A hideg kávé (III. fejezet)
A két szülő szinte szédült a sokktól, sem erejük, sem idejük nem volt ahhoz, hogy jól szájon teremtsék a lányukat. Mindketten úgy tekintgettek egy- másra, mintha szólni akarnának, de nem jött ki hang a torkukon. Az asszony azért hallgatott, mert szégyellte magát, az ember meg azért, mert olyan keserűség vett rajta erőt, hogy szólni sem volt ereje. Erős, szelíd és jóságos ember volt, aki a fájdalmait mindig magába fojtotta. Most is így volt.
Valójában azt se tudták, hogy hova ment a hőn szeretett kicsi lányuk, mert ez a "Solt" a város túlfelén lakott egyedül valami örökölt panelben, az anyja ugyanis egy éve meghalt. Valójában egy jóravaló, jókiállású fiú volt, aki elnyerte az apa bizalmát is. A neve, csak gyerekkori becézése volt a Zsoltnak, és még főiskolás volt amikor a lányuk bemutatta nekik. De azt, hogy az ő kislányuk ilyen könnyen félredobja a jó nevelést, a hitét, meg a tisztaságát, azt soha nem hitték volna. Az anya persze többet tudott a lányáról...
Két hete, még nagy dínom-dánommal ünnepelték a 18. születésnapját. Az ünnepi szentmisén még mindannyian Solttal együtt voltak.
Az anya nem mert a férje szeme elé kerülni, akinek olyan volt a tekintete, amitől a leginkább irtózott. Ha az apa nagy késéssel lejött a reggelihez, a felesége azonnal kiment az udvarra megetetni a tyúkokat. Más állatuk nem is volt, még kutyájuk se. Volt egy kis megtakarított pénzük és úgy tervezték, hogy szépen csendben töltik nyugdíjas éveiket, kiházasítva a lányukat nagy-nagy tisztességgel.
A lányuk nélkül azonban nemcsak minden üres lett, de mintha az idő is lassabban telt volna számukra. Két hét múlva az apát be kellett vitetni a kórházba, mert akkora fájdalmai voltak. Kiújult a prosztatagyulladása, az asszony rosszat sejtett, de az orvosok megnyugtatták, hogy nincs rákja.
A lányukat értesíteni sem tudták (ó pedig mennyire szerette mindig az apját). Sehogy sem értették, hogy miként vadult el ennyire, látszólag egyik napról a másikra.
(Folytatás holnap!)
