Szent Kalkuttai Teréz anya szomorúsága és öröme
Megdöbbentő történetről tett tanúságot az amerikai George Rutler atya a New York-i Szent Ágnes-templom 1989-es évi nagypénteki prédikációjában. Mint elmesélte, egy alkalommal Teréz anyánál, a Szeretet Misszionáriusainak mutatott be Szentmisét ezernyi hívő jelenlétében. A liturgiát követő reggeli után, elbeszélgethetett egy kicsit Szent Kalkuttai Terézzel (2016. 09. 4-én szentté avatta a pápa). George atya egyszer csak váratlanul, megkérdezte az anyától: „Ön szerint napjainkban mi a legnagyobb baj a világon?”
Legtöbben bizonyára azt feltételeznék, hogy Teréz anya az éhséget, a leprát, a járványokat, a családok széthullását, az abortuszt, a tudatos ateizmust, a gazdasági válságot, a nukleáris fenyegetést, vagy valami más effélét tekint a legnagyobb gondnak. Kalkuttai Teréz azonban minden gondolkodás nélkül, egészen mást válaszolt: „Bármerre járok a világban, az szomorít el leginkább, hogy látom amint az emberek az Oltáriszentséget kezükbe fogadják.”
Teréz anya és nővérei, az Egyház hitével vallják az Úr Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentség legapróbb morzsájában is, és tántoríthatatlanok az Eucharisztikus Krisztust megillető imádásban: ebből következően valamennyi nővér csak az ajkára fogadja az Oltáriszentséget az egész világon. Kalkuttai Teréz anya mindig az Eucharisztiából élt, testében és lelkében egyaránt a szent színekben rejtező Istenség iránti vágyakozás hatotta át. Meggyőződése volt, hogy gyermekkori első Szentáldozása lobbantotta föl benne a lélekmentés életreszóló vágyát, és az Eucharisztia napi vétele teszi képessé, hogy missziós küldetését végre is hajthassa. Nővéreinek, mindig azt tanította, hogy a kenyér és a bor színében ugyanazt a Krisztust találják meg, akit szolgálnak a szegények legszegényebbjeiben (vö. Mt 25,40), és Akiből erejüket meríthetik.
Legendássá vált, hogy amikor Teréz anya és nővérei számára kilátástalanná fokozódott a szolgálat, Kalkutta Szentje sohasem kurtította meg az imádság idejét, sőt inkább növelte a szentségimádásra szánt időt – s ekkor csodálatos módon a nővérek ereje mindig megsokszorozódott, s a látszólagos időveszteség ellenére is mindent megfelelően el tudtak végezni időben, szeretettel és mosolyogva.
Számára a nővérek bárhol való megtelepedésének mindenkori alapfeltétele volt, hogy a rendház kápolnájában velük lehessen az Eucharisztikus Krisztus. Amikor a jemeni hatóságok nővéreket kértek Teréz anyától, kategorikus választ kaptak: „Legfontosabb feltételem, hogy legyen velük egy katolikus pap. Nem tudunk dolgozni ugyanis anélkül, hogy ne kapnánk meg minden reggel a Szentáldozást. Ennek hiánya annyit jelentene, mint Krisztus nélkül élni.” Miután biztosították számára mindezt, kitörő örömmel írta: „A kereszténység hatszáz éves távolléte után – ahol eddig egyetlen pap, egyetlen mise és szentségkiszolgáltatás sem volt – most újra Szentmisét fognak bemutatni!” Teréz anya számára az Eucharisztia a földi élet legnagyobb boldogsága, az Úr valóságos jelenléte pedig az Élő Evangélium, amelyet el kell vinni az egész világra.
1986. május 28-án, első magyarországi látogatásakor Teréz anya a következő szavakat intézte a Budapesti Központi Szeminárium papnövendékeihez: „Ó milyen szentté kell válnotok, hogy az Ő helyét foglalhassátok el, és Őt képviselhessétek a világban. (...) Mert a pap életszentsége Jézus élő jelenlétét hordozza. Amikor a Keresztre nézünk, láthatjuk mennyire szeretett bennünket. Ha pedig a tabernákulumra nézünk láthatjuk, hogy most is mennyire szeret bennünket.”
Az Eucharisztikus Krisztusról Teréz anya egyszerűen csak úgy beszélt a rendházakban, hogy Ő a „ház Ura”. A betérő vendégeket a nővérek előbb mindig az Úrhoz vezetik köszöntésre. A Szeretet Misszionáriusainak a napirendjében pedig elengedhetetlenül szükséges a szentségimádási óra.
Teréz anya szentként fejezte be földi életét és lépett az örök Atya házába. A kórházban gyönyörűséges ajándékként fogadta, hogy kérését meghallgatva, ágya közelében Tabernákulumot helyeztek el, hogy az Úr vele lehessen. A Szent Vér egy-egy cseppje, amit az utolsó időkben, küszködő légzésével még magához vehetett, valósággal elöntötte szívét örömmel és békével, és nem egyszer látványos állapotbeli javulást is eredményezett. A szentáldozás tartotta életben a földön, ez tette a sötétségben Krisztus világosságává, és vezette el az örök üdvösség ragyogó mennyei boldogságára.
„Nem tudom, kinek nagyobb a szomjúsága, az Övé, vagy az enyém Iránta” – szólt vallomása, amely a halálos ágyon egészen beteljesedett. Kalkuttai Teréz anyát a Legméltóságosabb Oltáriszentségnek való teljes önátadás emelte az oltár magasára. (Fülep Dániel írása nyomán.) 
A megtévesztő szellem és a megtéveszthető ember 1



Van egy nap, amikor félretesszük a programokat, a címkéket, a neveket — és egyszerűen csak együtt állunk Isten elé.
Nagyon fontos, hogy a titok és a hódolat iránti érzéket újra felébresszük. XVI. Benedek pápa a Sacramentum caritatis kezdetű apostoli buzdításában a szentáldozással kapcsolatosan maga mondja: „Magunkhoz venni a szent Eucharisztiát azt jelenti, hogy önmagunkat az imádás állapotába helyezzük Aziránt, Akit magunkhoz veszünk.” (Nr. 66.) 

Az általános érv e gyakorlat mellett – amely szerint a kézbeáldozásnak e modern módja az ókeresztény gyakorlatot követi – (jóllehet) a rendelkezésre álló patrisztikus bizonyítékok alapján teljesen igazolhatatlan. (Részletesen tudósít erről
A kézbeáldozás lehetősége direkt módon gyengíti az Eucharisztia szentségébe (különösen is a valóságos jelenlétbe) és az egyházi rend szentségébe (különösen is a pap és az Oltáriszentség egyedülálló kapcsolatába) vetett hitet. 
világra vágyunk, akkor a szabad akarat dicsőséges ajándékát utasítjuk vissza, és Istentől így nem több, hanem kevesebb szeretetet kérünk.



Mindez annak kifejezése, hogy egyszerűen tudjuk: Isten előtt vagyunk ilyenkor, Ő éltet minket, és mi ezt nem érdemeltük ki – fejtette ki a kardinális az amerikai, spanyol nyelvű ACI Prensának. Szerinte a térden állva való, nyelvre áldozás Isten imádásának jele, amit a mindennapi liturgikus gyakorlatban helyre kell állítani. „Úgy vélem, az egész Egyház számára szükséges, hogy térden állva vegyük magunkhoz az Eucharisztiát” – szögezte le az Istentiszteleti Kongregáció prefektusa.
Ezért disszonáns, ha a kezünket nyújtva fogadjuk a Szentostyát. Ezért nem mindegy, hogy állva vagy térdelve áldozunk, hiszen mind e jelek mélyebb jelentéssel bírnak. Ahova el kell jutnunk, az az embernek eme elmélyült magatartása, aki Isten előtt földre veti magát, és ez az, amit a pápa akar.”


Abban a korban, amikor a szentáldozást csak nyelvre szolgáltatták ki, sőt még hófehér terítőt és áldoztató tálcát is alkalmaztak, XI. Piusz pápa mégis a következő szigorú utasítás kiadását rendelte el: "Az Eucharisztia szentségének kezelésében különös éberséggel kell ügyelni arra, hogy a konszekrált ostyák morzsái ne vesszenek el, mivel minden egyes morzsában jelen van Krisztus teljes Teste. Ennél fogva a legnagyobb gondossággal biztosítsák, hogy az Ostyáról ne törhessenek le könnyedén darabkák, és ne essenek a földre, ahol – micsoda borzalmas gondolat! – összevegyülnének a piszokkal és lábbal taposnák őket": ( A Szentségi Fegyelmi Kongregáció instrukciója, 1929. március 26.: AAS 21 /1929/ 635)


Boldog voltam, hogy az egyház tagja leszek, hogy végre megtaláltam az igazságot és minden öröm forrását. El sem tudtam képzelni, hogy valaha alábbhagyhat a hit iránti lelkesedésem – folytatja az ötgyermekes konvertita. – Aztán kiderült, hogy igazuk van. Voltak helyzetek, amik elvették a kedvemet a hit dolgaitól, sőt egyes pillanatokban annyira el voltam keseredve, hogy mélyen meg tudtam érteni azokat, akik elfordulnak az egyháztól.

A görög és a keleti szír egyházakban már a VI. században elő volt írva a szentáldozás előtt a háromszoros leborulás. (Vö. 

Tudtam, hogy az elkövetett rosszat meg kell bánni, de magamban, Jézusnak ezt már megtettem, ezért úgy véltem, fölösleges a pap előtt elismételnem. Amikor azonban meghallottam a saját hangomat, amint kimondtam mindent egy másik ember előtt, annak olyan ereje volt, ami minden elképzelésemet felülmúlta. Zokogva soroltam a bűneimet. S amikor a pap Isten nevében kimondta, hogy a bűneim meg vannak bocsátva – nos, el nem tudtam volna képzelni, hogy ez ennyire megrendítő hatással lesz rám. Kábultan jöttem ki a gyóntatószékből, és beültem egy padba az üres templomban. Tudtam, hogy az életem immár örökre megváltozott.
Annak tudatában, hogy milyen nagy jelentőséggel bír a szentáldozás pillanata, az Egyház kétezer éves történelme során mindig igyekezett megtalálni a megfelelő rituális formát, amellyel a lehető legtökéletesebben fejezheti ki hitét, szeretetét, tiszteletét. Ez mutatkozott meg akkor, amikor az Egyház egy szerves fejlődés során, legkésőbb a VI. századtól fogva elkezdte az eucharisztikus szent színeket közvetlenül a hívek szájába helyezni (monasztikus környezetben, pl. Szent Kolumbán kolostorában). Ezt bizonyítja
II. János Pál pápa is hangsúlyozta az eucharisztikus Kenyér iránti tisztelet külső kifejezési formáinak szükségességét: " Bár a 'lakoma' természetes családiasságot sugall, az Egyház sohasem engedett a bizalmaskodó 'közvetlenség' kísértésének, mert nem feledkezett meg arról, hogy Jegyes az ő Ura. /.../ Az eucharisztikus lakoma valóban szent lakoma, melyben egyszerű lelkek mögött Isten szentsége elrejtőzik. /.../ A Kenyér, mely megtöretik oltárainkon /.../ az angyalok kenyere, melyhez csak az evangéliumi százados alázatával szabad közeledni". (Ecclesia de Eucharistia enciklika, 48. p.)
A Magyar Országgyűlés emléknappá nyilvánította március 27-ét, II. Rákóczi Ferenc Erdély és Magyarország fejedelmének, a Rákóczi-szabadságharc vezetőjének születésnapját. 
Kedves Olvasóim! Aki a sátán és a démonok világát tagadja, az még megközelítőleg sem lesz képes felismerni nemhogy az Antikrisztust, de még mai szálláscsinálóinak csalárdságait sem. Márpedig történelmi méretű küzdelem folyik külön-külön valamennyi lélekért, s ebből a harcból mindenkinek részt kell vállalnia. Az ember rövid életének tétje kimondhatatlan: bizalommal megvívni a ,,jó harcot” (1Tim 1,18), s így elérni önmaga és embertársainak örök boldogságát.






Az interjút 2010. december 24-én hozták nyilvánosságra. Ebben elhangzott az a rendelet, miszerint XVI. Benedek pápa szentmiséin az áldoztató papok a Szentostyát csak nyelvre adhatják. Addig csak a pápánál áldozók fogadták a szentostyát térdelve és nyelvre.
A II. Vatikáni Zsinat utáni liturgia-reform –
A bíboros elmondta, hogy a pápa arra szólította fel kongregációját, hogy támogassa a megújulást a II. Vatikáni Zsinat szellemében, az Egyház hagyományával összhangban, anélkül, hogy a zsinati normákról megfeledkezne, mely előírja, hogy újításokat csak akkor szabad bevezetni, ha annak haszna az Egyház számára biztosított. Az új normákat minden esetben a már meglévő normákból kell szervesen eredeztetni. … Ehhez jön a különböző liturgikus ünnepeket bevezető szövegek revíziója. A Canizares Llovera bíboros által kívánt „új liturgikus mozgalom” feladata a liturgia szépségének újra felfedezése is.
A népszerű blogszerző, ötgyermekes családanya, így meséli megtérésnek történetét: Az élet értelmének kérdésében sohasem tudtam közös nevezőre jutni ateista ismerőseimmel, akik úgy vélték, az életben rengeteg értelmes cél van annak ellenére, hogy az ember nem több, mint kémiai folyamatok összessége. Ezt a gondolatmenetet sohasem tudtam megérteni, sőt intellektuálisan hazugnak tartottam.
Ám mivel erkölcsi felfogásunk egyezett, Joe bizarr világnézete nem okozott problémát. 2003-ban megesküdtünk a házasságkötőben. Azt hittük, közös életünk gondtalanul folytatódik tovább. Ám hamarosan megtudtam, hogy várandós vagyok, s ezzel minden megváltozott.
Ádám és Éva bűnbeesése előtt az emberpár ruhátlanul járt-kelt.... tiszták voltak az érzések és a gondolatok. A bűnbeesés után eltakarták magukat. Azóta az emberek az eredendő bűn állapotában születtek.
![almas[10] (1).jpg](https://m.blog.hu/sz/szeretetlang/image//almas%5B10%5D%20(1).jpg)

„Mária igenje Krisztus igenjét vetítette előre, amikor a világba jött. Mária válasza az angyalnak tovább folytatódik az Egyházban, amely arra hivatott, hogy Krisztust megjelenítse a történelemben, készséggel kínálva fel szolgálatát, hogy Isten továbbra is meglátogathassa az emberiséget az ő kegyelmével” – mondta XVI. Benedek pápa.



Forrásként tbk.: „Szent Anna csodálatos foganása” c. kiadvány (Nyíregyháza, 2014. Örökségünk könyvkiadó Kft.) - Horváth Mária szerkesztésében.

Ki veheti magához az Oltáriszentséget? Minden katolikus hívő, aki hiszi (őszintén hinni akarja), hogy az Eucharisztia Jézus Krisztus valóságos Teste és Vére, akinek súlyos bűn nem terheli a lelkét (vagyis a kegyelem állapotában van), megtartotta a legalább egy órás szentségi böjtöt, teljes szentmisén vett részt (kivéve, ha ebben korlátozva van). Akinek tehát súlyos bűne van, köteles előbb meggyónni, és csak ezt követően járulhat az Úr asztalához (áldozhat)!
Az Egyház, Krisztus titokzatos Teste! Példáink a szentek, akik a Szentlélek életét sugározzák ki Krisztus Testébe. A Szentlélek pedig azt akarja, hogy Krisztus látható Teste eleven maradjon az igazságban és szentségben. Ezt teszi Ő kétezer éve; ezt hívják Katolikus Egyháznak. Az, hogy ezek az elemek annyira szoros kapcsolatban vannak az apostoli hitvallással ‒ „hiszek a Szentlélekben, hiszem a szent, katolikus Anyaszentegyházat, a szentek közösségét” ‒, nem véletlen. 



A Szentségek felvétele után, Kimberly ‒ az én feleségem ‒ olyan lett, mint aki súlyos láncoktól szabadult! Könnyed volt és mosolygós, szívesen fogta a kezem és tele volt tettrekészséggel. Újra együtt voltunk!

A Föld most olyan, mint a tűzhányó, amely ha kirobban, pokoli füstjével, visszahulló lávájával fojtogat, öl, vakít. Forr a gyűlölet krátere, gyilkos, kénes hamuja szürkévé, színtelenné akarja tenni a Mennyei Atya által Isten képére és hasonlatosságára teremtett lelkeket.” (II/100) (Folyt.) (Források az I. részben!) 





Nem mondtam meg neki, de én már tudtam, ki számára a favoritom. Két évvel korábban, nemsokkal azután, hogy katolikus lettem, részt vettem a Katolikus Tudósok Egyesületének egyik konferenciáján, ott ismerkedtem meg Germain Grisezzel, az ismert teológussal. A szombat esti díszvacsorán mellette és a felesége, Jeanette mellett ültem. Elmeséltem nekik a megtérésem összes izgalmát s azt is, mennyire fáj a szívem, hogy Kimberly ellenáll.
Ők mesélni kezdtek 




Az egyházi hagyo-mány a következő módokat ismeri el az Eucharisztiára való fölkészülésre:
„Azért, mert 


Elrepültem Kaliforniába, ahol a Catholic Answers által szervezett országos hitvédelmi konferencián tartottam előadást. Az ott lévők közül sokan hallották a szalagot, és mind Kimberlyről érdeklődtek. Az előadásom befejeztével föltett első kérdés valahogy így hangzott:
Elmeséltem neki, hogy a konferencia résztvevői mind hallották a szalagot, és mennyire kíváncsiak, hogyan gondolkodik most. Megkérdeztem, van-e valami amit el akar mondani? ‒ Arra azonban amit válaszolt, aligha számítottam. 
Azt mondhatná erre valaki: Nem is azért nem hisszük, mert Istent nem tartjuk elég hatalmasnak, hogy ezt a csodát is művelje, hanem mert még Jézus csodatevő alakjának szemmel tartásá-val is úgy érezzük, hogy ez a csoda valahogy kiütköznék a jézusi stílusból.
Hol történik ez kifejezőbben, stílusosabban, mint az Eucharisztiában? Jézus végcélja, hogy az emberek kenyere legyen. (Jn 6,35.) Hol és hogyan lehetne jobban az, mint az áldozás magasztos aktusában? A megváltásnak végső célja, hogy az embert Istenhez felemelje s Istennel egyesítse: el lehet-e képzelni jelesebb, igazabb, fönségesebb egyesülést és Istenhez-emelkedést, mint az eucharisztikus áldozatot és áldozati lakomát?
és kötelességgel!

Krisztus maga, határozottan a hit kötelességére utal eucha-risztikus kijelentéseivel. A „kemény beszédet” emlegető és zúgolódó zsidók hitetlenke-dését az ismert szavakkal rója meg: „Ez titeket megbotrá-koztat? Hátha majd látjátok az Emberfiát felmenni oda, ahol azelőtt volt? A szellem az, ami éltet, a test nem használ sem-mit; az igék, melyeket én szólottam nektek, azok szellem és élet. De vannak közületek némelyek, akik nem hisznek”. (Jn 6,62 kk.) Vagyis: az érzéki gondolkodás nem képes hívő lélekkel meghajolni Jézus kijelentései előtt: csak aki hisz Benne, az hisz akadály nélkül szavainak.
1987. augusztus 7 -én megszületett harmadik gyermekünk, egy gyönyörű kislány. Ez a baba élő jelképe volt az imádság erejének, és tanúskodott a nagy fájdalmak és küzdelmek közepette is megingathatatlan szeretetünkről.
Végül a Monsignor egy „Amen”-nel fejezte be a könyörgést, és belőlem is kitört az amen! Egyszerűen nem tudtam magamban tartani. (A presbiteriánusoknál nem szokás!)

véletlenül hallottam, amikor az Üdvözlégyet mondta egy barátjával.
értettem, de a magányosságunk gyötrelmei emlékeztettek a reformáció okozta szakadások szomorúságára és fájdalmaira. És ez elgondolkodtatott, hiszen nap nap után határozottan éreztük, micsoda dúltság jellemzi a családokat a reformáció óta. És magunk is megéltük, mennyire fájdalmas az egység hiánya.
Hogy a mai materiális irányú gondolkodásnak különösen nehéz meghajolnia az Eucharisztia tételei előtt, szinte eleve adott dolog. Megszoktuk, hogy csak azt tekintsük „reálisnak”, ami a mindennapi élet és tapasztalás köré-hez tartozik. Az Istennek mint személyes vég oknak s végső világmagyarázatnak hite sokkal szembeszökőbb, mint az Eucharisztia tanának történeti igazolása, mégis tömérdek ember van, aki még a személyes Isten hitében is ingadozik. Jellemzőképpen még azok sorában is akad éppen elég ilyen gyakorlati ateista, akik nyugodt gondolkodásukban kénytelenek meghajolni az istenérvek bizonyító ereje előtt. Ami nem illik bele a külső s hétköznapi dolgok sorába, azt sokan legjobb esetben csak amúgy elméletileg tartják igaznak s alattomban esetleg akaratuk ellenére is kételkednek vagy legfeljebb ingadozva és bizonytalanul hisznek benne. Ugyanígy van elég sok keresztény Jézus istenségének hitével is.

amelyet Scottnak okoztam, amikor csöndben megkértem, hogy a gyermek megszületésekor tegye meg az előkészületeket
Apám szavai nagy hatással voltak rám! Olyan érzésem volt, mint amikor gyermekkoromban megfogta a kezemet.
Hasonlóképp tanúskodik az Ősegyház hitéről és értelmezéséről valamennyi őskori keresztény liturgia (szertartás). A legrégibb szertartáskönyv („Constitutiones Apostolorum”) vagy a jeruzsálemi úgynevezett Szent Jakab-liturgia, az alexandriai, az ősrégi római, melynek I. Szent Incze pápa szerint maga Szent Péter apostol vetette meg alapját, a milánói, a kopt, az örmény, a szír-káld, a konstantinápolyi, később a gót-gall, a frank, a mozarab szertartáskönyvek: mind csupa megható megnyilvánulásait tartalmazzák az őskeresztények egyező hitének, akik mind szóról-szóra értelmezték Jézus ünnepélyes kijelentéseit s hittek abban, hogy Jézus az Oltáriszentségben valóban jelen van.


És Scott sem lett volna annyira magányos, ha mellette vagyok, de nem tudtam és nem is akartam könnyíteni rajta, elvégre ő döntött így, és nyögte a következményeit.
”Ez csak a te katolikus Bibliádban van így, Scott!” ‒ állítottam. Erre ő kinyitotta az én Bibliámat, és valóban benne volt, melyet emlékeim szerint addig sose olvastam.

Kétségtelen, hogy Jézus egyiket sem alkalmazhatta magára, s nem lehet képtelenebb dolgot képzelni, minthogy Jézus így beszéljen: „aki nem gyűlöl és nem gyilkol meg engem, az nem nyeri el az örök boldogságot”. Jézus tehát ezeket a szavakat nem használhatta képle-tes értelemben, mert az egészen határozott és mindenképp lehetet-len jelentéssel bírt volna; tehát csakis szó szerinti értelemben használhatta e szavakat.
Mi értelme volna ennek a nyomatékos hivatkozásnak a hit kötelességére, ha Jézus csak valahogyan átvitt értelemben volna a mi lelkünk kenyere és táplá-léka? Hiszen oda semmi különös hit, semmi lelki erőfeszítés nem kell! Minek művelte akkor közvetlenül előtte a két legfeltűnőbb csodát, mellyel az elemek feletti uralmát igazolta? S minek hivatkozik az ő feltétlen igazmondására és csodái-ra? És minek korholta a zsidókat, hogy nem tudnak felülemelkedni a kicsinyes és földi gondolkodásmód fölé?
”Rettenetesen nehéz meglátni ebben az isteni szeretetet, de el tudom képzelni, hogy így van ‒ mondtam. Be kellett vallanom, hogy magamtól tényleg rá se néztem volna a Katolikus Egyházra. Csak ne várd tőlem, hogy rohanjak tanúságot tenni, ha katolizálnék” ‒ tettem hozzá.


Emlékezzünk és emlékeztessünk

Ismeretes, hogy az evangéliumban főleg két részlet bizonyítja az Oltáriszentség tanát. Egyik, ahol Jézus megígéri az Oltáriszentséget, a másik pedig, ahol Jézus megadja, létesíti. Az első a János-evangélium 6. fejezetében, a másik az utolsó vacsora leírásában. A lényeg a következő:
Ebben a kafarnaumi beszédben az Úr Jézus hatszor egymásután mindenféle alakban erősíti, hogy ő a saját testét és vérét valóságos eledel és italként fogja nekünk hagyni, amelyet enni és inni kell, hogy örök életünk legyen. Elmondja állító és tagadó módon, feltételes és egyenes alakban, s végül még egyszer utal a csodáira, arra, hogy ő mindenható, s hogy az ő szavait nem kritizálni, nem emberi kicsinységgel latolgatni kell, hanem egyszerűen és teljességgel el kell hinni, mert különben nem lesz bennünk élet. Lehet-e ennél világosabb beszéd?

Miután új lakhelyünkre beköltöztünk és szereztünk néhány új barátot a környéken, Kimberlyvel kezdtük szembetalálni magunkat egy merev katolikus-ellenes fajtával, a katolikusokból lett fundamentalistákkal. Ilyenekkel korábban egyikünknek sem volt dolga. A katolikus-ellenes protestánsoktól eltérően, akik csupán azt élvezik, ha éles biblikus vitát folytathatnak olyan katolikus kérdésekről, mint például Mária vagy a pápa, a volt katolikus fundamentalisták e kérdésekben olyan haragot és sértődöttséget tapasztaltunk az Egyház iránt, hogy képtelenség volt velük értelmesen társalogni. 

Kétségtelenül a legnagyszerűbb, de egyúttal legcsodálatosabb tana szent hitünknek: Krisztus jelenléte az Oltáriszentségben. „Hogyan? Hiszen ez éppoly borzasztó, mint nagyszerű, ha csakugyan így van!” kiáltott fel nemrég egy megtérőben lévő zsidó fiatalember, midőn a katolikus vallást tanulmányozva az Oltáriszentség kérdéséhez elérkezett.
Csakugyan igaz: képzelni sem lehet nagyobb és megrá-zóbb, de egyúttal örvendetesebb és magasztosabb tant, mint azt, hogy aki a világot teremtette, aki nekünk is egykor örök Bíránk lesz, a minden-ható és végtelen Isten igénytelen kenyér- és borszín alatt valóság-gal jelen van a mi oltárainkon, hogy mi magunkhoz vesszük, lenyeljük mint valami táplálékot s az a piciny fehér ostyadarab, amelyet magunk állí-tunk elő lisztből és vízből, az a bor, ame-lyet magunk sajtolunk a szőlőből, hogy az a pap szavaira pillanat alatt megszűnik ostya és bor lenni s helyében láthatatlanul megjele-nik Jézus Krisztus!




De minden fájdalmam és lelki bánatom nem mérhető ahhoz az örömhöz és megtapasztalt erőhöz, amely abból származott, hogy tudva tudtam, Isten akarata szerint cselekedtem, és az Ő Igéjének engedelmeskedtem.
Amennyiben az Eucharisztia az egyházi egység forrása, annyiban annak legnagyobb meg-nyilvánulása, epifániája is (a valóságos jelenléte). Ebből következően hatá-rozza meg az Egyház a föltételeket, melyek tel-jesítésével teljesen részt lehet venni az eucharisz-tikus ünneplésben. A korlátozásoknak azt kell egyre inkább tudatosíta-niuk bennünk, hogy mennyire igényes a kö-zösség, melyre Jézus hív minket. Ez a kommunió hierarchikus, azaz egy-mástól különböző szere-pekre és szolgálatokra épül, ezt hangsúlyozza a szentmise kánonja is a pápa és a megyéspüspök név szerinti említésével. Ez a kommunió testvéri, melyet kölcsönös nyi-tottságra, szeretetre, megértésre és megbo-csátásra nevelő „közösségi lelkiséggel” ápolunk. (21) „Egy szív és egy lélek” (ApCsel 4,32) 
Valami erőteljes játszódott le bennem mint tudósban és hívőben. A Jelenések, a Biblia számomra legbonyolultabbnak tűnő könyve, most megvilágította hitem alapkövét: a szövetséget mint Isten családjának szent kötelékét. 


Az emmauszi tanít-ványok kérésére, hogy „velük” maradjon, Jézus egy sokkal nagyobb ajándékkal válaszolt: az Eucharisztia szentségé-vel megtalálta annak módját, hogy „bennük maradjon”. Az Eucha-risztia vétele azt jelenti, hogy mélységes közös-ségre lépünk Jézussal. „Maradjatok bennem, és én tibennetek” (Jn 15,4). E bensőséges és kölcsönös egymásban „maradás” bizonyos módon lehetővé teszi, hogy elővételezzük a mennyországot a földön. Vajon nem ez-e az ember legnagyobb óhaja? Nem ezt tűzte-e ki maga elé célként Isten, amikor üdvözítő tervét megvalósítja a történelemben? Ő oltotta az ember szívébe az Igéje utáni „éhséget” (vö. Ám 8,11), azt az éhséget, amely csak akkor szűnik meg, amikor az ember teljes közösségre lép Ővele. A szentáldozás azért adatott nekünk, hogy „jóllakhassunk” Istennel itt a földön, beteljesedést várva az égben. 


„Scott, szükséged van a kegyelem teljességére az Eucharisztiában, hogy általad tudjam szeretni őket”. – Hahn elmondta a döntését Bruskiewitz atyának a plébánosnak, aki 1986 húsvétjának vigiliájára tűzte ki a Katolikus Egyházba való befogadásának dátumát. Ekkor megújították szent Keresztségét, Bérmálkozott és a szentáldozás Szentségéhez járulhatott. 
Mily nagy misztéri-um az Eucharisztia! Olyan misztérium, melyet elsősorban jól kell ünnepelni. A Szent-misét kell az egész keresztény élet közép-pontjává tenni, és minden közösségnek mindent meg kell tennie azért, hogy az ide vonat-kozó szabályok szerint a kellő módon ünnepelje a nép részvételével, a kiosztott szerepek meg-felelő betöltésével és komoly figyelemmel a szakralitásra is, mely-nek még az éneket és a liturgikus zenét is ural-nia kell. Az Eucharisztia éve egyik konkrét fela-data lehet minden plé-bániai közösségben a Római Misekönyv alapelveinek és szabá-lyainak gondos tanul-mányozása.


Ezután a vita után Scott már nem kételkedett abban, hogy Isten a Katolikus Egyház közösségébe hívja őt. Már csak egy probléma volt ‒ mikor lép be. A felesége Kimberly beleegyezett, hogy Milwaukee-ba költözzenek, hogy Scott jelentkezhessen az ottani katolikus egyetem teológia és Szentírás szakának doktorátusára. 



az ember testi-lelki valóságát, s az emberi kéz munkáját. A sátán általános módszerei közé tartozik a kísértés, az ördögi zaklatás, a megkötözöttség és a megszállottság. Ezen veszélyekkel minden embernek számolnia kell, és harcolnia ellene nap mint nap, akár testét is áldozatul adva (vö. Róm 12,1).

Az ősi gyakorlat önkényes megváltoztatását igazolni kívánó állítás, mely szerint a kézbeáldozás jobban tükrözi az evangélium szellemét , nos ez igazolhatatlan az ősegyház gyakorlatát tekintve, mind történetileg és teológiailag nézve is! Ezen újabb kori gyakorlatban a Legméltóságosabb Oltáriszentség teljes körű megóvása ellehetetlenül: a kézbe-áldozás során az áldozó tenyerére és ujjaira kerülnek a Szent Test apró morzsái, melyek aztán szétszóródnak, és méltatlan helyre kerülnek. A kézbeáldozás lehetősége direkt módon gyengíti az Eucharisztia szentségébe (különösen is a valóságos jelenlétbe) és az egyházi rend szentségébe (különösen is a pap és az Oltáriszentség egyedülálló kapcsolatába) vetett hitet.
(Ferences Kalendárium 2026)