Megérkezett az új pap!
Amint a Fontblin patakhoz ért, és Vianney már látta a szalmafedeles 
házakat a szegényes kis kápolnával, amit templomnak neveztek. Amint a benyitott a plébániára, az elszomorító, elhanyagolt, sötét és rideg volt. (lásd alul!) Hosszú gangról nyíltak a helyiségek, a földes konyhában szabad tűzterű kürtő volt, a berendezés koszos és kopott. A hálószoba úgy nézett ki kacatjaival, mint egy elhanyagolt poros padlás.
Szentünk lerakta a holmiját és első látogatása a templomnak szólt. Mivel beesteledett, körül nézett a faluban. Csak a kocsmákból szűrődött ki némi fény, és máris a falu végére jutott. Valami természetfeletti érzettől indítva meg is jegyezte magában: 
„Ó, mily kicsi ez a falu, mely nem fogja tudni befogadni azokat, akik később ide fognak jönni”. Ekkor ismét térdre ereszkedett s a templom védőszentje, Szent Sixtus közbenjárásáért könyörgött.
Ars a szó legigazabb értelmében, jó papot kapott ‒ mondhatni inkább, hogy szent papot ‒, de ekkor ezt még senki sem sejthette!
Február 10-én Szentmisére harangoztak. Így tudta meg Ars, hogy újra van papjuk. Néhány jámbor lélek örült ennek, általában azonban nem volt valami nagy lelkesedés. Az emberek csupán meglepődtek.
A XVIII. században Ars hívei alapjaiban jó keresztények voltak és nem kell hinni a túlzó beszédeknek, hogy Vianney teljesen hitetlen és erkölcstelen nép közé lépett. Ámde eredeti buzgóságukat nagyban rontotta az ateista-liberális forradalom. 1789-től nem csak az istentelen alkotmányra esküt tett papjaik voltak, de 1793-ban olyan plépbánosuk volt, aki nemcsak, hogy "kiugrott" (aposztatált), hanem, mint kereskedő ott maradt Ars-ban.
Ráadásul az őrült forradalmárok 1793. őszén kifosztották az amúgy is szegényes templomot. És lám Ars olyan eldugott helynek bizonyult, hogy később a környéken telepedtek le a legvéresebb forradalmi bírák, akik közül ez egyik, élete végéig az „Ész istennője” apostolának titulálta magát.
Az üldözések idején ‒ a szájhagyomány szerint ‒, hithű papok álöltözetben jártak-keltek, s nagyon valószínű, tanyákon és a Des Garets kastélyban miséztek és szolgáltatták ki a Szentségeket.
1801-ben, amikor a francia Egyház a romokat kezdte eltakarítani, az Ars-i hitközség hit és erkölcsi tekintetben a „padlón volt”. Gyakorlati pogányság ülte meg a lelkeket, mely sokaknál közönyt idézett elő, jóllehet a hit teljes eltűnése mégsem állott be, és a hamu alatt még izzott némi parázs!
Az általános volt, hogy még vasárnap is a munkára hivatkozva maradtak el a Szentmisékről, a trágár beszéd pedig olyan általános volt, hogy még a gyermekek is káromkodtak. Ennek a sötétségnek, nem csak a „felvilágosodás” volt az oka, hanem az is, hogy négy kocsma is volt e kis faluban, ahol a családapák „tovább képezték” magukat a trágárkodásban, és elitták keresetüket! A duhajkodók főleg vasárnap és hétfő este zavarták a falu nyugalmát. Zaklatták a lányokat, akik a fonóban jártak éjszakába menően táncolni.
Mindezekhez nagyfokú tudatlanság is járult. A gyermekek csak hébe-hóba jártak hitoktatásra, olvasni kevesen tudtak, mert állandó iskola sem volt, és már korán munkába fogták őket. A tél beálltával volt ugyan egy alkalmi iskola, de alapos oktatásban nem részesültek, inkább csavarogtak.
A lakosok nem gyűlölték a papot, „neki is meg van a maga munkája” alapon, a közgondolkodásban azonban földi dolgok mindennél előbbre valók voltak. (Alább két kép: így nézett ki a paplak 1818-1859-ben!) (Források a 2. részben!) (Folyt.)
