Sajnos azonban ezen kötelező hittétel kérdésében is akadnak, akiknek fenntartásaik vannak! Ugyanis vitát képez, hogy a Szent Szűz meghalt vagy csak elszenderült, Efezusban, vagy Jeruzsálemben van-e a sírja, ha egyáltalán eltemették! Csak megjegyzem, hogy egyházi hagyomány, hogy valamely szent tiszteletére ott épül templom, ahol elhunyt. Nos, a világon az első Szűz Mára templom Efezusban épült meg, ahol később megtartották a III. Egyetemes zsinatot! Ezzel szemben Jeruzsálemben csak 560-ban építették meg a „Dormitio ‒ Mária sírja” templomot!

Bizony már régóta aktuális az ötödik Mária-dogma kihirdetése, mely szóba került már a II. Vatikáni Zsinaton is. Mária részvételét az üdvösség művében az anyaság fogalmával igyekeztek kidolgozni, annál is inkább, mert az Egyház maga is anya, sőt Mária Szeplőtlenségében, mintegy az Egyház elővételezése!

Csak az előzőek gondolati sejtetéseként megemlítem meg, hogy Ida Peerdeman amszterdami látnoknak állítólag azt mondta a Szent Szűz, hogy „addig nem lesz béke a világban, amíg az Egyház ki nem hirdeti az ötödik dogmámat, a Megváltó Társa, Közvetítő és Szószóló címmel”!

‒ Igen tudom! Hogy ez a magánkinyilatkoztatás jelenleg nem jóváhagyott, de a helyi püspök ajánlását bírja, amiként a „Minden Népek Asszonya” képének tisztelete és maga a név használata is engedélyezett!

Az ügybeni kérdés teológiai fenntartása eleve abból ered, hogy az üzenet alapján Máriát „Társmegváltóként” fordítják, holott helyesen a „Megváltó Társa” cím lenne helyénvaló! Az ellenzők persze ragaszkodnak az előző kifejezéshez, mert így valóban indokolt a vétójuk, vagyis az Egyház Anyjától féltik Egyházat. Holott Szűz Mária isteni kiválasztása révén Jézus Krisztus anyjaként, másokat messze felülmúló részese lett a megváltás művének, melyet Urunk az Édesanyja aktív „társi” közreműködésével vitt végbe! Sőt, a Szent Szűz szerepe nem csak Szeplőtelen Fogantatásától Krisztus Keresztfájáig ragyog isteni misztériumként! De az Úr feltámadása után is ‒ az Egyház Anyjaként ‒, máiglan teljesíti üdvösséget segítő anyai szerepét a megváltás érvényre juttatásában!

     Tehát a valódi megtérés nem csak a gondolkodásunkat, a hithez való érzelmi hozzáállásunkat, vagy erkölcsi magatartásunkat változtatja meg, hanem a teljes valónkat szívünkkel-lelkünkkel igent mondva, a bennünket szólító isteni Igére. Mert az a szív, amely elfogadja Isten akaratát ‒ felismerve és elismerve igazát ‒, az az Úr lakásává válik, ahogyan Szent Pál írja az efezusi levélben: „Hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben” (3,17).

És bizony jó ha szívünkbe véssük Szent János szavait „aki nem hisz Benne, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.” (Jn 3,18) Sőt a Katolikus Katekizmus hangsúlyosan írja: ,,Aki imádkozik, biztosan megmenekül; aki nem imádkozik, biztosan elkárhozik.” (KEK 2744)

Tehát nem maradt más hátra, mint         meg ‒ kell ‒ térnünk!

Mert valójában egy életen át abban kellett volna élnünk, azon munkálkodnunk, hogy Isten tetszése szerint formálódjon a személyiségünk, s a bennünk rejlő istenkép kibontakozhasson. Montforti Grignon Szent Lajos tanítása szerint, ezt segíti elő a bensőséges Mária-tisztelet, miszerint „Szűz Mária Istennek egyetlen formája, melyben csekély fáradsággal és rövid időn belül kialakulhatnak Isten képmásai.” (TMT 260.)

Ámde, ha a lelkiségünk még nem erősödött meg ennyire, most kapkodhatunk és sokkal nagyobb erőfeszítéssel és áldozattal kell esdekelnünk Isten irgalmáért, a Mindenkor Szeplőtelen Szűz Mária, az összes Angyalok és Szentek közbenjárásával! Az Úr szavai a Szeretetláng Naplóban: „Ne csak ímmel-ámmal tegyétek, amit tesztek, hanem lángoljatok, mint az égő csipkebokor, mely égett, de el nem égett. Ilyen áldozat kell nekem, melynek szeretettől égő tüze Hozzám ér.” (Vö. II/109) „A világ nagy veszélyben van, és ezen változtatni a ti földi erőtökkel nem tudtok. Már csak a Szentháromság segíthet rajtatok, a Szűzanya, az összes angyalok és szentek, valamint az általatok kiszabadított lelkek együttes közbenjárására!” (IV/27)  

(folyt.)

Előző rész

Akik látták a poklot 10. – Avilai Szent Teréz

     Avilai Szent Teréz önéletrajzában ír a pokol látomásáról, amely egész életén át kísértette. A látomás leírása közben is ugyanazokat a csontighatoló rémületet élte át, amelyek a pokolban érték.

„Úgy éreztem, hogy a Pokolba zuhantam. A bejárat egy hosszú, keskeny alagútra hasonlított,, nagyon alacsony és sötét, mint egy kemence. A talaj valami mocskos, bűzös sárra hasonlított, és benne sok gonosz külsejű hüllők voltak. A végén egy üreges helyet láttam, az én helyemet a pokolban. Egyszeriben tüzet éreztem a lelkemben, amelyet képtelen vagyok leírni. Ide kerültem egy lyukba, melynek falai nem csak szörnyűséges volt, de rám nehezedtek és teljesen megfojtottak. Nem volt fény, és minden a legfeketébb sötétségbe burkolózott. Ez a látomás a legnagyobb hasznomra vált főként abban, hogy elvegye félelmemet az élet megpróbáltatásaitól és csalódásaitól, másrészt megerősített, hogy mindent türelemmel viseljek, és hálát adjak az Úrnak , aki megszabadított e szörnyű és soha véget nem érő gyötrelmektől.”

Megértette, hogyha nem fordult volna el a bűntől, és nem választotta volna az erényes életet, akkor ez lett volna a sorsa. Továbbá ez a látomás egyben arra indította Szent Terézt, hogy mélységes részvétet érezzen azon emberek miatt, akik tudatos döntéseik révén közelednek az örök kárhozathoz.

„A pokol egy nagyon is valós hely, és bár nem ez lehet az egyetlen okunk arra, hogy az erényt válasszuk a bűnnel szemben, amely elvezet minket az Istennel való egyesült élethez. A jó hír az, hogy a saját döntéseink számítanak, és még a földi életünkben bármikor változtathatunk a halál utáni esélyeinken a Bűnbánat Szentségével, függetlenül attól, hogy addig milyen messzire mentünk el a rossz úton.”

Avilai Szent Teréz életében a szentség magaslataira emelkedett, ami feldühítette az ördögöt. Megpróbálta lebeszélni lelki útjáról, és elkezdte látogatni. Egy ilyen esetet is feljegyzett önéletrajzában és elmagyarázza, hogy a szenteltvíz késztette az ördögöt menekülni.

„Egyszer, amikor egy kápolnában voltam, megjelent bal felől mellettem az ördög förtelmes alakban; miközben beszélt hozzám a szája szörnyű volt. Mintha egy hatalmas láng törne elő a testéből. Szörnyű módon közölte velem, hogy valójában kiszöktem a kezei közül, de újra el fog kapni. Ijedtem keresztet vetettem, amire eltűnt, de azonnal visszatért. Ez kétszer is megtörtént és nem tudtam, mit tegyek. A közelben volt némi szenteltvíz, ezért hirtelen ráloccsintottam és az soha nem tért vissza! Így tapasztalatból megtanultam, hogy nincs jobb, mint a szenteltvíz, hogy elűzze az ördögöket!, és megakadályozza őket abban, hogy újra visszatérjenek. Ők is menekülnek a kereszt elől, de visszatérnek; tehát a szenteltvíznek nagy erénye van. A szenteltvíz az Egyház szentelménye, Isten üdvözítő erejét hívja segítségül, mert kettős jelentése is van: egyrészt a Keresztségre emlékeztet, másrészt a lelki megtisztulás szimbóluma. Az ördög nem bírja ezt a „tiszta” vizet, mivel ő örökké tisztátalan. Emlékezteti a Krisztus oldalából kifolyó vízre, amely a Keresztség szimbóluma, és az ördög legyőzésének napjára (Krisztus keresztrefeszítésére)! Isten mindig ad módot a gonosz legyőzésére!” (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

     1854. december 8-án IX. Piusz pápa, hogy az Egyház megújítását egészen Szűz Mária védelme alá helyezze, kihirdette a harmadik ‒ a Szeplőtelen Fogantatás, vagyis az „Immaculate Conception” ‒ dogmáját. A Szentatya a következő szavakkal hirdette ki az „Ineffabilis Deus” kezdetű bullájában: „Urunk Jézus Krisztusnak, Szent Péter és Pál Apostoloknak tekintélyével és a sajátunkkal kijelentjük és meghatározzuk, hogy az a tan, amely azt tartja, hogy a Boldogságos Szűz Mária fogantatásának első pillanatától, a mindenható Isten egyedülálló kegyelméből és kiváltságából, az emberi nem Üdvözítőjének, Jézus Krisztusnak érdemeire való tekintettel, az áteredő bűnnek minden szennyétől eleve megőrizve mentes volt: Istentől való kinyilatkoztatás, és ezért erősen és állhatatosan kell hinnie minden hívőnek!” – idézet vége!

Elgondolkodtató, hogy amikor IX. Piusz pápa kidolgozta a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját, kikérte a világ püspökeinek és teológiai fakultásainak a véleményét. 543 püspök válasza közül 484-nek örömére szolgált, 18 nem akarta a dogmaként való kimondását, 41 püspök pedig nem tartotta időszerűnek! Ebből világosan kiérződik, hogy nem mindenki értette meg a dogma üdvtörténeti jelentőségét, talán még Szűz Mária üdvtörténeti szerepét sem, holott, mint fent említettem, a Pápa ezzel a dogmával a Szeplőtelen Szűz védelme alá helyezte az Egyházat! Márpedig korunkban még inkább szükséges lenne a Szeplőtelen Szűz oltalmát kérnie, mert az elvetemültség és megszállottság jelei már tömegesen mutatkoznak a világban!

A negyedik Mária-hittételt XII. Piusz pápa 1950. november 1-én a „Munificentissimus Deus” c. enciklikájában jelentette be a világegyháznak, hogy „A Szeplőtelen Istenanya, mindenkor Szűz Mária, földi életpályája befejezése után testével és lelkével fölvétetett a mennyei dicsőségbe.”

A Szent Szűz, aki osztozott Szent Fiának a sátán fölötti végleges diadalában, Jézusa feltámadásában és mennybemenetele dicsőségében, ő sem szenvedhetett a bűn minden emberen érvényesülő hatásától és a haláltól.

     Kétségbevonhatatlan, hogy üdvtörténetünknek egészen istentelen és fokozottan lélek-veszélyes korszakában élünk. Veszélyes azért, mert a gonosz lélek ma már nem rejtőzködik, hanem nyíltan hirdeti övéi által az isteni- és természeti törvénnyel való szembenállást!

Valójában erkölcsi és kulturális háború zajlik, és a végcél a kereszténység kiszorítása a közéletből, az emberi lelkekből, hogy tömegeket irányíthassanak a kárhozatba!

A mindenért Istent okolók abban reménykednek, hogy ez nem mehet így sokáig. Mondanom sem kell, hogy hatalmas tévedésben vannak! E súlyosbodó világcsapás időbeli vége, vagy enyhülése épp őrajtuk múlik és természetesen mirajtunk is, akik halogatjuk a bensőséges megtérést a Fatimában meghirdetett engesztelés megvalósítását és a célirányos napi rózsafüzér-imát!

Okkal mondja az Úr Szent Lukácsnál: „Képmutatók! Az ég és föld jeleiből tudtok következtetni, ezt az időt miért nem tudjátok hát megítélni? Miért nem jöttök rá magatok, hogy mi az igazság?” (Lk 12,56-57)

Majd Szent Máténál így folytatja: „Ó, ti hitetlen és romlott nemzedék! Meddig tűrjelek még titeket?” (Vö. Mt 17,17) ‒ Idézetek vége!

‒ Hogy mi a megtérés? ‒ Annak felmérése és tudatosítása, hogy ki Isten és ki vagyok én? Bűnbánatban az evangéliumi tanítást helyezve életünk iránymutatójává, melyet lelkünk teljességével és minden erőnkkel igyekszünk a szentségi- és imaélettel megvalósítani! Tény viszont, hogy a megtérés jóval több, mint bűnbánat. Egész gondolkodásunk, érzésvilágunk, belső és külső magatartásunk gyökeres megváltoztatása, röviden a keresztségi fogadalmunk – tudatos megélése, teljesítése!

(folyt.)

Akik látták a poklot 9. – Szent Fausztina

     Fausztina az irgalmasság apostola, így ír a pokollal kapcsolatos látomásáról: „Ma egy angyal levitt a pokol mélyére. Ez nagy kínok helye. Hatalmas nagy a térsége. A szenvedések fajtái, melyeket láttam, a következők: az első kín, mely a poklot alkotja ‒ Isten elveszítése, a második ‒ a szüntelen lelkiismeret-furdalás, a harmadik az, hogy a lelkek sorsa itt már sohasem változik meg. (160) A negyedik kín ‒ a tűz, amely átjárja a lelket anélkül, hogy elpusztítaná. E szörnyű szenvedés tisztán lelki tűz, amit Isten haragja gyújtott lángra. Az ötödik ‒ az állandó sötétség és az iszonyú, fullasztó szag. Bár sötét van, az ördögök és az elkárhozott lelkek kölcsönösen látják egymást, látják mások és a maguk gonoszságát. A hatodik fajta szenvedés ‒ a sátán szüntelen társasága, a hetedik ‒ a szörnyű kétségbeesés, a gyűlölet Isten ellen, istenkáromlások, átkok, gyalázkodások. Ezek azok a fájdalmak, melyeket az összes kárhozott lélek közösen szenved. De ezzel nincs vége. Különleges lelki fájdalmak is léteznek, nevezetesen az érzékek kínjai. Amivel az egyes lelkek vétkeztek, az által szenvednek leírhatatlanul irtózatos módon. Rettenetes barlangjai és mélységei vannak a gyötrelemnek, ahol az egyik fájdalom különbözik a másiktól. Látva ezeket a szörnyű gyötrelmeket, meghaltam volna, ha Isten mindenhatósága nem tart fenn. A bűnösöknek tudniuk kell, hogy az egész örökkévalóságon át az által az érzékük által fognak gyötrődni, amellyel vétkeztek. Isten parancsára írok ezekről a dolgokról, hogy egyetlen lélek se mentegethesse magát azzal, hogy nincs pokol, és nem volt ott senki, nem lehet tudni, mi van ott.

Én, Fausztina nővér, Isten parancsára jártam a pokol szakadékaiban, hogy hirdessem és tanúsítsam a lelkeknek, létezik a pokol. Most nem beszélhetek róla, mert Istentől azt a parancsot kaptam, hogy írásban hagyjam hátra ezeket. Az ördögök nagyon gyűlöltek, de Isten parancsára engedelmeskedniük kellett nekem. Amit leírtam, az csak gyenge árnyéka a valóságnak, amit láttam. Egyet megjegyeztem: a legtöbb ott szenvedő lélek olyan, aki nem hitte el, hogy van pokol. Midőn magamhoz tértem, nem tudtam a rémülettől rendbe jönni, annyira lesújtott a lelkek szenvedése. Ezért még buzgóbban imádkozom a bűnösök megtéréséért. Szünet nélkül könyörgök értük Isten irgalmához. Ó, Jézusom, inkább haldokolnék a legnagyobb kínok között a világ végezetéig, mintsem megbántsalak a legkisebb vétséggel!” (Irgalmasság Napló 741) (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

     Az Ausztrál Férfi Rózsafüzér Keresztes Hadjárat Mozgalom, minden hónap „első szombatján” nyilvánosan engesztelést és rózsafüzér imát ajánlanak fel Istennek a fatimai Szűzanya és kéréseinek teljesüléséért.

2026. január 22-én a hideggel és a heves esőzéssel dacolva több mint száz férfi érkezett az ország minden tájáról a Penrose Parkban található Irgalmas Szűzanya templomba (ld. alább). Itt csatlakoztak a már január 17-vel kezdődött a Szent Vér Lovagrend által szervezett a „Szeplőtelen Szív Diadala” konferenciához.

A meghívott főelőadó Hugo Bos, a Civitas Christiana Alapítvány alapítója volt.

Bos a fatimai Szűzanya üzenetét vizsgálta, úgyis mint a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Szívének első szombati kérésének szükségességét, feltárva az egyháznak az isteni irgalmasságról és büntetésről alkotott felfogását.

Mathew De Sousa, 2026. január 22. -- TheCatholicWeekly

     Szomorú, hogy mindig voltak ‒ Grignon szerint is ‒ „aggályos Mária-tisztelők” (92), akik Szűz Máriának az üdvösségünkben betöltött szerepéről megfeledkeztek és kiváltságát próbálták kisebbíteni! Pedig már kezdettől fogva sok keresztény és teológus a Fölséges Isten Anyjaként tisztelte Szűz Máriát, mégis komoly hitvita kezdődött 428-ban Nesztorius konstantinápolyi pátriárka által, aki nem volt hajlandó Szűz Máriát „Isten Anyjaként” elfogadni, hanem szerinte Mária csupán Krisztus emberi természetének adott testet. Nos, ezt vetette el a 431-es Efezusi Zsinat, kimondva az első Mária-dogmát, miszerint Mária Istenszülő, „theotokos”! Ezt vallja a nyugati és a keleti egyház, sőt kezdetben még Luther és Kálvin is elfogadta, de mára már az összes Mária-dogmát tagadják!

Ezzel azonban, Üdvözítőnk Anyjával kapcsolatos kishitű fenntartások sajnos nem zárultak le!

649-ben a második máriás hittételt I. Márton pápa hirdette ki a Lateráni Zsinaton Isten Anyjának örökös szüzességéről. Az indoklása így hangzik „emberi megtermékenyítés nélkül fogant a Szentlélek által ... és sérülés nélkül hozta a világra gyermekét, és a születés után is sértetlenül megőrizte szüzességét” – idézet vége!

A dogma latinul „semper virgo” – örökké szűz! Sajnos a II. Vatikáni Zsinat utáni dogmatikai könyvek kihagyják a „semper” az „örökké” kifejezést, és a dogma tartalmát így határozzák meg: „Mária szűz a szülés előtt, a szülésben és a szülés után”.

Megjegyzendő, hogy a protestánsok, épp Mária szüzességének örökös voltát tagadják a leginkább, sőt Mária szülését a Jelenések Könyve asszonyával azonosítják, aki „gyötrelmében és szülési fájdalmában kiáltozott” (Jel 12,2). Holott a szülési fájdalom az ősbűn következménye és Aquinói Szent Tamás is így ír: „a szülés következtében Mária szüzessége nem szenvedte a legcsekélyebb sérelmet sem; következésképp Mária a szülés fájdalmaitól is meg volt kímélve” (S. Th. III. 28,2). – idézet vége!

Meglehet, hogy talán épp a fenti módosítás nyomán hangozhattak el ezen szavak: „Azt is mondhatnánk – mai modern kifejezéssel élve –, hogy a betlehemi istállóban apás szülés történik” (Magyar Kurír 2021. már. 19.). – idézet vége!

Akik látták a poklot 8. – Giuliani Szent Veronika

     „Ó milyen rémisztő látvány Lucifer, minden démoni ocsmányságnál rettenetesebb! Mintha a feje száz démon fejéből lenne, százszor akkora, mint a többi démoné, és minden egyes fej tele van hosszú tüskékkel, melyek végén egy-egy bikafej nagyságú hatalmas szem, ezek a pokol lángjainak tüzes nyilait löveli szerteszét. És bár ez hatalmas térség, mégis telve van a lelkek és démonok millióival. Ők maguk is látják ezt a látványt látják, teljes élességében szenvednek Lucifertől. Ő mindenkit lát, és mindenki látja őt. Megértettem, hogy amint a Mennyországban Isten színelátása mindenkit boldoggá tesz, addig a pokolban Lucifer rémisztő látványa borzaszt és kínoz minden lelket. És ekkor láttam még valamit, azt hogy egy párna volt Lucifer lába alatt, egy igen nagy, szakadozott párna. Ebben a démoni vallások vezetőinek és elvadult követőiknek a lelkei voltak. Ezek is a reményt és Istent örökre elveszítve, átkozzák egymást, szenvednek egymástól és káromolnak mindent és mindenkit. Úgy tűnt nekem, hogy a jelenlétem is rettenetesen kínozta a démonokat és az összes lelket a pokolban. Rémülettel megkérdeztem az angyalokat, hogy ez az egész, amit eddig láttam, micsoda? Ők azt válaszolták, hogy ez az Örökkétartó kárhozat! – Ó, Istenem!

A látottakról nem tudok mondani semmit, mert szavakkal meg nem fogalmazható és le nem írható! Amit én halvány hasonlatokban elmondtam, az mind semmi a pokol valósághoz képest, melynek kínjait nem lehet megérteni, sem emberi ésszel felfogni, legfőképp a végeláthatatlanságát!

Nagyon jó volt, hogy minderről megbizonyosodtam, mert ezután még inkább, minden erőmmel törekedni fogok a tökéletességre, abban is, amiben eddig hanyag voltam. A pokolban van egy hely mindenkinek és én láttam az enyémet!”

Ezután a látomás után Veronika áldozatként ajánlotta fel önmagát az Isteni Igazságszolgáltatásnak: „Én Uram, Istenem! Felajánlom magam, hogy a pokol kapuőre legyek, s küldj nekem inkább több fájdalmat, kínt és nagyobb keresztet, csak oda senki be ne léphessen és el ne veszítsen Téged.”

A Szűzanya így okította Szent Veronikát: „Sokan nem hiszik el, hogy a pokol létezik, te pedig magad voltál ott, de tudd meg, hogy ami láttál az semmi a pokol valóságához képest!” (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

     A sátáni manipuláció megnyilvánulása szünet nélküli, és nagyon fontos lenne mindenkiben tudatosítani, hogy a bűn szerzője, a megtévesztő szellem „tévútra akarja vezetni az egész világot” (vö Jel 12,9b).
     A hiszékenységre hajlamos ember megtéveszthető! Az ilyen, nem csak saját hóhérait képes maga fölé megválasztani, de majdan, az Antikrisztus egyházellenes 'észérveit' is „építőnek” és követendőnek találja majd (Jel 13,3-4)! Sajnos okkal aggódik az evangélista: „amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8)
A Szeretetláng üzenetéből: „...a hitetlenség által elhomályosuló Föld nagy megrázkódtatáson megy keresztül. Utána hinni fognak, és ez a megrázkódtatás a hit erejének értelme által új világot teremt. A Szent Szűz Szeretetlángja által a hitből fakadó bizalom gyökeret ver a lelkekben, és újra megújul a Föld színe. Mert ilyen még nem volt, mióta az Ige testté lett. A szenvedésekkel elárasztott Föld megújhodása a Szent Szűzanya közbenjáró hatalmának ereje által történik.” (II/93-94)
     Az igaz Mária-jelenések és üzenetek alapvető célja: minél több embert (a Szent Szűz szóhasználata szerint: minden embert) megszabadítani attól a halálos ítélettől, amire La Salette-ben és Fatimában az emberiség oly világosan figyelmeztetést kapott. Ennek feltétele pedig a megtérés. „Azt akarom, hogy egyetlen egy se kárhozzon el.” (III/130) Jézus mondja a Szeretetláng üzenetében: „Az Isten ügyét nem tudja semmi keresztülhúzni! Az igaz, hogy megváltó munkámhoz szükségem van a ti erőtökre is, hisz értetek kell megtennem. Egyet sem akarok elveszíteni közületek. A sátán olyan harcot indít az emberek felé, amilyen még nem volt soha.”  (I/95)    

 A fatimai üzenet szerint végül a Szent Szűz Szeplőtelen Szíve győzelmeskedik. Ám nem lehet közömbös számunkra – akik folytonos szorongattatásban vagyunk –, hogy mikor következik be az Egyház megjövendölt végső diadala! Nekünk ebben a végső diadalban kell bíznunk, ennek mihamarabbi diadaláért küzdenünk, nem pedig a csüggesztő vagy ígérgető üzeneteket követnünk! Elsősorban ne a magánkinyilatkoztatások irányítsák az életünket, hanem az Evangélium! Legyünk hűségesek az Egyházhoz, a Pápához, kövessük az Evangélium tanítását és szüntelen rózsafüzérezéssel, engeszteléssel kérjük az Úr Irgalmasságát és Mária Szívének ígért oltalmát! „Csapataink harcban állnak” és ebből a harcból mindenkinek ki kell vennie a részét, az ember rövid életének tétje ugyanis kimondhatatlan: bizalommal megvívni a „jó harcot” (1Tim 1,18), s így elérni önmaga és embertársainak örök boldogságát.
     Az Isten áldjon meg benneteket, legyetek óvatosak! Értsétek már meg végre, hogy a krisztusi Egyház jóváhagyása nélküli üzenetek, bármily szépek és imádságosak is, nagy eséllyel a megtévesztő szellem manipulációi is lehetnek! Ma már a gonosz sokkal rafináltabban közelíti meg a lelkeket, szépet és imára késztetőt javasol, sőt, rámutat az igazságokra, ám mindezt csak a beetetés érdekében teszi! Megátalkodott célja, a lelkeket elszakítani a krisztusi Egyháztól, a hierarchiától azért, hogy kiszolgáltatott martalékká tegye a megtévesztetteket!

     Az, hogy a megtévesztő szellem állna minden egyes üzenet mögött, nyilván nem biztos, az viszont biztos, hogyha maradéktalanul követnénk az Evangéliumot, akkor nemhogy a bizonytalan-, de az elismert üzenetekre sem lenne semmi szükség! Ne akarjatok tehát jólértesültebbek lenni, mint amennyire Jézus Krisztus Titokzatos Teste érdemesnek talál titeket! Mint fentebb említettem, a megsokasodó üzenetek többségének két célja is van. Egyfelől elterelni a figyelmet az igaz üzenetekről, másfelől – így vagy úgy –, de az Egyházzal való szembeállítás! Senki ne figyeljen tehát a „napra-percre kész” üzenetekre, hanem imádkozzon a szent hagyomány szerint szüntelenül, és hozzon áldozatot a bűnösökért, mert sok lélek a pokolba kerül, mivel senki nincs, aki imádkozzon és áldozatot hozzon értük (Fatima)!

Mert tudhatnátok már, hogy áldozat és imádság a mi eszközünk, melynek igaz célja: a megváltás világméretű érvényre juttatása, Krisztus a mi Urunk által!

     Szűz Máriát – ha másként nem ‒, a művészetek „madonnájaként” mindenki ismeri, ámde kevesen tisztelik, még kevesebben kérik őt imáikban!

Montforti Grignon Szent Lajos a Tökéletes Mária-tisztelet c. művében így fordul Jézus felé: „nem az eretnekekről és szakadárokról szólok, akik nem törődnek legszentebb Anyád tiszteletével, mivel elszakadtak Tőled és Egyházadtól, hanem azokról a katolikus keresztényekről – esetenként tanítókról is –, akik bár hivatottak, hogy másokat az igazságra oktassanak. Sajnos eközben sem Téged, sem legszentebb Anyádat nem ismerik, hacsak nem pusztán tudományos és száraz elméleteiken keresztül. Így ezek csak ritkán beszélnek legszentebb Szűzanyádról és tiszteletéről, mellyel Iránta viseltetnünk kell, mert a bensőséges Mária-tisztelettől féltik a Te tiszteletedet, és az Egyház Anyjától féltik Egyházadat”. (TMT 64.)

És bizony Szűz Mária, az élete kezdetétől Isten árnyékában élt nyitottan arra, hogy betöltse őt. Életének egyetlen pillanata sem volt a Fölséges Isten szeretete nélkül ‒ olyannyira ‒, hogy a Szentháromság magához emelte a Szeplőtelenségében kiváltságolt Názáreti Szüzet, hogy méltó Anyja lehessen Isten Szentséges Fiának!

Így, több evangéliumi szakasz Máriát Üdvözítőnk anyjaként (Jn 2,1; Mt 1,18, 2:11, 12,46) azonosítja. Értelemszerű tehát, hogyha Jézus Isten (Jn 1,1), akkor a Szent Szűzre úgy kell tekinteni, mint aki Istent szülte. Természetesen Mária nem a Szentháromságos Istennek, hanem csupán a megtestesült Igének, Isten Fiának az anyja, aki a Szentlélek által méhében fogant, és akit világra szült.

A Názáreti Mária az, akiről Izajás próféta jövendölt: „Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el” (Vö. Iz. 7,14). És „amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, hogy kiváltson minket a törvény szolgaságából, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük” (Gal 4,4-6). – idézet vége!

A Szent Szűz tehát Isten Anyja, aki „Áldott az asszonyok között, és áldott az ő méhének gyümölcse”! (Vö. Lk 1,42)

Akik látták a poklot 7. – Giuliani Szent Veronika

     A szent nővérnek az Ég Királynője két angyal kiséretében mutatta meg a poklot. „Hirtelen a pokol felnyilt és a kárhozottak sikolyait és siránkozó hangjait hallottam. Pokoli szörnyeket, kígyókat láttam, és pokoli bűzt meg rendkívül forróságot éreztem. A hely oly nagy volt, hogy lehetetlen felmérni, nem lehet látni sem az elejét, sem a végét. Viszont hallani lehetett sok istenkáromlást és átkot Isten ellen. Milyen kínt és szomorúságot okozott ez a lelkemnek. Most, hogy ott találtam magam egy sötét, mély, bűzös helyen, szörnyű vadállatok borzalmas hörgését és üvöltését hallva, iszonyatos mennydörgések, tűzvillanások és sűrű füst közepette, nagy félelmet és rettegést váltott ki belőlem. Közben, egyre csak láttam a lelkek sokaságát. amint hullottak a megnyíló pokolba. Ezek mind csúfak és feketék voltak és egyik a másik után zuhant bele a szakadékokba, melyekben csak tüzet és lángokat láttam.

Egy hatalmas hegy tárult fel előttem, mely teljesen be volt borítva kígyók és hüllőszerű lényekkel, irtóztató mennyiségben. Az volt az érzésem, hogy alóluk, mintha átkok és szörnyű hangok hallatszanának, és ekkor angyalaimhoz fordultam kérdőn, hogy mik azok a hangok, és azt válaszolták, hogy ott vannak a zavart lelkek, de ez a hely még a legelviselhetőbb. Ekkor hirtelen szétnyílt a hegy, és az egész tele volt démonokkal és lelkekkel! A lelkek összeragadtak, mintha egyek lennének, összeláncolva a démonok tűzláncaival így meg se lehetett különböztetni a lelkeket a démonoktól. A borzalmas llátvány eírhatatlan, amely földön semmihez sem hasonlítható a földön.

Átszállítottak egy másik hegyre, ahol féktelen bikák és elvadult lovak tombolva rohangáltak, mintha dühös vérebek lennének. Az állatok szeméből, orrából és szájából tűz jött ki, fogazatuk éles volt, hogy mindent darabokra szaggassanak. Rájöttem, hogy a lelkeket tapossák és falják fel, mely sikerült is nekik, csakhogy nem hagyták abba, mert ez örökké tart. Aztán láttam más hegyeket is a legkegyetlenebb kínzásokkal, melyeket lehetetlen leírni, mivel ezt emberi elme fel sem foghatja.

Ennek a helynek a közepén van egy magas, széles trón, amely démonok tömegéből képződik és ezen ül Lucifer. Itt a legkísértetiesebb a küzdelem, szörnyű és iszonyú. Ó, Istenem!” (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

A világot átölelő Miseszövetség

     Egy egyedülálló és rendkívüli lehetőség itt a földön az, melyet egy szerzetesrend papjai  az Isteni Ige Társasága (a Verbiták) kínálnak fel a lelkeknek.
     A Verbita Missziós atyák egy az egész világra kiterjedő ún. Miseszövetséget ajánlanak az egyéneknek és családoknak.
     A Miseszövetség egyik célja, hogy felhívja a figyelmet a Szentmiseáldozat végtelen nagy értékére. Egyben lehetővé teszi, hogy minél többen biztosíthassák maguknak és szeretteiknek a szentmise maradandó kegyelmeit. A Miseszövetség tagjaiért, azok különös szándékaira és szükségeire naponta hét (évi 2555) szentmisét mutatnak be a Verbita Rend papjai. A tagok a miseszövetségi szentmisék kegyelmeiben haláluk után is részesülnek, amikor már mindenki megfeledkezett róluk. A Miseszövetség tagságáért, egyszeri adományként 7.000 - forintot kell fizetni. Az átutalásnál fel kell tüntetni a célt: "Miseszövetség", valamint a kedvezményezett nevét és életkorát, akiért a Szentmiséket mondani fogják! Ez a rendkívüli lehetőség, más országokban is elérhető!

Tíz nagy lelki előny:

1. A Miseszövetség tagjaiért, azok különös szándékaira és szükségeiért napi hét (évi 2555!) Szentmisét mutatnak be a verbita missziós atyák a világ különböző pontjain. A Szentmiseáldozat végtelen értékében mindenki ugyanúgy és a maga teljességében részesül. Isten áldása együtt száll le az egész közösségre, a Missziós Miseszövetség minden tagjára.
2. A tagok a miseszövetségi Szentmisék kegyelmeiben haláluk után is részesülnek, amikor talán már mindenki megfeledkezik róluk.
3. Aki a Miseszövetségbe felvéteti elhunyt hozzátartozóit, ápolja velük a lelki kapcsolatot.
4. A tagok megtanulják értékelni a Szentmisét, és ennek folytán másokat is erre ösztönöznek.
5. Élő szeretteinket tudtuk nélkül is beírathatjuk, hogy a Szentmise révén külön kegyelemben részesülhessenek.
6. Akinek élete elemévé válik a Szentmise, az örömmel segíti, hogy mások is felfedezzék annak végtelen értékeit.
7. A tagok anyagilag is támogatják a világmissziót, mivel tagsági díjukkal segítik annak munkáját: hozzájárulnak a hithirdetés, Krisztus Örömhíre terjesztésének költségeihez.
8. Minden egyes tag aktív, lelki munkatársa az Isteni Ige Társaságának, melynek több mint 6000 fogadalmas tagja fáradozik az Evangélium terjesztésén.
9. A napi Szentmisék kegyelmeiben való részesedés erőt ad a mindennapi élet küzdelmeinek megvívásához. Érezzük, hogy Isten velünk van, amikor ránk nehezednek az élet terhei.
10. A pápák külön áldásukban részesítik a Miseszövetség tagjait és terjesztőit.

 A Miseszövetségbe való felvétel feltételei:

1. Mind az élők, mind az elhunytak személyenként - tehát nem csoportban - vehetők fel a Miseszövetségbe.
2. Beküldjük azoknak a vezeték- és keresztnevét, akiket be szeretnénk íratni. Az elhunyt szeretteink neve elé tegyünk egy kis keresztet (+).
3. Az egyszeri felvételi díj személyenként 7.000,- Ft, melyet tanácsos a Missziós Titkárság csekkjén vagy banki átutalással befizetni. A szelvényen jelezzük az összeg rendeltetését („Miseszövetség") és a tagságra jelölt nevét.
4. A tagok részére nincs külön kötelezettség, azonban mégis ajánlatos naponként egy Üdvözlégy Máriát elmondani a következő záró fohásszal: Mária, apostolok királynéja, segítsd a missziókat!
5. A tagok halálát nem kell utólag bejelenteni.

 A pápák ajánló sorai:

„Fentnevezett Miseszövetséget szívből ajánljuk, és mindazokra, akik abba beiratkoznak, azt terjesztik és támogatják, szeretettel adjuk apostoli áldásunkat." (XI. Piusz pápa, 1925. október 12.)
„Szeretettel áldjuk meg mindazokat, akik a Missziós Miseszövetséget bármely módon támogatják és terjesztik, és hőn óhajtjuk, eszközölje ki a szent áldozat ereje, hogy legyen az Úr neve a pogányok között, és az egész föld imádja és dicsőítse Őt." (XII. Piusz pápa, 1939. július 21.)
„A miseszövetségi tagságot készséges lélekkel ajánljuk, és kívánjuk, hogy a mi korunkban is hathatósan segítse az Egyházat az evangélium hirdetése feladatában. A terjesztőkre és tagokra nagy szeretettel adjuk apostoli áldásunkat." (II. János Pál pápa, 1979. március 22.)

Magyarországi elérhetőség: 

A Missziós Titkárság bankszámlaszáma:

 10700024-69018251-51100005 (CIB)

     A Szentmise befizetést személyesen is lehet intézni Budatétényben. Címe:
1223. Budapest, Bajcsy Zsilinszky u. 3-5
     Telefon: +36 30 418 9196  Fransis atyát kell kérni, akinek teljes neve: Magung Fransiskus SVD
     Magyar nyelvű honlap: http://verbita.hu/miseszovetseg

     A kísértés mibenlétét ismerjük és tudjuk: állandó kísérője az emberi életnek. Ám, gyakran ártatlannak, vallásinak látszó közösségek és média-fórumok is alattomos veszélyt jelenthetnek! Ezért a legkisebb negatív jelre is fel kell figyelnünk, mégha az viccesnek tűnik is, különben könnyen részévé válhatunk a "gépezetnek" és észre sem vesszük, hogy magunk is bíráljuk az Anyaszentegyház állásfoglalásait! Az aktív részvételünk által rés támad a "kegyelmi védvonalunkon", kitéve magunkat a megtévesztő szellem manipulációinak! 

Az ördögi zaklatás is gyakori. Ennek sajátos formája a békétlenség keltése. A sátán az egység megbontásával kezdi munkáját. Először a szívben, majd a családban vagy más közösségben igyekszik békétlenséget kelteni. Amikor egy családban vagy bármilyen más közösségben a széthúzás, a békétlenség révén sérül az egység, tudni kell: a háttérben sátáni erő, a bűn szerzője kezdi működését. A helyzet súlyossá válhat, ha az ember lelkében tanyát vert a gőg, mert a sátán kezében a gőg igen hatékony eszköz, s vele szemben az alázat az első és legfontosabb fegyver. ,,Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak kegyelmet ad” (1 Pét 5,5b).
     A békétlenség ‒ mint említettük ‒ tönkreteszi, szétzilálja a családot, a közösséget. Az ördögi zaklatás már elhatalmasodott, ha az ember örömét leli a pusztításban, vagy szadizmusra, kegyetlenségre hajlamos.

     A megkötözöttség területéhez a szenvedélybetegségek tartoznak. Abban az esetben pedig szellemi megkötözöttségről beszélhetünk, amikor az ember ellene áll az őt üdvözíteni akaró kegyelem munkálkodásának.      A látványos megszállottság ma már ritkábban ugyan, de állandóan jelen van az emberiség életében. Az esetek száma a legújabb irodalom szerint emelkedő tendenciát mutat.
     Amikor a sátán teret kap, egyre jobban birtokába veszi az ember akaratát, s az ember nem csupán kiszolgálja őt, de szenved is tőle. Az ördögi befolyás az egészségben, az érzelmi és az üzleti életben, az életkedvben és a halál utáni vágyakozásban támadja az embert (Don Gabrielle Amorth). Legáltalánosabb módszere: elfordít az Istentől és távol tart tőle (Corrado Balducci), a végeredmény pedig a bűn lavinaszerű elhatalmasodása (vö. Róm 5,20).
     Ha a bűn elhatalmasodik, annak következménye is elhatalmasodik, s kilép az egyén a család, a közösség kereteiből és ez társadalmi méreteket ölthet. Ez pedig a lelki és az evilági élet szempontjából végzetes lehet. Erre figyelmeztet Jakab apostol: ,,...a bűn meg, ha elhatalmasodik, halált von maga után” (Jak 1,15). A bűn ‒ ha nem szállnak vele szembe ‒, átlépheti az országhatárokat, s egész földrészeken, vagy akár az egész világon elhatalmasodhat, és következményei pusztulással fenyegethetik akár az egész emberiséget is. Súlyos probléma, hogy az ember az élet eseményeiből nem okul, s az elhatalmasodott bűn elhatalmasodott következményeit, amelyet az egyre szabadabban működő sátáni erő szervez, természetes okokra vezeti vissza, s ezeket csupán természetes összefüggésükben értelmezi. 

     A világ dolgai, az erkölcsi élet hanyatlása, az Egyházon belüli válságtünetek arra utalnak, hogy korunk az elhatalmasodott bűn kora, s ennek következményei világméretekben sodorja a pusztulás felé az egyént, a családot és a társadalmakat. Különösen a deviancia terjedésére, a családok felbomlására, a bűnözés terjedésére, a tragédiákra és a természeti katasztrófákra gondolunk. Az ember pedig nem csupán evilági életét nehezíti bűneivel napról napra, de örök életét is veszélyezteti, s egy idő után számítanunk kell az igazságos Isten közvetlen beavatkozására. A Jelenések könyvében három fejezet (vö. Jel 8-11) is utal erre. Ezek, bár jelképes leírások, mégsem hagynak kétséget afelől, hogy a bűn mind súlyosabb büntetéséről van szó. Ennek kapcsán a Jelenések könyve így fogalmaz: ,,Az emberek fájdalmukban a nyelvüket harapdálták, s káromolták az ég Istenét kínjuk és fekélyeik miatt, de tetteiket nem bánták meg” (Jel 16,10). Már Izaiás figyelmeztet az elhatalmasodott bűnre: ,,Jaj azoknak, akik a büntetést ökörlánccal vonják magukra, és a bűnt úgy húzzák, mint a kötél a szekeret” (Iz 5,18) A Bölcsesség könyve is inti az embert: ,,Azoknak azonban, akik a büntetésül szánt megcsúfolásból nem okultak, Istenhez illő ítéletet kellett elviselniük” (Bölcs 12,26). Ez arra is utalás, hogy a büntetés egyben a bűnbánatra és a megtérésre is alkalmat nyújt (vö. Bölcs 12,10). (JÜ 28-31)

Akik látták a poklot 6. – Egy híres tudós jelentkezik a pokolból 2

     Az egyházi méltóságok nem tudták, mitévők legyenek. Egyesek azt vélték: „Egy kárhozott, nem méltó az Egyház imáira.” Mások úgy vélték: „Mindez kétségtelenül ijesztő ugyan, de végülis, nem leszünk-e mindnyájan megidézettek és megítéltek Isten igazságos ítélőszéke előtt?” A püspöknek is ez volt a véleménye, így másnap ugyanabban az órában újra megkezdték a halotti szertartást.

Brúnó és kísérői az előző nap összes jelenlevője mellet, ezúttal az egész egyetem és jóformána az egész Párizs ott szorongott velük a Notre Dame-nál.

Az officium tehát újra elkezdődött. A bizonyos sornál: „Válaszolj nekem”, újra felegyenesedett doktor Raymond teste és leírhatatlan iszonyattal, mely az összes jelenlévőt a dermesztő rémület megbénította, ezt kiáltotta: „Isten igazságos ítélőszéke kárhozatra ítélt”, majd visszahanyatlott és mozdulatlanná vált.

Ezúttal nem volt több kétség! Erről a nyilvánvaló és borzasztó csodáról már tanakodni sem volt többé szükség. A káptalan püspöke parancsot adott, hogy a holttestet ott helyben fosszák meg jelvényeitől és kitüntetéseitől.

Ez az esemény és földöntúli tanúság, mély nyomot hagyott a lelkekben – már akik láthatták és hallhatták – azok közül is sokan megtértek, aki másodkézből értesültek róla!

Ott a nagy teremből való távoztában határozta el az akkor 49 éves Brúnó visszavonhatatlanul, hogy elhagyja ezt a világi életet. Kísérőivel a Grenoble melletti Grande-Chartreuse magányában kereste az elvonultságot, hogy biztosan munkálkodhasson üdvözülésén, hogy így nyugodtan készülhessen fel Isten ítéletére.

E történetből tehát tapasztalatot kaphattunk egy elátkozottról aki ha nem is a saját akaratából, de Isten parancsára visszajött a pokolból. Nem azért, hogy elhagyja azt, hanem hogy a kárhozat lehetőségéről és helyéről megkérdőjelezhetetlen bizonyítékkal szolgáljon!

Szent Brúnó könyörögj érettünk!

(Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

     A sátán és csatlósai szinte akadálytalanul végzik „beetető” aknamunkájukat az egyén, a közösség és a társadalom életében. Bernanos szerint az ördög megtalálható – látszólag ártatlan alakban – könyveink semmitmondó fecsegésében, a modern élet találékony kifinomultságaiban, a csábítóan szép ruházatokban, barátságosan mosolyog a lét minden ilyen és hasonló alakzataiban és az ember egyáltalán észre sem veszi. Balducci pedig azt írja, hogy a sátán elfordít és távol tart az Istentől. Mindegy, hogy milyen módon és milyen eszközzel. Az emberek nem figyelnek rá, úgy esnek áldozatául s úgy szegődnek szolgálatába, hogy nem ismerik fel, nem értik, mi történik körülöttük és velük. Nemegyszer a jó ügy szolgálatának szándékával és tudatában a sátáni akarat valósul meg.
     Ezt a problémát azok a teológusok is tetézik, akik tagadják a sátán létezését, s ezzel nem kis zavart keltenek. (...) Ezzel a már-már divatos felfogással szemben a pápák külön beszédben (VI. Pál pápa három, Szent II. János Pál pápa tizenöt alkalommal) foglaltak állást. VI. Pál pápa egyik beszédében így fogalmaz: ,,Elhagyja a Szentírás és az Egyház tanítását, aki nem vallja létezőnek az ördög valóságát... A gonoszság, amely ma létezik a földön, egy olyan ellenünk és társadalmunk ellen irányuló támadás eredménye, amelyet a sötét és rosszindulatú ügynök, maga az ördög vezet... A gonoszság nem pusztán a nyomort jelenti a földön, hanem igenis egy élő, lelki, romlott és megrontó lényt. Egy rettenetes valóságot, aki titokzatos és dermesztő... Tudatában vagyunk annak, hogy ez a sötét és romboló valóság létezik és igen aktívan működik; ő az, aki nagyon kifinomult módszerekkel tudja felborítani az ember egyensúlyát, ő az a kaján csábító, aki ismer minden utat, ami a bensőnkbe vezet, hogy ezáltal tovább terjessze a zűrzavart és megosztottságot.” (1972. nov. 15.)

     Amikor az ember nem tartja be Isten parancsait és a bűn útját járja, lelkében egész sorsának alakításában teret enged az erőszakos sátáni tevékenységnek. Az emberi akarat az ördög hatalma alá kerül, s mint egy eszköz egyre jobban kiszolgálja őt istenellenes művének építésében. Ez a tevékenysége pedig tetten érhető a magánszférától a világpolitika alakításáig az élet minden területén.

     A bűn szerzőjével kapcsolatban a II. Vatikáni Zsinat is fontos nyilatkozatot tett: „Az ember egész történetén végigvonul valami élethalálharc a sötétség hatalmai ellen; ami a történelem hajnalán kezdődött, és az Úr tanítása szerint az utolsó napig fog tartani. Az ember benne áll ebben a harcban, szüntelenül küzdenie is kell, hogy kitartson a jóban...” (GS 37)
     A sátán megnyilvánulása az egyén, a közösség és a társadalom életében bár igen változatos, mégis felismerhető. Nagyon fontos ráébredni, hogy a bűn szerzője, a megtévesztő szellem (vö. 1Tim 4,1) "tévútra vezeti az egész világot” (Jel 12,9b), a bűn következményei révén igyekszik tönkretenni az ember testi-lelki valóságát, s az emberi kéz munkáját.

     És valóban, ma egy szellemi világháború végső, döntő harcában élünk, mely hasonló rombolást végez, mint az atomhatalmak egymás elleni atomháborúja, azzal a különbséggel, hogy ez többnyire szellemi harc ugyan, de ugyanolyan halálos hatása van az örök életre. Mivel az Egyház illetékesei vagy túl vannak terhelve, vagy megfertőződtek a modernizmustól, nem látnak tisztán, így nincs, aki leleplezze, világossá tegye a bűn szerzőjének alattomos háttér tevékenységét, tehát egyre kevesebben ismerik fel pusztításának szervezett voltát.

Az Egyház és Szentjeinek ajánlásai a Szentmise értékeiről:

XV. Benedek pápa:
     "Sokkal inkább részesülne az ember a szentmise értékéből, ha még életében, és nem halála utáni engesztelésül mondanák érte."
Aquinói Szent Tamás:
     "A szentmise bemutatása éppen olyan értékes, mint Jézus halála a kereszten."
Szent Gergely, egyházdoktor:
     "Megnyílnak az egek és angyalok sokasága asszisztál a Szentmisén. Bizony, számos gonosz lélektől, számtalan látható és láthatatlan veszedelemtől szabadít meg a mise."
Szent Ágoston:
     "A Szentmise-áldozatot bemutató papot, segítő angyalok veszik körül."
     "Mindaz, aki áhítatosan hallgat misét, nagy erőt kap a halálos bűnök elkerüléséhez és az addig elkövetett bocsánatos bűnei megbocsátást nyernek."
     "Az, aki a Szentmisén a legtökéletesebb imádattal vesz részt, megmenekülhet a hirtelen haláltól, ami bizony a legsúlyosabb csapás lenne a bűnösre. Élj ezzel a csodálatos védelemmel a hirtelen halállal szemben."
Szent Jeromos: 
     "Kétségkívül az Úr megadja mindazt, amit a Szentmisében kérünk tőle, feltéve, ha az javunkra szolgál, és - ami nagy csoda - gyakran még azt is, amit nem kérünk, hacsak mi meg nem akadályozzuk."
Aranyszájú Szent János: 
     "Mise alatt a szentélyt számtalan angyal népesíti be, akik az oltár Áldozatát imádják. A Mise hatása olyan csodálatos, hogy Isten kegyelme és bőkezűsége olyankor határtalan, kérést előhozni nincs még annál megfelelőbb pillanat, mint mikor Jézus megszületik az oltáron. Amit akkor kérünk, majdnem biztos, hogy megkapjuk, és amit a misében nem kapunk meg, aligha fogjuk megkapni más imában, vezeklésben vagy zarándoklat útján. Az angyalok tudják ezt, és seregekben jönnek imádni Istent, hogy a kegyelemnek ebben az órájában hozzák elő kérésüket."
Szent Anzelm: 
     "Egyetlen életünkben értünk mondott mise, ezer halálunk után mondatott misével ér föl."
Szent Teréz, egyházdoktor: 
     Szent Teréz egy alkalommal, mikor Isten elhalmozta jótéteményeivel, megkérdezte az Úrtól: "Hogyan köszönhetem meg mindezt?"
Az Úr így válaszolt: "Végy részt egy Szentmisén."
Vianney Szent János:
     "Ha tökéletesen megértenénk a misét, meghalnánk az örömtől." 
     "Semmi sem olyan nagyszerű, mint az Oltáriszentség. Ha Istennek bármi értékesebbje volna, azt adta volna nekünk." 
     "Mikor szentáldozáshoz járulunk, a szeretet balzsama úgy takarja be a lelket, mint a virág a méhet."
Szent Pio atya:
     "Könnyebb volna a világnak Nap nélkül fönnmaradnia, mint szentmise nélkül." "Minden egyes áhítattal hallgatott miséért az Úr egy szentet küld mellénk halálunk idején vigaszul."
Porto Mauriziói Szent Leonárd: 
     "...Igen, igen a szentmisében szeretett drága Jézusunk, mint a legfőbb főpap az Atyának ajánl minket, imádkozik értünk és párfogónkká lesz. Hogyan kételkedhetsz abban, hogy Ő meg akarja adni neked mindazt az erényt és tökéletességet, ami ahhoz szükséges, hogy szent, nagy szent lehess a mennyben?" 
     "Micsoda kegyelmeket, ajándékokat, erényeket hív le számunkra a szentmise:... bűnbocsánatot, erőt a kísértések legyőzéséhez, szent sugallatokat nyerünk általa... és micsoda lehetőségeket, hogy lerázzuk magunkról a tétlenséget... hogy állhatatosak legyünk, amitől az üdvösségünk függ, és olyan időszakos áldásokat is kapunk benne, mint a béke, jólét és egészség..." 
     "Ó, áldott szentmise, amelyben Isten Fiát nem karjainkba, hanem szívünkbe fogadhatjuk!
Semmi kétség, hogy Vele, csakis Vele fogjuk tudni leróni hálatartozásunkat Istennek." 
Krisztus kinyilatkoztatása Szent Mechtildnek:
     "Aki rendszeresen áhítatosan hallgat szentmisét, azt halálakor angyalok és szentek fogják körülvenni, hogy bátran megvédelmezzék a pokol gonosz lelkeinek minden cselvetésétől."
Svéd Szent Brigitta: 
     "Egy nap a Szentmisén nagyszámú angyalt láttam leszállni és az oltár köré gyűlni, ahogy a papot figyelték. Az énekük olyan volt, hogy majd meghasadt a szívem a hallatán, a Menny is olyannak tűnt, mintha a szent áldozatot hallgatná. És mi szerencsétlen, vak teremtmények mennyire kevés szeretettel, kedvvel és tisztelettel veszünk részt a misén. Ó, ha Isten megnyitná a szemünket, milyen csodákat láthatnánk!"

Akik látták a poklot 5. – Egy híres tudós jelentkezik a pokolból 1

     Kölni Szent Brúnó (+1101), a karthauzi rend megalapítójának életében (még civilként) volt egy történés, mely a világi élettől való elvonulására indította. A szóban forgó eseményt a tudós bollandisták (a szentek életével foglalkozó tudós jezsuita atyák) alaposan tanulmányoztak, és a történelmi hitelesség összes kritériuma szerint még a legszigorúbb kritikával szemben is megállta a helyét. Az esemény Párizsban világos nappal játszódott le, több ezer tanú jelenlétében. A részleteket kortársak jegyezték fel. Ezen felül a történtek (mint említettük) még egy új szerzetesrend alapításához is vezetett.

Párizsban 1080-ban meghalt egy híres egyetemi tanár, Raymond Diocres. A tudóst mindenki csodálta. A temetési szertartásán jelen volt a kor egyik kiváló tudósa, az említett Brúnó négy kísérőjével. A holttestet a Notre Dame mellett a kancellária nagy termében ravatalozták fel, melyet hatalmas tömeg vett körül. A kor szokása szerint a holttestet egy egyszerű vászonlepellel terítették le. Ám abban a pillanatban, mikor a halotti zsolozsma azon részét kezdték el énekelni, mely így kezdődik: „Responde mihi – válaszolj nekem, mily nagyok és mily sokszámúak vétkeid”, a lepel alól egy síron túli hang szólalt meg és az összes jelenlevő e szavakat hallotta: „Isten igazságos ítélőszéke elé idéztek.” A közelállók azonnal a ravatalhoz rohantak, felemelték a leplet, de a halott mereven, feküdt élettelenül. A félbeszakított szertartást újra folytatták, de a jelenlevők továbbra is döbbenten és a félelemtől reszketve álltak. Újra elkezdték az officiumot és újra elértek ahhoz a bizonyos sorhoz: „Válaszolj nekem.” Ezúttal a halott minden szem láttára felült és az előzőnél még erősebb, még érthetőbb hangon ezt kiáltotta: „Isten igazságos ítélőszéke elítélt”, majd élettelenül visszahanyatlott.

Az emberek riadalma tetőpontjára hágott. Az orvosok ismét megvizsgálták a holttestet és újra megállapították a halált. A holttest hideg és merev volt. Senkinek nem volt mersze a szertartást folytatni és az officiumot a következő napra halasztották. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

     A püspök megkeresztelte Valeriánuszt és az boldogan tért haza hitveséhez, könnyekkel küszködve vallotta meg hitét, mely teljesen átformálta az életét.
     A szobájukat ekkor nagy fényesség telítette be és megjelent Cecília őrangyala, aki kissé meghajolva köszöntötte őket. Mindkettejüknek egy-egy ragyogó koszorút helyezett a fejére, ám ekkor lépett be hozzájuk Tiburtius, Valeriánusz öccse, aki nem látott ugyan semmit, de szinte belebódult abba a pompás illatba, ami átjárta a szobát. Mindjárt meg is kérdezte, hogy "Mitől van ilyen csodás illat, és miért vagytok ti ennyire meghatottak?"
     A boldog ifjú pár elmondta Tiburtiusznak az illat és örömük okát, hogy itt járt náluk az Úr angyala.
     Mondanunk sem kell, hogy Cecília sógora – aki szintén katona volt – azt a kihívó kérdést tette fel, miszerint: "Szeretném én azt látni!" A válasz is ugyan az volt a sógornő és bátyja részéről, hogy "Megláthatod, ha megkeresztelkedsz!"
     A két testvér most együtt kereste fel a püspököt, aki hitoktatás után Tiburtiuszt megke-resztelte, akit a további-akban Tiborként emlí-tünk.
Híre terjedt, hogy a csá-szári hadtest két tisztje keresztény lett. A város-parancsnok Almakhius fülébe is eljutott a "szégyenletes" hír.   Elfogatásukra elküldte Maximus nevű főtisztjét. Valeriánusz és Tibor megnyerő emberséges példája azonban a főtisztet is megtérítette. A prefektus dühöngött és vérpadra küldte a két testvért és Maximuszt is családjával együtt. Cecília, saját vértanúsága előtt buzdította őket, hogy Krisztus várja őket, nem koszorúval, de a dicsőség koronájával.
     Tibornak kínzatásként parázson kellett járnia, de semmi sérülést nem szenvedett. Ezt követően lefejezték.
A Via Labicana országútja mellett lévő őskeresztény temetőben temették el.
     Sírfeliratát, Szent Damáz pápa írta meg: "Abban az időben, midőn kard járta át a gyengéd Anyának szívét, e kiválasztott vértanú mevetve a világ fejedelmét, mennyei magasságok felé sietett, boldogan követte Krisztust! E helyen mindig szent tiszteletben és dicséretben részesülsz Isten kedveltje, dicső Tiburtius. Kérlek ne feledkezz meg Damázról sem!"
     Szent Tibor maradványait később a megépült Szent Cecília Bazilika altemplomába helyezték el, ahol ma is megtekinthető! Szent Tibor, könyörögj érettünk!
 (Képünkön Cecília Basilika, középen Szent Tibor oltára.)

     Athanasius Schneider püspök kiváló könyvében bebizonyítja, miért fontos, hogy a Szentostyát mindenképpen nyelvre fogadjuk.
A püspök megrendítő elbeszéléssel kezdi könyvét. Édesanyja a szovjet időkben a többi német katolikushoz hasonlóan nagyon ritkán jutott szentáldozáshoz. Ám volt egy atya, aki néha-néha elért a hívekhez..
„Maria Schneider egy szívességet kért tőle: »Atya, itt tudna nekem hagyni egy konszekrált Szentostyát? Ugyanis édesanyám súlyos beteg, és szeretne megáldozni, mielőtt meghal.« Alexij atya adott neki egy konszekrált Szentostyát azzal a feltétellel, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel kezeli az Oltáriszentséget. Maria Schneider megígérte, hogy így lesz. Mielőtt családjával áttelepült volna Kirgizisztánba, megáldoztatta beteg édesanyját. Erre az alkalomra új fehér kesztyűt húzott és egy csipesszel helyezte a Szentostyát édesanyja nyelvére. Ezután elégette a kendőt, melyben a konszekrált Szentostyát őrizte."
     Ha valaki szerint ez túlzás és mindegy, hogy bánunk a LEGMÉLTÓSÁGOSABB Oltáriszentséggel, annak idézi könyvében Schneider érsek Szent II. János Pál pápa figyelmeztető szavait: „Nem fenyeget a túlbuzgóság veszélye az e misztériummal való törődésben." (Ecclesia de Eucharistia enciklika)
     A kézbeáldozással kapcsolatban, sokan hivatkoznak az őskeresztényekre, amely perzse egyáltalán nem a mai módon történt! Sőt, Krisztus követői talán már az Oltáriszentség megalapításakor is nyelvre áldoztak: „Elképzelhető, hogy Krisztus az utolsó vacsorán a kenyeret minden apostolnak közvetlenül a szájába helyezte, és nem csak iskarióti Júdásnak (vö. Jn 13,26–27). A közel-keleti vidékeken ténylegesen létezett Jézus idejében egy olyan hagyományos gyakorlat, amely még ma is változatlan maradt: a ház ura saját kezűleg eteti vendégeit, oly módon, hogy szájukba helyez egy szimbolikus darabkát az ételből."
     Schneider püspök leírja, hogy az őskeresztény kézre áldozás se úgy nézett ki, mint amit ma általában látunk, hogy a hívek a tenyerükben levő Ostyát megfogják és magukat áldoztatják meg, mintha csak egy cukorkát kapnának be, miközben már bandukolnak visszafelé az ülőhelyükre. Ehelyett a férfiak kezet mostak áldozás előtt, a nők pedig kendővel takarták le a kezüket. LETÉRDELTEK, és bal tenyerüket jobb kezük alá helyezve fogadták a Szent "Darabot", majd mélyen meghajoltak, és közvetlenül tenyerükről a szájukkal vették fel a "darabot" a legmélyebb áhítat közepette. Ezután pedig megtisztították a kezüket, hogy egy darabka se vesszen el. Szigorú egyházi tiltás volt a "darabot" megfogni és úgy helyezni a saját szájukba. Egyedül a papnak van joga megfogni az Oltáriszentséget, ennek jeleként, mikor felszentelik, a kezét is megáldja a püspök.
Ehhez képest legtöbb mai kézbe áldozó ember akarva-akaratlanul, de tiszteletlenül bánik a Szentostyával, ráadásul kockáztatja, hogy annak darabkái méltatlan bánásmódban részesüljenek.
     Szent Efrém szerint: „Jézus betöltötte a kenyeret önmagával és a Lélekkel, és saját élő testének nevezte. Azt, amit én most átadtam nektek, mondta Jézus, ne tekintsétek úgy, mint a kenyeret, és még morzsáit se tapossátok el lábatokkal. Ennek a kenyérnek legapróbb darabkája emberek millióit képes megszentelni és elegendő arra, hogy mindazoknak életet adjon, akik azt eszik.”
     XI. Piusz pápa pedig ezt parancsolta: „Az Eucharisztia szentségének kezelésében különös éberséggel ügyelni kell arra, hogy a konszekrált ostyák morzsái ne vesszenek el, mivel minden egyes morzsában jelen van Krisztus teljes teste. Ezen oknál fogva a legnagyobb gondossággal biztosítsák azt, hogy az ostyáról ne törhessenek le könnyedén darabkák, és ne essenek a földre, ahol – micsoda borzalmas gondolat! – a piszokkal összevegyülnének, és lábbal tapostatnának.”
     A tiszteletlenség és a szentségtörés elkerülése végett alakult ki a VI. századtól a nyelvre áldozás, és hamarosan egyeduralkodóvá vált. Ehhez képest ami ma zajlik, szentségtörő lázadás eredménye. Se a II. vatikáni zsinat, se az azt követő liturgikus reformok nem engedték meg a kézbe áldozást. Önhatalmúlag, lázadó módon kezdték el ezt a gyakorlatot feleleveníteni bizonyos plébániákon, míg az Egyház engedve a nyomásnak, jóváhagyta. De sajnos nem is az őskeresztény gyakorlathoz tértek vissza azok a hívek, akik kézbe áldoznak, mert egyáltalán nem úgy teszik, ahogy az akkori krisztuskövetők!
     Az, hogy kézbe áldozunk-e vagy nyelvre, nagyon is lényeges kérdés! Nem mindegy ugyanis, ha Krisztus Teste a földre hullik és lábbal tiporjuk, és azzal pedig, hogy tapogatjuk és közönséges csemegeként bekapjuk, ugyan bizony növekszik-e bennünk a tisztelet a Fölséges Isten iránt? Mivel nem csak lelki, de testi lények is vagyunk, mozdulataink hatással vannak hitünkre és azok hitére, akik látják, hogy bánunk a Szentostyával. Épp ezért írja Malcolm Ranjith érsek a Dominus est előszavában: „Azt hiszem, eljött annak az ideje, hogy a kézbeáldozás gyakorlatát felülvizsgáljuk, és, ha szükséges, beszüntessük, hiszen azt a Sacrosanctum Concilium (a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója) és a zsinati atyák valójában meg sem említik, csupán egyes országokban engedélyezték, miután visszaélésképpen bevezették. Ma jobban, mint valaha szükséges segíteni a híveknek, hogy megújítsák élő hitüket az eucharisztikus színek alatt valóságosan jelenlévő Jézusban, azzal a céllal, hogy magának az Egyháznak élete megerősödjék, és védelmet nyerjen a hit veszélyes torzulásaival szemben, amelyeket a jelen helyzet folytonosan előidéz."
Arra kérem a kedves Olvasókat, fontolják meg mindezt! (Forrás: http://romaikatolikus.blogspot.hu/2016/06/mi-baj-kezbe-aldozassal-schneider.html)

Akik látták a poklot 4. – Dr. Gloria Polo Ortiz 3

     A bűnök – kedves testvéreim, nyomokat hagynak a lelkünkben. Ezek a nyomok megbélyegzik a lelkünket mint sebek, égési hólyagok és formátlan lyukak. A legszörnyűbb felfedezés az volt számomra, hogy a borzalmas bűz belőlem árad. Mennyi pénzt adtam ki életemben illatszerekre, légfrissítőkre, mert gyűlöltem a kellemetlen szagokat. Megállapítottam, hogy bensőmből, a lelkemből áradt kibírhatatlan bűz. Mindjárt láttam egy démont, egy csúnya bestiát, aki az én bűneim bélyegét viselte, és ahogyan anyám az Úr fényes ruhájába volt öltözve, úgy öltöztetett be engem egy fekete szemeteszsákba. Ebben az állapotban jutottam el egy mocsárvidékre, ahol sokan nyakig süllyedtek a lápba és nyögtek.

Azt láttam, hogy ez a láp a bűnös szexuális kapcsolatok és perverziók mocsara, amiért mi emberek a földön felelősek vagyunk. Azt a nemi aktust, amely szentségi házasságban történik Isten megáldja és maga Isten van jelen, mint harmadik. A szentségtelen szexualitás csupán szórakozás, önkielégülés, egoizmus. Ezért szenvednek ezen emberek az ingoványban, amelyet ők maguk okoztak féktelen szenvedélyükkel. Mindenki aki házasságon kívüli, bűnös nemi aktust folytat, ebbe a büdös ingoványba kerül és kimondhatatlanul szenved miatta és ebben a lápban egyszer csak felfedeztem apámat, aki nyakig ült a bűzlő masszában, és hangosan felkiáltottam: „Apám, mit csinálsz te itt?” Ő, síró hangon válaszolt: „Lányom, ó lányom! A házasságtöréseim és a hűtlenségeim súlya süllyesztett ide.”

Ó mennyire szenved Isten a bűneink miatt. Ott mutatták meg milyen sokan imádkoztak értem, hány pap és hány apáca fáradozott azon, hogy jó útra térjek. Pedig, hogy megvetettem ezeket! Közönséges megjegyzésekkel illettem e szent életű, áldozatos embereket. A túlvilágon egész életünket nyitott könyvként látjuk majd, ahol minden pillanatunk fel van jegyezve. Nemcsak a szavaink, hanem még a gondolataink is! Kimondott szavaink és elkövetett bűneink nemcsak a saját, hanem környezetünk számára, mint romlott gyümölcsök, megfertőzik az egészséges gyümölcsöket is és romlásnak indítják. Nagy fájdalom számunkra a másik világban, ha látjuk, hogy bűneink mennye kárt okoztak másokban, rombolták a lelkeket és megmérgeztek mindent. Sajnos a bűneink ártalmas következményei legelőször közvetlen környezetünket, családunkat és gyermekeinket éri!

(folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

(Forrás nyomán: Radó Polikárp OSB. Az Egyház szentjei, PALLADIS rt. kiadása Budapest, 1940)

     Szent Tibor (Tiburtius) vértanú élete, elválaszthatatlan sógornője, Szent Cecília történetétől. Ezért először Cecíliáról emlékezem meg, mivel általa tért meg a Jézusért vértanúságot is vállaló Tibor. 

     A III. század első felében történtek szerint, a kiemelkedő jómódban élő Cecília, szülei tudta nélkül keresztény és Krisztus jegyeseként kívánta leélni életét. Ebbéli szándékában, megerősítette a katakombák rejtekében a püspök is, feladva rá a szüzek fátylát.
     Amikor szülei úgy határoztak, hogy feleségül adják a rangban hozzáillő, Valeriánusz nevű pogány katonatiszthez, ő nem ellenkezhetett.
Abban a képtelenségben reménykedett, hogy vőlegénye tiszteletben fogja tartani titkos esküjét.
     A házasságkötés nagy dínom-dánommal meg is történt, ám amikor az ifjú pár elvonult, Cecília közölte nagy titkát férjével.
     Valeriánusz, hetykén számon is kérte menyasszonyától, hogy "Ugyan bizony ki akadályozhat meg engem abban, hogy asszonyommá tegyelek?"
     Cecília azonban határozott választ adott vőlegényének: "Az Isten által mellém rendelt őrangyalom!"
     Valeriánusz, nyomban rá is kérdezett: "Miféle őrangyal? Szeretném én azt látni!"
     Cecília nem késlekedett a válasszal: "Megláthatod, de előbb meg kell keresztelkedned!"
     Az ifjú férjen olyan jószándékú kíváncsiság vett erőt, hogy nyomban a kereszténység mibenléte felől érdeklődött. A nászéjszaka hitoktatással telt el Cecília részéről, majd elmondta férjének a titkos jelszót, amivel megtalálhatja a püspököt, akinél másnap jelentkezett is. (Holnap folytatódik!)

     A Magyar Katolikus Püspöki Kar, az istentiszteleti Kongregációtól kért és megkapott engedélye alapján, 1986. júniusi konferenciáján döntött a kézbeáldoztatásról és engedélyezte folyó év szeptember 1-vel a kézbeáldoztatás lehetőségét. Az új gyakorlat bevezetése előtt a püspöki kar körlevélben fordult a papsághoz és a hívekhez. A körlevél, két kiegészítéssel, lényegében magyar fordításban közli a Kongregáció által meghatározott szabályokat.
     A körlevél az általános buzdítás mellett megjegyzi, hogy "ezek a szabályok azt a célt szolgálják, hogy emlékeztessenek az Oltáriszentség iránti tisztelet kötelességére, függetlenül a módtól, ahogyan a szentáldozáshoz járulunk". Az első és az utolsó szabály a legfontosabb. Az első előírás szerint a kézbe áldoztatásnak ki kell fejeznie, amiként a nyelvre történő áldozásnak is, a tiszteletet Krisztus valóságos jelenléte iránt az Eucharisztiában. Ezért hangsúlyozni kell, miként ezt az egyházatyák is tették, a hívő imádó gesztusának méltóságát, nemességét. Az utolsó előírás fontosnak tartja megemlíteni, hogy "a híveket hagyni kell, hogy teljesen szabadon válasszák az áldozás egyik, vagy másik módját". A püspökkari körlevél egyik kiegészítő szabálya előírja, hogy kézbeáldoztatásnál is a ministránsnak tartania kell az áldoztató paténát, a másik pedig kézbe történő áldoztatásnál megtiltja a két szín alatti áldozást. (Forrás az első részben)
     A szerkesztő megjegyzése: A közölt Vigilia cikk elején (ld. az 54/1 részben!), a püspökök kérelmében világosan megfogalmazódott, hogy "amint ez a kereszténység első századaiban is szokásban volt".
Igen ám, csakhogy nem az első századok szokása szerint valósult meg a szentáldozás módja!
1) Az első századokban nem állva áldoztak, hanem térdelve, vagy ha ültek, mélyen meghajoltak!
2) A kézben áldozónak előtte kezet kellett mosnia.
3) A Szentostyát a bal kezébe helyezte az áldoztató, és az áldozó nem a jobb kezével vette magához az Eucharisztiát, hanem a nyelvével felnyalta! Hölgyeknek egy fehér kendőt kellet a kezükre teríteni (lásd alább)!
4) Fentiekből következően több helyütt súlyosan sérül az imádás gesztusa, hiszen az áldozó nem hajtott térdet a Legfölségesebb Isten előtt, a kezének tisztasága bizonytalan, és a leeső darabok "fragmentumok" biztonsága sem megoldott, különösen a "kétkezes" áldozás következményeként!

Akik látták a poklot 3. – Dr. Gloria Polo Ortiz 2

   Ezek a szörnyű sötét alakok körülvettek és egyértelmű volt, azért jöttek, hogy magukkal vigyenek. El se tudják képzelni azt az ijedtséget, borzalmat és rettenetes felismerést, hogy az intelligenciám, jogi ismereteim, az akadémiai címem, egész tudományom, észbeli képességeim és társadalmi helyzetem semmit sem számítottak. Teljesen értéktelenek lettek. A bűnök tehát lehúznak a mélybe, egészen a hazugság atyjához. De ha mi sajnálatos mulasztásainkat és bűneinket (amiért a sátánnak kell fizetnünk), a Bűnbánat Szentségében Isten elé visszük (még a földi életben), akkor Isten fizet meg értük helyettünk! Gondoljanak bele! Jézus a saját vérével és életével fizetett a Keresztfán. És bizony minden alkalommal így van ez, ha vétkezünk.

És akkor jöttek ezek a sötét alakok, hogy engem, mint tulajdonukat elvigyenek. Láttam őket, amint kijöttek a műtő falából. Sokan voltak, és hirtelen körülvettek. A tekintetükből ördögi gyűlölet áradt, mert lélektelenek és belül teljesen kiégettek. Megborzadtam s rettegve értettem meg, hogy értem jöttek, el akartak vinni. El tudják képzelni a félelmemet? Színtiszta horror volt! Szellemi testem forogni kezdett a földön és menekülni kezdtem. Az anyagi testemre vetettem magam, mert a testembe akartam visszabújni, de az már nem fogadott be. Szörnyű félelemmel küszködtem. Lelkemmel futni kezdtem és menekülni. Nem tudom hogyan, de átjutottam a falon. Nem akartam mást, csak elrohanni, s egy ugrással a semmibe kerültem. Egy alagút belsejébe jutottam, amely hirtelen odakerült és lefelé vezetett. Először még volt egy kis világosság. Olyan nyüzsgés volt benne, mint egy méhkaptárban.

Sok-sok ember volt ott és hangosan kiabáltak, durván csikorgatták a fogaikat. Megállás nélkül mozgattak lefelé, Egyre lejjebb húztak a földbe, hiába próbálkoztam mindinkább kijutni. Egyre kevesebb lett a fény, s addig csúsztam az alagútba, míg teljesen sötét nem lett. Tehetetlen voltam. Olyan sötétségbe merültem, amilyen a földön nincs, emberi szavakkal nem lehet leírni. El tudják képzelni, hogy milyen öröm ért, amikor még a fényben láttam az édesanyámat. Ő egészen világos volt. Egyszerre megértettem, hogy ez a fehér ruha a szentmise volt, melyeken részt vett földi életében. Nem volt lehetőségem anyámhoz menni egy pillanatra se. Védtelenül merültem bele a sötétségbe, amely szörnyű fájdalmat, horrort, szégyent okoz. Minden rettenetesen bűzlik. Egyre több ijesztő alakot és lényt lehetett látni olyan csúfakat, hogy el se tudjuk képzelni. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

      A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünneplik. Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és -versenyekkel tisztelegnek a magyar líra előtt. A rendezvényeken klasszikus és kortárs költők versei egyaránt szerepelnek. Gyakran diákok, vagy éppen a ma is élő szerzők tolmácsolják a költeményeket.
Az ünnepet Magyarországon kívül a szomszédos országok magyarlakta területein is megünneplik. (Forrás: Wikipédia)

Lackfi János: Te meg minek mész a templomba?

     A másik jelentős dokumentum Immensae caritatis kezdetű utasítás, amit a Szentségi Kongregáció adott ki 1973. január 29-én. Ez utóbbi az áldozással, ill. áldoztatással kapcsolatban négy kérdésre vonatkozóan ad kötelező eligazítást:
1. A rendkívüli áldoztatókról.
2. A napi kétszeri szentáldozás lehetőségének kiterjesztéséről.
3. A betegek és öregek szentségi böjtjéről.
4. Az Oltáriszentség tisztelet és a kézbeáldoztatásról.
     A Kongregáció dokumentumainak tartalma röviden a következő: A szentáldozásnál tartsuk meg azt a szokást, hogy a konszekrált Kenyeret az áldozók nyelvére tesszük. Ezt a szokást több évszázad hagyománya támogatja. Az országok püspöki konferenciái azonban úgy is határozhattak, hogy az apostoli szentszéktől kapott megerősítés után területükön a szentáldozás egyéni, külön engedélyeztetés nélkül is kiszolgáltatható az átváltoztatott kenyérnek a hívek kezébe való helyezésével. Ez esetben is elejét kell venni a tiszteletlenség veszélyének és annak, hogy ez a gyakorlat a hívek lelkében téves véleményeknek adjon tápot az Eucharisztiával kapcsolatban.
     A szentáldozást mindkét esetben jogosult szolgálattevőnek kell kiosztania, aki a Szentostyát az áldozónak felmutatja, majd odanyújtja, miközben 'Krisztus teste' formulát mondja, amire a hívőnek Amen-nel kell válaszolni.
Az Istentiszteleti Kongregáció harmadik dokumentumát 1985. április 3-án adták ki (La communion dans la main címmel, francia nyelven). Az addigi tapasztalatok alapján újra összefoglalja a kézbe áldoztatásra vonatkozó liturgikus és pasztorális jellegű előírásokat és tanácsokat. A II. vatikáni zsinaton tehát nem hoztak olyan rendelkezést, mely általánosan engedélyezte volna a kézbe áldozást, csupán – a külön kérelmezés nélküli –, egyéni lehetőségét hagyta jóvá! Ezeket az előírásokat az engedélyezés kihirdetésekor minden püspöki karnak megfelelő módon közölni kellett. (Folyt.) (Forrás az első részben)

A történet vége

     Széchenyi és Crescence házasságának két szakasza van, akárcsak Széchenyi életének.

Az első, a forradalomig tartó felfokozott időszak, amikor a rendületlenül szerelmes grófnak csak az volt a baja feleségével, hogy az nem tartja vele a szédületes tempót (pl. szeret nála tovább ágyban maradni).

’48-ban, amikor miniszter lett, hetekig nem járt be az ügyeket intézni, mert Crescence súlyos lázzal járó torokgyulladást kapott, ő pedig el sem mozdult felesége betegágya mellől.

A fegyveres harcok elindulása után azonban Crescence miatt is az önvád mardosta. Rávette a családot, hogy hagyják el Pestet. “Crescence, Marie, Béla és Ödön gőzhajón elutaznak. – Viszontlátom-e őket valaha is? Azt hiszem… nem! Megszakad a szívem… és mégis meg vagyok könnyebbülve!”

Később, amikor Széchenyit a döblingi elmegyógyintézetbe hurcolták, megpróbálta rávenni feleségét, hogy váljon el tőle. “Én nyomorult nem láthatlak Téged! (…) Hagyj el engem – kérlek, követelem, hogy tépd el a köteléket, mely hozzám fűz – mert különben velem együtt Te is elveszel! Engem semmi sem menthet meg (...) Te fordulj Istenhez, a Megváltóhoz, gyermekeidhez, nálam nemcsak támaszt nem lelsz, sőt én vagyok legnagyobb ellenséged!”

Crescence nem hagyta el, Bécsbe költözött, hogy Döblingben minél többször meglátogathassa. Fennmaradt levelezésük a gyerekek jövője és családi ügyek körül forgott. Az 50-es évek végén felségsértési per várt volna Széchenyire röpirata miatt, súlyos depressziója mellett, családja védelme miatt (tisztázatlan körülmények között) választotta az öngyilkosságot.

Amikor Széchenyi 1860-ban meghalt, Crescence Bécsben maradt, és ott élt 1875-ös haláláig.

A Legnagyobb magyart Nagycenken temették el a családi kriptába. (Vége)

Akik látták a poklot 2. – Dr. Gloria Polo Ortiz 1

     Részlet, Akit villámcsapás ért c. megrázó tanúságtételéből, melyben beszámol a pokol torkából való visszatéréséről. 1995-ben villámcsapás érte. Elégett testrészei és belső szerveinek státuszából reális volt az orvosi vélemény, hogy menthetetlen. A szíve valóban le is állt és lelke elhagyta a testét. Egyik pillanatban még a kórterem egy pontjáról figyelte, az orvosok újraélesztő próbálkozásait, majd egyszer csak egy ismeretlen világba lépett, ahol szóltak hozzá és ő is beszélt rokonaival, majd felismerte az Úr dicsőséges jelenlétét. De nemcsak érzékelte Isten valóságát, hanem hallotta, amint az Úr számon kéri tőle szeretetlen életét. Ott és akkor szembesült leélt életének bűneivel, és a másokban okozott lelki rombolás felelősségével. Teljes intellektusával megélte a kárhozat realitását, mint szeretetlen földi élet igazságos következményét. Isten irgalmasságát egy ismeretlen szegény ember őérte felajánlott böjtje, imádsága és a lelki üdvéért befizetett szentmiséje esdette ki számára, aki újsághírből értesült a ritka és tragikus balesetről. Az Úr visszaküldte a földi életbe, hogy tegyen tanúságot a földi élet felelősségéről.

Hallgassák csak, mi történt! Amikor ebben a borzalmas kórházi helyzetben voltam, elképesztő rémület tört rám! Egyszerre csak láttam, hogy valóban vannak démonok, akik most eljöttek, hogy magukkal vigyenek! A valóságban láttam ezeket a félelmetes ördögöket, melyek a földi elképzelésnél sokkal borzalmasabbak! Mérhetetlen gyűlölet sugárzott a szemükből. Megértettem, hogy adósuk vagyok. Azért jöttek, hogy behajtsák rajtam az adósságot, mert így-úgy üzleti kapcsolatba kerültem velük, elfogadtam a bűnre való ajánlatukat. Ezért fizetnem kell, és az ár én magam vagyok örök életemmel. Szörnyű volt a tudata, hogy a bűneimnek ilyen végzetes következményei vannak. A bűnök a Sátán tulajdonai, nem adja ingyen, fizetni kell értük. Minden embernek tudatában kéne lennie ennek! Egyszerre csak minden bűnöm, amit az utolsó szentgyónásom óta elkövettem, életre kelt. A bűneinkért fizetni kell, nem csak a földi lelkiismeretfurdalással, de belső békénk elvesztésével, egészségünkkel és örök életünkkel! Ha törzsvásárlók lettünk a Sátán szupermarketjében, akkor már mindig csak az ő boltjában vásárolunk, mígnem a saját lelkünkkel fizetünk. Az övéi leszünk, elzálogosítva nála örök lelkünket. Az ördög legnagyobb trükkje, hogy megpróbálja elhitetni, hogy ő egyáltalán nem is létezik, és én bedőltem ennek! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Akik látták a poklot 1. – a három fatimai gyermek

     A Boldogságos Szűz fatimai üzenete három részből áll. Az első a pokol víziója, a második rész a Szent Szűz Szeplőtelen Szívének tiszteletére vonatkozik. A harmadik részét pedig a híres „harmadik fatimai titok”.

A pokol látomása 1917. július 13-án történt. (Később Pontevedrában a Szűzanya 1925. december 10-én kérte Lúciától ezen első titok felfedését. A látnok értesítette is gyóntatóját, de a helyi püspök csak 1939. szeptember 13-án, tehát tizennégy évvel később hozta nyilvánosságra.)

1917. jólius 13-án rövid párbeszéd után „a Szűzanya kitárta karjait, a mintha valami fénysáv hatolt volna belőlük a földre. Egyszerre hatalmas lángtengert pillantottunk meg. Tele volt ördögökkel és kárhozott lelkekkel, amely úgy látszott, mintha a föld mélyén lenne. A lángtengerbe merülve láttuk az ördögöket és a kárhozott lelkeket, mintha átlátszó, izzó fekete és bronzszínű emberi alakok lettek volna. Ide-oda kavarogtak a tűzben, kiemelkedtek a lángokból, amelyek bensejükből füstfelhővel tört elő. Mint nagy tűznél a sziporkák, súly nélkül estek minden irányba. Közben fájdalmukban és kétségbeesésükben ordítottak. A rémülettől reszkettünk és megdermedtünk. Az ördögök úgy néztek ki, mint utálatos, ismeretlen állatok, ijesztő és szörnyű formájuk volt, de azok is átlátszók és feketék voltak. Ez a látomás csak egy pillanatig tartott. Hála égi Anyánknak, amiért már megígérte nekünk, hogy az égbe visz bennünket. Ha nem így lett volna, akkor azt hiszem, az ijedtségtől és a rémülettől meghaltunk volna. Aztán felemeltük tekintetünket a Szűzanyához. Jósággal és szomorúsággal telve így szólt hozzánk:

‒ A poklot láttátok. Ide kerülnek a szegény bűnösök lelkei. Isten meg akarja alapítani a földön Szeplőtelen Szívem tiszteletét, hogy megmentse őket.”

Nem véletlenül kérte a Szűzanya, még az augusztus 15-i jelenésnél: „Imádkozzatok sokat, nagyon sokat és hozzatok áldozatot a bűnösökért, mert sok lélek a pokolba kerül, mivel nincs, aki áldozatot hozzon és imádkozzon értük!” Ezzel a kijelentésével felhívta figyelmünket, nem csak a kárhozat veszélyére, hanem az egymás iránti kollektív felelősségre is! Tehát nem csupán a saját üdvösségünkön kell munkálkodnunk, de még csak nem is a szűkebb szeretteinkén, hanem – bármily furcsán hangzik is –, az egész emberiségén! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

„Törékeny híveit testével táplálta; szomorú szívüket vérrel vigasztalta” (Aquinói Szent Tamás)

Részlet: Müller Lajos SJ Az Oltáriszentség – SZIT 1926. Bp. 31-32. o. nyomán.

     Az Eucharisztia addig fejti ki bennünk szentségi hatásait, míg csak gyomrunkban fel nem oldódik. Ez pedig az áldozó egészségi állapota szerint 8-10 perc. A kegyelem kiáradása azonban nem annyira a jelenlét időtartamától, mint inkább az áldozó felkészültségétől, lelki tisztaságától és szeretetétől. Azért olyan fontos a szentáldozásra való előkészület és főleg a Szentség fogadása után együtt töltött percek.

     Vajon aki a Szent Vért is magához veszi, több vagy más kegyelmekben is részesül-e, mint az, aki csak Kenyér színe alatt fogadja Krisztust? Ez a mai napig eldöntetlen kérdés ez az Egyház tudósai között. A legtöbb közülük viszont azon a véleményen van, hogy semmi különbség sincs az egy vagy két szín alatti áldozás hatásai között. A tridenti szent zsinat ugyan az utraquisták (kelyhesek) ellenében hangsúlyozta, hogy az egy szín alatti áldozás – mivel az egész Krisztust közli – az áldozó összes szükségleteit s igényeit kielégíti. (Vö. Egyházparancsok 131. lap.) Kérdés azonban, hogy Krisztus Szent Vérének vannak-e olyan hatásai is lelkünkre, amelyeket a Szent Test nem fejt ki és viszont. Bár a szent zsinat efelől nem akart dönteni, jó okunk van annak erős hitére, hogy a Szent Vér oly mellékes gyümölcsöket is rejt, amelyeket a Szent Test nem közöl. A Két Szín szentségi jelei – a kenyér és bor – azonkívül, hogy a test táplálásában s fenntartásában közreműködnek, más és más hatást fejtenek ki szervezetünkre. Nevezetesen a Szent Vér úgy hat lelkünkre, mint ahogy a bor testünkre. Vidámítja lelkünket s elűzi a vigasztalanság fellegeit... Így Szent Cyprián a Zsoltár igéit: „Kedvadó poharam mely jeles” (Zsolt 22,5) magyarázva hosszú párhuzamot von a bor és Szent Vér hatásai között. Szent Ambrus pedig ez ügyben így nyilatkozik: „Szívünket e táplálék megerősíti, az ital pedig, amiként a próféta állítja (Zsolt 103,15), felvidámítja. Amíg tehát a Test szentségének sajátossága, hogy tápláljon, addig a Vér szentsége főképpen az, hogy tápláljon megvidámítva a szomorúakat, megedzve őket a munkára és szenvedésre”. (Vö. Stentrup De SS. Eucharistiae sacramento. 1900.)

     Talán ezért énekli az Eucharisztia legnagyobb költője Aquinói Szent Tamás is: „Törékeny híveit testével táplálta; szomorú szívüket vérrel vigasztalta”. Mindazonáltal a fentiekben tárgyalt hatások távolról sem oly jelentékenyek, hogy azokat az érveket és indokokat megdöntsék, amelyek miatt a római Egyház híveinek az Eucharisztiát csupán egy szín alatt szolgáltatja ki. (852. kánon.) (A képen: Szent Jeromos szentáldozása)

Az egyetlen tiszta megoldást a sors kínálta

     Zichy Károlyt ebben az évben helyezték Budára, a magyar udvari kamara élére, családja is vele költözött.

Széchenyi is hamarosan ide tette át székhelyét. További nagy tettekkel akarta elkápráztatni szerelmét. “Crescence lehet az oka, hogy egy egész nemzet megújhodásra vezettetik; ő az Amphitrite, aki a sast itatja.” Néha az asszony is válaszolt a neki írt levelekre, máskor kétségbe esett, és elégette Széchenyi leveleit. Akkor már mindkettejük számára egyértelmű volt, hogy szerelmesek egymásba, de soha nem lehetnek egymáséi.

Széchenyi megküldte reformtárgyú munkáit Crescence-nak, aki a férfi kedvéért tanult meg magyarul, hogy olvashassa azokat. Az 1828-as Lovakrul-t még nem értette, de a két évvel későbbi Hitelt, amelyet Széchenyi alig burkoltan neki ajánlott, már kijegyzetelve küldte vissza, bátorítva szerelmét a tervek megvalósításában.

Széchenyi egyre nehezebben viselte a beteljesületlen viszonyt, újra utazni kezdett. Fiuméban azt írta naplójába, hogy küzdhetetlen honvágyat érez, de nem egy ország, hanem Crescence iránt.

1834 végén éppen a Duna-szabályozással volt elfoglalva, amikor hírt kapott: Zichy Károly gróf Bécsben meghalt.

Azonnal hazautazott, és felajánlotta szolgálatait az özvegynek. Crescence, aki éppen hetedik gyermekével volt terhes, csak a szülés után vallotta meg érzelmeit: “Tíz év óta, amióta szeretni tudok, szívem egészen az öné, esküszöm erre.”

1836-ban házasodtak össze egy évtizednyi reménytelen szerelem után.

A Magyar Tudományos Akadémia címerében ma is a sast itató Amphitrité mitológiai alakja található. A címert Széchenyi István tervezte: „Önre gondoltam, amikor a festmény eszméje bennem megfogamzott. Önnek kell az öreg szittyát, akit a sas ábrázol, a sötétségből kivezetni.” Seilern-Anspang Crescence idealizált képmásánál jobb jelképe nem is lehetne a magyar reformkor legfontosabb intézményének.

Két közös fiuk mellett Széchenyi sajátjaként felnevelte Crescence hét gyermekét és Zichy gróf előző házasságaiból való hét gyermekét is. A Zichy-gyermekekkel nagyon jó kapcsolatot ápolt, apjuknak tekintették.  (folyt.)

Világos figyelmeztetés! És...?

     A II. Vatikáni Zsinat által bevezetett liturgikus reform előtt a misét celebráló pap és a hívek minden egyes szentmise után letérdeltek és elmondták a Szent Mihály imát. A híres ima születésére vonatkozóan az Ephemerides Liturgicae c. folyóirat 1955. évi számában egy szemtanú ezt írja: „Nem emlékszem pontosan melyik évben, egy reggel Őszentsége XIII. Leó pápa szentmisét mondott és utána egy másikon is részt vett hálaadásképpen. Egyszer csak azt látták a jelenlévők, hogy hirtelen felemeli a fejét és merően néz valamit. Úgy nézte, hogy szempillája se rebbent, arckifejezésén ijedtség és csodálkozás látszott, arcszíne elváltozott. Amint magához tért, gyengéd, de energikusan elindult a dolgozószobája felé. Kísérete aggódva kérdezte, de ő hárított. Egy fél óra múltán hivatta a Szertartások Kongregációjának titkárát, és egy lapot nyújtott át neki, meghagyva, hogy nyomtassák ki és juttassák el a világ valamennyi megyéspüspökéhez, hogy minden misében térden állva imádkozzák a hívekkel!” Az tény, hogy 1886-ban a megyéspüspökök elrendelték az imádság elmondását.

XI. Piusz pápa is nagyon értékelte a Szent Mihály imát és 1930. március 19-én Szent József ünnepén a kövtkezőket mondta: „Azért, hogy mindenki különösebb fáradság és kényelmetlenség nélkül bekapcsolódhasson e szent keresztesháborúba, elrendeljük, hogy azt az imádságot, amelyet boldog emlékezetű elődünk, XIII. Leó pápa rendelt elmondani a papoknak és híveknek a szentmise után, különösen Oroszországért végezzék. Erről a püspökök, a világi és szerzetes papság tájékoztassák a népet. ” (Civittà Cattolica, 1930. III. kötet).

Mint láthatjuk, a sátán borzasztó jelenlétére világosan figyelmeztettek a pápák, XI. Piusz intenciója pedig szívén találta azokat a hamis tanokat, amelyek a mi századainkban terjedtek el, és amelyek a mai napig mérgezik nemcsak a nép, hanem egyes teológusok szívét is. Ha azután XI. Piusz rendelkezéseit nem tartották be, ez azoknak a vétke, akikre a végrehajtást rábízták. E rendelkezések mindenesetre tökéletesen kiegészítették azokat a karizmatikus eseményeket, amelyeket az Úr Fatimában az emberiségnek ajándékozott, bár ezektől teljesen független volt. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

     60 évvel ezelőtt nagymamáink még úgy tanulták, hogy a Szentostyát csak a pap érintheti. Avatatlan kezekbe nem kerülhet!            Nem sokkal a Liturgikus konstitúció megjelenése után néhány ország püspöki kara hivatalosan is kérte, hogy a Szentszék engedélyezze a kézbe történő áldoztatást, amint ez a kereszténység első századaiban is szokásban volt. VI. Pál pápa a kérdés tanulmányozásával megbízta a zsinati liturgikus reformokat irányító Bizottságot (Consilium), amely az ügyben körkérdést intézett a világ püspöki karaihoz (1968. okt. 28). A püspöknek, titkos szavazással élve, három kérdésre kellett válaszolni a kézbe áldoztatás bevezetésével kapcsolatban. A püspökök döntő többsége nemmel válaszolt a feltett kérdésekre (Vezessék-e be a kézbe áldoztatást? Ad experimentum engedélyezzék-e kisebb közösségekben? A hívek hogyan fogadnák az áldozásnak ezt a formáját?).
     A püspöki karok válaszait a Bizottság összegezte és tanulmányozás céljából átadta a Szentatyának (1969. márc. 10).
     A kézbe áldoztatással kapcsolatban három római dokumentum jelent meg. Az Istentiszteleti Kongregáció Memoriale Domini kezdetű, első intsrukciója (1969. máj. 29) mintegy válasz akart lenni a körkérdéssel kapcsolatos nehézségekre. A dokumentum nem engedélyezi általánosan a kézbeáldoztatást, hanem csak az egyes püspöki karok kérése alapján, és a kérés alapos kivizsgálása után. A dokumentumhoz mellékletként csatolták összefoglalt liturgikus és pasztorális normákat, amelyeket a kézbeáldoztatásnál meg kell tartani. A 7. pontban összefoglalt normák tulajdonképpen a Francia püspöki kar részére készültek, akik elsőként kérték a kézbeáldoztatás lehetőségét. (Folyt.) (Forrás: Vigilia 64 (1999/3) 182-189 nyomán)

A szerelem, felszínre hozta a jóra való készséget

     Széchenyi azonnal beleszeretett Crescence-ba, és érzelmeit nem is tartotta titkokban: levelekkel ostromolta választottját, a színházakban és a bálokon minden alkalmat megragadott, hogy az asszony közelébe kerüljön. A bécsi udvari körök kedvenc témája lett a feltűnően udvarló huszárkapitány és az általa kompromittált Zichy grófné kapcsolata.

“Igazi kacérkodás ez! – írta Széchenyi 1825 elején – de jól érzem magam a közelében!” Hogy kapcsolatuk mennyire vált közelivé, nem tudjuk. Mindenesetre Zichy Károlyt láthatóan dühítette a szemtelen udvarló, Cresence-nak pedig egyre jobban tetszett a kitartó huszártiszt.

A botránnyal fenyegető helyzetet mégis a grófné oldotta meg, amikor hódolója leveleit visszaküldte, a társasági eseményeken pedig tartózkodóan (de azért nem hűvösen) viselkedett vele.

A fiatal szerelmes ekkor harcmodort váltott: elhatározta, hogy tetteivel fogja megnyerni az asszony szívét. Kis túlzással ennek az elhatározásnak köszönhetjük a magyar reformkort.

“Én angyalom, ki szívemben oly nemes tiszta szerelmet lobbantottál – fogadd köszönetemet! (…) Tudnod kell, hogy csak rád gondolok, lelkemet irántad való szerelmem tölti el, minden pillanatot néked szentelek, és ami jót csak kezdek, és teszek, mind a te Műved!” 1825. október 22-én Széchenyi arról írt választottjának, hogy hamarosan be fogja bizonyítani: valóban jobb emberré tette a szerelem, és Crescence-nak köszönhetően minden honfitársának nagy szolgálatot fog tenni.

Két hét múlva birtokai egyévi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság céljára. 1849-es visszaemlékezésében egyértelműen fogalmaz egykori motivációjáról: „Az én eszemben az ő elcsábítása járt. Ő testileg ellenállt, de a lelkét magamévá tettem, mert ő az egész világon engem szeretett a legjobban. Hogy egészen megnyerhessem, ráléptem a hazafiság mezejére, 24 szónál nem tudtam többet magyarul, azt is rosszul, de ellenzékinek léptem föl a mágnástáblán, s 60 ezer forintot ajánlottam föl, hogy mire, azt igazában nem is tudom tisztán, de magyar nyelvészeti akadémia lett belőle.” (folyt.)

A Szentírás a pokol létezéséről 6

     Az ember rövid életének tétje kimondhatatlan: bizalommal megvívni a ,,jó harcot'' (1Tim 1,18), s így elérni önmaga és embertársainak örök boldogságát. Az ember ugyanis kezében hordozza örök sorsát, és tetteivel befolyásolhatja az üdvözültek és az elkárhozottak számát. Ennek az erőfeszítésnek egyrészt az imádságban kell megnyilvánulnia, másrészt a teljes igazság hirdetésében, amelyet Isten nyilatkoztatott ki nekünk magáról, miszerint végtelen irgalmában minden bűnöst üdvözíteni akar. Akik bíznak benne és elfogadják szeretetének ajándékát, azok megtapasztalják bűneik megbocsátásának csodáját, és megnyílik előttük a mennyország titka.

De ha megátalkodnak bűneikben, és nem akarják elfogadni Isten irgalmasságának ajándékát (Bűnbocsánat Szentségét), akkor az örök pokol szörnyű valósága nyílik meg előttük.

A Szentszék részéről a legmagasabb szinten jóváhagyott Szent Fausztina Naplójából:

„Gyönyörűséget okoznak nekem azok, akik irgalmamra hivatkoznak. Ezeknek a lelkeknek több kegyelmet adok, mint amennyit kérnek. Nem tudom megbüntetni, még ha a legnagyobb bűnös is lenne azt, aki irgalmamra hivatkozik, hanem felmentem őt mérhetetlen és kifürkészhetetlen irgalmamban. Írd: Mielőtt eljövök mint igazságos Bíró, előbb szélesre kitárom irgalmam kapuját. Aki nem akar az irgalom kapuján átmenni, annak igazságosságom kapuján kell áthaladnia. (Napló 1146) A megpróbáltatások nehezek és fárasztóak. Isten egy lélekre sem engedi gyakran rászakadni azokat, ha előtte nem tapasztaltatta meg a lélekkel a Vele való mélységes egyesülést, éreztetve vele az isteni örömöket. (...) Isten így készíti fel a lelket jövendő terveire és nagy művekre. Isten meg akarja próbálni a lelket, mint a tiszta aranyat, de ez még nem a próba vége.” (Napló 97)
Mit lehet ehhez még hozzá fűzni? Az ideig tartó földi életünk végérvényes meghatározója lehet örök életünknek! Tehát térjünk meg, higgyünk az üdvösség jó hírében (vö Mk 1,15) és mindenekelőtt legyünk mindig szeretettel Isten és felebarátaink iránt, mert a tét az üdvösség vagy a kárhozat! Mondjuk gyakran: JÉZUSOM BÍZOM BENNED! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

A „DOMINUS EST” könyvhöz írt előszava Malcolm Ranjith, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció titkára tollából. (Athanasius Schneider: Dominus Est – Szent István Társ. 2010)

     Nem hallgathatjuk el azokat a visszaéléseket sem, amelyek során egyesek emléktárgy gyanánt magukkal viszik a szent színeket, áruba bocsátják, vagy ami még rosszabb, sátáni rítusokban szentségtelenítik meg őket. Ilyen dolgok bizonyítottan előfordulnak. Akár még a nagyobb koncelebrációk alkalmával, magában Rómában is többször a földre dobva találták meg a szent színeket.
     Ez a helyzet arra késztet, hogy fontolóra vegyük a hit súlyos mértékű megfogyatkozásán túl az Úr meggyaláztatását és megsértését is, aki pedig azért méltóztatik közénk jönni, hogy találkozzék velünk, hogy magához hasonlóvá tegyen minket, hogy bennünk is visszatükröződjék az Isten szentsége.
     A pápa nemcsak annak a szükségéről beszél, hogy az Eucharisztia igazi és mély jelentőségét megértsük, hanem arról is, hogy azt méltón és tisztelettel ünnepeljük. Azt mondja, hogy tudatosítanunk kell a gesztusok és a testtartás jelentőségét, mint amilyen például „a térdelés az eucharisztikus ima kiemelkedő pillanatai alatt” (Sacramentum Caritatis, 65). Továbbá, amikor a szentáldozás vételéről szól, mindenkit így buzdít: „mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy ez a gesztus a maga egyszerűségében megfeleljen az Úr Jézus Krisztussal való személyes, szentségi találkozás értékének” (Sacramentum Caritatis, 50).
     Azt hiszem, eljött az ideje, hogy felülvizsgáljuk a kézbeáldozás gyakorlatát, és ha kell, akár be is szüntessük, hiszen azt valójában sem maga a Sacrosanctum Concilium [zsinati rendelkezés], sem a zsinati atyák nem irányozták elő, és csak azután vált elfogadottá, hogy egyes országokban visszaélésként bevezették. Manapság nagyobb szükség van rá, mint valaha, hogy segítsünk a híveknek megújítani élő hitüket az eucharisztikus színek alatt valóságosan jelen lévő Jézusban, hogy ezáltal magának az Egyháznak az élete is megerősödjék, és védelmet nyerjen a hit veszélyes torzulásaival szemben, amelyeket a jelenlegi helyzet újra meg újra előidéz.
     Ezt a javaslatot nem annyira akadémikus, mint sokkal inkább lelkipásztori, spirituális és liturgikus okok indokolják. A kérdés egyszerűen az, mi építi jobban a hitet. Schneider püspök ebben az értelemben dicséretreméltó bátorságról tett tanúságot, amikor megértette Szent Pál szavainak igazi jelentését: „minden a ti épülésetekre történjék!” (1Kor 14, 26.) (folyt.)

Az ismert férfi, aki feleségül vett egy 14 gyermekes nőt

A netes forrás ismeretlen okból törölve!: 

     Széchenyi István (1791-1860) az ismert férfi, feleségül vett egy 14 gyermekes nőt, mely a manapság címlapokra kívánkozó különös történetnek számítana.

Mégis a feledés homályába merült, mert a történelem csak a korszakot meghatározó férfi nagy tetteit jegyzi.

Széchenyi Istvánt méltán nevezik “a legnagyobb magyarnak” és tisztelet övezi ma is. Ennek ellenére a férfiról, az emberről keveset tudunk.

A politika és a hazafias tettek végrehajtása mellett ő is élte a mindennapjait, szeretett, óvott, féltett, és vállalta szerelmét 14 gyermekkel is. Sőt két közös gyermekük is született! Ez mai szemmel is elismerésre méltó!

Nagyon örültem, amikor megtaláltam Nyáry Krisztián írását, aki élővé és becsülhetővé tette a szememben.

Az iskolában tanult történelem csak a tettei által ismertette Gróf Széchenyi Istvánt, de Krisztián írása megmutatta a szerethető ember privát oldalát is.

Maga mellé emelte a NŐT, Seilern Crescence grófnőt, aki méltó párja és felesége volt Széchenyinek.

Álljon itt a történet, Nyári Krisztián (szül: 1972) tollából:

A 33 éves gróf Széchenyi István számára az 1824-es év válságokkal indult. Édesanyja meghalt, szerelme, Henriette Liechtenstein kikosarazta. „Lőjem főbe magam?” – kérdezte önmagától naplójában.

A fiatal huszárkapitány ebben a feldúlt lelki állapotban érkezett Bécsbe, és ekkor találkozott újra távoli rokonával, Zichy Károly udvari kamarással és annak feleségével, a 25 éves Seilern-Anspang Crescence-szal. “Crescence nyílik, mint egy rózsa”– írta Széchenyi 1824. szeptember 2-án naplójában.

A Morvaországból származó, osztrák grófnő a bécsi arisztokrácia legszebb asszonyának számított, s ezért sokan irigyelték férjét, aki húsz évvel volt idősebb nála.

Zichy gróf kétszeres özvegyként 1819-ben vette el a zárdából kikerült félárva lányt, akire rögtön rászakadt a korábbi házasságokból származó hét gyerek nevelése. Esküvőjük után, három egymást követő évben három közös gyermekük is született, így a fiatal feleség először 1824-ben térhetett vissza a társasági életbe.

(folyt.)

A „DOMINUS EST” könyvhöz írt előszava Malcolm Ranjith, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció titkára tollából. (Athanasius Schneider: Dominus Est – Szent István Társ. 2010)

     Manapság egyes templomokban azt lehet tapasztalni, hogy ez a gyakorlat egyre inkább elvész, és hogy az illetékesek nemcsak arra utasítják a híveket, hogy állva fogadják a Szent Eucharisztiát, hanem még az összes térdeplőt is eltávolították, és így arra kényszerítik híveiket, hogy üljenek vagy álljanak, még akkor is, amikor az eucharisztikus színeket a pap felemeli és a híveknek imádásra felmutatja. Nagyon furcsa, hogy ezeket a rendeleteket az egyházmegyék liturgiáért felelős személyei vagy az egyes templomok plébánosai úgy bocsátják ki, hogy előtte egyáltalán nem kérdezik meg a híveket, pedig napjainkban némely körökben többet beszélnek az Egyházon belüli demokráciáról, mint valaha.
     Ugyanakkor a kézbeáldozásról szólva el kell ismerni, hogy az egy olyan gyakorlat, amelyet egyes részegyházakban visszaélésként és elsietett módon vezettek be rögtön a zsinat után, megváltoztatva ily módon a korábbi évszázados gyakorlatot és az újat téve általános szabállyá az egész Egyházban. Ezt a változtatást azzal igazolták, hogy a kézbeáldozás jobban tükrözi az evangélium szellemét és az ősegyház gyakorlatát.
     Egy dologban igazuk van: amit az ember a nyelvére fogad, azt fogadhatja kézbe is, mivel mindkét testrész egyenlő méltósággal bír. Ennek a gyakorlatnak az igazolására idézik egyesek Jézus szavait: „Vegyétek és egyétek” (Mk 14,22; Mt 26,26). Bármelyek is legyenek azonban az érvek, amelyekkel a kézbeáldozást igazolni próbálják, nem lehet nem észrevenni mindazt, ami világszerte történik ott, ahol ezt a gyakorlatot bevezették. A kézbeáldozás elősegíti a Szent Eucharisztia színei iránti tiszteletteljes magatartás fokozatos és egyre komolyabb gyengülését. A korábbi gyakorlat ezzel szemben jobban megőrizte a tisztelet iránti érzéket, amelynek helyét újabban az általános figyelmetlenség szelleme és az összeszedettség riasztó mértékű hiánya foglalta el. Ma gyakran látunk áldozókat, akik úgy térnek vissza helyükre, mintha semmi rendkívüli sem történt volna. A legszétszórtabb figyelműek a gyerekek és a fiatalok. Sok esetben semmi nyoma sincs a komolyság szellemének és a belső csendnek, amelynek ki kellene fejeznie az Isten jelenlétét a lélekben. (Folyt.)

A Szentírás a pokol létezéséről 5

     Tehát a Szentírás szövegei egyértelműen az örök kárhozat létezésére mutatnak rá, mely soha véget nem ér. A pokol örökkévalóságáról hallhatunk Jézustól a Szentlélek elleni vétkekről szóló tanításában is. Jézus ezt mondja: „minden bűnre és káromlásra elnyerik az emberek a bocsánatot, de a Lélek káromlása nem nyer bocsánatot… nem nyer bocsánatot sem ezen, sem a másvilágon” (Mt 12, 31 – 32). II. János Pál pápa a Dominum et Vivificantem c. enciklikájában elmagyarázza, hogy a Szentlélek elleni vétkek esetében „az üdvösség visszautasításáról van szó, amelyet Isten a Szentlélek révén ajánl fel az embernek” (46). Ez az üdvözítő isteni szeretet elől teljesen elzárkózó ember hozzáállása. Egy olyan ember hozzáállása, aki „jogot formál a rosszban való megmaradáshoz – bármilyen bűnben is – és elveti a megváltást”. Ez tehát lényegét tekintve megbocsáthatatlan bűn, mert az üdvözülés lehetőségének gyökeres elutasításából fakad. Ez egy teljességgel önző hozzáállás – tehát az emberi szabadság teljes elzárkózása Krisztus szeretete elől. Hasonlóképp ijesztő, de „Aki imádkozik, biztosan megmenekül; aki nem imádkozik, biztosan elkárhozik.” (KEK 2744)

Az ilyen magatartás az ember egész földi élete során alakul ki. Minden egyes alkalom, amikor valaki önként és a szabad akaratából választja a rosszat, borzalmas pusztítást visz véghez benne. Az ilyen választás aztán az Isten szeretete iránti közömbösség elmélyülésében, továbbá abban nyilvánul meg, hogy az ilyen ember fokozatosan képtelenné válik arra, hogy szeresse felebarátait. Ha az ember az egész földi élete során tagadja Isten létezését, radikálisan elutasítja a megtérés lehetőségét, s a rosszat jónak nevezni, a jót pedig rossznak, akkor minden vétkének a valóban létező ereje olyan mértékben tönkreteszi a személyiségét, hogy nem fog tudni szeretni. Tökéletesen önző ember lesz belőle – tehát olyan valaki, aki gyűlöli Istent.

Krisztus kinyilatkoztatása szerint az ember saját magát ítéli kárhozatra. Az ítélet napján mindenki azt kapja, amire vágyik – az ember pedig arra fog vágyni, hogy úgy élhessen, ahogyan a földön is élt. Ezért a szerető Isten figyelmeztet minket: „Ne törekedjetek a halálba életetek elhibázott útján, ne siettessétek romlásotokat kezetek tetteivel!” (Bölcs 1,12).

Akkor tehát a halál pillanatában az ember a vágyai szerint fog dönteni, s ezek attól függnek, hogyan élt a földi életében. Az az ember, akit már teljesen leigázott a rossz, az csak a rossz után fog sóvárogni, s a szeretetet gyűlölni fogja. Az ilyen ember önimádatában gyűlölködve fogja elutasítani Krisztus szeretetét. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

A „DOMINUS EST” könyvhöz írt előszava Malcolm Ranjith, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció titkára tollából. (Athanasius Schneider: Dominus Est – Szent István Társ. 2010)

     A Tridenti Zsinat Krisztusnak az eucharisztikus színek alatti valóságos jelenléte kapcsán a következőket tanítja: in almo sanctae Eucharistiae sacramento post panis et vini consecrationem Dominum nostrum Iesum Christum verum Deum atque hominem vere, realiter ac substantialiter sub specie illarum rerum sensibilium contineri [„a legméltóságosabb Oltáriszentségben a kenyér és bor konszekrációja után ugyanezen érzékelhető anyagok színe alatt igazán, valóságosan és lényegileg jelen van a mi Urunk Jézus Krisztus, az igaz Isten és igaz ember”] (DS 1651).
     Aquinói Szent Tamás a szent Eucharisztiát latens Deitas-ként [„rejtőző Istenségként”] jelöli meg (Aquinói Szent Tamás: Adoro te devote szekvencia). Tehát Krisztus eucharisztikus színek alatti valóságos jelenlétének hite már akkor a Katolikus Egyház hittanításának magjához tartozott és már akkor a katolikus identitás lényeges eleme volt. Világos volt, hogy nem lehet felépíteni az Egyházat, ha ez a hit akár a legkisebb mértékben is sérül.
Következésképpen az Eucharisztiát, amely Krisztus Testévé lényegileg átváltozott kenyér és Krisztus Vérévé átváltozott bor, maga a köztünk élő Isten, csakis csodálattal és a lehető legnagyobb tisztelettel vehetjük magunkhoz, az alázatos imádást kifejező testtartásban.
     XVI. Benedek pápa Szent Ágoston szavaira emlékeztet: nemo autem illam panem manducat, nisi prius adoraverit; peccemus non adorando [„senki sem eszi ezt a Testet, ha előtte nem imádta; vétkeznénk, ha nem imádjuk”] (Enarrationes in Psalmos, 98,9: CCSL 39, 1385) és kihangsúlyozza a következőket: „az Eucharisztiát magunkhoz venni annyit jelent, hogy az imádás magatartásával közelítünk Ahhoz, Akit fogadunk [...] csak az imádásban érlelődhet meg egy mély és igazi befogadókészség” (Sacramentum Caritatis, 66).
E hagyomány alapján világos, hogy egyre szervesebbé és nélkülözhetetlenebbé váltak az olyan testi és lelki gesztusok és magatartásformák, amelyek elősegítik a csendet, a belső összeszedettséget, saját kicsinységünk alázatos elismerését annak mérhetetlen nagysága és szentsége előtt, aki az eucharisztikus színekben előttünk áll. A legjobb módja annak, hogy kifejezzük tiszteletünket az eucharisztikus Úr iránt, Péter apostol példájának követése, aki – az evangélium tanúsága szerint – térdre borult az Úr előtt és felkiáltott: „Uram, menj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok!” (Lk 5,8).

(folyt.)

A Szentírás a pokol létezéséről 4

     Az Egyház Tanítóhivatala az örök kárhozat állapotának létezéséről tanít, mely azoknak lesz osztályrésze, akik az Istennel való ellenséges kapcsolat állapotában halnak meg. Ez az igazság benne volt a Szent Atanáz-féle (Quicumque) hitvallásban.

A konstantinápolyi zsinaton, 543-ban, elismerték a pokol örökkévalóságát, és elítélték az „ideigtartó büntetés” (az apokatasztaszisz) gondolatát. „Ha valaki azt mondja, vagy gondolja, hogy a démonok és a gonosz emberek vezeklése időleges, és valamikor a jövőben vége lesz, az legyen kiközösítve.” (DH 411) Ennek a zsinatnak a kánonjait Vigilius pápa és a keleti egyház valamennyi püspöke elfogadta.

A legfontosabb definíciót a pokol örökkévalóságáról a IV. Lateráni zsinaton fogalmazták meg 1215-ben. A zsinat ezt mondja ki a halottak feltámadásáról szóló tanításban: „Mindannyian föl fognak támadni a saját testükkel, hogy megítéltessenek cselekedeteik szerint akár jók, akár rosszak voltak. Az utóbbiak az ördöggel együtt az örök büntetést, az előbbiek pedig Krisztussal együtt az örök dicsőséget.” (DH 80 1) XII. Benedek pápa a Benedictus Deus kezdetű konstitúcióban megállapítja, hogy „azoknak a lelke akik tényleges halálos bűnben halnak meg, közvetlenül haláluk után a kárhozatba kerülnek, ahol a pokol büntetésében gyötrődnek” (DH 1002).

A II. Vatikáni Zsinat is a szüntelen éberségre buzdít: „Mivel pedig nem tudjuk sem a napot, sem az órát, az Úr intelme szerint állandóan virrasztanunk kell, hogy amikor befejezzük földi életünk egyetlen futamát (vö. Zsid 9,27), beléphessünk vele a menyegzőre, az áldottak közé (vö. Mt 25,31-46), s ne kelljen mint haszontalan és lusta szolgáknak (vö. Mt 25,26) az örök tűzre távoznunk (vö. Mt 25,41), a külső sötétségre, ahol »sírás és fogcsikorgatás lesz” (Mt 22,13; 25,30).

Mielőtt ugyanis uralkodni kezdenénk a megdicsőült Krisztussal, valamennyiünknek meg kell majd jelennie „ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, hogy jót vagy gonoszat tett” (2Kor 5,10). A világ végén „előjönnek, akik jót tettek, az élet föltámadására, akik pedig gonoszat tettek, az ítélet föltámadására” (Jn 5,29; vö. Mt 25,46).” (LG dogmatikus konstitúció az Egyházról, 48.) (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

 A magánkinyilatkoztatások, az utóbbi csaknem kétszáz évben egyre gyakrabban és egyre szélesebb körben gyakorolnak hatást a hívő emberekre és az evangelizációs munkára. Kétségtelen, hogy az Isten bármely korban megszólíthatja az embert. Az Egyház által elfogadott magán-kinyilatkoztatások is ezt tanúsítják. Ezen események üzenetei pedig igen komoly evangelizációs jelentőséggel bírnak. Ezen pozitív jelenségekhez képest viszont korunkban nagyon elburjánzottak a „végidőkről”, az „idők végéről”, a „nagy figyelmeztetésről” sőt, a világvégéről (2012) szóló (nagy eséllyel hamis) jelenések és üzenetek. Ezek az internet segítségével vagy brosúrák, lelkinaplók tömege által árasztják el a világot. A téma már-már kezelhetetlenül felduzzadt irodalma azonban óvatosságra int. Sajnos igen sok azon kiadványok száma, amelyeknek tartalma hízelgő, de mégis rendkívül káros, mert a mondanivaló nem az Istentől származik, hanem színjátszás, megtévesztés vagy démoni erőkkel való praktika dokumentációja. Gyakorta a jövőbe mutató, végidős ,,kiliaszta” próféciák ezek, melyek keresettek a jólértesültségre vágyók számára, mert jól beleillik a szenzációhajhász felfogásba. „Lesz ugyanis idő, amikor az emberek nem viselik el az egészséges tanítást, hanem saját kívánságaik szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük; elfordítják fülüket az igazságtól, és átadják magukat a meséknek”. (2Tim 4,3-4)     Az Egyháznak nem szabad engedni, hogy az Isten szent dolgai, az Egyház által kivizsgált és a pozitívan megítélt magánkinyilatkoztatások üzenetei a hamis dolgokkal keveredjenek. Mindenképpen szükség van világos útmutatásra, tájékoztatásra. Nem engedhetjük, hogy a búza közé vetett konkoly elnyomja a nemes vetés hajtásait. (Dr. Katona I. püspök ajánló sorainak felhasználásával, melyet Antalóczi JÜ könyvéhez írt.) A Biblia ugyanis arra tanít bennünket, hogy mindent vizsgáljunk meg. Ha ezt elmulasztjuk, akkor olyanná válhatunk, mint akikről Júdás apostol beszél: “széltől űzött, esőtlen fellegek” (Júd 12). Valljuk, hogyha valami az Istentől ered, akkor az kiállja a vizsgálódás próbáját.
     Álságos kérdés: hogy melyik a konkoly és melyik a búza (vagyis a hiteles jelenés) és ki hivatott ezt egyértelműen eldönteni? „Uram, kihez mennénk?” (Jn 6,68), mint a kétezer éves Egyházadhoz? Igaznak tehát azt tekinthetjük, amelyet az Egyházi Hatóság (az illetékes püspök) megvizsgált és az Evangélium tanításával ellentétesnek nem ítélt. Hozzá kell azonban fűznünk, hogy a magánkinyilatkoztatásokat, még ha egyházilag jóváhagyottak is, a kiválasztott (látnok) személyén kívül senkinek sem kötelező elhinnie, követnie! ‒ Jóllehet, evangelizációs szerepük mégsem hagyható teljesen figyelmen kívül (lásd a Szent Szűz segítő édesanyai szerepét)! Mert az idők jeleiként tapasztalható, hogy az Üdvözítő nem hagyott magunkra ebben a globális veszélyben sem.
Elküldte Anyját, hogy a bűn eme pusztításával szemben rendkívüli módon és rendkívüli eszközökkel is segítségünkre legyen, és győzelmes harcra, nagy megtisztulásra készítse elő a világot.
„Szűz Máriának az utolsó időkben mindinkább előtérbe kell lépnie irgalmassággal, erővel és kegyelemmel.” (TMT 50/f.) A nagy harcra és gyermekeinek erre való felkészítésére a Szent Szűz sereget igyekszik gyűjteni Szent Fia zászlaja alá, egészen új kegyelmi fegyverzettel felruházva őket (Szeretetláng), hogy minél kevesebb veszteséggel (vagy veszteség nélküli) győzelemre segítse gyermekeit! „Egy új eszközt szeretnék kezetekbe adni (…) ez Szívem Szeretetlángja! (I/37-38) Ez lesz a csoda, mely tüzet fog, és a Sátánt megvakítja.” (I/39)

(folyt.)

A „DOMINUS EST” könyvhöz írt előszava Malcolm Ranjith, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció titkára tollából. (Athanasius Schneider: Dominus Est – Szent István Társ. 2010)

     A Jelenések könyvében Szent János elmondja, hogy imádással borult az Úr angyalának lábai elé, amikor látta és hallotta a neki szóló kinyilatkoztatást (vö. Jel 22, 8). A fölséges isteni jelenlét előtti leborulás vagy letérdelés az alázatos imádás kifejezéseként a tiszteletnek olyan gesztusa volt, amelyet Izrael mindig is gyakorolt az Úr jelenlétében. Így olvassuk a Királyok első könyvében: „Amikor aztán Salamon elimádkozta ezt az imádságot és könyörgést az Úr oltárának színe előtt - ahol az ég felé tárt kezekkel a földön térdelt, mind a két térdével -, felállt és harsány hangon megáldotta Izrael egész gyülekezetét” (IKir 8, 54-55). A király testtartása a könyörgő imádság alatt egyértelmű: térden áll az oltár előtt.
     Ugyanez a hagyomány található az Újszövetségben is, ahol látjuk Pétert térdre borulni Jézus előtt (vö. Lk 5,8); hasonlóképpen Jairust, amikor arra kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg leányát (Lk 8,41); a szamáriait, aki visszajött neki hálát adni, végül Máriát, Lázár testvérét, amikor Lázár életéért könyörgött (Jn 11,32). Az isteni jelenlét és kinyilatkoztatás előtti leborulás ugyanezen gesztusával találkozunk mindenütt a Jelenések könyvében (Jel 5,8;14 és 19,4).
     Ezzel a hagyománnyal függött össze az a meggyőződés, hogy mivel a jeruzsálemi Szent Templom Isten lakóhelye, ezért a templomba csakis olyan testtartással léphettek be, amely az Úr jelenléte előtti mélységes alázat és hódolat magatartását fejetei ki.
     Az Egyháznak is az a mély meggyőződése, hogy az Úr ténylegesen és valóságosan jelen van az eucharisztikus színek alatt, s az Oltáriszentség tabernákulumban való őrzésének egyre terjedő szokása kifejlesztette azt a gyakorlatot, hogy az Eucharisztiában jelen lévő Urat alázattal térdre borulva imádjuk. (Folyt.)

Feltámadás

     A természet kínosan vajúdott a véres golgotai emlékek súlya alatt. Egyszer már megvirradt a földön azóta, hogy Elvégeztetett, de Jeruzsálemben csak felhők között látták a napot. Könnytől volt nehéz a lég, elfojtott bánat sóhajtott még a szélben is… A második gyászos alkonyaton aztán végre egy derengő sugár szállt le a magasból. Oda szállt el a Jozefát völgyébe, hol a tüskés bozót s a csenevész olajfák sűrűjében az apostolok bujdokló kis csapatja rejtőzött a tömeg vak dühe elől. A tovatűnő napfényt kérdőn követték tekintetükkel mindannyian: vajon mit hoz nekik, ha holnap visszatér?...

Mióta a Mestert megfeszítette a nép, nem váltottak hangos szót egymással. Kétségbeesetten, tanácstalanul néztek a jövő elé. Naphosszat tépelődtek, éjente pedig sírtak és fohászkodtak.

Imádkozással telt el az éjszaka is. Az idő múlt, s a virradat habozva kezdte már tépdesni a halmok felett az éji szemfödőt. A domb irányában megszaggatott köntösben egy gyászoló asszony haladt el ekkor a köves úton – vivén kezében illatos keneteket, drága gyolcsot és virágokat.

Lent a völgyek ölén szárnyra kelt a hajnali szellő, túl a halmokon pedig, a pálmák ringó koronái között, mintha láthatatlan szövétnekek gyúltak volna ki, egyszerre füstös pír szökött fel az égre. A Golgota felett hirtelen lángözön árasztotta el a boltozatot, s a Megváltó keresztje – összekötve egymással a földet és eget – elsőnek győzte le az éjszakát. És mentől fényesebben ragyogott a glória Jézus keresztje körül, annál nagyobb árnyat vetett le az a kereszt Jeruzsálemre, mely mint egy óriási fehér csonthalom hevert ott a Golgota lábánál.

Az apostolok előfutottak rejtekükből. Új reménység szállt szívükbe, mert ismét fénylett a mindenség, csakúgy mint akkor, mikor a Mester még közöttük járt.

A domb mögött e percben régi pompájában kelt fel a nap, és vele egyszerre megjelent a bársonyos mezőn egy nő alakja is. Mintha a nap tűzkorongjából futott volna elő, ragyogott, lángolt a fényárban egész valója. Szállongó, vörös fürtjei mint égő szárnyak csapkodtak körülötte a légben, s vinni látszottak őt repülve az apostolok felé.

Megdöbbenve ismertek rá valamennyien: Mária!...Mária Magdolna!

És ő lelkendezve tárta ki feléjük karjait, s szava, miként az első húsvéti harangszó e Földön, diadalmasan csendült meg hegyek-völgyek felett:

Üres a sír, de Ővele van tele az egész világ!

Tormay Cécile, 1903. 

A Szentírás a pokol létezéséről 3

     Jézus Krisztus sokszor használt olyan megfogalmazásokat, melyek egyértelműen az örök élet örömeitől való, visszavonhatatlan megfosztottságról szólnak. A meghívottakról, akik nem mentek el a lakomára, ezt mondja: „Mondom nektek, azok közül, akik hivatalosak voltak, senki sem ízleli lakomámat.” (Lk 14,24) Az abszolút kirekesztésről szólnak Jézus következő szavai is: ,,Aki hisz a Fiúban, az örökké él. Aki azonban nem hisz a Fiúban, az nem látja meg az életet, az Isten haragja száll rá.” (Jn 3,36) A haszontalan szolgát kidobják „a külső sötétségre” (Mt 25,30). A balga szüzek nem mehetnek be, és ezeket a szavakat fogják hallani: „Bizony mondom nektek, nem ismerlek benneteket.” (Mt 25,12) Akik nem teljesítették Isten akaratát, ezt fogják hallani: „Távozzatok színem elől, ti gonosztevők!” (Mt 7,23)

Szent Pál is ugyanilyen határozottan ír az Isten országából való teljes kizárásról. Számos bűn felsorolása után ezt mondja befejezésül: ,,Akik ilyeneket művelnek, nem öröklik Isten országát.” (Gal 5,21) „Nem tudjátok, hogy a gonoszok nem öröklik Isten országát?” (1Kor 6,9) „Legyetek meggyőződve, hogy semmiféle erkölcstelennek, tisztátalannak, kapzsinak, más szóval bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában.” (Ef 5,5) A kirekesztéssel kapcsolatos kijelentések az idézett szövegekben abszolút jellegűek: „senki sem ízleli lakomámat”, „nem látja meg az életet”, „nem öröklik”, „nincs öröksége”.

A fenti idézetek kifejezései annyira egyértelműek, hogy semmi helyet nem hagynak annak, hogy a kárhozat egyszer végetérhet, s a kárhozottak megtérhetnek majd és elnyerhetik az üdvösséget. Nos, ha létezne ilyen lehetőség, akkor az említett kijelentések nem lennének igazak, mert arról kellene világosan szólniuk, hogy eljön a pillanat, amikor majd a kárhozottak „megízlelik lakomámat”, „meglátják az életet”, „öröklik”, és „örökségük lesz”.

Márpedig az Egyház Tanítóhivatala világosan megerősítette és hitigazságnak nyilvánította a Szentírás egyértelmű tanítását a kárhozat örök büntetésének létezéséről. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

A kézben áldoztatással, hova jutottunk?
     A szentmise liturgiájának 1969-ben történt megújítása után Nyugat Európában rohamosan elterjedt a hívek között az a szokás, hogy áldozáskor az Eucharisztiát a paptól saját (bal) kezükbe kérik, és utána önmagukat áldoztatják meg jobb kézzel. A római misekönyv általános rendelkezései között erre nem találunk utalást, mert a 117. pont csupán ezt írja elő: (A pap) „a kissé felemelt Szentostyát az áldozónak felmutatja és mondja: Krisztus Teste! Az áldozó ámennel felel és magához veszi a Szentséget.”
     Az őskeresztény kézben áldozásnál az áldozó nem foghatta meg ujjaival a Szentséget (a "Darabot"), hanem csupán szájával vehette magához, majd lenyalta a tenyerét!
A Legméltóságosabb Oltáriszentség kézbevétele, megfogása, csupán papi kiváltság, hiszen a püspök papszenteléskor a szentelendő kezeit (ujjait, a két tenyerét) a keresztelendők olajával keresztalakban megkente. A pap kezei így váltak méltóvá, hogy az Úr Testét érinthessék.
     A kézben áldoztatás apostolai az 1970-es években ókeresztény szokásra hivatkozva azt a példát idézték, hogy Pius Parsch (1884-1954) cseh pap már a 30-as években idézte Jeruzsálemi Szent Cirillt (+386), aki az áldozóknak ezt a utasítást adta: „Amikor odalépsz, ne menj tenyeredet kinyújtva, sem az ujjaidat szétterpesztve, hanem alakítsd bal kezedet mintegy trónussá a jobb kéz számára, mint olyan számára, aki a királyt fogadja. Tenyeredet tartsd öblösen, s úgy fogadd Krisztus testét, miközben áment mondasz.”
A liturgikus reform apostola azt azonban nem tette hozzá, hogy az áldozó nem foghatta meg a "Darabot" és nyelvével kellett megáldoznia, ott helyben! Nem beszélve arról, hogy még így is visszaélésektől (elvitel, szentségtörés) kellett tartani, úgyhogy Rómában már a VI. század folyamán elhagyták a kézben áldoztatást és elrendelték, hogy a "Darabot" a pap egyenesen az áldozó nyelvére tegye.
     A VII-VIII. században számos helyi zsinat átvette a római rendelkezést, nyilvánvalóan nem ok nélkül.
A modernista újítókat nem a nagyobb higiénia iránti igény sarkallta, hanem egyfajta "ökumenés" hangsúlyeltolódás az Eucharisztia szentségi szemlélete és a szentségi gesztusok kifejezésének elhagyására (hogy még véletlenül se lehessen letérdelni, lebontatták az áldoztatórácsokat). Ez a liturgia-reform alkalmas kifejezése annak, hogy a hívő és Isten között a pap szerepe visszaszorítandó, hiszen a hívő önmagát áldoztatja. Ebben pedig benne lehet az önüdvözítés nyú-édzses gesztusa is. Ez a "reform-szemlélet" viszont nem marad nyomtalanul a bensőséges vallásgyakorlatban, mert az Eucharisztikus Áldozat, illetve a kereszthalál áldozat jelle­gét igyekszik gyöngíteni vagy egyenesen megsemmisíteni a hívek tudatában. A szentmise közösségi, hálaadó étkezésként túlhangsúlyozott bemutatása lényegében annak tartalmi kiüresítése (a nem liturgikus gitár zenével). A sikerüket bizonyítja a gyónások ijesztően csökkenő száma is, mert bár kevesen gyónnak, sokan áldoznak. A szentség­imádások elnéptelenedése is szintén figyelmeztető jel.
És ezen tényekből ki vonja le a következtetéseket?
     VI. Pál pápa a hivatalos engedélyt nélkülöző kézben áldozásról tudomást szerezve, kérdést intézett a világ püspökeihez. Válaszokban 1233 püspök elutasította az áldozás új módját, 567 mellette foglalt állást, 315 pedig komoly föltételekhez kötve tartotta csak megengedhetőnek. A világ püspökeinek többsége tehát elutasította! És...?
     Szent II. János Pál pápa 1980-as párizsi látogatásakor a köztársasági elnök feleségének a televíziók kamerája előtt sem adta kezébe az Eucharisztiát, hanem a hagyományos módon áldoztatta meg. A pápa tudta, mit tesz! A történelmi tények felidézése segíthet az Eucharisztia iránti tisztelet továbbgondolásában, mert amint az alábbi képek tanúsítják, egyre kevésbé van tisztában a klérus egy része, hogy a Végtelen Fölségű Isten rájuk bízta magát!

A Szentírás a pokol létezéséről 2

     Vegyük most figyelmesebben szemügyre az Újszövetség örök kárhozatról szóló tanításának azon kifejezéseit, melyek nem mindig korlátlan időtartamot jelölnek meg (vö. 102. o.). Ugyanakkor azonban arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az egyébként egyértelmű „örökkévalóság” szó kétértelmű felfogásának elkerülése érdekében a „mindörökké” szót használták.

Az örök időtartam világos kifejezésére az Újszövetségben utólag az „örökkön-örökké” héber kifejezést használták, melyben az „örök” szó ismétlődik! „Gyötrelmének füstje felszáll örökkön-örökké, és nem találnak nyugtot sem éjjel, sem nappal, mert leborultak a vadállat és képmása előtt, s viselték nevének bélyegét.” (Jel 14,11) Ennél pontosabban kifejezni már nem lehet a véget nem érő valódi örökkévalóságot: „Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre.” (Mt 25,41)

Ha fontolóra vesszük, a következő összefüggéseket: „ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre” (Mt 25,46), ez is bizonyítja, hogy a mondat első és második részében az „örök” melléknév ugyanazt az örökkévalóságot jelenti.

Hasonlóképp Krisztus konkolyról (Mt 13,41 kk.) és a halászhálóról (Mt 13,49 kk.) szóló példabeszédeinek magyarázataiban Izajás „örök tűz” fogalmát használja (Iz 66,24). Ám aligha gondolhatjuk, hogy Krisztus az egyik metaforát egy másik metafora segítségével magyarázta? Az Üdvözítő ugyanis e fogalmakat annak a titokzatos szenvedésnek a kifejezésére használja, mely a kárhozottak osztályrésze lesz. Vagyis az olthatatlan tűz az ember egész egzisztenciális valóságát érinti, testével és lelkével együtt (Mt 10,28), „ahol a férgük nem pusztul el, és a tüzük nem alszik ki” (Mk 9,48), tehát a titokzatos fájdalom soha nem ér véget.

„Így lesz a világ végén is: az angyalok, kiválogatják a gonoszokat az igazak közül, és tüzes kemencébe vetik őket. „Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” (Mt 13,49-50) Mivel itt a példabeszéd magyarázatáról van szó, ezt nem lehet csak átvitt értelemben értelmezni. Valóban megtörténik majd a rossz emberek különválasztása a jóktól.

A hit azt kívánja tőlünk tehát, hogy elfogadjuk az örök kárhozat reális lehetőségét, hogy az örök büntetés valóban örök, nem pedig ideiglenes! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

A Szentírás szerint az embernek le kell borulnia Isten színe előtt

Alapgondolat: Egyszer megkérdezték Teréz anyától: „Ön szerint napjainkban mi a legnagyobb baj a világon?” Legtöbben bizonyára azt feltételeznék, hogy Teréz anya az éhséget, a leprát, a járványokat, a családok széthullását, az abortuszt, a tudatos ateizmust, a gazdasági válságot, a nukleáris fenyegetést, vagy valami más effélét tekint a legnagyobb gondnak. Kalkuttai Teréz minden gondolkodás nélkül, egészen mást válaszolt: „Bármerre járok a világban, az szomorít el leginkább, hogy látom amint az emberek az Oltáriszentséget kezükbe fogadják.”

     Miért méltóbb térden állva fogadnunk a fölséges Istent? A Szentírás egyöntetű tanúsága szerint a fölséges isteni jelenlét előtti leborulás vagy letérdelés az alázatos imádás kifejezéseként a tiszteletnek alapvető gesztusa. A legjobb módja annak, hogy kifejezzük tiszteletünket az eucharisztikus színekben előttünk álló, mérhetetlen nagysággal és szentséggel bíró Úr iránt, Péter apostol példájának a követése, aki térdre borult az Úr előtt és felkiáltott: „Uram, menj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok!” (Lk 5,8) „Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban” (Fil 2,10) – tanít bennünket Szent Pál apostol. Hasonlóképpen cselekedett Jairus, amikor arra kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg leányát (Lk 8,41). A leprából meggyógyított szamariai leborulva adott hálát az Úrnak (Lk 17,16). A felséges jelenlét és az isteni kinyilatkoztatás előtti leborulás ugyanezen gesztusával találkozunk mindenütt a Jelenések könyvében (Jel 5,8.14; 19,4). Szent János elbeszéli, hogy imádással borult az Úr angyalának lábai elé, amikor látta és hallotta a neki szóló kinyilatkoztatást (vö. Jel 22,8). 
     A szentáldozással kapcsolatban nemcsak a leborulásra, hanem az Oltáriszentség nyelvre fogadására is találhatunk biblikus megfontolásokat. Ezekiel jelképesen közvetlenül a szájába kapja Isten igéit: „Nyisd fel szádat, és edd meg azt, amit én adok neked! Erre azt láttam, hogy íme, egy kéz nyúlt felém: benne könyvtekercs volt. (…) Erre felnyitottam számat, s ő megetette velem azt a tekercset (…). Erre megettem azt és olyan édes lett a számban, mint a méz.” (Ez 2,8–9; 3,2–3) 
A szentáldozásban magunkhoz vesszük a testté lett Igét, amely nekünk Isten gyermekeinek valóságos eledelünk. Amikor az Oltáriszentséghez közeledünk, emlékezetünkbe idézhetjük a 81. zsoltár 11. versét is, amelyet a zsolozsmában imádkozunk Úrnapja főünnepén: „Csak nyisd ki szádat, és én betöltöm”.
Elképzelhető, hogy Krisztus az Utolsó Vacsorán a bemártott kenyeret az iskarióti Júdásnak közvetlenül a szájába helyezte (vö. Jn 13,26–27), hiszen az átázott kenyeret kézbe adva, akkor és ott sem lett volna ésszerű! Bizonyára így tett az Úr minden apostollal is.

A kézbeáldozás hívei azzal érvelnek, hogy az ősegyházban is a kézben áldozás volt szokásban, "ezer évig csupán megtörték a kenyeret és úgy vették magukhoz, miért lenne ez méltatlan cselekedet napjainkban?" 
     De tekintsük csak meg, hogy miként áldoztak 1930 évig azok, akiknek a pap megtörte e kenyeret? Az áldozó férfinak először is kezet kellett mosnia, majd – a leborulás előzetes tiszteletadása után –, bal tenyerébe fogadta a Szentséget (a Darabot), s mély meghajlás közepette ajkával vette fel, majd nagy gonddal mintegy végignyalta saját tenyérét, hogy semmiféle morzsa ne maradhasson hátra. A Szentáldozás után, újra kezet kellett mosniuk, amiként ez a mai napig előírás a bizánci rítusban! – Nos, ez volt a gyakorlat! (Lásd: Arles-i Szent Caesarius /470-542/ prédikációjában, Sermones, 227,5 /PL 39,2168/) A nők esetében annyi módosítás volt, hogy egy fehér kendőcskét kellett a bal tenyerére terítenie mindenkinek magának és ajkukkal vették fel a Szentséget! 
Márpedig ez az eredeti ősi szokás, mely igen messze van a mai gyakorlattól! Gondoljunk bele! Nem csak nem mosunk kezet, de előtte még kezet is fogunk "szívből egymással", azzal a kézzel, amelyik jövet a busz kapaszkodóját fogta, vagy épp előtt használta az átázott papírzsebkendőjét!                                                                                                          A konszekrált Kenyér színei alatt valóságosan jelen levő – nemcsak Testével és Vérével –, hanem az istenségének fenségével is köztünk rejtező Úr imádása a legtermészetesebb és legnyilvánvalóbb módon a térdelés vagy leborulás biblikus gesztusában fejeződik ki, melyet az Egyház tradíciója jól ismer és alkalmaz, s amelyet lelkünk java és az Oltáriszentség megóvása érdekében nekünk is követnünk kell. (A valóságon Jézus Krisztus jelenlétét értjük az Áldozatban, de egyben a Keresztről ránk áradó valóságos isteni kegyelemet is!) A Szentek seregének imádságai ékes példáját adják számunkra az Oltáriszentség iránti köteles tiszteletnek. Aranyszájú Szent János, Alexandriai Szent Cirill, vagy éppen Szent Bonaventura fohászai a legszebb szavakkal is alig tudják kifejezni hódolatukat a Szentségben jelen levő Úr iránt. 
     XVI. Benedek pápa következetesen példát mutat az áldoztatás legméltóbb formájáról: szentmiséin csak térdelve, nyelvre áldoztatja a híveket. A pápa szertartásmestere, Guido Marini prelátus az Osservatore Romano újságnak 2008. június 25-én adott interjújában kijelentette, hogy a pápai miséken a jövőben az áldoztatásnak a szabályos formája, a pápa által addig is már több ízben gyakorolt, térdelve és nyelvre való áldozás lesz. Guido Marini a következőket mondta: „Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy a kézbeáldoztatás jogilag még ma is kivételes engedélyhez kötött, mely egyes püspöki konferenciák püspökeinek adatott csak meg. A pápa eljárása arra szolgál, hogy az egész Egyház számára érvényes általános szabály törvényi erejét aláhúzza.” (A képen XVI. Benedek pápa áldoztatja Guido Marini prelátust.) (Fülep Dániel, a Tengernek Csillaga 2010. június-júliusi számában megjelent írása nyomán, a szerk.kiegészítésével.)

A Szentírás a pokol létezéséről 1

     Az a néhány ószövetségi rész, amit fentebb idéztem már megmutatta, hogy a pokol dogmáját maga Isten nyilatkoztatta ki a pátriárkáknak, prófétáknak és az öreg Izraelnek. A mi Urunk Jézus Krisztus megerősítette ezt az ijesztő igazságot, mikor az Evangéliumban tizennégyszer beszélt a pokolról.

A rövidség kedvéért, csak a legfontosabbakat említjük meg. Ne felejtsük, maga mondta: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.” (Mt 24,35)

Nem sokkal színeváltozása után a Tábor hegyén mondta az Úr tanítványainak és a tömegnek, amely követte őt: „Ha pedig kezed vagy lábad megbotránkoztat téged, vágd le azt és vesd el magadtól; jobb neked az életre bemenned bénán vagy sántán, mint két kézzel vagy két lábbal az örök tűzre vettetni.” (Mt 18,9) „És ha kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt; jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gyehennába jutnod, a kiolthatatlan tűzre, hol az ő férgük meg nem hal és tüzük el nem alszik.” (Mk 9,43-44) Amikor Jézus az idők végének eseményeiről beszélt, ezt mondta: „Az Emberfia elküldi angyalait, és összeszedik országából mind a botrányokat és azokat, kik gonoszságot cselekeszenek, és tüzes kemencébe vetik őket; ott lesz sírás és fogak csikorgatása.” (Mt 13,41-42) A Máté Evangélium 25. fejezetében, ahol Isten Fia az Utolsó Ítéletről beszél, tudatja velünk már előre, mely szavakkal fogja az elkárhozottakat fogadni: „Távozzatok tőlem, átkozottak az örök tűzre, mely az ördögnek készíttetett.” (Mt 25,41) – Kérdés: lehet-e ennél még világosabban szólni?

Mind a Szentírás, mind az Egyház Tanítóhivatala egyértelműen a hitigazság részének nyilvánítja az örök kárhozat lehetőségét. Az Egyház Tanítóhivatala soha nem jelentette ki és nem is fogja, hogy valaki is elkárhozott, de arra viszont felszólít, hogy valódi erőfeszítést tegyünk minden ember üdvözülése érdekében!

A Kinyilatkoztatás két szemléletet foglal magába, melyet korlátolt emberi gondolkodásunk nem képes összeegyeztetni. Egyfelől, Krisztus „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4), másfelől pedig, hogy az örök kárhozat egy reális lehetőség. Ez az igazság, az emberi logika szerint összeegyeztethetetlen szemléletet foglal magába, és örökre áthatolhatatlan titok marad. Tehát, egyszerűn el kell fogadni, és követelményei szerint kell élni. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

A szentáldozás földi életünk legnagyobb ajándéka

Alapgondolat: Egyszer megkérdezték Teréz anyától: „Ön szerint napjainkban mi a legnagyobb baj a világon?” Legtöbben bizonyára azt feltételeznék, hogy Teréz anya az éhséget, a leprát, a járványokat, a családok széthullását, az abortuszt, a tudatos ateizmust, a gazdasági válságot, a nukleáris fenyegetést, vagy valami más effélét tekint a legnagyobb gondnak. Kalkuttai Teréz minden gondolkodás nélkül, egészen mást válaszolt: „Bármerre járok a világban, az szomorít el leginkább, hogy látom amint az emberek az Oltáriszentséget kezükbe fogadják.”

     Az Oltáriszentség magunkhoz vétele földi életünk legszentebb pillanata. Katolikus hitünk Szent Titka, Krisztus valóságos jelenléte a Legméltóságosabb Oltáriszentségben, akit úgy veszünk magunkhoz, mint az Élet Kenyerét (vö. Jn 6,48). 
     A Tridenti Zsinat az Úr teljes szentségi jelenlétét hirdeti: „A legméltóságosabb Oltáriszentségben a kenyér és bor konszekrációja után ugyanezen érzékelhető anyagok színe alatt igazán, valóságosan és lényegileg jelen van a mi Urunk Jézus Krisztus, az igaz Isten és igaz ember.”
     Az Úr Krisztus tényleges, valóságos és lényegi jelenléte az Oltáriszentségben a szent színek feloszlásáig tart és a még érzékelhető legkisebb részecskékre is egyaránt kiterjed. Ebből következik, hogy a szentáldozás a legkomolyabb testi és lelki előkészületet, a Szentség kezelése és magunkhoz vétele pedig a legteljesebb hódolatot és figyelmességet kívánja meg tőlünk. 
     Az Oltáriszentséget a hívő csak súlyos bűntől mentes, tökéletes imádattal és felkészült lélekkel engedheti a szívébe, mindig ügyelve arra, hogy az Úr Szent Teste az Eucharisztiában a legnagyobb védelmet kapja meg. Ezzel szemben, egyre több templomban tapasztalható, hogy az illetékesek nem csak arra utasítják a híveket, hogy állva fogadják a Szent Eucharisztiát – még akkor is, amikor a pap felmutatja az eucharisztikus színeket –, hanem még a térdeplőket is eltávolították.

     A II. Vatikáni Zsinat, a legmesszebbmenőkig igyekezett elősegíteni Isten népének a Szentség vételét abban is, hogy indokolt esetben – ne kelljen külön engedély ahhoz –, hogy ne a nyelvükre fogadják a Legszentebbet! Az utóbbi évtizedekben a szentáldozási fegyelem radikális megváltozásának vagyunk tanúi, melyet az egyes részegyházakban visszaélésként és bizony, elsietett módon vezettek be rögtön a zsinat után, így szokássá vált és széles körben elterjedt a kézbeáldoztatás – mint lehetőség. Ám, ez a modernkedő gyakorlat a Szentség méltó vételét és oltalmát illető szempontoknak a legkevésbé sem felel meg! 
     Egy dologban igazuk van: amit az ember a nyelvére fogad, azt fogadhatja kézbe is, mivel a két testrész egyenlő méltósággal bír, csakhogy a kézbeáldozásnál fokozottan fennáll a Szent Test morzsáinak (fragmentumok) elszórásának veszélye, a szennyezett kézről nem is beszélve. Bármelyek is legyenek azonban az érvek, amelyekkel a kézbeáldozást igazolni próbálják, nem lehet nem észrevenni mindazt, ami világszerte történik e gyakorlat bevezetésével! Ez, ugyanis elősegíti a Szent Eucharisztia színei iránti tiszteletteljes magatartás gyengülését, az általános figyelmetlenséget és az összeszedettség riasztó hiányát. Ez esetben óhatatlanul lanyhul a komolyság szelleme és a belső csend, melynek ki kellene fejeznie az Isten jelenlétét a lélekben. Ezen gyakorlat eredményeként gyakran látunk áldozókat, akik úgy térnek vissza helyükre, mintha semmi rendkívüli sem történt volna. Az Úr iránti érzékben leginkább fiataljaink sérülnek, akiket helyenként a hitoktatóik eleve a kézbeáldozásra tanítanak!

     Nem hallgathatjuk el azokat a visszaéléseket sem, amelyek során egyesek emléktárgy gyanánt viszik magukkal a Szent Testet, netán valahol esetleg eldobják, vagy esetenként sátáni meggyalázás részese is lehet!  Nyilvánvaló, hogy fontolóra kell vennünk, hogy a hit súlyos mértékű megfogyatkozásán túl, a kézbeáldozás az Úr meggyalázását és megsértését is jelenti, Aki pedig azért jött közénk, hogy találkozzon velünk, hogy magához hasonlóvá tegyen minket, hogy visszatükröződjék bennünk Isten szentsége. A szentáldozás helyes és kívánatos módjának bizony, továbbra is a térdelve, nyelvre való vételnek kellene lennie, melyet Szentatyáink példája nyomán nekünk is gyakorolnunk és tanítanunk kell, engesztelő szívvel könyörögve az Úrhoz a Legméltóságosabb Oltáriszentséggel való méltatlan bánásmód és vétel által a Vele szemben elkövetett bűnökért. 
    (A. Schneider: Dominus est - SZIT. 2014. részleteinek felhasználásával) 

A megtévesztő szellem és a megtéveszthető ember 2

     A kinyilatkoztatás mélyreható tanítást ad a bűn veszélyességéről. Amikor az ember teret enged a Sátánnak és magára szabadítja ahelyett, hogy ellenállna neki s megfutamítaná, a sátán szabadon teszi tönkre az ember evilági életét, természetes környezetét és örök sorsát. Márpedig ez mind a bűn természetes következménye. Amikor pedig a bűn elhatalmasodásának az Isten pontot tesz a végére, s bekövetkezik igazságos ítélete akár az egyén, akár a közösség életében, és bizony természetfölötti következményekről is beszélhetünk (földrengések, árvizek, tűzvész, járványok stb.)

Hogyan történhet meg mindez? Úgy, hogy Isten teljes mértékben elismeri teremtményei szabadságát, még abban az esetben is, ha azok úgy döntenek, véglegesen elutasítják Teremtőjüket. Nem lehet „véletlenül” elkárhozni, a pokol tehát azoknak nyitott, akik tudva és akarva elutasították Istent, vagy egyenesen a sátánizmust, mintegy „másik alternatívát” választják! Ha az ember elutasítja a bűnbánatot, különösen a szentség segítségét, az a saját felelősségére halad azon az úton, amely a pokolba vezet. A pokol létezik, mivel létezik bűn is, és nem más, mint a bűn által akart cél a végérvényes beteljesülésével. A pokol létezésének valósága a földi életünket megismételhetetlenné és drámaian egyedivé teszi. Arra figyelmeztet minket, hogy ha a bűnt, mely az ember számára a létező legnagyobb szerencsétlenséget jelenti, félvállról vesszük vagy jónak tartjuk, az elvezet minket a pokol valóságába.

Márpedig a sátánizmus naturalizmus, ezért egyben anti-kereszténység is. A kegyelem Istenével szembeni dölyfből a Megváltó Jézus Krisztus elleni gyűlöletet szít. A Sátán Krisztus és minden ember, aki az Egyházhoz tartozik, személyes és halálos ellensége. Amikor az ember nem tartja be Isten parancsait és a bűn útját járja, lelkében, egész sorsának alakításában teret enged az erőszakos sátáni tevékenységnek. Az emberi akarat az ördög hatalma alá kerül, s mint egy eszköz egyre jobban kiszolgálja őt istenellenes művének építésében.

A sorozat-gyilkosságok és az iskolai mészárlások fő motivációja, hogy a Sátán előtt „érdemeket” szerezzenek! Sajnos az ilyen eseteket a hatóságok és az orvosok „mentális zavarként” könyvelik el, pedig többről van szó! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

 https://youtu.be/JbpJ5ANrje0

Szent Kalkuttai Teréz anya szomorúsága és öröme

     Megdöbbentő történetről tett tanúságot az amerikai George Rutler atya a New York-i Szent Ágnes-templom 1989-es évi nagypénteki prédikációjában. Mint elmesélte, egy alkalommal Teréz anyánál, a Szeretet Misszionáriusainak mutatott be Szentmisét ezernyi hívő jelenlétében. A liturgiát követő reggeli után, elbeszélgethetett egy kicsit Szent Kalkuttai Terézzel (2016. 09. 4-én szentté avatta a pápa). George atya egyszer csak váratlanul, megkérdezte az anyától: „Ön szerint napjainkban mi a legnagyobb baj a világon?” 
Legtöbben bizonyára azt feltételeznék, hogy Teréz anya az éhséget, a leprát, a járványokat, a családok széthullását, az abortuszt, a tudatos ateizmust, a gazdasági válságot, a nukleáris fenyegetést, vagy valami más effélét tekint a legnagyobb gondnak. Kalkuttai Teréz azonban minden gondolkodás nélkül, egészen mást válaszolt: „Bármerre járok a világban, az szomorít el leginkább, hogy látom amint az emberek az Oltáriszentséget kezükbe fogadják.” 
     Teréz anya és nővérei, az Egyház hitével vallják az Úr Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentség legapróbb morzsájában is, és tántoríthatatlanok az Eucharisztikus Krisztust megillető imádásban: ebből következően valamennyi nővér csak az ajkára fogadja az Oltáriszentséget az egész világon. Kalkuttai Teréz anya mindig az Eucharisztiából élt, testében és lelkében egyaránt a szent színekben rejtező Istenség iránti vágyakozás hatotta át. Meggyőződése volt, hogy gyermekkori első Szentáldozása lobbantotta föl benne a lélekmentés életreszóló vágyát, és az Eucharisztia napi vétele teszi képessé, hogy missziós küldetését végre is hajthassa. Nővéreinek, mindig azt tanította, hogy a kenyér és a bor színében ugyanazt a Krisztust találják meg, akit szolgálnak a szegények legszegényebbjeiben (vö. Mt 25,40), és Akiből erejüket meríthetik. 
     Legendássá vált, hogy amikor Teréz anya és nővérei számára kilátástalanná fokozódott a szolgálat, Kalkutta Szentje sohasem kurtította meg az imádság idejét, sőt inkább növelte a szentségimádásra szánt időt – s ekkor csodálatos módon a nővérek ereje mindig megsokszorozódott, s a látszólagos időveszteség ellenére is mindent megfelelően el tudtak végezni időben, szeretettel és mosolyogva. 
     Számára a nővérek bárhol való megtelepedésének mindenkori alapfeltétele volt, hogy a rendház kápolnájában velük lehessen az Eucharisztikus Krisztus. Amikor a jemeni hatóságok nővéreket kértek Teréz anyától, kategorikus választ kaptak: „Legfontosabb feltételem, hogy legyen velük egy katolikus pap. Nem tudunk dolgozni ugyanis anélkül, hogy ne kapnánk meg minden reggel a Szentáldozást. Ennek hiánya annyit jelentene, mint Krisztus nélkül élni.” Miután biztosították számára mindezt, kitörő örömmel írta: „A kereszténység hatszáz éves távolléte után – ahol eddig egyetlen pap, egyetlen mise és szentségkiszolgáltatás sem volt – most újra Szentmisét fognak bemutatni!” Teréz anya számára az Eucharisztia a földi élet legnagyobb boldogsága, az Úr valóságos jelenléte pedig az Élő Evangélium, amelyet el kell vinni az egész világra.
     1986. május 28-án, első magyarországi látogatásakor Teréz anya a következő szavakat intézte a Budapesti Központi Szeminárium papnövendékeihez: „Ó milyen szentté kell válnotok, hogy az Ő helyét foglalhassátok el, és Őt képviselhessétek a világban. (...) Mert a pap életszentsége Jézus élő jelenlétét hordozza. Amikor a Keresztre nézünk, láthatjuk mennyire szeretett bennünket. Ha pedig a tabernákulumra nézünk láthatjuk, hogy most is mennyire szeret bennünket.” 
     Az Eucharisztikus Krisztusról Teréz anya egyszerűen csak úgy beszélt a rendházakban, hogy Ő a „ház Ura”. A betérő vendégeket a nővérek előbb mindig az Úrhoz vezetik köszöntésre. A Szeretet Misszionáriusainak a napirendjében pedig elengedhetetlenül szükséges a szentségimádási óra. 
     Teréz anya szentként fejezte be földi életét és lépett az örök Atya házába. A kórházban gyönyörűséges ajándékként fogadta, hogy kérését meghallgatva, ágya közelében Tabernákulumot helyeztek el, hogy az Úr vele lehessen. A Szent Vér egy-egy cseppje, amit az utolsó időkben, küszködő légzésével még magához vehetett, valósággal elöntötte szívét örömmel és békével, és nem egyszer látványos állapotbeli javulást is eredményezett. A szentáldozás tartotta életben a földön, ez tette a sötétségben Krisztus világosságává, és vezette el az örök üdvösség ragyogó mennyei boldogságára. 
„Nem tudom, kinek nagyobb a szomjúsága, az Övé, vagy az enyém Iránta” – szólt vallomása, amely a halálos ágyon egészen beteljesedett. Kalkuttai Teréz anyát a Legméltóságosabb Oltáriszentségnek való teljes önátadás emelte az oltár magasára. (Fülep Dániel írása nyomán.) 

A megtévesztő szellem és a megtéveszthető ember 1

     A Sátán és a hatalmas démoni világ tagadását korunkban még mindig oly konok liberális tagadás sugallja, hogy sokan, akik igézete alatt állnak, ostoba vaksággal vagy vakmerőséggel túlteszik magukat az igazság tanúságain és azt hirdetik igaznak, ami nekik kényelmes. Pedig alig van még egy tétel, melyet az Üdvözítő oly sokat és világosan tanított volna, mint az emberre leselkedő végzetes veszély kerülését! Ehhez a természetfeletti nagyságrendű harchoz adta segítségünkre a Szentségeket, melyek képesek felvértezni bennünket a megtévesztő szellem kísértéseivel szemben!

Határozottan figyelmeztet a Szentírás is, hogy „a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14), tehát a jó mögé bújva is tud tevékenykedni vagy akár hamis üzeneteket is sugall, sőt ez a félrevezetése igen hatékony. Gőgje és vehemenciája határt nem ismer, még Jézust is megkísérti (ld Lk 4,1-13), sőt hamis csodákra is képes (vö 2Tessz 2,9). „A sátán képes nagy és megtévesztő jeleket végbevinni” (Jel 13,13). Tehát józanok legyetek és vigyázzatok! Ellenségtek a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben (1Pét 5,8-9). Az UFÓ jelenségek, az egyes varázsmesteri mutatványok és az éginek tűnő hamis üzenetek is, mind a megtévesztő szellem, az ördögi tevékenység manipulációinak tekinthető!

A megtévesztő szellem sikere, hogy az ember képes elhiteti önmagával, hogy nincs pokol, nincs bűn, csak valami aggodalomból fakadó hiedelemről van szó. Tény, hogy az örök büntetéstől annyira fél az ember, hogy szívesen elhiszi, ha valaki annak ellenkezőjét bizonyítja. (Ez pedig bizony megbízott tanítóink felelőssége is!)

Ami pedig a pokol végnélküliségét illeti! Nos, a súlyos bűnben meghalt ember bűne is végnélküli, hiszen a Végtelen Istent bántotta meg és földi életében nem volt hajlandó megbánni, a halál után már nincs bűnbánat, mely kizárólag földi szentségi kiváltság! A pokol örökkévalósága nem annyira Istenen múlik, mint inkább azon az emberen, aki a a soha jóvá nem tett sértésben konokul megmarad élete utolsó pillanatáig. Vagyis az örök poklot nem megtorlásképpen rója ki Isten, hanem azt éli meg az ember, amely mellett konokul kitartott és amit maga szabadon választott. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

A bukott főangyal

    A sátán volt a szellemi teremtmények legtökéletesebbike, így a többi angyal felett, hatalommal és tekintéllyel rendelkezett. Úgy gondolta, hogy képes felfogni Isten tervét, ám valójában nem értette, hiszen erre épp a próbában való helytállás után lett volna lépes! Mivel Isten terve Krisztusra irányult, ebből származott a sátán lázadása, mert a teremtett világban továbbra is ő akart középpontban lenni! Ez a terve nem változott, és uralma alá akarja hajtani az egész világot (ld. 1Jn 5,19), hogy szolgálatába állítsa az egész emberiséget az ősszülőktől kezdve. Ez miután Ádám és Éva esetében sikerült, arra számított, hogy minden más emberrel így lesz! Ám Isten sohasem tagadja meg teremtményeit, ezért a Megváltónk a Keresztről nekünk adta Anyját, hogy – malaszttal teljesként – segítse az Egyházat és a benne bízókat! Ez pedig hatalmas kudarc a Sátánnak, és aligha túloz Szent Ágoston amikor azt állítja, hogyha a sátán szabad kezet kapna Istentől „közülünk senki sem maradna életben”! Mivel pedig megölni nem tud, népet akar gyűjteni maga köré a kárhozatba. Ezt a kilátástalan harcot elkeseredetten vívja, annak ellenére, hogy tudja le van már győzve, sőt „tudja, hogy csak kevés ideje van” (Jel 12,12). Szent Pál ezért mondja: „Nem a vér és a test ellen kell viaskodnunk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, e sötét világ gonosz szellemei ellen” (Ef 6,12).

A Megváltónk által legyőzött sátán, ádáz küzdelmet folytat minden egyes lélek ellen, és ez a harc az Úr szerint az utolsó napig fog tartani. Tehát szakadatlan harcban állunk, mert a földi élet az Istenhez való hűség próbája. És ebben a harcban van szüntelenül segítségünkre Isten Anyja, Istentől kiesdett kegyelmeivel! Ezért „Magunkra öltjük Isten fegyverzetét, hogy szembeszállhassunk az ördög cselvetéseivel és ellenállhassunk neki… Mielőtt ugyanis uralkodni kezdenénk a megdicsőült Krisztussal, valamennyiünknek meg kell jelennie Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e. A világ végén azután eljönnek, akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra” (LG 48).. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

A Szentatya csak térdelve és nyelvre áldoztat

     Nagyon fontos, hogy a titok és a hódolat iránti érzéket újra felébresszük. XVI. Benedek pápa a Sacramentum caritatis kezdetű apostoli buzdításában a szentáldozással kapcsolatosan maga mondja: „Magunkhoz venni a szent Eucharisztiát azt jelenti, hogy önmagunkat az imádás állapotába helyezzük Aziránt, Akit magunkhoz veszünk.” (Nr. 66.) 
     A kézbeáldoztatás során, mikor a pap a Legszentebb Oltáriszentséget az áldozó tenyerébe helyezi, a szentáldozáshoz járuló személy voltaképpen magát áldoztatja meg, hiszen Krisztus Testét a paphoz hasonlóan maga emeli a saját szájához. A Szentséget ekképpen fogadó és mozgató kezek nagyon gyakran eleve nem is tiszták. 
     Ugyanezen mozdulatot követően a pap a kánoni ujjairól nagy gonddal köteles purifikálni a Szentség morzsáit. (Talán még sokak emlékeznek, hogy szokásban volt és van, hogy az áldozópap a hüvelyk és mutatóujját mindaddig összezárva tartotta, amíg a purifikációt végre nem hajtotta!). 
     Tudnunk kell, hogy minden esetben az áldozó tenyerére és a Szentséget szájához emelő ujjaira tapadnak az Eucharisztia darabkái, amivel senki sem törődik, s így az áldozó kezének közvetítésével a szent fragmentumok szanaszét hullanak a földre, beletörlődnek a ruházatba, rákerülnek a templomi padra. A kézbe áldozó az Oltáriszentségnek a kezére tapadt aprócska morzsáit tovahordja, tudta nélkül kezet fog vele, széthinti a gépkocsijában, az autóbusz kapaszkodóján, s jobb nem is folytatni. 
     A kézbeáldozó elveszíti a Szentség méltó fogadtatásának örömét és kegyelmét is: élete legszentebb pillanatát, a szentáldozást a legtöbb esetben úgy éli át, hogy az Oltáriszentséget jellemzően épp kanyarban, a paptól elmenőben, „menet közben” veszi magához. Ilyen körülmények között a Szent Test vételének a mindent megelőző nagyszerűsége is elhomályosul, amely a szentmiseáldozatra és az Eucharisztiára vonatkozó protestáns tévtanok elfogadásának a melegágyává válik.
A kézbeáldozás gyakorlatát téves értelmezés nyomán terjesztették el!
     A kézbeáldoztatás modern kori gyakorlata a II. Vatikáni Zsinat után jelent meg a világ számos pontján, eleinte a rendelkezés helytelen értelmezéseként, amelyet a Szentszék aztán utólagosan engedélyezett és szabályozott.      Magyarországon a kézbeáldoztatási gyakorlat 1986-ban kapott szentszékileg jóváhagyott püspökkari engedélyt. 
A Szentszék Istentiszteletek Kongregációjának korábbi titkára, Albert Malcolm Ranjith érsek a következő figyelemre méltó megállapítást tette a kézbeáldozással kapcsolatban: „A kézbe-áldozás kapcsán el kell ismernünk, hogy ezt a gyakorlatot az egyes részegyházakban sietve és visszaélésként vezették be azonnal a zsinat után; ily módon megváltoztatva a korábbi évszázados gyakorlatot, az új gyakorlat pedig időközben az egész Egyházban szabállyá vált. Ezt a változást azzal az állítással akarták igazolni, mely szerint a kézbeáldozás jobban tükrözi az evangélium szellemét és az ősegyház gyakorlatát.”
     Az általános érv e gyakorlat mellett – amely szerint a kézbeáldozásnak e modern módja az ókeresztény gyakorlatot követi – (jóllehet) a rendelkezésre álló patrisztikus bizonyítékok alapján teljesen igazolhatatlan. (Részletesen tudósít erről Athanasius Schneider ORC közép-ázsiai püspöknek az egyházi tradíciót messzemenően igazoló Dominus est – az Úr az! c. kiváló könyve, amely megjelent a Szent István Társulatnál.) De nézzük meg, hogy az őskeresztény gyakorlat minden áron való helyes alkalmazása szerint, hogyan kellene ma a kézbe-áldozónak magához vennie az Úr Szent Testét? Előzetes kézmosás és a leborulás tiszteletadása után, jobb tenyerébe kellene fogadnia a Szentséget, s mély meghajlás közepette, ajkával kellene fölvennie a Szentostyát, végül nagy gonddal végignyalni a tenyér felületét, hogy semmiféle morzsa ne maradhasson hátra.

     A Szentség megóvása végett ezt az igen körülményes kézbeáldozási procedúrát nem véletlenül váltotta fel a térdelve, nyelvre történő áldozás, áldoztatótálcával és áldoztatókendő használatával együtt, amely egyszerre biztosítja a Szentséggel való legmegfelelőbb gondosságot, valamint az áldozó hódolatát, és a praktikus szempontoknak is egészen megfelel. Az ősi gyakorlat elégtelen, a tradícióval összeegyeztethetetlen utánzására aligha lehet kielégítő érvet találni, ami tipikus jele annak, hogy a kézbeáldozás mai gyakorlata a modernizmus eszmei hátterére épül. 
     A kézbeáldoztatásról összegzésképpen elmondhatjuk tehát, hogy annak modern kori gyakorlatát az egyes részegyházakban sietve és kellő körültekintés nélkül vezették be a II. Vatikáni Zsinat után, mely jellemzően azután kapott törvényes kereteket, hogy előzőleg széles körben elterjedt és szokássá vált. Széleskörű megjelenésének és elterjedésének a hátterében a liberalizmus és a modernizmus napjainkban tomboló tevékeny szándéka húzódik meg.
A kézbeáldozás lehetősége direkt módon gyengíti az Eucharisztia szentségébe (különösen is a valóságos jelenlétbe) és az egyházi rend szentségébe (különösen is a pap és az Oltáriszentség egyedülálló kapcsolatába) vetett hitet. 
A Szentséges Szűz Máriával, a Szent Angyalokkal és az összes Szentekkel együtt engeszteljünk buzgón a Legméltóságosabb Oltáriszentségben az Úr ellen elkövetett ártatlan vétkekért is, és imádkozzunk a térdelve, a nyelvre áldoztatás visszatéréséért mielőbb! (Fülep Dániel, a Tengernek Csillaga 2010. június-júliusi számában megjelent írása nyomán.) 

Nem misztérium, hanem törvényszerű valóság!

     A pokol tehát egyáltalán nem misztérium: létezésének lehetősége szükségszerűen következik a szabad akarat realitásából, és ez belátható józanésszel, akár a kinyilatkoztatás nélkül is. A törvénynek ugyanis csak akkor van értelme, ha megszegését szankcionálják! A Szentírás és a magán-kinyilatkoztatások üzenete sokszor hangsúlyozza, hogy az Isten, aki „megbocsátó Isten, irgalmas, könyörületes, hosszan tűrő és végtelenül jó” (Neh 9,17). Találékony szeretetében, a legvégsőkig elmegy, hogy a „szegény bűnöst” megmentse a magára vont büntetéstől. Arról azonban szó sem esik, hogy az Isten kiiktatná a legvégső büntetést, mert ezzel ő maga nyitna kaput a szeretetével való visszaélésre, hiszen még így is sokan ezt teszik! Az emberiség üdvözítésének szándéka komolytalan volna, ha a bűn büntetésével nem kellene számolni.

A előbbi okfejtésből eredően, noha minden egészséges gondolkodású embernek szívből utálnia kell az örök kárhozat gondolatát is, be kell látnunk, hogy amikor egy pokol nélküli világra vágyunk, akkor a szabad akarat dicsőséges ajándékát utasítjuk vissza, és Istentől így nem több, hanem kevesebb szeretetet kérünk.

Ez a gondolat talán segít megnyugodnunk Mesterünk és Istenünk akaratában, Ő majd elrendezi a végső dolgokat, amelyek Őrá tartoznak, mi pedig foglalkozzunk a saját lelkünk tisztaságával, hiszen ez is épp elég nagy feladat.

Az örök kárhozat dogmája ma szálka sok ember szemében, és botránykő a gyönge lelkek számára. Nemcsak materialistákról van itt szó, akik nem akarnak tudni a sírontúli létről. Az érzékek mámorában szeretnék elhitetni magukkal, hogy „nincs mennyország, sem pokol”. Hanem vallásilag komolyan érdekelt emberek is sokan divatos és elvárt szempontokra való hivatkozással szállnak szembe a kárhozat tanával. Mindezt annak ellenében, amit az Apostoli Anyaszentegyház kétezer év óta oly pontosan meghatározva tanít. Ó balgák, akik úgy nyugtatgatják magukat, hogy „lehetetlen, hogy a kegyes Isten gyarló emberek örök kínzásában lelje kedvét”. – Nos ez Istenről nyilvánvalóan nem igaz, ámde nem lehetetlen a bukott angyaloknak és a kárhozott lelknek, akik a pokolban „otthon vannak”! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Renée Lin, egykori protestáns vall megtéréséről 2

     Rövidesen kezembe akadt egy katolikus könyv a Jehova tanúiról. A szerző rámutatott: „A Biblia sokszor nehezen érthető mondatait könnyű szövegkörnyezetükből kiragadva félreértelmezni és valamely felfogás 'bizonyítására' felhasználni. Charles Russell követői mesterien értettek ehhez. ...Az egyházatyák azonban világosan kifejtették, hogy Krisztus istensége a keresztény hit alaptétele. Az ő írásaikat sokkal nehezebb úgy elferdíteni, hogy tévtanokat lehessen velük alátámasztani.”
     Siettem a könyvesboltba, és beszereztem az apostoli atyák kötetnyi írását. Nagy örömömre Antióchiai Szent Ignácnál számos utalást találtam Krisztus istenségére. Alig vártam, hogy felfedezésemet megosszam Jehova tanúival. Ám a két hölgy által használt nyomtatott anyagban az állt, hogy Ignác, amikor igent ír, valójában nemet gondol, és fordítva. Nagyjából ekkor vetettem véget a kapcsolatnak Jehova tanúival.
     Egyszer egy hatodikos gyerek megkérdezte tőlem, mit hisznek a katolikusok. Fogalmam sem volt; azt motyogtam, hogy sok olyasmit, ami nincs benne a Bibliában, ami nem jó, mert mindent közvetlenül az Írás alapján kell hinnünk és tennünk. Tudatlanságomat elszégyellve azonnal megvettem egy katolicizmusról szóló könyvet.
     Az Eucharisztiáról szóló fejezetnél biztos voltam benne, hogy a katolikus szerző az ige elferdítésével fogja alátámasztani a téves tanítást. Elővettem hát a Bibliámat és olvasni kezdtem a János-evangélium hatodik fejezetét. Többször elolvastam, mindhiába: nem találtam a ferdítést. Jézus világosan azt mondja, hogy együk az ő testét és igyuk az ő vérét. De hát akkor milyen alapon mondhatja bárki, hogy ezt jelképesen kell értenünk? Ismertem a protestáns értelmezést, amely szerint az „enni és inni” itt annyit jelent, mint „Jézusban hinni” vagy „Isten igéjét ünnepelni” – ám ez a magyarázat egyszerre nagyon gyengének tűnt. Csak nem ugyanazt tesszük mi, evangéliumi protestánsok, mint amivel a nálunk liberálisabb felekezeteket vádoljuk: jogot formálunk arra, hogy jelképesen értelmezzük azokat a bibliai részeket, amelyekben nem hiszünk? – Ez a földrengés minden korábbit felülmúlt. Elhatároztam: olyan egyházhoz akarok tartozni, amelyik szó szerint veszi János 6. fejezetét.  
     A dolog nem volt egyszerű. Hónapokba telt, míg be mertem lépni egy katolikus templomba, és további hónapokba, míg jelentkezni mertem katekumenátusba. Ennek ideje alatt rengeteget tanultam. Ízekre szedtem a katolikus hitrendszert, és mindent összevetettem a protestáns érvekkel. Észrevettem, hogy a katolikus hittételekkel szemben első ránézésre sziklaszilárd a protestáns érvelés, ám ha az ember figyelmesen megvizsgálja az érvre vonatkozó katolikus választ, annak olyan mélysége van, hogy a protestáns gondolatmenet nemegyszer semmivé foszlik.
     Rájöttem, hogy a katolicizmussal szembeni protestáns hitvédelmünk alapja az volt, hogy bizonyos dolgokat jelentéktelennek tüntettünk fel: az egyházatyák korántsem protestáns szemléletű írásait; a protestantizmus megosztottságát (mondván, a lényegben egyetértünk); a kérdést, hogy miféle tekintély állapította meg a bibliai kánont. Kisebbítettük a katolikus szentek és konvertiták életének jelentőségét. Eltorzítottuk a katolikus hittételeket, hogy könnyebben cáfolhassuk őket (pl. „Mária-imádat”), így nemlétező rosszal fordítottuk szembe a hívőket. Saját hitrendszerünket biblikusnak tartottuk, a katolikus teológiát nem – pedig a protestáns felfogás rengeteg szentírási részt „megmagyaráz” ahelyett, hogy engedné, hogy azt jelentsék, amit jelentenek. Végül tagadtuk a dogmafejlődést, ami megmagyarázza, miért hiteles apostoli tanítás a szentháromságtan annak ellenére, hogy a Szentírásból nem bizonyítható. Vagyis – állapítottam meg szomorúan – becsaptuk egymást és saját magunkat.
     2003. húsvét vigíliáján tértem haza az Egyházba. (Forrás: whyiamcatholic.com)
Forrás:  Magyar Kurír  

„Leborulva áldlak, láthatatlan Istenség”

     Nyelvre és térden állva kellene áldozniuk a híveknek, mivel ez fejezi ki Isten imádatát – jelentette ki 2011. júniusában – az ACI Prensának adott interjúban Antonio Cañizares Llovera bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusa.
     A pápa után a spanyol bíboros a leginkább felelős a liturgia és a szentségek ügyéért a Vatikánban. 
Mint ismeretes, a térden állva, nyelvre való áldoztatás jelentőségére Őszentsége XVI. Benedek pápa erőteljesen fel kívánta hívni az Egyház figyelmét nemcsak szavaival, de személyes példamutatásával is: a pápánál áldozó hívek mindig így veszik magukhoz az Eucharisztiát. A szentáldozás ezen hagyományos módja jobban megfelel a 
Szentséget megillető köteles hódolatnak, a Szent Test részecskéit is megóvó feltétlen tiszteletnek, valamint a krisztushívő szükséges gyermeki alázatának és a testi-lelki összeszedettségének. Cañizares bíboros a liturgikus tradíció és a Szentatya iránymutatása mellett kiállva, teljes hivatali tekintélyével támogatja, hogy a szentáldozás 
a lehető legméltóbb módon történjék, ami ősi hagyományunk szerint a térdelve és nyelvre áldozás.
     Mindez annak kifejezése, hogy egyszerűen tudjuk: Isten előtt vagyunk ilyenkor, Ő éltet minket, és mi ezt nem érdemeltük ki – fejtette ki a kardinális az amerikai, spanyol nyelvű ACI Prensának. Szerinte a térden állva való, nyelvre áldozás Isten imádásának jele, amit a mindennapi liturgikus gyakorlatban helyre kell állítani. „Úgy vélem, az egész Egyház számára szükséges, hogy térden állva vegyük magunkhoz az Eucharisztiát” – szögezte le az Istentiszteleti Kongregáció prefektusa. 
     Ha a körülmények miatt, vagy egészségi okokból nincs lehetőségünk letérdelni az áldozáskor, akkor is jó lenne, ha legalább térdet hajtanánk vagy mélyen meghajolnánk az Oltáriszentség előtt, mielőtt ajkunkkal fogadjuk a Mennyei Eledelt. A bíboros úgy véli: ha trivializáljuk az Eucharisztiát, mindent trivializálunk. Márpedig Krisztus testének magunkhoz vétele keresztény életünk legfontosabb pillanata e földön. 
Cañizares újságírói kérdésre újfent elítélte a liturgikus visszaéléseket, amit szerinte leginkább a megfelelő képzéssel lehet megelőzni. Ezeket a visszaéléseket úgy tudjuk elkerülni, ha méltósággal, az Egyház előírásai szerint mutatják be a szentmisét a papok. Végezetül a prefektus felhívta a figyelmet a püspökök különös felelősségére az Eucharisztia méltó ünneplésével összefüggésben.
     A Szentostyát nyelvre fogadni, az Oltáriszentség előtt letérdelni, az Átváltoztatás alatt térden állni nem formai dolog! Ezek imádást jelentenek, ezek azt jelentik, hogy elfogadjuk, hogy Jézus az Eucharisztiában valóban jelen van”, mondta Cañizares bíboros. Ezek az emberi hódolati, imádati gesztusok az ember hitének állapotát jelzik, aki tudja, hogy minden Istentől származik, és ennek tudatában elnémulva, Isten dicsőségétől, jóságától és irgalmától elkábulva érzi magát. 
     Ezért disszonáns, ha a kezünket nyújtva fogadjuk a Szentostyát. Ezért nem mindegy, hogy állva vagy térdelve áldozunk, hiszen mind e jelek mélyebb jelentéssel bírnak. Ahova el kell jutnunk, az az embernek eme elmélyült magatartása, aki Isten előtt földre veti magát, és ez az, amit a pápa akar.”
(Fülep Dániel, a Magyar Kurírban 2011. július 27-én megjelent cikke nyomán.) 

Komolyan veendőek-e a kemény és fenyegető figyelmeztetések?

     Márpedig a keresztény hit alapja az evangéliumok olthatatlan tűzről, örök kárhozatról és a pokolba süllyedésről beszélnek (Mt 5,30; Mt 11,23; Mt 18,9; Mt 23,15; Mk 9,43; Jn 5,29; Lk 12,5; 1Tim 6,9). Egyébként milyen alapon javítanánk ki, vagy hallgatjuk el a Kinyilatkoztatást? Talán bizony, nem halad a korral? Merthogy Üdvözítőnk annyit és oly ellentmondást nem tűrően beszél a pokol szenvedéseiről, és annak realitásáról, hogy mi is oda kerülhetünk, ha nem kötődünk Hozzá, teljes szívünkkel és teljes elménkkel? Az Úr ezen egyértelmű figyelmeztetéseit a modernista teológusaink sajnos hajlamosak elhallgatni!v

Azt is érdemes tisztázni, hogy az örök tűz és a folyamatos pusztulás nem az egyetlen evangéliumi kép a kárhozat helyére vonatkozóan. Ám ezeken túl – a szentek tanúsága szerint – még nagyobb szenvedés a legfőbb jó (az Isten) nélkülözése. Mindenestre szabadságunkban áll az örök hervadást, az örök meghalást, a magunkba zártság végtelen ürességét elképzelni az éltető Isten hiányában, hiszen a kárhozottak önmagukat választják Isten helyett, már életükben és az ítéletkor is.

Jézus a pokolba kerülés módját kétféle módon érzékelteti: mintha ítélet volna és mintha a saját döntésük volna. Miért ne lehetne az utóbbi, hiszen aki egész életében Isten ellen volt, ott már nincs bűnbánat! A lélek önként megy a kárhozatba, mert a pokol szenvedéseinél ezerszerte nagyobb kín lenne szembesülni azzal az Istennel, akinek Szeretetét és Őt magát megvetettük földi életünk során!

Isten igazságosságán tehát nem esik csorba, hiszen nem Ő kényszeríti ránk ezt vagy azt a választást, hanem az embernek megadja a választási lehetőséget, vagyis a lélek azt fogja választani, amire egész életében igent mondott! Mert vagy mi mondjuk Istennek, hogy legyen meg a Te akaratod, vagy ő mondja nekünk ugyanezt!

Összességében tehát elmondható, hogy a megátalkodott lélek, aki nem volt hajladó életében bűnbánatot tartani, a lehető „legjobbat” éri el amikor a kárhozatot választja, vagyis az Istentől való „szabadságot”! Elhihetjük tehát, hogy az ilyen – a földon oly határozott meggyőződésben élt ember ‒ a szabad akarata szerinti legjobbat nyerte el túlvilágon ‒ azt ‒, amire alkalmassá tette magát! Így, aki tagadta Isten irgalmasságát, az „ökörlánccal vonja magára” (Iz 5,18) az igazságosságot a pusztulásra! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Renée Lin, egykori protestáns vall megtéréséről 1

     Metodista vallásban nevelkedtem, később pünkösdi, szabadkeresztény, evangélikus, presbiteriánus és baptista gyülekezetekbe jártam. Úgy gondoltam, a kereszténység drágakő, és a protestáns egyházak e drágakő csiszolt oldalai.
     Az 1990-es években egy vasárnap baptista lelkészünk kijelentette: mi, mindent közvetlenül az Írás alapján hiszünk és teszünk. Elgondolkoztam, mert eszembe jutott néhány kivétel. Például az apostolok senkinek sem mondták, hogy fogadja szívébe Jézust mint személyes Urát és Megváltóját, hanem azt, hogy tartson bűnbánatot és keresztelkedjen meg. Persze ezt a mai kor megváltozott körülményei indokolhatják. Ám eszembe jutott egy általánosan elfogadott hitbeli meggyőződés, amit nem tudtam igével alátámasztani: az, hogy ha egy kisgyermek meghal, a mennyországba kerül. Akárhogyan kerestem, ennek nem találtam a bibliai alapját. Eltöprengtem... itt a gyülekezetben biztosak vagyunk benne, hogy mindent közvetlenül az Írás alapján hiszünk és teszünk – miközben nincs rá bizonyíték.
     Lelki Richter-skálámon ez csak kisebb, 1,8-as rengést jelentett. Voltak azonban erősebbek már korábban is. Az 1980-as években Tajvanon angolt tanítottam egy keresztény iskolában. Bibliakört is tartottam a diákoknak. A szenvedésről beszélgetve a kolosszei levél 1,24-hez értünk: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” Megrökönyödve hallgattam el, mert ez a mondat ellentétben áll a protestáns teológiával. Egy protestáns egyszerűen nem mondhatja, hogy amikor szenved, kiegészíti, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből. Pedig a Bibliában egyértelműen ez áll. Haladékot kértem a diákoktól, hogy utánanézhessek. Hosszasan kutattam a könyvtárban, mérvadó protestáns teológusok írásaiban, hogyan kell értelmezni ezt a mondatot, de nem kaptam választ. Be kellett ismernem a diákoknak, hogy nem tudom, mit jelent ez a mondat. Újabb teológiai földmozgás, ezúttal 4,3-as.
     Később Amerikában találkoztam Jehova tanúival. Elhatároztam, hogy elbeszélgetek velük. Tudtam, hogy tagadják Krisztus istenségét, ezért úgy gondoltam, ha bizonyítani tudom nekik az Írásból a Szentháromság tanát, kénytelenek lesznek elfogadni a keresztény hitrendszert. Sorolni kezdtem azokat a szentírási helyeket, amelyek arról szólnak, hogy Isten Atya, Fiú és Szentlélek. A két hölgy türelmesen várt, majd ők is idézni kezdték a Szentírást: „Jézust az Atya küldte” (Jn 17,3; Jn 8,17). Elmagyarázták, hogy ha Isten küldte Jézust, akkor Jézus nem lehet Isten, hiszen csak egy Isten van, itt pedig két különböző lényről van szó. Hiába mondtam, hogy két külön Személy, de egyetlen Istenség... már idézték is 1Tim 1,17-et: „a halhatatlan és láthatatlan, egyedülvaló Istennek tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké” – ami szerintük cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy Jézus nem lehet Isten, hiszen nem halhatatlan és nem láthatatlan. Erre kétségbeesetten csak annyit mondtam: 1Jn 5,7! – Mire ők: Márk 10,18! – Én: Tit 2,13! – Ők: Jn 14,28! – Én: Jn 10,30! – Ők: 1Kor 8,6! – Én: Mt 28,19!! – Ők: 1Kor 11,3!! – Én: Jn 5,18!!! – Ők, kórusban: Fil 2,5–11!!!
     Ekkor – szerencsére – lejárt az idő, menniük kellett. A beszélgetés legfőbb tanulsága számomra az volt, hogy a Szentháromság tana az Írásból alátámasztható, ám az Írásból nem bizonyítható. A Jehova tanúi által idézett mondatok ésszerűnek tűnő alternatívát kínáltak. Megdöbbentem. A keresztény hitnek sarkalatos tétele a Szentháromság tana – hogyan lehetséges, hogy egymagában az Írás alapján nem bizonyítható? Ez már 7,9-es rengés volt a teológiai Richter-skálámon.

(Forrás: whyiamcatholic.com) Folyt. köv.!
Forrás:  Magyar Kurír 

(A. SCHNEIDER: Dominus est, SZIT. 2014 nyomán)

Két szempont érvényesüljön: Isten imádása és az emberek üdvössége
     Az egyházatyák élénken ügyeltek arra, hogy az eucharisztikus Kenyérnek a legkisebb darabkája se vesszen el, ahogyan Jeruzsálemi Szent Cirill figyelmeztetése oly meggyőző módon bizonyítja:
"Légy éber, hogy az Úr Testéből semmit se veszíts el. Ha egy rész is kiesne a tenyeredből, azt úgy kellene tekintened, mintha saját tested valamelyik tagját veszítetted volna el. Mondd, ha valaki aranyport adna neked, vajon nem kezelnéd-e azt a legnagyobb óvatossággal és gondossággal, s nem ügyelnél-e, hogy semmit el ne veszíts belőle? Nem kellene-e még nagyobb figyelmességgel lenned, hogy az Úr Testéből le ne essék egy piciny darabka se, hiszen messze értékesebb az aranynál...? (Vö. Catecheses mystagogicae, 5,21 /PG 33,1125/)
Szent Jeromos aggodalommal tekintett arra a lehetőségre, mint lelki veszélyre, hogy egy eucharisztikus darabka a földre eshet: "Amikor Krisztus Testének vételére készülünk – aki hívő, meg tudja érteni –, veszélybe hozhatjuk magunkat, ha egy darabka a földre esik": (In Psalmos, 147,14)
     Abban a korban, amikor a szentáldozást csak nyelvre szolgáltatták ki, sőt még hófehér terítőt és áldoztató tálcát is alkalmaztak, XI. Piusz pápa mégis a következő szigorú utasítás kiadását rendelte el: "Az Eucharisztia szentségének kezelésében különös éberséggel kell ügyelni arra, hogy a konszekrált ostyák morzsái ne vesszenek el, mivel minden egyes morzsában jelen van Krisztus teljes Teste. Ennél fogva a legnagyobb gondossággal biztosítsák, hogy az Ostyáról ne törhessenek le könnyedén darabkák, és ne essenek a földre, ahol – micsoda borzalmas gondolat! – összevegyülnének a piszokkal és lábbal taposnák őket": ( A Szentségi Fegyelmi Kongregáció instrukciója, 1929. március 26.: AAS 21 /1929/ 635)
     A káld egyház régi kánonjai megtiltották mindenkinek – a celebráló papot is bele értve –, hogy saját ujjaival tegye szájába az eucharisztikus Kenyeret. Tehát mindenkinek közvetlenül a tenyeréből kellett szájával felvennie az Úr Testét! "A papnak megparancsoljuk, hogy a konszekrált kenyér darabkáját, közvetlenül a tenyeréből vegye magához. Nincs neki megengedve, hogy a kezével helyezze a szájába, hanem a szájával kell felvennie, mivel mennyei eledelről van szó". (Iohannes Bar-Abgari anaforája. DENZINGER: Ritus Orientalium /15. j./ I 81)

(Ferences Kalendárium 2026)

Tény vagy fenyegetés? 2

     Az örök kárhozat az Újszövetségnek egyik sarkalatos tanítása, mégpedigtanítása a lehető legvilágosabb és leghatározottabb. „Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült.” (Mt 25,41) De már előbb is gyakran szólott az olthatatlan örök tűzről, a gyehenna tüzéről (Mt 5,22) hol az istenteleneknek férge meg nem hal és tüzük ki nem alszik (Mk 9,48); óva int azoktól, akik mind a testet mind a lelket gehennára vethetik (Mt 10,28); szól bűnről, amelyek számára nincs bocsánat sem a jelen sem a másvilágon (Mt 12,31-32). Ugyanezt nyomatékozza példabeszédekben: a balga szüzek kívülrekednek a menyegzős házon a külső sötétségben (Mt 25,10-12); a haszontalan szolga is oda kerül a külső sötétségre, ahol sírás leszen és fogak csikorgatása (Mt 25,30); beszél az aratásról, melyen a gazt tűzre vetik, és a meddő szőlőtőkéről, mely tűzre kerül (Jn 15,6). Ugyanígy tanítanak természetesén az apostolok. Szent Pál azt mondja: Akik nem ismerik az Istent és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának, ezeket a kárhozatban örök büntetéssel sújtja az Úr színe (2Tessz 1,7-9).

Szent Péter írja második levelében: „Hiszen Isten még a vétkező angyaloknak sem kegyelmezett, hanem a pokol bilincseibe zárva a mélységbe taszította őket, hogy ott gyötörjék és fogva tartsák őket az ítéletre. És nem kegyelmezett a régi világnak sem, csak Noét, az igazság hirdetőjét mentette meg nyolcadmagával, amikor az istentelenek világára rázúdította a vízözönt. Szodoma és Gomorra városát is hamuvá égette, pusztulással büntette, példát állítva azoknak, akik gonoszul fognak cselekedni” (2Pt 2,4-6); „Vagy nem tudjátok, hogy az igazságtalanok nem részesülnek Isten országában? Ne ejtsétek tévedésbe önmagatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak, sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók, sem rablók nem részesülnek Isten országában” (1Kor 6,9-10). „A gyáváknak és a hitetleneknek, az elátkozottaknak, gyilkosoknak, paráznáknak, varázslóknak, bálványimádóknak és minden hazugnak osztályrésze a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz. Ez a második halál” (Jel 21,8). (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Az új megtérőkre leselkedő öt legfőbb veszély

     Öt éve, amikor megkeresztelkedtem, bölcs katolikusok figyelmeztettek, hogy rögös út áll előttem; hogy húsvét éjszaka a megtérésemnek nem végpontja, hanem a kezdete – írja a népszerű blogszerző, Jennifer Fulwiler.
     Boldog voltam, hogy az egyház tagja leszek, hogy végre megtaláltam az igazságot és minden öröm forrását. El sem tudtam képzelni, hogy valaha alábbhagyhat a hit iránti lelkesedésem – folytatja az ötgyermekes konvertita. – Aztán kiderült, hogy igazuk van. Voltak helyzetek, amik elvették a kedvemet a hit dolgaitól, sőt egyes pillanatokban annyira el voltam keseredve, hogy mélyen meg tudtam érteni azokat, akik elfordulnak az egyháztól.
Jennifer Fulwiler részben lelkipásztorokkal folytatott beszélgetések, részben saját tapasztalatai alapján öt dolgot nevez meg, melyekkel kapcsolatban érdemes résen lenniük az egyház új (és kevésbé új?) tagjainak. Veszélyes lehet…

1. Ha nem veszik komolyan a szellemi harcot
A szellemi harc valóság, amit alábecsülni veszélyes. A sátán létezik, nem akarja, hogy erősödjön a Krisztussal való kapcsolatunk, ezért fáradhatatlanul igyekszik elfordítani a hittől. Az egyik legfontosabb dolog, amit a mindennapi keresztény életről megtanultam, éppen a szellemi harc felismerése. Anélkül, hogy túl sokat foglalkoznánk a gonosszal, hitünket erősítheti, ha tájékozódunk a témáról egy jó lelkivezető vagy hiteles katolikus internetes források segítségével.
2. Ha azt hiszik, hogy a katolikusok tökéletesek
Természetes, hogy első lelkesedésében a megtérő csak a jót látja az egyházban. Hiába próbálja a világ egyfolytában lejáratni a katolikus vezetőket, sok konvertita él abban az illúzióban, hogy helyi plébániai közösségében minden tökéletes. Persze jó, ha meglátjuk egymásban a jót – de ne feledjük, hogy az egyház nem szentek szállodája, hanem bűnösök kórháza. El fog jönni a pillanat, amikor sérelmet szenvedünk egy katolikus hívő társunktól, s ez természetes. Ettől nem lesz kevésbé igaz a hit, ez csupán a bukott világban való élet velejárója.
3. Ha nem építik a kapcsolatot Krisztussal
Megtérésem legizgalmasabb időszaka volt, amikor felfedeztem az egyház felmérhetetlen bölcsességének tárházát. Csak úgy faltam nagy katolikus gondolkodók évszázadokon át alkotott, lenyűgöző műveit. A gond az volt, amikor az olvasási projekt lépett az élő Istennel való személyes kapcsolat helyébe. Elvben tudtam, hogy a Jézussal való személyes kapcsolatra kell törekednem, de mivel ez nem ment magától, lelki életem inkább az elemző gondolkodás, mintsem Jézus Krisztus személyes megismerése felé irányult. A csapda nyilvánvaló, a magamfajta könyvmolyok mégis meglepően könnyen belesétálnak.
4. Ha nem keresik a választ a nehéz kérdésekre
Egyes megtérők könnyen rátalálnak a Jézussal való örömteli kapcsolatra; sokukat az Eucharisztia utáni vágyakozás hozza az egyházba. Első, hatalmas lelkesedésükben nem foglalkoznak a hittani kérdésekkel, remélve, hogy idővel maguktól tisztázódnak. Néhány év múlva azonban, amikor lelki életükben szárazságot, örömtelenséget tapasztalnak, ráadásul a barátok, a családtagok elkezdik mondogatni, hogy egyes katolikus hittételek ésszerűtlenek vagy igazságtalanok, nem tudnak mit válaszolni. Egy lelki-érzelmi hullámvölgy amúgy sem a legmegfelelőbb pillanat a kétségek tisztázására; mindez együtt pedig könnyen oda vezet, hogy az illető elbizonytalanodik hitében és újra eltávolodik az egyháztól.
5. Ha nem csatlakoznak egy katolikus közösséghez
Sokszor nem könnyű, de nagyon fontos, hogy az újonnan megtért katolikus – akinek barátai, családtagjai nem hívők – keressen egy katolikus közösséget. A Facebook nem elég! Sok megtértről, aki később mégis elhagyta az egyházat, utóbb kiderül, hogy nem kapcsolódott helyi közösséghez. A lelki életben való megmaradáshoz alapvető, hogy őszintén beszélgessünk az életünkről olyanokkal, akik szintén hitben élnek. A legkézenfekvőbb, ha aktívan bekapcsolódunk a plébánia életébe, de más hívő közösséget, katolikus rendezvényeket is érdemes felkeresni – az introvertáltaknak is!

     Az újonnan megtérteknek, akik húsvét vigíliáján fognak keresztelkedni vagy nemrég csatlakoztak az egyházhoz, azt tanácsolom tehát: ügyeljenek ezekre a csapdákra, minden körülmények közt tartsanak ki az imádságban, és Isten hozta őket itthon! 

(A. SCHNEIDER: Dominus est, SZIT. 2014 nyomán)

Ó, imádandó nagy Szentség
     Elképzelhető, hogy Krisztus az utolsó vacsorán a kenyeret minden apostolnak közvetlenül a szájába helyezte, és nem csak iskarióti Júdásnak (vö. Jn 13,26-27) Ezékiel próféta is jelképesen közvetlenül a szájába kapja Isten igéit: "Nyisd fel szádat és edd meg azt, amit én neked adok. /.../ Erre megettem azt, és olyan édes lett a számban, mint a méz." (Ez 2,8-8; 3,2-3)
     A szentáldozásban Krisztus valóban a saját Testével és Vérével táplál minket, és ezt az egyházatyák korában az anya szoptatásához hasonlították, ahogyan ezt Aranyszájú Szent János ékes szavai kifejezik: "Ezen eucharisztikus titok által Krisztus egyesül minden egyes hívővel, és saját maga táplálja őket /.../ és nem bízza senki másra. Nem látjátok, micsoda hévvel közelítik ajkukat az újszülöttek édesanyjuk kebléhez? Nos, mi is ilyen égő vággyal közeledjünk a szent asztalhoz..." (In Ioannem homiliae, 82,5)
     Egy régi eucharisztikus szertartási rendben (Ordo communionis), a következőket olvassuk: "Mindenki boruljon le a földre, a kicsinyek, a nagyok és így kezdődjék meg a szentáldozás kiosztása. (Collectiones canonum Coptiace: H. DENZINGER: Ritus Orientalium, Würzburg 1863, I 405)
     A görög és a keleti szír egyházakban már a VI. században elő volt írva a szentáldozás előtt a háromszoros leborulás. (Vö. JUNGMANN: Missarum sollemnia /3. j./ II 458)
     A szentáldozás és az imádás szoros kapcsolatáról Joseph Ratzinger bíboros igen nyomatékosan nyilatkozott. A Szent Eucharisztiával táplálkozni egy olyan spirituális esemény, amely az egész emberi valóságot magában foglalja. Belőle táplálkozni annyit jelent, mint Őt imádni. Ennélfogva az imádás nem egy olyan dolog, amelyet utólag csatoltak a szentáldozáshoz: "A szentáldozás csak akkor éri el igazi mélységét, ha az imádás hordozza és veszi körül". (Der Geist der Liturgie. Eine Einführung, Freiburg 2002,78)
     Az Egyház liturgikus előírásai nem követelik meg az imádás gesztusait azoktól, akik térdelve áldoznak, mivel a térdelés ténye már önmagában kifejezi az imádást! (De ahol kidobták az áldoztatórácsot a térdeplővel, és a hívek kénytelenek állva áldozni...??)

Tény vagy fenyegetés? 1

     Manapság sajnos, igen ritkán hallani az ördögről, a pokolról és a kárhozatról szóló prédikációt, amelynek létezése és esélye, minden „modernkedő” hozzáállástól függetlenül tény! Tehát nem valami kitaláció, hanem egyenesen isteni Kinyilatkoztatás, melynek valóságára maga Jézus figyelmeztet bennünket, az evangéliumokban. Ugyanbizony a Mester szava az Evangélium, megkérdőjelezhető forrás?

Sajnos sokakban felmerülhet, hogy a pokol létezése összeegyeztethető-e Isten jóságával? A választ három sarkalatos szempont világítja meg.

1) Adott a szabad akarat szabadsága, vagyis annak lehetősége, hogy az ember dönthet Isten ellen is – akár örökre! Vagyis ha reális a szabad akarat, akkor pokolba jutás lehetősége is reális!

2) Minden törvénynek csak akkor van értelme, ha megszegését szankcionálják!

3) Az ember szabadon dönthet az Isteni Irgalmasság üzenetének elfogadása vagy elutasítása ügyében. Ajánlatos azonban tudnia Jézus figyelmeztetéséről: ,,Ó szegények, akik nem akarnak élni Isten irgalmasságának csodájával; hiába fogtok majd könyörögni, már késő lesz'' (Napló 1448). ,,Aki nem akar az irgalom kapuján átmenni, annak igazságosságom kapuján kell áthaladnia'' (Napló 1146).

Márpedig az Isten irgalmas voltának a megkérdőjelezése, vagy a pokol létezésének elmismásolása – súlyos hitbeli tévelygés! Ezek után a kérdés továbbra is az: hogy a szerető Isten teremtette-e poklot? Erre Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma ad választ: „az Istentől jónak teremtett angyalok közül gonosszá váltak, mert szabad és visszavonhatatlan döntéssel elutasították Istent és az ő országát, s ezzel létrehozták a poklot.” (74. pont, vö. KEK 391-395, 414).

Világosan kell ugyanis látni, hogy a rossz, a fájdalom, a halál, a pokol (vagyis az örök kárhozat nem része a teremtés isteni művének! Egy megjegyzés ennek igazolására. P. Candido Amantini »az exorcizmus végéhez közeledve ironikusan így szólt a gonosz szellemhez: „Menj innen, az Úr úgyis készített neked egy jólfűtött lakást!” Mire az ördög ezt felelte: „Te nem tudsz semmit. Nem Ő (az Isten) készítette a poklot, a mi művünk az, Neki eszébe sem jutott”. Hasonló helyzetben, ezt válaszolta: „Mindnyájan építettük”«. (Amorth) (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Jennifer Fulwiler, az egykori ateista így vall megtéréséről 3

     Két héttel később mélyvénás trombózist kaptam. Hosszú időre kórházba kerültem. Az orvos azt mondta, a hajlam örökletes és életveszélyessé teszi az esetleges további terhességeket. Amikor felvetettem az Egyház által elfogadott természetes családtervezést, csak nevetett. Magának fogamzásgátlásra van szüksége – mondta.
Elbizonytalanodtam. Itt már nem arról volt szó, hogy nem beszélek csúnyán, hanem arról, hogy az életemet kockáztatom, ha ragaszkodom az Egyház tanításához. Tanácstalanságomban az apámtól tanult alapelvhez nyúltam vissza. „Sose higgy el valamit azért, mert az neked kellemes – mondogatta –; mindig azt kérdezd, igaz-e!”
     Ennek fényében azonban a kérdés nem volt kérdés, hiszen akkor már tudtam, hogy amit az Egyház tanít, igaz, csak nem akartam ekkora áldozatot hozni. Végül, bár tudtam, hogy anyagilag is, egészségileg is hatalmas kockázattal jár, úgy döntöttem, hogy ezúttal az igazat választom a kellemessel szemben. Férjemmel elhatároztuk, hogy elkezdjük a katekumenátust a helyi plébánián. Az orvosnak pedig – életem első hitvallásaként – megmondtam, hogy nem kérek fogamzásgátlást, mert katolikus vagyok.
     Következő tavasszal, mielőtt befogadott volna az Egyház, életemben először gyóntam. Tudtam, hogy az elkövetett rosszat meg kell bánni, de magamban, Jézusnak ezt már megtettem, ezért úgy véltem, fölösleges a pap előtt elismételnem. Amikor azonban meghallottam a saját hangomat, amint kimondtam mindent egy másik ember előtt, annak olyan ereje volt, ami minden elképzelésemet felülmúlta. Zokogva soroltam a bűneimet. S amikor a pap Isten nevében kimondta, hogy a bűneim meg vannak bocsátva – nos, el nem tudtam volna képzelni, hogy ez ennyire megrendítő hatással lesz rám. Kábultan jöttem ki a gyóntatószékből, és beültem egy padba az üres templomban. Tudtam, hogy az életem immár örökre megváltozott.
     Aznap éjféltájban kiléptem a verandára. A sötétség mintha lelkem sötétjét tükrözte volna – de ekkor visszagondoltam az első gyónásomra és rájöttem, hogy mindentől megszabadultam. A belső sötétség nem volt többé. Helyette békesség és a szeretet félreismerhetetlen érzése töltött el. Életemben először megéreztem Isten jelenlétét.  (Forrás: whyiamcatholic.com)

Forrás Magyar Kurír,  Képek az internetről! 

(A. SCHNEIDER: Dominus est, SZIT. 2014 nyomán)

Ami egyszer szent volt, az nem lehet később nem szentté!
     Annak tudatában, hogy milyen nagy jelentőséggel bír a szentáldozás pillanata, az Egyház kétezer éves történelme során mindig igyekezett megtalálni a megfelelő rituális formát, amellyel a lehető legtökéletesebben fejezheti ki hitét, szeretetét, tiszteletét. Ez mutatkozott meg akkor, amikor az Egyház egy szerves fejlődés során, legkésőbb a VI. századtól fogva elkezdte az eucharisztikus szent színeket közvetlenül a hívek szájába helyezni (monasztikus környezetben, pl. Szent Kolumbán kolostorában). Ezt bizonyítja Nagy Szent Gergely pápa életrajza (590-604) és ugyanezen pápának egy utalása (Dialógusok III. könyve /PL 77,224/). A córdobai zsinat 83-ben elítélte az ún. kassziánusok szektáját, amelynek tagjai elutasították a szentáldozás nyelvre történő fogadását.
Később a roueni zsinat 878-ban érvényes szabályként erősítette meg az Úr Testének nyelvre történő kiszolgáltatását és felfüggesztéssel fenyegette meg azokat a papokat, akik a híveknek kezébe adja az Oltáriszentséget.
     Az egyházatyák korának végén messzemenően elterjedt és szinte általánosan érvényes volt az a gyakorlat, hogy az Oltáriszentséget közvetlenül szájba fogadják.
     A híres liturgikus, J. A. Jungmann feltárta azokat a különféle aggályokat, amelyeket a szájba való áldoztatással ki lehetett zárni: A hívek keze nem volt mindig eléggé tiszta, vagy ami még súlyosabb probléma, hogy a konszekrált Kenyér darabkái könnyel elveszhettek, és ezért meg kellett tisztítani a tenyeret a Szentség vétele után. Később az áldozási lepel (térdeplő-terítő), majd az áldoztatótálca megjelenése világosan jelzi az egyre nagyobb figyelmességet az Eucharisztia szentsége iránt. (Vö. JUNGMANN: Missarum solemnia /3. j./ II 463-464.)
     II. János Pál pápa is hangsúlyozta az eucharisztikus Kenyér iránti tisztelet külső kifejezési formáinak szükségességét: " Bár a 'lakoma' természetes családiasságot sugall, az Egyház sohasem engedett a bizalmaskodó 'közvetlenség' kísértésének, mert nem feledkezett meg arról, hogy Jegyes az ő Ura. /.../ Az eucharisztikus lakoma valóban szent lakoma, melyben egyszerű lelkek mögött Isten szentsége elrejtőzik. /.../ A Kenyér, mely megtöretik oltárainkon /.../ az angyalok kenyere, melyhez csak az evangéliumi százados alázatával szabad közeledni". (Ecclesia de Eucharistia enciklika, 48. p.)

A Magyar Országgyűlés emléknappá nyilvánította március 27-ét, II. Rákóczi Ferenc Erdély és Magyarország fejedelmének, a Rákóczi-szabadságharc vezetőjének születésnapját. 

Az országgyűlési határozat tisztelettel adózik a II. Rákóczi Ferencre felesküdtek emléke előtt is, akik a Cum Deo pro Patria et Libertate zászló alatt küzdöttek a magyar szabadság kivívásáért.

A Sátán erejével! ‒ és ez a 4. pontunk!
     Kedves Olvasóim! Aki a sátán és a démonok világát tagadja, az még megközelítőleg sem lesz képes felismerni nemhogy az Antikrisztust, de még mai szálláscsinálóinak csalárdságait sem. Márpedig történelmi méretű küzdelem folyik külön-külön valamennyi lélekért, s ebből a harcból mindenkinek részt kell vállalnia. Az ember rövid életének tétje kimondhatatlan: bizalommal megvívni a ,,jó harcot” (1Tim 1,18), s így elérni önmaga és embertársainak örök boldogságát.
Az ember ugyanis kezében hordozza örök sorsát, és tetteivel befolyásolhatja az üdvözültek és az elkárhozottak számát.
     G. Brock Chisholm az Egészségügyi Világszervezet egykori vezetője pontosan megfogalmazta a napjainkban már megvalósuló végcélt ‒ idézem: ,,Ami fontos, hogy mindenhol korlátozzuk a születések számát és népszerűsítsük a – rasszok közötti – vegyes házasságokat a célból, hogy létrejöjjön egy globális emberfaj, egy olyan világban, melyet egy központi kormány fog teljes egészében irányítani.”
     Mivel a sátán uralkodni akar az emberek felett, és magának akarja lelküket megnyerni, hogy népet gyűjtsön maga köré a kárhozatba, világuralomra tör, vagyis azon szervezetek és struktúrák feletti uralomra, amelyek az emberek életterét, azaz a „világát” képezik és meghatározzák. Így a gazdaságot, az egyetemeket, a politikát és mindenek előtt a médiákat.
     Hangsúlyoznunk kell, hogy az Antikrisztus ha nem is ördög, de a legtökéletesebb híve és eszköze. Mert a sátán a földön – amennyire kiterjesztheti hatalmát – azokon az embereken keresztül uralkodik, akik hallgatnak rá. Vagyis, a Bűn emberének hallatlan hatalma, végeredményben az ördögtől származik, amit a Jelenések könyve is tudtunkra ad: „A sárkány (= Sátán) neki adta erejét és trónját, nagy hatalmával együtt.” (Jel 13,2)
     Amikor az ördög Urunkat a pusztában megkísértette, az utolsó próbálkozásánál a világuralmat ajánlotta Krisztusnak azzal a feltétellel, ha imádja őt: „Ezt mind neked adom – mondta –, ha leborulva imádsz engem.” Isten Fia energikusan visszautasította! (Ld. Mt 4,9)
De nem így az ANTI-Krisztus! Ő nem fogja majd az ördög ajánlatát visszautasítani, és így jut hozzá a világhatalomhoz. Az Antikrisztus tehát a sátán hatalmából fogja gigantikus birodalmát a Világkormányt felállítani. Nem véletlenül a szabadkőművesek régi álma egy világállam létrejötte és érzékelhető, hogy e céljukhoz minden nap közelebb kerülnek!

A Szent Szűz szavai a Szeretetláng Naplóban 3

     „Vigyázzatok! A sátán ki akarja rántani lábatok alól a remény talaját! Jól tudja, ha ezt sikerül megtennie mindent elvett tőletek! A reményvesztett lelkeknél már bűnre sem kell kísértenie. A reményét vesztett ember szörnyű sötétségben van, nem lát már a hit szemével, minden erény, minden jó értékét veszti. Ó gyermekeim, imádkozzatok szüntelenül egymásért, engedjétek kegyelmeim hatását létre jönni lelketekben. (IV/30) Ha olyankor hallgattok szentmisét, amikor az nem kötelező, és a kegyelem állapotában vagytok, Szívem Szeretetlángjának kegyelmi hatását úgy árasztom ki, hogy ezen idő alatt is megvakítom a sátánt, és ezáltal kegyelmeim bőségesen áradnak azokra, akikért felajánljátok. A világtalan sátán ugyanis hatalmától megfosztottan nem tud semmit cselekedni. A szentmise-áldozaton való részvétel a legnagyobb mértékben fokozza a sátán megvakítását. A sátán borzalmas bosszútól lihegő gyötréseivel még ádázabb küzdelmet folytat a lelkekért, mióta érzi megvakítását. (II/33) A sátán megvakítására törekedjetek, törekednetek kell, melyet az egész világ összefogó erejével fogunk megvalósítani. Ne hátráltassátok, mert egyszer felelni kell a reátok bízott munkáért, a tengernyi lélekért. Azt akarom, hogy egyetlen egy se kárhozzon el. Mert a sátán oly mértékben lesz világtalanná, amilyen mértékben ti munkálkodtok ellene. Itt a Szűzanya azt is mondta, hogy nemcsak a papságot fogja terhelni a tétlenségért felelősség, hanem mindazokat is, akik kényelemből nem álltak be a sátán megvakítására. Szeretetlángom kegyelmi kiáradását indítsátok már el. Az összefogáshoz csodálatos erővel és kegyelmekkel árasztalak el benneteket tömegesen és külön-külön, egyénenként is. A felelősség nagy, de munkátok eredménye nem lesz meddő. Az összefogó munkából egyetlen lélek se maradjon ki. Szeretetlángom szelíd fénye gyújtani, gyulladni fog az egész földkerekségen, és a sátán megalázottan és tehetetlenül hatalmát veszti. Csak ezt a vajúdást ne akarjátok meghosszabbítani.” (III/130)

Jézus szavai a Naplóban: (Édesanyám) „Azt akarja, hogy minden család egy kegyhely legyen, egy csodás hely, ahol veletek összefogva teszi csodáját a lelkek mélyén. Szívről-szívre járva kezetekbe adja Szívének Szeretetlángját, mely a családokban uralkodni akaró sátánt a ti áldozatos imáitok által megvakítja.” (III/140)

És álljon itt Szent Maximilian Kolbe figyelmeztető próféciája: „A modern időket Sátán uralja, és a jövőben még inkább az lesz. A pokollal való harchoz az emberi, intelligencia kevés! Egyedül az Immaculata kapta Istentől a Sátán feletti győzelem ígéretét. A Szeplőtelen Istenanya, tehát olyan lelkeket keres, akik teljesen neki szentelik magukat, akik az ő kezében hatékony eszközökké válnak Sátán legyőzésére és Isten országának terjesztésére a földön.” (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Jennifer Fulwiler, az egykori ateista így vall megtéréséről 2

     Később C.S. Lewis kereszténységről szóló nagyszerű könyvét (Mere Christianity; Keresztény vagyok) kezdtem olvasni. A természeti törvény gondolata fogott meg legjobban, amit úgy fogalmazott meg, hogy minden jónak Isten a forrása és ezért van az, hogy az emberek mindig, mindenütt hasonlóan gondolkodtak arról, mi a jó és mi a rossz. Az interneten utánaolvasva – Szent Ágostonnál, Aquinói Szent Tamásnál – úgy találtam, nem is annyira ésszerűtlen ez a vallás; sőt a történelem legnagyobb elméi közül többen keresztények voltak.
     Végül beadtam a derekam és beszereztem életem első Bibliáját. Az első száz oldalt döbbenten olvastam. Az sem segített, amikor áttértem az Újszövetségre. A legtöbb szakaszt nem értettem. Nem találtam világos iránymutatást, sőt úgy tűnt, mások sem: amikor rákerestem a neten, hogy mit tanít a Biblia az abortuszról, az eutanáziáról, a klónozásról, számtalan különféle véleményt találtam és mind a Bibliára hivatkozott. Minden keresztény felekezet egészen mást tanított a bűnről. Ez bizony gond, hiszen ha Isten a jó, akkor a rossz – vagyis a bűn – magának Istennek a határait jelöli ki. Lehetetlen, hogy az ő vallása éppen ebben ne adna világos iránymutatást. Megtaláltam hát, amit kerestem: a hibát, ami bizonyítja, hogy a kereszténység ésszerűtlen.
Nem sokkal ezután valaki, akivel online vettem fel a kapcsolatot, felvetette, hogy nagyon mai módon közelítek a kereszténységhez. Gondoljak arra – javasolta –, hogy Jézus egyetlen Egyházat alapított, amelynek természetfeletti erőt adott, hogy minden történelmi korban pontosan tudja kifejteni az igazságot arról, mi a jó. Ez pedig… nos, ez a Katolikus Egyház – amelyről férjemmel együtt jól tudtuk, hogy archaikus, diktatórikus, nőellenes intézmény. A természetfeletti erő különösen ostobán hangzott.
     Egy dolog azonban feltűnt: akik a leglogikusabban érveltek a hitük mellett az interneten, valamennyien katolikusok voltak. Ezért egyre többet olvastam katolikus szerzőktől és el kellett ismernem, hogy olyan átfogó szemléletük van a világról és az emberről, amilyennel addig nem találkoztam. Még mindig hevesen tiltakoztam az Egyház egyes őrültségei ellen, például hogy miért ellenzi az abortuszt és a fogamzásgátlást, de be kellett ismernem, hogy minél többet olvasok a katolikus teológiáról, annál normálisabbnak tűnik.
     Odáig jutottam, hogy minden valószínűség szerint van Isten és a kereszténység közel járhat hozzá. De akkor vajon miért nem érzem a jelenlétét? Ha nem hinnék, akkor is ugyanilyen magányosnak érezném magam a világban; minek törjem magam a vallással, ha nem jobb tőle a helyzet? A mélyponton C.S. Lewis gondolata segített: Isten egyeseknek jobban megmutatja magát, mint másoknak – nem mintha egyeseket jobban szeretne, hanem mert akinek a lelke nincs a megfelelő állapotban, annak nem tud megmutatkozni. A Nap is egyformán süt mindenkire, mégsem ugyanolyan ragyogással verődik vissza egy poros tükörről, mint egy tisztáról.
Hát persze! Napjaimat önzés, ostoba fecsegés, ócska tévéműsorok töltötték ki. Rájöttem, hogy ha tényleg rá akarok jönni, van-e Isten, akkor meg kell változnom.
     Elhatároztam, hogy kipróbálom. Egy hónapig a katolikus erkölcs szerint fogok élni. Megvettem és elolvastam a Katekizmust és mindenben hozzá igazodtam, abban is, amiben nem voltam biztos, hogy az Egyháznak igaza van. Mindezzel Istent kerestem, s helyette saját magamat találtam meg. Rájöttem, hogy ítélkezésem, ingerlékenységem, bűneim rétege alatt létezik egy tisztább, jobb önmagam, akit addig nem ismertem. Megértettem, hogy az Egyház parancsai, amelyeket addig korlátozásnak véltem, valójában a szeretet parancsai; meghatározzák, mi szeretet és mi nem az. Isten jelenlétét nem tapasztaltam meg, de attól, hogy megtartottam az állítólag általa alapított Egyház parancsait, megtapasztaltam, mit jelent igazán szeretni.
     A fogamzásgátlás kérdése nem volt időszerű, mert éppen a második gyermekünket vártam, de a kísérleti hónap során sokat olvastam az Egyház tanításáról e kérdésben is. Meglepetésemre nemcsak én találtam úgy, hogy az Egyház hihetetlenül ésszerű érvekkel támasztja alá álláspontját, hanem Joe is. Ekkor tettük fel először a kérdést: akkor hát katolikusok leszünk?  (Forrás: whyiamcatholic.com) Folytatása köv.!

Magyar Kurír Forrás 

Jennifer Fulwiler, az egykori ateista így vall megtéréséről 1

     A népszerű blogszerző, ötgyermekes családanya, így meséli megtérésnek történetét:  Az élet értelmének kérdésében sohasem tudtam közös nevezőre jutni ateista ismerőseimmel, akik úgy vélték, az életben rengeteg értelmes cél van annak ellenére, hogy az ember nem több, mint kémiai folyamatok összessége. Ezt a gondolatmenetet sohasem tudtam megérteni, sőt intellektuálisan hazugnak tartottam.
     Fiatalként hazugnak éreztem hát az életemet, mert tudtam, hogy az életnek nincs értelme, mégis úgy éltem, mintha az enyémnek lenne, mintha a remény, a szeretet, az öröm nem csupán agyi kémiai folyamatok okozta káprázat, hanem valóság lenne. Munkába, rohanásba, ivásba, társaságba menekültem. Öngyilkosságra is gondoltam, mondván, így hamarabb túlesnék azon, ami úgyis elkerülhetetlen. Mindegy, mikor szorozzuk be nullával az életet, az eredmény ugyanannyi.
     Egy évvel az egyetem elvégzése után megismerkedtem Joeval. Járni kezdtünk, csodálatos kapcsolat bontakozott ki köztünk. Egyetlen dolog nem stimmelt: Joe istenhívő volt, ráadásul keresztény. Nem fért a fejembe, hogyan hihet ennyire intelligens ember azokban a mesékben. Ám mivel erkölcsi felfogásunk egyezett, Joe bizarr világnézete nem okozott problémát. 2003-ban megesküdtünk a házasságkötőben. Azt hittük, közös életünk gondtalanul folytatódik tovább. Ám hamarosan megtudtam, hogy várandós vagyok, s ezzel minden megváltozott.
     Az anyaság teljesen felkészületlenül ért. Egykeként nőttem fel, a környezetemben nem születtek gyerekek, magam sem akartam gyermeket. Fiunk születése testileg, szellemileg, érzelmileg súlyosan megrendített. Előjöttek rég eltemetett gondolataim az élet értelmetlenségéről, s ezúttal nem tudtam eltemetni őket. Úgy éreztem, az életemnek most még több értelme van, mint valaha. A baba mellett boldogság és remény töltött el. Ám mivel most nem volt mivel elterelni a figyelmemet, rám meredt a tény: sem a fiam életének, sem az enyémnek, sem az iránta érzett szeretetemnek nincs természetfeletti dimenziója. Rá is ugyanaz a sors vár, mint mindannyiunkra: meg fog halni, léte mindenestől elenyészik.
     Hetekig alig tudtam felkelni. Az álmatlanság és a depresszió mozdulatlanságba dermesztett. Egy hajnalban aztán valami szokatlant éreztem. Elfogott a kétely. Kételkedni kezdtem materialista világnézetemben, abban, hogy az emberi életnek nincs természetfeletti dimenziója.
     Néhány hónappal később egy könyvesboltban kezembe került egy keresztény könyv. A szerző azt írta, korábban ateista volt; érdekelt, hogy mekkorát hazudik. Megvettem, mert imponált logikus okfejtése (ha téves végkövetkeztetésre jutott is). Elgondolkodtatott, amikor azt olvastam, hogy a Názáreti Jézus halála után sok ezer zsidó elhagyta ősi vallását, és szinte valamennyi követője inkább meghalt, semhogy visszavonja állítását, hogy látta őt a halálból feltámadva. A kereszténység pedig futótűzként terjedt, noha híveire üldözés, nemegyszer halál várt. Megérintett a történelmi valóság, hogy az első században Palesztinában történt valami Jézus Krisztus körül, ami máig érezteti hatását. S egy nap váratlanul felvetődött bennem a kérdés: mi van, ha mindez igaz? Mi van, ha van Isten? Ha emberként tényleg belépett a történelembe? Ez volt életem legmegdöbbentőbb gondolata. Soha, még gyerekkoromban sem vetődött fel bennem, hogy létezhet egy személyes Isten, vagy egy szikrányi igazság is lehet a kereszténység tanaiban. Most viszont hiába próbáltam szabadulni a gondolattól.

(Forrás, vö.: whyiamcatholic.com) Folytatása köv.!

Magyar Kurír Forrás 

     Ádám és Éva bűnbeesése előtt az emberpár ruhátlanul járt-kelt.... tiszták voltak az érzések és a gondolatok. A bűnbeesés után eltakarták magukat. Azóta az emberek az eredendő bűn állapotában születtek.

Akkor hogyan születhetett meg egy teremtmény bűn nélkül? Milyen módon lehetséges ez?

Imádságos elmélkedésem alatt bensőmben egy halk, csendes bizonyosságot éltem meg: Mária szülei jóságos, adakozó, tiszta szívű házaspár volt, mély hittel megáldva. Gyermektelenségük miatt érzett nagy fájdalmuk, szenvedésük, gyötrelmük és alázatuk a Mindenható Istent meghatotta. Könyörgéseiket meghallgatta és kiválasztotta őket.

Szent Anna és Joachim az angyal jelenése után boldogságtól ragyogva siettek Jeruzsálembe. Az Aranykapunál találkoztak és megölelték egymást.

Hazatérésük után a szent házaspár egy este angyalok jelenlétét érezte. Majd szárnysuhogást hallottak.

Átszellemült testük és lelkük ‒ a mennyei Szeretet légkörében ‒, PARADICSOMI állapotban történt meg Anna foganása.

Ők teljesítették be azt, amit Ádámnak-Évának kellett volna a Paradicsomban.

A gyermek Mária már Anna méhében a Szentlélekben élt, lélegzett és a Szentlélek teljesen átölelte és betöltötte őt.

Emberileg szinte elképzelhetetlen és megfoghatatlan misztérium ez. Átlátni egyedül a Mindenható látja át, hiszen Ő teremtette legédesebb Leányát, hogy igazi otthont adhasson a Fiúnak tiszta méhében.

Ez az Otthon a Szentlélek temploma volt.

Ha kérjük az Istenszülő Máriát, gondolatban, érzésünkben soha ne szakítsuk ki Őt a Szentlélekből.

Lourdes az engesztelés előcsarnoka. Teljesítsük a Szent Szűz kéréseit, és ezen az úton könyörögjünk anyai segítségéért és védelméért, hogy a Szentlélek áldott légkörébe kerülhessünk, Aki eláraszt az Ő kegyelmeivel.

Felhasznált források: René Laurentin Bernadette élete

Szentírás: Ter, 2,25; Sir, 24, 24

Ivancsó István: Szent Anna csodálatos foganása ‒ Nyíregyháza

A Szent Szűz szavai a Szeretetláng Naplóban 2

     „Én, a Hajnal Szép Sugara megvakítom a sátánt, (…) (aki) még a választottak hitét és bizalmát is el akarja pusztítani. De a most készülő rettenetes viharban érezni fogják Szeretetlángom fel-felvillanó és eget-földet bevilágító fényességét (vö. II/100), soha nem látott csodákkal segítem munkátokat, mely észrevétlenül szelíden, csendben fog terjedni Szent Fiam engesztelésére. (I/58) /Mert/ a sátán olyan harcot indít az emberek felé, amilyen még nem volt soha. (I/95) Az induláshoz csodálatos erővel és kegyelmekkel árasztalak el /benneteket/ tömegesen és egyénenként is. A felelősség nagy, de munkátok eredménye nem lesz meddő. Az összefogó munkából egyetlen lélek se maradjon ki. Szeretetlángom szelíd fénye gyújtani, gyulladni fog az egész földkerekségen és a sátán megalázottan és tehetetlenül hatalmát veszti. Csak ezt a vajúdást ne akarjátok meghosszabbítani. (III/130)

Szeretetlángom (által), melyet most bocsátok a Földre, a kegyelmi idők eddig még soha nem ismert idejét fogjátok élni. Légy hű segítőtársam! (II/107) Mondom, ilyen még nem volt, ez a legnagyobb csodám, melyet most teszek veletek! (...) Szavaim (…) ki ne forgassátok, félre ne magyarázzátok. Mert nagy felelősséggel tartotok ezért. Álljatok munkába, ne tétlenkedjetek! (II/18) Azt akarom, hogy egyetlen lélek se kárhozzon el! Akarjátok ti is velem együtt! Azért adom kezetekbe a fénycsóvát, mely Szívem Szeretetlángja. (III/144) Tüzet tűzzel fogunk oltani: a gyűlölet tüzét a Szeretet Tüzével. A sátán gyűlöletének tüze már oly magasra csap, hogy azt hiszi győzedelme sikerrel jár, az Én Szeretetlángom megvakítja a sátánt. (…) Ehhez kell nekem az áldozat, a te /és/ a ti áldozatotok, hogy a pokol gyűlöletétől égő elmék és szívek, Szeretetlángom szelíd fényét átvegyék. Szeretetlángom el nem képzelhető fényességgel és jótékony melegséggel fogja elárasztani a földkerekséget. (III/203)

Szűzanya: A sátán munkája szédítő iramban söpri a lelkeket. Miért nem igyekeztek ezt minden erőtökkel, minél előbb megakadályozni? Szükségem van a ti erőtökre, emészti lelkemet a sok fájdalom, mert látnom kell a sok lélek elkárhozását. (…) A gonosz vihogva tárja ki karjait, és szörnyű kárörömmel ráncigálja azokat a lelkeket, akikért pedig Szent Fiam szörnyű kínt és halált szenvedett. Segítsetek!” (I/64) (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

"Anyja vagyok a szép szeretetnek, az istenfélelemnek, a megismerésnek

és a szent reménynek...." /Sir, 24,24/

     Lourdes történetét, Szent Bernadette életét bizonyára sokan olvasták. Ezért most nem a történetet szeretném megírni, hanem a Szent Szűz soha nem hallott kijelentésének jelentőségét próbálom megvilágítani és kiemelni.

"Az lesz a legjobb, amit a legegyszerűbben írnak meg." – kérte Bernadette, mielőtt az Úrhoz költözött.

Törekszem ezt a kérést teljesíteni.

Már gyermekkoromban meghatott Bernadette élete, és később a jelenések története.

Az 1980-as években családommal együtt Lourdes-ba zarándokoltunk. A barlangnál és minden szent helyen sokat imádkoztam. Elmélyedtem a Boldogságos Szűz kéréseinek fontosságában: a háromszoros bűnbánat, vezeklés, processió kéréseiben. Szívemet átjárták a Szent Szűz felhívásai és magával ragadott az Ő csodálatos lénye.

Egy alkalommal a barlangnál ez a NÉV csendült meg a lelkemben, s mint egy visszhangot újra és újra hallottam magamban:

"ÉN VAGYOK A SZEPLŐTELEN FOGANTATÁS."

Ismertem Labouré Szent Katalin történetét, akinek 1830-ban a Szent Szűz Párizsban – egy imádság terjesztését kérve – így nyilatkozott meg: "Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekszünk".

Égi Édesanyánk Lourdes-ban ennek a könyörgésnek hátterét mintha mélységeiben kibontakoztatta volna előttünk, önmagáról való határozott kijelentésével.

1858. március 25-e Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepnapja. Jézus ezen a napon fogantatott a Szentlélektől.

A plébános állandó unszolására, Bernadette újra megkérdezte a szép Hölgyet:

‒ Legyen szíves megmondani, kicsoda Ön?

A Hölgy ekkor komoly lett, majd széttárta karjait és így válaszolt:

"Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás". Bernadette, amint súlyos asztmája ellenére sietve futott a plébánoshoz, végig ismételgetve e különös, számára idegen megnevezést. Szinte beesett a kapun és kifulladva, hangosan kimondva a Szent Szűz szavait.

"Peyramale plébános meginog az ütés alatt...

‒ Egy hölgy nem viselhet ilyen nevet. Te tévedsz. Tudod-e, hogy mit akar ez mondani? ‒ Bernadette nemet int a fejével.

‒ Akkor hogyan tudod elmondani, ha nem értetted meg?

‒ Egész úton végig ismételtem..., és Ő továbbra is kéri a kápolnát. ‒ suttogta Bernadette."

(Forrás a II. rész végén!) (Folytatás holnap!)

Forrásként tbk.: „Szent Anna csodálatos foganása” c. kiadvány (Nyíregyháza, 2014. Örökségünk könyvkiadó Kft.) - Horváth Mária szerkesztésében.

     Joachimot erősen emésztette a gyermektelenségük miatti szégyen, és annak kérdése, hogy milyen bűnéért sújtja így az Úr? Fájdalmában elvonult a birtokán lévő kunyhóba és ott böjtölt étlen-szomjan 40 napon át.

Bizony Annán is annyira elhatalmasodott a „magtalansága” miatti fájdalom, hogy szinte belebetegedett. Amikor egy alkalommal a kertjükben ülve sírt, nagy fényességben megjelent neki az Úr Angyala és így szólt hozzá: „Anna, Anna! Az Úr meghallgatta könyörgésedet, foganni és szülni fogsz és az egész földkerekségen beszélni fognak majd magvadról”!

Hasonlóképp az Úr angyala Joachimhoz is leszállt és így szólt: „Joachim, Joachim! Az Úr, az Isten meghallgatta könyörgésedet. Most hagyd el ezt a helyet, és asszonyod Anna foganni fog méhében”! Az angyal elmondta, hogy majd lányuk születik, akit Máriának fognak hívni és aki telve lesz a Szentlélekkel.

Ezután, benső indíttatásra örömtől ujjongva Joachim is és Anna is elindult Jeruzsálembe és az Aranykapunál találkoztak, ahol nagy szeretettel megölelték egymást...

Istenes szent Anna foganását a görög katolikus egyház december 9-én ünnepli.

A kiváltságos szent házaspár későbbi sorsát szintén homály fedi, de két esemény biztosra vehető. Joachim már nem élte meg a Gyermek Jézus születését. Szent Anna viszont meglátogatta a születés városában, Betlehemben és a világ legboldogabb nagymamája lehetett, aki karjába vehette isteni Üdvözítőjét!

A Szent Család érkezését is ujjongó örömmel fogadhatta, amikor hazatértek Názáretbe az egyiptomi száműzetésük után.

Égi Nagyszüleink, Szent Anna és Szent Joachim könyörögjetek érettünk!