Ita missa est
1967. május 9-én, nyolcvanöt éves korában meghalt Michele, Pio atya bátyja. Ugyanez év júniusában érkezett San Giovanni Rotondóba az a neves szobrász, Prof. Francesco Messina, aki a domboldali keresztút stációinak megalkotásával lett megbízva.
1968 Padre Pio földi életének utolsó éve. Ekkor már csak tolószékben tudott közlekedni. Többször olyan legyengült állapotba került, hogy még misézni sem tudott, és ez súlyos megpróbáltatás volt számára.
Szeptember 20-án hatalmas zarándok tömeg jelenlétében ünnepelték stigmatizációjának félévszázados évfordulóját. Pio atya mintha végrendeletét fogalmazta volna, mikor így szólt rendtársaihoz: – Vannak pillanatok, hogy úgy érzem, a szívem szakad meg, mikor oly sok szenvedőt látok, s nem tudom enyhíteni szenvedésüket, és amikor azokat a testvéreimet látom, akik a sátán szövetségesei lettek…!”69 Az Úr lelkes munkatársának szavai ezek, azé, aki még akkor is kész volt a lelkeket menteni, amikor „halál nővérünk” már közel volt.
Padre Pio szeptember 22-én hajnali öt órakor mutatta be utolsó szentmiséjét. Zsúfolt templom, aggódó csend és meghatott részvét kísérte az atyát, aki csak nehezen tudta énekelni a misét. Még megáldoztatott egy ifjú párt. Kezei remegtek.
Réveteg szemmel végignézett a hullámzó tömegen, és nem bírta visszatartani könnyeit, amikor az ITE MISSA EST elhangzásakor hatalmas taps tört ki a templomban. Úgy kapták el, mikor az oltárnál összeesett, ennek ellenére a gyóntatószékbe kívánta vitetni magát, hogy néhány embert még meggyóntasson, de még rosszabbul lett.
Cellájába vitték, ahol állandó felügyelet mellett, suttogva imádkozott. Délelőtt tizenegy óra tájban még kihajolt a kórus ablakán, hogy megáldja a várakozó zarándokokat, és integessen „kockás zsebkendőjével”.
(folyt.) Források az I. részben!
__________________________________
69. D. Alimenti, 168
