A Hajnal Szép Sugara

     Ilyen pl. az az ál-látnokság, mely nem csak a közösségre veszélyes, de önmagára is ráhozhatja Isten haragját, miként olvashatjuk Jeremiásnál: „Hazugságot prófétálnak nevemben..., nem küldtem őket, nem adtam nekik parancsot, nem is szóltam hozzájuk. Hazug látomást, üres hiábavalóságot és maguk kitalálta csalárdságot jövendölnek nektek. Ezért (...) azok a próféták, akik az én nevemben prófétálnak, bár nem küldtem őket, és azt mondják, hogy kard és éhínség nem jön erre az országra, kard és éhínség által vesznek el...” (Jer 14,14-15)
„Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e, mert sok hamis próféta ment szerteszét a világba.” (1Jn 4,1)

Az ál-üzenetek kiválasztottjainak típusos esetei:
1) Egyes látnokok reálisnak tűnő, de kellően fenyegető képet festenek a világ és az Egyház helyzetéről. Megoldásként viszont Jézus, az Istenanya vagy újabban Szent Mihály arkangyal ajkára adva hirdetik a vallások egyenlőségét Isten előtt. És itt érhető tetten, hogy részükről egy „másik Jézus” szólíthatta meg őket, mert az Igazi ezt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam. (Jn 14,6) Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül. (Jn 10,9) Vigyázzatok, hogy senki rabul ne ejtsen titeket bölcselettel és hiú megtévesztéssel, amely emberi hagyományhoz, a világ elemeihez, nem pedig Krisztushoz igazodik.” (Kol 2,7-8) "Vannak olyanok, akik zavarba ejtenek titeket, és el akarják ferdíteni Krisztus evangéliumát. De még ha mi, vagy akár az égből egy angyal hirdetne is nektek más evangéliumot, mint amit hirdettünk nektek, átkozott legyen!" (Gal 1,7-8)
2) Biztosra menők azok a látnokok, akik már megtörtént eseményeket – lehetőleg katasztrófákat – neveznek meg hitelességük bizonygatására és égi lény ajkára adják e szavakat: „Ez azért történt, mert nem hallgattátok meg kérésemet...” stb. Az, hogy ők előre megmondták volna? – Ugyan bizony, mikor lehetne azt kimondani, hogy nem lesz semmi rendkívüli időjárás, szélvihar vagy csapás valahol?
3) Látnoki szerepet játszhatnak egyes, a teológiában vagy a magán-revelációkban jártas személyek is, akik a már egyházilag hitelesnek ítélt üzenetekből esetenként egyenesen az Evangéliumból mixelnek friss üzeneteket, mintegy ezáltal keltve azon igazoltság látszatát, miszerint ez „már ott is elhangzott”!
4) Sajnos vannak olyan „látnokok”, akik valamely 'nagy hajó' farvizén navigálva ún. „második csatornaként” egy-egy már befejezett, de kellően népszerű (esetleg már egyházilag kivizsgált) magánkinyilatkoztatást kezdenek untalan folytatni, ugyanazon kegyelmi elnevezéssel. Sőt, esetenként ezt többen is teszik, mintegy lánc-revelációként bővítgetik azt, melyhez semmi kompetenciájuk sincs, esetleg kifejezetten lejáratják az eredeti üzenetet, akadályozva az Egyházi Hatóság kivizsgálását is!
5) Létezhetnek ún. „siker” vagy megélhetési látnokok is, akiknek valaha lehetett ugyan némi ihletettségük, akkor nyomban szétkürtölve azt a csodavárók közt – és valósnak is bizonyult –, majd ezt követően folytatták az „üzenetek” közlését, hiszen nagy érdeklődést elégíthettek ki vele, jóllehet nem kaptak "föntről" semmit! Az a "benső monológ" ami minden emberben  működik, a számukra kész "kinyilatkoztatásként" tudatosul bennük. Az ilyen, némi rutinnal bíró „permanens” látnokok köré többnyire közösségek is alakulnak, sőt esetenként példás engesztelést is folytatnak, ám feléjük a látnok képtelen bevallani, hogy valójában már megszűntek a kiváltságai! (Ha egyáltalán...!)
6) Előfordul, hogy egyszerű emberek érzelemvilágát annyira áthatja a hit szépsége (érzelmi vallásosság), hogy elismerésre méltó, mély vallásgyakorlatra készteti őket.
Az ilyenek gyakran könnyeznek egy-egy szép igén vagy felmerülő gondolaton. Ám előfordul, hogy azt a benső monológot, amely minden ember gondolatvilágát így-úgy kitölti, azt egy idő után égi sugalmazásnak, mi több égi szózatként értelmezik! Ez azonban önmagában nem lenne baj, mert nekik kellene azokat teljesíteni, ezzel szemben másoknak hirdetik üzenetként! A benső gondolatok kavargását (ha mégoly szentesek is), befolyásolhatja a rosszra való hajlam is, egyébként sem vagyunk felruházva a tévedhetetlenség kiváltságával! Az efféle üzenetekre jellemző, hogy időben se vége se hossza, ellentétben a valódi revelációkkal, melyekkel az Égieknek konkrét ideje és célja van!
7) Az ál-üzenetek közzététele lehet valaki(k) jó hecce is, kicsúfolandó az emberi hiszékenységet, úgymond a "keresztények butaságát". (És talán ide sorolható az évekkel ezelőtti a ún. "medjugorjei hamisnak bizonyult sürgetés is Iván látnok által, S. József atya támogatásával!") Értsük meg már végre, a  megtévesztő szellem célja a tömeges kárhozat! Hamis közvetítői által ezért kínál végtelenített imádságokat, akár napi 12 órát igénylőt, vagy több rövidet is – akármit –, csak a "domonkos" rózsafüzért ne imádkozzák a titkokkal, mert a szentolvasó egyetlen Üdvözlégyétől is megremeg a pokol (F. Bamonte)!

(folyt.)

Részlet Francesco Bamonte MEGSZÁLLOTTSÁG ÉS ÖRDÖGŰZÉS Hogyan ismerjük fel a ravasz kísértőt? c. könyvéből (IHTYS, Nagyvárad 2016. ‒ A/5 200 oldal)

MIÉRT ENGEDI MEG ISTEN A DÉMONOK TEVÉKENYSÉGÉT?
     A démonok ma is, akárcsak Jézus idejében, megpróbálnak tevékenységükkel befurakodni az emberbe (életébe).

Isten végtelen bölcsességében és jóságában megengedi, részben ártó szándékaik térnyerését, "hogy az ember a jóval szemben álló dolgok ellen harcolva, gyakorolja magát a jóban" (Aquinói Szent Tamás), s ezáltal is lehetősége nyíljon a megtisztulásra és a lelki felemelkedésre. 

A démon tevékenységével szembeni reakciónk tehát lelki fejlődésünk eszközévé válik.
     Ily módon a démonok akaratuk ellenére is az Úr szolgái, vagy jobban mondva, rabszolgái lesznek: "Isten azért engedi meg az ördögnek, hogy megkísértsen és próbára tegyen minket, mert ezáltal érdemeinket akarja növelni, tisztábbá és nemesebbé tenni, gyorsítani akarja lépteinket a Felé vezető úton" (vö.  Aquinói Szent Tamás, Kommentár a Zsidókhoz írt levélhez, 12, 6). "Ha megkérdezik tőletek, miért engedte meg Isten, hogy a démon (lázadása után is) tovább létezhessen, ezt feleljétek: korántsem azért, hogy ártson a körültekintő és éber embernek, hanem éppen azért, hogy hasznára legyen. Kétségtelenül nem a démon perverz akarata miatt, hanem azok bátor ellenállásának köszönhetően, akik hasznukra fordítják rosszindulatát" (Aranyszájú Szent János, Harmadik szentbeszéd a démonokról).
     Isten, tehát irántunk való szeretetében, hasznunkra tudja fordítani a démonok gonosz szándékát és tevékenységét. Megengedi rendes tevékenységüket ‒ vagyis a kísértéseket ‒, ritkábban a rendkívülit is ‒ vagyis az [ördögi] fertőzöttséget, a zaklatásokat, a lidércnyomásokat és a megszállottságot ‒, hogy erényes tettekkel lehetőségünk legyen hozzá emelkedni. "Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik" (Róm 8,28), "és nem engedi meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést, hanem a kísértéssel együtt a szabadulást is megadja, hogy elviselhessétek" (1 Kor 10,13).

     Irántunk táplált mérhetetlen gyűlöletükben a démonok minden lehetőséget megragadnak, hogy lerántsanak minket magukhoz, amikor Isten megengedése folytán hatással lehetnek ránk; Isten azonban még ilyen helyzetekben is képes magához emelni minket. Isten azt akarja, hogy a mennyei boldogság dicsőségében ragyogjunk, a démonok szándéka pedig abban áll, hogy örök kárhozatba döntsenek és magukkal rántsanak minket a pokolra.
     A gonosz lélek ezért igyekszik kiismerni rossz hajlamainkat, amit rendszerint kísértéseken keresztül próbál elérni. Aquinói Szent Tamás kifejti, hogy "sajátos értelemben kísérteni annyi, mint tapasztalatot szerezni valamiről". (13) 
................................................................
13. vö. S. Th. I, q. 114, a. 2. Magyarul: A teológia foglalata, I. rész, Gede Testvérek, Budapest 2002, 800. o.
Katekézisében VI. Pál pápa így tanít: »Hogyan védekezzünk, s mi a démoni tevékenység ellenszere? ... Mindaz, ami megvéd a bűntől, az megóv a láthatatlan ellenségtől is. A kegyelem a döntő védekezés. Az ártatlanság mintegy erőddé lesz. Szent Pál az apostoli pedagógia eszközeivel élve, a katona harci felszereléséhez hasonlítva szemléltette az erényeket, melyek sebezhetetlenné tehetik a keresztényt (vö. Róm 13,1-2; Ef 6,11.14.17; 1Tessz 5,8). A kereszténynek tehát egyfelől harciasnak kell lennie; ébernek és erősnek (1Pét 5,8); másfelől olykor pedig sajátos aszketikus eszközökhöz kell folyamodnia, hogy visszaverjen bizonyos ördögi támadásokat! Jézus maga tanít erre, amikor utal az ellenszerre, "az imára és a böjtre" (Mk 9,29). Az apostol pedig kijelöli a fő irányt: "Ne hagyd, hogy a rossz legyőzzön téged; te győzd le a rosszat jóval! " (Róm 12,21; Mt 13,29)« (VI. Pál, 1975. november 15-i általános kihallgatás).

Részlet Francesco Bamonte: MEGSZÁLLOTTSÁG ÉS ÖRDÖGŰZÉS Hogyan ismerjük fel a ravasz kísértőt? c. könyvéből (IHTYS, Nagyvárad 2016. ‒ A/5 200 oldal)

A SÁTÁN NEM A "ROSSZ ISTENE" (Nem Isten egyenlő ellenfele)
     Mielőtt rátérnénk a megkülönböztetés rendkívül fontos témájára, tisztáznunk kell az olvasó előtt, mire képes az ördög és mire nem, nehogy egyfajta istenségnek tekintse, mintegy a "gonoszság istenének", aki a "jó" (Isten) ellen harcol, korlátlan erőt és dimenziót tulajdonítva neki.
     A világ teremtésében soha nem volt két, egymással szemben álló és egymás ellen harcoló istenség, mintha a világban tapasztalható jót az egyiknek, a vele szemben álló számtalan rosszat pedig a másiknak lehetne tulajdonítani, ahogy a manicheizmus néven ismert eretnek dualista gnózis tanította, miszerint az ördög nem teremtmény, hanem öröktől fogva létezik, a világban tapasztalható rossz princípiuma és lényegi megtestesítője.

Ezzel szemben a sátán valójában a legfőbb angyal, tehát Isten által jónak teremtett lény, aki teremtettségét és az őt teremtő Istentől való függését visszautasítva, féltékenységében ő maga akart istenné lenni és elfoglalni Isten helyét. Így fellázadt Isten ellen, elszakadt a minden jóság forrásától, a Legfőbb Jótól és visszafordíthatatlanul gonosszá lett.

     Az ördög "istenségével" kapcsolatos tévedést a XII. században Nyugaton a katarok, Kelet-Európában pedig a bogumilok élesztették újra, és a IV. Lateráni Egyetemes Zsinat (1215.) november 11-i Firmiter kezdetű dokumentumában ítélte el. Ebben ez olvasható: "Erősen hisszük és nyílt szívvel megvalljuk, hogy egy igaz Isten van, aki ... a mindenség egyetlen kezdete, minden láthatónak és láthatatlannak, szellemnek és testinek a teremtője ... Az ördögöt ugyanis és a többi démont Isten természetüknél fogva jónak teremtette, de aztán önmaguktól lettek rosszakká".(12)

    Részben a manicheisták és a katarok tévedésein alapul a mai sátánizmus is, amely, mint még látni fogjuk, az ördögöt illeti azzal a ‒ szaknyelven latria [= imádat] néven ismert ‒ hódolattal, mely csak és kizárólag Istennek jár ki.
...................................................................................
12. H. Denzinger - P. Hünermann (szerk.), Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Örökmécs Kiadó ‒ Bátonyterenye, Szent István Társulat ‒ Budapest, 2004. nr. 800.

Részlet Francesco Bamonte MEGSZÁLLOTTSÁG ÉS ÖRDÖGŰZÉS Hogyan ismerjük fel a ravasz kísértőt? c. könyvéből (IHTYS, Nagyvárad 2016. ‒ A/5 200 oldal)

     A sátán kezdettől fogva engedetlen volt Istennel szemben, abszolút módon és visszavonhatatlanul elutasította őt. Most pedig a bukott angyalokkal együtt, akik Isten elutasításában követték őt és démonokká lettek, az embert is minden lehető módon Istennel szembeni engedetlenségre akarja rávenni, hogy magával együtt a romlásba döntse. A démonok legveszélyesebb tevékenysége éppen ez: rosszra kísértenek, hogy eltávolítsák az embert Istentől és magukkal ragadhassák az örök kárhozatba.
     II. János Pál pápa, az 1986. augusztus 13-i általános kihallgatáson így fogalmazta meg e tanítást: "A gonosz szellem megpróbálja az emberben ugyanazt a versengő, engedetlen és Istennel ellenkező magatartást elültetni, amely létezésének szinte egyetlen motivációja".
     VI. Pál pápa pedig az 1972. november 15-i általános kihallgatáson így fejtette ki a démonok ember ellen irányuló tevékenységét: "ő a láthatatlan ellenség, aki tévedéseket és szerencsétlenségeket hint az emberiség történelmébe. Emlékezzünk csak a búza közé szórt konkolyról szóló leleplező erejű evangéliumi példabeszédre, amely mintegy összefoglalja és megmagyarázza az életünket látszólag uraló logikátlanságot: inimicus homo hoc fecit (ellenséges ember cselekedte ezt)" (Mt 13,28).
     ,,Ő gyilkos volt kezdet óta ... és a hazugság atyja" (vö. Jn 8,44-45) ‒ mondja róla Krisztus. A sátán, az ember erkölcsi egyensúlyának agyafúrt kibillentője. Álnok és ravasz szemfényvesztő, aki tudja, hogyan férkőzzön közel hozzánk az érzékeken, a képzeleten, az érzékiségen, az utópisztikus logikán vagy a munkánkból adódó társadalmi kapcsolataink összjátékán keresztül, hogy tévutakra vezessen minket, melyek ránk nézve károsak és nincsenek összhangban sem a fizikai, sem a pszichikai adottságainkkal, ahogyan ösztönös, mély vágyainkkal sem.
     A gonosz lélek egyénre, közösségre, a társadalmakra vagy az eseményekre gyakorolt hatásának tanulmányozása a katolikus tanítás igen fontos fejezete, amelyet újra szükséges lenne tanulmányozni, ez azonban sajnos nem történik meg. Egyesek úgy vélik, hogy kielégítő magyarázattal szolgálnak a pszichoanalitikus és pszichiátriai tanulmányok vagy a manapság sajnos sok országban elterjedt spiritiszta tapasztalatok. Attól tartanak, hogy újra az ősi, manicheista elméletekbe csúszunk vissza, vagy a rémisztő és babonás fantáziák területére tévedünk. Manapság az ember szeret erősnek és előítélet mentesnek mutatkozni, pozitivistaként viselkedni, miközben hitelt ad mindenféle olcsó mágikus és népi babonás félelemnek. Vagy ‒ ami még rosszabb ‒, abba a megkeresztelt lelkébe enged utat az érzékek kicsapongásának, a kábítószerek káros hatásainak, divatos tévedések csábító ideológiáinak, amely számtalanszor befogadta az eucharisztikus jelenlétet és amely a Szentlélek otthona! Ezen megnyitott réseken könnyűszerrel behatolhat a gonosz és eltorzíthatja az emberi mentalitást.
     Nem állítjuk, hogy minden bűnt közvetlenül démoni tevékenységnek kell tulajdonítani (vö. mysterium iniquitatisI, q. 104, a. 3); az viszont kétségtelenül igaz, hogy aki egyfajta erkölcsi szigorral nem uralkodik önmaga fölött (vö. Mt 12,45; Ef 6,11), az kiteszi magát a mysterium iniquitatis (a gonoszság titka) befolyásának, melyre Pál apostol utal (2Tessz 2,3-12), s amely problematikussá teszi üdvösségünk alternatíváját. 

(Kép: sátánista disco ifjaknak)

Részlet Francesco Bamonte: MEGSZÁLLOTTSÁG ÉS ÖRDÖGŰZÉS Hogyan ismerjük fel a ravasz kísértőt? c. könyvéből (IHTYS, Nagyvárad 2016. ‒ A/5 200 oldal)

KI A SÁTÁN?
     A "sátán" kifejezés a héber "satim" szóból származik, melynek jelentése: "ellenfél, ellenség, üldöző, vádló, rágalmazó". Utolérhetetlen mestere annak, hogyan lehet az emberek között, hazugságok és bűnök felhasználásával zavart kelteni, széthúzást szítani, hogy egymásnak ugorjanak és eltávolodjanak Istentől.
     A sátán neve görögül "diabolos" (ördög), amely a "diabállo" ige származéka, jelentése pedig "szétválasztani, megosztani". Azzal sikerül ezt elérnie, ha beférkőzik az ember és az Istentől kapott üdvösség közé, próbál megosztani, elválasztani minket Istentől. Ő a felelős mindazért, ami Isten művével ellenkezik. Végső veresége Isten győzelmének a jele lesz.
     A sátán, mint mondtuk, nincs egyedül. Elfajzott szellemek sokasága (Ef 6,12) veszi körül, akiket démonoknak neveznek és közösen egy, az ő fejedelemségének irányítása alatt álló, rendezett és szervezett birodalmat (Mt 12,25) alkotnak.
     A sátán és a többi démon(11) "az Istentől jónak teremtett angyalok közül gonosszá váltak, mert szabad és visszavonhatatlan döntéssel elutasították Istent és az ő országát, s ezzel létrehozták a poklot. Próbálják a maguk oldalára állítva föllázítani az embert Isten ellen; Isten azonban Krisztusban megerősíti a gonosz fölötti győzelmet" (A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma 74. Vö. KEK 391-395, 414).
     Tevékenységüket a világban az Isten és az ember iránti gyűlölet hatja át, minden eszközt megragadnak, amivel árthatnak, mert tudják, hogy ők soha többé nem juthatnak el oda, ahova az ember rendeltetése szerint egy napon elér. Emészti őket az irigység, ezért minden erejükkel próbálják magukkal ragadni a lelkeket az örök kárhozatra.
.....................................................................
11. A"démon" kifejezés a bizonytalan etimológiájú görög daimonion szóból ered és feltehetően e szellemeknek a világban kifejtett ártó működését jelöli, az angyalok segítő tevékenységével ellentétben. Nem azonos a "démone" (daimon) kifejezéssel, amely a pogány világban, különösen a görögöknél, a "géniuszok", vagyis az istenek és az emberek közötti átmeneti lények megnevezésére szolgált, melyek gondolatokat, vágyakat, szenvedélyeket és hajlamokat ébresztettek az emberben, ill. azok kivitelezői is voltak, s így az esettől függően áldást vagy büntetést hoztak rá. Eredeti értelmében a daimon egyaránt jelölhetett jó szellemet ‒ mint például Platón dialógusaiban ‒ és rossz szellemet is. Az újszövetségi és a keresztény nyelvezetben csak ez az utóbbi jelentés maradt meg.

Részlet Francesco Bamonte: MEGSZÁLLOTTSÁG ÉS ÖRDÖGŰZÉS Hogyan ismerjük fel a ravasz kísértőt? c. könyvéből (IHTYS, Nagyvárad 2016. ‒ A/5 200 oldal)

Krisztus azért jött, hogy az ördög műveit lerontsa
     "Ez az egész világ ... gonoszságban fetreng" (1Jn 5,19), de "azért jelent meg Isten Fia, hogy az ördög műveit lerontsa" (1Jn 3,8) és "hogy az embereket ... kiragadja a sötétség és a sátán hatalmából". Jézus Krisztus egész küldetése tulajdonképpen a démoni világ ‒ melynek vezére a sátán ‒ ellen folytatott radikális harc.

A GONOSZ LÉLEK NEM AZ EMBERI KÉPZELET SZÜLEMÉNYE, HANEM VALÓSÁGOS LÉTEZŐ
     Jézus Krisztus megváltói műve érthetetlen lenne, ha tagadnánk a sátán és a démonok létezését, illetve a világra és az emberekre gyakorolt befolyásukat. Ki mástól szabadított volna meg minket Krisztus, ha nem a sátán és a démonok hatalmától? Létezésük és tevékenységük a világban kétségtelen és vitán felül álló tény, ellenkező esetben Jézus szavait vonnánk kétségbe. Elég az Evangéliumokat és az Apostolok Cselekedeteit felületesen és nagy vonalakban átolvasni, s máris meggyőződhetünk róla.
     VI. Pál pápa az 1972. november 15-i általános kihallgatáson tartott katekézisében, melyben a gonosz lélek létezését tagadóknak igyekezett válaszolni, így definiálta a sátánt: "élő-eleven szellemi, romlott és megrontó lény, az első számú ellenség, maga a kísértő; sötét, nyugtalanító lény, amely valóban létezik, s aki álnok ravaszságával ma is tevékenykedik. Az hagyja el a bibliai és egyházi tanítást, aki nem tartja valóságos létezőnek".(6)
     A démoni világ léte nem pusztán néhány ember szubjektív meggyőződése, hanem valóság, objektív tény, melyet Isten tárt fel előttünk.(7) A sátán és a szolgálatában álló démonok nem pszeudolények, ahogy a materialisták és racionalisták(8) állítják. Vagyis a sátán nem a rossz képzeletbeli megszemélyesítése, melyet az ember alkot magának; nem a minket sújtó bajok ismeretlen okainak fogalmi és fantáziadús megszemélyesítése; nem mítosz, melybe kizárólag emberi valóságot vetítünk bele; nem a mindannyiunkban és a világban megtalálható rossz azonosítására szolgáló fogalom vagy szimbólum; nem félelmeink fantáziadús kivetítése; nem absztrakció vagy sajátos megfogalmazás, mellyel az emberi történelem sötét, kaotikus és irracionális, olykor iszonyatos és szörnyű oldalát akarjuk valamiképpen kifejezésre juttatni. A sátán és a démonok valóságosan létező személyes lények.(9) 
...............................................................................................
6. A Tanítóhivatal a démonok létezéséről vallott egyházi tanítást az évszázadok folyamán soha nem tette kifejezett és ünnepélyes definíció tárgyává, ami azzal magyarázható, "hogy a kérdés soha nem vetődött fel ilyen formában, mivel eretnekek és hívők egyaránt a Szentírásra alapoztak, nem kételkedtek a démonok létezésében és azok legfőbb gonosztetteiben. Ezért ma, amikor kétségbe vonják a démoni realitást, elengedhetetlenül rá kell mutatni az Egyház állandó és egyetemes tanításának legfőbb forrására: Krisztus tanítására. Az Evangéliumok valóban azt tanítják, és a megélt hit lényegi eleme, hogy a démoni világ létezése dogmatikai tény" (Fede cristiana e demonologia, 26 giugno 1975, in Enchiridion Vaticanum, vol. V, n. 38 dell'Indice Generale ‒ paragrafo n. l388). Hinnünk kell tehát, amit Isten kinyilatkoztatott.
7. "Az ördög és a démonok létezésében vagy nemlétezésében hinni nem a hívek szabad döntési körébe tartozik. Létezésük az isteni kinyilatkoztatás részét képezi. Hitigazság tehát, mivel maga Isten nyilatkoztatta ki". Fra Benigno, Dalla jilosojia ali 'esorcismo. L' esperienza di un Esorcista "iconvenito " raccontata al Cardinale di Palermo, Edizioni Rinnovamento nello Spirito
Santo, 2006, pp. 32-33.
8. A racionalizmus filozófiai irányzat, mely tagadja a valóság természetfölötti (metafizikai) dimenzióját.
9. A sátán és a démonok "személyes" léte nem úgy értendő, mintha testtel rendelkeznének, de a személyhez hasonlóan értelmük és akaratuk van.

     Az Egyház Tanítóhivatala világosan megerősítette és hitigazságnak nyilvánította a Szentírás egyértelmű tanítását a kárhozat örök büntetésének létezéséről.

     Az Egyház Tanítóhivatala az örök kárhozat állapotának létezéséről tanít, mely azoknak lesz osztályrésze, akik az Istennel való ellenséges kapcsolat állapotában halnak meg. Ez az igazság benne volt a Quicumque-hitvallásban.

     A konstantinápolyi zsinaton, 543-ban, elismerték a pokol örökkévalóságát, és elítélték az apokatasztaszisz gondolatát. "Ha valaki azt mondja vagy gondolja, hogy időleges a démonok és a gonosz emberek vezeklése, és annak valamikor a jövőben vége lesz, vagy helyreállítása és megújítása lesz a démonoknak és a gonosz embereknek, legyen kiközösítve." (DH 411) Ennek a zsinatnak a kánonjait Vigilius pápa és a keleti egyház valamennyi püspöke elfogadta. A legfontosabb definíciót a pokol örökkévalóságáról a negyedik lateráni zsinaton fogalmazták meg, 1215-ben. A zsinat ezt mondja ki a halottak feltámadásáról szóló tanításban: "Mindannyian föl fognak támadni a saját testükkel, amelyet most viselnek, hogy megkapják cselekedeteik szerint akár jók voltak ezek, akár rosszak - az utóbbiak az ördöggel együtt az örök büntetést, amazok pedig Krisztussal együtt az örök dicsőséget." (DH 80 1) XII. Benedek pápa a Benedictus Deus kezdetű konstitúcióban megállapítja, hogy "azoknak a lelke akik tényleges halálos bűnben halnak meg, közvetlenül haláluk után a kárhozatba kerülnek, ahol a pokol büntetésében gyötrődnek" (DH 1002). A II. Vatikáni Zsinat pedig a szüntelen éberségre buzdít: "Mivel pedig nem tudjuk sem a napot, sem az órát, az Úr intelme szerint állandóan virrasztanunk kell, hogy amikor befejezzük földi életünk egyetlen futamát (vö. Zsid 9,27), beléphessünk vele a menyegzőre, az áldottak közé számláltassunk (vö. Mt 25,31-46), s ne kelljen mint haszontalan és lusta szolgáknak (vö. Mt 25,26) az örök tűzre távoznunk (vö. Mt 25,41), a külső sötétségre, ahol »sírás és fogcsikorgatás lesz« (Mt 22,13; 25,30). Mielőtt ugyanis uralkodni kezdenénk a megdicsőült Krisztussal, valamennyiünknek meg kell majd jelennie »Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett« (2Kor 5,10), és a világ végén »előjönnek, akik jót tettek, az élet föltámadására, akik pedig gonoszat tettek, az ítélet föltámadására« (Jn 5,29; vö. Mt 25,46)." (Lumen Gentium kezdetű dogmatikus konstitúció az Egyházról, 48)

     E szöveg kidolgozásával a fő szándék az örök pokol létezésének világos megerősítése volt. Éppúgy, mint a Dogmatikus konstitúció az Egyházról, VI. Pál pápa Hitvallása is egyértelműen megerősíti a pokol örök büntetésének létezését. (SZERESSÉTEK EGYMÁST katolikus magazin 6. számából)

(folyt!)

     Jézus Krisztus sokszor használt olyan megfogalmazásokat, melyek egyértelműen az örök élet örömeitől való abszolút és visszavonhatatlan megfosztásról szólnak. A meghívottakról, akik nem mentek el a lakomára, ezt mondja: "Mondom nektek, azok közül, akik hivatalosak voltak, senki sem ízleli lakomámat." (Lk 14,24) Az abszolút kirekesztésről szólnak Jézus következő szavai is: ,,Aki hisz a Fiúban, az örökké él. Aki azonban nem hisz a Fiúban, az nem látja meg az életet, az Isten haragja száll rá." (Jn 3,36) A haszontalan szolgát kidobják "a külső sötétségre" (Mt 25,30). A balga szüzek nem mehetnek be, és ezeket a szavakat fogják hallani:

"Bizony mondom nektek, nem ismerlek benneteket." (Mt 25,12) Akik nem teljesítették Isten akaratát, ezt fogják hallani:

"Távozzatok színem elől, ti gonosztevők!" (Mt 7,23) Szent Pál is ugyanilyen határozottan ír az Isten országából való teljes kizárásról. Számos bűn felsorolása után ezt mondja befejezésül: ,,Akik ilyeneket művelnek, nem öröklik Isten országát." (Gal 5,21) "Nem tudjátok, hogy a gonoszok nem öröklik Isten országát?" (1Kor 6,9)   "Legyetek meggyőződve, hogy semmiféle erkölcstelennek, tisztátalannak, kapzsinak, más szóval bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában." (Ef 5,5) A kirekesztéssel kapcsolatos kijelentések az idézett szövegekben abszolút jellegűek: "senki sem ízleli lakomámat", "nem látja meg az életet", "nem öröklik", "nincs öröksége". Annyira egyértelműek ezek a kifejezések, hogy semmi helyet nem hagynak az apokatasztasziszról szóló vélekedésnek, vagyis annak, hogy a kárhozatnak egyszer véget kell érnie, vagyis ezen elmélet szerint a kárhozottak megtérhetnek majd, és elnyerhetik az üdvösséget. Ha létezne ilyen lehetőség, akkor az említett kijelentések nem lennének igazak, és arról kellene világosan szólniuk, hogy eljön a pillanat, amikor majd a kárhozottak "megízlelik lakomámat", "meglátják az életet", "öröklik", és "örökségük lesz".

     Krisztus a konkolyról (Mt 13,41 kk.) és a halászhálóról (Mt 13,49 kk.) szóló példabeszédek magyarázataiban Izajás "örök tűz" fogalmát használja (Iz 66,24).

     Nagyon óvatosnak kell lennünk, ha ezt a kifejezést pusztán metaforikusan fogjuk fel. Nem lehet ugyanis azt állítani róla, hogy nem örökké tartó időt jelent.

     Vajon magyarázhatta Krisztus az egyik metaforát egy másik metafora segítségével? Az Üdvözítő e fogalmakat annak a titokzatos szenvedésnek a kifejezésére használja, mely a kárhozottak osztályrésze lesz. Az Újszövetségben az olthatatlan tűz az ember egész egzisztenciális valóságát érinti, testével és lelkével együtt (Mt 10,28). Izajás írásához (Iz 66,24) legközelebb a Mk 9,43-48 áll. Ebben az áll világosan, hogy "a férgük nem pusztul el, és a tüzük nem alszik ki" (48. v.), tehát a titokzatos fájdalom soha nem ér véget.

     Ugyanúgy az utolsó ítéletről szóló szavaiban Krisztus azt mondja, hogy az "örök tűz" (5,41) lesz a kárhozottak osztályrésze. A kárhozottak külön lesznek választva az üdvözültektől. A halászhálóról szóló példabeszéd magyarázatában az Üdvözítő világosan kimondja: "Így lesz a világ végén is: elmennek az angyalok, aztán kiválogatják a gonoszokat az igazak közül, és tüzes kemencébe vetik őket. „Ott sírás és fogcsikorgatás lesz." (Mt 13,49-50) Mivel itt a példabeszéd magyarázatáról van szó, ezt nem lehet csak metaforikusan, átvitt értelemben értelmezni. Valóban megtörténik majd a rossz emberek különválasztása a jóktól. (SZERESSÉTEK EGYMÁST katolikus magazin 6. számából)

(folyt!)

     Vegyük most figyelmesebben szemügyre az Újszövetség örök kárhozatról szóló tanításának azokat az elméleteit, melyeket Waclaw Hryniewicz katolikus pap nagyon szubjektíven értelmezett a Nadzieja zbawienia dla wszystkich (Remény mindenki üdvösségére) című könyvében. Az igaz, amit a szerző ír, hogy az aion és aionios fogalmak az Újszövetségben nem mindig korlátlan időtartamot jelölnek meg (vö. 102. o.). Ugyanakkor azonban arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az egyébként egyértelmű "örökkévalóság" szó kétértelmű felfogásának elkerülése érdekében a "mindörökké" szót használták.

     Az örök időtartam világos kifejezésére az Újszövetségben utólag az "örökkön-örökké" héber kifejezést használták, melyben az "örök" szó genitivusban ismétlődik. ,,(...) itt fog gyötrődni a vadállattal és a hamis prófétával éjjel-nappal, örökkön-örökké." (Jel 20,10) "Gyötrelmének füstje felszáll örökkön-örökké (…)." (Jel 14,11) Az idézett részekben egyidejűleg használják mindkét formát az örökkévalóság kifejezésére. Ennél pontosabban kifejezni már nem lehet. Nyelvészeti szempontból semmi kétség afelől, hogy ezekben a szövegekben az "örökkön-örökké" kifejezés valódi örökkévalóságot jelez, mely soha nem ér véget. Az utolsó ítéletnél, a kárhozatra ítélés jellemzésénél az aionios melléknév szerepel:

"Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre." (Mt 25,41) Ha fontolóra vesszük, hogy itt az aionios a következő összefüggésben fordul elő: "ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre" (Mt 25,46), akkor ez azt bizonyítja, hogy a szó pontos jelentése az örökkévalóság. Ha a vers második részében az aionios melléknév szó szerint az örökkévalóságot jelenti, akkor ugyanezt kell jelentenie az első részében is.

Waclaw Hryniewicz aggodalma ellenére, hogy "az örök pokol [szó szerinti értelemben] az egész teremtés rémisztő dualizmusának megkoronázása lenne" (103. o.), a hit azt kívánja tőlünk, hogy elfogadjuk az örök kárhozat reális lehetőségét, hogy az örök büntetés valóban örök, nem pedig ideiglenes, mely végül a megtérésre vezetne (vö. 104. o.). (SZERESSÉTEK EGYMÁST katolikus magazin 6. számából)

(folyt!)

     Az a néhány ószövetségi rész, amit fentebb idéztem már megmutatta, hogy a pokol dogmáját maga Isten nyilatkoztatta ki a pátriárkáknak, prófétáknak és az öreg Izraelnek. A mi Urunk Jézus Krisztus megerősítette ezt az ijesztő igazságot, mikor az Evangéliumban tizennégyszer beszélt a pokolról hozzánk.

     Hogy elkerüljük az ismétléseket, nem soroljuk itt fel mind ezt a tizennégy helyet, csak a legfontosabbakat említjük meg. Ne felejtsük el, hogy Isten maga az, aki itt beszél, és aki ezt mondta: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.” (Mt 24,35)

     Nem sokkal színeváltozása után a Tábor hegyén mondta az Úr tanítványainak és a tömegnek, amely követte őt: „Ha pedig kezed vagy lábad megbotránkoztat téged, vágd le azt és vesd el magadtól; jobb neked az életre bemenned bénán vagy sántán, mint két kézzel vagy két lábbal az örök tűzre vettetni.” (Mt 18,9) „És ha kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt; jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gyehennába jutnod, a kiolthatatlan tűzre, hol az ő férgük meg nem hal és tüzük el nem alszik.” (Mk 9,43-44)

     Amikor Jézus az idők végének eseményeiről beszélt, ezt mondta: „Az Emberfia elküldi angyalait, és összeszedik országából mind a botrányokat és azokat, kik gonoszságot cselekszenek, és tüzes kemencébe vetik őket; ott lesz sírás és fogak csikorgatása.” (Mt 13,41-42) A Máté Evangélium 25. fejezetében, ahol Isten Fia az Utolsó Ítéletről beszél, tudatja velünk már előre, mely szavakkal fogja az elkárhozottakat fogadni: „Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre, mely az ördögnek készíttetett.” (Mt 25,41) – Kérdezem én, lehet ennél még világosabban szólni? (Az előzők forrása )

     Mind a Szentírás, mind az Egyház Tanítóhivatala egyértelműen a hit részének nyilvánítja az örök kárhozat lehetőségének igazságát. Az Egyház Tanítóhivatala soha nem jelentette ki, és nem is fogja kijelenteni egyetlen konkrét emberről sem, hogy elkárhozott. Arra viszont felszólít minket, hogy valódi erőfeszítést tegyünk minden ember üdvözülése érdekében.

     Az Igazság, melyet Krisztus minden ember üdvösségéről kinyilatkoztatott, két szemléletet foglal magába, melyeket a mi korlátolt emberi gondolkodásunk nem képes egymással összeegyeztetni. Megtudjuk, hogy Krisztus "azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére" (1Tim 2,4), másrészt pedig azt is, hogy az örök kárhozat egy reális lehetőség. Ez az igazság, mely két, látszólag összeegyeztethetetlen szemléletet foglal magába, kinyilatkoztatott számunkra, és örökre áthatolhatatlan titok marad. Nem lehet felfogni pusztán emberi logikával. Egyszerűn el kell fogadni, és követelményei szerint kell élni. Csak ekkor kezd értelmessé és érthetővé válni, de nem az emberi logika szintjén, hanem a hit engedelmességének síkján. (SZERESSÉTEK EGYMÁST katolikus magazin 6. számából)

(folyt!)

     A görög és latin ókor is mesél a pokol borzalmas végnélküli büntetéseiről, többé-kevésbé pontos ábrázolásokban. A görögök és latinok Tartaroszáról mondja Szókratész fiatal tanítványának, Platónnak idézésében: „Az istentelenek, kik a szent törvényeket nem tisztelték, a Tartaroszba fognak hajíttatni, hogy soha vissza ne térhessenek, hogy ott borzalmas és örökké tartó szenvedés legyen osztályrészük". És Platón még ezt mondja: „Hitelt kell adnunk azoknak a régi és megszentelt hagyományoknak, melyek azt tanítják, hogy a lelket ez után az élet után el fogják ítélni és meg fogják büntetni, amennyiben nem úgy éltek e földön, ahogy kellett volna.” Arisztotelész, Cicero és Seneca ugyancsak azokról a tradíciókról beszél, melyek az idők végtelenjébe nyúlnak vissza. Homérosz és Vergilius halhatatlan költeményekben képszerűen örökítették meg ezeket.
     Ki nem olvasta az elbeszélést Aeneas leszállásáról az alvilágba, ahol Tartarosz és Plútó stb. neve alatt ezeket az eredeti nagy igazságokat találjuk meg, a pogányok által ugyan eltorzítva, de mégis megőrizve. A gonoszok szenvedései itt is örökké tartanak, és az író egyiküket, mint „örökké a pokolba szögezettet” ábrázolja.
Ezt az univerzális, meg nem cáfolt és megdönthetetlen hitet elsőként egy szkeptikus filozófus, Pierre Bayle állapította meg és ismerte el. A Voltaire-izmusban és istentagadásban társa, az angol Bolingbroke hasonló nyíltsággal erősítette ezt meg. Szó szerint ezt mondta: „A megtorlás és fenyítés eljövendő állapotának tana az ókor legrégibb időszakának távlataiban vész el: már abban az időben fennállt, mely ismereteink előtt létezett. Ahogy elkezdünk az ókor történelmének zűrzavarában vizsgálódni, biztosan megtaláljuk ezt a hitet a legrégibb népeknél is, akiket csak ismerünk.”
     Amerika, Afrika és Óceánia legdurvább babonáiban is találunk maradványokat belőle. Meglepő nyomai találhatók meg India és Perzsia pogányságában, míg a mohamedán vallás a poklot dogmáihoz számolja.
     Fölösleges hangsúlyozni, hogy a kereszténységben a pokol dogmáját hangsúlyozottan tanítják, mint egyikét azon nagy alapigazságoknak, melyek a vallás egész tanrendszerének alapját képezik. Még maguk a protestánsok sem merészelték „a szabad vizsga” őrült tana ellenére sem a pokol tanát megingatni. Különös és érthetetlen dolog, nem!? Luthernek és Kálvinnak még annyi sok romlás közepette is meg kellett tartania ezt a szörnyű igazságot, mely pedig minden bizonnyal nagyon kellemetlen volt számukra!
Minden idők minden népe elfogadta tehát a pokol létezését.
Forrás 

     Ezer évvel a keresztény kor előtt, amikor még se a görögökről, se a rómaiakról nem volt szó, Dávid és Salamon gyakran beszélgettek a pokolról, mint egy létező nagy igazságról, mely olyannyira ismert volt mindenki előtt, hogy még arra sem volt szükség, hogy bizonyítsák. A Zsoltárok könyvében többek között ezt mondja Dávid a bűnösökről: „Térjenek az alvilágba a vétkesek.” (Zsolt 9,18)
     Máshelyütt a pokolbeli szenvedésekről, „az alvilág gyötrelmeiről” szól. (Zsolt 17,6) Salamon sem kevésbé formális. Miközben az istentelenek javaslatait – akik az igazakat félrevezetni és megsemmisíteni akarják – tárgyalja, így idézi őket: „Nyeljük el élve, mint az alvilág.” (Péld 1,12)
     És a Bölcsek könyvének ismert helyén, ahol az elkárhozottak reménytelenségét oly hatásosan ábrázolja, még hozzáteszi: „Így beszéltek a pokolban azok, akik vétkeztek”, mert „a gonosz reménye olyan, mint a szél hajtotta pehely, mint a könnyű hab, melyet vihar kerget.” (Bölcs 5,14-15) Másutt: „A bűnösök társasága kóccsomó, és végezetük tűzláng! A végén alvilág van, sötétség és bűnhődés.” (Sir 21,10-11)
     Két évszázaddal később, több mint nyolcszáz évvel Jézus Krisztus előtt a nagy próféta, Izajás maga ezt mondta Luciferről: „Hogy is hullottál le az égből, te fényes csillag? Azt gondoltad magadban: Felszállok a felhők magasába, hasonló leszek a Fölségeshez! És lám! Az alvilágba zuhantál alá, a mélységes szakadékba.” (Iz 14,12-15)
     Ez alatt a szakadék, misztikus „tenger” alatt azt a rettenetes folyékony tömegű tüzet kell érteni, amely a föld mélyén elrejtve létezik, és amelyet az Egyház, mint a pokol helyét nevezi meg.
     Salamon és Dávid is erről az égő mélységről beszélnek. Próféciáinak egy másik helyén Izajás tűzről, a pokol örök tűzéről szól: „Rémület fogta el Sionban a bűnösöket, az istenteleneket félelem szállta meg: Ki lakhat közülünk együtt az emésztő tűzzel, s melyikünk maradhat az örök lángokhoz közel?” (Iz 33,14)
     Dániel próféta, aki kétszáz évvel Izajás után élt, miközben az utolsó feltámadásról és ítéletről beszél, ezt mondja: „És mindazok, akik a föld porában alszanak, feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra.” (Dán 12,2) Ugyanezt a tanúságot megtaláljuk a többi prófétánál is, egészen a Messiás előfutáráig, Keresztelő Szent Jánosig, aki Jeruzsálem népének szintén úgy beszél a pokol örök tűzéről, mint egy olyan régóta ismert igazságról, amiben soha senki nem kételkedett. „Aki pedig utánam jövendő”, kiáltja, „majd megtisztítja szérűjét és összegyűjti búzáját a csűrbe, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” (Mt 3,12)
Forrás

     Azt, amit minden idők népei mindig hittek, a közös értelem igazságának nevezik – vagy ha úgy jobban tetszik –, általános és univerzális érzésnek. Ha valaki megtagadná ezen nagy igazságokat, ahogy helyesen mondják, aligha lenne a józan eszénél. Bolondnak kell lennie, ha azt hiszi, hogy a minden kor minden emberével szemben egyedül neki van igaza.
     Az igazság az, hogy minden időben, a világ kezdetétől napjainkig minden nép hitt a pokol létezésében. Ilyen-olyan néven, többé-kevésbé különböző formában, de hittek a gonoszok borzasztó és végnélküli büntetésében, amelyben a halál után a tűz mindig szerepel.
     Tehát egy biztos tényről van szó, amelyet nagy keresztény filozófusaink is oly világosan kifejtettek, hogy alapjában véve fölöslegesnek tűnik ennek bizonyításán fáradozni.
     Mózes könyveiben a kezdetektől fogva szerepel a tűz örök poklának képe. A „pokol” kifejezés szó szerint megtalálható itt: így például a Számok könyvének tizenhatodik fejezetében olvassuk, hogy három levitát; Korét, Dátánt és Ábiront elevenen nyelt el a pokol, mert Istent káromolták és Mózes ellen lázadtak. (ld. Szám 16,28-35)
     A Deuteronomium-ban Mózes szájával ezt mondja az Úr: „Tűz lobban fel haragomban s elhatol az alvilág mélyéig.” (MTörv 32,22)
     De a hellénizmus korában írt könyvek is képviselik azt a gondolatot, hogy a gonoszokra büntetés vár a túlvilágon (Dán 12,2; 2Makk 6,26; Bölcs 4,19; 5,3-13; vö. az ebből a korból származó un. Izaiás-apokalipszist: Iz 14,11; 24,21-22). Egyes próféták szerint a Hinnóm völgyébe jutnak, ahol férgük meg nem hal és tüzük ki nem alszik (Iz 66,24; vö. Jer 7,32; 19,6). Ez a völgy (Gé-Hinnóm, ebből származik a gehenna szó) Jeruzsálemtől délre volt, és ott valamikor emberáldozatokat mutattak be máglyán elégetve; később a szemetet hordták ide és égették el.
     Jób könyvében olvashatjuk, hogy az istentelenek, kiknek élete anyagi javakban bővelkedett, azt mondták Istennek: „Hagyj minket békében, nem vagyunk kíváncsiak utaidra! Vajon ki az a Mindenható, hogy szolgáljunk neki, és mi haszonnal járna ha hozzá imádkozunk?” És ezek az istentelenek: „Békességgel szállnak az alvilágba". „Egy pillanat alatt szállnak az alvilágba.” (Jób 21,13-15) Jób a poklot a sötétség honának nevezi, „ahol nincs semmi rend, ahol a napvilág is fekete éjszaka” (Jób 10,22) nevezi. Az egyházatyák már az első század óta kevés kivétellel azt írják, hogy a pokol nemcsak az utolsó ítélet után, hanem a halál után rögtön megkezdődik. A pokolnak mint büntetésnek létezését már az 500 körül keletkezett Damasus féle hitvallás (DS 72) is leszögezte, és ez vált dogmává.
Ezek a mondatok bizonnyal többek, mint csak tiszteletet érdemlő tanúságok.

Schütz A.: DOGMATIKA, Szent István Társ. Bp. 1937 kiadása nyomán

A kárhozat kínjai 3

     Az örök kárhozat az Istennel való lázadó szembehelyezkedés. Ennek számos foka van. Kezdve azokon, akiknek annyi a személyes felelősségük, hogy szavazatukkal vagy más módon hatalomra segítették azokat, akik súlyos rombolást végeztek a lelkekben. Föl egészen amaz elvetemültekig, akik értelmüket és életüket az istentelenség szolgálatába állították. Épp ezért a büntetések fokozatát illetőleg, nem elég Szent Gergellyel azt mondani, hogy az csak az érzésbeli kínok különbözőségében nyilvánul majd meg. Sőt, kínálkozik az a gondolat, hogy minél magasabb tehetségekkel bírt a bűnös lélek, akinek az istenhit választott edényévé kellett volna lennie, ehelyett a pártütés tanyája lett. Nyilvánvaló, hogy annál fájdalmasabbnak és mélyebbnek kell éreznie azt a kínzó rettenetes ürességet, mellyel önmagát Istentől oly távolra taszította!
Természetes, hogy a büntetések mértéke már a külön ítéletben meg van állapítva, újabb vétkek már nincsenek, melyek azt megváltoztathatnák. A halállal egyaránt lejár az érdemszerzés és a gonosz érdemek halmozásának ideje. Az Utolsó Ítélet, annyiban hoz változást, hogy akkor minden lélek ismét tulajdon testébe öltözik, és lényegileg csak ettől az időtől kezdve válik az összes érdem és érdemtelenség befogadására képes alannyá.
    A kárhozottak szenvedései nem enyhülnek: ugyanannak az egyénnek bűnhődése az örökkévalóságon keresztül nem változik. A kárhozottak Istennek külön engedélye nélkül semmit sem vehetnek tudomásul, ami itt a földön történik; és teljességgel bizonytalan, sőt valószínűtlen, hogy Isten ilyen engedélyt ad. Ugyanezt kell mondani arra a régi hiedelemre, hogy bizonyos időkben csökkennek vagy éppen szünetelnek a kárhozat kínjai: Húsvét hajnalán, szombaton vagy vasárnap, amikor a szent nyugalomból és szentmisékről valami áldás kiterjed rájuk is. Ezek valótlanságok, melyeket csak a jámborság sugallt és amelyeknek a hit forrásaiban nincs alapjuk. A kinyilatkoztatás legkisebb kétséget sem hagy afelől, hogy aki egyszer átlépte az istenellenesség és Isten-harag birodalmának határát, annak kívül kell hagynia minden reményt.
     A szerk. megjegyzése:
a) A pokolban nincs enyhület (sem Húsvétkor, sem szombatokon), mert a kárhozat épp a Megváltásból való önkizárás, az említett kegyelmek pedig, Jézus Krisztus Keresztáldozatának gyümölcsei!
b) A jámborság diktálta enyhületi lehetőségek valójában a tisztítótűzbeli lelkekre vonatkoznak, melyet sokan kevernek a pokol szenvedéseivel!  
c) A páli kijelentés, hogy majdan „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28), nem a pokol cáfolata, hiszen a kárhozat helye épp attól az, hogy az Életen (Istenen) kívül van, mely az örök halál állapota (vö 2Kor 2,16)!

A kárhozat kínjai 2

     Az érzésbeli kínok létezését az Írás egyértelműen tanítja: Az Üdvözítő tanítása szerint ott jajgatás, sírás és fogak csikorgatása lesz; a kárhozottak a külső sötétségre vettetnek, hol férgük meg nem hal és tüzük el nem alszik. Ahhoz nem fér kétség, hogy a Szentírás a kárhozat tüzében összpontosítja és szemlélteti mindazokat a büntetéseket, melyek érzés, kínzatás jellegűek.
     És itt a teológia sokat vitatott kérdése, miképp kell érteni a pokol tüzét? A szentatyák állásfoglalása e tekintetben nem mindig határozott és nem egyöntetű. Többen a tüzet főként a lelkiismeret furdalásaként értelmezik. Sokkal határozottabb Nagy Szent Gergely, aki szerint a kárhozat tüze anyagi tűz, jóllehet más tulajdonságai vannak mint a földi tűznek: éget, de nem éget el és nem világít. A skolasztikusok egyértelműen anyagi tűzről beszélnek és hivatkoznak Szent Gergelyre, akinek e tárgyban külön kinyilatkoztatást tulajdonítanak. A férget mindannyian átvitt értelemben magyarázzák.
     Mindazáltal biztos, hogy a kárhozat tüze nemcsak átvitt, valós értelemben vett tűz (pl. a lelkiismeretfurdalás-, a szégyen- és belső elégedetlenség tüze), hanem valóságos értelemben vett tűz, fizikai ágens. A Szentírás is egyértelműséggel valóságos tűzre gondol, de megerősíti ezt észbeli megfontolás is, miszerint a pokol tüze fizikai hatékonysággal olyan kínokat kelt a lélekben, minők az égés fájdalmai a testi lényben. Tehát nem maga a tűz fizikai érintése váltja ki a kínokat, hanem a gondolata és intenciós hatása általában.
     Szent Tamás alighanem helyes úton jár, amikor úgy véli, hogy a kárhozat tüze elsősorban az ördögnek és az ő angyalainak készült; ámde szellemi lényeket az anyag magától csak intenciós ráhatás révén kínozhat, vagyis azáltal, hogy elméjüknek és akaratuknak tartalmat nyújt. Minthogy azonban ez a tűz testi lényeknek (a kárhozott embereknek) is van szánva, fizikai-kémiai ingerhatással is kell rendelkeznie.
     A kárhozat szenvedésének két fő mozzanata közül az elvetésnek van elsődleges és alapvető jelentősége. Isten nélkül élni és örökre szent haragját érezni, cél és remény nélkül örökre hányódni, oly súlyos dolog, hogy maga az Isten-nélküliség a szenvedés lényege, tehát maga a kínok semmit sem csökkennének, ha ki is aludna a pokol tüze! Mindazáltal az érzésbeli kín szervesen kiegészíti az elvetés kínját.     XVI. Benedek pápa, Róma egy északi elővárosában tartott miséjén kijelentette, hogy a pokol márpedig létezik, a bűnösök pedig tényleg az örök kárhozat tüzében égnek.
A pápa, aki korábban a katolikus dogmarendszerért felelős egyházi testületet vezette, a bűnbocsánatot nevezte a keresztény vallás alapkövének. Ugyanakkor, mint mondta, a kereszténység nem kötelező, valójában "ajándék, egy üdvös ajánlat az emberiségnek".

A kárhozat kínjai 1

     Szent Tamás mélyen járó fölfogása szerint a kárhozat nem egyéb, mint a bűn legbensőbb mivoltának kibontakozása és végső gyümölcseinek megérlelése. A bűnben ugyanis az ember a teremtmények kedvéért elfordult Istentől; amit maga akart, azt megkapja a kárhozatban, még pedig teljességében, leplezetlen mivoltában és végső következményeiben. Elfordult Istentől, tehát Isten nélkül kell élnie és ez az elvetés kínja. Isten helyett a teremtményekben kereste életének célját és tartalmát; tehát Isten áldása a számára átok és kín lesz. Az Üdvözítő szavai: «Távozzatok tőlem átkozottak, az örök tűzre!» (Mt 25,41)
     Az elvetés a kárhozottak első és alapvető szenvedése. «Távozzatok», ezt a szót kell először hallaniok. Nem ismerlek titeket, honnét valók vagytok; félre tőlem mindnyájan, ti gonosztevők. Ennek értelmében a kárhozottak ki vannak zárva Isten színelátásából; és mivel a jelen üdvrendben csak természetfölötti végcél van, ki vannak rekesztve Isten bárminő bírásából.
Ez pedig büntetés, sőt az összes lehetséges kínok és büntetések közül a legnagyobb.
     a) Mert a szellemi teremtménynek legmélyén gyökerező létigénye Istenben élni; az egyetlen léttartalom, mely végleg ki tudja elégíteni: a föltétlen igazság, melyen megnyugszik örökké kutató elméje, a tiszta és teljes jó, melyet boldog célhoz jutással átölel lelke. Ha ettől elesett, elesett létének és tevékenységének természetszerű léttartalmától, s nem ér nyugvóponthoz legmélyebb igyekezete. Az örök homályban tapogatózó, a soha ki nem elégülő sóvár vágy, a törtető, de semmit el nem érő akarat, a folyton fürkésző, de semmit meg nem oldó elme gyötrődése, a teljes értelmi és szívbeli üresség: mind csak rendkívül halvány színek az elvetés kínjainak ábrázolására.
     b) Akik személyes bűnökért kárhoztak el, azok számára az istenlátástól való elesés nem csupán a jótól való lemaradás, mint az eredeti bűnben megholtak esetén, hanem egyben Istentől való elrugaszkodás, állandó istengyűlölet, mert ez a bűnben való megrögződés eredménye. Tehát, amit a lélek természet szerint minden pórusával és minden rostjával áhít mint létének alapját és tevékenységének egyedül kielégítő tartalmát, azt egyben a legteljesebb gyűlölettel és ádáz dühösséggel eltaszítja magától, mint sok szerencsétlen idegbeteg végzetes módon az ételt, az orvost, az ápolót.
     Ha a földön Isten látásának vagy akárcsak természeti bírásának hiánya az istentelen emberre nézve nem is jelent állandó nagy kínt és bűnhődést, mégsem szabad feledni, hogy állapotunk próbajellegének megfelelően a jelen világ tartalmaz még jót (és rosszat is); itt a teremtés még nyújt Istenből valamit, ezért a földi vándornak pszichikailag lehetetlen teljesen Isten nélkül élni, még akkor is, ha szívében megtagadta. A másvilágon azonban a próba véget ért, a jó és rossz, az istenes és istenellenes tényezők, erők és irányok szétválasztása már teljes! A látszatokból kijózanodott bűnös lélek úgy látja, amint van, vagyis nem az Istent, hanem az istennélküliség sivárságát éli meg, teljes vigasztalanságában és reménytelenségében. Ez az elvetettség szenvedése, a pszichológia nyelvére lefordítva: a lélek őrjítően örök hazátlansága.

A kárhozat dogmatikai valósága
 
     Akiket a különítélet halálos bűnben megátalkodva talál, örökké szenvedik a kárhozat kínjait. (Hittétel!!!)
A gnosztikusok és az újabb ortodox protestánsok egy része azt tanították, hogy az istentelenek valaha megsemmisülnek. A racionalisták, különösen a transzcendens evolucionizmus modern hívei (teozofisták, spiritiszták) sokan úgy gondolják, hogy a kárhozatban is van helye megtérésnek; sőt hogy valaha minden elkárhozott Istenhez tér; persze többnyire csak azért, hogy új próbánál újból elpártoljon. Az 543-i konstantinápolyi zsinat  a tételben kifejezett dogmát ünnepélyesen kimondotta a IV. Laterán-i és kivált a II. Lyon-i zsinat; «Akik tényleges halálos bűnben vagy pusztán eredeti bűnnel terhelten múlnak ki, azoknak lelke nyomban a kárhozatra jut, ahol azonban büntetésük nem lesz egyforma».
     Bizonyítás. Az ószövetség könyvei csak burkoltan juttatják kifejezésre azt az igazságot, hogy az istentelenek nem állhatnak helyt Istennel szemben. A prófétáknál biztosabb körvonalakban bontakozik ki a kárhozat tana: beszélnek az isteni harag örök tüzéről, forma szerint is: «Azok közül, kik a föld porában alusznak, sokan fölébrednek; némelyek örök életre, mások pedig hogy örök gyalázatot lássanak). Nincs tehát alapja az új racionalista vallástörténeti iskola ama tételének, hogy «az ószövetség nem ismer örök kárhozatot; azt a későbbi zsidóság a parszizmusból vette át». Ennek ellene mond, hogy az örök kárhozat az újszövetségnek egyik sarkalatos tanítása. Márpedig tanítása a lehető legvilágosabb és leghatározottabb. «Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült.» (Mt 25,41) De már előbb is gyakran szólott az olthatatlan örök tűzről, a gyehenna tüzéről (Mt 5,22) hol az istenteleneknek férge meg nem hal és tüzük ki nem alszik (Mk 9,48); óva int azoktól, akik mind a testet mind a lelket gyehennára vethetik (Mt 10,28); szól bűnről, amelyek számára nincs bocsánat sem a jelen sem a másvilágon (Mt 12,31-32). Ugyanezt nyomatékozza példabeszédekben: a balga szüzek kívül rekednek a menyegzős házon a külső sötétségben (Mt 25,10-12); a haszontalan szolga is oda kerül a külső sötétségre, ahol sírás leszen és fogak csikorgatása (Mt 25,30); beszél az aratásról, melyen a gazt tűzre vetik, és a meddő szőlőtőkéről, mely tűzre kerül (Jn 15,6). Ugyanígy tanítanak természetesen az apostolok. Szent Pál azt mondja: Akik nem ismerik az Istent és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának, ezeket a kárhozatban örök büntetéssel sújtja az Úr színe (2Tessz 1,7-9).
     Szent Péter írja második levelében: «Hiszen Isten még a vétkező angyaloknak sem kegyelmezett, hanem a pokol bilincseibe zárva a mélységbe taszította őket, hogy ott gyötörjék és fogva tartsák őket az ítéletre. És nem kegyelmezett a régi világnak sem, csak Noét, az igazság hirdetőjét mentette meg nyolcadmagával, amikor az istentelenek világára rázúdította a vízözönt. Szodoma és Gomorra városát is hamuvá égette, pusztulással büntette, példát állítva azoknak, akik gonoszul fognak cselekedni» (2Pt 2,4-6); «Vagy nem tudjátok, hogy az igazságtalanok nem részesülnek Isten országában? Ne ejtsétek tévedésbe önmagatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak, sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók, sem rablók nem részesülnek Isten országában» (1Kor 6,9-10). «A gyáváknak és a hitetleneknek, az elátkozottaknak, gyilkosoknak, paráznáknak, varázslóknak, bálványimádóknak és minden hazugnak osztályrésze a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz. Ez a második halál» (Jel 21,8).

     Röviddel az 1812-es napóleoni hadjárat előtt. Nagyapám, Rostophine gróf mesélte. Két jó ismerőse, gróf Orloff és V. tábornok barátok voltak. Nem csak vitézségükkel tűntek ki a társaságban, hanem istenkáromlásukkal is.
     Egyik este a két barát, akik – mindketten Voltaire követői voltak – együtt mulattak féktelen ivászatukban. Duhajkodásuk közben a vallásról és a pokolról kezdtek el gúnyolódni. „És ha véletlenül mégis van valami a lepel másik oldalán?” – vetette fel a gróf. „Jó!” – válaszolta V. tábornok, „kettőnk közül az első, aki odajut, visszajön, hogy a másikat figyelmeztesse. Rendben?” – „Kiváló ötlet!” – válaszolta Orloff és mindketten becsületszavukat adták a megállapodáshoz.
     Néhány héttel ezután kitört azon nagy háború. Az orosz hadsereg hadba vonult, és V. tábornok parancsot kapott az azonnali elutazásra. A tábornok két vagy három hete volt már Moszkvától távol, mikor egy kora reggeli órában, miközben nagyapám éppen borotválkozott, felrántották szobája ajtaját és Orloff gróf állt ott, köntösben, papucsban, kócosan, zavarodott tekintettel és sápadtan, mint egy halott. „Maga az, Orloff? – szólt nagyapám meglepetten. – Mi történt magával?” Orloff gróf, nagy nehezen szólalt meg: „azt hiszem, megőrülök, mert V. tábornokot láttam épp az imént!” – „Ezek szerint visszajött?” – „Dehogy jött!” – válaszolta Orloff, a kanapéra vetve magát, fejét két kezébe fogva, „méghogy vissza? Hiszen ez az, ami megőrjít!”
     Nagyapám nem értett semmit. Megpróbálta megnyugtatni a grófot. „Mesélje el szép lassan!” – mondta neki. Orloff gróf valamelyest összeszedte magát és a következőt mesélte el: „Kedves Rostophine, már vagy három hete, hogy V. és én megesküdtünk egymásnak, ha valamelyikünk előbb hal meg, az visszajön a másikhoz elmondani, hogy mi van odaát. Nos, ma reggel már régóta ébren feküdtem ágyamban és eszem ágában sem volt a barátomra gondolni. Egyszerre azonban hirtelen félrerántotta valaki az ágyam függönyét és ott látom, két lépéssel magam előtt V. tábornokot, sápadtan, jobb kezét a mellén tartva. Ezt mondta: ‘Van pokol és én benne vagyok, és eltűnt'. Azonnal ide rohantam. Azt se tudom, hol áll a fejem, meg egyáltalán, mit tartsak felőle!?”
     Nagyapám próbálta a grófot nyugtatgatni, ahogy csak lehetett. Beszélt hallucinációról, rémálmokról vagy hogy tán mégis aludt. Ezekkel és más banalitásokkal igyekezett a felzaklatott gróf kedélyét csillapítgatni.
     Nos, tíz-tizenkét nappal e különös esemény után, egy futár meghozta V. tábornok halálhírét. Ugyanazon a nap reggelén, amikor Orloff gróf látta és hallotta őt, azon órában a tábornok felderítésre ment, hogy az ellenség állásait kikémlelje. S ekkor váratlanul mellbe találta egy golyó és azonnal meghalt!
„Van pokol, és én benne vagyok!” – Lám, itt van valaki, aki „visszajött onnan”. (Mgr. de Ségur írása nyomán)
Forrás 

Kilenced Szent Filoména szűz és vértanú tiszteletére

Bevezető ima
     Jöjj Szentlélek, töltsd el híveid lelkét szeretettel. Kérünk Uram, légy minden tevékenységünk irányadója. Vezesd törekvéseinket, hogy minden cselekedetünk Benned kezdődjék és Veled végződjék. Amen

Napi ima
     Teljes odaadással fordulok hozzád Szent Filoména, akit közbenjárómul választottam! Te légy szószólóm a Mennyek Országában, Te, akit a Boldogságos Szűz Mária annyira szeretett, hogy megjelent börtönödben és meggyógyította sebeidet. Arra kérlek szívem teljes bizalmával: őrizz meg engem minden rossztól, hogy lelkemen semmilyen folt se eshessék, és hogy szívemet tisztaság töltse el. Segíts, hogy felismerjem azt az utat, amit Isten kijelölt számomra és életem végéig azon járjak.
Kérlek a Te rendkívüli áldozataid alapján ‒ amelyek nemcsak csodálattal töltenek el, de fel is bátorítanak -, hogy eszközöld ki számomra az általam kívánt kegyelmeket .......................(KÉRÉS) amennyiben azok egyeznek Isten akaratával.
Tudom, hogy meghallgatod kérésemet, ezért kérem, hogy erősítsd hitemet, növeld reményemet és tökéletesítsd szeretetemet! Imádkozz értem és szeretteimért Jézushoz és a Boldogságos Szűz Máriához. Amen

MÁSODIK NAP
     Szent Filoména mindvégig állhatatosan ellenállt mindenféle csábos ígéretnek. A kápráztató császárnői koronát és az ezzel járó földi hatalmat első pillanattól kezdve elutasította. Meg sem fordult fejében, hogy egy röpke földi életért feláldozza a rá váró örök életet.
Bárcsak mi is mindig teljes bizonyossággal tudnánk, hogy mi az, ami ártalmára van lelkünknek, ami aláássa hitünket, hogy teljes meggyőződéssel tudjunk nemet mondani a kísértésekre és elkerülni azokat a buktatókat, amelyek ránk leselkednek!

Ima
     Szent Filoména! Te, aki élő hittel és rettenthetetlen bátorsággal néztél szembe a rád váró szenvedésekkel, légy kérlek szószóló a Mennyek Uránál, hogy töltsön el engem is a hit erejével, legfőképpen a kísértések idején, hogy mindig tudjam mi az, amivel bátran szembe kell nézzek, hogy majd egykoron elnyerhessem az örök Életet. Amen

(Miatyánk ‒ Üdvözlégy ‒ Dicsőség)

     Szent Brúnó, a karthauzi rend megalapítójának életében (még civilként) volt egy esemény, mely a világi élettől való elvonulására indította. A szóban forgó eseményt a tudós bollandisták (a szentek életével foglalkozó tudós jezsuita atyák) alaposan tanulmányoztak, és a történelmi hitelesség összes kritériuma szerint még a legszigorúbb kritikával szemben is megállja a helyét. Az esemény Párizsban világos nappal játszódott le, több ezer tanú jelenlétében. A részleteket kortársak jegyezték fel. Ezenfelül a történtek (mint említettük) még egy új szerzetesrend alapításához is vezetett.
     Párizsban 1082-ben meghalt egy híres egyetemi tanár, Raymond Diocres. A tudóst mindenki csodálta. Ezen a temetési szertartáson jelen volt a kor egyik kiváló tudósa, az említett Brúnó négy kísérőjével. A holttestet a Notre Dame mellett a kancellária nagy termében ravatalozták fel, melyet hatalmas tömeg vett körül. A kor szokása szerint a holttestet egy egyszerű vászonlepellel terítették le. Abban a pillanatban, mikor a halotti zsolozsma azon részét kezdték el énekelni, mely így kezdődik: „Responde mihi – válaszolj nekem, mily nagyok és mily sokszámúak vétkeid”, a lepel alól egy síron túli hang szólalt meg és az összes jelenlevő e szavakat hallotta: „Isten igazságos ítélőszéke elé idéztek.” A közelállók azonnal a ravatalhoz rohantak, felemelték a leplet, de a halott mereven feküdt, élettelenül. A félbeszakított szertartást újra folytatták, de a jelenlevők továbbra is döbbenten és a félelemtől reszketve álltak. Újra elkezdték az officiumot és újra elértek ahhoz a bizonyos sorhoz: „Válaszolj nekem.” Ezúttal a halott minden szem láttára felült és az előzőnél még erősebb, még érthetőbb hangon ezt kiáltotta: „A lehetőséget elvesztettem, mert Isten igazságos ítélőszéke előtt már nem lehet bűnbánatot tartani”, majd élettelenül visszahanyatlott.
     Az emberek riadalma tetőpontjára hágott. Az orvosok ismét megvizsgálták a holttestet és újra megállapították a halált. A holttest hideg és merev volt. Senkinek nem volt mersze a szertartást folytatni és az officiumot a következő napra halasztották. Az egyházi méltóságok nem tudták, mitévők legyenek. Egyesek azt vélték: „Ez egy elkárhozott, nem méltó az Egyház imáira.” Mások úgy vélték: „Mindez kétségtelenül ijesztő ugyan, de végül is, nem leszünk-e mindnyájan megidézettek és aztán megítéltek Isten igazságos ítélőszéke előtt?” A püspöknek is ez volt a véleménye, így másnap ugyanabban az órában újra megkezdték a halotti szertartást.
Brúnó és kísérői csakúgy, mint előző nap ott voltak, s ezúttal az egész egyetem és egész Párizs ott szorongott velük a Notre Dame-nál. Az officium tehát újra elkezdődött. A bizonyos sornál: „Válaszolj nekem”, újra felegyenesedett doktor Raymond teste és leírhatatlan iszonyattal, mely az összes jelenlévőt a rémülettől megbénította, ezt kiáltotta: „Isten igazságossága előtt sorra megláttam súlyos bűneimet, amelyeket életem folyamán gőgösen elkövettem. Életemben elutasítottam Isten irgalmasságát és bűneimet nem bántam meg. Ezek a súlyok a kárhozatba rántották lelkemet!”, majd visszahanyatlott és mozdulatlanná vált.
     Ezúttal nem volt több kétség. Erről a nyilvánvaló és borzasztó csodáról már tanakodni sem volt többé szükség. A káptalan püspöke parancsot adott, hogy a holttestet ott helyben fosszák meg jelvényeitől és kitüntetéseitől.
     Ott a nagy teremből való távoztában határozta el az akkor 45 éves Brúnó visszavonhatatlanul, hogy elhagyja ezt a világot. Kísérőivel a Grenoble melletti Grande-Chartreuse magányában kereste az elvonultságot, hogy biztosan munkálkodhasson üdvözülésén, hogy így nyugodtan készülhessen fel Isten ítéletére.
E történetből tapasztalatot kaphattunk egy elátkozottról aki „visszajött a pokolból”, de nem azért, hogy azt elhagyja, hanem, hogy a kárhozat lehetőségéről és helyéről megkérdőjelezhetetlen bizonyítékkal szolgáljon.

(Forrás  http://www.katolikus-honlap.hu/0701/bucsu.htm)

     A bűnök – kedves testvéreim –, nyomokat hagynak a lelkünkben. Ezek a nyomok megbélyegzik a lelkünket, mint sebek, égési hólyagok és formátlan lyukak. A legszörnyűbb felfedezés az volt számomra, hogy a borzalmas bűz belőlem árad. Mennyi pénzt adtam ki életemben illatszerekre, légfrissítőkre, mert gyűlöltem a kellemetlen szagokat. Megállapítottam, hogy a sok szörnyű bűnöm nem a lelkemen kívül volt, hanem a bensőmben, a lelkemben és onnan árasztotta kibírhatatlan bűzét. Mindjárt láttam egy démont, egy csúnya bestiát, aki az én bűneim bélyegét viselte. Ahogyan anyám az Úr fényes ruhájába volt öltözve, úgy öltöztetett be engem egy bestia, fekete szemeteszsákba. És ez maga volt az ördög. Ebben az állapotban jutottam el egy mocsárvidékre, ahol sokan nyakig süllyedtek a lápba és nyögtek.
     Azt láttam, hogy ez a láp a bűnös szexuális kapcsolatok és perverziók magömléseiből áll, amiért mi emberek a földön felelősek vagyunk. Azt a nemi aktust, amely szentségi házasságban történik Isten megáldja. Ebben az életre szóló kapcsolatban maga Isten van jelen, mint harmadik. A szeretet, mellyel minden házastársi együttlét meg van áldva s meg van nemesítve. A szentségtelen szexualitás csupán szórakozás, önkielégülés, egoizmus. Ezért szenvednek ezen emberek az ingoványban, amelyet ők maguk okoztak féktelen szenvedélyükkel. Mindenki, aki házasságon kívüli, bűnös nemi aktust folytat, ebbe a büdös ingoványba kerül és kimondhatatlanul szenved miatta és végtelenül szégyelli magát tettei miatt. Ebben a lápban egyszer csak felfedeztem apámat, aki nyakig ült a bűzlő masszában, ez fájdalom volt számomra s hangosan felkiáltottam: „Apám, mit csinálsz te itt?” Ő, síró hangon válaszolt: „Lányom, ó lányom! A házasságtöréseim és a hűtlenségeim súlya süllyesztett ide.”

    Ha egyszer ezt önök is átélik, talán emlékezni fognak ezekre a szavakra. Azt tudom mondani, hogy a legfájdalmasabb látni a szerető Istent, aki egész életünkben mellettünk van és állandóan keres, hogy üdvözítsen. Mennyire szenved Isten a bűneink miatt. Ott mutatták meg milyen sokan imádkoztak értem, hány pap és hány apáca fáradozott azon, hogy jó útra térjek. Pedig, hogy megvetettem ezeket az embereket! Közönséges megjegyzésekkel illettem e szent életű, áldozatos embereket. A túlvilágon egész életünket, mint egy nyitott könyvet látjuk majd, ahol minden pillanatunk fel van jegyezve. Nemcsak a szavaink, hanem még a közben gondoltak is! Ó, bizony elborzasztók a szavaink s gondolataink különbsége, melyeket ott tisztán láthatunk.  Elkövetett bűneink nemcsak a saját, hanem környezetünk számára is következményekkel járnak, mint romlott gyümölcsök, a környezetük egészséges gyümölcseit is megfertőzik, romlásnak indítják. Nagy fájdalom számunkra a másik világban, ha látjuk, hogy bűneink nemcsak nekünk okoztak kárt, hanem a környezetünk széles körében is romboltak, s megmérgeztek mindent. Sajnos a bűneink ártalmas következményei legelőször közvetlen környezetünket éri, a családunkat és gyermekeinket!

      Ezek a szörnyű sötét alakok körülvettek és egyértelmű volt, azért jöttek, hogy magukkal vigyenek. El se tudják képzelni azt az ijedtséget, borzalmat és rettenetes felismerést, hogy az intelligenciám, jogi ismereteim, az akadémiai címem, egész tudományom, észbeli képességeim és társadalmi helyzetem semmit sem számítottak. Teljesen értéktelenek lettek. A bűnök tehát lehúznak a mélybe, egészen a hazugság atyjához. De ha mi sajnálatos mulasztásainkat és bűneinket (amiért a sátánnak kell fizetnünk), a Bűnbánat Szentségében Isten elé visszük (még a földi életben), akkor Isten fizet meg értük helyettünk! Gondoljanak bele! Jézus a saját vérével és életével fizetett a Keresztfán. És bizony minden alkalommal így van ez, ha vétkezünk. Ő, megszabadított a pokol kínjaitól, amit mi érdemeltünk ki, és amiért tartozásunk lenne a bűnök tulajdonosának. Jézus Krisztus megváltott minket. Jogot adott nekünk Országához, az Ő életéhez, mert Ő minket Isten gyermekeivé tett.
     És akkor jöttek ezek a sötét alakok, hogy engem, mint tulajdonukat elvigyenek. Láttam őket, amint kijöttek a műtő falából. Sokan voltak, és hirtelen vettek körül. A tekintetükből gyűlölet, ördögi gyűlölet áradt, mert lélektelenek és belül teljesen kiégettek. Megborzadtam s rettegve értettem meg, hogy értem jöttek, hiszen az ő tulajdonuk vagyok! Ez világos volt előttem! El akartak vinni. El tudják képzelni a félelmemet? Színtiszta horror volt! Szellemi testem forogni kezdett a földön és menekülni kezdtem. Az anyagi testemre vetettem magam, mert a testembe akartam visszabújni, de az már nem fogadott be. Szörnyű félelemmel küszködtem. Lelkemmel futni kezdtem és menekülni. Nem tudom, hogyan, de átjutottam a falon. Nem akartam mást, csak elrohanni, s egy ugrással a semmibe kerültem. Egy alagút belsejébe jutottam, amely hirtelen odakerült és lefelé vezetett. Először még volt egy kis világosság. Olyan látvány fogadott, mint egy lép és olyan nyüzsgés volt benne, mint egy méhkaptárban.
     Sok-sok ember volt ott, öregek, férfiak és nők, hangosan kiabáltak, durván, vad sörénnyel, csikorgatták a fogaikat. Megállás nélkül mozgattak lefelé, egyre lejjebb húztak a földbe, hiába próbálkoztam mindinkább kijutni. Egyre kevesebb lett a fény, s addig csúsztam ebben az alagútban, míg teljesen sötét nem lett. Tehetetlen voltam. Olyan sötétségbe kerültem, amilyen a földön nincs, emberi szavakkal nem lehet leírni. El tudják képzelni, milyen öröm ért, amikor még a fényben láttam az édesanyámat. Ő egészen világos volt. Már évekkel ezelőtt meghalt. Egyszerre megértettem, hogy ezek a fehér ruházatok, amilyennel anyám, mint a nap, fel volt öltöztetve, azok mind a szentmisék voltak, melyeken részt vett földi életében. Nem volt lehetőségem anyámhoz menni és nála egy pillanatig is maradni. Védtelenül merültem bele a sötétségbe, amelyhez hasonló nincs. A föld legsötétebb éjszakája is déli világosság ehhez képest. De ott ez a sötétség szörnyű fájdalmat, horrort, szégyent okoz. Minden rettenetesen bűzlik. Egyre több ijesztő alakot és lényt lehetett látni olyan csúfakat, hogy el se tudjuk képzelni.

(folyt!)

A keresztről nevezett Szent Terézia Benedikta szűz, vértanú (Edit Stein) Európa társvédőszentje

     Korunk "szép új világában" a feminista teológusok követelték II. János Pál pápától a nők egyenjogúsítását az Egyházban. A szent pápa az egyház szentségéhez illő választ adott. Szent Benedek, Cirill és Metód mellé kinevezte Sienai Szent Katalint, Svéd Szent Brigittát és a keresztről nev. Szent Terézia Benedikta Edit Steint, Európa védőszentjeivé.

     A XX. század kimagasló szentjei közé tartozik Edit Stein. Vértanúsága Isten iránti szeretetről tesz tanúságot. Isten útját járjuk, megtapasztalhatjuk, hogy kiválasztott és vezet minket, és ezért nem veszítjük el bizalmukat.
1891-ben született Breslauban, zsidó szülők tizenegyedik gyermekeként. Nagy érdeklődéssel fordult a filozófia felé, és állandó kapcsolatot tartott fenn korának jeles képviselőivel. (Husserl) Nagy hatással volt rá Avilai szent Teréz önéletrajza, és a kereszténységgel való számos találkozás hatására 1922 január 1-én megkeresztelkedik. Bár ekkor szeretett volna a Kármelbe lépni, de a tanítás és oktatás lett a feladata.  

Vágya csak 1933-ban teljesült, és Köln városának monostorába lépett be, ahol folyamatosan tette le a fogadalmait, 1938-ban az örök fogadalmat. Tudományos munkát végezhetett, és a lelki élet nagyjainak írásait tanulmányozta. Keresztes Szent János születésének 400. évfordulójára írt még egy cikket. 1942. augusztus 5-én, több nővérrel együtt a Gestapo elhurcolta és augusztus 9-én az Auschwitz-i haláltáborban fejezte be életét. Boldoggá avatása Kölnben 1987. május 1-én, szentté avatása 1998. október 11-én, Rómában, a Szent Péter téren történt.

FORRÁS (képek az internetről!)

     Részlet Dr. Gloria Polo Ortiz, Akit villámcsapás ért c. megrázó tanúságtételéből, melyben beszámol a pokol torkából való visszatéréséről. Egy katolikus újságíró feljegyzéséből: 1995-ben villámcsapás érte. Csak átmenetileg tartották fenn életfunkcióit gépileg, mert elégett testrészei és belső szerveinek státuszából reális volt az orvosi vélemény, hogy menthetetlen. A szíve valóban le is állt és lelke elhagyta a testét. Egyik pillanatban még a kórterem egy pontjáról figyelte az orvosok újraélesztő próbálkozásait, majd egyszerre ismeretlen világba lépett, ahol szóltak hozzá és ő is beszélt rokonaival, majd felismerte az Úr dicsőséges jelenlétét. De nemcsak érzékelte Isten valóságát, hanem hallotta, amint az Úr számon kéri tőle szeretetlen életét. Ott és akkor szembesült leélt életének bűneivel és a másokban okozott lelki rombolás felelősségével. Teljes intellektusával megélte a kárhozat realitását, mint az igaztalan és szeretetlen földi élet igazságos következményét. Isten irgalmasságát egy ismeretlen szegény ember őérte felajánlott böjtje, imádsága és a lelki üdvéért befizetett szentmiséje esdette ki számára, aki újsághírből értesült a ritka és tragikus balesetről. Az Úr visszaküldte a földi életbe, hogy tegyen tanúságot a földi élet felelősségéről. Következik az ő tanúságtétele:
    Hallgassák csak, mi történt! Amikor ebben a borzalmas helyzetben voltam a kórházban, elképesztő rémület tört rám! Egyszerre csak azt látom, hogy valóban vannak démonok, akik most eljöttek, hogy magukkal vigyenek! A valóságban láttam magam előtt ezeket a félelmetes ördögöket. Nem olyanok voltak, mint amilyeneknek a földön elképzeljük, hanem sokkal borzalmasabbak! A tekintetük szörnyen ijesztő volt és mérhetetlen gyűlölet sugárzott a szemükből. Megértettem, hogy adósuk vagyok. Azért jöttek, hogy behajtsák rajtam az adósságot, mert elfogadtam a bűnre való ajánlatukat. Ezért fizetnem kell és az ár én magam vagyok örök életemmel. Eladtam a lelkem az ördögnek, mert így-úgy üzleti kapcsolatba kerültem vele. Szörnyű volt a tudat, hogy a bűneimnek ilyen végzetes következményei vannak. A bűnök a Sátán tulajdonai, nem adja ingyen, fizetni kell értük. Minden embernek tudatában kéne lennie ennek! Egyszerre csak minden bűnöm, amit az utolsó szentgyónásom óta elkövettem, életre kelt. A bűneinkért fizetni kell, nem csak a földi lelkiismeret furdalással, a belső békénk elvesztésével, egészségünkkel, de fizetnünk kell az örök életünkkel! Ha törzsvásárlók lettünk a Sátán szupermarketjében, akkor már mindig csak az ő boltjában vásárolunk (és egyre többet!), mígnem a saját lelkünkkel fizetünk. Az övéi leszünk, elzálogosítva nála örök lelkünket. Nyilvánvalóvá vált, az ördög legnagyobb trükkje, hogy megpróbálja elhitetni, hogy ő egyáltalán nem is létezik, és én bedőltem ennek! (folyt!)

     Ma egy angyal levitt a pokol mélyére. Ez nagy kínok helye. Hatalmas nagy a térsége. A szenvedések fajtái, melyeket láttam, a következők: az első kín, mely a poklot alkotja – Isten elveszítése, a második – a szüntelen lelkiismeret-furdalás, a harmadik az, hogy a lelkek sorsa itt már sohasem változik meg. (160) A negyedik kín – a tűz, amely átjárja a lelket anélkül, hogy elpusztítaná. E szörnyű szenvedés tisztán lelki tűz, amit Isten haragja gyújtott lángra. Az ötödik – az állandó sötétség és az iszonyú, fullasztó szag. Bár sötét van, az ördögök és az elkárhozott lelkek kölcsönösen látják egymást, látják mások és a maguk gonoszságát. A hatodik fajta szenvedés – a sátán szüntelen társasága, a hetedik – a szörnyű kétségbeesés, a gyűlölet Isten ellen, istenkáromlások, átkok, gyalázkodások. Ezek azok a fájdalmak, melyeket az összes kárhozott lélek közösen szenved. De ezzel nincs vége. Különleges lelki fájdalmak is léteznek, nevezetesen az érzékek kínjai. Amivel az egyes lelkek vétkeztek, az által szenvednek leírhatatlanul irtózatos módon. Rettenetes barlangjai és mélységei vannak a gyötrelemnek, ahol az egyik fájdalom különbözik a másiktól.
Látva ezeket a szörnyű gyötrelmeket, meghaltam volna, ha Isten mindenhatósága nem tart fenn. A bűnösöknek tudniuk kell, hogy az egész örökkévalóságon át (161) az által az érzékük által fognak gyötrődni, amellyel vétkeztek. Isten parancsára írok ezekről a dolgokról, hogy egyetlen lélek se mentegethesse magát azzal, hogy nincs pokol, és nem volt ott senki, nem lehet tudni, mi van ott.
  Én, Fausztina nővér, Isten parancsára jártam a pokol szakadékaiban, hogy hirdessem és tanúsítsam a lelkeknek, létezik a pokol. Az ördögök nagyon gyűlöltek, de Isten parancsára engedelmeskedniük kellett nekem. Amit leírtam, az csak gyenge árnyéka a valóságnak, amit láttam. Egyet megjegyeztem: a legtöbb ott szenvedő lélek olyan, aki nem hitte el, hogy van pokol. Midőn magamhoz tértem, nem tudtam a rémülettől rendbe jönni, annyira lesújtott a lelkek szenvedése. Ezért még buzgóbban imádkozom a bűnösök megtéréséért. Szünet nélkül könyörgök értük Isten irgalmához. Ó, Jézusom, inkább haldokolnék a legnagyobb kínok között a világ végezetéig, mintsem megbántsalak a legkisebb vétséggel! (Napló 741)

  
      Az egyik nap két utat láttam: az egyik széles, homokkal és virágokkal teleszórva, tele örömmel, zenével, s más kellemes dolgokkal. Az emberek táncolva, szórakozva mentek ezen az úton -- úgy értek az Út végére, hogy észre sem vették. De ott egy rémséges mélység tátongott előttük, nevezetesen a pokol torka. A lelkek vakon hullottak a mélységbe, ahogyan mentek, úgy estek is bele. Oly sokan voltak, hogy nem lehetett megszámlálni őket. Láttam egy másik utat is, vagy inkább ösvényt, mert keskeny volt. Tövisek és kövek borították, az emberek könnyes szemmel haladtak rajta, sok szenvedésben volt részük. Egyesek megbotlottak a köveken, de rögtön felkeltek és tovább mentek. Az út végén csodás kert virult, mely a boldogság minden fajtájával volt beterítve. Minden ide igyekvő lélek bejutott a kertbe. Már az első pillanatban elfelejtették minden szenvedésüket. (Napló 153)
      Egyszer így szólt hozzám az Úr: ,,Jobban megsebeznek a kiválasztott lelkek apró gyarlóságai, mint a világban élő lelkek bűnei. (...) A nekik adott kegyelmekért sok hálátlanságot kapok, ezzel táplálják állandóan szívemet ezek a választott lelkek. Szeretetük langyos. Szívem nem bírja ezt elviselni. Rákényszerítenek, hogy eltaszítsam őket magamtól. Mások nem bíznak jóságomban, nem akarják megismerni a velem való édes bizalmasságot szívük mélyén; valahol a távolban; keresnek engem, ahol nem találnak rám. Ez a jóságom iránti bizalmatlanság bánt legjobban. Ha halálom nem győzött meg benneteket szeretetemről, akkor mi győzhet meg? Gyakran halálosan megsebez egy lélek, s ilyenkor senki sem tud megvigasztalni.
Arra használják fel kegyelmeimet, hogy megsértsenek. Vannak lelkek, akik megvetik kegyelmeimet, s szeretetem többi jelét. Nem akarják meghallani hívásomat, s a pokol szakadékába rohannak. A lelkek ily elvesztése halálos szomorúságba süllyeszt. Ebben az esetben nem tudok segíteni a lelkeken, bár Isten vagyok, mert megvetnek engem. Szabad akarattal vannak felruházva, s így megvethetnek vagy szerethetnek engem. Te, irgalmasságom sáfárja, hirdesd az egész világnak jóságomat! Ezzel megvigasztalhatod szívemet.'' (Napló 580)

     A Boldogságos Szűz fatimai üzenete három különböző részből áll. Az első a pokol víziójával kapcsolatos, a második rész a Szent Szűz Szeplőtelen Szívének tiszteletére vonatkozik. A fatimai üzenet harmadik részét pedig, a köznyelv "harmadik fatimai titoknak" nevezi.
     A pokol látomása. Ez a vízió 1917. július 13-án történt. (A Szűzanya 1925. dec. 10-én kérte Lúciától az első titok felfedését Pontevedrában. A látnok erről értesítette is gyóntatóját, de a helyi püspök csak 1939. szeptember 13-án, tehát tizennégy évvel később hozta nyilvánosságra.)
     A Szűzanya megjelenése után rövid párbeszéd hangzott el, majd meglepő dolog történt. Idézzük Lúcia nővért: "Ezen szavakat mondva (ti. a Szent Szűz) újra kitárta karjait, mint az előző hónapokban. Mintha valami fénysáv hatolt volna belőlük a földre. Egyszerre hatalmas lángtengert pillantottunk meg. Tele volt ördögökkel és kárhozott lelkekkel. Mintha átlátszó, izzó fekete és bronzszínű emberi alakok lettek volna. A tűzben ide-oda úszkáltak. Belsejükből füst és láng tört ki... Közben fájdalmukban és reménytelenségükben sikoltoztak és nyögtek. Minden undorítólag hatott ránk. Nagyon megrettentünk... Az ördögök úgy néztek ki, mint utálatos, ismeretlen állatok, ijesztő és szörnyű formájuk volt, de azok is átlátszók és feketék voltak. Ez a látomás csak egy pillanatig tartott... Azután felemeltük tekintetünket a Szűzanyához. Jósággal és szomorúsággal telve így szólt hozzánk: ‘A poklot láttátok. Ide kerülnek a szegény bűnösök lelkei. Isten meg akarja alapítani a földön Szeplőtelen Szívem tiszteletét, hogy megmentse őket. Ha megteszitek, amit nektek mondok, sok lélek megmenekül és béke lesz."
     Nem véletlenül kérte a Szűzanya, még az augusztus 19-i jelenésnél: "Imádkozzatok sokat, nagyon sokat! Mert sok lélek a pokolba kerül, mivel nincs aki imádkozzon és áldozatot hozzon értük!" Ezzel a kijelentésével felhívta figyelmünket, nem csak a kárhozat veszélyére, hanem az egymás iránti kollektív felelősségre is!

Tehát nem csupán a saját üdvösségünkön kell munkálkodnunk, de még csak nem is a szűkebb szeretteinkén, hanem – bármily furcsán hangzik is –, az egész emberiségén!!!

    A Szent Szűzanya, ezen szándékát erősítette meg a Szeretetláng üzenete kérésében: "Minden Hozzám intézett imához, fohászhoz fűzzétek hozzá a könyörgést: Áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre! Mert ez az a fohász, mely a sátánt megvakítja!" (A "megvakítása" alatt értsd: tehetetlenné tétele, "fejének eltiprása".)

     Megértettem, hogy amint a Mennyországban Isten közvetlen színelátása mindenkit boldoggá és áldottá tesz, addig a pokolban Lucifer ‒ az ördögi szörny rémisztő látványa ‒ borzaszt és kínoz minden lelket. A reményt és Istent örökre elveszítve, átkozódnak és káromolnak mindent és mindenkit.
     Ó ez mi? Megkérdeztem az angyalokat, és ők ezt válaszolták nekem: ez az Örökkévalóság, az idők végezetéig. Ó, Istenem! Nem tudok semmit mondani arról, amit megtanultam és megértettem, mert szavakkal nem elmondható és nem elmagyarázható. Akkor megláttam, hogy egy párna volt Lucifer lába alatt, egy nagyon nagy, szakadozott párna. Ebben a démoni vallások vezetőinek és elvadult követőiknek a lelkei voltak.
Minden egyes lélek a másiktól szenvedett, egymást átkozzák és úgy tűnt nekem, hogy a jelenlétem rettenetesen kínozta a démonokat és az összes lelket a pokolban.
     Amit én elmondtam, az mind semmi a pokol valóságához képest, melynek kínjait nem lehet megérteni, sem felfogni emberi ésszel, de főleg a végeláthatatlanságát!
Nagyon jó volt, hogy minderről megbizonyosodtam, mert ezután még inkább, minden erőmmel törekedni fogok a tökéletességre, abban is, amiben eddig hanyag voltam. A pokolban van egy hely mindenkinek és én láttam az enyémet!
     Ezután a látomás után Veronika áldozatként ajánlotta fel önmagát az Isteni Igazságszolgáltatásnak: "Én Uram, Istenem! Felajánlom magam, hogy a pokol kapuőre legyek, s küldj nekem inkább több fájdalmat, kínt és nagyobb keresztet, csak oda senki be ne léphessen és el ne veszítsen Téged."
     A Szűzanya így okította Szent Veronikát: "Sokan nem hiszik el, hogy a pokol létezik, te pedig magad voltál ott, de tudd meg, hogy amit láttál az semmi a pokol teljes valóságához képest." (Források az első részben!)

     "Hirtelen a pokol felnyílt és a kárhozottak sikolyait és siránkozó hangjait hallottam. Pokoli szörnyeket, kígyókat láttam, és pokoli bűzt meg rendkívül forróságot éreztem. A hely oly nagy volt, hogy lehetetlen felmérni, nem lehet látni sem az elejét, sem a végét. Viszont hallani lehetett sok istenkáromlást és átkot Isten ellen. Milyen szomorú. Milyen kínt okozott ez a lelkemnek. Most, hogy ott találtam magam egy sötét, mély, bűzös helyen, szörnyű vadállatok borzalmas hörgését és üvöltését hallva, iszonyatos mennydörgések, tűzvillanások és sűrű füst közepette, ez nagy félelmet és rettegést váltott ki belőlem. Közben, egyre csak láttam a megnyíló poklot és lelkek sokasága hullott bele. Ezek mind csúfak és feketék voltak és egyik a másik után zuhant bele a szakadékokba, melyekben csak tüzet és lángokat láttam.
     Egy hatalmas hegy tárult fel előttem, mely teljesen be volt borítva kígyókkal és hüllőkkel, irtóztató mennyiségben. Az volt az érzésem, hogy alóluk, mintha átkok és szörnyű hangok hallatszanának, és ekkor angyalaimhoz fordultam kérdőn, hogy mik azok a hangok, és azt válaszolták, hogy ott vannak a zavart lelkek, de ez a hely még a legelviselhetőbb. Ekkor hirtelen szétnyílt a hegy, és az egész tele volt démonokkal és lelkekkel! A lelkek összeragadtak, mintha egyek lennének, és így a démonok egyben láncolták őket magukhoz tűzláncaikkal. A démonokat és a lelkeket nem is lehetett megkülönböztetni egymástól. Leírhatatlan az, ahogyan láttam őket, és ennek borzalma a földön semmihez sem hasonlítható.
     Átszállítottak egy másik hegyre, ahol féktelen bikák és elvadult lovak tombolva rohangáltak, mintha dühös vérebek lennének. Az állatok szeméből, orrából és szájából tűz jött ki, fogazatuk éles volt, hogy mindent darabokra szaggassanak. Rájöttem, hogy a lelkeket tapossák és falják fel, mely sikerült is nekik, csakhogy nem hagyták abba, mert ez örökké tart. Aztán láttam más hegyeket is a legkegyetlenebb kínzásokkal, melyeket lehetetlen leírni, mivel ezt emberi elme fel sem foghatja.
     Ennek a helynek a közepén van egy magas, széles trón, amely démonok tömegéből képződik és ezen ül Lucifer. Itt a legkísértetiesebb a küzdelem, szörnyű és iszonyú. Ó, Istenem!
Milyen rémisztő látvány! Minden démoni ocsmányságnál rettenetesebb, mintha a Lucifer feje száz démon fejéből lenne, százszor akkora, mint a többi démoné, és minden egyes fej tele van hosszú tüskékkel, és valamennyi végén egy-egy bikafej nagyságú hatalmas szem, melyek a Pokol lángjainak tüzes nyilait lövellik szerteszét. És bár ez hatalmas térség, mégis telve a lelkek és démonok millióival, mindezt a látványt látják, teljes élességben és valamennyien ugyanúgy szenvednek Lucifertől. Ő mindenkit lát, és mindenki látja őt.

(folyt.) (Források az első részben!)

     Giuliani Szent Veronika, 1839-ben XVI. Gergely pápa által szentté avatott szerzetes, aki 1660. december 27-én született a közép-itáliai Mercatellóban, hetedik gyermekként. Szülei Orsolya névre keresztelték. 7 éves volt, amikor édesanyjuk meghalt, ekkor érezte először a vágyat, hogy életét Krisztusnak szentelje. E hívás egyre erősebbé vált, mígnem 17 éves korában Cittá di Castelloban belépett a kapucinus szerzetesnők kolostorába. Életének további részét itt töltötte. A kolostor apátnője volt 1716-tól 1727-ben bekövetkezett haláláig.
A szerzetesközösségben a Veronika nevet kapta, ami azt jelenti: „igaz kép”. Nevének megfelelően Veronika valóban a keresztre feszített Krisztus valódi képévé vált élete során, a bűnbánaton, a misztikus élményeken, a belső szenvedéseken át.
     Giuliani Szent Veronika számos írását ismerheti az utókor: levelek, önéletrajzi adatok, versek, valamint naplója, amely az egyik legjelentősebb forrásnak számít élete megismeréséhez. A róla szóló tanulmányok 34 évnyi munka eredményeként, mintegy 22 ezer oldalnyi kéziratot tesznek ki.
     Giuliani Szent Veronika arra hív bennünket, hogy növekedjünk keresztény életünkben, az Úrral való egységben, a másokért való létben. Vegyünk részt a keresztre feszített Krisztus fájdalmas szeretetében a bűnösök megváltásáért, emeljük tekintetünket a Mennyek Országára, földi életünk végső céljára, ahol mindannyian együtt, örömben élhetünk Istennel. Arra hív bennünket, hogy nap, mint nap táplálkozzunk a Szentírás tanításával, amely segít meglágyítani szívünket és irányt adni életünknek. – fejezte be tanítását XVI. Benedek pápa 2010. december 15-i katekézisében.
     Holnappal két részes összefoglalót olvashatnak Szent Veronika pokolbeli misztikus utazásáról, melyet szentünk azért jegyzett fel, hogy tanúságot tegyen a földi élet végének szörnyű lehetőségéről!

Giuliani Szent Veronikát az Ég Királynője és két angyal kísérte el.

Felhasznált források:
http://www.katolikus.hu/szentek/0709.html
http://www.magyarkurir.hu/hirek/megtalaltam-szeretetet-giuliani-szent-veronika
http://hu.radiovaticana.va/storico/2010/12/15/%E2%80%9Ea_hal%C3%A1l_nem_az_%C3%A9let_utols%C3%B3_szava%E2%80%9D_%E2%80%93_xvi_benedek_tan%C3%ADt%C3%A1sa_giuliani/ung-447177
http://digilander.libero.it/monast/inferno/inglese/luogo.htm
http://www.therealpresence.org/eucharst/misc/PHP/hell_sv_giuliani.pdf
http://www.mysticsofthechurch.com/2015/07/st-veronica-giuliani-extraordinary.html

† Gaetano Bonicelli ‒ Siena emeritus püspökének előszavából (részlet)     ...Alaposabban olvasva az Evangéliumokat, nem kerülheti el a figyelmünket az isteni Mester állandó sürgetése. 

A démonoktól való szabadulást ugyanis az új evangelizáció egyik jelének tekinti, ahogyan az apostolok is. S Jézus nemcsak beszél a "gonosz lelkekről", hanem kifejezetten felszólít a kiűzésükre (Mt 10,8). A tanítványok pedig komolyan veszik a megbízást, s útjukról visszatérve így számolnak be: "Uram! Még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedben!" (Lk 10,17).
     A gonosz elleni harc az első keresztény nemzedékek katekézisének állandó részét alkotta. Szent Pál is beszél "a levegőben uralkodó fejedelmekről ... , amely most a hitetlenség fiaiban működik" (Ef 2,2). A Jelenések könyvének híres jelenetéből, a gyermeket szülő Asszony és az életére törő sátán közötti harcról szóló beszámolóból pedig megtudjuk, hogy az Asszony kerekedik felül, de a sárkány mégsem tágít, körüljár a világban, hogy tőrbe csalja a hívőket.
     A Szentírás ezen oldalait olvasva első következtetésként megállapíthatjuk, hogy újra kézbe kellene vennünk a démonológiát tárgyaló bibliai, teológiai traktátust. Felhígítottuk, hagytuk feledésbe merülni a katolikus tanításnak ezt a fejezetét, így sikeresen "megszabadultunk" az életnek ettől a ma már tarthatatlan, s mint mondják, mágikus és manicheista eredetű felfogásától.
     Mi lett az eredménye? Paradox módon oda jutottunk, hogy sok ember, miközben saját bevallása szerint nem hisz Istenben, a csillagokban keres útmutatást vagy a kártyavetés illúzióiban ringatja magát, így próbálja elhárítani a gonosz befolyást. Az "irracionalitás-függők" aránya egyre nő, sőt, mondhatni félelmetes. Gondviselésre semmi szükség, de a horoszkóp jöhet; az Egyház nem, a varázsló igen.
     Felvetődik bennem a kérdés, talán kissé megkésve, miért hagyja hidegen a püspököket és a papokat Jézus megbízása: "űzzétek ki a gonosz lelkeket" (a sátán birodalmához tartozó összes vacakkal együtt). Amikor valaki a véleményemet vagy a közbenjárásomat kéri, mert érzése szerint a gonosz áldozata lett, hajlamos vagyok kitérni a kérés elől és "szakértőhöz", vagyis ördögűzőhöz küldöm. Hála Istennek, vannak ilyenek, de valóban nyugodt lehet a lelkiismeretem?
     Gabriele Amorth atya szerint (akit egyöntetűen szaktekintélynek tartanak ezen a területen), az Egyházban legalább három évszázada nem igazán "menő" mélyebben feszegetni az Evangéliumok ezen témáit. S ezt én is megerősíthetem, ha visszagondolok a szemináriumban töltött időre. Jóllehet Szent János szerint: "ez az egész világ ... gonoszságban fetreng" (1Jn 5,19). 2000 év elteltével változott volna a helyzet? Változás természetesen lehetséges, ha "a világfejedelme" (Jn 14,30) ellen bevetjük a Jézustól kapott eszközöket. Első lépésként azonban tisztán kell látnunk a kérdésben. Ezek a sorok tehát egyfajta kései jóvátételt jelentenek számomra, azzal a megbízással szembeni gondatlanságomat próbálom orvosolni, amire papként az Úrtól küldetést kaptam. Ugyanakkor szeretném, ha ez a könyv jótékony provokációként hatna püspökök, papok, nevelők szemében egyaránt, hogy ne vegyék félvállról számtalan hívő ‒ vagy akár nemhívő, de gyötrődő ‒ ember, talán nem mindig kimondott, ám mégis megszenvedett kérését. A sátán első győzelme köztudottan abban áll, hogy meggyőzi az embert ‒ olykor kulturális álca ürügyén ‒ nemlétezéséről, ill. arról, hogy legjobb esetben is csak rosszalkodó gyermekek ijesztgetésére szolgáló bábfigura. Nem alaptalanul idézi fel Bamonte atya tanulmánya bevezetőjében a legfontosabb tanbeli hivatkozásokat. A Hittani Kongregáció egyik dokumentuma szerint azért nem születtek e téren dogmatikai meghatározások (definíciók), mert sem a hívők, sem az eretnekek soha nem vonták kétségbe az igazságot, mely szerint: "Azért jelent meg Isten Fia, hogy az ördög műveit lerontsa" (1 Jn 3,8).

(Előszó-részlet vége!) 

     A megtévesztő szellem három nagy szenvedélyre épít: a sikerre, a hatalomra és az érzékiségre. Ezekkel eredményesen elhiteti, hogy nincs pokol, nincs bűn, csak egy tapasztalásról van szó, amelyet át kell élni.
     Tény, hogy az örök büntetéstől annyira fél az ember, hogy szívesen elhiszi, ha annak ellenkezőjét bizonyítja valaki. (Ez pedig bizony megbízott tanítóink felelőssége is!)  Nem csoda tehát, hogy a kereszténységben még jónevű hittudósok egyike-másika is hitelt adott a különféle üdvösség-hipotéziseknek, figyelmen kívül hagyva a Biblia – egyébiránt félreérthetetlen – tanítását. És nem csodálkozhatunk e tévtanítások folyományán, ha a ma ezernyi kísértésnek kitett embere felveti a kérdést: "hogyan sújthat örök büntetéssel valakit az Isten, aki maga a szeretet és irgalom?"
     Általánosságban azt kell válaszolnunk, hogy a pokol azért vég nélküli, mert a súlyos bűnben meghalt ember bűne is vég nélküli! Nem kisebb, mint a Végtelen Fölségű Istent bántotta meg az, aki – életében elvetette a gyónást –, és halála után már nem élhetett a Bűnbánat Szentségével, mely kizárólag földi kiváltság! 

    A pokol örökkévalósága nem annyira Istenen múlik, mint inkább azon az emberen, aki a jóvá nem tett sértésben konokul megmarad élete utolsó pillanatáig. És itt az utolsó pillanatig való konok állásponton van a hangsúly! Voltaképpen tehát a kárhozatot nem megtorlásképpen rója ki az Isten, hanem az ember végtére is azt éli meg, amihez tudva és akarva ragaszkodott, amiben megátalkodott és amit maga szabadon választott.

     De miért nem akadályozza meg Isten, hogy bűnében megátalkodva haljon meg bárki is?
– Mert Isten kegyelme sohasem hat kényszerítő erővel és nem szünteti meg a személyes szabadságot! Mellesleg, a rossz úton haladó ember, számtalan alkalommal kap a jóra, a bűnbánatra való indíttatást, akár a környezetétől, akár a senyvedő lelkiismeretétől!  A gőgös, szabad döntéseinek szuverenitását, vagyis önrendelkezésünket (szabadakaratunkat) tiszteletben tartja Isten akkor is, ha saját vesztünket okozzuk vele. (E blognak is az a célja, hogy felhívja a figyelmet, az alapos átgondolásra, a bűntől való óvakodásra, ill. a még időben való megtérésre és bűnbánatra! Merthogy csupán azt írom, ami mindannyiunk számára előre mondva volt!)

     Jakab apostol szerint az elhatalmasodó bűn „halált von maga után” (Jak 1,15). Az elhatalmasodó bűn természetes következménye az, amit az egyre nagyobb terephez jutó sátán művel az egyes ember, s az egész emberiség történetében. A sátáni rombolás tönkreteszi és pusztítja az embert és munkát, tönkreteszi és pusztítja a világot, végül pedig a megkötözöttség révén a kárhozat felé tuszkol mindenkit, akit csak tud. (Gyilkos az, és ordító oroszlán.) A lelkekért folytatott harca könyörtelen, szívós és kompromisszum nélküli, s ezzel a törekvéssel szemben tudatos és kemény harccal védekezhetünk. „Nem annyira a test és vér ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen” (Ef 6,12).
     A (földi) büntetés a végső eszköz Isten kezében. Ha szóba kerül mint fenyegetés, netalán be is következik, akkor az az ember által előidézett kényszerhelyzet logikus következménye, amit „ökörlánccal” húzott magára (Iz 5,18). És mint már fentebb kifejtettem, a Bűnbocsánat Szentségét mellőző ember akár a testi-lelki pusztulást is magára vonhatja, sőt, örök boldogságát is elveszítheti. Az örök kárhozat, a „második halál” (vö. Jel 20,14; 21,8) kinyilatkoztatása világosan erre utal. (Ne kérdezzen rá a kedves Olvasó, hogy mi van azokkal, akik nem ismerik vagy nem ismerik el a Bűnbocsánat Szentségét!? – Én ennek megválaszolására nem vagyok kompetens, az azonban bizonyosan tény, hogy "nem válik előnyükre"! Ha pedig (őszinte) ismerethiányból kerültek ilyen élethelyzetbe, akkor a felelősségük is kisebb, hiszen a kárhozatos bűn elkövetésének alapkritériuma, hogy "tudva és akarva cselekedjék azt, Isten parancsa ellen"!)

     Az örök kárhozat dogmája ma szálka sok sanda-tekintetű ember szemében, de botránykő a gyönge lelkek számára is. Tehát, nemcsak a materialistákról van itt szó, akik nem akarnak tudni a síron túli létről, s mindent az érzékek mámorában szeretnének elhitetni magukkal. De sajnos, a vallásilag komolyan érdekelt emberek is gyakran, divatos és elvárt szempontokra való hivatkozással szállnak szembe a kárhozat tanával, a pokol valóságával. Mindezt annak ellenében, amit az Apostoli Anyaszentegyház kétezer év óta oly pontosan meghatározva tanít. Ó, a balgák akik úgy nyugtatgatják magukat, hogy "lehetetlen, hogy a kegyes Isten, gyarló emberek örök kínzásában lelné kedvét". – Ez így igaz! Mindazáltal, igazságos lenne-e a szabad akaratot ígérő Isten, ha a kárhozat lehetőségét elvenné azoktól, akik ehhez földi életükben mindvégig megátalkodottan ragaszkodnak? Ezt választották a lázadó angyalok és ezt választhatják a sátán eszméit követő konok emberek is! Véletlenül nem lehet elkárhozni!
     A kétkedő és tagadó gondolatokat a korunkban még mindig oly fertőző liberális véleményalkotás sugallja. Ennél fogva sokan, akik igézete alatt állnak, ostoba vaksággal vagy vakmerőséggel teszik túl magukat az igazság tárgyi tanúságain és azt hirdetik igaznak, ami nekik kellemes. Ennek pedig nem kizártak a következményei!
A szabadgondolkodó hipotézisekkel szemben, az igazság előtt meghajolni kész hívő lélek számára a kérdés meg kell, hogy legyen válaszolva azzal, hogy alig van még egy tétel, melyet az Üdvözítő oly világosan és ismételten ne hangsúlyozott volna, mint az emberre leselkedő végzetes veszély kerülését! "Vigyázzatok! Ellenségtek a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben!" (1Pét 5,8-9) Ehhez a kétségkívül, természetfeletti harchoz adta segítségünkre a Szentségeket, melyek képesek felvértezni bennünket a Megtévesztő szellemek kísértéseivel szemben!
     A Szentírás tanítása, hogy a bűn nem az Isten által teremtett valami, nem a teremtés hibája és nem is az ember lényegéből fakadó hajlam. Bűnre hajló természetünk ugyanis; a bűn szerzője által „szerzett” örökségünk! Az Újszövetség különböző formában ugyan, de közel 150-szer említi a bűn szerzőjének nevét. Így Jézus Krisztus igehirdetéséből és a teljes kinyilatkoztatásból világosan kitűnik, hogy az ember történelmét s öröklétét alapjaiban fenyegető, személyiséggel bíró, ártó tényezőről van szó, aki „kezdettől fogva gyilkos, nincs benne igazság, a hazugság atyja” (vö Jn 8,44).
     Jóllehet a bukott angyalok Krisztus által legyőzetve végleg el vannak ítélve, de a végítéletig még nincsenek teljesen a kárhozat helyére, a pokolra zárva. Így tehát bejárják a földet és Isten időleges engedelméből sokféleképp beavatkoznak a világ folyásába és az emberi sorsokba. Az embernek nem szabad hiszékenykednie és óvatosan kell munkálkodnia életében: tehát eszmét, vallást, pártot vagy embert körültekintően szabad követnie!
     Határozottan figyelmeztet a Szentírás is, hogy „a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14), tehát a jó mögé bújva is tud tevékenykedni vagy akár hamis üzeneteket is sugall, sőt ez a félrevezetése igen hatékony! Gőgje és vehemenciája határt nem ismer, még Jézust is megkísérti (ld Lk 4,1-13), sőt hamis csodákra is képes (vö 2Tessz 2,9). „A sátán képes nagy és megtévesztő jeleket végbevinni” (Jel 13,13). Tehát józanok legyetek és vigyázzatok! Ellenségtek a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben (1Pét 5,8-9).
     Az UFÓ jelenségek, az egyes varázsmesteri mutatványok és az éginek tűnő hamis üzenetek, mind a megtévesztő szellem, az ördögi tevékenység manipulációi!    

     Amikor végignézünk a világon, vagy akár csak a saját bűneinken, sokszor azt kívánjuk, az ember bárcsak kevesebb felelősséget kapott volna önmagával szemben: hiszen a szabad akarat nagyszerű kiváltsága olykor elviselhetetlen súlyként nehezedik a vállunkra. "Bár kisebb teremtményei lennénk az Istennek!" Ám ez nem a mi döntésünk kérdése, hanem Isten ajándéka, miszerint a szabad akarat kinyilvánítása szerint juthatunk üdvösségre, Krisztus a mi Urunk által! A szabad akarat ajándéka tény, akárcsak az, hogy reggel felkelek az ágyból, vagy lustálkodom még. Isten is teremthetett volna kizárólag szabad akarat nélküli lényeket, pl. állatokat. Végső soron Isten számára az egész teremtés szükségtelen volt, de ő mégis megteremtette az embert SZERETETBŐL. Az pedig, hogy a földi nehézségek közt élünk, az is a szabad akaratból elkövetett eredendő bűn hozadéka! Tehát úgy a létezés, mint a szabad akarat ajándéka tiszta misztérium marad a számunkra.
Isten szabadnak teremtette az embert. Amikor döntött, hogy a rosszat megtiltsa vagy megadja a szabad döntés lehetőségét, Isten a szabadság mellett döntött. Ha nem dönthetnénk jó és rossz között, nem volnánk szabadok. Az állatoknak nem szabad akaratuk van, hanem csupán ösztöneik. Isten, a szabadság ajándékával messze az állatok fölé emelt minket.
     A pokol tehát egyáltalán nem misztérium: létezésének lehetősége szükségszerűen következik a szabad akarat realitásából, és ez belátható józan ésszel, akár a kinyilatkoztatás nélkül is. »A törvénynek ugyanis csak akkor van értelme, ha megszegését szankcionálják. A Szentírás és a magánkinyilatkoztatások üzenete sokszor hangsúlyozza: az Isten, aki "megbocsátó", "irgalmas", "könyörületes", "hosszan tűrő" és "végtelenül jó" (Neh 9,17), találékony szeretetében, a legvégsőkig elmegy, hogy a "szegény bűnöst" megmentse a magára vont büntetéstől. Arról azonban szó sem esik, hogy az Isten kiiktatná eszköztárából akár a legvégső büntetést is, mert ezzel ő maga nyitna kaput a szeretetével való visszaélésre. Az emberiség üdvözítésének szándéka komolytalan volna, ha a bűn büntetésével nem kellene számolni.« (Antalóczi: Jelenések, üzenetek és a jövő)
     Az előbbi okfejtésből eredően, noha minden egészséges gondolkodású embernek szívből utálnia kell az örök kárhozat gondolatát is, be kell látnunk, hogy amikor egy pokol nélküli világra vágyunk, akkor a szabad akarat dicsőséges ajándékát utasítjuk vissza, és Istentől így nem több, hanem kevesebb szeretetet kérünk.
Ez a gondolat talán segít megnyugodnunk Mesterünk és Istenünk akaratában, Ő majd elrendezi a végső dolgokat, amelyek Őrá tartoznak, mi pedig foglalkozzunk a saját lelkünk tisztaságával, hiszen ez is épp elég nagy feladat.

(Posztom írásánál felhasználtam a http://katolikusvalasz.blogspot.hu/  2013. október 4-i - cikkének részleteit)

     Azt is érdemes tisztázni, hogy a tűz és a pusztulás nem az egyetlen evangéliumi kép a kárhozat helyére vonatkozóan. A pokol valószínűleg épp elég szörnyű állapot, ha ezek a földi szenvedésre utaló fizikai képek is leírják, ám ezeken túl – a szentek tanúsága szerint – még nagyobb szenvedés a legfőbb jó (az Isten) nélkülözése.

Úgy gondolom, hogy szabadságunkban áll oly módon elképzelni a poklot, mint az önmagunkra maradás, a magunkba zártság végtelen ürességét: hiszen a kárhozottak önmagukat választják Isten helyett, már életükben és az ítéletkor is. A pokolbéli magányra megfelelő kép lehet a megátalkodott lelkek akarva-akart választása: az örök hervadás és az örök meghalás, az éltető Isten hiányában. De ebből eredően, felmerülhet egy újabb – kissé erőltetett – kérdés is: egy szerető Isten hogyan hagyhatja így magára a teremtményeit?
     Jézus, a pokolba kerülés módját kétféle módon érzékelteti: mintha ítélet volna és mintha a saját döntésünk volna. Miért ne lehetne mindkettő egyszerre, mint ahogy az is-is logikája annyiszor érvényesül a kereszténységgel kapcsolatban? Jézus felettünk való ítélete végsősoron jóváhagyja a saját ítéletünket Istenről: vagyis, hogy a földi életünkben a hitbeli Isten- és emberszeretet helyett a saját teóriánk szerinti önszeretetet választottuk.
     Isten igazságosságán tehát nem esik csorba, hiszen nem Ő kényszeríti ránk ezt vagy azt a választást, hanem az embernek megadja a választási lehetőséget, jóllehet a lélek azt fogja választani, amire egész életében igent mondott! Vagy mi mondjuk Istennek, hogy legyen meg a Te akaratod, vagy ő mondja ugyanezt nekünk!
     A kákán is csomót kereső kötekedő, képes szemére vetni Istennek, hogy miért nem kényszeríti ránk a mennyországot kérés nélkül is? Ezzel azonban egy újabb problémát kreál a kérdező: ugyanis egy "diktátor Isten", aki ránk kényszeríti akaratát, a szabad akaratunkat vonná vissza (amit Ő adott), nem beszélve arról, hogy a pokol szenvedéseinél ezerszerte nagyobb kín lenne szembesülni azzal az Istennel, akinek Szeretetét és Őt magát megvetettük földi életünk során!
     Összességében tehát elmondható, hogy a megátalkodott lélek a maga szerinti lehető "legjobbat" éri el, amikor az örök kárhozat, Istentől való "szabadságát" választja! Mindezt annak folyományaként, hogy földi életében tudva és akarva elutasította Isten segítő kegyelmeit, ellene mondott az isteni Szeretet parancsának, és vétkeiben nem volt hajlandó bűnbánatot tartani! Elhihetjük tehát, hogy ők Istentől a szabad akaratuk szerinti legjobbat kapják, már amire alkalmassá tették magukat!
     Sajátságos az elgondolás, miszerint a pokol csak a mennyei nézőpontból pokol, de a kárhozott lelkek számára még mindig jobb, mint amilyen számukra a mennyország lenne. Így Isten igazságossága és jósága – végső soron –, minden teremtményén maradéktalanul beteljesedik.

(Posztom írásánál, felhasználtam a http://katolikusvalasz.blogspot.hu/  2013. október 4-i - cikkének részleteit)

A pokol doktrínája

     Manapság sajnos, igen ritkán hallani a pokolról szóló prédikációt. A nyilvánvalóan "modernkedő" közfelfogástól függetlenül a pokol létezése tény, nem valami teória és nem is spekuláció, hanem egyenes isteni Kinyilatkoztatás! Maga Jézus figyelmeztet bennünket – olykor igen erős képeket használva –, az evangéliumokban. Úgy érzem, kegyes és politikailag korrekt gondolkodóink, modernista teológusaink, valamint népszerűségre éhező papjaink különvéleménye semmit nem nyom a latban, ha maga a Mester szól: a pokol létezése valóságos!
     E tény elfogadása után viszont értékelnünk kell a sokakban felmerülő kérdés őszinteségét, hogy Isten jósága összeegyeztethető-e a pokol létezésével?
Két egyszerű megoldás kínálkozik: Isten irgalmas voltának a megkérdőjelezése, vagy a pokol létezésének elmismásolása – nos, mindkettő súlyos hitbeli tévelygés!
     A kérdés tehát az: hogy miként fogadható el az isteni szeretetből fakadó Kinyilatkoztatás alapján a pokol létezése? Úgy gondolom, hogy a dolog nyitja a szabad akarat valóságos szabadsága, vagyis annak lehetősége, hogy miért ne dönthetne bárki Isten ellen is – akár örökre? Elméleti síkon ennyi elég, hogy a pokol doktrínájának és Isten szeretetének a látszólagos ellentmondását feloldjuk: ha reális a szabad akarat, akkor pokolra is reális lehetőség nyílik és kész!
     De mire véljük a kemény és látszólag fenyegető figyelmeztetéseket?
     Ahogy sokan megfogalmazzák, az evangéliumok a pokol lángjaival ijesztgetnek minket. Ez a felvetés, meglehetősen buta és arrogáns, hiszen milyen alapon kifogásoljuk a Kinyilatkoztatást? Talán bizony, elavult és nem halad a korral? Márpedig "Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, és ma, és mindörökké." (Zsid 13,8)? Ugyanbizony Üdvözítőnk, vajon miért beszélt oly sokszor és ellentmondást nem tűrően a pokol szenvedéseiről? Miért hangsúlyozta volna annak realitását, hogy mi is oda kerülhetünk (!), ha nem kötődünk Hozzá, teljes szívünkkel és teljes elménkkel? Az Úr ezen egyértelmű figyelmeztetéseit a modernista teológusok hajlamosak elhallgatni!
     A kinyilatkoztatott igazság és a veszély valóságossága szemléltethető egy példán: ha ugyanis a pokol olyannyira valóságos, mint a száguldó kamionok a játszótér mellett, és Jézus – mint kisgyermeket – figyelmeztet bennünket, hogy ki ne fussunk az útra, nos, akkor a kemény szavait zokon vehetjük-e? Az Üdvözítő szeretetből, féltésből figyelmeztet minket, mint olyanokat, akik nem tudjuk mit is cselekszünk, amikor nem vagyunk óvatosak a bűn iránt.
(Posztom írásánál, felhasználtam a http://katolikusvalasz.blogspot.hu/  2013. október 4-i - cikkének részleteit)

     Fontos tudni, hogy a pokol (vagyis az örök kárhozat) nem része a teremtés isteni művének! Egy exorcista (P. Candido) egy napon az ördögűzés vége felé a tisztátalan léleknek ironikusan ezt mondta: Takarodj innen, hiszen Isten jól fűtött lakást készített neked! Erre a démon ezt válaszolta: Semmit sem tudsz, mert nem Ő, hanem mi készítettük a poklot. Ő még csak nem is gondolt rá!

     A sátán szó ellenfelet jelent, mely (örök széteső) személyre, de nem "személytelen erőre" vagy hatalomra vonatkozik. Ő a „tagadás ősi szelleme”, akit Lucifernek, fényhordozónak is neveznek. Nem mesterkedhet a végtelenségig, hanem csak Isten (időleges) engedélyével! Szembenállása Istennel végleges és arra törekszik, hogy az embert társává tegye az Isten elleni lázadásban (vö Új Kat. 414), vagyis Istent majmolva, népet gyűjtsön maga köré a kárhozatba.
     A Sátán aknamunkája különös erővel irányul Jézus személye, műve, földi Helytartója és követői ellen. A sátán hatalma azonban nem végtelen, hiszen a sátán is csak teremtmény! Hatalmas, mert tiszta szellem, de Isten országának épülését nem képes megakadályozni.
     A mai időkben nem csodálkozhatunk az eretnekségeken, sem azon, hogy léteznek (hiszen már előre megjövendölték), sem azon, hogy megzavarják egyesek hitét (hiszen az eretnekségek épp arra szolgálnak, hogy hitünk próbát álljon ki). (...) Egyébként tényleg különös, hogy a rossznak ekkora ereje legyen, csakhogy az eretnekségeknek azokon nagy a hatalma, akik nem erősek a hitben. (...) Miként az eretnekségek is egyesek gyengeségéből merítik erejüket, de semmi erejük se lenne, ha erős hittel találkoznának. (Tertulliánus, De praescriptione)
     Az elmúlt 200 év során tucatszámra születtek új fogalmak, amelyekkel a hit pusztításának állomásait jelölhetjük. Így pl. a felvilágosodás, a racionalizmus, a modernizmus, a szekularizáció, ateizmus, liberalizmus, a kommunizmus, a fasizmus, a szocializmus, a New Age stb.
     Az istentelen eszmék – mint ilyenek – az élet minden területén kizárólagosságot követelnek maguknak, nyilvánvalóan a kereszténységgel szemben is, melyet mindig is a totalitárius kibontakozásuk legfőbb akadályának tekintenek. Közös céljuk, az önálló emberi gondolkodás és vélemény nyilvánítás kiirtása, um. a „népnek” egyetlen homogén „tömegmasszává” való formálása. Ebből következik, hogy minden szinten igyekszenek behatolni az emberi kapcsolatokba, a magánéletbe, parttalanul nyomulni a sajtóban, a képernyőn, a rockszínpadon, a politikában, az óvodákban és az egyetemi katedrán, sőt az egyháziakat sem kerülik el. A felsoroltakból fakadóan érdekük, hogy beszűkítsék a tiszta források kutathatóságát és „sötét középkorinak” ítéltessenek mindent, ami tapasztalást adhatna a felismerésekre és a felvilágosításra. A megfelelő ismeretek és a megkülönböztetés adományának hiánya eredményezi, hogy az emberek jó szándékkal, sőt lelkesen támogatnak (a végkifejletében) végtelenül káros eszméket. Erre is céloz Keresztes Szent János: az ördögnek sokféle furfangja között – melyekkel igyekszik befonni a lelki embereket –, a legközönségesebb, hogy (látszólag) nem a rosszat, hanem valami 'jót' ajánl nekik.