. Hatalmát féltve – "biztos ami biztos alapon" – megöletett minden kétévesnél fiatalabb fiúgyermeket Betlehemben és környékén! Rájuk emlékezik az Egyház.

NÉPSZOKÁSKÉNT: A 'vesszőzés' – azaz az újévi szerencsekívánás – archaikus formája kapcsolódik ehhez a naphoz. A vessző az élet szimbóluma, többnyire gyermekek járták ezzel a házakat, megvesszőzve a háziakat. 

Hogyan kötődik Szent János apostol és evangelista élete a borszenteléshez?

Szent Jánost – a Szeretett Tanítványt – aki bátyjával, Jakabbal a ,,mennydörgés fiainak'' neveztetett (Mk 3,17), Efezus környékén elfogták, és Rómába vitték Domitianus császár elé, ahol kivégzése módjául forró olajjal teli üstbe dobással sújtották. János azonban sértetlenül lépett ki a gyilkos fürdőből. Akkor méregkelyhet itattak vele, s mivel az sem ártott neki, Pathmosz szigetre száműzték. E szigeten hatalmas vihar közepette, Isten egy látomásban megnyitotta előtte a menny és a föld titkait, és föltárta neki az Egyház jövőjét. A látottak olyan félelemmel töltötték el, hogy ájultan rogyott a látomást mutató angyal lábához. Amikor magához tért, a látottakat kővel jegyezte föl a sziklafalba,ám egy halász írószerszámokat adott neki, és így írta le pergamentekercsre a ma is mert Jelenések Könyvét.

Végül 100 körül halt meg természetes halállal. Miként halálának körülményei, úgy szentünk ünnepe is igen bizonytalan. Az ortodoxiában szeptember 26-án ünneplik, de volt római kezdeményezés a június 24-re is. Sírjának felnyitása, a feljegyzések szerint május 8-án történt, amikor is teste helyett, csak fehér port találtak, amit "szent Mannának" is említenek!  A Római Katolikus Egyház december 27-én tartja Szent János apostol és evangelista ünnepét, egybekötve a borszentelés hagyományával. A szentelt borral embert és állatot is gyógyítottak, illetve öntöttek belőle a boroshordókba, hogy megakadályozzák vele a bor romlását. Szent János és a bor kapcsolata a liturgikus szövegek alapján egyértelműen az apostol Efezusban véghezvitt csodájára vezethető vissza: Aristodemus pogány főpap azt mondta Szent Jánosnak, hogy hajlandó hinni Krisztusban, ha János kiürít egy mérgezett borral teli kelyhet és az semmi kárt nem tesz benne. A mérget először két gonosztevőn kipróbálták, akik rögtön szörnyethaltak. Szent János imádkozott és miután a kelyhet megáldotta, kiitta és semmi baja sem történt, de ennek ellenére a pogány pap még most sem akart hinni. Az apostol erre fölszólította, hogy köpenyét Jézus Krisztus nevében terítse a két halottra. A főpap megtette, mire a két gonosztevő föltámadt. Erre sokan dicsérték Istent, és a főpappal együtt nagy tömeg is keresztelkedett meg. Ennek okán kezdték Szent Jánost kehellyel ábrázolni, ehhez járult a kígyó ábrázolása, mint a méreg szimbolikája. 
A Rituale Romanum törzsanyaga nem ismeri a borszentelés szertartását, csupán a Szentszék által jóváhagyott áldásokat tartalmazó függelékben közöl egy rövidebb, és egy hosszabb könyörgést. Ez azonban eltér a magyar hagyományban ismertektől, melyben a fenti áldásformák végén a bort, szenteltvízzel kell meghinteni. A rubrikák szerint a szertartás helye a nagymise után van, amikor a pap teljes miseöltözetben, de a manipulust levéve megáldja a nép által fölajánlott bort annak emlékére, hogy Szent János sértetlenül mérget ivott.

Gárdonyi Géza: Fel nagy örömre!

Kevesen tudják, hogy Gárdonyi Géza írta a szövegét és a zenéjét a 'Fel nagy örömre' című gyönyörű karácsonyi éneknek!

Az ének először 1882  karácsonyán csendült fel a devecseri templomban, aminek előzménye, hogy Tima Lajos, a helyi iskola igazgatója megkérte az akkor még csak 19 éves Gárdonyi Gézát, hogy írjon egyházi énekeket. A fiatal segédoktató pedig nemcsak a szövegét, hanem a zenéjét is megírta új szerzeményének:

Fel nagy örömre! ma született,

Aki után a föld epedett.
Mária karján égi a fény,
Isteni Kisded Szűznek ölén.
Egyszerű pásztor, jöjj közelebb,
Nézd csak örömmel Istenedet.

Nem ragyogó fény közt nyugoszik,
Bársonyos ágya nincs neki itt.
Csak ez a szalma, koldusi hely,
Rá meleget a marha lehel.
Egyszerű pásztor, térdeden állj!
Mert ez az égi s földi király.

Glória zeng Betlehem mezején,
Éjet elűzi mennyei fény;
Angyali rendek hirdetik őt,
Az egyedül szent Üdvözítőt.
Egyszerű pásztor, arcra borulj,
Lélekben éledj és megújulj!

Hallgassák meg egyházi énekben is: https://www.youtube.com/watch?v=WEKY5Pu8xio

Forrás nyomán: https://777blog.hu/2018/12/25/tudtad-hogy-gardonyi-geza-irta-az-egyik-legszebb-karacsonyi-eneket/

 Adeste fidelis Domingo,Carreras & Pavarotti

https://www.youtube.com/watch?v=iTJueNCvkxI&feature=player_embedded#!

Áldott, boldog, békés, szép Karácsonyéjt kívánok minden Olvasómnak!

Ajándékként, hallgassák meg

ADY ENDRE: KARÁCSONYI REGE c. versét, Szabó Gyula előadásában   https://www.youtube.com/watch?v=BCnVh6ntw7Y

Egy szép dalért KATTINTS IDE!

Juhász Gyula: Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Behegesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

 Minden kedves Olvasómnak békés és kegyelmekben gazdag Karácsonyt kívánok!

Itt-ott még békében köszönthetjük a  Kisded Üdvözítőt, de van, ahol a nem várt gonoszság teljesedett be!
     Mi, akik még tehetjük, imádkozzunk szenvedő felebarátainkért!

Bármerre jársz, bárhol is sétálsz, mondj el egy AVE MARIÁT,

mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott.

Légy te az első!

Te most is az vagy, áldott szent Karácsony,

Mi Betlehemben legelőször voltál:

Újjászülője a kerek világnak,

Hitünk napfénye, a szívünkben oltár. (...)

Ó, szent karácsonyéj csillagvilága…

Ragyogj, ragyogj csak változatlan újra.

Az én lelkem csak téged vár, s tetőled

száz lidérc fény közt el nem tántorodna.

A gyermekhitnek hófehér palástját

Borítsd reám csak egy éjszakára,

És én megáldlak, síromig követlek

Ó, szent Karácsonyéj csillagvilága.

(Baja Mihály: Karácsony – részlet)

Mi már a mennyei „előzetesben” vagyunk!

     Olvasóim számára, esetenként merésznek, hihetetlennek vagy egyenesen fikciónak is tűnhettek az elmúlt posztok összeollózott állításai! Már a legelején kijelentettem, hogy csupán feltételezéseket, és következtetéseket találtam a mennyországi „állapotokról”, jóllehet a célom pusztán az elgondolkodtatás volt. Lényegében az Olvasón múlik, hogy miként tisztázza le magában az olvasottakat, mely a figyelmes mérlegelés esetén, tükröt jelenthet életvitele földi vonatkozásait és érdemeit illetően.

»„Az Isten Anyja imádságával és hatalmas pártfogásával már megszerezte számunkra a mennyországot, csak nem szabad most már semmiféle akadályt gördítenünk útjába.” (S. Antonin. p. 4. tit. 15. c. 2. § I.) Guericus apát arra tanít bennünket, ha valaki Máriának szolgál és akiért a Szent Szűz imádkozik, oly biztosan eljut a mennyországba, mintha már ott is lenne. Máriát szolgálni és őt követni ‒ Damaszkuszi Szent János szerint ‒ a legnagyobb kitüntetés, melyet elnyerhetünk, mert aki szolgálja az Egek Királynéját, már most uralkodik az égben és aki őt szolgálva él, hatalmasabb, mint egy uralkodó (De exc. Virg. c. 9.) Azok ellenben ‒ fűzi hozzá ‒akik nem szolgálják Máriát, egészen biztosan elvesznek, mert aki szűkölködik e hatalmas királynő pártfogásában, az a Fiú segítségét is nélkülözni kénytelen, s egy ilyet elhagy az egész mennyei udvar.« (Liguori Sz. Alfonz - Szűz Mária Dicsősége, 142. o.)

Persze, emberileg kétségkívül hihetetlen lenne az egész, hogyha nem maga az Üdvözítő Krisztus ígéri meg: „Atyámhoz megyek és lakást készítek nála számotokra” (Jn 14,2)! Ennél fogva, a mennyországban hinnünk, a földi tetteinken pedig el-elgondolkodnunk kell! És e sorozatnak ez volt a lényege: Gondolkodni, küzdeni, bízni és kérni Isten irgalmát!

A legelképesztőbb gondolat viszont az Evangélium azon állítása, miszerint az „Isten országa már köztünk van!” (Lk 17,21). És az Úr nem előjelről beszél, hanem valóságos, bár rejtőző jelenlétről. (A megtestesülés ténye is csak így értelmezhető!) Bár az örök élet mibenlétére földi életünkben nem találunk közvetlen tapasztalati mintákat, az emberré válás folyamata olyan képességekkel, határtapasztalatokkal, reflexiós készségekkel ruházta fel az embert, mely a szorosan vett emberlét korlátain túllépő – bár azt meg nem haladó – horizontokat tesz beláthatóvá (és részben bejárhatóvá). Itt különösen a „másért élő élet”, bizonyos misztikus élmények (például 2Kor 12,2-4), a szerelem, a szabadság, a művészi alkotás (kiemelkedően a zene univerzuma), és a mindenfajta igazság megragadására törekvő vágyra gondolhatunk. Ezek bár még így-úgy erőtlenek és földdel szennyezettek, de mégis a természetfeletti érzet kitörölhetetlen jelenlétére utalnak, időnként konkrétan!

Ezek az „emberi” jelenségek a menny előzetes hírnökei a földi életben, talán minden korszak, minden nép, minden kultúra emberei számára. Erősebb megfogalmazással: a földi élet mulandósága és a túlvilági örök élet – részben –, de lényegi formákban átfedik egymást. A lényeg, hogy az örök élet már földi életünkben elkezdődött és korántsem mindegy, hogy miként tudatosítjuk magunkban! Az örökkévalóságunk ugyanis könnyen ott folytatódik, ahogy és amiként azt már itt a földön, az időben megéltük, hiszen írva van: „Isten országa már köztünk van!”! Az „ott” már „itt” van, nemcsak a hit, hanem egyfajta kódolt tapasztalat formájában is. (vö. AJ) E tekintetben nem hagyhatjuk figyelmen kívül a Szentségeket, melyek konkrétan természetfeletti segítséget nyújtanak az üdvösségre – olyannyira –, hogy képesek az „itteni” életünket is alkalmassá tenni az „ottani” életre, Krisztus a mi Urunk által! És ezért jött el az Édes Üdvözítő, hogy kínszenvedése, halála és feltámadása által, megnyissa számunkra a Mennyek Országát!

(Források az első részben!) (Vége!)

A megválaszolódott kérdések

     A „feltámadt idő” olyan földi élményhez hasonlítható, amilyet néha egy extatikus, békés csodálkozás pillanataiban élünk át, ahol valamilyen „érték” jelenik meg eddig ismeretlen ragyogásban. Ilyenkor azt mondjuk: 'ezért a pillanatért érdemes volt élni'. Olyan értékekről beszélek, melyekre – analóg formában – már földi életünk során is rácsodálkozhattunk, de a Mennyországban Isten akarata szerint már „véglegesen” élhetünk meg, egyre gazdagodva, egyre intenzívebb módon. Ezek az élmények nem ismernek végpontot, megállást, hanyatlást, elmúlást. Ezért e sejtéshez egy másik, még lényegesebb (és ellentmondással terhes) elképzelés is társul: az örök jelenhez „az örök változás” képzete, amit azonban nem szabad jelen életünk időfolyamatával párhuzamba állítani. Sok teológus (és laikus) szerint ugyanis az örök élet jellegzetességei közé inkább a változatlanság (mozdulatlanság) illik, hiszen ez Isten lényegéhez hozzátartozik.

Ám Szent Tamás szerint is Isten maga az Élet, ezért a feltámadott testtől nem vitatja el a mozgást, az „érzékelést” és más lelki működést, tehát a változás valamiféle földi értelemmel be nem határolható lehetőségét. Az örök élet terében ezt a „változást” elsősorban folytonos gazdagodásként, elmélyülésként érdemes megközelíteni, az Isten ajándékaként egyre gazdagodó ismeret és mélyülő szeretet metaforájával.

Az örökkévalóságba költözött ember „saját tudással” is rendelkezik; a halálig megszerzett földi tudása Isten „mindentudó” hatalmának hatása alatt új formákba öltözik. Nyilvánvalóan más az információ mélysége, más a tudás alkalmazható célja és ehhez még hozzájárul a teljességet átfogóbb látásmód! Vagyis a mennyei tudás, analóg kapcsolatban áll földi „elődjével”, ám annak mintázatai átadják helyüket Isten megvilágosító, végtelen távlatokat nyitó fényének. Az örök életbe lépő embernek egyik „legfontosabb” tudásélménye, hogy felismeri földi életének „értelmét”.

A kiemelkedő, vagy akár csak esetleges események, az akkor még érthetetlen, értelmezhetetlen, hibás, bűnös, romboló, szenvedéssel teli történések – az élet egészébe csomagoltan – teljes világosságukban tűnnek elő, és jelentést, minősítést nyernek az örök élet szempontjából. A rész szerinti tudás helyébe az összefüggések ismeretével feldúsult lényeglátás lép. „Úgy fogok ismerni, mint ahogy én ismert vagyok.” (1Kor 13,12).

Minden egykori „miért”-nek megjelenik válaszként a „mert”-je!

A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Nem mindaz, aki azt mondja nekem: Uram, Uram! – jut be a mennyek országába, hanem csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát. Aki hallgatja tanításomat, és tettekre is váltja, hasonlít a bölcs emberhez, aki házát sziklára építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvöltött a szél és rázúdult a házra, de az nem dőlt össze, mert sziklára épült. Mindaz pedig, aki hallgatja ugyan tanításomat, de tettekre nem váltja, hasonlít a balga emberhez, aki házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvöltött a szél és rázúdult a házra. Az összedőlt, és nagy romhalmaz lett belőle.” (Mt 7,21; 24-27)

Az események mellett az okok és következmények; a szándékok, kegyelmi behatások, döntések mellett azok „értékelése” is kiterített térképként tárulnak szemünk elé. Életpályánk előzményeit is felismerhetjük a biológiai, történelmi-, társadalmi előzmények összességében; miként a földi életünk továbbhullámzó következményeit, hatásait is! A teremtés művének végkifejlete teljesen méltó lesz Istenhez, és megoldja a földi lét leggyötrőbb problémáit: a bűnt és a halált.  (vö. AJ)

(Források az első részben!) (folyt.)

Boldog Brenner János

könyörögj az Ifjúságért,

a Szentségek és a Kereszténység védelméért!

Felfogni a végtelent

     Az örök élet létformája lényegileg közösségi és közösségalkotó. Az üdvözült a kölcsönös önátadás állapotában találkozik az összes többi üdvözülttel. Az „örök élet” kifejezésnek több olyan szinonimáját ismerjük, melyek az üdvösség kizárólagos „többletét” jelzik: Isten színelátása; örök boldogság; részesedés Isten örökkévalóságában és dicsőségében; teljes közösség Istennel, Jézussal; beteljesedés Isten kegyelmében, Isten megismerésében és szeretetében; részvétel a Szentháromság egységében stb. Vagyis mindaz, „amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szívébe föl nem hatolt” (1Kor 2,9). 

Az örök élet ugyanakkor egy állandó, folyamatos, vég nélküli gazdagodás Isten szentségének (belső életének) ránk jutó „örökségében” és a gazdagodás folyamatának nincs befejezése, mert a Végtelennek nincs vége, semmilyen értelemben. Az örök életet a „bennlakás” metaforájával is kifejezhetjük. „Ahogyan te, Atyám bennem vagy és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk” (Jn 17,21). Isten dicsősége (vagyis, ami belső szentségéből, tökéletességéből számunkra is „láthatóvá” válik) az üdvözült emberben leplezetlenül felragyog, minden üdvözült számára látható módon. „Mi pedig mindnyájan, miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre az Úr lelke által” (2Kor 3,18). A földi életünkben még csak korlátosan érvényesülő egység kiteljesedik az emberiség múlt, jelen és jövő tagjaival is.

Az egész teremtett világ, a Kozmosz teremtésének „értelme” is felfoghatóvá válik, ahogy a (porszemnyi) emberiség harmonikus beilleszkedése, „szerepe” is a Kozmosz egészében. Itt mondunk majd végleges „ámen”-t a teremtés és a történelem egészére, a Kozmosz „jelentésére”, végső értelmére.

Az örök életet az örök béke hatja át, ahogy Izaiás gyönyörű látomásában leírja: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakozik... Sehol nem ártanak s nem pusztítanak az én szent hegyemen. Mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert.” (Iz 11,6-9).

A mennyország „beszédmódja” a Csend, mely nem hasonlítható a földi életünk ritka, kivételes csendjéhez. A Csend „mondataival” Isten belső világának (szentségének) egy-egy újabb kapuja nyílik ki – vagy egy üdvözült válasza terjed szét a mennyei szférában, s ez a kitárt kapu sohasem zárul be: az ajándékozás örökkévaló és folyamatos állapot. (vö. AJ)

(Források az első részben!) (folyt.)

Milyen a mennyország? 4

     Szent Jánosnak egy jelenésben megmutatta ezt is az Úr, melyet az evangélista így ír le: »Lélekben elvitt egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent Mennyei Jeruzsálemet, amely a mennyből szállt alá Istentől, ahol Isten fényessége volt, és amelynek világossága hasonló volt a drágakőhöz, a kristálytiszta jáspishoz. Nagy és magas fala volt, tizenkét kapuval, és a kapuk fölött tizenkét angyal. (...) A város falának tizenkét alapköve volt, és azokon a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve. Aki velem beszélt, arany mérőnádat tartott a kezében, hogy megmérje a várost, s annak kapuit és falát. (...) A falának anyaga jáspiskő volt; maga a város pedig színarany, tiszta üveghez hasonló. A város falának alapkövei minden drágakővel ékesek. (...) A tizenkét kapu tizenkét drágagyöngy, és egy-egy kapu egy-egy drágagyöngyből áll. A város utcája színarany, mint az átlátszó üveg. Templomot nem láttam benne, mert az Úr, a mindenható Isten a temploma, és a Bárány. A városnak nincs szüksége sem a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten fényessége világítja meg azt, és lámpása a Bárány. A nemzetek az ő világosságában járnak, s dicsőségüket hozzá viszik a föld királyai. Kapuit nem zárják be egész nap, mert éjszaka nem lesz ott. Azután megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, és Isten és a Bárány királyi székéből fakadt. Utcája közepén és a folyó mindkét partján az élet fája volt, amely tizenkétszer terem gyümölcsöt, minden egyes hónapban meghozza a maga gyümölcsét; és a fa levelei a nemzetek gyógyulására szolgálnak. Nem lesz többé átok a városon, hanem Isten és a Bárány királyi széke áll benne, és szolgái szolgálnak neki. Látni fogják az ő arcát, és homlokukon lesz az ő neve. Nem lesz többé éjszaka, és nem lesz szükségük lámpafényre, sem napfényre, mert az Úr, az Isten világosítja meg őket, és uralkodni fognak örökkön-örökké.« (Jel 21,10-27; 22,5)

     Szent János eme leírásához nem fűzhetek semmit, de ez is csak azt mutatja, amit szent Pál mondott, hogy emberi szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív nem képes fölfogni, amit Isten készített az őt szeretők számára.

     A mennyország – azaz a Szentháromságos Egy Isten – föltétlen uralma a megdicsőült természetben és a választottakban nemcsak a hívő lélek boldog hazatérése, hanem egyúttal a nagy létkérdéseknek a teljes megoldása, a természetfölötti világnézet tudományos igazolása! (1Kor 2,9)

(Források az első részben!) (folyt.)

Lúcia nővér a coimbrai Szeplőtelen Szívű Édesanya előtt 

Milyen a mennyország? 3

     „Arról némi sejtelmünk lesz, ha az Evangélium ez irányú kifejezéseit elemezzük: Krisztusba öltözünk (Gal 6,27; Kol 3,10; Ef 4,23; Róm 13,14), Krisztus él bennünk, Krisztus élete lesz a mi életünk (2Kor 13,5; Gal 2,20; Fil 1,21; 2Tim 1,1). Szent Pál 164 alkalommal használ ilyen kitételeket, de maga Jézus is így gondolkodik, mint a szőlőtőről és szőlővesszőkről mondott szép hasonlata (Jn 15,1-11) mutatja (vö. Jn 17,20-23). Földi életünk állapotát, lelkünk közli velünk és tartja fönn bennünk, krisztusi életünket pedig Krisztus lelke, a Szentlélek. Ez a tény arra mutat, hogy az új élet nemcsak erkölcsi értelemben vett megújulás, hanem létfilozófiai (ontológiai) többlet, illetve éppen úgy elemi valóság, mint a földi életünk. Testi születésünk által testi emberré (1Kor 2,15; 15-44) váltunk, a lélekben való újjászületésünk által viszont testi életünkhöz hozzáadódott lelki emberségünk (1Kor 1,15; Gal 6,1). János első levélben azt olvassuk, hogy Isten gyermekeinek hívnak bennünket 'és azok is vagyunk' (3,1). A második Péter-levél pedig arról beszél, hogy részesei lehetünk az isteni természetnek (1,4).” (vö. Előd: 408. old.)

A Jelenések könyve (19,9; 21,2-3) menyegzői lakomához hasonlítja a mennyet, ott pedig a legnagyobb boldogságot az új házasok egymás iránti kölcsönös szeretete biztosítja (vö. Mt 25,1-13). Az evangéliumi lakoma-hasonlatoknál (Mt 22,1-14 párh; Lk 12,35-38; 14,15-24; 22,16-18) sem csak az étkezés és az együttlét örömeire kell gondolnunk, hanem arra is, hogy a vendégek ilyenkor ugyanazt fogyasztják, amit a házigazda. Isten lakomája tehát Isten örömében és szeretetében való részesedést, abból való táplálkozást is jelent. Jézus továbbá örök „életet” ígért, az élet szó pedig a Bibliában nemcsak létezést, hanem bőséget, boldogságot, örömet, tevékenységet és főképpen személyes kapcsolatot jelez. Vegyük hozzá, hogy Szent Pál szerint ugyanaz az örökség lesz osztályrészünk, mint Krisztusnak (Róm 8,17; vö. Mt 5,11-12; 25,21; Mk 10,30; Jn 16,22; 1Kor 2,9; Fil 3,8-11).

A mennyei jutalom tehát nemcsak látás, hanem egész emberségünket betöltő szeretetkapcsolat és ezzel együtt járó boldogság lesz.

Mai fogalmazásban tehát azt mondhatjuk, hogy a boldog színről-színre látás nem egyéb, mint a végtelen szeretettel való személyes találkozás és vég nélküli dialogizálás, valamint az ezzel járó, ma még elképzelhetetlen boldogság (vö. 1Kor 2,9).

Az bizonyos, hogy az emberi szív a szeretetre van alkotva, szeretni és szeretve lenni: ez képezi minden vágyát, minden óhaját. De az is bizonyos, hogy ennek a kis emberi szívnek vágyódását semmi földi szeretet, legyen az bármily nagy és nemes, teljesen ki nem elégítheti! A leggyöngédebb, legforróbb hitvesi, gyermeki és szülői szeretet mellett még mindig vágy, űr marad az ember szívében más, nagyobb, tökéletesebb szeretet után: «Addig nyugtalan a mi szívünk – mondja szent Ágoston – míg benned nem nyugszik, Istenünk». Csak a menny boldogságában szűnik meg a lélek szárnyvergődése, ott megtalálta helyét, ott az a végtelen sóvárgása a szeretet után kielégítést talál. Szereti a legnagyobbat, a legdicsőbbet, a legszentebbet, magát az Istent s Isten viszontszereti őt határtalan, végtelen jóságával; ez a menny legnagyobb boldogsága. (MFI) (Források az első részben!) (Folyt.)

Ezen a napon 1531. december 12-én volt a guadalupei események fő jelenése. Ekkor hangzott el a Szent Szűz ajkáról a hozzánk is szóló édesanyai biztatás:

"Vésd szívedbe szavaim! Semmi ne riasszon, semmi ne aggasszon és semmi ne szomorítsa el az arcodat s szívedet. Ne félj se betegségtől, se gondtól, se fájdalomtól. Hát nem vagyok-e én a te Anyád?" 

Kedves Olvasóm! Erről az Édesanyáról és a jelenéséről válogattam néhány képet, melyek önmagukért beszélnek, a két utolsó azonban magyarázatra szorul, melyek a Guadalupei Szűzanya szemében tükröződő képek kinagyított tudományos fotói. Az utolsón a püspök és a jelenlévők tükröződése látható, az utolsó előttin pedig, maga a látnok, Szent Juan Diego. A dolog érdekessége – mely sokakban zavart kelt –, hogy a Tilma Máriája, hogyan láthatta pl. a látnokot, akinek lényegében a kötényén képződött a "Csodakép"? Nos, a képek perspektívájából kiderül, hogy nem a "kegykép látta" önmagát, hanem az Istenanya külön személyként volt jelen, és a kép szemei a CSODA pillanatát ábrázolják perspektivikusan, melyből még az is meghatározható, hogy az adott teremben hol állt a Szűzanya személyesen.

Nehézségeinkben bátran kérhetjük a Guadalupei Szüzet, mint anyánkat, hiszen Ő maga mondta:

"hát nem vagyok-e én a te Anyád?

(A képek az internetről.)

Ajánlom az alábbi linket:  http://hu.gloria.tv/?media=535790

Milyen a mennyország? 2

     Az is érdekes, amit a 38. részben bemutatott ötéves kisfiútól Todd Burpotól tudhatunk. Ő ugyanis nem kevesebbet állít, minthogy a mennyországban az angyaloknak van kardja. Elmondása szerint, ez a Sátán ellen szükséges, aki vissza akar térni a mennybe – tekintve –, hogy nincs még a pokolban. (Lásd Todd Burpo és Lynn Vincent, Igazából Mennyország, XXI. század Kiadó, 125. oldal)

Sajátos, de úgy látszik, hogy amíg az Utolsó Ítélet le nem zárja a világ sorsát, addig a mennybe felhallatszik a földi jajszó, az abortált magzatok kozmikus sikolya, de az átható tiszta szeretet imái és sóhajai is! Vagyis a mennyország nem egy totálisan elszeparált  „hely”, sem az alvilágtól, sem a földi élet zajától. Ebből következtetve nagyon úgy néz ki, hogy a mennyország zavartalan és teljes boldogsága, csak a Világvége után fog bekövetkezni, ámde ez az örökkévalóságból tekintve egyetlen pillanat!

Néhány példa:

A Szeretetláng Lelki Naplójában, a rosszra hajló emberi értetlenségre mondja az Úr: „a Mennyország erőszakot szenved.” (I/48)

Gloria Polo, „Akit villámcsapás ért” c. könyvében írja, hogy minden abortusz esetén „megremegett és megborzongott az Úr, mikor ezt a lelket a kezéből kiszakították. Amikor egy ilyen babát megölnek, az olyan keservesen sír, hogy az egész menny megremeg”. (80-81; 83. oldal) Fausztina nővér ugyanakkor a mennyig hatoló szeretet erejéről ír: A szeretet nem ismer félelmet. Áthatol az Isten trónja előtt őrködő angyali karokon. A szeretet semmitől sem fél. Eléri Istent, elmerül Benne, mint egyetlen Kincsében. A keruboknak, akik tüzes karddal őrzik a mennyországot, nincs felette semmilyen hatalmuk. (N. 781) (Itt is említés esett a kardról!)

A Teremtés könyvében Ádámot és Évát lángpallossal űzi ki egy angyal az Édenből!

A III. Fatimai Titok leírásában is szerepel egy angyal, kezében lángpallossal (lent), aki azt kiáltja a föld felé: Bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat!

A Jelenések könyvében is több helyen olvashatunk kardról, kétélű kardról. Mindezek nyilvánvalóan képek és szimbólumok, melyet – mint írva van –, emberi ésszel fel nem fogható! (1Kor 2,9)

(Források az első részben!) (folyt.)

Milyen a mennyország? 1

     A kérdésre csupán következtetések sorozatával kapunk némi választ. Például Szent Pál írja: „Krisztus ugyanis nem kézzel épített szentélybe lépett, amely a valódinak csak előképe, hanem magába a mennybe, hogy most az Isten színe előtt közbenjárjon értünk.” (Zsid 9,24) Ebből például következik, hogy a menny nem fizikai tér, hanem Isten közelsége!

    Az eddigiekben tárgyaltak után, igyekezzünk nagy vonásokban elképzelni valamit az üdvözültek boldogságából! Vessünk egy pillantást magára a helyre, ahol az üdvözültek tartózkodnak, a mennyországra.

 Nehéz erről írni, mert aki látta, az se tudta emberi szavakba foglalni! (Lásd: 1Kor 2,9)

Az Örök Élet alapvető „modellje”, tehát az Istentől kapott és megtisztított Szeretet sodrásában növekvő élet. E kérdésben a kezdeményező és a mérték: a Fölséges Isten. („Ő előbb szeretett bennünket” (1Jn 4,19).

„A mennyei dolgok messze felülmúlják az emberi értelmet. Ámde, miként lehetnének azok Isten fönséges titkai, ha azt egy teremtmény is fölfoghatná?!” (IK 447)

Csupán elgondolásaink lehetnek. Abból kiindulva, hogy a 'test és lélek ember' emberi teljességéhez hozzá tartozik a harmonikus „tárgyi” környezet is, mely alkotó- és szépérzékének megfelelő. Ez nyilvánvalóan valamiféle természeti képek valósága lehet, a fák, a virágok, az égbolt ragyogása, esetleg szivárvány (amint többen leírták)!

Hogy állatok is lesznek-e a mennyországban?

Nos, a testnek és léleknek teremtett ember, a mennyben is EMBER, és harmonikus „jóérzetének” velejárói az „emberi körülmények”! És ha abból indulunk ki, hogy valamennyi üdvözült ember úgy fog kinézni, ahogyan Isten örök terveiben elgondolta (vagyis teljes szépségében), következésképp az állatok is úgy fognak kinézni, ahogyan a bűnbeesés előtt a Paradicsomban kinéztek, így némi képzelettel, fogalmat alkothatunk róla!

A hagyomány szerint VI. Pál pápa egy audenciája során látott egy nagyon síró kislegényt. Megkérdezte tőle, hogy miért sír, mire a gyermek azt válaszolta, azért, mert elpusztult a kiskutyája! Erre a Szentatya ekként vigasztalta: „Ne szomorkodj! A mennyországban majd újra találkozol vele”! Ha hozzá gondoljuk, amit az előző részben a négy éves Colton Burpo mesélt – nyilván nem egyházi állásfoglalásként –, de emberi elképzelésként elfogadhatjuk! 

(Források az első részben!) (folyt.)

Az Úr Jézus, az üdvözültek és hozzátartozóink társaságában

     „Tényleg van mennyország!” – egy négyéves gyermek halálközeli élménye. Egy nebraskai protestáns lelkész fia, Colton Burpo műtétje után megdöbbentő halálközeli élményekről számolt be, többek közt arról, hogy van a mennyországban két nővére. Anyja azt felelte, hogy bizonyára a nővérére és az unokanővérére gondol, de Colton így válaszolt: „Nem! Két nővérem van. Volt egy kisbaba, aki meghalt a hasadban, nem? Az anya egy interjúban elmondta: a család soha egyetlen szóval sem említette a vetélést Coltonnak, sőt ők maguk sem tudták, hogy az elvetélt magzat kislány volt. „Olyan belső fájdalom volt ez, amiről még a barátainknak sem beszéltünk. Amit Coltontól hallottunk, először nagyon mellbe vágott, de utána megkönnyebbültünk, hogy a kislányunk – akiről nem is tudtuk, hogy lány – jól van. Colton elmondta milyen, és hogy úgy ölelgette, mintha sohasem akarná elengedni.” Colton elbeszélése szerint a mennyországban rengeteg a szín. Nagyon sok ember és angyal van, mindenki huszonévesnek látszik, nincsenek öregek. (Magyar Kurír)

Amit a kis (protestáns felekezetű) Colton Burpo elmesélt, sokakat megdöbbentett. Katolikus látogatók kérdezték tőle, hogy látta-e Jézus anyját, Máriát. A válasz igenlő volt. Látta Máriát Isten trónja előtt térdelni, máskor pedig Jézus mellett állni.

– Még most is a mamájaként szereti – jegyezte meg Colton. (IM 140. oldal)

Gyermek vendégei is kérdezték, látott-e állatokat a mennyben. A válasz: igen! Jézus lován kívül kutyákat, madarakat, sőt még egy oroszlánt is látott, aki barátságos volt, és nem vad. (uo.)

Látni fogják az üdvözültek a második isteni személyt, Jézus Krisztust az ő megdicsőült emberi természetében, emberi testében és alakjában. Milyen lehet ez a megdicsőült Krisztus! Itt a földön szenvedése előtt, hogy tanítványait megerősítse, a szenvedésre némileg előkészítse: fölvitte Pétert, Jánost és Jakabot a Tábor hegyére s ott, mint a Szentírás mondja, színében átváltozott előttük: arca fénylett, mint a nap, ruhái fehérek lőnek, mint a hó. Mintegy pillanatra betekinteni engedte tanítványait a menny fényébe és dicsőségébe. (MFI)

(Források az első részben!) (folyt.)

Hogyan és miként?

     Létmód tekintetében. a) Az istenlátás nem változik és nem csökkenhet, mert hisz' ez egyértelmű volna az örök boldogság csökkenésével, és a végleges elfogyás lehetőségét nyitná meg. Sőt minthogy a mennyei boldogság örök tartama hitigazság, a hittudósok késztetve vannak keresni ennek a változatlan istenbírásnak alapját, és azt éppen az istenlátásban találják meg. Az Isten látása a lelket kiemeli a tűnő lét nyughatatlan hullámveréséből, kimenti a percről-percre változó gondolatok és hangulatok hullámzásából, kapkodásából, s beemeli az örök élet tengerébe. Az idő gyermeke az örökkévalóság tanúja lesz, és a pillanat fia az idők forrásánál oltja majd életszomját. Mindamellett alaptalan és a boldogító istenlátás teljes nemismeréséből táplálkozik az a gyakori gondolat, hogy örökké nézni az Istent, végre is unalmassá válik. A teljes és tiszta istenszeretés hozzátartozik az örök boldogság lényegéhez: „A szeretet nem szűnik meg”. De vajon ebben kell-e keresni az üdvözültek boldogságának alapvető elemét? Duns Scotus és tanítványai azt gondolják, hogy igen. Az, hogy a mennyei boldogság elveszíthetetlen és örök, aziránt nem hagy kétségben a kinyilatkoztatás. Már az ószövetségi bölcs azt mondja: „Az igazak örökké élnek, és jutalmuk az Úrnál vagyon, és gondviselésük a Magasságbelinél”. (Sap 5,16) Az Újszövetség sokféle fordulatban fejezi ki, hogy a mennyei boldogság örök élet ( Mt 19,29 25,46; Mk 10,17; Jn 4,14 10,23; Róm 6,22; 2Kor 4,17) hangsúlyozza, hogy az üdvözültek boldog életének nem lesz vége, senki el nem veheti, s a boldogok mindig Istennél lesznek.

     Egyetemesen tanítják a hittudósok, hogy bizonyos szentek külön győzelmüknek külön jutalmát is látják. Ez a szentek koronája (aureola). (1Kor 9,25 2Tim 4,8 1Pét 5,4 ApCsel 4,4 6,2 12,1) Három ilyen külön mennyei koronáról lehet szó: a) A szüzek koronáját jelzi a Jelenések könyve (ApCsel 14,1–5) „Ezek azok, akik nem fertőztették meg magukat testileg, mert szüzek”. b) A vértanúk koronáját hasonlókép jelzi (ApCsel 7,12; Mt 5,11 10,39) „Ezek, akik hosszú fehér ruhába vannak öltözve, (...) akik a nagy szorongatásból jöttek és megmosták ruhájukat és fehérré tették a Bárány vérében”. c) A doktorok koronáját az Üdvözítő jelzi (Mt 5,10) „Akkor az értelmesek ragyogni fognak mint az égboltozat fénye, és akik igazságra oktattak sokakat, tündökölnek örökön-örökké” (Dan 12,3), miként a csillagok. Ezt Szent Tamás így okolja meg: Külön korona annak jár, aki külön győzelmet aratott. A szüzek győztek a test fölötti belső harcban, a vértanúk a világ fölött külső harccal, a doktorok a sátán fölött belső és külső harcban, amikor t. i. magukban és másokban elűzték a sötétség hatalmait. (A teljes rész SCH-tól idézve!) (Források az első részben!) (folyt.)

15 perc elm. a Szeplőtelen Fogantatásról:

https://youtu.be/K8KZpRVTbPw

     A hitelesnek tekinthető források tanúbizonysága szerint december nyolcadikán a hajnali órákban ÁVH-s és szovjet egységek letartóztatták Gál Lajos és Viczián Lajos aknászt, munkástanácsi vezetőket. Ez váltotta ki azt a felháborodást a városban, ami a tragikus eseményekhez vezetett. A letartóztatások hírére, még aznap 9 óra körül több ezer fős tüntetés kezdődött. Üveggyári, vasgyári munkások, bányászok és a hozzájuk csatlakozók, a salgótarjáni rendőrkapitányság, valamint a megyei tanács elé vonultak, és követelték a letartóztatottak szabadon bocsátását.

     A 2 szovjet harckocsi által védett rendőrkapitányság előtti téren a pufajkások csapdát állítottak: Darázs István százados a mellékutcákat lezáratta, miközben az egyik egysége megakadályozta, hogy a 2000-4000 fős tömeg távozzon a helyszínről. A megyei tanács épülete előtt 47 pufajkás volt tüzelőállásban. Az első lövések 11 óra 15 perc körül dördültek el a karhatalmisták, rendőrök, és szovjet katonák, valamint a Vörös Hadsereg jelenlévő két tankjának géppuskásai tüzelni kezdtek. A tömegben kitört a pánik, egyesek viszonozták a tüzet, de a többség futásnak eredt. A 8-10 percig tartó vérengzés során folyamatos sorozatokkal lőtték a menekülőket és az elesett sebesülteket is. Egy szemtanú szerint "vérző testekkel volt tele az utca".

A legyilkoltak számát minden kimutatásban elhazudták. Az akkori anyakönyvvezető nő 131 halottat jegyzett be és emiatt nyomban elbocsátották az állásából. Annyi sebesült volt hogy a kórház udvarára hordták őket és hagyták meghalni. Az áldozatok közt olyanok is voltak, akiket a távolabbi utcákban ért az eltévedt lövedék. Az ezzel kapcsolatos jegyzőkönyveket titkosították, a tényfeltáró tanúságokat elhallgatták. Az utólagos név szerinti beazonosítások szerint csupán negyvenhat személy – 33 férfi, 11 nő és 2 fiúgyerek –, vesztette életét. A tényfelmérés azért jelent nehézséget, mert a környező kórházakban – hatósági parancsra –, szándékos eldátumozással és hamis diagnózissal állították ki a halál-. illetve a sebesülések okát. Ez utóbbi okirathamisítás is legalább 80-150 főt rejthet! 

     Volt egy salgótarjáni fiatal, Ravasz István, az ELTÉ-n tanult. Amikor kitört a forradalom, édesanyja arra kérte, hogy utazzon haza Tarjánba, nehogy baja essék Pesten. Így is történt; december nyolcadikán szenet lapátolt szülei háza előtt amikor egy eltévedt golyó eltalálta, véget vetetve az életének. 19 éves sem volt.

A Nógrád megyei kegyetlenkedéseknek, tömeggyilkosságoknak ezzel még nem volt vége. A pufajkások hivatalos akcióikon kívül is hajtottak végre szabad portyákat, pusztán személyes szadizmusuk kielégítése érdekében. Külön kell szólni azokról az esetekről, amikor a karhatalmistáknak határozott céljuk volt az ellenségnek tartott letartóztatottak meggyilkolása: 1956. december 13-án megkínozták, megölték, majd az Ipolyba lökték a salgótarjáni acélgyár nemzetőrségének két vezetőjét. Számos szemtanút a Szovjetunióba szállítottak. Az ÁVO pribékjei a mészárlást követő hetekben-hónapokban, több szemtanút agyonvertek, hogy ne maradjanak hiteles tanúk, akik elmondanák, hogy mi történt 1956. október 8-án!

Az 1956-57-es sortüzeket – melyek száma több százra tehető –, az a "munkáshatalom" hajtotta végre, akik a nép és a munkások nevében irányították az országot. Ezek a tettesek – ha még nem kerültek Isten ítélőszéke elé –, magas nyugdíjjal élhetik békés öregkorukat. A munkásmozgalom ezen élharcosainak utódai most a demokrácia és az "emberi jogok élharcosaivá" váltak, vadul tiltakozva minden olyan vélt és valós megnyilvánulás ellen, amely sérti az "egyenlő bánásmódot"! Isten irgalmazzon nekik!

A vértanúk emléke szívünkben él! Imádkozzunk lelki üdvükért s azért, hogy a Mennyből segítsék Édes Magyar Hazánkat!

Hosszú fehér ruhákba öltözöttek az üdvözültek?

     Az üdvözült lélek a szentek társaságába jut. János evangélista a Jelenések könyvében így ír: „Mindegyiküknek hosszú fehér ruhát adtak...” (Jel 6,11) „Ezután nagy sereget láttam, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből, néptörzsből, népből és nyelvből a trón előtt és a Bárány előtt állni, hosszú fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaággal...” (Jel 7,9; 7,13) „...akik nem szennyezték be ruháikat, és velem fognak járni fehérben, mert megérdemlik. Aki győz, így fog fehér ruhába öltözni, és nem törlöm ki nevét az élet könyvéből, és megvallom nevét Atyám és angyalai előtt.” (Jel 3,4-5; 4,4)

Jézus feltámadásának hajnalán és mennybe-menetelénél is fehér-ruhás angyalokról írnak a tudósítók. (vö. Mk 16,6; Jn 20,12; Apcsel 1,10; 10,30)

A Jelenések könyve magyarázatot is ad nekünk a fehér ruha jelentésére: „Megadatott neki, hogy ragyogó és fehér gyolcsba öltözzék, a gyolcs ugyanis a szentek igaz cselekedetei.” (Jel 19,8; 19,14)

Ez a hosszú, hófehér ruha nem más, mint az Isten megszentelő malasztja, mely az üdvözültek dísze, a menyegzői ruha, melyről az Üdvözítő példabeszédében szólt, mely nélkül a mennyei vendégségbe nem juthat senki. Ezenkívül mindegyik üdvözült fején korona ragyog, miként Szent Pál mondja: Készen vár már rám az igazság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét (2Tim 4,8). Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját. (Jel 2,10) (vö. MFI)

A földi divathóbort követői a „hosszú fehér viseletben” ne lássanak valamiféle „falanszteri egyenruhát”, hiszen épp oly szimbolikus képről van szó, mint a „dicsőség koronája” esetében! Az üdvözültek – földi koruktól függetlenül – valamennyien 18-20 évesnek látszanak, ráadásul abban a testi-lelki szépségben, ahogyan Isten örök terveiben megszülettek. Mindazáltal mindenki felismerhető, már akit ismertünk a földi élet során!

A test tekintetében: külön öröm a test visszanyerése, hisz' ezután immár semmi sem hiányzik a természet szerinti állapot teljességéhez, és külön örömünk van föltámadt testünk dicsőségén.

(Források az első részben!) (folyt.)

Ma, globális támadás alatt áll a hit, a család, a hazaszeretet, s a férfinak és nőnek teremtett ember. Ez mind a sötétség erőinek a társadalom alapjait pusztító működése.

De megállíthatjuk az imádsággal, az áldozattal és a szentségi élettel!

Az üdvözültek bánkódnak-e szeretteik esetleges kárhozata miatt?

     Külön nagy öröm forrása az üdvözültek számára az Üdvözítő, Szűz Mária, a szentek és a többi üdvözültek és hozzátartozóik társasága, akiknek közösségében az embernek mint társas lénynek, nemesebb igényei teljes kielégülést nyernek.

Hozzátartozóik iránti szeretetükben is megtisztulnak és gyarapodnak. Viszont, sokszor feltett kérdés, hogy ha az üdvözültek tudnak elkárhozott hozzátartozóikról, ez nem kelt-e bennük múlhatatlan bánatot?

A felelet önként kínálkozik:

Az üdvözültek teljesen Isten szempontjai szerint ítélnek és néznek mindent, akaratuk annyira azonosul Istenével, hogy a felebaráti és rokoni szeretet dolgában is úgy gondolkodnak, mint az isteni Szent Bölcsesség. Tehát a legkevésbé sem „más véleménnyel” vagy bánkódással tekintenek a kárhozott lelkekre, hanem Isten szentségének, igazságának és minden kegyelmet felkínáló irgalmával azonosulnak.

1) Véletlenül nem lehet elkárhozni! (De üdvözülni sem!)

2) A halál az ember földi zarándokútjának vége. Isten minden embernek felajánlja élete során – kegyelme és irgalma révén –, hogy döntsön végső sorsáról. Aki tehát a földi életében tudva és akarva elutasította magától Istent, a segítő kegyelmeit és irgalmasságát – s ezt a magatartását még életében meg nem bánta, az a személy tudva és akarva tartotta magát távol Istentől! Ez a távol tartás bizony a személyisége lényegévé vált, és még akkor sem lenne képes megmaradni Isten Országában, ha ez lehetséges volna számára!

3) Fontos tudni, hogy Isten ítélőszéke előtt teljesen tisztán lát a lélek! Ott nincs már bűnbánat (ami csak a földi élet kiváltsága) és sajnos egykönnyen az maradhat mindenkinek az álláspontja és vágya, amit egész életén át képviselt! "Irányváltás" vagyis megtérés csak a földi életben lehetséges, lényegében ez az "iránymeghatározás" a földi életünk célja!

4) A fentiekből adódóan a lélek lényegében önmagát ítéli el, és végtére is a kárhozattal a saját „vágyott kívánsága” teljesül!

     Montforti Grignon Szent Lajos írja: Vannak, akik „könnyen eladják elsőszülöttségi jogukat, vagyis a Mennyország örömeit egy tál lencséért. (...) Egyszóval csak a földiekre gondolnak, csak a földért és a világ örömeikért, élvezeteiért dolgoznak, és pusztán hiú dicsőségért adják el a keresztségben nyert kegyelmet (ártatlanságuk ruháját), mennyei örökségüket.” (Vö. TMT 189)

     Visszatérve az alapkérdéshez, egy üdvözült lélek annyiban „bánkódhatna” hozzátartozójának kárhozatán – ami abszurd! –, hogyha a mennyből ne próbált volna közbenjárni érte, pláne, ha az a hozzátartozó kérve-kérte őt! Ámde ha az adott lélek nem működött együtt az isteni kegyelemmel, mely időben késztette őt a megtérésre, és a megkötözöttségeit nem hagyta el! Sem a tisztítótűzben szenvedőkért nem imádkozott, sem a Szűzanyát nem hívta segítségül, sem az üdvözült hozzátartozóját nem kérte, ennek következtében a saját szabad akaratába dermedt a lelke, mi által a pokol vonzásába került! 

„Aki imádkozik, üdvözül, aki nem imádkozik, elkárhozik” – tanítja Liguori Szent Alfonz. (Del gran mezzo della preghiera 1, 1. Kiad. G. Cacciatore - Róma, 1962. 32.) Ám ne higgye a kedves Olvasó, hogy e kijelentés csupán egy szent „szigora”, mert az Új Katolikus Katekizmus is szó szerint ezt tanítja: „Aki imádkozik, biztosan megmenekül; aki nem imádkozik, biztosan elkárhozik.” (KEK 2744)

A felebarát vagy hozzátartozó esetleges kárhozata tehát, az adott lélek Istent elutasító határozata! És sokaknak ijesztő, de a földi élet és az emberi értelem, egyfelől ennek a döntéshozatalnak a tudatos meghozatalára való! 

(Források az első részben!) (folyt.)

Az örök élet személyes boldogságot nyújt?

     Az időhöz és anyaghoz kötött világban, testünk szerint soha nem tudunk tartósan boldogok és megelégedettek lenni, hiszen csak véges javakat találhatunk. Ugyan e világban a szellemi lelkünk sem elégíthető ki csupán érzéki vagy valamely módon behatárolt jóval. Isten ugyanis olyan nagyságrendű boldogság utáni vágyat ültetett a szívünkbe, melyet csak Ő maga tud teljesíteni.

Ezért a mi boldogságunk (mennyországunk) Isten látásából és élvezetéből fog állni, és ez az istenlátás már nem lesz rejtély és homály, miként ebben az életben, hanem színről-színre való és tiszta: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek.” (1Kor 13,12)

Mi tehát nem úgy fogjuk látni Istent, ahogy néhány próféta (köztük Izaiás), aki ezen a földön látomásban látta: trónon ülve és szárnyas angyalokkal körülvéve.

Ez persze csak tökéletlen kép Istenről, hiszen csupán a földi ember fogalomrendszerében lett szavakba öntve. A mennyországban azonban úgy fogjuk „látni, amint van” (1Jn 3,2) és már nem hinni fogunk, hanem tudni, látni és érezni azt, hogy Isten a Szeretet. Nos, kedves Olvasó, ebben a látásban fog lelkünk kimondhatatlan elragadtatásban felujjongani.

A menny boldogsága oly nagy, hogy mi el sem tudjuk képzelni, és megsejteni is csak alig! Sajnos sok embertársunk épp azért nem képes hinni, mert nem csak fenntartással fogadja az Evangélium és az Egyház tanítását, de emberileg teljesen képtelenségnek is tartja! Meg kell jegyezni, hogy „emberileg” ‒ test szerint ‒ igaza is van! Erre mondja a bölcs: „Hiszem, mert elképzelhetetlen”! Szent Pál fogalmazása sem véletlen: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1Kor 2,9)

És folytatva az „elképzelhetetlenségek” sorát, fájdalom és bánat nem lesz a mennyországban, a menny boldogsága ugyanis zavartalan boldogság lesz: „Isten letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem vesződség, mert a régi világ elmúlt.” (Jel 21,3-4) És mint írva van, az üdvözültek zavartalan öröméhez tartozik a boldogság elveszíthetetlenségének tudata, „mert minden boldogság örökkévalóságot, mély örökkévalóságot akar” ‒ és ezt nem más, mint az istentagadó Nietzsche is mondta.

(Források az első részben!) (folyt.)

Idézetek az Irgalmasság Naplóból (Szent Fausztina):

     „Lelkemben olyan nagy öröm él, hogy nem is tudom, lehetséges-e ennél nagyobb öröm a Mennyországban? Bárcsak hallgatnának – akár csak egy kicsit is – az emberek lelkiismeretük hangjára, és a Szentlélek hangjára, azaz sugalmazására! Azt mondom: egy kicsit is – hiszen ha Isten Lelkének működésére bízzuk magunkat egyszer, ő maga fejezi be mindazt, amire mi nem vagyunk képesek.” (Fausztina N. 359)

„Jézus Szívében tudtam meg, hogy az égben van egy külön mennyország is, ahová – nem mindenki – csak a választottak juthatnak be. Felfoghatatlan az a boldogság, amibe ezek a lelkek fognak merülni. Ó Istenem, nincs szó, amivel ennek a boldogságnak legkisebb töredékét is leírhatnám! A lelkeket átjárja az Úr istensége. Fényből fénybe jutnak, változhatatlan ragyogás, ami sohasem válik egyhangúvá. Mindig új, és mégis változhatatlan. Ó Szentséges Háromság, hadd ismerjenek meg a lelkek!” (N. 591-592)

„Halhatatlan Isten, örök boldogságom, már itt a földön mennyországom vagy nékem. Szívem minden dobbanása legyen a Te dicséreted új himnusza, ó Szentháromság!” (N. 1064)

„Leányom, tekinteted lefegyverzi haragomat. Bár ajkaid hallgatnak, mégis oly erősen kiáltasz hozzám, hogy megrendül az egész menny. Nem tudok elmenekülni kérésed elől, mert nem valahol távol üldözöl kéréseddel, hanem a saját szívedben.” (Fausztina N. 1722)

„Érzem, hogy tiszta szereteted szívemben lakozik, Istenem, és érzem örök rendeltetésem az égben. Indulok immár Atyámhoz az örök mennyországba, elhagyom e számkivetés földjét, ezt a siralomvölgyet. Tiszta szívemnek a földön nincs tovább maradása.” (N. 1653)

„Ha lábaidnál ülhetek, rejtőző Istenem, ez lelkem számára maga a mennyország, Magadat itt ismerteted meg velem.” (N. 1718)

„Nem irigyelem a szeráfokat, mert lángjuknál nagyobb ajándékot adtál szívemnek. Ők elragadtatva csodálnak Téged, de véred az enyémmel egyesül. Szeretet – ez önmaga már itt a földön a nekünk ajándékozott mennyország.” (N. 278)

(Források az első részben!) (folyt.)

1956. december 4-én hatalmas nőtüntetés volt Budapesten

     A Péterfy Kórház alagsorában november 4-e után is aktív volt egy illegális sokszorosítót üzemeltető értelmiségi csoport. A szovjet megszállás első havi fordulójára nőtüntetést szerveztek az elesettek emlékére. A tüntetést az ÉLÜNK című stencilezett újságukban hirdették, melyet röpcédulaként terjesztettek. A forradalom  vérbefojtásának emléknapjára, december 4-re hívták a Hősök terére a lányokat, asszonyokat – kérve őket –, hogy egy-egy szál virágot hozzanak magukkal a néma tüntetésre. 
     Az első csoport délelőtt fél 11 körül érkezett a térhez nemzeti és fekete zászlókkal, virágcsokrokkal és koszorúkkal. A kettes-hármas sorokban haladó, kendős gyászoló nők közt egyesek gyerekkocsit toltak. A Magyar Ifjúság útja felől, szovjet páncélautók zárták el az utat, melyek igyekeztek visszább szorítani a tömeget. Egy harckocsiból kinyúló ordibáló orosz, durván kiemelt egy nőt a sorból, ám hallva és látva a hatalmas tömeg felzúdulását, nyomban el is engedte. A gyászruhás asszonyok némán folytatták útjukat, s csak annyiban engedtek az erőszaknak, hogy egy részük a Műcsarnokot megkerülve haladt az Ismeretlen Katona sírja irányába. Voltak, akik a leeresztett városligeti tó medrén keresztül voltak kénytelenek az emlékművet megközelíteni. A borult, ködös időben végül is két és fél órán keresztül vonultak az asszonyok s tették le a virágaikat az Ismeretlen katona sírjához. Kisebb csoportok még a délutáni órákban is érkeztek, amikor a sírt már teljesen befedték a virágok. Megható volt, hogy az emlékmű négy sarkán álló őrkatona sírt.
     Ezekben a napokban az ország több nagyvárosában is sor került néma nőtüntetésre. December 6-án Veszprémben és Gyulán, 7-én Székesfehérváron, Esztergomban és Pécsett, 9-én Miskolcon, 10-én pedig Egerben. 
     A Kádár-kormány apparátusa később igyekezett beazonosítani a résztvevőket és néhányukat súlyos zaklatásnak tették ki. Például, Wittner Mária egyik rabtársa Opoczki Istvánné, akit a december 4-i nőtüntetés szervezésével vádoltak meg, a Kádár-pribékek kínvallatásának egyenes következményeként méhrákban halt meg.

     A Városligeti tó mellől is hosszú sorokban érkeztek a bátor magyar asszonyok és anyák, akik akkoriban nem csekély veszélynek tették ki magukat, hiszen a nemzetmészáros szocialisták akár beléjük is lövethettek volna, miként ezt néhány nap múlva sorra meg is tették. (A kép távlatában látható a végeláthatatlan gyászmenet.)

     A tüntető nők ezt követően az Amerikai Követség elé vonultak és petíciót adtak be, miszerint az Egyesült Államok követelje meg, hogy az ENSZ bizottság repülőgépe leszállhasson Budapesten, (amit az oroszok előzőleg már megakadályoztak), hogy a saját szemükkel láthassák a háborús cselekmények pusztítását, és a köztereken lévő számtalan sírt. Az orosz tankok azonban megjelentek a Szabadság téren és mintha agyon akarták volna taposni a tömeget, igyekeztek azt megrémiszteni. Több százan lefeküdtek az úttestre, hogy megakadályozzák a gyalázatos randalírozást. A követségről valaki kijött az erkélyre, mondott valamit, de sok értelme nem volt. Aznap az Angol Követég előtt is demonstráció volt, de ott is megjelentek az orosz tankok.

Emlékezzünk meg imáinkban a hős magyar nőkre, akik a vérszagú napokban is bátrak voltak nyíltan meggyászolni fiaikat, férjeiket, édes Hazánkat, és szívükben tovább adták a Hazaszeretet Lángját.

Segítenek-e rajtunk az üdvözültek? 2

2) Az üdvözültek lényegében akkor segíthetnek a földieken, ha azt kérik tőlük.

3) Az üdvözült lelkek, egyfelől abból segíthetnek, amit „kincsként vittek magukkal” (lásd Mt 6,20), másfelől abból, amit a földi küzdők felajánlanak nekik, kérve közbenjárásukat. Ezért hatékonyabbak a nagy szentekhez való imáink! Természetesen, a mennyben lévők mind szentek, még ha a földi Egyház nem is hirdette ki! Tehát, ha üdvözülünk, szentek leszünk magunk is!

XIII. Leó pápa: Krisztus az Eucharisztiát az Egyházra „mint az ő egységének és szeretetének a jelképét” hagyta, „és azt akarta, hogy ezáltal minden keresztény egységet alkosson és a többihez kapcsolódjék … mintegy jelképezve az ő egyetlen testét, amelynek feje ő maga …” [vö. DH 1635; 1638].

Ezenkívül, az élők közötti kölcsönös szeretet kegyelme, amelyhez az eucharisztikus szentség oly nagy erővel és gyarapítással járul hozzá, főképpen eme áldozat erejével árad szét mindenkire, akik a Szentek Közösségéhez számíttatnak. A Szentek Közössége ugyanis nem egyéb, … mint kölcsönös segítségnyújtás, az engesztelés, az imádságok, a jótétemények kölcsönös közlése a hívők között, akár elnyerték már az égi hazát, akár az engesztelőtűzben raboskodnak még, akár ebben a világban vándorolnak, ők egy néppé egyesülnek, amelynek a feje Krisztus, formája pedig a Szeretet.

A hitben ugyanis érvényes az, hogy noha ezt a felséges áldozatot csak Istennek szabad felajánlani, az égben az Istennel uralkodó Szentek tiszteletére is – akiket Isten koronázott meg –, be lehet mutatni abból a célból, hogy pártfogásukat elnyerjük, sőt, ahogy az apostolok tanítják, azon testvérek szégyenfoltjának az eltörlése érdekében is megtehetjük ezt, akik már meghaltak az Úrban, de a bűn következményeitől való megtisztulásuk még nem teljes. (XIII. Leo „Mirae caritatis” körleveléből /DH 3363/)

A szerkesztő megjegyzései:

a) A Szenvedő Egyház – vagyis tagjai a purgatóriumi lelkek –, nem tudnak a földi emberen (a Küzdő Egyházon) segíteni, csak megdicsőülésük után! (Ezért kell őket a Szentmise, imáink és áldozataink (búcsúink) felajánlásával mihamarabb kiszabadítani. → Lásd búcsúk!)

b) Nagyon fontos megjegyeznünk, hogy nem a tisztítótűzben szenvedőkhöz kell imádkoznunk, hanem ŐÉRTÜK, és nem az üdvözültekért kell imádkoznunk, hanem HOZZÁJUK! Már a katakombák falára írt imák és fohászok tanúsítják, hogy sem az üdvözültekért, sem a kárhozottakért nem kell imádkozni!

A mennyország lakói, tehát ismerik helyzetünket és segítenek is tőlük telhetően, ezt legtöbbször azonban észre sem vesszük, pedig a hála és köszönő ima, újabb kegyelmeket esdhetne ki tőlük számunkra! Maga Isten Szentséges Anyja is szüntelenül küzd értünk és Fiát „fájdalommal hallgatja az idők végéig”! (Blaise Pascal)

(A kegyelmeket minden esetben Istentől kapjuk, legfeljebb a Szűzanya, szentjeink vagy üdvözült hozzátartozóink hathatós közbenjárása révén!) 

c) Arra a tájékozatlan kérdésre, miszerint az „egész emberiségbe miért nem számoljuk bele a kárhozottakat is”? Nos, nézetem szerint a kárhozat az örök halálban, vagyis szabad döntésükkel az isteni világból való örök  kizártság állapotába jutottak. Mivel épp a szeretetlenségük miatt kárhoztak el, ezért szeretet – vagyis segítőkészség – nincs bennük, és az Egyház tanítása szerint az értük való imádság teljesen hatástalan! 

(Források az első részben!) (folyt.)

Segítenek-e rajtunk az üdvözültek? 1

1) A Küzdő-, Szenvedő- és Megdicsőült Egyház kétségkívül kölcsönhatásban áll egymással. Mi több, e hármasság képezi az egész emberiséget! Ezt világosan megfogalmazta a II. Vatikánum is (Lumen Gentium DH 4169):

LG 49. Amíg tehát el nem jön az Úr a maga dicsőségében és vele mind az angyalok (vö. Mt 25,31), és a halál szétrombolása után alá nem lesz vetve neki minden (vö. 1Kor 15,26--27), addig tanítványai közül egyesek a földön zarándokolnak, mások a földi életből eltávozva tisztulnak, ismét mások megdicsőült állapotban vannak és „tisztán látják magát a háromszemélyű egy Istent, amint van”; [DS 1305] más fokon és más módon, de valamennyien egyek vagyunk Isten és a felebarát ugyanazon szeretetében, és ugyanazt a dicsőítő himnuszt énekeljük Istenünknek. Mert Krisztus valamennyi híve az ő Lelkének birtokában összeolvad az egy Egyházba, és egymáshoz kapcsolódik őbenne (vö. Ef 4,16).

LG 51. Őseink tiszteletreméltó hitét, mely szerint eleven kapcsolatban vagyunk a mennyei dicsőséget élvező vagy a halál után még tisztuló testvérekkel, ez a Szentséges Zsinat nagy jámborsággal elfogadja, és a II. Nicea-i, [DS 600] a Firenze-i [DS 1304] és a Trentó-i [DS 1821–24; 1820; 1580.] szent zsinatok határozatait megismétli.

    Támpont lehet számunkra továbbá az egyházilag jóváhagyott Szeretetláng üzenete is! Az Égi Édesanya külön kegyelmet esdett ki a mennyei Atyánál, Szívének Szeretetlángját, melynek sátánt megvakító és bűnt felperzselő tüze révén – mint eszközzel – kívánja hatékony, üdvösséget segítő harcban egybefogni a Küzdő-, Szenvedő- és Megdicsőült Egyház gyermekeit! A földi küzdőket meg akarja menteni a kárhozattól azáltal, hogy imáik áldozataik felajánlásával kimentik a tisztítótűzben szenvedőket, akik aztán a megdicsőültekkel (a mennybéliekkel) együtt hatékonyan (vissza)segíthetik a Küzdő Egyházat! E kegyelmi „körforgás” (szentek egyességének) hatékonysága érdekében kéri a Szűzanya, hogy minden Feléje intézett imához fűzzük hozzá a könyörgést: „Áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre”!

(Források az első részben!) (folyt.)

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet,

mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozta!

Légy te az első!

Egyenlő-e a mennyország boldogsága mindenki számára? 2

     Már a Jelenések könyve külön feltünteti a vértanúknak, a szüzeknek, a hithirdetőknek a többi boldogot felülmúló dicsőségét: ezek lesznek legközelebb az Isten trónjához, ezek fogják legközelebbről az Isten édességét, jóságát élvezni.

Úgy értsük-e, hogy mindez képletes beszéd? Hiszen a mennyországban nincs szükség sem öltözetre, sem a dicsőség koronájára! A Szentírás tehát mindezt azért mondja, hogy némileg érzékeltesse előttünk a menny boldogságát, mintegy érzékeltetve egyben a földi élet érdemeinek különbözőségét! Ehhez csak mellékesen hozzáfűzném a következő kijelentést: „A szentek titulusaiban nem neveznek meg 'szőkét', vagy 'barnát', de szüzet, azt igen!” (Útravaló húzó 193)

Más annak a ruhája, aki a keresztségben nyert ártatlanságot egész életében megőrizte, más azé, aki lelkét a földön bűnnel beszennyezte ugyan, de Isten Fia a Vérével hófehér tisztára mosta, a Bűnbánat Szentségében. Ismét más azé, aki Istenért és a hitért ontotta vérét, miként más azé is, aki földi életében Isten dicsőségéért dolgozott, fáradozott, s a Szűzanya munkatársa volt.

Az „arany, selyem, gyémánt és drágakő” csillogása, a földön végzett jámbor imádságok, gyónások, áldozások, jószándék, munka, tisztaság, irgalmasságok és jócselekedetek ragyogásai! A mennyei boldogság reflexfényénél tűnnek föl előttünk teljes értékükben a földi élet viszonyai és a „gyűjtött mennyei kincsek” érdemei. Ezek tündöklő fénye, semmiséggé homályosítja a föld lázas örömeit, élvezeteit és gyönyöreit, melyek után ott a túlvilágon nem marad vissza semmi, vagy legföljebb a tisztítótűzben lekoptatandó korom, mely a lelket beszennyezte! Ám egyben ugyan ez a dicsfény az, amely feltárja számunkra a szenvedés, a fájdalom, a munka, az önmegtagadás, az erényesség és engesztelés valódi értékét. És kedves Olvasóim, ezek azok az örök „boldogság-bimbók”, melyeket a földön rügyeztettünk, és ezekből nyílnak ki a mennyei rózsa-kincsek, melyeknek illata, pompája, szépsége megmarad az egész örökkévalóságon keresztül.

(Források az első részben!) (folyt.)

November 30. Szent András apostol, Péter bátyjának emlékünnepe

     András és Péter halászok voltak, őket hívta meg elsőként Jézus tanítványai közé.
E két apostol (is) 3 évig szem- és fültanúja volt Jézus földi művének, majd életük végéig hirdették az Evangéliumot a világban.
András mélyen együttérző, emberséges tulajdonságaival, kulturálisan nyitott és józan gondolkodású volt. Ennek megfelelően Kis-Ázsiában: Örményországban és Kurdisztánban teljesített szolgálata igen sikeres volt, melynek eredményeként, Örményországban lett először államvallás a kereszténység! 

     A különböző kultúrákban úgy tudta képviselni Krisztust, hogy nem erőszakolta senkire tanítását, hanem ő vette magára az adott kultúrát, s a népi hagyomány-elemeken keresztül közelített rá az Örömhírre. Ennél hatékonyabb misszionáriusi módszer azóta sem létezik, vagyis szeretettel és nem erőszakkal való szolgálat. 
Ennek tudható be, hogy András apostolt a szkíták is beengedték maguk közé. 
A szkíták jól szervezett, magas kultúrájú társadalomban éltek, szigorú erkölcseik és törvények híresek voltak az ókorban. Az Apostol egy időre letelepedett köztük és megismerve vallási nézeteiket, ezeken keresztül mutatott rá az Egy Igaz Isten szeretetére!
András egyedi módon, egyedülálló sikereket ért el, s az ő evangelizációjának köszönhető a szkíta népek, a hunok és magyarok keresztényi ismeretvilága, mely a Honfoglalás után oly sok csodálkozást váltott ki a külhoni misszionáriusokból. A néplélekben fennmaradt Szent András kultusznak köszönhető, hogy a Kárpát medencei első keresztény templomok zöme Szent András tiszteletére épült. ennek máiglan fellelhető nyomai többek közt:
Szentendre
Fertő tó partján - Hidegség
Fertőd
Ásványráró
Békésszentandrás
Egyházasrádóc
Komárom - bazilika
Balaton felvidék - Taliándörögd középkori romtemplom 

A hagyomány szerint X alakú kereszten szenvedett vértanúhalált. Az egyházi év vége, az adventi böjti időszakot megelőző vigalmak befejező napja.

Mindenki számára egyenlő-e a mennyország boldogsága? 1

     Hogy a mennyei boldogságban nem mindenki egyenlő mértékben, hanem érdemeitől függően részesül, a firenzei zsinat óta hittételnek számít (DS 1305). Jézus ezt kifejezetten tanította: „Az Emberfia, megfizet mindenkinek a tettei szerint” (Mt 16,27). Ugyanezt hirdetik egyes példabeszédei is (Lk 19,16-19; Mt 25,14-30)!

Szent Pál a Nap, a Hold és a különféle csillagok egymástól eltérő fényerejére hivatkozik (1Kor 15,41), és a túlvilági dicsőség egyenlőtlenségét az érdemek különbözőségének tulajdonítja (1Kor 3,8; 2Kor 9,6). Lásd: „gyűjtsetek mennyei kincseket!” (Lk 12,33)

Szent Fausztina írja naplójában: „Jézus Szívében tudtam meg, hogy az égben van egy külön mennyország is, ahová ‒ nem mindenki ‒ csak a választottak juthatnak be. Felfoghatatlan az a boldogság, amibe ezek a lelkek fognak merülni. Ó Istenem, nincs szó, amivel ennek a boldogságnak legkisebb töredékét is leírhatnám! A lelkeket átjárja az Úr Istensége. Fényből fénybe jutnak, változhatatlan ragyogás, ami sohasem válik egyhangúvá. Mindig új, és mégis változhatatlan.” (N 592)

A szenthagyomány és annak nyomán a hittudomány kiemeli, hogy a különbözőség nem fog kiváltani sem irigységet, sem büszkélkedést, hiszen ez ellenkezne a mennyország lakóinak tökéletességével és maradéktalan boldogságával. Arra is gondolhatunk, hogy mivel mindenki egyéni kegyelmei és érdemei árán jutott oda, mindenki tud olyan valamit adni a közösségnek, ami csak az övé, a nagyobb dicsőséghez tehát az is hozzátartozik, hogy több szeretetet nyújthat az illető a többieknek.

Azonban mégis óriási különbséget találunk az üdvözültek között: amiként más a Nap és a Hold ragyogása, és más a csillagoké, úgy fog különbözni az üdvözültek ragyogása, dicsősége és boldogsága.

A mennyország öröme lényegét tekintve mindenki számára egyforma. Mindazonáltal különböző fokok azért mégis vannak, annak a szeretetnek mértéke szerint, melyet a földön valaki elért. Ám a megelégedettség és a tökéletes boldogság mégis mindenkinek megvan. Példa erre a félliteres és a féldecis pohár telítettsége: mindegyik tökéletesen telve van és többet nem képesek befogadni, ebből fakadóan, irigység sem létezik az üdvözültek között, mert tökéletesen telve vannak a boldogsággal!

(Források az első részben!) (folyt.)

A Szűzanya, az angyalok és a szentek társaságában

     Justiniáni Szent Lőrinc így szól a Boldogságos Szűzanyáról: »Hogy is ne volna malaszttal teljes az, aki égbe vivő lajtorjánkká, a mennyország kapujává, az Isten és emberek közt valóságos közbenjárónkká lett«. (Serm. de Annunt) (Liguori Szt. Alfonz - Szűz Mária Dicsősége, 87. o.)

    A szentatyák és a hittudósok tanítják, hogy az üdvözültek, Istenben és Őáltala látni fogják a hit misztériumait, az isteni gondviselés csodáit, az isteni malaszt működését, a teremtés rejtélyeit, és bizony már ez sem unalmas!
Már e földön is az emberi szellem egyik legnagyobb, legnemesebb élvezete, ha eszének erejével valamit fölfedez, új ismeretekhez jut. Nos, minő élvezet lesz az, ha majd eléje tárul a természetes és természetfölötti világ minden titka és rejtélye!
     Az üdvözültek az angyalok társaságában fognak élni.

     De menjünk tovább! Az üdvözültek a menny boldogságában látni fogják Isten Szentséges Anyját, Máriát! 
Egy katolikus pap halálközeli állapotában betekinthetett a mennybe, így ír: „A Szűzanya például sokkal gyönyörűbb volt, mint bármely más asszony, akit valaha is láttam ezen a földön. Az arcából sugárzó fény beragyogott engem. Szívemben azt mondtam: Édesanyám, anyácskám, Mária!” (James Manjackal MSFS: Láttam az Örökkévalóságot. ‒ Maranatha 2016. 26. old.)
     A Jelenések könyvében Szent János írja: „És nagy jel tűnék fel az égen: egy asszony, kinek öltözete vala a nap, lábai alatt a hold és fején tizenkét csillagú korona.” (Jel 12,1)

     De milyen lehet a Szűzanya szépsége? Suarez, a középkor nagy hittudósa azt állítja, hogy a boldogságos Szűz mennyei dicsősége felülmúlja az összes angyalok és szentek dicsőségét összevéve. »Ő a Magasságbeli dicsősége, melyben mint akár saját isteni ölében elrejtette egyszülött Fiát és benne mindazt, ami a legkiválóbb és legértékesebb. Mily nagy és titokzatos dolgokat művelt a hatalmas Isten e csodálatos teremtményében, amit mély alázatossága ellenére maga is megvall: „Nagy dolgokat cselekedett velem a Hatalmas” (Lk 1,49) A (földi) világ nem ismeri ezeket, mert megismerésükre képtelen és méltatlan.« (Grignon TMT 6)
Szent Fausztina írja naplójában: „Én nemcsak a mennyország Királynője vagyok, hanem az Irgalom Anyja, és a te Édesanyád is.” (N 330)
És valóban! A Szeplőtelen Szűz amikor megjelent Lourdes-ban a szegény pásztorlány Bernadette előtt, az ő elmondása nyomán Franciaország egyik legjelesebb művésze próbálta márványba faragni a Szent Szűz alakját. Mégis, amikor Bernadette a műremeket meglátta, csak annyit tudott mondani: Szép-szép, de korántsem hasonlít a Jelenés Asszonyának elragadó szépségéhez.
Nos, az üdvözültek a mennyben ezzel a dicső Asszonnyal ‒ az Egek Királynéjával ‒ együtt örvendezhetnek az örök boldogságnak, aki mint Édesanya fogja őket szeretni. (vö. MFI)

(Források az első részben!) (folyt.)

A Szentlélek sugallatára hívunk mindenkit ebben az esztendőben is az engesztelő ima-hadjáratra a lelkek és hazánk megmentéséért!

Kapcsolódjatok be minél többen, mindenki ott, ahol tud!

Alapszándék:

Kérjük nagy alázattal, hogy Jézus Krisztus drága Szent Vérével, a Szűzanya Szent Palástjával és a Szent Angyalok lángpallossal védjék meg a Kárpát-medencét! Tartsák távol határainktól a járványokat, a természeti csapásokat és az idegenszívűeket, oltalmazzon minket az Antikrisztus előharcosainak támadásaitól!
Könyörögjünk édes Magyar Hazánkért és az egész emberiségért!

"Ha Isten velünk, ki ellenünk?" "Bátorság! Ne féljetek!" 

Sanctus, Sanctus, Sanctus

Dominus Deus Sabaoth.

Pleni sunt cæli et terra gloria tua.

Hosanna in excelsis.

Benedictus qui venit in nomine Domini.

Hosanna in excelsis.

Az engesztelő imaórákat 2020-ban is (az év hátralevő részében) az alábbi Mária-ünnepeken, az Irgalmasság Órájában tartjuk:

December 8. (kedd) – 12-15 órakor – Szeplőtelen Fogantatás 

A részvétel módja, a szándékok részletezése és az ajánlott imák:

Imádkozzuk otthon, összekapcsolódva az összes imádkozóval, a Szent Angyalokkal, a Szentekkel és a Szűzanyával.

Az Engesztelő rózsafüzért minden egyes emberért, a világ vezetőiért, a papokért, az Egyházért!  http:// oratio.hu/r-olvaso08.php 

Az Irgalmasság rózsafüzérét Magyarország békéjéért, a járvány megállításáért és minden magyar ember megtéréséért.    http:// oratio.hu/r-atya4.php 

A Szeretetláng rózsafüzért, hogy a Szent Anna réten minél előbb felépüljön az Engesztelő Kápolna a Világ Győzelmes Királynője tiszteletére.   http:// oratio.hu/r-maria06.php

A Fájdalmas rózsafüzért Európa és a világ békéjéért, miniszterelnökünkért, a kormányért. Az idegenszívűek hatalmának megtöréséért.    http:// oratio.hu/r-alap2.php 

Hittel, reménnyel és szeretettel Hozzád fordulunk Szép Szűz Mária, az Angyalok és a Világ Győzedelmes Királynője.

Kérünk, terítsd ránk palástodat, védelmezz meg minket minden látható és láthatatlan ellenséges támadástól, hogy nemzetünk, a Te jogos és örökös tulajdonod fennmaradhasson!

A ránk váró nehéz időkben az a remény éltet, hogy szentjeinkkel és Szent Angyalaiddal védelmezel minket. Ámen

Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején.

Hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkor dicsőséges és áldott Szűz.

Mi asszonyunk, mi közbenjárónk, mi szószólónk, engeszteld meg nekünk szent Fiadat, ajánlj minket szent Fiadnak, mutass be minket szent Fiadnak.

Ámen

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk!

Esedezve kérjük: "Parancsoljon neki az Isten!" 

Te, pedig mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére!

Ámen

Lehetőségeitek szerint, küldjétek tovább! Visszajelzéseket erre az e-mail címre küldhettek: erdeinem@gmail.com

Unalmas-e a mennyország?

     A szentek és a hittudósok egybehangzóan vallják, hogy a mennyei boldogságnak egy-egy foka felülmúlja a föld minden boldogságát és megér minden elképzelhető szenvedést és fáradságot. A közgondolkodás számára az annyira „irreális” életvitelű szentek ebből merítik életbölcsességüket és heroikus önmegtagadásukat, mert jól tudják, hogy ezekből szövődik a mennyei boldogság ruhája, ezekből készül a mennyei korona ragyogó diadémja és a földi érdem az egyetlen, amit magukkal vihetnek! Erre mondja az apostol: „Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennybe.” (Máté 6,20)

Ám ehhez mi is segíthetjük "kincs-gyűjtőket", mert bizony felelősséggel tartozunk embertársaink üdvösségéért! Egy kis kitérő: Az amerikai Wisconsinban 1859. október 9-én megjelent a Szűzanya egy 28 éves bevándorlónak Adèle Brisenek, a következőket kérve: „Én vagyok a Mennyország Királynője, aki szüntelenül imádkozom a bűnösök megtéréséért. Szeretném, ha te és minden tisztelőm ezt tenné!”

A mennyei világosság az érdem jutalma; ám mivel az érdem már nem nő (!), tehát nem növekedhet a jutalom sem. Ebből következően az Isten látása kiemeli a lelket a tűnő lét nyughatatlan hullámveréséből, kimenti a percről-percre változó gondolatok- és hangulatok hullámzásából, a kapkodásából és beemeli az örök élet stabil tengerébe. Az idő gyermeke ‒ aki addig az „idő rabja” volt ‒, az örökkévalóságnak tanúja lesz és az Idők Forrásánál oltja majd életszomját.

Sajnos, tudatlanságból eredő az a méltatlan gondolat, hogy „örökké szemlélni az Istent és az angyalok karával dicsőségét zengeni” unalmassá válik.

Nos, Isten látása nem egyszerűen nyárspolgári érdeklődésből eredő „nézelődés”, hanem a teremtmény számára minden vonzó ok és végső cél! Az értelmet és akaratot leginkább érdeklő és keresett tartalom, a föltétlen igazsággal való legbensőségesebb érintkezés! Olyan, mint az éltető levegő, melyet nem „kötelező” belélegezni, mégis vágyva tesszük!

A „dicsőség-zengésre” egyetlen példa: Ha az ember egy átfagyoskodott téli éjszaka után végre elmerülhet egy melegvizes kádban, ugyan bizony nem szüremkedik-e ki ajkán önkéntelenül „Ó Istenem, de jó!”? – Kérdés: ugyan bizony kötelező volt ez a sóhaj??

És ez kedves Olvasóm, a boldogságérzetnek csak egyetlen földi pillanata, melyet óhatatlanul dicsér az ember!

(Források az első részben!) (folyt.)

A „mennyei világosság” az örök boldogság forrása

      Az örök boldogság elsősorban abban áll, hogy az üdvözültek színről-színre látják az Istent. (Hittétel).

XII. Benedek pápa (1334-1342) ünnepélyesen tanítja: az üdvözült lelkek „látják az isteni valóságot szemtől-szemben való intuitív látással, úgy hogy semmiféle teremtmény nem lép közbe mint a látás tárgya, hanem az isteni valóság közvetlenül föltárja magát az üdvözült lelkek előtt, leplezetlenül, tisztán és nyilván”.

Szent Pál azt mondja: „Most tükör által homályban látunk, akkor pedig majd színről-színre; most csak rész szerint ismerek, akkor pedig majd úgy ismerek, amint én is ismert vagyok». Szent János így szól: «Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk öt, amint van”.

A szentatyák ezekre a helyekre való utalással az örök boldogság lényegét Isten látásában találják.

Isten boldogító látása végett az üdvözült léleknek külön természetfölötti fölkészültségre van szüksége. (Hittétel). Isten színelátása ugyanis meghaladja az emberi természet erőit. Következésképpen Istennek kellett tehát gondoskodnia az állandó természetfölötti fölkészítésről, mely a lelket képessé teszi az Ő boldog színelátására. S ezt nevezi az Egyház a dicsőség világosságának, a mennyei dicsőség világosságának.

De hogy Isten így közvetlenül és leplezetlenül saját magát nyújtsa egy teremtett értelemnek ismerettárgyul és egyben ismeretközegül, ez az Ő kegyes leereszkedő elhatározása. Mivel Ő abszolút személyes való, tisztára rajta áll, milyen terjedelemben és milyen erővel közli önmagát a teremtett értelemmel.

A mennyei dicsőség világossága tehát nem más, mint magának az Istennek az ő szentháromságos mivoltában gyökerező szellemi láthatósága, világossága, mellyel Ő közli önmagát a teremtett értelemmel, átragyogja és átjárja a lelket.

A mennyei dicsőség világossága tehát egészen új ismeretelv, mely hasonlíthatatlanul magasabban áll a hit világossága fölött, amiként az ész természetes világossága fölött is. Mindamellett a mennyei dicsőség fénye hivatva van átvenni a hit világosságának szerepét, melytől végül is nem egészen idegen, annál is inkább, mert a másvilági lét a jelenvilág természetfölötti rendjének szerves kivirágzása és véglegesülése.

(Források az első részben!) (folyt.)

Örök világosság vagy az isteni Fény ragyogása? 3

     Amikor János evangélista előtt megjelent egy angyal Isten küldetésével, olyan fényben, és oly magasztos szépségben látta, hogy önkéntelenül leborult előtte, hogy őt imádja, de az angyal figyelmeztette: 'Az Istent imádd, én csak a te szolgatársad vagyok'. (Jel 22,8-9) Ó, milyen társaság lesz ott fenn a Mennyben! Kerubok, szeráfok, angyalok és arkangyalok milliói és milliói közt élni, általuk szeretve, becsülve lenni.

Az evangelista így beszél Jézusról: „az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött”. (Jn 1,9)

A három fatimai gyermek, itt a földön megtapasztalt valami olyan rendkívülit, melyhez bármi magyarázat erőltetett lenne! „Amikor (a Szűzanya) az utolsó szavakat mondta (Isten kegyelme stb.), első alkalommal tárta ki kezeit, és olyan erős fénnyel árasztott el bennünket, mintha ez visszfénye lett volna annak a fénynek, amely kezeiből áradt. Mindez szívünkbe és lelkünk mélyére hatolt, és magában a jó Istenben láttuk magunkat, aki maga volt ez a fény, sokkal világosabban, mint amikor tükörbe tekintünk. Belső indításra térdre estünk és bensőségesen ismételtük: Ó legszentebb Szentháromság, imádlak. Istenem, Istenem, szeretlek a legméltóságosabb Oltáriszentségben.” (LN 168-169) Máshol: „amikor ezeket a szavakat mondta, kitárta kezeit, és másodszor árasztott el bennünket ennek a mérhetetlen fénynek visszfényével. Ebben a fényben Istenbe merülve láttuk magunkat”. (uo. 170)

A végtelen Isten a maga átható világosságával beragyogja és a kimondhatatlanul édes szeretetével áthevíti a lelket, belé sugározza a maga kimeríthetetlen személyes végtelenségének felfogható részét. Így maga az örök igazság és föltétlen jóság, kifogyhatatlanul tör elő a szemlélő lélek öntudatának középpontjából, boldog sejtelmeinek mélységeiből. Vágyainak és lelkesedésének feltörése a lelkéből nemcsak megelégíti, hanem a legnagyobb fokú öntevékenységre is ragadja. E boldogító örömujjongásában a lélek, nem valamiféle „elvárásnak” vagy „illendőségnek” tesz eleget, hanem egyszerűen az ő önfeledt boldog megnyilvánulása.

(Források az első részben!) (folyt.)

A Gulág a gonoszság és a halál szinonimája – jelentette ki 2012-ben a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára a Szovjetunióba hurcolt magyar civilek, politikai rabok és kényszermunkások emléknapján tartott megemlékezésen Budapesten. A parlament 2012-ben határozott arról, hogy november 25-e legyen a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja.

Ne feledjük és nem feledhetjük, hogy 1945-46-ban 900 ezer összeszedett magyar civilt hurcoltak a szovjet kényszermunkatáborokba, három napos "malenkij robot" címén. Végül csak 1953-ban szabadultak, hozzávetőlegesen 500 ezren! A háborúban kivérzett hazánknak óriási vérveszteség volt a hősi halált halt, vagy fogságban elhunyt katonáinkon túli NÉGYSZÁZ-EZER fiatal nő és idősebb férfi halála! Nem beszélve a háborús cselekmények egyébként is adódó áldozatairól! Furcsán hangzik, de Magyarország háborús embervesztesége a legmagasabb, hiszen elvesztette lakosságának 15%-át!!! A hazatértek nagy része még hosszú évekig sem jutott vissza családjukhoz, mert a határon az ÁVH várta őket és sokukat internálótáborokba hurcolták!

Hát ennyit a kommunisták humanizmusáról, a (népi)demokráciáról és az emberi jogokról!

Imádkozzunk a halottakért, a még élőkért és a pribékjeikért!

Örök világosság vagy az isteni Fény ragyogása? 2

„A (Mennyei Jeruzsálem) városnak nincs szüksége sem a napra, sem a Holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten fényessége világítja meg azt, és lámpása a Bárány” (Jel 21,23) és nem kell tartanunk attól, hogy a világosság és fény kialszik, elhomályosul, megfogyatkozik. A mennyei világosság annyit is jelent, hogy magunk is fényleni fogunk.

Hasonlatul gondoljunk csak Mózes arcának fényességére, amikor a Sinai hegyen az úrral beszélt. Vagy még inkább az Úrjézus színeváltozására, amikor „és színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a Nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár.” (Mt 17,2)

Márpedig az Evangélium szerint Jézus Krisztus „átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az Ő dicsőséges testéhez, azzal az erővel, amellyel hatalma alá vethet mindent.” (Fil 3,21)
Ugyancsak a Szentírás mondja az üdvözültekről: „ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok.” (Dán 12,3)

Igen, a menny olyan isteni szépségnek világába emel és ezek közvetlen szemléletére és tökéletes bírására képesít, amire e földön nincs is szó, kifejezés, hasonlat és amelyet most még csak elgondolni sem vagyunk képesek. „Amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szívébe föl nem hatolt, amiket Isten készített azoknak, akik őt szeretik.” (1Kor 2,9)

A mennyben ismeretlen lesz a gyász, és minden bánat, szomorúság. A mennyben nem lesz teljesületlen álom, kielégíthetetlen boldogságvágy.

A mennyben királyok leszünk a trónfosztás lehető­sége nélkül. Találkozunk szeretettel várt, de meg nem született gyermekeinkkel. Élvezni fogjuk a boldogság ezernyi forrását, amelyek nem apadnak ki. Személyünket az örök világosság fénye ragyogja körül, amelyet nem lehet kioltani. A beteljesedett örök boldog létért, teljes lélekből fogunk Istennek hála- s diadaléneket zengeni, amelyet senki el nem némíthat. 

(Források az első részben!) (folyt.)

Örök világosság vagy az isteni Fény ragyogása? 1

Az Anyaszentegyház a gyászmisékben és a gyász­-szertartásokban az elhunytak számára az örök nyugalom után mindjárt azt kéri Istentől, hogy „az örök világosság fényeskedjék nekik”. (Lux perpetua luceat eis.)

Ez az ún. „lumen gloriae” a dicsőség fénye. Már a pogány felfogás szerint is a fényesség, tisztaság, ragyogás, világosság hozzátartozik a megelégedéshez, öröm­höz és boldogsághoz, ellentétben a sötétséggel és homállyal!

Érthető tehát, hogy a mennyben a tökéletes boldog­ság állapotában részünk lesz a földinél különb világosságban.

A Szentírás által annyiszor említett és ígért világossá­got többféle módon is élvezni fogjuk.

Már most a földi életünkben is az égi fényt, melynek forrása az égitestekben van. Viszont az égitestek fénye meg a Teremtőtől van. Ily értelemben nevezi Szent Jakab apostol Istent a „világosság Atyjának” (Jn 1,11), sőt a Zsoltáros így imádkozik: „Nálad van az élet forrása és a te fényedben látjuk a világosságot.” (Zsolt 36,10)

„Isten a világosság, és nincs benne semmi sötétség” (1Jn 1,5) és a „megközelíthetetlen világosságban lakozik.” (Tim 6,16) Maga az Úr Jézus is így szólt magáról: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé az élet világossága.” (Jn 8,12)

A mennyei világosságnak tehát ez az első értelme: A világosság főforrás úgyis mint „örök világosság” közvetlenül maga a jó Isten!

A másik értelme, hogy ez az Isten nyújtotta világos­ság számunkra újabb örömöt, élvezetet és boldogságot fog jelenteni.

Milyen lesz hát a mi meglepe­tésünk, amiről a Szentírás már előre értesít minket? A mennyben „A Hold fénye olyan lesz, mint a Nap ragyogása, a Nap fénye pedig hétszer ragyogóbb lesz, olyan, mint hét Napnak a napfénye” (Iz 30,26) és más helyen: „Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal”. (Iz 58,8)

(Források az első részben!) (folyt.)

Miben áll a mennyország boldogsága?

     A boldogító istenlátás elsődleges tárgya Isten a maga teljes mivoltában, de mégsem lehet azt mondani, hogy Isten egészen adja magát; az üdvözültek az egész Istent látják, de nem végtelenségében. Isten nem tárgy, amit meglátunk és nem igazság, amit belátunk, hanem személy, akinek ismerete a személyes kitárulás kölcsönösségében áll.

A végtelen Isten és a véges teremtmény között ugyanis olyan köz van, melyet a mennyei dicsőség világossága és Istennek mérhetetlen kegyes leereszkedése nem hidalhat át. A teremtmény a legnagyobb kegyelmi fölemelkedés után is még mindig a teremtmény szférájában marad.

Az örökkévalóságba költözött ember rendelkezik „saját, szerzett tudásával”; mely Isten mindentudó hatalmának hatása alatt új formákba öltözik. A tudás, teljes de analogikus kapcsolatban áll földi „elődjével”, ám annak „mintázatai” átadják helyüket Isten megvilágosító, végtelen távlatokat nyitó fényének. Az örök életbe lépő embernek „legfontosabb” tudásélménye, hogy felismeri földi életének „értelmét”. A kiemelkedő, vagy akár csak esetleges események, az akkor még érthetetlen, értelmezhetetlen, hibás, bűnös, romboló, szenvedéssel teli történések – életem egészébe csomagoltan – teljes világosságukban tűnnek elő, és jelentést, minősítést nyernek az örök élet szempontjából. (Ez az „ítélet”.) A rész szerinti tudás helyébe az összefüggések ismeretével feldúsult lényeglátás lép. („Úgy fogok ismerni, mint ahogy én ismert vagyok.” (1Kor 13,12).

Minden egykori „miért”-nek megjelenik válaszként a „mert” párja. Az események mellett az okok és következmények; a szándékok, kegyelmi behatások, döntések mellett azok „értékelése” (képi hasonlattal) kiterített térképként tárulnak majd elém. Életpályám előzményeit is felismerhetem (a biológiai, történelmi, társadalmi előzmények összességére gondolok); hasonlóképpen földi életem továbbhullámzó következményeit, hatásait is. (vö. AJ)

Mégis Szent Pál kifejezetten színről-színre való látásról beszél, és hogy akkor úgy ismerünk majd mindent, ahogy most minket ismernek (1Kor 13,12), Szent János pedig arról, hogy Istent olyannak látjuk, amilyen ő a valóságban (1Jn 3,2).

Az Isten látása kifejezés önmagában – és a skolasztikus értelmezésben is – értelmi jellegű tevékenységnek látszik, a Bibliában azonban sokkal többről van szó, mint pl. egy igazság meglátása, belátása, megértése. A bibliai nyelvben a látás és ismeret, gyönyörködésre és személyes kapcsolatra is utal.

Szent Tamás szerint három dolog az, amit az üdvözültek sem ismernek majd meg: a) minden lehetséges dolgot; b) a teremtés minden célját és összefüggését; c) azt, ami Isten szabad elhatározásától függ, tehát a sokak meghívásának és a kevesek kiválasztottságának (Mt 22,14) titkát. Ez utóbbiban azonban világosan fogják látni a szeplőtelenül ragyogó isteni irgalom és az igazság összhangját. Ezért mindenki meg lesz nyugodva a Végítéletben, mert ekkor a földi pályafutásunkra mutatva, ezt mondja az Úr: „Lásd ilyen voltál, és ilyennek szerettelek volna téged!” (Források az első részben!) (Folyt.)

     November 23-án tartják az Ukrajna-i Holodomor (éhhalál) 80. évfordulóját, vagyis az 1932-1933-as szörnyű éhínség emléknapját.
     Az éhínséget nem természeti katasztrófa okozta, hanem a kommunista diktátor, Sztálin tudatos terve az ukrán népnek, mint politikai társadalmi tényezőnek a kiirtására. A lakosságtól besöpörték az utolsó szem élelmet is és az NKVD ellenőrzése alatt tartotta a falvakat és városokat, hogy senki el ne hagyhassa, jóllehet senki be se mehessen. A földekre gyűjtögetni kimerészkedőkre vadásztak és akár gyermekeket is helyben agyonlőtték. Eközben, az iszonyatos éhínség alatt a Szovjetunió messze a világpiaci ár alatt szállított gabonát a világnak, mintegy bizonyítva a kommunista mezőgazdaság hatalmas sikerét. Sajnos a propagandisztikus blöff elérte máig ható politikai hatását a "fejlett nyugaton"! Az áldozatok száma 10 millióra tehető melyből 3 millió gyermek! Okkal nevezhető tehát ez a népirtás az ukrán nép holokausztjának. Ám erről a Nürnbergi perben említést sem lehetett tenni, márpedig nem volt elszigetelt jelenség a lenini-sztálini Oroszországban ez a népesség-szabályzó "technológia"!

     2006. november 28-án az ukrán parlament törvényt fogadott el, amely szerint a mesterségesen előidézett éhínség az ukrán nép ellen elkövetett népirtás volt.

Nem leszünk-e magunkra hagyatva?

     Az örök élet alapvető „modellje” az Istentől kapott és megtisztított szeretet sodrásában növekvő élet. A kezdeményező és a mérték: Isten.   („Ő előbb szeretett bennünket” (1Jn 4,19). Az örök élet nem a célja, hanem – elsősorban – értelme és kiteljesedése a földi életnek. Az Új teremtmény (Isten különös teremtő tevékenysége folytán) örökli a földi identitását, identitás - tudatát, és „karakterének” kiteljesített formáját.

A fizikai tér is megszűnik: a halál után nincs „mögött”, „fölött”, „előtt”, „benne”, „kívül”, „itt” vagy „ott” – s ha használunk is ilyen szavakat, az a földi nyelvünk elégtelenségét bizonyítja (pl. „a mennyországban”; „Isten előtt”). A természet törvényei egyáltalán nem, legföljebb analóg értelemben érvényesülnek. (AJ)

A modern bölcseleti antropológia azt tanítja, hogy egyéniségünk kiteljesedéséhez szükségünk van én-te kapcsolatokra. Másokra irányuló önátadó és befogadó szeretet nélkül senki sem juthat el a krisztusi nagykorúságra (Ef 4,13).

A mennyei örömök krisztológiai és ekkleziológiai vonatkozása nem érvényteleníti a teológiai antropológiának azt a tételét, hogy a mennyei boldogság az egyén végső kiteljesedése és egyének határtalan boldogsága.

Ha tehát a mennyország az ember tökéletes kiteljesedése, személyiségünk szabad döntéseinek jutalmaként Krisztus által, akkor ennek a kiteljesedésnek valóban növekednie kell. Ugyanakkor kell, hogy a többi üdvözülttel szemben is megmaradjon, és érvényesüljön a krisztusi nagykorúságra eljutottak szeretet-dialógusa.

A mennyország, azaz a szentháromságos egy Isten föltétlen uralma a megdicsőült természetben és a választottakban nemcsak a hívő lélek boldog hazatérése, hanem egyúttal a nagy létkérdések teljes megoldása. A teremtés művének végkifejlete teljesen méltó lesz Istenhez; és megoldja a földi lét leggyötrőbb problémáit: a bűnt és halált.

A boldogító istenlátás mellett a Boldogságos Szűz Mária társasága, az un. a szentek egyességének öröme, az angyalokkal és a szentekkel való barátság. Végtelenül örömteli lesz viszontlátnunk hozzátartozóinkat és akiket a földön szerettünk, akiknek közösségében az embernek mint társas lénynek nemesebb igényei teljes kielégülést nyernek. Hozzátartozóik iránti szeretetükben is megtisztulnak és meggyarapodnak.

Ebben a közösségében az embernek mint társas lénynek nemesebb igényei teljes kielégülést nyernek. Tehát megismerik társaikat az örök üdvösségben, a küzdő és szenvedő Egyháznak velük szemben tanúsított és kifejezett tiszteletét, de még a földön maradt közelállók lelki ügyeit is, akiken (a földről hozott érdemeik arányában) segíthetnek is.

(Források az első részben!) (folyt.)

A mennybe jutás lehetősége 2

     Valaki megkérdezte Jézustól: „Uram, kevesen üdvözülnek?” Ezt válaszolta neki: Törekedjetek bemenni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan próbálnak majd bejutni, de nem tudnak. A ház ura feláll és bezárja az ajtót, ti meg kint maradtok. (Lk 13,22-30)

     Megkérdezték Páltól is: Mit kell tennem, hogy üdvösséget nyerjek? Azok azt felelték: Higgy az Úr Jézusban és üdvözülni fogsz, te és házad népe. (Apcsel 16,31-32) „A hit előíze annak a tudásnak, amely a jövőben boldoggá tesz minket.” (Aquinoi Szent Tamás)

     Azon evangéliumi kijelentés, miszerint „nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell” (Apcsel 4,12), ez bizony az Eucharisztikus Krisztusra vonatkozik, „aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak; aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog”. (Jn 6,53-58). Nos ez az, amely sok protestáns és nemkeresztény testvérünket felháborítja. Ennek az oka pedig az, hogy szó szerint: nem birtokosai az Igazságnak! Erre vonatkozó érdekes leírást olvashatunk Gloria Polo tanúságtevő könyvében:

»Az Oltáriszentség nélkül, azaz az Úr szent Testének és drága Vérének vétele nélkül, senki nem juthat be a Mennyországba. Az Úr odamegy minden haldoklóhoz, mindegy, milyen hitű vagy hitetlen. Minden emberhez odamegy az Úr az utolsó órában, felfedi magát és szeretettel s irgalommal azt mondja: „ÉN vagyok A TE URAD!” (Tehát nem a halál után! Szerk.) Ha az ember elfogadja az Urat, és bűnei megbocsátását kéri, példátlan dolog történik: az Úr a lelket elviszi egy helyre, ahol Szentmise folyik, és ez az ember ott fogadja az Oltáriszentséget, az útravalót. Ez egy misztikus szentáldozás! Csak az, aki magához vette az Úr testét és vérét, juthat a mennybe. Ez a titkos nagy kegyelem, amit Isten az egyházunknak adott, ennek ellenére olyan sok ember van, aki csak szidja az Egyházat, holott csak a Katolikus Egyház által üdvözülhet bárki is! A haldokló, aki elfogadta az Urat, elnyerheti az üdvösséget és egy időre a tisztítótűzbe kerül, viszont, megmenekült a kárhozattól. A tisztítótűzbe is az Eucharisztia kegyelméből juthatunk és onnan is e Kegyelem hozhat ki. Ezért gyűlöli úgy a papokat az ördög. Amíg vannak papok, lesz, aki a kenyeret és a bort átváltoztatja Jézus testévé és vérévé, és kiszolgáltathatják a Bűnbánat Szentségét, addig megvan az üdvösség reménye!« (GPO 62-63)

     „Jézus a reményünk. Irgalmas Szívén mint nyitott kapun keresztül lépünk be a mennyországba” (N. 1570). „Mert Isten nem haragra rendelt, hanem arra, hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, Ővele éljünk” (1Tessz 5,9-10).

(Források az első részben!) (folyt.)

 Kétség és hitelesség

   A bűnbeesés után, minden komoly dolognak küzdelem és szenvedés a váltsága! A kétség és hitelesség kérdését a látnoknak önmagában kell megvívnia és a jó indíttatásokat maradéktalanul teljesítenie kell! A kiváltságoltnak meg kell vizsgálnia az indíttatások állapotbeli kötelességét érintő következményeit és másokra gyakorolt hatását! Át kell imádkoznia a kapott kegyelmeket, meg kell beszélnie egy képzett pappal és el kell fogadnia döntését, minden esetben számolnia kell azonban a gonosz támadásaival is! Ha tehát valakinek um. „revelációi” vannak és ebben kétségei nincsenek, ha a megvalósításáért nem kell a „megaláztatások kínját” elszenvednie (mint Erzsébetnek) – az biztosra veheti –, hogy esetében csak egyszerű ,,belső monológról” van szó, mely nem tartozik senki másra, legfeljebb csak őrá! (Feltűnő, hogy a fenntartásokkal fogadott „revelációk” többnyire olyan felhívásokat, elvárásokat hirdetnek meg, melyeket a látnok, vagy esetenként éppen ő tud a „legkézenfekvőbben” teljesíteni. (Erzsébet asszony a böjtöket, virrasztást, szentségimádást, szentmise látogatást, mind-mind elsősorban önmaga valósította meg. Volt, hogy az Úr kérésére negyven napig böjtölt kenyéren és vízen – és ami nagyon fontos –, ehhez is kikérte a lelkivezetője engedélyét!)

     A Lelkinaplóban vizsgálódó számára már az első részben fel kell tűnjön, hogy Erzsébet asszony olyan Égi kéréseket tolmácsolt böjtről és virrasztásról, áldozatról és imádságról, melyeket pusztán öntetszelgésből aligha tett volna meg! Ám ő, valóban élete évtizedes gyakorlatává váltotta mindazt, amit hirdetett, s az emberi szenvedéseknek és megaláztatásoknak olyan mélységeivel küzdött meg, melyek ritkaságok még a misztika történetében is. Ezek bizony igazolhatják a Szeretetláng kiválasztottját és az ügyet! Számtalan papot épp ez győzött meg a Szeretetláng természetfelettiségét illetően.
     Egy magánkinyilatkoztatást nem csak a tartalma és időszerűsége tehet hitelessé, de a látnok személye is! Nem véletlen, hogy az esetleges egyházi vizsgálódás gyakran kiterjed a kiváltságolt képzettségére, társadalmi és erkölcsi életére, emberi és lelki magatartására.
     Sajnos, Kindelmann Károlyné Szántó Erzsébet személyiségét már csak a tanúk és legfőképp a naplója nyomán vizsgálhatja az egyházi hatóság, és attól nem kell tartunk, hogy a lelkinaplóból negatív tapasztalatokat merítenének! Erzsébet asszonyról ugyanis megállapítható, hogy négy elemijével aligha lett volna képes ilyen magas szintű lelki irodalmat produkálni és ennek tanításában, s tanításáért 24 évig helytállni! Kiválasztottságának hitelét, a küzdelmes élete és a Szeretetláng ügyéért való hősies, a megaláztatásokat is vállaló áldozatai hitelesítik! Az önhittséget kizárja a hétköznapi küzdelmek közt megélt, mély és bensőséges hitélete. Egész emberségét – mi több állapotbeli élet-szentségét tökéletesen igazolja –, hat gyermekes családanyaként és három csecsemő unokát felnevelő nagymamaként való tisztes helytállása!

A képen Erzsébet asszony, egy életnyi szenvedés után betegen, 1984-ben

November 21.  - A gyermek Mária bemutatása a templomban

     A Boldogságos Szűz bemutatásának ünnepe. Valószínűleg I. Jusztinianusz császár a Szűzanya születésének feltételezett helyén templomot építtetett (az ószövetségi templom közelében). Ezt 543. november 21-én szentelték fel. Bár a templom később megsemmisült, az emléknap fennmaradt. Keleten a VIII. századtól, a római naptárban csak 1585 óta szerepel, de mi magyarok a XII. sz. vége óta megüljük e napot, mert III. Béla királyunk Bizáncban nevelkedett.

     Tartalmában az ünnep ősrégi hagyományt hirdet: Joachim és Anna házasságából hosszú ideig nem született gyermek. Anna asszony fogadalmat tett, hogy születendő gyermekét az Úrnak fogja szentelni.
     Damaszkuszi Szent János írja Máriáról: "Három éves koráig a szülői házban nevelkedett, majd elvitték a jeruzsálemi Templomba és ott élt nyolc évig, a templom szolgálatára szentelt hajadonokkal. Itt a Szentlélek irányításával nemcsak tisztaságát őrizte, hanem a kegyelem is napról napra nőtt benne. Ragyogó tisztasága és kegyelemmel teljessége lett az alap arra, hogy általa szülessen meg a Megváltó". 
      A liturgiában arra emlékezünk tehát, hogy a Szűzanya Istennek adta, szentelte magát.