5. A küzdelmek éjszakája
.jpg)
Nagyon gyenge voltam még, szívem kimerült, folyton hőemelkedéseim voltak, az EKG és a vérképem nem volt rendben, de pihenésre nem volt többé lehetőségem. Anyósom feljött 5 napra segíteni, de az az 5 nap hamarjában elmúlt, férjem szabadsága is és én ott álltam minden segítség nélkül.
Kisfiam volt férjem mellett a támaszom. Mindent meg tudtam osztani vele, sokkal értelmesebb volt koránál (már 5 évesen folyékonyan olvasott) és fogékony a jóra. Mivel minden bolt közelünkben volt, le tudtam őt küldeni apróbb vásárlásokra. Főzni nem bírtam, fizikai erőnlétem miatt sem, de időm végképpen nem volt rá. Ma sem értem, hogyan bírtam örökös tevékenységben, betegen fent maradni. Naponta ötszöri torna 20 percen át – és valósággá vált az ÁLOM. Bekövetkeztek nagymama prófétikus szavai.
Befizettünk az iskolai étkezdébe és Bence minden nap elhozta éthordóban az ebédet. Iskola után játszott és foglalkozott kishúgával, nagyon szerette.
A naponkénti ötszöri tornáztatás pelenkázással-etetéssel és sétáltatással együtt aprócska időt se hagyott számomra. A tornát soha nem hagytam el, akkor sem, ha már alig álltam a lábamon – Sárika sírt – és nekem is hullottak vele a könnyeim, mert tudtam, hogy a torna fájdalmas számára. Napközben nyomokban elég jól aludt, de éjszakánként alig. Így felváltva ringattuk férjemmel, gyakran úgy, hogy a kocsiba tettük és lábunkkal tologattuk, vagy karunkra véve sétálgattunk vele. Egy éven át nem volt egyetlen nyugodt éjjelünk sem: csak olykor-olykor, órányira aludtunk.
Folyamatos időközönként fel kellett vinni a Szabadság hegyre vizsgálatra. Gyermekorvosnő barátnőm a következőre figyelmeztetett:
– Ez a baba szörnyűségeken ment keresztül. Mindent meg kell tennetek azért, hogy megnyugtassátok a kicsi idegrendszerét. Soha ne törődjetek azzal, ki mit tanácsol, kényeztessétek amennyire csak lehet. Ki kell hevernie, amit átélt.
Gyakran elmondta a következőket:
– Klári, soha ne kényszerítsetek rá semmit az élete folyamán.
Különösen ügyeljetek arra, hogy ha pályát választ – bármi legyen is –, abban segítsétek. Ne akadályozzátok meg, fontos hogy tegye azt, amit szeret, amit választott! Ezt sose felejtsétek el! Ha pedig fél valamitől, akkor oda ne vigyétek. Ezt a babát később is kímélnetek kell. Mivel ezeket sokszor elmondta, örökre belém vésődött.
Egy barátnőm felhívott és elmondta, hogy beszélt a gyógypedagógus ismerősével, elküldi őt hozzánk. Ismertem őt, el is jött, megnézte Sárát. Nekem ugyan nem mondott semmit róla, de barátnőmnek igen, aki visszamondta a véleményét, miszerint 'babócát' a teljes bénulás veszélye fenyegeti, 1-2 éven belül.
Álltam a telefonkagylóval a kezemben. Az emberek gyakran nem gondolják át szavaik súlyát…
Amikor etettem őt a cumisüvegből, néztem, gyönyörködtem benne – közben láttam, mennyire feszesek kicsi kezei, görcsösen fog meg mindent, én meg imádkoztam:
Ó Istenem, csak őt ne, inkább engem! Ne ezt az ártatlan kicsi gyermeket, én átvállalom – majd hozzátettem:
Bárhogyan alakul, bármi lesz is ővele, mindig szeretni fogom, talán még inkább, még jobban!
Törekedtem a kicsi előtt semmit sem kimutatni, ne lássa szomorúságomat, könnyeimet. Végig gondolni is borzalmas volt nekem, mit szenvedhetett a méhemben, hónapokon át fulladt és utána a halál állapota, és a többi, elszakítva tőlem, aki talán szeretetemmel sokat tudtam volna neki segíteni. Így kitépni egy babát az anyaméhből – brutálisnak találtam. Tudtam, hogy az orvosok megtettek mindent, hogy másképp nem is tehettek, én mégis-mégis átéltem, amit az én szegény kicsikém. Az fájt a legjobban, amit ő szenvedett el. A magamé egészen háttérbe szorult és egyáltalán nem érdekelt, velem mi lesz. Majd újabb álmot láttam:
Egy kicsi lányka szépen rollerozott az utcán, apró kockás szoknyája libegett, térdig érő fehér zokni volt a lábán. Ép volt és mosolygott.
Tudtam, hogy ez az én kislányom. Fellélegeztem. Ezután megújult bizalommal hittem.
Teltek a hetek és aztán Sárika kezdte megkedvelni a tornákat. Hamar megfogta a tárgyakat és egyre kevésbé volt görcsös a fogása. Korán megfordult, kúszott, majd felült, nem volt még 9 hónapos, amikor felállt. Majdnem azonnal elkezdett járni is.
Meghívtuk Zsurovits doktornőt, nézze meg a kicsit. Amikor mindezt látta, ezeket mondta:
Megdöbbentő esettel állok szemben. Itt orvosilag csoda történt. Nem tudom letagadni. Erre semmilyen remény nem volt!
Sára 9 hónaposan elkezdett tipegni. Vittük fel K. Máriához aki leguggolt, kitárta karjait és hívogatta:
Gyere hozzám, gyere ide! – és a kicsi ment. A doktornő arca piros lett, könnyes szemmel nézte és nevetve karjába kapta.
– Kedves anyuka, nem hittem volna, hogy ez megtörténik! Attól tartottunk, hogy spiccelve kezd majd járni és akkor sajnos…, de tökéletesen jár, talpán van, gyönyörű a mozgása!
– Doktornő, köszönjük a segítségét, köszönjük amit tett!
– Ezt ne nekem köszönjék meg! Ezt kedves anyuka, maga csinálta végig. Tudja hány szülőnek mondjuk el mit kell tenniük és elfáradnak, nem végzik el a gyakorlatokat, mivel sír a baba és nem akarnak neki fájdalmat okozni. Higgye el, ez nem rajtam múlott, én köszönöm meg magának anyuka! Gratulálok! De még van Valaki, akinek ezt meg lehet köszönni! – és felfelé intett. (folyt.köv!)
