Folytatva Erzsébet asszony visszaemlékezését 15 éves koráról: A koradélutáni órákban legszívesebben a Nagyfuvaros utcában jártam, mert az ottani kefekötőműhely előtt mindig akkor álldogált egy könnyű kocsi egy különös lovacskával. Ennek a lónak mindig vittem egy szem cukorkát és szedtem füvet is, és ő már messziről köszöntött, boldogan nyerítve, amint meglátott. Ne mosolyogj ki fiacskám, de mi szerettük egymást!
Ez a ló kisebb volt az átlagosnál, de nagy sörénnyel. A gazdája igen büszke volt rá és azzal dicsekedett, hogy „ilyen lova nincs senkinek!” Hát én nem is láttam hasonlót! Mondta is a kocsis, hogy milyen fajta, de olyan furcsa szó volt, hogy nem tudtam megjegyezni. Talán lengyel neve volt vagy efféle, de ebben sem vagyok biztos!
Nap, mint nap, szívdobogva vártam a vele való találkozást. Egy alkalommal, amint közeledtem az utcában, a kocsi ott állt, de a lovacskát nem láttam. Közeledve vettem csak észre, hogy a lovacska holtan fekszik a járda mellett. Azért sem láthattam, mert eltakarták a kefekötő, a felesége, a kocsis, meg a bámészkodók. Csak elmondom, hogy a kefekötő felesége olyan kövér volt, hogy a hátsója nagyobb volt a lóénál! (Itt elnevette magát Erzsébet asszony ‒ majd hirtelen, mint aki megfeledkezett magáról ‒, szomorú tekintettel folytatta!)
Fiacskám! A lovacska ott feküdt és én meg odamentem, hogy megsimogassam. A szeme nyitva volt és amint bele tekintettem, rémületet láttam benne! Soha nem felejtem el azt a fehérbeforduló szemet, amely oly sokszor szeretettel pislogott rám, nagy szempilláival!
Olyan zokogás vett rajtam erőt, hogy ennyire talán anyám sírjánál sem zokogtam! Úgy éreztem, hogy senkim sem maradt már ezen a világon, senki, aki engem szeretne! Vigasztalhatatlan voltam, pedig a kefekötőék mindent megtettek, hogy eltereljék a figyelmemet. Behívtak magukhoz, étellel és itallal kínáltak. Én meg mindvégig szorongattam a kezemben a cukorkát, amely közben megolvadt.
(folyt.)
(Kép: Erzsébet asszony mesélés közben.)
