A Hajnal Szép Sugara

Gyógyítás Jézus nevében

     Újabb lelkigyakorlatot vállalt most már csak helyben, a La Rochelle kikötőjéhez közeli Gondviselésről nevezett nővéreknél. És íme, a Gondviselés!
     A négy párizsi kispap egyike Vatel Adrian volt, aki tengeren kívánt lelkészi állást folytatni. Hajójára La Rochelleben kellett beszállnia. A fiatal pap hírét vette Grignon atya közeli missziójának és úgy gondolta, van még ideje, hát elmegy meghallgatni, mi több, utána bocsánatot fog kérni szószegéséért. Elvegyült hátul a tömegben.
     Lajos atya a kimerültségtől elerőtlenedve, lassan lépdelt fel a szószékre, megtámaszkodva kissé előrehajoltan ezeket mondta: „Testvéreim, van köztetek valaki, akinél Isten szava kárba veszett, de tőlem nem fog elmenni!” Vatel atya tágranyílt szemekkel csak ült, mint aki karót nyelt. A beszéd végén odament szentünkhöz, aki magához ölelte és elmondta fiatal kollégájának, hogy utazási okmányai bizony nincsenek rendben! A fiatal pap előkapva papírjait elképedve látta, hogy valóban hiányosak ahhoz, hogy tengerre szálljon. Egyszerűen nem is értette, hogy mi történik vele, de Lajos atya baráti hátbavágására; „Gyerünk!” –, szinte önkéntelenül igent mondott.
Ó, már érzem, hogy ez a leghelyesebb. Menjünk! – mondta most már határozottabban a fiatal kolléga.
Valóban belevetették magukat a missziós munkába, azt sem tudták, hogy hol áll a fejük. Szentünk boldog volt, bár ahhoz, hogy bármi is megalakuljon, egyetlen pap nem elég. Legalább még egyet adj Uram! – sóhajtotta.
     1715. októberében egy igen beteges abbé, René Mulot kérte segítségüket, hogy bátyjának plébániáján tartsanak lelkigyakorlatot Saint Pompain-ben. Eredetileg neki kellett volna mennie, de a féloldali bénultsága melletti tuberkolózisos asztmája és az ebből fakadó köhögési rohamok miatt már nem tudta teljesíteni ígéretét.   Grignon atya hosszasan nézte, és kissé hunyorogva ezt mondta:
– Ígéret? Nos lehetséges, hogy tudunk segíteni, de egy feltétellel. Újabb ígéretet kell tenned valamire!
Mulot abbé a tágra nyitott, begyulladt és könnyes szemeivel értetlenül nézett szentünkre:
– Én? Hát mit ígérhetnék én, mikor az sem biztos, hogy megélem a holnapot!?
– Kövess engem! – mondta Lajos atya. – Ha megígéred, hogy belépsz közénk és máris elvállalod, hogy helyettünk te tartasz missziót Vouvant-ban, akkor teljesen rendbe jössz!
     A beteg pap nem kételkedett e szavakban, mert tudva tudta, hogy Istennél semmi sem lehetetlen és elvállalta. Belépett a Mária Társaságába és meggyógyult.

     Ezen a napon, minden magyar hősre imával gondolunk, akik életüket áldozták a nemzetünkért, hiszen nekik köszönhető, hogy „él nemzet e hazán”. Végigtekintve az ezeréves magyar történelmen, az ország lakossága rengeteget szenvedett, muszlimtól, habsburgtól, a szabadkmves antanttól és a kommunistáktól. Milliók hoztak emberfeletti áldozatot azért, hogy ma békében, biztonságban, szabadon, keresztényként és magyarként élhessünk! Ezért jelölte ki a Nemzeti Kormány május utolsó vasárnapját a hősök emlékére, nemcsak azért, mert őseink, elődeink, dédapáink voltak, hanem mert a legdrágábbat, az életüket adták a házáért. https://www.youtube.com/watch?v=8Fmy34L4B1k

Imádkozzunk Értük és kérjük, hogy segítsék az égből

Édes Magyar Hazánkat!

Miatyánk... Üdvözlégy... Dicsőség!

Templomot és iskolát

     1714. augusztus 14-én azért, hogy másnap ne mise nélkül töltse Édesanyja dicső ünnepét, kivételesen lovat kellett bérelnie, hogy a szomszédos egyházmegye legközelebbi plébániájára menjen. Végül ebben az egyházmegyében maradt legtovább. Először a kórház szegényeinek adott lelkigyakorlatot, majd missziókat tartott az egész városban. Egy ideig itt is meggátolták ugyan munkáját, de utána mégis engedélyt kapott rá.
     1715. február elején visszatért missziós körútjáról, s a végkimerülés környékezte. Egyre inkább hatalmába kerítette az amiatti aggodalom, hogy a „Mária Társasága” férfi rend megalakítása, papok híján kudarcba fullad. Az a négy kispap sem jelentkezett, akik Párizsban ígéretet tettek. Mindezekért önmagát vádolta, mert úgy vélte nem imádkozott és nem hozott kellő áldozatot az ügy sikere érdekében. Azt azonban nem állíthatjuk, hogy megrendült volna bizalma a Gondviselésben!

     1715. márciusában megérkeztek La Rochelle-be Mária Lujza és Brunet Katalin. Grignon atya épp másutt tartott missziót, így üzenetet küldött nekik: „Menjetek naponta áldozni, mert mindkettőtöknek nagy szüksége van Jézusra, kivéve természetesen, ha szándékos bocsánatos bűnt követnétek el. Használjátok rendi neveteket és a Bölcsesség Leányai elnevezést a gyermekek és a szegények oktatására. Gyakoroljátok magatokat az írásban, olvasásban, s e célból vásároljatok füzeteket!” Két misszió között hazajövet kinevezte Mária Lujzát elöljárónak: „Leányom, Isten téged választott e kis közösség fejéül. Nagyon határozottnak kell lenned, de annál gyengédebbnek!”
     Maria Lujza így válaszolt: „Mi a közösségünket a Kálvária Keresztjének Bölcsességére kívánjuk alapozni, mely meg van pecsételve Jézus Szent Vére által!”
     1715. nyarát kisebb megszakításokkal egy Szent Illés nevű barlang magányában töltötte. Amint azonban az „állami” hatóságok tudomására jutott, nem adtak engedélyt az ott tartózkodására. Közben a nyár folyamán több jelölt is jelentkezett a női rendbe, s ezek rendi öltözetét augusztus 22-én áldotta meg. Eddig még nem adott nekik szabályokat, csak egy kis versfélével emlékeztette őket: „Legyetek mindenkinek szolgái szűkkeblűség nélkül, szeretve a szegényeket. Kimeríthetetlenek lesznek így kincseitek és hiteles az ajánló leveletek! Szeressetek végtelen szeretettel, mely határtalan. A szeretet szabályozza jótékonyságtokat, különben minden csak oktalan!”

Kedves Olvasóm! Ha Jézus korában teremnénk és az Üdvözítő személyesen szólna figyelmeztetőn hozzánk (amiként teszi máig az Evangéliumban), vajon nem fogadkoznánk-e, hogy mi nagyon résen leszünk és nem dőlünk be az ördög cselvetéseinek, akárhogy és bármily szép szavakkal fondorkodik is? Sajnos, ez részünkről épp olyan önhitt válasz lenne, mint Péteré, aki váltig fogadkozott bár, mégis háromszor feledkezett meg hencegéséről − miként mi magunk is tesszük − hiszen, hányan de hányan bedőlünk az ördög hamis próféciáinak! (?)

      De olvassuk el az Úr Jézus, személyesen hozzánk intézett HITELES oltalmazó szavait:

– "Miután elmegyek, ragadozó farkasok jönnek közétek, és nem fogják kímélni a nyájat. Sőt köztetek is támadnak férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy magukkal ragadják a tanítványokat.¹ Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e, mert sok hamis próféta ment szerteszét a világba,² /akik/ szenteskedő beszéddel és hízelgő szavakkal megtévesztik az ártatlanok szívét.³ Mert ördögök lelkei ezek, akik jeleket művelnek,⁴ hamis tanítók, akik romlásba döntő tévtanokat terjesztenek.⁵ Vigyázzatok tehát, nehogy félrevezessenek benneteket! Mert sokan jönnek az én nevemben, és azt mondják: 'Én vagyok', és: 'Elérkezett az idő'; de ti ne menjetek utánuk.⁶ Az utolsó időkben /ugyanis/ egyesek elszakadnak a hittől, a megtévesztés szellemeire és az ördögök tanítására hallgatnak, azokra, akik képmutatóskodva, de lelkiismeretükben megbélyegezve hazugságokat hirdetnek.⁷ Lesz ugyanis idő, amikor az emberek nem viselik el az egészséges tanítást, hanem saját kívánságaik szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük; elfordítják fülüket az igazságtól, és átadják magukat a meséknek.⁸ /Sajnos/, sokan fogják követni eltévelyedéseiket, s miattuk becsmérelni fogják az igazság útját. Nyereségvágyból fakadó szavaikkal igyekeznek megvásárolni titeket; de az ítélet már régóta készül ellenük, és a rájuk váró pusztulás el nem alszik.⁹ Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el. Erős hittel álljatok neki ellen.¹⁰ Ti tehát, szeretteim, miután mindezt előre tudjátok, vigyázzatok, hogy az istentelenek tévelygése magával ne ragadjon titeket és el ne veszítsétek saját szilárdságotokat.¹¹

      A gonosz lelkek csak úgy építhetik ki fölöttünk végzetes hatalmukat, ha így vagy úgy de közösséget vállalunk velük, pl. elhagyjuk katolikus hitünket, hajlunk valami bűnre, kétes társaságba keveredünk vagy hamis üzeneteket követünk! Nagyfokú felelőtlenség, ha a világnak majdnem mindent elhiszünk, a világ Megváltójának pedig szinte semmit!

  1 (Apcsel 20,29-30)

  2 (1Jn 4,1)

  3 (Róm 16,18)

  4 (Jel 16,14)

  5 (2Pét 2,1)

  6 (Lk 21,8)

  7 (1Tim 4,1-2)

  8 (2Tim 4,3-4)

  9 (2Pét 2,2-3)

10 (1Pét 5,8-9)

11 (2Pét 3,17)

Most és örökre

     Tavaszra még több missziót ütemezett be magának. 1714. júniusában összeszedve bátorságát, újra elment Nantesba és Rennes-be annak reményében, hogy a püspök bizonyára megbizonyosodhatott már a Pontchâteaui Keresztút lerombolásának teljes feleslegességéről, arról, hogy egyáltalán nem ez veszélyeztette Franciaország népét, hanem épp ellenkezőleg! Lebontása jelentett súlyos csatavesztést a lélekmentő harcban! Szentünk ádáz ellenségei azonban megneszelték jövetelét és a püspök egyetlen beszéd elmondását sem engedélyezte. Montforti Grignon Szent Lajost azonban ez nem tántorította el az apostolkodástól. Úgy gondolta, ha nem beszélhet, akkor írásban szól a lelkekhez. Hozzáfogott tehát megírni másik legjelentősebb értekezését: „Levél a Kereszt barátaihoz” címmel. Írását így kezdte: „…szükségét érzem annak, hogy kilépjek magányomból és néhány keresztnyilat rajzoljak erre a papírra, hogy azokkal sebet üssek szíveteken. Bárcsak úgy tetszene Istennek, hogy azok kihegyezésére tinta helyett, véremre lenne szükség. De ó! Ha ez szükséges is volna, az én vérem túl bűnös ahhoz! Bár csak inkább az Élő Isten Lelke, ereje és élete lenne tartalma e levélnek, az Kenete a tinta, Keresztje a toll, a szívetek pedig a papír, írásomhoz!…Kereszt barátai! Harcoljatok bátran! Egyesüljetek a lelkek és szívek erős szövetségesévé! A gonoszok is egyesülnek, hogy tönkretegyenek benneteket, egyesüljetek hát ti is, hogy lesújtsatok rájuk. A fösvények is csoportosulnak, hogy aranyat és ezüstöt szerezzenek, sokszorozzátok meg tehát ti is munkátokat, hogy örök kincseket gyűjtsetek, melyek a Keresztben vannak elrejtve!”
     Ezen év Mária Mennybevétele ünnepének előestéjén felkereste Avranches püspökét és felajánlotta szolgálatait. A főpásztor azonban kurtán így válaszolt: „Az egyetlen szolgálat amit ön egyházmegyémnek tehet az, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elhagyja, még misézésre sem kap engedélyt!”

Szűz Mária az út

     „Égi szép Királynőm! Íme már 1714-et írunk és az időm vészesen fogy. Hála Neked, a Bölcsesség Leányai végre tanítanak, de még néhány lényeges lelkigyakorlatot le kell adnom az embereknek! Nem hagyhatom itt a lelkeket azon útmutatások nélkül, melyekre az Isteni Bölcsesség indított és Te munkáltál ki tehetetlenkedő lelkemben, ó égi Úrnőm!” – fűzte egymásba aggodalmaskodó gondolatait Grignon Lajos atya.
     Szentünk újabb missziós körútba kezdett és maga is meglepődött, hogy egész jól bírta erővel. Vanneau-ban, már tizennyolcadik napja missziózott, mikor a püspök megvonta az engedélyt további működésére, a gyóntatásra és a misézésre is. Épp másnapra tervezte a nagy közös szentáldozást ezért haladéktalanul felkereste a megyéspüspököt és sikerült kiesdenie még egy napot. Itt és másutt is szinte kizárólag a Szent Szűz üdvtörténeti szerepéről prédikált, és hallgatóságát rendkívüli módon megérintette a bensőséges, életmegújító Mária-tisztelet: „Szűz Mária az út, melyen Jézus Krisztus először jött el hozzánk, második eljövetelénél is annak kell lennie, jóllehet más módon! Mivel Szűz Mária az egyenes és biztos út, melyen Jézushoz juthatunk, Őáltala tökéletesebben meg is találhatjuk. Ezért azoknak a lelkeknek, akik majd szentségre vágynak, Mária által kell Őt megtalálniuk. Aki megtalálja Szűz Máriát, megtalálja az életet, Jézus Krisztust, aki az Út, az Igazság és az Élet!
     De Szűz Máriát nem találhatja meg, aki nem keresi; és nem keresheti az, aki nem ismeri. Szűz Máriát tehát jobban meg kell ismerni, mint valaha, hogy ezáltal a teljes Szentháromság jobban megismertessék és tiszteltessék.”

Néri Szent Fülöp élete

     Fülöp édesapja jegyző és alkimista volt Firenzében. Fülöp öt évesen vesztett el édesanyját, de nevelőanyja nagy szeretettel nevelte. A kis ,,Pippo buono'' mindenki kedvence volt. Közvetlenség, dús fantázia, vidámság és nagy lelkesedni tudás jellemezte. Alakján valami sugárzó tisztaság ömlött el.
     Első képzését szülővárosának Szent Márk-konventjében, a dominikánusoktól kapta. Ami jó van benne – vallotta később –, azt nekik köszönheti.
     Apja kereskedőt szeretett volna belőle faragni, ezért 1533-ban a Montecassino közelében lévő San Germanóba küldte gazdag kereskedő nagybátyjához. Ám, többet időzött Szent Benedek iskolájában, mint nagybátyja üzletében. Sokat imádkozott, majd 18 évesen Rómába ment. Nevelőnek állt be, miközben ő maga szorgalmasan tanult. Maga köré gyűjtötte a fiatalokat, ácsorgókat, csavargókat. Merész elhatározással 25 éves korában nagyon aktívan és hatásosan kezdett Rómában téríteni. 
     Teológiai előadásokat hallgatott az ágostonosoknál és a Sapienza egyetemen, ahol 1537 óta két jezsuita is tanított. Nemsokára megismerkedett magával Loyolai Szent Ignáccal is, és megtanulta tőle a ,,belső imádságot''. Vele és rendtársaival együtt segítette 1538/39 ínséges telén a római éhezőket. Látogatta a betegeket a Szent Jakab-ispotályban, és megismerkedett alapítójával is, aki a híres laikus testvérülethez, az ,,Isteni Szeretet Oratóriumához'' tartozott. ,,Sola caritas – csak a szeretet számít'', lett később saját oratóriumának a jeligéje is.
     Tanév közben, egész hirtelen elhatározta, hogy abbahagyja tanulmányait. A Szentíráson és Szent Tamás Summáján kívül eladta könyveit, és árukat a szegényeknek adta. ,,Sohasem tanultam sokat, mert el voltam foglalva az imádsággal és egyéb lelki gyakorlatokkal'' – mondta később. És mégis azt mondták róla, hogy tudása éppen olyan nagy, mint a jámborsága. Akkoriban azonban erre a radikális elhatározásra jutott a Megfeszített előtt: ,,Aki Krisztuson kívül akar valamit, az nem tudja mit akar; aki Krisztuson kívül vágyik valamire, nem tudja mire vágyik; aki Krisztuson kívül másvalakiért dolgozik, az nem tudja mit csinál.''
     Ettől fogva, napjai az utcai apostolkodással teltek. Bizalmat keltő modorának senki sem tudott ellenállni. Éjjel azonban Istené volt. Belső élete Isten és az ő titka maradt. Éjszakai virrasztásai közben költeményeket is írt.     Sajnos, csak egyetlen szonett maradt ránk, amely így végződik:
,,Mily börtön rabja a lélek a földön?
Miért nem tud kitörni idelentről,
hogy lába végre csillagokon járjon,
Istennek éljen, s magának meghaljon?''

     Rendkívüli látomásokban és kegyelmekben is részesült, leghíresebb, melyet 1544-ben kapott. Úgy látta, hogy tüzes golyó hatol be a száján, és leszáll a szívébe. A Szentlélek különös módon, teljesen birtokába vette Fülöpöt, fizikailag is látható volt ez a „tűzrobbanás” a szívén. Tanítványai halálakor abnormálisan megnagyobbodott szívét valamint két törött bordáját erre az élményre vezették vissza. Egy másik látomásban Keresztelő Szent János, Firenze védőszentje kiszólította remeteéletéből az apostoli munkába: ,,Isten akarata szerint a világba kell menned és Rómában kell élned, de úgy, mint a sivatagban!'' – hallotta egy benső hang szavát. Szent Fülöpben nem ébredt olyan vágy, negatív érzés vagy gondolat, melyet kellő vizsgálat alá ne vett volna, hogy az nem "Isten majmától" származik-e amely igyekeznék beférkőzni az életébe. 
     Végül harminchat éves fejjel 1551 májusában gyóntató atyja rábeszélésére fölvette a papi rendet. Papsága kezdetén megalapította az Oratóriumot, azt a helyet, ahol imádkoztak, találkozókat és konferenciákat szerveztek mindenki számára, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. A régi sivatagi remete-szerzetességhez hasonlóan, mint ,,lelki atyja'' körül alakult ki, lelki gyermekeinek növekvő tábora. Legtöbbjüket a gyóntatószékben ismerte meg. Az alapító rendkívüli személyisége és az a lelkület, amely az Oratóriumot jellemezte olyan erővel vonzotta az embereket, hogy aki egyszer átlépte küszöbét, az mindig visszatért. A lelkipásztorkodás korábban nem tapasztalt stílusa és a jámborság új arca ragadta meg az embereket. A világ részéről, az állandó életderűje miatt „Isten bohócának” is nevezték kritikusai.
     Mindazáltal a cellája hamarosan szűknek bizonyult. A  templom szomszédságában volt egy raktárépület, azt építették át oratóriummá. A fiatal közösség ettől kapta a nevét (1554). Itt ismerkedtek naponta a Szentírással. De nemcsak a szent könyvekben leírt isteni igével ismerkedtek, hanem az Úrnak az Egyház és a szentek életében megtestesült szavával is. Nemcsak az imádsággal válaszoltak Isten szavára, hanem egyénileg ki-ki a szeretet tetteivel a város kórházaiban és utcáin. Fülöp oratóriumi közösségéből került ki Tarugi, a későbbi bíboros, valamint Baronius, az Egyháztörténeti annales szerzője. A világ mindazáltal bolondnak tartotta. Ennek köszönhetően Fülöp kétszer összeütközésbe került az inkvizícióval: először a félelmetes IV. Pál pápa alatt, majd még egyszer V. Pius idejében. Teljes alázatosságával és kedvességével mindkét alkalommal lefegyverezte bíráit. Nemcsak baj nélkül került ki az ügyből, hanem megnyerte a nevezett pápák különleges jóindulatát is. Egyébként befolyásos szövetségese volt Borromeo Szent Károly.
     1564-ben a pápa közbelépésére át kellett vennie egy egyházközség vezetését. Ekkor három tanítványát pappá szenteltette. Ezzel először kezdtek világi papok és testvérek kis csoportja – fogadalom nélküli – közös életet. Feladatuk volt az emberek között élve szolgálni őket. Így alakult meg az ,,Oratórium Kongregációja'', amely 1575. július 15-én pápai jóváhagyást kapott. 1583-ban a pápa parancsára Fülöpnek is oda kellett költöznie. Közben teljesen megvilágosodott előtte föladata, hogy a népet a belsőleg megújult papság és a testvérek életpéldája vezesse a keresztényi életre.
     Többszöri betegeskedés után 1593-ban elérte, hogy megválhasson elöljárói hivatalától. 1595. május 12-én Baronius, a gyóntatóatyja föladta neki a szent kenetet. Azután Frederigo Borromeo kardinális megáldoztatta (mindkettejük az ő pártfogoltjai voltak). Az ,,Uram, nem vagyok méltó''-nál könnyek között vádolta még egyszer magát: ,,Soha semmi jót sem tettem, semmit, egyáltalán semmit; egyáltalán nem vagyok méltó!'' Rövid ideig újra tudott misézni. A szentmise bemutatása közben évek óta órákat elragadtatásban töltött és élete utolsó napjáig gyóntatott. 1595. május 25-én reggel még bemutatta a szentmisét. Este, mint mindig, hozzá jöttek a testvérek mindnyájan, hogy megkapják áldását, ám másnap reggel három órakor Fülöp meghalt. Szentté avatási eljárása már halála után két hónappal megkezdődött. 1622-ben Loyolai Ignáccal, Xavéri Ferenccel és Avilai Terézzel együtt avatták szentté. Halála után a mindenre kiterjedő orvosi vizsgálat jegyzőkönyvben rögzítette, hogy „Róma apostolának” – így nevezték ugyanis – szíve olyan nagy, amilyent még soha egyetlen embernél sem láttak…

Ünnepét 1625-ben vették föl a római kalendáriumba, május 26-ra.

Templomot és iskolát

     1713. januárjában, szentünk megírta a Mária Társasága szabályait. „Ha a létrejötte akadozik is, mégis bízom a Gondviselésben, hisz’ előttem még az egész esztendő… ó, édes Szűzanyám! Ha még pap is csatlakozna hozzám…?”– gondolkodott magában. De csak telt az év és augusztusban minden erejét összeszedve újra Párizsba ment, hogy felkeresse a Szentlélek Szemináriumot, ahol régebben már beszélt ugyan tervéről néhai barátjával, ám most utódját, Bouic abbét kérné meg, adjon neki kispapokat. Sajnos azonban a végzősök közül senki, míg a harmadévesek közül is csak négyen ígérték meg, hogy két év múlva jelentkeznek. Lajos atya azonban úgy érezte, hogy két éve talán már nincs is a földi életben!
     Mikor Grignon atya vissza érkezett La Rochelle-be igen rosszul nézett ki, és szinte csont és bőr volt. Nem három, de négy fiatalember és Mathurin várta, aki mindjárt rákezdte: „Gabrielnek, aki már régebb óta figyelemmel kísérte szentünk misszióit, egy ilyen alkalommal szólalt meg lelke mélyén a hivatás hangja” – informálta az atyát sebtiben a kismagiszter. Dőlt belőle a szó –, hogy már „kezelésbe is vette őket” és beszélt nekik életükről, örömeikről és főleg a viszontagságokról, melyek életüket kísérik. Beszélt égi Édesanyjukról, kinek tulajdonképpen földi munkatársai…
     Mathurin még mesélt, mikor az atyán egyre inkább meglátszott, hogy alig áll a lábán. A teste tűzforrónak tűnt és haladéktalanul orvosi segítségre volt szüksége. Azonnal be is vitték a kórházba, ahol hosszú heteket kellett töltenie, hogy egy kissé lábra kapjon. Szentünk úgy érezte, hogy élete vége felé közeledik, és örült a „földi finish” szenvedéseinek. Meggyőződése volt ugyanis, hogy ezzel bizonyára bepótolhat valamit, melyek még szükségesek tervei megvalósításához. Ezt a szemléletét igazolódni látta abban, hogy valóban felgyorsultak az események!
     Alig telt el egy hónap és Lajos atya levelet kapott Mária Lujza nővértől, miszerint Brunet Katalin valóban belépett a Bölcsesség Leányai rendbe és a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Mária nővér nevet szándékozik felvenni. Ráadásul még tanítani is hajlandó, ha az atya továbbra is fenntartja e kívánságát. De Champflour püspök is jó hírt mondott: indulhat az ingyenes fiúiskola, sőt a leánykák számára is nyithat egyet. Minden készen áll a tanítók részére!

A tökéletes Mária-tisztelet könyve

     Ezt követően, hirtelen egészen megváltozott, mint akinek „sürgős az ideje”. Visszavonult a nyilvánosságtól és az egész 1712-es évet régen dédelgetett értekezése: „A tökéletes Máriatisztelet” megírására áldozta. Szívét aggodalom töltötte el könyve lehetséges sorsát illetően. Erről így ír: „Látom előre, hány dühödt vadállat jön majd, hogy ördögi fogaikkal szétszakítsák ezt a kis iratot és azt, akit megfogalmazására a Szentlélek felhasznált, vagy legalábbis, valamely ládának rejtettségébe és hallgatagságába temessék, nehogy nyilvánosságra jusson. Sőt azokat is, akik ezt az iratot olvassák és a gyakorlatba átviszik, támadják majd és üldözni fogják. De mit árthat ez? Semmit, sőt inkább használ s ezért örülök! Ez a kilátás felbátorít és nagy sikereket enged remélnem, hogy Jézusnak és Máriának mindkét nemből a bátor harcosok egész serege támad majd, akik azokban a veszedelmes időkben, melyek rohamosan közelednek, leküzdik a világot, a Sátánt és a romlott természetet. – Aki olvassa, értse meg! Aki felfogja, fogja fel!”
     Szentünk – mint akit valami benső, csillapíthatatlan tűz hevít –, hirtelen elhatározta, hogy halaszthatatlanul Poitiersbe indul, hogy legalább a női rend egyetlen tagját, a Jézusról nevezett Mária-Lujza nővért meglátogassa.
Odaérve meglepetten látta, hogy a Kórház gyönyörű rendben van, a kertje szép és lakói jó ellátást kapnak. Lujza nővér kitörő örömmel fogadta Lajos atyát és megnyugtatta: annak ellenére, hogy már 8 és fél év letelt fogadalmából és még semmiféle hivatott társ nem jelentkezett, azért ő még mindig bizakodik a jövőben!
     Grignon atya felvilágosította, bizonyos abban, hogy hamarosan belép mellé Brunet Katalin is, és kettejük feladata lesz La Rochellebe települni és tanítani az általa alapított elemi fiúiskolában. A nővér csak kapkodta a fejét a sok és teljesen új információtól, majd megszólalt:
     Ha Katalin belép, amit kétlek és ha neki van bátorsága tanítani – ami nekem egyáltalán nincs –, akkor atyám kívánságára, fájó szívvel bár, de itt hagyom a szegényeimet! – mondta engedelmesen Lujza nővér.

Szemben a hadurakkal

     Ez a vékonyka, sokat szenvedett ember néha még egész „hadsereggel” is kénytelen volt szembeszállni. Egy plébánián ugyanis, mikor nőknek tartott többhetes missziót, a közeli laktanyából át-át jöttek a katonák, akik a kereszthajóban helyet találva maguknak, igen példásan viselkedtek. Egy délután azonban Lajos atya egy ismeretlen tisztet látott a keresztelőkútnál, aki beszéde közben megjegyzéseket téve nevetgélt és tubákozott. No, ez már sok volt szentünknek és rászólt: „Kérem, menjen ki uram, ez a nők missziója!” Erre a férfi, aki a katonák parancsnoka volt, kijelentette, hogy neki épp oly joga van itt tartózkodni, mint a papnak. „Ó persze – válaszolt rá Grignon atya, – de akkor legalább viselkednék tisztességesen!” Erre a katonatiszt közönséges hangon kezdte szidalmazni atyánkat.
     Ezt követően néhány harcias asszony igyekezett kituszkolni a férfit a templomból, a tiszt viszont rávetette magát szentünkre. A nők erre sikoltoztak, Lajos atya pedig kétségbeesve kiáltotta: „segítsetek asszonyok!” Erre a tiszt is odaszólt katonáinak: segítsetek férfiak! No lett is nagy „kavalkád”, de végül a katonák kivonultak a templomból, így Grignon atya a kaput belülről bezárhatta, majd halálsápadtan visszament a szószékre.

Küzdve, szenvedve

     A halászközség lakói épp oly közömbös megrökönyödéssel fogadták a misszionáriusokat, mint már másutt is történt szentünkkel. Talán bátorságuk elismeréseként, vagy pedig kíváncsiságból, de Yeu sziget népe összegyűlt a piactéri romos templomnál. Grignon atya nem csak az Evangéliumot példázta nekik, hanem rávilágított az emberi élet értelmére, egyszeri, érdemszerző és megismételhetetlen voltára.
     Egyik nap elővéve rózsafüzérét, így szólt: „Nézzétek, ez egy halászháló! Ha megtanuljátok imádkozni minden csomóját, a lelkek halászai lesztek!” És elbeszélte a népnek, hogy a szentolvasóima miként segít élőkön és holtakon, vagy épp napi gondjaikon.
     A kis szigeten végzett két hónapos evangelizálás szép eredményeket hozott. Nemcsak felújították Isten házát, de a két pap rendbe hozta „Isten templomait” is, az emberi lelkeket. Bastières atyát annyira fellelkesítette a siker, hogy ezek után „kollegájával” akár Afrikába is elment volna missziózni. A kálvinista polgármester sajnálta legjobban távozásukat, mert „ilyen békesség még nem volt a sziget belakása előtt sem!”
     Tény, hogy alapjaiban „forgatták fel” a közösség életét, persze a kölcsönös megbékélések irányába, mely annak előtte ritka ajándék volt errefelé!
     Szerencsés hazaérkezésüket követően a püspök atya meghívta két sikeres papját a három testvérrel együtt egy hálaadó szentmisére, majd az ezt követő vacsorára, ahol a pohárköszöntő során külön is kifejezte elismerését és köszönetét az eredményes misszióért. Mikor megkérdezte szentünktől, hogy van-e még valami panasza a gyomrára, ő kitért a válasz elől azzal, hogy „két hónap óta, végre ma eszik először ’nem halat’!” A valóság azonban az volt, hogy – leplezve ugyan –, de rendszerint kemény fájdalmai voltak. Most is miként a szigeten, valójában csak csipegetett és akkor is alig evett, ha történetesen nem böjtölt!

https://youtu.be/XpPOvla0CQg

Elmélkedések a Szűzanyáról és arról, hogy jelenéseivel megérintette-e az emberi szíveket és elérte-e anyai célját?

Napjainkban, a megelőző századok új eszméinek és fogalmainak a "gyümölcseit" szenvedhetjük, amelyek mind a hit pusztításának és az emberi élet elértéktelenedésének voltak előkészítői!

SZENT RITA KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK!

Casciai Szent Rita 1381-ben született az itáliai Cascia melletti Roccaporenában. Ifjúkorától szerzetesnő szeretett volna lenni, de korának állandó polgárháborús viszonyai miatt, kénytelen volt feleségül menni az egyik "bandavezérhez". Egy ikerpár fiuk született. Az erőszakos, italozó és a gyilkolástól sem visszariadó férjét türelemmel, szeretettel és állandó imával sikerült megtérítenie, amit persze a bandatársai nem néztek jó szemmel és megölték!
Rita két fiát a "vérbosszú" bűnétől a végzetes pestisjárvány mentette meg.
Ezt követően a casciai Ágoston-rendi nővérekhez igyekezett belépni, amely csak rendkívüli csodával sikerült! Megjelent neki Szent Ágoston, Keresztelő Szent János és Tolentínói Szent Miklós és a rendház zárt kapuin át bevitték a kolostorba, ahol 1447. május 22-én halt meg. Megkapta Krisztus töviskoronájának egy stigmáját a homlokán, melynek fájdalmait és a környezetére ható kellemetlenségeit türelemmel viselte. Szent Rita, Szent Ágoston lelkiségét követve a Keresztrefeszített Krisztus tanítványa lett. Átélve a szenvedések mélységeit, megtanulta megérteni az emberi szív gyötrelmeit. Így lett a szegények, a bajbajutottak és kétségbeesettek közbenjárója! Széleskörű népszerűségének magyarázata a mindennapi életszentsége, melyet úgy feleségként, anyaként, mint özvegyként, végül pedig ágoston-rendi apácaként is példásan megtudott élni.
      Casciai Szent Rita egyike a "lehetetlen dolgokban segítő" szenteknek. Bizalommal fordulhatunk hozzá megoldhatatlannak látszó élethelyzetünkben!

1900. május 22-én avatta szentté XIII. Leo pápa. Szent II. János Pál pápa így jellemezte:

Szent Rita megtestesítette a női géniuszt!

Attribútumai a tövistüske (homlokseb), a méhek és a piros rózsa, mely tiszteletének jelképe!

A kalózok 2

     A Luconi püpök, Mgr. John de Lescure a jezsuita Bastières atyát adta útitársul, aki már Pontchâteauban is segédkezett, most azonban rettegett a félelemtől. Szentünk viszont, szinte ragaszkodott az úthoz, bár úgy döntött, hogy a három fiút hátra hagyja. A legnagyobb akadály volt, egy kellően elszánt és megfizethető hajósra lelni! Végül ez is összejött, egy rozoga „halászhajó képében”, néhány rosszképű és részeges matrózzal.
     Mielőtt elindultak, Grignon atya felszólította a hajón lévőket, hogy imádkozzanak vele együtt, kérve Isten áldását útjukra. A legénység hallani sem akart az „ájtatoskodásról”, így csak a két pap imádkozott.
     Már félúton voltak, mikor valóban feltűnt két kalózhajó, egyenesen feléjük tartva a kedvező szélben. Bastières atya és a legénység most már biztosra vették, hogy a kalózok martalékává lesznek valamennyien és életüket, ha meghagyják is, valahol kegyetlen rabszolgasorsban tengethetik majd! Szentünk felszólította őket, hogy tartsanak vele, énekeljenek egy Szűzanya himnuszt és mondják el a rózsafüzért! Énekhang az összeszorult torkokat nem hagyta el, egyedül a jezsuita atya mormolt valamit reszkető ajakkal. Szentünk, kénytelen volt egyedül „felvenni a harcot”. Kereszttel és rózsafüzérrel kezében előre ment a hajó orrába és hangosan elénekelte a Magnificat-ot.
     A kalózhajók közben egyre csak közeledtek és már meredő ágyúik is jól kivehetők voltak, mikor a szél hirtelen megfordult és a hatalmas vitorlák egyszerre ellenirányba csaptak, veszélyesen megdöntve ezáltal a hajókat. A sötét monstrumok végre irányt váltva távolodni kezdtek, s a messzelátón ki lehetett venni a pánikszerűen kapkodó kalózok futkosását. Az érthetetlenül felerősödött szél egyszerűen elfújta őket. A lélekvesztő legénysége remegő lábakkal és tágra meredt szemekkel csak ezt kiáltotta: „Ez lehetetlen!” Embernek az is volt, de nem az Istenanyának, akit most már mindannyian rendben köszöntöttek: „…asszonyunk Szűz Mária, Istennek szent Anyja imádkozzál érettünk bűnösökért, most és halálunk óráján! Amen.”

https://youtu.be/5EaIhupSLHM

Elmélkedések a Szűzanyáról és arról a fájó kérdésről, hogy miért sír?

A néma anyai könnyek a legbeszédesebbek.

A kalózok 1

     1712. tavaszán a Luconi püspök magához kérette Grignon atyát és testvéri közvetlenséggel így szólt:
Magam is örömmel értesültem és imában köszöntem meg Istennek, hogy a gyűlölködés halálos cselszövéseit sikerült túlélned! Most azonban, nem hasonítható módon, olyanokat kellene meggyógyítanunk, akikre nem a földi halál leselkedik, mint rád néhány hete! A hatóságom alá tartozik ugyanis Ile d’Yeu szigete, mely valójában csak egy halászközség, de lakói oly mértékben elistentelenedtek, hogy fennáll a tömeges elkárhozás veszélye! Maga a sziget kormányzója is egy dorbézoló kálvinista, s a település bűnökben elvadult lakóinak – nagyon úgy néz ki –, az a legnagyobb öröme, ha láncra verhetnek egy katolikus papot és a legkegyetlenebb módon végezhetnek vele. Ez már sajnos, valószínűleg megtörtént egy remek bátor papommal! Ha valakit, hát egyedül téged tartalak alkalmasnak, hogy átnyújtsd nekik egyházunk talán utolsó mentőövét az Örök Életre! Egyetlen segítő papot tudok adni missziódhoz. Nem kötelezlek! Kérlek, hogy gondold át alaposan!
     A küldetés ötlete borzongással töltött el minden reálisan gondolkozó embert, különösen a három testvért, hiszen nem csak a helyszín volt életveszélyes, de még az odavezető út is, tekintve, hogy a sziget 30 km-re van a francia partoktól, s környéke hemzseg a kalózoktól. Szentünk azonban nem habozott, hanem minden fontolgatás nélkül igent mondott a püspöknek.
     Mathurin ki volt kelve magából, emlékezett mestere viccére, hogy „a kalózok majd jönnek”, és egyébként is ilyen egészségi állapotban, nem lenne szabad elvállalnia hosszabb utat. Lajos atya, azonban csak legyintett:
Ostobaság! Már nem vagyok beteg, csak időnként kissé fáradok. Ami pedig a kalózokat illeti, teljes bizalommal vagyok a Szűzanya iránt s Ő nem engedi meg, hogy ártsanak nekünk!

A merénylők

     Szentünknek jól esett az elismerés híre, de egyben számolni kellett neki a protestánsok egyre vadulóbb dühével is, mely már 1711. augusztusától, missziója kezdetétől fokozódott. Gyakran kapott figyelmeztetéseket, hogy merényletre készülnek ellene valamelyik utcában. Ilyenkor messze elkerülte azt a helyet. Ha mégis szembekerült a támadóival, egyszerűen leszerelte őket önfeláldozó nyugalmával és így szólott: „Én sokkal jobban kívánom a ti lelketek üdvösségét, mint ti az én vesztemet! Na, gyertek barátaim üssetek!”
     E szavak hallatára képtelenné váltak a cselekvésre, csak álltak merengve, s még kardjukat sem voltak képesek hüvelyébe dugni. Ezek az emberek később is rettegve gondoltak vissza azokra a percekre és arra a szelíd tekintetre, mely megdermesztette őket. Végül maguk is kételkedtek álláspontjuk helyességében.
A székesegyházban tartott nagysikerű beszéde utáni ebédmeghívás során egy merénylő mérget kevert a levesébe. Életét csupán a gyors segítség mentette meg. Így is több héten át kegyetlenül beteg volt, élet és halál közt.   Mathurin, Jean és Nicolas éjjeleken át virrasztottak, szinte haldokló 38 éves mesterük mellett. Mathurin könnyesen jegyezte meg: „Mintha előre megérezte volna, hogy a leves lesz a végzete!”. Hajdani szívós egészségét már soha nem nyerte vissza!

     Még Lajos atya bátorította a három fiút: „beteg vagyok ugyan, de nem halok meg!” És valóban összeszedte magát kissé és a katonaságnál meghirdetett missziójára már el tudott menni. A szokottnál még nagyobb tömeg gyűlt össze, mert úgy vélték, hogy rendkívüli gyógyulása, rendkívüli eseményekkel kecsegtet. Ennek végeztével még a külső kerületekbe is elmerészkedett, ahol egy este a dominikánusok templomából hazafelé menet se szó, se beszéd, hirtelen irányt változtatott, s nagy kerülővel tért haza. Társai nem értették a dolgot, másnap azonban kiderült, hogy négy marcona férfi várt rá, hogy agyonverje.

https://youtu.be/MyD_SfWWTik

Elmélkedések a Szűzanyáról és arról a fájó kérdésről, hogy miért sír?

Talán azért, mert egyre kevesebb tiszteletet tanúsítunk Fiának a Legméltóságosabb Oltáriszentségben, és egyre inkább elhagyjuk az egykor még kötelező "imádás gesztusait"!

Az önátadási ima

     Néhány hét múlva a „megfigyelők” megjelentek a püspöknél és jegyzeteik alapján pontosan beszámoltak tapasztalataikról, mely igen kedvező volt.
     Ez egy szent ember, püspök úr! – szólaltak meg szinte egyszerre. – Egyebet sem hallottunk lelkigyakorlatán, mint ami lelket buzdító, tiszta evangéliumi tanítás, szép és jó!
     A főpásztor megnyugodva hallgatta a dicsérő szavakat, majd rákérdezett a Mária-tisztelet hirdetésének mikéntjére. A tudós kanonokok egymásra néztek és a legidősebb válaszolt:
Ha mindenki megértené és gyakorolná a Grignon atya által hirdetett – Szűzanyánk iránti – odaadottságot, a világ a boldogság és az isteni béke hona lehetne!
     A megyéspüspök megelégedettséggel, mosolyogva ennyit mondott:
Hálát adhatunk Istennek, hogy ilyen hivatásai vannak, és hálásak lehetünk mi is egész La Rochelle népével, hogy az Úr ide vezérelte ezt a lelkipásztort. De mi az a kis „önátadási ima”, mely sok kálvinistát annyira indulatba hoz?
Kegyelmes uram! Azt az imát naponta legalább egyszer elmondják azok, akik gyakorolják a benső Mária-tiszteletet. Különben feljegyeztem: 

”Ó, dicsőséges Szent Szűz, Istenanya, Mária! A Mindenható Isten és az egész Mennyei Udvar jelenlétében Édesanyámnak és Úrnőmnek tekintelek! Felajánlom és Neked szentelem magam, mint rabszolgád; – testemet, lelkemet, minden külső és belső javamat – sőt jócselekedeteimnek múltbeni, jelen és jövőbeni érdemeit is! Reád bízom Szép Királynőm, hogy teljes joggal rendelkezz velem és kivétel nélkül mindazzal, ami hozzám tartozik! Tetszésed szerint cselekedj teljesen szabadon Isten nagyobb dicsőségére, a lelkek javára, időben és örökkévalóságban! Amen.”

     Ez igazán gyönyörű – mondta elismerően a püspök. Hiába morgolódnak az „anyátlan” kálvinisták! Mindenben támogatnunk kell Grignon atya misszióit.

https://youtu.be/sXzRQ8ZJEqU

Elmélkedések a Szűzanyáról és arról a fájó kérdésről, hogy miért sír?

Ezt XII. Piusz és Szent II. János Pál pápák is megválaszolták!

A nyakas kálvinisták

     Az egyik falu kocsmája a templom közvetlen közelében volt. A szentbeszéd közben behallatszott a tivornyázók zaja. Szentünk, amint befejezte a beszédet, átsietett a kocsmába, felrúgta az asztalt, és öklével kiverte a magukról megfeledkezett népséget. Még utánuk is kiáltotta, hogy: „vissza ne merjetek jönni, mert még jobban pórul jártok!”
     A babonaság is szedte áldozatait a közösségekben, ilyen volt a „szemmel verés” egymás elleni vádja is, mely gyűlölséget, széthúzást és verekedéseket szított a családok között. Igen talpraesett, meggyőző és nagy teológiai felkészültségű személynek kellett lennie annak, aki világosságot akart gyújtani a sötét elmékben. Grignon atya ilyen volt és csodálatra méltó sikereket ért el az emberek tiszta hit felé való fordításában. Megtanította őket az Istenbe és a Boldogságos Szűzbe vetett bizalomra, az egymás iránti szeretetre és az engedelmességre az Egyház törvényei iránt. Kezükbe adta a rózsafüzért és szemük előterébe állította a keresztet. Alkalmas helyen olyan feszületet állított fel részükre, amelynek látványa megragadta lelküket.
     Az emberi elvadultságnak már olyan helyei is voltak, ahol a nép teljesen elhanyagolta templomát, sőt a gabona cséplését végezte benne. Szentünk néhány önkéntessel kitakarította, kimeszelte Isten házát és a szobrokat, zászlókat is rendbe hozta.
     Természetesen a kálvinisták magukon kívül voltak ekkora sikerek láttán. Legfőképp azon, hogy soraik is megbomlottak. Sokan ugyanis, akik figyelték beszédeit, visszatértek a Katolikus Egyházba. Már a missziók kezdetén is mindent megtettek, hogy zavart keltsenek. Néhányuk odáig ment, hogy az utcán megvárva szemen köpték, bottal ütlegelték, vagy kövekkel megdobálták. Még összeesküvést is szőttek élete ellen, nem egyszer!
Ez természetesen ál-aggodalommal töltötte el a „langyosakat”. „Minek a sok körmenet, zászlók, himnuszok. Lehetne szolidabban is, ami nem provokálja a ’másként gondolkodókat’! No meg a ’Madonnának’ való állandó felajánlgatás, melyet mindig belesző programjába. Hát kell ez nekünk, Püspök úr?” – sápítoztak a „szabadelvűek”.      Ám, Mgr. Champflour türelmes volt. Elküldte három nagy tudású kanonokját, figyeljék meg és jegyzeteljenek az egykori szeminarista társ beszédeiből, különös tekintettel, amit a bensőséges Mária-tiszteletről tanít. Mi lehet az, amely ennyi embert megérint, megtérít, vagy nyugtalanságban, gyűlölködésben tart!?

https://youtu.be/GqyMIrIEcKQ

Elmélkedések a Szűzanyáról arról, hogy úm. időtálló-e a Szeretetláng üzenete?

Gamáliel rabbi evangéliumi szavai: "ha ez a terv vagy mű emberektől van, elenyészik. Ha azonban Istentől van, nem ronthatjátok le." (Apcsel 5,38-39)

Szűz Mária titka

     Amikor visszatértek a templomba, a szerpap fogadta őket, csókra nyújtva át az Evangéliumot, e szavakkal: „Erősen hiszem Jézus Krisztus Evangéliumának minden igazságát!” Utána, a keresztelőkút felé fordulva ünnepélyesen megújították keresztségi fogadalmukat, ellene mondva az ördögnek és a világ csábításainak. Végül, az oltár előtt álló Grignon atyához mentek, aki kis Mária-szobrát nyújtotta át megcsókolásra, miközben ezt mondták: „Teljesen Jézus Krisztusnak adom magamat Szűz Mária által, hogy kövessem Őt keresztemet hordozva!”
Szentünk ténykedéseit egyre több csoda és az ezekről keringő szóbeszéd követte. Többen állították, hogy szentbeszéd közben, valami benső fénytől ragyogott az arca. Egyes helyeken, kereszteket láttak az égen és betegek gyógyultak meg.
     Azoknak, akik rendszeres lelkiéletre vágytak, tanácsokat adott: Minden napjukat előre tervezzék meg.   Szemérmesen öltözködjenek! Az ima és elmélkedés történhet a házimunka közben is. Az étkezések előtt és utáni imát, a napi látogatást az Oltáriszentségnél és a rózsafüzért, lehetőleg el ne mulasszák. Napi lelkiismeretvizsgálat, heti szentmise, (legalább) havi gyónás és szentáldozás. Havonta egy órás szentségimádás, a Szűzanya, Szent Mihály és az Őrangyal tisztelete, valamint a tisztítótűzben szenvedő lelkek megsegítése szerepelt Grignon atya ajánlott napirendjében. E tanácsai a keveseknek szóltak, s az ő számukra írta később a „Szűz Mária titka” c. rövid értekezését az önfelajánlásról.
     Sikerei ellenére, vagy éppen ezért errefelé is voltak mértékadó személyek, akik hitelt adtak a rágalmaknak. Egy plébános, aki előzőleg felkérte Őt misszióra – a hamis hírverés hatására –, éjnek idején kizárta szentünket a zuhogó esőbe. A város főterén egy megdühödött anya bottal támadt rá pusztán azért, mert a templomban illetlenül viselkedő lányát rendreutasította. Lajos atya, higgadtan csak ennyit mondott: „Asszonyom, én csupán Isten iránti kötelességemnek tettem eleget, tegye ezt az ön lánya is!”

https://youtu.be/lXI_SxcApV8

Elmélkedések a Szűzanyáról. A Szeretetláng üzenetének kérése és ígérete

A Szűzanya, minden jelenésében a szentolvasó imádkozását kérte.

Hogyan mondjuk a rózsafüzért a Szeretetláng betéttel?

Adj és neked is adatik!

      Szentünk missziós útjai nyomán, újabb templomok, kálváriák, a Bölcsesség Házának nevezett szegényotthonok és erdei kegyhelyek létesültek. Természetesen botrányok és csodák is kísérték apostoli tevékenységét. A kálvinista többségű Sallertaine-ben a lakosság tüntetett ellene, de amint közeledett szentünk a templomhoz, az ajtók maguktól megnyíltak előtte. Egy szegény családban, ahol szívesen vendégül látták volna, megáldotta a lisztesládát, melyben megszaporodott a liszt. Mikor a csodás lisztből készült kenyérrel megkínálták, ezt mondta: „Adj és neked is adatik! Mivel a Gondviselés nagylelkű volt hozzátok, ti is hasonlóképp cselekedjetek a szegényekkel!”
     1711. márciusában a Luconi egyházmegye kis városkájában, La Garnache-ban kezdte el Grignon atya első igazán nagy sikereket hozó lelkigyakorlatát.
     Itt jegyezték fel szemtanúk róla, hogy látták, amint szentünk mély áhítatban, a tündöklő fehérbe öltözött Szűzanyával beszélgetett. (Ő viszont soha nem tett említést ezekről az eseményekről).
Májusban a La Rochelle-béli 
L'Houmeauba ment, ahol hatalmas tömeg előtt beszélt és százával voltak komoly megtérések. Oly szemléletes képekben tudta megjeleníteni Krisztus üdvösségünkért vállalt szenvedéseit, hogy szem nem maradt szárazon, és lélek nem maradt megérintetlenül. A szószéken olyan volt mint egy mennydörgő próféta, de a gyóntatószékben maga volt a megtestesült kegyesség, a rokonszenves szerető atya. Senki sem ment el tőle vigasztalanul.

     Minden plébánián, ahová meghívták, korcsoportok szerint tartott katekézist. Mikor távozott, hitben képzett és lelkiekben megerősödött híveket hagyott maga után.
     A missziók végén nagy jelentőséget tulajdonított a záró szertartásoknak. Ezek a gyermekek megáldásával kezdődtek, miként az Úr Jézus tette. Majd ezt követően kis kereszteket osztott ki a résztvevőknek, később Jézus Szívét ábrázoló képecskét is adott hozzá. Mindig tartott körmeneteket, melyeken ha ezrek vettek is részt, mégis mindenki tudta a helyét. Az élen Grignon atya ment az egyházközség nagy keresztjével, és Ő adta meg a hangot a Magnificat éneklésére. A nép zászlókkal, gyertyákkal kezükben követte énekelve. A Szent Szűz szobrát fehér ruhába öltözött kisleányok vitték. A bűnbánók mezítláb mentek, sokan kötéllel nyakukon, vagy bilinccsel lábukon, úgy mint Ferreri Szent Vince korában.

https://youtu.be/7F0IRSoAcnU

Elmélkedések a Szűzanyáról és Szívének Szeretetlángjáról

A lelkeket nagyon veszélyezteti az elvilágiasodás

Tanítani szünet nélkül

     A jezsuita atyáknál missziósaink hálás köszönetek közepette pakolni kezdtek. Szentünk az egyik szomorú szemű fülest saját holmijának szállítójává nevezte ki. Kellett is, mert hatalmas teológiai könyvei és egyre gyarapodó kéziratai jelentős súlyt képeztek. A másik szamár vihette a kegytárgyakat, a hozzá való kellékeket és szerszámokat.
     Vendéglátóik nem tudták mire vélni a hirtelen sietséget, hisz még szó sem esett arról, hogy hova is mehetnének. Értetlenségüket azonban a kapustestvér törte meg, aki egy lovasküldönc által érkezett levelet adott át Grignon atyának. A levélben két egyházmegyébe való meghívás volt, melyet Mgr. John de Lescure, a Luconi és Mgr. Stephen de Champflour, La Rochellei pöspök írt, akik egyébként szentünk egykori szeminarista társai voltak. A fiúk ujjongtak. „Íme meghallgatta Isten a domonkos szerzetesek és nővérek imáját!” – lelkendeztek. Lajos atya azonban hirtelen gondolkodóba esett – nem az imák gyümölcseiben való kétsége, hanem a kettős meghívást illetően. Mert bár mindkét főpásztor igazán szent hírében állott, ám egyházmegyéjük épp oly fertőzött volt a befolyásos janzenistáktól, mint Poitiers, Nantes, vagy Saint Malo! Egy dologban viszont még nagyobb hátrányban voltak. Náluk ugyanis erősen megvetette lábát a kálvinizmus.
     Grignon atya a misszió vállalása mellett döntött, mert épp ebben látta meghívásuk és ebből fakadóan küldetésük célját! Most azonban szükségesnek látta, hogy három derék segítőjét, úgy lelkileg, mint ismeretekben, alaposabban felkészítse a várható „harcra”. Röviden ismertette Jean Caulvin († 1564) ismertebb nevén Kálvin János életét, társadalmi megosztottságot eredményező és lélekromboló munkásságát, melyet tanításával okozott. Legfontosabb tételeinek egyike a predestinacio, vagyis az a hit, hogy Isten eleve elrendelte, hogy ki fog elkárhozni és ki üdvözül.  Az embernek – Kálvin szerint – nincs szabad akarata, vagyis egyesek képtelenek elkerülni a poklot, míg mások bármily rossz életet élnek is, a Mennyország boldog várományosai. A másik fő tétele az átváltoztatás tagadása, vagyis nem hisznek a kenyér és bor színe alatti valóságos jelenlétben. Semmit se szeretnének jobban, mint kiüríteni a világ összes tabernákulumát! – okított a mester.

(Alsó képünk egy mai, moszlim országban szétvert tabernákulum!)

https://youtu.be/YqtNiS0TOCI

Elmélkedések a Szűzanyáról és Szívének Szeretetlángjáról

A Szeretetláng jóváhagyása

A rózsafüzérről
május 16. hétfő 11:20 

Mária tiszteletről
május 21. szombat 10:20, 18:50
május 22. vasárnap 20:30 

A tökéletes Mária tisztelet 1.
május 28. szombat 10:20, 18:50
május 29. vasárnap 20:30

Ez még csak a kezdet!

     Már 1711. tavasza volt. A jezsuiták asztalosműhelye lehetőséget biztosított a három testvérnek, hogy nyakbavaló apró kereszteket gyártsanak, melyek két hét alatt zsáknyivá szaporodtak. A lelket próbáló események ellenére a fiúk azon vették észre magukat, hogy minden eddiginél nagyobb és elszántabb apostolkodási vágy lángolt fel bennük. Annak ellenére, hogy szinte hetek óta esett az eső, körbejárták a város zárdáit, hogy rózsafüzért és érmecskéket gyűjtsenek a nővérektől, fizetségképpen imát ígértek. Azzal nem számoltak, hogy ha netán tovább állnak, miként is viszik majd magukkal ezt a temérdek kegytárgyat,
     Ekkor zörgetett egy hatósági személy, mondván, hogy kiáradt a Loire folyó és elöntötte Nantes város túlfelét, és mivel a „domb” környékéről már mindent elszállíttattak, ők nem őrizgethetik tovább azt a két szamarat, melyekért már hónapok óta nem jelentkezik senki. Feltételezik, hogy a montforti missziósoké, jöjjenek és haladéktalanul vigyék el! Úgy lett.
     A Gondviselés által küldött két „missziós csacsi” látványa mosolyt fakasztott Grignon atya sápadt arcára és sokatmondóan bólintott, mint aki azt mondja, „ez még csak a kezdet!”. Ennek ellenére nem a pakolás jutott az eszébe, hanem az, hogy elmegy az árvízkárosultakat menteni.
     Szentünk hősies bátorsága közszájon forgott. Nem csak életét tette kockára az összeomlott házakból, tetőkről, vagy fákról való mentéseknél, hanem rátermett szervezőkészséggel irányította a csónakok „kötelékbeni” élelemszállításait. Nagyon veszélyes akció volt ez is, mert a hatalmas sodrású, megáradt, örvénylő folyó felborította még a dereglyéket is. Vállalkozása Isten segítségével mégis sikeres volt és mindenfelé a hőst, a „montforti misszionáriust” éltették, „aki életét is hajlandó volt kockáztatni felebarátaiért”!
     A megyéspüspöknek azonban ez sem volt elégséges szentünk iránti hozzáállását megváltoztatni. „Hős ide, vagy hős oda, bajkeverő!” – jelentette ki Grignon atyáról, mert a rengeteg rágalmat, mellyel elárasztották, képtelen volt feledni. Pedig ha csak egyetlen egyszer vette volna a fáradságot, hogy utánanézet bármelyiknek is, ha csak egyszer is beszélgetett volna egy órácskát Lajos atyával, talán nyugodtabb lelkiismerettel dönthetett volna személye és a dolgok fölött, főpásztori hatalmával.
     Szentünk veleszületett szerénysége ellenére is nehéznek találta elviselni a megaláztatást, az üldöztetést, a Kálvária lerombolását. Nem is annyira magáért, hanem a lelkekben okozott károk miatt.

https://youtu.be/fdv6cGvMxq0

Elmélkedések a Szűzanyáról és Szívének Szeretetlángjáról

A Szeretetláng célja, hogy egyetlen lélek se kárhozzon el!

A Kálvária 4

     A Kálváriát bontják bár, ám Ő az igazi Golgotát járta, s ha a Fájdalmas Anya nem állt volna mellette erőt adón, össze is roppant volna a kereszt alatt. „Édes jó Anyám, Gyötrelmek Anyja! Ne szenvedésemet nézd, hanem a tengernyi lelket, kiknek ne váljék mindez botránykővé! Köszönöm, hogy részt vállalhatok – ha csak egyetlen cseppjéig is –, Szent Fiad megváltó szenvedésében!”. – Így gyötrődött, így fohászkodott Úrnőjéhez, miközben – mint akit angyal erősített –, a jövő tervei bontakoztak már lelke mélyén.
     1710. november 10-én a Nantes-i dominikánusok, harmadrendjük tagjai közé fogadták szentünket. Egy csekélyke kis vigasz volt ez lelkének. Teljesült ugyanis életének egyik vágya.
     A három fiú továbbra is a jezsuiták napi teendőit segítette részt véve imarendjükben. Munkájuk közben és szabadidejükben is a beszélgetés óhatatlanul a történtekkel foglalkozott és Mathurinra hárult a komoly feladat, hogy főképp Nicolasnak elfogadható magyarázatot adjon a miértekre, hisz épp az új fiú lett legjobban kitéve a „probációnak”, mely megrendíthette volna hivatását. A Jézusnak és Máriának való teljes felajánlottságról volt szó köztük. A „kismagiszter” hangsúlyozta, „nem a siker a fontos, hanem az áldozat tiszta szándéka!” Egyedül Isten látja át egységben a múlt, a jelen és a jövő történéseit! A kudarcokat, melyek szenvedéseink egy részét okozzák,   Úrnőnknek a Szűzanya Szívének felajánlva érdemszerzőkké tehetjük a jelenben és örökkévalóságban egyaránt.   Mária az emberiség Édesanyja, türelmes alázatunkat és felajánlásunkat, majd azon lelkek megmentésére használja fel, akiket a kegyelem más módon kevésbé tudott volna megérinteni. Ami pedig a Kálvária ügyét illeti, Lajos atya világosan célzott rá, hogy a jövőben egy napon újra fog épülni, sőt szebb és teljesebb lesz, mint ez volt!

https://youtu.be/IbBNnwCUpc4

Elmélkedések a Szűzanyáról és Szívének Szeretetlángjáról

Rendkívüli kegyelmi adomány, melyet az Istenanya esdett ki a mennyei Atyától az emberiség megmentésére!

Forrás: A Frossard „Ne féljetek” Vatikán 1982. ‒ nyomán

     Crucitti professzor a műtét után azt nyilatkozta az újságíróknak, hogy a kilenc milliméteres lövedék, amely a szentatyát a hasán megsebesítette megmagyarázhatatlan utat járt be. Normálisan, egyenesen hatol be a szervezetbe, ez esetben viszont elkerülte az életfontosságú szerveket, mintha egy láthatatlan kéz irányította volna. Néhány milliméterrel elkerülte a fő ütőeret, melynek megsértése akár azonnali halált is okozhatott volna. Elkerülte a gerincvelőt, a húgyvezetéket, a csípőverőeret és más létfontosságú szerveket. Crucitti professzor és a többi műtétnél asszisztáló orvos számára világossá vált, hogy ez olyan tény, amit nem lehet orvosilag megmagyarázni, hogy ez egyszerűen csoda. Maga a szentatya is így magyarázta a történteket: „Ez egy valódi csoda volt, és tudom, hogy kinek köszönhetem ezt a csodát. Egy kéz fogta a fegyvert, egy másik pedig a golyót irányította”. Egy profi bérgyilkos 3 méterről rálőtt a fejre, a szívre és a hasra. Pontosan célzott, és biztos volt benne, hogy lövései halálosak lesznek.

Dziwisz érsek: „A Szentatya mennyei jelet látott mindebben, mi pedig – az orvosokat is beleértve – csodának tartottuk a történteket. Úgy tűnt, hogy mindent egy láthatatlan kéz irányít. A merénylet másnapján a pápa áldozott, a következő nap pedig még ágyban fekve, de velünk koncelebrált. A szentatya nem tette félre zsolozsmáskönyvét. Emlékszem, hogy a merénylet másnapján, alig hogy visszanyerte az eszméletét, máris azt kérdezte: „Már elmondtuk a kompletóriumot?” Minden este szentmisét mutattunk be és utána litániát imádkoztunk a Szűz Anyához. A szentatya a nővérekkel énekelt. A kórház dolgozóinak leghőbb vágya a miséjén való részvétel volt.

Május 23-án az orvosok azt írták a napi jelentésükben, hogy a beteg állapota már nem életveszélyes”.

Kedves Olvasóim!

Felhívom szíves figyelmüket, hogy az Apostol TV rendszeres műsorára tűzte a videóimat!

A reggel 8 órai Szentmise előtt 1-1 (külön nem jelzett) néhány perces klippemet játszák le, napközben azonban a műsor-programjába iktatva ( https://musor.tv/heti/tvmusor/APOSTOL_TV ) egy-egy hosszabb filmem is adásba kerül!

Külön felhívom a Mária Rádió azon kedves hallgatóit, akik évek óta hiányolják a máriás műsoraimat, hogy ezúttal ugyanazokat az előadásokat, vagy újabbakat videóként nézhetik meg az Apostol tévében!

Az Apostol tv. közhasznú missziós televízió  https://adjukossze.hu/adomanygyujtes/segitsd-te-is-az-apostol-tv-lelki-missziojat-2531 

Aki nem tudja tévékészülékén fogni, az elérheti az interneten: https://www.apostoltv.hu/Online-adas#gradient

Alább néhány témaköri műsorra hívom fel a figyelmet!

Tisztelettel

Begyik Tibor, a Hajnal Szép Sugara blog szerkesztője!

Május 13-én 10.10-kor: A Szeplőtelen Fogantatásról

14-én 18.50-kor: A rózsafüzérről, majd 02.25-kor A Szepl. Fogantatásról

15-én 02.25-kor: A rózsafüzérről

16-án 11.25-kor: A rózsafüzérről

17-én 03.25-kor: A rózsafüzérről

21-én 10.20-kor: A Mária-tiszteletről, majd 18.50-kor: A Mária-tiszteletről

22-én 20.30-kor: A Mária-tiszteletről

A Kálvária 3

     Szentünk bement a templomba és az oltár előtt zokogva térdre borult: „Igazságos Úr, megengeded, hogy minden elvesszen? Egy újabb Szodomát és Gomorrát fogunk látni? Mindörökre elhallgattál? Nemde teljesíteni kell akaratodat a földön, miképp a Mennyben is, hogy eljöjjön a Te Országod? Nemde megjövendölted szeretteid közül egyeseknek, hogy a jövőben megújul Egyházad? Nem fognak-e végre megtérni a zsidók a Te igazságodhoz? Nem erre vár-e Egyházad? Hát nem kiáltanak az ég minden szentjei Hozzád: ’szolgáltass igazságot!’ Nem mondja-e minden igaz a Földön: Úgy legyen! Ó, jöjj el, Jézus! Jöjj! Amen.”
     Grignon atya azonnal haza indult, ahol közben rendesen folytak a szertartások. A valóban húszezernyi ember a Kálváriára szegezett tekintettel, egyként újította meg keresztségi fogadalmát. Messzire elhangzottak az énekek és a rózsafüzér. Két pap mondott szentbeszédet és több atya gyóntatott. A hatalmas sokaság csodálatos fegyelmezettségben járta a körmenetet, melyben folyvást dicsőítették az Istent. És ez még így ment éjjel is, mikorra Grignon atya visszaérkezett.
     A dolgok látszólag rendben lezajlottak, s a nép békésen hazament, de a szóbeszédek konokul tartották magukat. Lajos atya épp eleget kívánt tenni Saint Molf-ban meghirdetett missziójának, mikor egy papi hírnök átadta a püspök letiltását, beleértve lelkigyakorlatának megtartását is. A levélben az állt, hogy a „montforti misszionárius” Nantes egyházmegyében sehol sem tarthat beszédet és nyilvánosan nem misézhet!
     Ám, a Pontchâteau-i Kálvária léte végül nem csak a püspököt zavarta, hanem elpusztítása egyenesen kormányprogram lett! Bár elásott fegyverekről már szó sem esett, de szentünket „angol kémnek” titulálták, aki azért építette volna az „erődítményt”, hogy Anglia régi birtokát, „britton földet” (vagyis brötányt), a kálváriának álcázott erőd felhasználásával visszahódíthassa! Az tény viszont, hogy a két ország valóban hadban állt egymással, de hogy a Kálváriának „hadászati” jelentősége lett volna, valószínűleg csak az íróasztalon volt kimutatható, látatlanban! Ráadásul a megyéspüspök még megszemlélni sem volt hajlandó az „erődöt”! A bontásra kivezényelt kubikusok többsége egyenesen megtagadta a „szentségtörő” munkát s végül a katonaságnak kellett – nem csekély nehézségek közepette –, a földdel egyenlővé tenni a kegyhelyet.
     A vállalkozás – Isten és az egyszerű emberek előtt – végső soron sikeres volt, s szentünket mindenütt hősként éltették. Az atya szívében mégis oly sajgó fájdalom égett, hogy már nem is érdekelte, mennyi a személyét sértő rágalom és szóbeszéd körülötte. Most csak egy vágya volt, hogy felvételt nyerhessen a Domonkosok Harmadrendjébe. A nyilvánosság elöl a Nantes-i jezsuitákhoz vonult el két hétre, ahol gyakorolhatta és megélhette egyetlen papi kiváltságát: magánmisét mondhatott. Mély átéléssel celebrált szentmiséi közben úgy érezte, hogy egy kissé részese lett Üdvözítője megaláztatásainak és kínszenvedésének.

https://youtu.be/TaIFQetHngU

Elmélkedések a Szűzanyáról, arról, hogy mi is a Szeretetláng?

"Szívem Szeretetlángja maga Jézus Krisztus".

Kedves Olvasóim!

Felhívom szíves figyelmüket, hogy az Apostol TV rendszeres műsorára tűzte a videóimat!

A reggel 8 órai Szentmise előtt 1-1 (külön nem jelzett) néhány perces klippemet játszák le, napközben azonban a műsor-programjába iktatva  https://musor.tv/heti/tvmusor/APOSTOL_TV  egy-egy hosszabb filmem is lejátszásra kerül!

Külön felhívom a Mária Rádió azon kedves hallgatóit, akik évek óta hiányolják a máriás műsoraimat, hogy ezúttal ugyan azokat az előadásokat, vagy újabbakat videóként nézhetik meg az Apostol tévében!

Az Apostol TV közhasznú missziós televízió  https://adjukossze.hu/adomanygyujtes/segitsd-te-is-az-apostol-tv-lelki-missziojat-2531 

Aki nem tudja tévékészülékén fogni, az elérheti az interneten: https://www.apostoltv.hu/Online-adas#gradient

Alább, néhány témaköri műsorra hívom fel a figyelmet!

Tisztelettel

Begyik Tibor, a Hajnal Szép Sugara blog szerkesztője!

Május 13-án 10.10-kor: A Szeplőtelen Fogantatásról

14-én 18.50-kor: A rózsafüzérről, majd 02.25-kor A Szepl. Fogantatásról

15-én 02.25-kor: A rózsafüzérről

16-án 11.25-kor: A rózsafüzérről

17-én 03.25-kor: A rózsafüzérről

21-én 10.20-kor: A Mária-tiszteletről, majd 18.50-kor: A Mária-tiszteletről

22-én 20.30-kor: A Mária-tiszteletről

Forrás: A Frossard „Ne féljetek” Vatikán 1982. ‒ nyomán

     Francesco Crucitti sebész professzor, különös indíttatásra, mondhatni csodálatos módon idejében ért a Gemelli klinikára, így emlékezett vissza e drámai pillanatokra: „Amikor fölértem a kilencedik emeletre egy nővér rám kiáltott: Gyorsan! Gyorsan! Az asszisztensek és a nővérek szinte szó szerint rám támadtak, egyikük a zakómat vette le, a másik már a köpenyemet adta rám, közben a zsebemből minden repült, a kulcsaim, az irataim, a pénztárcám. Amikor a kezemet rohantam megmosni, egyikük a köpenyemet kötötte, másik a cipőt próbálta a lábamra húzni, ugyanakkor a műtőből már egy másik orvos mondta, hogy mi a helyzet: „Vérnyomás 80, 70, tovább esik”. Amikor beléptem az altató már hatni kezdett, a pápa aludt, kezemben a szike. A sürgősségiek már mindent, ami feltétlenül szükséges volt, elvégeztek, nekem csak egy gondolatom volt: vágni, vágni azonnal, ne veszítsünk több időt. Kinyitottam. És rengeteg vért láttam. Vagy három liter volt a hasüregben. Próbáltuk elszívni, törölni, eltávolítani, hogy meglássuk végre, mi is vérzik valójában. Ekkor kezdhettem a vérzés helyét bevarrni. Amikor sikerült elállítani a vérzést, az új vért meg a szervezet elkezdte befogadni, a vérnyomás elkezdett nőni. Ekkor már nyugodtan tudtuk folytatni a beavatkozást.

Megvizsgáltam a hasüreget, és több sebet találtam benne. A vékony és a vastagbél sérült. Egyes repedéseket maga a lövés okozott, mások továbbrepedtek. A mesenterium, a bél vékony hártyája, ahonnét a vékonybélbe vezető hajszálerek indulnak, több helyen sérült. Reszekciót végeztem, átöblögettem a hólyagot, megvarrtam a szigmabelet. Ott, a vastagbél utolsó részén borzalmas seb éktelenkedett, melyet az egyik lövedék okozott. Miután elállítottam a vérzést, megvizsgáltam az érrendszert és megállapítottam, hogy milyen súlyosak a sérülések, tudatosult bennem, hogy a beavatkozás részemről elsősorban higgadtságot igényel. Tudatában voltam a helyzet komolyságának, de biztos voltam abban is, hogy az eredmény pozitív lesz.

Egyetlen életfontosságú szerv sem sérült, nem sérült sem az ütőér, sem a csípőverőér, sem a húgyvezeték. A lövedék áthatolt a keresztcsonton, miután elszakította a hasfal elülső részét. A keresztcsont előtt található érrendszeri sérülés sok gondot okozott nekünk. Hogy a vérzést megállítsuk, egy különleges anyaggal kellett az ereket bevonni. De a lövedék csak súrolta a fontosabb szerveket, melyeknek a komoly sérülése halált okozhatott volna. Úgy tűnt, az idegrendszer sem roncsolódott.

Mindez teljesen megdöbbentő volt. De mivel a beteg még mindig eszméletlen volt, nem tudhattuk biztosan, hogy az idegrendszer sérült-e. Erről csak akkor győződhettünk meg, amikor páciensünk már mozogni kezdett”.

Dziwisz érsek: „A műtét után a szentatyát az intenzív osztályra vitték. Az orvosok még tartottak esetleges gyulladásoktól vagy más komplikációktól. A következő három nap borzalmas volt. A szentatya borzalmasan szenvedett. Mindenhonnan csövek álltak ki belőle, és rengeteg helyen fel volt nyitva a teste. A szentatya, állapotához képest nagyon gyorsan gyógyult. Az intenzív osztályon május 18-ig maradt”.

(folyt.)

A Kálvária 2

     A munkálatokat természetesen Grignon atya irányította a három „szárnysegéd” fiúval. Az egyik nagyobb sánckör vonalában 150 fenyőt ültettek, a Rózsafüzér 150 Üdvözlégye száma szerint és „tizedenként” pedig egy-egy ciprust, azaz 15-öt a Miatyánkok jelölésére. A Kereszthez kivágtak egy 15 m-es vadgesztenyefát, melyet 12 ökör vontatott a helyszínre. Az építkezés közepette szentünk azért el-elment missziózni a környező településekre, így Herignac-ba és Bouguenais-ba.
     Végül 15 hónapi kemény munka után 1710. augusztusában befejeződött a Kálvária. A hatalmas keresztek és a szobrok messziföldről láthatók voltak, ráadásul a Golgota szobrai és keresztjei között ki volt feszítve egy 27 méter kerületű hatalmas rózsafüzér. A domb alján kápolnák és kertek az üdvtörténet számos megjelenítő helyeiként, Ádám és Évától egészen a Jeruzsálemi templom kicsinyített építményéig. A felszentelés szeptember 14-re, a Kereszt Felmagasztalásának ünnepére volt kijelölve. De valahogy túl szép volt minden, semmint, hogy igaz legyen!
     Már szeptember 13-a reggelén úgy látszott, hogy Franciaország minden útja Pontchâteau-ba vezet. Távoli vidékekről is ezrével indultak gazdagok és szegények egyaránt. Szentünk azonban baljós levelet kapott a püspöktől, mely nem sok jóval kecsegtetett, hiszen már minden „be volt harangozva”. Grignon atya mikor felbontotta, halálsápadt lett. A fiúk, különösen Mathurin, kinek már volt „némi tapasztalata”: régóta rosszat sejtett „túl szép mindez, hogy igaz legyen!” Mesterükről látták, hogy a rosszullét környékezi.
– Drága atyám! Mi áll benne? – kérdezte Nicolas.
     Az atya sápadtan csak ennyit mondott:
– A püspök megtiltotta a holnapi szentelést!
– De hiszen az a tíz-húszezernyi ember, azok mit szólnak majd? Biztosan már megint a Janzen követői! – jajongott Mathurin.
– Nem kell aggodalmaskodni!  A püspök a mi elöljárónk, engedelmeskednünk kell, mégha indítékait nem is ismerjük! Bizonyára egy más időpontot tartana megfelelőbbnek! – válaszolta nagyot sóhajtva az atya. – Azonnal indulok Nantes-ba, beszélnem kell a főpásztorral!
– De hiszen 96 kilométert 24 óra alatt oda-vissza képtelenség megtenni atyám! – sopánkodott Jean.
– Meg kell tennem a több ezer emberért! – válaszolta, és útnak is indult.
     A helyzet azonban sokkal de sokkal rosszabb volt, mint azt akár rémálmában gondolhatta volna szentünk. Még csak félúton járt mikor találkozott egyik paptársával, akitől megtudta, hogy a püspököt teljesen felpaprikázták a janzenisták azt terjesztve, hogy nagymenynyiségű fegyver van elásva a földhalom alatt, a partraszálló angol seregek számára. A főpásztor alighanem le fogja bontatni az egész Kálváriát. Ne is menjen tovább!
– Na ennek egyetlen haszna lenne, be kéne látnia az aljas szándékokat, mellyel traktálják! – mondta keserű gúnnyal Lajos atya.

https://www.youtube.com/watch?v=hBGwt_Rfo3E

Elmélkedések a Szűzanyáról és Szívének Szeretetlángjáról

A Szeretetláng éppen úgy, mint az Isteni Irgalmasság üzenete, az elhatalmasodó bűnnel szemben a határtalan isteni szeretetből fakadó és túláradó kegyelem jele!

Forrás: A Frossard „Ne féljetek” Vatikán 1982. ‒ nyomán

     II. János Pál a kórházba szállítás perceire így emlékezett: „Emlékszem az útra. Még egy ideig eszméletemnél voltam. Volt egy olyan érzésem, hogy túl fogom élni. Mondtam Stanisław atyának, hogy megbocsátok a merénylőnek. Arra, hogy a kórházban mi történt, már nem emlékszem.” Amikor a pápát behozták a kórházba, már minden elő volt készítve a műtéthez, de a sebesültet is elő kellett készíteni. Mindez percek alatt történt, miközben ő élet és halál között volt!

Amikor a haldoklót a műtőbe szállították a tizedikről a kilencedik emeletre, már mindenki Crucitti professzort kereste, aki csodával határos módon épp időben érkezett a Gemelli klinikára.

Dziwisz bíboros: „Francesco Crucitti sebész professzor különleges szerepet kapott. Később bevallotta nekem, hogy aznap nem volt ügyeletes, épp otthonában tartózkodott, amikor valami a klinikára vonzotta. Már a kocsijában ült, amikor rádión keresztül hallotta, hogy mi történt. Azonnal elvállalta a műtétet, asszisztensei Manni professzor, sürgősségi szakorvos, dr. Manzoni kardiológus, dr. Breda belgyógyász és a vatikáni orvos voltak. A betegek kenetét a szentatyának pillanatokkal a műtét kezdete előtt szolgáltattam ki, néhány perccel 18 óra előtt. A műtőben tolongtak az orvosok. A helyzet nagyon komolynak tűnt”. A műtétre való előkészítéskor megállapították, hogy a pápa állapota kritikus. Rengeteg vért veszített, vérnyomása életveszélyes szintre csökkent. Pulzusa már alig volt érzékelhető. A vérveszteség mértéke miatt a halál bármely pillanatban beállhatott volna.

Dziwisz érsek: „A vért, amelyet a szentatyának próbáltak adni, a szervezete nem fogadta be. A klinikán azonban voltak ugyanolyan vércsoportú orvosok, akik gondolkodás nélkül vért adtak a pápa életének megmentésére”. A remény lassacskán visszatért, amikor a műtét közben kiderült, hogy az életfontosságú szervek közül egy sem sérült. A műtét rendkívül bonyolult volt. 5 órán és 20 percen át tartott. Az egész hasüreget ki kellett tisztítani, a vérveszteség következményeit jóvá kellett tenni és szükség volt 55 cm bél kivágására.

(folyt.)

A Kálvária 1

     1709. áprilisában Grignon atyáék újabb fontos megbízatást kaptak. A Nantes-től 48 km-re fekvő Pontchâteau-ba kaptak missziós megbízást. Itt a három hét alatt annyi kegyelmi megnyilvánulásban volt részük, hogy Lajos atya úgy érezte, merőben más evangelizációs módszert kell alkalmaznia. Eszébe jutott a Mont Valiér-i Kálvária és akkori gondolatai, melyeket talán épp itt lehetne megvalósítani.
     Elképzeléseit közölte néhány pappal és hívővel, akik hallva terveit, egész fellelkesültek. Az elképzelésért a megyéspüspök is lelkesedett. Már a telket is kijelölték, ahová hatalmas körsánc közepén dombot emelnének és annak tetején állna egy hatalmas kereszt. A munkát el is kezdték, mikor szentünknek kétségei támadtak a legmegfelelőbb hely tekintetében. Eszébe jutott, hogy Szent Aubert püspöknek is hasonló gondja volt, mikor a Mont Saint Michel-i templom helyét akarta kijelölni.
Egy reggel a sziget egyik lankás mezején megtaláltak egy, az előzőkben elveszett tehenet békésen kérődzve, melyről már azt hitték, hogy vadállatok áldozata lett. Nos azon a mezőn kezdték el a munkálatokat. És most Grignon atya is hasonló „égi jelet” várt, valami rendkívüliséget, melyben megnyugodhatna határozatlan lelke. A munkát leállította és a közeli kápolnába vonult imádkozni, így töltve az egész éjszakát. Reggel amint a munkások megérkeztek, imára hívta őket a kápolnába. Amikor azonban mindannyian kimentek a munkaterületre, érdekes dologra lettek figyelmesek. Két fehér galamb folyton-folyvást leszállt a friss földkupacra és csőrükkel belé kapva elrepültek. Elindultak tehát kifürkészni, hogy hová hordják a galambok a földet. Hosszas séta után meglepő látványban volt részük. Egy piciny friss halom mellett a galambok vidáman turbékoltak. A hely, egy gyönyörű lankás domb tetején volt, végül is nem messze a várostól, körös-körül szépséges panorámával.
– Barátaim! – kiáltotta lelkesen az atya, – ez a mi helyünk, íme a Kálvária helye, itt fogunk építkezni!
     Még aznap hozzá is fogtak a kijelöléseknek és másnap már jött a falu apraja-nagyja talicskákkal, hogy összehordja a domb tetejére tervezett 20 méter magas kúpot. Az építkezésnek azonban akkora híre lett, hogy nemcsak  Franciaországban, de még Hollandiában és Spanyolországban is érdeklődést keltett. A népek pedig jöttek dolgozni, nem csak az egyszerű emberek köréből, hanem hintós nagyurak is kivették részüket a fizikai munkából! A csoda az volt, hogy soha senki sem fáradt el, még az úri hölgyek is bírták a csákányozást. Végtére is Krisztus megdicsőített Kálváriájáról volt szó.
     A nagy és segítőkész forgatagból melléjük szegődött egy Nicolas nevű fiú, aki hajlandóságot mutatott, hogy szentünk és a két testvér mellett ő is törekedjen az imádságos, engesztelő életre. Lajos atya, mindjárt Mathurin felügyeletére bízta az „újoncot”, mert – mondhatni – Mathurin volt a „novicmagiszter”.

https://youtu.be/sJSe3lwTnt4

Elmélkedések a Szűzanyáról és Szívének Szeretetlángjáról

Exorcisták tanúsága szerint Mária Szíve Szeretetlángja nagyban elősegíti az ördögűzés sikerét! 

Forrás: A Frossard „Ne féljetek” Vatikán 1982. ‒ nyomán

     1981. május 13-án a szerdai pápai kihallgatás során a szentatya a Szt. Péter téren pápamobiljával másodszor ment körbe, amikor a Bronz-kapuhoz közeledve, 17.17-kor egy török terrorista, Mehemet Ali Agca három méteres távolságból háromszor rálőtt a pápára (a negyedik lövésnél pisztolya megakadt). Lövéseivel eltalálta a szentatya hasát, jobb könyökét és jobb kezének mutatóujját.

Stanisław Dziwisz érsek így emlékezik vissza az eseményre: „Borzasztó dörrenést hallottunk. Rögtön felfogtam, hogy valaki lőtt. De kicsoda? És akkor megláttam, hogy a szentatya megsebesült. Imbolygott, de nem látszott sem vér, sem sebesülés. Azt kérdeztem: hol? A hasára mutatott. Még azt is megkérdeztem: nagyon fáj? Azt felelte: igen. Mögötte állva folyamatosan tartottam, nehogy elessen. Félig fekve rám támaszkodott a kocsiban, és így odaértünk a mentőautóhoz, amely a vatikáni falakon belül, az elsősegély pontnál állt.

A szentatya szeme le volt csukva, nagyon szenvedett, rövid fohászokat imádkozott. Ha jól emlékszem, leggyakrabban ezt mondta: Mária, édesanyám! Mária, édesanyám! Buzzonetti doktor és Kamil testvér, egy ápoló együtt jöttek velünk a mentőautóban. Nagyon gyorsan hajtottunk. Párszáz méter után a mentő szirénája elnémult. Azt a távolságot, amit általában az ember fél óra alatt tesz meg, mi nyolc perc alatt tettük meg, és mindezt a nagy római forgalomban!

Útközben a szentatya borzalmasan szenvedett, és egyre gyengülő hangon fohászkodott. Egy szóval sem panaszkodott vagy siránkozott, végig elmélyülten imádkozott és elmélkedett. Később elmondta nekem, hogy egészen a kórházba érkezésünkig magánál volt, csak amikor megérkeztünk, akkor vesztette el az eszméletét.

A klinikán döbbenten fogadták – nem is csoda. A sebesültet a tizedik emeletre vitték, ahol egy szoba az ehhez hasonló különleges helyzetekre volt előkészítve. A szentatyát – állapota stabilizálása után – azonnal a műtőbe vitték.”

(folyt.)

(Gemelli clinica)

A poéta

     Kortársai szerint szentünk részesült a Szent Szűz látomásaiban. Gyermekek és egyszerű emberek látták, amint „egy gyönyörűséges Úrnővel” társalgott. Ő azonban sohasem beszélt erről.
     Grignon atya mindig fel tudta ébreszteni a szunnyadó lelkiismeretet és mozgósítani az ellanyhult szabad akaratot. Az egyéni és közösségi gondolkodás valóban felpezsdült abban az egyházközségben, melyben szentünk akár csak néhány hétig is tevékenykedett. Gondot viseltek a szegényekre, kijavították a templomokat, gondozták az oltárt és a szobrokat. Célja érdekében igen merész volt. Egyszer, a vasárnap tartott vásáron keresztül vezette a körmenetet, sikerrel! Képes volt valamely pap társával bemenni a bordélyházba, s ott a szobákban letérdelve, feszülettel a kézben elmondtak egy Üdvözlégyet, majd szentünk megcsókolva a padlót, oly megnyerően kezdett prédikálni, hogy a férfiak elódalogtak, a nők pedig vagy zokogva, vagy „sóbálvánnyá” meredve hallgatták, majd valamennyiük letérdelt.
     Azért, hogy az általa tanított vallásgyakorlat az Ő távozásával feledésbe ne merüljön, igyekezett az embereket rászoktatni a pontos és rendszeres lelkiéletre. Ezért az erkölcsi hozzáállás alapjait és a napi élet közbeni röp-fohászokat, imákat versbe szedte, vagy dallamos énekekként tanította. Különösen az ifjúság erkölcsi tartását és öntudatosítását tartotta fontosnak.
Szentünk ilyen és ehhez hasonló verseket írt:

Kinek áll a bál?

Ó, balga ifjak, kik a lármás, önfeledt táncban oly vidáman pörögnek,
nem veszik észre, hogy középütt ott a körben kaján ördögök hörögnek!
Mert jó társaság-e az, melyben az ördög, körödnek társa,
hát egyiktek sem veszi észre, hogy a csillogó táncterem a kísértő lakása?
Ó végzetes mulatság, mely a szíveket oly könnyedén a bűnre csábítod, a szentek mind rettegtek tőled, mert a lélek erkölcsi
gátjait könnyen kijátszod!
Az éjszakában halovány a bűn, mert a sötétben nem látszik az árnyék, ha az éj látná azt a sok rosszat, mi ered a bálból, maga is vörössé válnék!

Az élet hajója

Semmi sincs az ég alatt, mi folyton ne változna,
ó, Örök Mindenható!
Mint jégen, úgy forog a világ, s biz’ össze is dől majd,
mert minden csak múlandó!
Higgyétek el emberek, az örökkévalóságon kívül,
semmi sem marad,
Éljetek a felkínált kegyelmekkel, mert az idő
rajtatok is túlhalad!
Elmúlik a csodás élet, és tova úszik, mint vízen imbolygó hajó.
Még éltünkben döntenünk kell végleg, hogy mi a gonosz és mi az igazi jó!

     Beszédeinek hatására nemegyszer könnyezni kezdett hallgatósága. Az egyik templomban oly sokan zokogtak hangosan, hogy ez már zavarta Őt a beszédben, ezért megkérte őket: „Kedveseim, ne sírjatok, mert ezzel akadályoztok engem, és végül nekem is sírnom kell. Mert nem elég megindítanom szíveteket, az értelmeteket is fel kell világosítanom!”

https://www.youtube.com/watch?v=c9kIAdZ81vw

Elmélkedések a Szűzanyáról és Szívének Szeretetlángjáról

"Szeretetlángom szelíd fénye gyújtani, gyulladni fog az egész földkerekségen, és a sátán megalázottan és tehetetlenül hatalmát veszti. Csak ezt a vajúdást ne akarjátok meghosszabbítani.” (III/130)

május 8.

Szent Mihály arkangyal Garganó-i megjelenésének, és a Főangyal segítségével 492-ben aratott pogányok feletti győzelmének emlékére.

VIDEÓ: https://youtu.be/huYCXv0CEBMhttps://youtu.be/huYCXv0CEBM

https://youtu.be/r42bX0x4LJI

Elmélkedések a Szűzanyáról és Szívének Szeretetlángjáról

A Szeretetláng nem egy újabb ájtatossági forma, nem a Mária-tisztelet újabb megnyilatkozása, nem is mozgalom a szó szűk értelmében, és nem egy újabb kegyelmi ígéret csupán, hanem az isteni kegyelem szíveket megérintő HATÁSA!

A korántsem magányos merénylő

Agca kezdetben továbbra is kitartott amellett, hogy a merénylet a KGB összeesküvése volt, de miután két ismeretlen férfi meglátogatta a börtönben, ezt követően elhallgatott.

A szakértők egyetértettek abban, hogy a török Agca nem tudott volna egyedül megszökni egy szigorúan őrzött török börtönből. Amiként kellő úti okmányokat, fegyvert és repülőjegyet sem tudott volna komoly segítők nélkül szerezni! Mindazáltal a többi cselszövő kiléte továbbra is rejtély maradt.

A bolgár titkos dokumentumok bizonyítékot tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy a támadást a szovjet KGB tervezte az egykori Kelet-Németország Stasi és a bolgár titkosszolgálat részvételével.

János Pál 1983-ban találkozott Agcával az olaszországi Rebibbia börtönben és megbocsátotta neki a lövöldözést. Ali Agca két dolgot nem értett, hogy miként maradhatott életben a pápa, a másik pedig az, Mohamed próféta lányának neve, hogyan keveredett az ügybe, és ki az a Fatimai Szűz, akinek köze van a pápa csodás életbemaradásához?

(Internetes források nyomán!)

(folyt.)

Háromnapos lelkigyakorlat

     A missziók megkezdése előtt Lajos atya mindig pontosan meghatározta, hogy kinek mi lesz a feladata, mindig magának tartva mag a szegények lelki és anyagi gondozását. A koldusokat meghívta asztalához, akármilyen visszataszítóak, vagy büdösek voltak is, viszont mindig megtérítette őket, akárhogy makacskodtak is.
     A missziók alkalmával rendszerint volt hitoktatás is, melyet mindig maga vezetett. A segítő testvérek ezt követően átismételtették az egészet. Szentünk beszédeinek sikere annak tudható be, hogy egyetlen szempillantás alatt képes volt felmérni a szükséget hit és erkölcs dolgában. Még mindenkori szállásán is fogadta azokat, akik tanácsért felkeresték. Lehunyt szemmel hallgatta őket végig, s csak a végén értékelte ki a hallottakat.
Szentbeszédeiben se nem korholt, se nem könyörgött és nem is tett fel „költői kérdéseket”. Egyszerű és közérthető szavakkal fejtette ki hitünk tanítását. Hallgatóságának emlékezetébe idézte a parancsolatokat és megtanította őket imádkozni. Egyetlen szentbeszéde sem hangzott el, hogy ne méltatta volna Isten Anyját, a Boldogságos Szent Szüzet és az Ő mindenkor segítő hatalmát! Világos és életszerű tanítása gyakran megnyerte a protestánsokat és meggyőzte a világias gondolkodókat is.
     Kiválóan tudott háromnapos lelkigyakorlatokat adni a halálra való felkészülésről. Kifejtette az élet célját, a halál elkerülhetetlenségét, közeliségét, bizonytalanságát és sokaknak rettenetes voltát. A harmadik napon közös szentáldozás volt, melyre mindenkinek gyónással úgy kellett felkészülnie, mintha utolsó áldozása lenne. Előző este drámai jelenetben mutatta be a halált. A templom közepén egy széken eljátszotta a haldoklót. A két testvér közül egyik a jó angyalt, másik a kísértőt játszotta. Ezek küzdöttek a lélekért, akinek hamarosan meg kell jelennie az Úr ítélőszéke előtt. Az ördög igyekezett kétségbe ejteni bűneinek felsorolásával, míg a jó angyal bűnbánatra buzdította és Isten irgalma iránti bizalomra késztette.

https://youtu.be/CA5dZ_3PvcU

Elmélkedések a Szűzanyáról és az ő emberiségmentő szerepéről

Grignon szerint a Szűzanya jelenéseivel az emberiség aranykorszakát készíti elő.

Az Örök Bölcsesség

     Szentbeszédeiben, különösen az adventi időszakban, az Örök Bölcsesség megtestesülésének csodájáról beszélt: „…Mekkora csoda! Az Örök Bölcsesség a mi Urunk és Üdvözítőnk le akart szállni egy szűz ölébe, hogy annak liliom tisztaságában nyugodjék! Ezért küldte Gábriel arkangyalt, hogy általa köszöntse és beleegyezését kérje megtestesüléséhez, melyre a Legszentebb Szentháromság, az összes angyallal és az egész teremtés évezredek óta várakozott.
     Szűz Mária alázatosan felelt Teremtőjének; ’Íme az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te Igéd szerint!’ És ezzel létrejött az ég és föld csodája, ezáltal nyilvánult meg Isten szeretetének túláradó bősége. Az Ige Testté lett!
Isten, az Örök Bölcsesség tehát emberré lett anélkül, hogy megszűnt volna Istennek lenni, és Ő az Istenember, Jézus Krisztus, a mi Édes Üdvözítőnk – kedves Testvéreim, itt van közöttünk!”
     Lajos atya szentbeszédeinek két sarokpontja volt: az Oltáriszentség és az Istenanya. Beszéde eköré épült. A bűnnel kapcsolatban, mindig felhívta a figyelmet a bármikor beköszönő halálra, a kárhozat veszélyére, és a Szentségekkel való rendszeres élet szükségességére.
     A két testvérrel hetek alatt hatalmas népszerűségre tettek szert (ennek ellenére még ez év közepén el kellett hagyniuk Nantes egyházmegyét!). Az egyik helyen oly kitörő lelkesedéssel fogadták őket, hogy keresztekhez szokott szentünk majdnem otthagyta az egybegyűlteket. A megaláztatások iránti „vágya”, hamarosan teljesült.     Egy plébános, aki hallani sem akart a misszióról, püspök mellett dolgozó barátja intézkedésére mégis kénytelen volt Grignon atyát a szószékre engedni. A plébános viszont úgy állt bosszút, hogy a beszédet követően stólában és karingben ő is szólott a néphez: „Szánom a tömeget, mely részvéttel tölt el engem. Mint papotoknak, kötelességem figyelmeztetni benneteket, hogy csak fecsérlitek a drága időtöket efféle missziók látogatásával, mert nem tanulhattok belőle egyáltalán semmit! Jobban tennétek, ha otthon maradva inkább dolgoznátok megélhetéstek és gyermekeitek érdekében. És ezt teljes komolysággal mondom nektek!”
     Szentünk szemrebbenés nélkül hallgatta végig a „kedves” buzdítást. Ezt követően viszont letérdelt a plébános előtt, s szó nélkül meghajtotta a fejét. Ez a missziója is hihetetlen sikerrel zárult.

Ki volt kivel?

     Mehmet Ali Agca török nemzetiségű bérgyilkos 1981. május 13-án rálőtt II. János Pál pápára, amikor egy nyitott autóban haladt a Szent Péter téren. A pápát a hasán, a bal kezén és a jobb karján találta el, de a golyók elkerülték a létfontosságú szerveket.

Agca azt állította, hogy egyedül tervezte el és valósította meg a merényletet a Katolikus Egyház elleni gyűlöletből. Egy évvel később azonban a terrorista megváltoztatta vallomását, és azt kezdte állítani, hogy a bolgár titkosszolgálatok készítették elő a támadást, és vele szerződést kötő személyeket meg is nevezte.

Az olasz hatóságok elrendelték három bolgár – Szergej Antonov, a Balkan Airlines római irodája vezetőjének, Todor Aivazov, a római bolgár nagykövetség pénztárosának és Zhelyu Vasziljev, a katonai attasé titkárának a letartóztatását.

Sajnálatosan, csak Antonovot fogták le 1982. november 25-én, mert a másik kettő értesülve, hogy Agcát letartóztatták, még aznap hazautaztak Bulgáriába. A bolgár kapcsolatról szóló hírek felvillanyozták a világot.

Antonovot Olaszországban bíróság elé állították a pápa elleni támadás előkészítése miatt, ám az olasz ügyészek a vádat nem tudták bizonyítani, annak ellenére, hogy fotókkal igazolható, hogy Agca mellett milyen nagy érdeklődéssel figyelte a lövés eredményét! (lásd a lenti képeket!) A vádak szerint a bolgár titkosszolgálat 1,2 millió dollárért bérelte fel a profi bérgyilkos Ali Agcát a pápa meggyilkolására. Mindezt a szovjet KGB parancsára, amely félt a lengyel pápa befolyásától az akkori kommunista Kelet-Európában.

Végül Antonovot 1986-ban, négyéves tárgyalás után felmentették, aki ezt követően visszatért Bulgáriába. Nem volt hajlandó nyilvánosan beszélni a börtönben töltött idejéről. Lelki és fizikai egészsége gyorsan romlott, magányosan élt, mígnem 2007. augusztus 1-jén holtan találták a lakásában.

(Internetes források nyomán!)

(folyt.)

A rózsafüzér kegyelmei

     Gyakran beszélt látogatóinak a rózsafüzér-imával elérhető kegyelmekről, melyet az emberek a vadgesztenyékből készített hatalmas rózsafüzéreken csoportosan mondtak. Nap mint nap, szent énekektől volt hangos az erdő.
A néplélek intenzív gondozásának szerte a környéken meg voltak a gyümölcsei. Szentünk, olykor elhagyta remeteségét, hogy meghívásra szülővárosában, tartson egy-egy lelkigyakorlatot. Ám, a janzenisták ezt már nem nézhették tétlenül. Felkeresték Saint-Malo püspökét, s a jól kitalált vád az volt ellene, hogy az egyházközségektől magához csalogatja a embereket.
     A püspök először csak a szentbeszédtől és a gyóntatástól tiltotta el, de a jezsuiták közbenjárására ezt átmenetileg úgy módosította, hogy ’plébánosi meghívás esetén beszélhet’! A Szent Lázár kápolnában viszont még a gyermekeknek sem tarthatott hitoktatást. Szentünk végül egy ferences harmadrendi asszonyra bízta a kápolna gondozását.
    1708. májusában a két fiú zúgolódása ellenére nagy szívfájdalommal bár, de elhagyták a kis remetelakot.
Grignon atya úgy gondolta, hogy Nantes városában folytatják munkájukat. Meglepetésükre nagy örömmel fogadták őket, különösen az általános apostoli helynök. Az első megbízatás a városon kívül eső Saint Similienben volt, s a jezsuitáktól még két segítőtársat is kaptak maguk mellé, előbb Joubert, majd Bastières atyák személyében. A karácsonyi időszakban, egymást érték a missziók. A két testvér mindenhol a „remeteség” idején készített rózsafüzéreket és nyakbavaló kereszteket osztogatták. Ezek a megszentelt tárgyak olyan becsessé váltak a nép körében, hogy utódról-utódra hagyományozódtak!

https://www.youtube.com/watch?v=D0B3x7Shb4k

Elmélkedések a Szűzanyáról, arról, hogy Egyházunkban egységes-e a Mária-tisztelet?

A kritikus Mária-tisztelők rendszerint öntelt és tanult bölcselkedők, akikben alapjában van némi tisztelet Szűz Mária iránt, de akik leértékelnek minden áhítat-gyakorlatot, melyet jó Anyánk tiszteletére az egyszerű emberek jámborul végeznek.

A Szűzanyának szenteljük magunkat

     1707. szeptembere volt és már megint nyakukon az ősz. Mindhárman azon voltak, hogy mihamarabb rendbe hozzák a Szent Lázár kápolnát a házikóval és teleljenek ott, hiszen a közelben még forrás is van. A gondolat egyezett Lajos atya indíttatásaival, mert minden nagy nehézség és kudarc után a magányban keresett menedéket. Most ráadásul a két testvérért is felelősséget érzett, de ez nem kedvetlenítette el. Valahogy ráragadt a két fiú példás lelkesedése. Útnak is indultak szülővárosa felé.
     Szinte hetek alatt elkészültek az alapvető „állagmegóvások”. A két legény keze alatt égett a munka. Annak ellenére, hogy Grignon atya kemény böjtöket kényszerített magára, mindenből alaposan kivette részét. Most aztán érvényesíthette művészi hajlamait is, hiszen nem csak rendbehozta az ott talált „Holdon álló Szüzanya” szobrot, melyet a Bölcsesség Úrnőjének nevezett el, hanem fából faragott egy gyönyörű nagy Korpuszt is kereszttel, mely a szentély ékessége lett. Fa volt bőven, így a kápolna külső fala mellett, köröskörül térdeplőket létesítettek. Hálaadásul, szentünk így imádkozott:
„Legédesebb Anyám! Kérlek, sok jó származzék erről a kis kegyhelyről. A legdrágább kegyelmeidet add azoknak, akik ide zarándokolnak a Te tiszteletedre, ó Bölcsesség kegyes Úrnője! Amen.”
     Nem maradtak el a zarándokok sem, jöttek még télen is. A jó asszonyok hozták a temérdek élelmet és ruhaneműt, hogy a „szent remeték” meg ne fagyjanak! Szentünk pedig evangelizált szinte éjszakába menően! Grignon atya szívvel-lélekkel beszélt a Szűzanyának való felajánlottságról és rövid imákat tanított hallgatóinak: „Ó, legédesebb Jézusom, egészen a tiéd vagyok legszentebb Édesanyád által!”
     Hangsúlyozta tanításában: ha teljesen a Szűzanyának szenteljük magunkat, méltányos, hogy mint szolgái, vagy rabszolgái, mindent Érte és Vele tegyünk! Ez persze nem jelentheti azt, hogy az Istenanyát tekintenénk életünk és cselekedeteink végső céljának, hiszen a mi végcélunk egyedül Jézus Krisztus – csupán, Ő a legkönnyebb út, hogy Hozzá juthassunk! Mint jó szolgáknak, vagy rabszolgáknak nem szabad tétlenül maradnunk, hanem Mária oltalmába és a segítségébe vetett bizalommal kell nagy dolgokra vállalkoznunk, apostolkodnunk, és mentenünk a lelkeket!
     Erélyesen kell fellépnünk azokkal szemben akik Szent Fiát megbántják (pl. a káromkodással). Védelmezzük Édes Szűzanyánkat, hogy az emberek ne bántsák meg Őt, és törekednünk kell, hogy szolgálatára minden lelket megnyerjünk. Jutalmunk pedig az, hogy a Szűzanya által felbonthatatlan kapcsolatban egyesülhetünk Jézussal, az időben és az Örökkévalóságban…!

https://www.youtube.com/watch?v=i8pmuk5s6JA

Elmélkedések a Szűzanyáról, arról, hogy mi haszna van a bensőséges Mária-tiszteletnek

Soha nem vagyunk egyedül, mert van nekünk Anyánk az égben!

CSÍKSOMLYÓ https://youtu.be/VHLOdkBHEQ0

Isten bölcsességét hirdetve

     Amikor Grignon atya ránézett egy-egy emberre, érezhető volt, hogy a lélekbe látott. Azok, akiknek lelke mélyén nem látott őszinte bűnbánatot, kinek a lelkét elhallgatott (meg nem gyónt) bűnök szennyezték, azoknak oda sem nyújtotta pápai búcsúkkal felruházott feszületét. Sajnos, a „kizártak” között voltak apácák is, akiknek az volt a vétkük, hogy intézetükbe „lenge öltözetű” leányokat is befogadtak, jóllehet Lajos atya kérve figyelmeztette őket.
     Az, hogy szentünk nyilvánosság előtt megszégyenítette a nővéreket, bizonyosan arányos „büntetés” volt konokságukért. Ám a kifogásolt intézmény Jean Leuduger atya felügyelete alatt állott és be is következett az, ami várható volt anélkül, hogy erről szó esett volna, Leuduger atya rövid úton felmondott sikeres misszionáriusának. Indokként egy teljesen „mondvacsinált” esetet említett, miszerint egy általa elmondott szentbeszéd után, Grignon atya perselyezett, ami náluk nem szokás! Szentünk hiába magyarázta, hogy mindezt segítségként, és – miként tapasztalhatta is – a közösség számára tette! Megjegyezte továbbá, hogy ha ez az elvárás, többé nem fordul elő… – fogadkozott szegény Lajos atya –, mindhiába! Mennie kellett. A missziós csoport vezetője valójában már kezdettől fogva féltékenyen szemlélte szentünk sikereit és elképesztő népszerűségét.
     Ez a jó Leuduger atya olyan, mintha féltékeny lenne, pedig ő is, mi is Isten Országát hirdetjük! – mondta Mathurin, Nicolas pedig helyeslően bólintott.
     Nézzétek, ő igen nagy tudású és elismert pap, épp ezért roppantul fáj, hogy csupán fél évet bírt ki „igehirdető” kapcsolatunk. Sajnos, egészen biztos, hogy én hibáztam! – válaszolt Lajos atya, majd folytatta: – Ő kiváló hitszónok, de kevés szónok mondhatja el Szent Pállal: Mi Isten Bölcsességét hirdetjük. Legtöbbjük saját eszének természetes ismeretéből beszél, vagy azt ismétli, amit a könyvekben talált… ezért nem képesek sokakat megtéríteni szavukkal. De ha a pap részesül az isteni Bölcsesség adományaiban, akkor hallgatói nem tudnak ellenállni neki, nem tudnak ellenállni a Léleknek. Az ilyen ember sose beszél hiába! Tudjátok fiaim, magam is ezt szeretném elérni egyszer! – fejezte be az atya.

SZENT FLÓRIÁN
május 4.
 † Lorch (Felső-Ausztria), 304. május 4.Magas rangú katonatiszti családból származott, és ő is a császári hadsereg tisztje lett. A 3. sz. második felében szolgált, és megtért a keresztény hitre. A század utolsó évtizedei aránylag nyugodtan teltek az Egyház számára, így Flórián békességben vehetett búcsút a hadseregtől. Mint kiszolgált katona Noricum tartományban, Mantemban telepedett le.

Diocletianus császár alatt, 303-ban ismét kitört az egyházüldözés. Amikor Flórián megtudta, hogy az Enns-parti Laureacumban (ma: Lorch) elfogtak negyven keresztényt, útra kelt, hogy amiben csak tud, segítségére legyen a foglyoknak. Útközben a keresztények után kutató katonákkal találkozott. Így szólt hozzájuk: ,,Ne fáradjatok tovább a keresztények kutatásával, hiszen én magam is keresztény vagyok. Forduljatok meg, és jelentsétek a parancsnoknak." A parancsnok először nyájasan beszélt az elébe állított Flóriánhoz: ,,Jöjj velem, és bajtársaiddal együtt áldozz az isteneknek, s velük együtt ismét élvezni fogod a császár kegyelmét''. Flórián ezt megtagadta, s mikor Aquilinus kínpaddal fenyegette, így imádkozott: ,,Uram Istenem, tebenned reméltem, tehát soha meg nem tagadhatlak. Kész vagyok érted szenvedni, és föláldozni életemet, csak adj erőt a szenvedésre, és végy föl választottaid sorába, kik előttem megvallották szent Nevedet.''

Miközben botozták, ezt mondta: ,,Tudd meg, semmiféle kínzástól nem félek. Gyújtass máglyát, és én Jézus Krisztus nevében örömmel lépek rá. Íme, most áldozatot mutatok be Uramnak Istenemnek, aki megerősített, s ezen megtiszteltetésre méltatott engem.''

Egykori katonatársai vitték a kivégzésre. Megkötözték, követ kötöttek a nyakába, és fölállították a híd korlátjára, de egyikük se merte a vízbe taszítani. Hosszú idő után jött egy fiatal katona, aki nem ismerte Flóriánt, ő odaugrott és belelökte a folyóba. Amikor azonban kíváncsian utána tekintett, hogy lássa elmerülését, megvakult.

Holttestét egy Valéria nevű özvegy kiemelte a vízből és eltemette. A sír fölé később templomot építettek, mely a bencések, majd a lateráni kanonokok gondozásába került. Körülötte épült ki a mai híres kegyhely, St. Florian (Linztől délre). Tisztelete főként Bajorországban, Ausztriában és Magyarországon terjedt el. Árvizek és tűzvészek ellen kérik segítségét. Sok csoda történt általa.

A 17. sz. óta alig van olyan magyar helység, ahol Szent Flórián képét vagy szobrát meg ne találnánk templomokban, házakon, utak mentén. 

Szent Flórián, könyörögj értünk, siess segítségünkre!

/Forrás: katolikus szentek,   H.M. szerkesztésében/

https://youtu.be/g2c2ZyM2O2E

Elmélkedések a Szűzanyáról, aki csekély dolgokat kér tőlünk, de édesanyai segítségét kínálja cserébe

Hogy elnyerhessük Isten Irgalmasságát, teljesítenünk kell a Szent Szűz azon kéréseit, melyeket esengve kér tőlünk: így a rózsafüzér-imát és az engesztelést!

A kereszt tanítása

     Végre Montfort la Cane lakossága is örvendezhetett a hírnek, hogy legnevesebb szülöttjük náluk is tart lelkigyakorlatot. Az idős Grignon szülők, – akik már jó tíz éve Rennesben laktak –, erre az időre visszatértek régi otthonukba nem csupán azért, hogy részt vehessenek papfiuk misszióján, hanem hogy egy kis vendéglátással megünnepelhessék az eseményt. Az édesapa nagylelkűen felajánlotta ugyanis fiának, hogy mise utánra hívja meg barátait egy „kerti agapéra”. Ételre-italra ne legyen gondja.
     Annál nagyobb volt megrökönyödése, mikor látta, hogy nem csak gyermekkori barátok gyülekeztek a kertben, hanem a közel és távoli környék szegényei, nyomorékjai és koldusai is. Régebben, hirtelen haragjában bizonyára jól leteremtette volna legidősebb gyermekét, most azonban mintha valami megváltozott volna atyai szívében; végre megértette a saját fiát!
     Jézus intő tanácsa jutott az eszébe: „Mikor ebédet, vagy vacsorát adsz, ne barátaidat és testvéreidet hívd meg, sem pedig a gazdag szomszédokat. Különben ők is visszahívnak, s visszaadják! Amikor lakomát adsz, hívd meg inkább a koldusokat, a vakokat és bénákat, s boldog lehetsz mert ezek nem tudják viszonozni neked, ám visszafizetik majd az igazak feltámadásakor!” 
     Bár ekkora nagy sokaságra Grignonék nem számítottak, az étel és ital mégis elegendőnek bizonyult, mert
a szomszédok is besegítettek. Valójában azonban fel volt bolydulva az egész városka.
     De mi is történt a templomban, ahol hatalmas tömeg várta Lajos atya ékes szentbeszédét? Ő valahogy akként döntött, hogy előnyösebb, ha az „angyalok nyelvén” szól közvetlenül a lelkekhez.
Végtelennek tűnő hosszú perceken át várták, hogy szentünk megszólal, ám Ő csak hallgatott és szemeit átható tekintettel a szentély feszületére szegezte, majd szinte könnyekkel küszködve, sajnálkozó megrendüléssel nézett végig a pisszenéstelen tömegen. Ezt követően, egyetlen hang nélkül lelépdelt a szószékről és kezében elefántcsont feszületével, elindult a levegő után kapkodó, tágra nyílt szemű emberek felé. Sokaknak – de nem mindenkinek – csókra nyújtva, így szólt: – „Íme a ti Megváltótok, akit bűneitekkel megbántottatok!”
     A hatás katartikus volt, a népen valami átszellemült megrendültség vett erőt és sokan zokogásba kezdtek. Azok is, akik megcsókolhatták a keresztet és azok közül is sokan, akiknek szentünk nem nyújtotta oda!
A legváratlanabb hatással azokra volt a Kereszt Tanítása, akiket csak a kíváncsiság hozott be a templomba. Most érthetetlen módon szembesülniük kellett vádló lelkiismeretükkel, s ez alapjaiban rendítette meg őket, megtértek.

Akik Istennel tartanak, tegyék amit én teszek!

     Néhány hónap leforgása alatt, egy szép kis templom kerekedett ki a romokból. Lajos atya nem csak kivette részét mindenből, de a faluban élt az egyszerű emberek közt, misézett, gyóntatott, betegekhez járt és tanította a katekizmust a gyermekeknek. „Nekünk minden szavára figyelnünk kell, mert ez egy szent!” – mondogatták az emberek. Meggyőződésük volt, hogy papi áldása feltűnő erővel bír. A gyengélkedők felépültek, a beteg állatok meggyógyultak, a rossz házasságok megjavultak és a gyengének ígérkező aratás bőségessé változott.
     A vasárnap aztán végképp szent volt! Mikor Grignon atya hírét vette, hogy a közeli Moncontouri fiatalok táncmulatsággal „szentségtelenítik” meg az Úr napját, személyesen sietett oda. Elhalgattatta a muzsikusokat, letérdelt a táncolók előtt és felszólította őket: „Azok akik Istennel tartanak, tegyék amit én teszek!” Az ámuló fiatalok engedelmeskedtek neki és vele együtt imádkozták a rózsafüzért. Úgy beszélték, hogy a társaság még soha nem érezte ilyen bensőségesen és jól magát!
     Egy plébános „hadilábon állt” híveivel. Szentünk külön böjttel és imádsággal készült erre a missziójára. Előre bejelentette, hogy az egész egyházközséget érintő témáról fog beszélni. E hírre, hatalmas tömeg gyűlt össze. Végül is a misszió, csupán a keresztényi szeretetről szólt, ám a plébános közben hirtelen felállva, félbeszakította Lajos atyát, s töredelmesen bocsánatot kért a hívektől azon sértő kijelentéseiért, melyek méltatlanok voltak egy paphoz.

A LORETTÓI LITÁNIÁRÓL https://youtu.be/KIUB-uMLQ6Q

Én vagyok az!

     A szegények közti imádságban töltötte 1706. Karácsonyát is és az „eredmény” nem maradt el. Azok a bizonyos „kegyelmi hatások”, melyek a nép és az alsópapság ajkán legendákká formálódtak, olykor látványos igazolást is nyertek. Ilyen volt a szentünk prédikációja hatására megtért La Garaye grófi házaspár esete is, akik a környék földbirtokosaiként felajánlották gyönyörű kastélyukat szegényotthonnak, és Grignon atya útmutatásai szerint lányiskolát alapítottak, sőt az intézmények fenntartására alapítványt létesítettek.
Atyám – szólalt meg Jean, – az ember jócselekedetek gyakorlásával, hasonlóan az imához, kiesdhet-e valamit Istentől?
     Nézzétek testvéreim, „a jócselekedeteknél két dolgot kell megkülönböztetnünk: az elégtételt, melyet velük nyújtunk és az érdemet, melyet általuk szerzünk! Más szóval cselekedeteink engesztelő (esdő) értékét, vagy azok érdemszerző értékét. Engesztelő és esdő értéke valamely jócselekedetnek annyiban van, amennyiben az a bűnökért eleget tesz, vagy amennyiben új kegyelmet szerez. Érdemszerző értéke vagy érdeme valamely jócselekedetünknek annyi, amennyiben a kegyelmet és az örök dicsőséget megszerzi!” – fejezte be az atya.
1707. februárjában remek hír érkezett. Leuduger atya, Kelet-Franciaország leghíresebb misszionáriusa hívta meg szentünket, hogy a Saint Brieuc és a Saint Malo egyházmegyében csatlakozzék az ő missziós csoportjához.
Ó, mióta kértem az Istent! – lelkendezett Lajos atya. – Már fiatal pap koromban vágytam, hogy csatlakozhassam hozzájuk!
     Eleinte minden jól is ment a kijelölt munkaterületeken. Különösen figyelemre méltó a La Chéze községben végzett adománygyűjtést célzó lelkigyakorlata, melyet az Irgalmas Szűzanya helyi, romos kápolnájának felújítására szánt a „Leuduger-misszió”.
     A romkápolnával kapcsolatban azonban közszájon forgott egy hajdani jóslat, amit Ferreri Szent Vincének tulajdonítottak. Eszerint „a kápolnát egy olyan ember fogja majdan helyreállítani, akit a Mindenható küld. Idegenként fog majd feltűnni, méltatlanul támadják, ám ő mégis el fogja érni célját…”
     Grignon Lajos atya, nyitóprédikációját tömören így kezdte: „Én vagyok az!” Mondanunk sem kell, hogy jelentős pénz gyűlt össze. Szentünk elkezdhette a tervek elkészítését és a munkásokkal való megbeszéléseket. A faluban tetőfokára hágott a lelkesedés, különösen látván, hogy ez a pap személyesen is dolgozik a munkálatokon.

A kegyelmi hatások

     Egy nap meglátogatta József nevű öccsét a domonkosok helyi kolostorában. A sekrestyében épp tőle kérdezte meg:
– Testvér! Kaphatnék-e szállást nálatok és misézhetnék-e a kápolnátokban?
     Grignon József nem ismerte fel a viseltes ruházatú vándorpapban bátyját, sőt, igen rossz néven vette, hogy csak „testvérnek” szólították, holott maga is pap. Kissé méltatlankodva ki is kérte magának, ám a válasz még nagyobb zavarba ejtette.
– Bizony, nagyon is helyesen szólítottalak – válaszolt higgadt huncutsággal Lajos atya –, mert testvér vagy te és az is maradsz mindörökké, …mert én a te bátyád vagyok!
     Lett is mindjárt szégyenkező szabadkozás, ölelő öröm meg elfojtott könny! Az egész szerzet nagy ujjongással fogadta a „második Grignont”, aki lélekben egyébként is közülük valónak tartotta magát. Mert régóta vágyott, hogy harmadrendi domonkos lehessen.
     Más rendházakat is bejárt a hír, s a meghívásoknak alig tudott eleget tenni. Lajos atya alázatos lelkének túl nagy volt ez a népszerűség, különösen, hogy mindenütt imáinak rendkívüli kegyelmi hatásairól kezdtek beszélni. No de…
     Hírnév ide vagy oda, az tiszta tény, hogy szentünk telis-teli volt ötletekkel és tervekkel, melyekkel mind a lelkeken, a nyomorultakon kívánt segíteni. Az sem feledhető, hogy mind a mai napig fennállnak és üzemelnek olyan intézmények (kórházak, szegényotthonok és iskolák), melyeket ő alapított és így az ő nevét viselik Franciaországban. De ha ennyit tud segíteni egy koldus, mennyivel többet tehetne „sok gazdag”! Merthogy…
Az efféle „dolgokhoz” pénz kellett – akkor is –, nagyon sok pénz! De hát miből? Hiszen szentünk valóban „koldusként” járta lélekmentő zarándokútját. Ám nem feledkezhetünk meg arról, hogy Grignon Szent Lajos Mária az imádság embere volt!

3 perc 20 mp   https://youtu.be/52o07dnMES8

https://youtu.be/roKNanxuBmQ

7 perc 30 mp.

A templom csendes mélyén

     Lehet, hogy a szüntelenül felajánlott megaláztatásaik gyümölcseként, de a szülőváros felé menet melléjük szegődött egy jó kiállású, máriás lelkű fiatalember, akit Jeannak hívtak. Az ifjú, készségesnek mutatkozott a kemény és lemondásokkal teli, az Istennek felajánlott engesztelő életre – valami olyanra –, mint amit Grignon atyáéktól látott és a missziók alkalmával.
     A Montfort la Cane feletti dombon találtak egy elhagyatott, kis remetelakot a szintén romos Szent Lázár kápolnácska közelében. Szentünkön látszott, hogy tervei vannak vele, és ha az új fiú szándékai komolynak bizonyulnak, hárman már könnyebben rendbe hozhatják. Egyenlőre azonban nem maradtak ott, Dinan felé vették útjukat.
     1706. Mindenszentek hűvös reggelén végre elindultak a 26 kilométernyire fekvő városka felé, melynek főplébániájára érve, épp egy papi tanácskozás közepébe csöppentek. Ennek haszna az volt, hogy Grignon atya csatlakozhatott a készülő népmisszió munkabeosztásába. Őrá bízták a gyermekek és a helyi katonaság oktatását. Ám Ő ezen felül rendre látogatta a város elesettjeit is, amint már szokása volt.
     Az emberek errefelé is egyre többet kezdtek beszélni a montforti misszionárius személyéhez fűződő csodákról. Híre kelt, hogy csodálatos kenyérszaporítással megvendégelt vagy fél-falunyi szegényt.
     Egy asszonynak – akit feloldozott tévelygéseiből –, sokáig ragyogott a tekintete. Az pedig, hogy betegeket gyógyított, egyenesen hiszterizálta a tömegeket. És épp ez, mely egyre gyakoribb elvonulásra késztette szentünket. Mindenáron igyekezett távol tartani magát a dicsőségtől, s ezért még több sanyargatást és penitenciát rótt magára. Részint, hogy önfegyelmet merítsen, másrészt pedig, hogy több kegyelmet esdjen ki Istentől a lelkek javára. Ez azonban szentünknek sem sikerült mindig, mert az embereknél sajnos gyakran más az elmélet és más a gyakorlat!
     Egy estébe nyúló misszióból hazatérőben az egyik sikátor zugában egy nyöszörgő, kar nélküli leprásra lettek figyelmesek.
     „Uram, Jézus!” – sóhajtotta Lajos atya és a szerencsétlent karba véve, nyomban visszatért előadásuk előző színhelyére. Zörgettek, de a gazdag ház tölgyfa kapuja zárva maradt.
     Ó, mennyire figyelték az Úr Igéit, melyet tolmácsoltam nekik jó példákkal! Ó, mennyire fogadkoztak, hogy ezentúl…! – kesergett az atya, majd indulatosan így kiáltott:
     Nyissátok ki Jézus Krisztusnak! – de semmi életjel sem mutatkozott. A ház olyan volt, mint egy „meszelt sír”!
A nyomorultat haza vitték szállásukra és egész éjjel virrasztottak felette, míg Grignon atya karjaiban ki nem lehelte lelkét.
    Jellemző példa volt ez, úgy egyes emberek magatartására, mint szentünk hozzáállására. Az emberi roncsban is, – mint minden szenvedőben – Urát, Jézust látta!
    A Dinan-i misszió – miként máshol is – nem csak „lelki malasztot” adott a rászorulóknak, hanem a Lajos atya ügyes szervezésében itt-ott beindított leveskonyhák sok szegénynek biztosítottak forró „testi” segítséget is!
     Az erőt, melyre folyamatosan szükségük volt, reggelente „szerezték” be. A hajnali misék után hosszasan üldögéltek a templom csendes mélyén.

   Teljes nevén Montforti Grignon Lajos Mária 1673. január 31-én született a bretagne-i Montfort-la-Cane-ban (ma: Montfort-sur-Meu). Apja kispénzű jegyző volt, akinek húsz évi házassága alatt 18 gyermeke született. Lajos a legidősebb volt az életben maradt testvérek közül.
      Apjától örökölte annak heves vérmérsékletét, ezért már egészen kis korától gyakorolta az önuralmat.
      Húszévesen, a középiskola befejezése után, kiváló ajánlásokkal elindult Párizsba, hogy teológiát tanuljon. Útközben egy koldusnak odaadta kabátját, egy másiknak a pénzét, egy harmadikkal pedig ruhát cserélt, majd térden állva megfogadta, hogy életében nem kíván birtokolni semmit és egészen a gondviselésre hagyatkozik.
A szakadt, istállószagú fiút ezek után nem fogadták be a Sorbonne-on, hanem egy kisebb papneveldébe irányították. Ez viszont szerencse volt, mert ez a közösség mentes volt a janzenizmus és a gallianizmus eretnekségeitől, ezért Lajos ezt a tiszta közeget isteni jutalomnak tekintette.
     Elöljáróinak engedélyével szeminarista társaiból elkezdte szervezni a „Jézus rabszolgái Máriában” társulatot. Kiváló beszédkészsége ellenére zárkózott és hallgatag volt, mivel a világi társaságban képtelen volt feltalálni magát.
     Rendkívül szigorú időbeosztással naponta négy órát imádkozott, kettőt olvasott, kettőt (!) aludt, a többit tanulással töltötte. Engedelmességét és önmegtagadó, áhítatos lelkületét rendszeresen félreértették, szavait félremagyarázták, ezért többször is megrótták nyilvánosan, ám a büntetéseket sértődés nélkül, „Áldott legyen az Isten!” felkiáltással fogadta.
     1700. június 5-én, 27 éves korában szentelték pappá. Mindenképpen „máriás pap” akart lenni, fő célja a papokból álló Mária Társasága missziós rend létrehozása volt. A domonkos harmadrend tagja lett; tanításainak középpontjába a keresztre feszített Jézus alakját és a rózsafüzért állította.

„A rózsafüzér a legbiztosabb és leghatékonyabb eszköz nagy kegyelmek elnyerésére. Semmiféle nagy dolgot sem valósíthat meg az ember, ha nincs mögötte támogató imaháttér!” ‒ vallotta, és betegek egy kis csoportját gyűjtötte maga köré, hogy imáikat és szenvedéseiket felajánlva esdekeljék ki Isten kegyelmeit a földre. Ők voltak a Bölcsesség Leányai, akik vezetője egy vak asszony lett. Az eladó sorban levő lányoknak megalapította a Szüzek Társulatát, külön lelkigyakorlatokat tartott nekik.

     „Tökéletes Mária-tisztelet” című munkája híven tükrözi, hogy a reformáció terjedésének korában Mária palástja alá akarta összegyűjteni a hívő népeket, hogy megóvja őket a tévtanításoktól. Rendkívül sikeres hitszónok volt, akinek lelkigyakorlataira tömegek tódultak. Sikereivel sok ellenséget szerzett magának, az egyházban mind többen nézték féltékenyen népszerűségét: a janzenisták és a reformátusok egyaránt megpróbálták munkáját ellehetetleníteni, mi több - több alkalommal is meggyilkolni! Írásait, értekezéseit el kellett rejteni.
     Évekig egy kórház lelkipásztoraként dolgozott, de elbocsátották és évekig megalázó szegénységben nyomorgott egy fagyos, lépcső alatti odúban, ahol a bencés nővérek látták el élelemmel. Lelkigyakorlatait betiltották ‒ sőt, később már azt is, hogy misét celebrálhasson. Hatalmas lejárató rágalomkampányt indítottak ellene. Mindez nem keserítette el, sőt szíve telve volt örömmel, mert a máriás lélekkel felajánlott szenvedést mérhetetlen értéknek tartotta.
     Felkereste Avranches püspökét, hogy felajánlja neki szolgálatait, ám ő az egyházmegyéjében mindenféle papi tevékenységtől eltiltotta. Végül egy mérgezett leves okozta legyengülését, majd lassú halálát 1716. április 28-án, Saint-Laurent-sur-Sèvre-ben. Sírja is itt található.
     1888-ban avatták boldoggá, 1947-ben szentté (XII. Piusz pápa).
     Ünnepe április 28.

Forrás: A szerkesztő Szűz Mária Apostola c. könyve.

3 perc 20 mp https://youtu.be/E2Ubz9LZS0I

Virágok a Golgotáról
     Az 1970-es, 80-as évektől számos tudományterület szakemberei az akkori technikai eszközök segítségével komplex vizsgálatokat végeztek a lepel anyagával, és az azon látható alak vizuális, anatómiai és egyéb jellegzetességeivel kapcsolatosan. A lepel anyagából 49 növényi spórát sikerült kimutatni, ezek közül 14 csak Palesztinára jellemző, és ebből további 8 olyan halofita endemikus faj, amely kizárólag a Holt-tenger és Jeruzsálem környékén honos. Az 1999-ben St. Louis-ban megtartott 16. Nemzetközi Botanikai Kongresszuson tovább árnyalták az addig megállapítottakat; két faj csak és kizárólag a Jeruzsálem-Hebron régióban él.

A töviskorona virága
     A kutatók szerint az egyikből, a Gundelia tournefortii fajnevű tövises növényből készülhetett az a süvegszerűség, amely az alak homlokán és fejtetején kimutatott szúrt sérüléseket okozta. Avinoam Danin, aki a jeruzsálemi Héber Egyetem botanika professzora, Uri Baruchhal, az Izraeli Régészeti Főfelügyelőség pollen szakértőjével együtt olyan, március-áprilisban nyíló virágokat azonosított, amelyeket megállapítása szerint ebben az összeállításban egyedül a Jeruzsálem és Hebron közötti területen szedhettek. Megállapították, hogy ezek közül az egyik pollen gazdája napszakosan csak délután 3 és 4 óra között nyílik. ( Az evangélium szerint Krisztus délután három óra körül halt meg, és a közeledő ünnep miatt, a testét rögtön levették a keresztről, és a halotti gyolcsba csavarták.) A lepel vándorlásáról szóló történelmi forrásokat a pollenvizsgálatok is megerősítették; anatóliai és dél-francia területről származó növényi polleneket sikerült még kimutatni a Jeruzsálem környékiek mellett.
     2007-ben a hologram-készítés érdekes felfedezést tett lehetővé. Bernardo Galmarini megállapította, hogy a leplen látható kép bizonyos helyeken hiányos, vagyis nem tartalmazza a kép többi részénél meglévő háromdimenziós információt. A szakértők feltételezik, hogy a kép létrejöttét nemcsak a vér, hanem a temetéshez használt virágok is meggátolták, ez indokolhatja a kép és a hologram folytonossági hiányait.
     Peter Soons a mesterhologramot tanulmányozva azt is észrevette, hogy a leplen látható férfi nyakán, a szakáll alatt egy ovális, kemény tárgy látható, kidomborodó héber betűkkel. A kutató három betűt – cádi-álef-nun – azonosított, amelyeket összeolvasva a c’n szót kapta. Ernest Klein héber etimológiai szótára szerint a c’n szó nyájat alkotó bárányokat, kecskéket jelent; egyetlen más jelentése van, amely csak egyszer fordul elő a Bibliában. „Mózes összehívta Izrael véneit mind, és így szólt hozzájuk: ‘Menjetek és szerezzetek bárányt családjaitok számára, és vágjátok le mint húsvéti áldozatot.’” (Kiv 12,21). Itt – és az egész Bibliában egyedül itt – a c’n szó húsvéti bárányt jelent (amire a héber szöveg egyébként másik szót használ). Ha valóban ez a szó olvasható a leplen látható férfi nyakában viselt tárgyon, az megerősíti a feltételezést, hogy a lepel a Názáreti Jézus testét takarta – írja Petrus Soons. A tudóscsoport azt is megállapította, hogy továbbra sem ismerjük azt a technikát, amivel ez a különleges tulajdonságokkal bíró, csak az anyag felszínén kirajzolódó kép készülhetett, így továbbra is megerősítést nyert a lepel természetfeletti eredete. (Forrás: wikimedia.org és a Magyar Kurír)

Kivetett koldusként

     1706. október 13-a volt, mikor elindultak a szülőváros felé. A fiút lelkesítette a dinani út, mert Lajos atyától már hallott Boldog Alán kegyhelyéről, aki 47 évet élt és Dinan-ban halt meg 1476-ban mint a Rózsafüzér Apostola. A szülőváros viszont még inkább megörvendeztette szívét, remélve, hogy majd találkozhat olyanokkal, akik mesélnek valamit mestere gyermekkoráról. Nem egészen így történt! Egy eldugott, kis faluban, Montforttól 5 km-re kerestek szállást, La Bachelerayeban, ahol az idős dajka, Andrea mama lakott. Végtére is a fiú ennek még jobban örült, ám kemény sorsuk váratlanul itt is utolérte őket. A takaros háznál, melynek ajtaján – mint ismeretlen vándorok – kopogtattak, nem a szeretett dajka nézett ki, hanem morózus veje, aki „rövid úton” elzavarta a „koldusokat”. Mathurin magyarázkodó szándékát Grignon atya mosolyogva leintette. Nem volt mit tenniük, mint a falu legszegényebb emberéhez – Pierre bácsihoz – bezörgetni, aki szívélyesen megosztotta velük szerény hajlékát.
     Rövidet, de nagyon mélyet aludtak a szobácska padlóján. Reggel azonban ragyogó napsütésre és éles hidegre ébredtek, mely a tárva nyitott ajtón dőlt befelé.
     Az udvaron tucatnyi asszony sopánkodott: „Istenem milyen szégyen, hogy pont Pierre bácsinál kellett megszállniuk! Ó, ha tudtuk volna…” stb. Az öreget ugyanis egész éjjel nem hagyta nyugodni vendégének kiléte, mígnem gondolataiban sikerült beazonosítani a 12 éves, jóságos Grignon fiú arcvonásait. Hajnalban, mikor vendégei számára tejet ment kéregetni a szomszédokhoz, bizony eldicsekedett megtisztelő vendégeivel. A hír persze percek alatt körbe szaladt a falun. Az udvaron ott volt Andrea mama is aki majd elsüllyedt szégyenében, hogy épp akkor kellett szomszédolnia!
     Mindenki magához akarta hívni Isten szegénykéit, a megtiszteltetés végülis a dajkáé lett, nem túl sokáig! Még aznap délben elindultak Montfort la Caneba.

3 perc 50 mp  https://youtu.be/ZNoezFdOoLg

Ahogy a Szűzanya tenné

     Újra az utcán voltak. Az atya arcán valami fájó zavartság látszott, majd megszólalt:
– Tudnod kell fiam – fordult Mathurin felé –, a leves a gyengém, édesanyámé meg különösen! Talán ez az egyetlen földi öröm, mely böjtjeim közepette valaha is kísértésbe tudna ejteni! Lehet, hogy egyszer a leves lesz a végzetem…! – mondta elgondolkozva, aztán hirtelen más témára váltott: – Néha magam is zavarban vagyok, hogy mikor cselekszem helyesen! Jóllehet tudva-tudom – amit hirdetek is –, hogy valójában „minden cselekedetünket úgy kellene végeznünk, ahogy a Szűzanya tette volna, vagy tenné. Ezért kell fontolóra venni mindig az erényeit, melyeket földi életében gyakorolt, főleg: élő hitét; mellyel habozás nélkül hitt az Angyal szavának, és hitt hűséges kitartással egészen a Kereszt tövéig, de azt követően is maradéktalanul!
Mélységes alázatosságát; mert tudott visszavonultan hallgatni, mindenkihez kedves volt és mindig az utolsó helyet választotta!
Egészen isteni tisztaságát; mert Hozzá hasonló még nem volt és sohasem lesz az ég alatt. Többi erényéről nem is beszélve! – magyarázott komolyan Lajos atya, majd még hozzáfűzte, mint aki korántsem elégedett önmagával: – Ismétlem, nem feledhetjük, hogy Szűz Mária, Istennek egyetlen formája, melyben kevés fáradtsággal és rövid időn belül kialakulnak Isten képmásai. Az a lélek, mely ezt a Formát megtalálja és abban elmerül, hamarosan átalakul Jézus Krisztusba, aki maga is e Formában testesült meg!” Ezért mondom, hogy Máriával, Máriában kell élnünk és működnünk, hogy mi magunk is átformálódjunk!
     Mathurin csak nézett. Bár értette az elhangzottak igazságát, azt azonban kevésbé, hogy mért is mondta mindezt mestere. Mintha magyarázkodott volna? De miért? Erre nem volt semmi oka! Bizonyára valami többet is akart vagy vágyott, melyet lemondásból mégsem tett meg?! Ó, mennyire szereti az édesanyját! De vajon – Lajos atya tanítása szerint – a Szűzanya is így viselkedett volna Grignon mamáéknál? – értetlenkedett magában. – A benső, tiszta érzelmeit tekintve bizonyosan! – válaszolta meg saját gondolatait a fiú.