A Szent Halál
Az 1886. Kisasszony napján a Szent Szűz súlyos betegséggel látogatta meg hű gyermekét.
Régi heves térd fájdalmaihoz, fájdalmas szivbaj lés asztma-rohamok is társultak. Novemberre azonban annyira javult az állapota, hogy éves lelkigyakorlatait az anyaházban végezhette.
Ez volt utolsó látogatása a Bac-utcában.
Magas kora és gyöngesége dacára semmi kivételezést nem fogadott el.
Versenyt térdelt a fiatalokkal, részt vett minden közös gyakorlaton. Egy napon ellátogatott a a szeminár-nővérek közös lelkigyakorlatára. A terem végében két régi kép volt fölfüggesztve, még 1835-ben készültek. Az egyiken szent Vince szívének-, a másikon a Szeplőtelen Szűz 1830-as megjelenését ábrázolta.
Egyedül képzelvén magát, a két kép előtt hosszas elmélkedésbe merült. A drága emlékek hatása alatt az arcát a megdicsőültek fénye övezte.
Elragadtatásából csak akkor tért magához, mikor az őt figyelő nővérek bámulattal fölkiáltottak: "Ó, ez az a nővér, aki látta a Szent Szüzet!" – "Ó, önöknek van látomásuk nővérem!" – szólt kissé zavartan az öreg Katalin, és igyekezett mihamarabb eltűnni a szemük elől. 
Tiszteletreméltó nővérük ereje azonban nap-nap után hanyatlott. Végre fölvirradt december 31-e.
Akik földi életükben még sok időt vélnek maguk előtt, azok közömbös pillantást vetnek a fölkelő Napra. Hol unalmasnak, hol meg sietősnek tartják a járását. De nem úgy az, aki biztosan tudja, hogy életének utolsó napjára ébredt. Katalin nővér ujjongva üdvözölte a hajnalt.
A nővérek aggódva állták körül a drága beteg ágyát. Az előre látható közeli válás fájón sebezte a szíveket. Csupán Katalin nővér lelke úszott örömmámorban. A viszontlátás boldog előérzete természetfölötti nyugalmat és ünnepi hangulatot kölcsönzött neki. LeírhatatIan áhítattal fogadta a Szent Útravalót. Lelke légkörét a nyugodt béke olajágának illata töltötte be.
Katalin kérésére 63 fohász osztottak ki egymás közt a nővérek, melyeket halálakor sorra elmondtak.
December 31-e vasárnapra esett; másnap új esztendő ünnepe volt, tehát a gyermekek közül kevesen voltak az intézetben. A haldokló kívánságára nővértársai helyettesítették őket és fönnhangon imádkozták a Szeplőtelen Fogantatás litániáját.
Ennek végeztével az összesereglett nővérek legnagyobb épülésére, mennyei áhítattal megújította szent fogadalmait. Majd Csodáséremmel telt apró csomagokat osztott ki a körülállók között. Az ünnepi csöndet egyik jó öreg nővér szegte meg. Esdve fordult a haldoklóhoz : .Kedves Nővérem. hát ön elmegy anélkül, hogy nekem a Szent Szűzről csak egy szót is szólott volna? '"
Katalin nővér összeszedvén minden erejét, így felelt: Nekem nem szabad beszélnem, ez Chevalier atya feladata! - Kis vártatva folytatta: "A szent Szűznek szomorúságot okoz, hogy a kincset, melyet a Szeplőtelen Fogantatás által e társulatra ruházott, nem becsülik eléggé. Nem igyekeznek a kegyelmi hasznot kiaknázni; különösen pedig, hogy nem jól imádkozzák a szentolvasót! - Azután a jelenés kápolnájára irányította gondolatait, s így szólt: A Szeplőtelen Szűz megígérte, hogy minden egyes alkalommal különös kegyelemben részesíti azokat, akik abban a kápolnában imádkoznak. Különösen pedig gyarapítja bennük a tisztaságot: a szív-, lélek- és akarat tisztaságát. Ebben rejlik ugyanis a tiszta szeretet. " 
A Csodésérem kiváltságoltjának arcán a félelemnek vagy szenvedésnek nyoma sem volt.
Este hét órakor édes álomba merült, és minden halálküzdelem vagy fájdalom legkisebb jele nélkül csöndesen átszenderült a boldog örök életbe. 'Bár mindnyájan figyelték, az utolsó sóhaját alig vették észre.
Még sohasem láttam ilyen édes, szent halált! – állította Dufes nővér.
