Szent Kalkuttai Teréz anya szomorúsága és öröme

     Megdöbbentő történetről tett tanúságot az amerikai George Rutler atya a New York-i Szent Ágnes-templom 1989-es évi nagypénteki prédikációjában. Mint elmesélte, egy alkalommal Teréz anyánál, a Szeretet Misszionáriusainak mutatott be Szentmisét ezernyi hívő jelenlétében. A liturgiát követő reggeli után, elbeszélgethetett egy kicsit Szent Kalkuttai Terézzel (2016. 09. 4-én szentté avatta a pápa). George atya egyszer csak váratlanul, megkérdezte az anyától: „Ön szerint napjainkban mi a legnagyobb baj a világon?” 
Legtöbben bizonyára azt feltételeznék, hogy Teréz anya az éhséget, a leprát, a járványokat, a családok széthullását, az abortuszt, a tudatos ateizmust, a gazdasági válságot, a nukleáris fenyegetést, vagy valami más effélét tekint a legnagyobb gondnak. Kalkuttai Teréz azonban minden gondolkodás nélkül, egészen mást válaszolt: „Bármerre járok a világban, az szomorít el leginkább, hogy látom amint az emberek az Oltáriszentséget kezükbe fogadják.” 
     Teréz anya és nővérei, az Egyház hitével vallják az Úr Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentség legapróbb morzsájában is, és tántoríthatatlanok az Eucharisztikus Krisztust megillető imádásban: ebből következően valamennyi nővér csak az ajkára fogadja az Oltáriszentséget az egész világon. Kalkuttai Teréz anya mindig az Eucharisztiából élt, testében és lelkében egyaránt a szent színekben rejtező Istenség iránti vágyakozás hatotta át. Meggyőződése volt, hogy gyermekkori első Szentáldozása lobbantotta föl benne a lélekmentés életreszóló vágyát, és az Eucharisztia napi vétele teszi képessé, hogy missziós küldetését végre is hajthassa. Nővéreinek, mindig azt tanította, hogy a kenyér és a bor színében ugyanazt a Krisztust találják meg, akit szolgálnak a szegények legszegényebbjeiben (vö. Mt 25,40), és Akiből erejüket meríthetik. 
     Legendássá vált, hogy amikor Teréz anya és nővérei számára kilátástalanná fokozódott a szolgálat, Kalkutta Szentje sohasem kurtította meg az imádság idejét, sőt inkább növelte a szentségimádásra szánt időt – s ekkor csodálatos módon a nővérek ereje mindig megsokszorozódott, s a látszólagos időveszteség ellenére is mindent megfelelően el tudtak végezni időben, szeretettel és mosolyogva. 
     Számára a nővérek bárhol való megtelepedésének mindenkori alapfeltétele volt, hogy a rendház kápolnájában velük lehessen az Eucharisztikus Krisztus. Amikor a jemeni hatóságok nővéreket kértek Teréz anyától, kategorikus választ kaptak: „Legfontosabb feltételem, hogy legyen velük egy katolikus pap. Nem tudunk dolgozni ugyanis anélkül, hogy ne kapnánk meg minden reggel a Szentáldozást. Ennek hiánya annyit jelentene, mint Krisztus nélkül élni.” Miután biztosították számára mindezt, kitörő örömmel írta: „A kereszténység hatszáz éves távolléte után – ahol eddig egyetlen pap, egyetlen mise és szentségkiszolgáltatás sem volt – most újra Szentmisét fognak bemutatni!” Teréz anya számára az Eucharisztia a földi élet legnagyobb boldogsága, az Úr valóságos jelenléte pedig az Élő Evangélium, amelyet el kell vinni az egész világra.
     1986. május 28-án, első magyarországi látogatásakor Teréz anya a következő szavakat intézte a Budapesti Központi Szeminárium papnövendékeihez: „Ó milyen szentté kell válnotok, hogy az Ő helyét foglalhassátok el, és Őt képviselhessétek a világban. (...) Mert a pap életszentsége Jézus élő jelenlétét hordozza. Amikor a Keresztre nézünk, láthatjuk mennyire szeretett bennünket. Ha pedig a tabernákulumra nézünk láthatjuk, hogy most is mennyire szeret bennünket.” 
     Az Eucharisztikus Krisztusról Teréz anya egyszerűen csak úgy beszélt a rendházakban, hogy Ő a „ház Ura”. A betérő vendégeket a nővérek előbb mindig az Úrhoz vezetik köszöntésre. A Szeretet Misszionáriusainak a napirendjében pedig elengedhetetlenül szükséges a szentségimádási óra. 
     Teréz anya szentként fejezte be földi életét és lépett az örök Atya házába. A kórházban gyönyörűséges ajándékként fogadta, hogy kérését meghallgatva, ágya közelében Tabernákulumot helyeztek el, hogy az Úr vele lehessen. A Szent Vér egy-egy cseppje, amit az utolsó időkben, küszködő légzésével még magához vehetett, valósággal elöntötte szívét örömmel és békével, és nem egyszer látványos állapotbeli javulást is eredményezett. A szentáldozás tartotta életben a földön, ez tette a sötétségben Krisztus világosságává, és vezette el az örök üdvösség ragyogó mennyei boldogságára. 
„Nem tudom, kinek nagyobb a szomjúsága, az Övé, vagy az enyém Iránta” – szólt vallomása, amely a halálos ágyon egészen beteljesedett. Kalkuttai Teréz anyát a Legméltóságosabb Oltáriszentségnek való teljes önátadás emelte az oltár magasára. (Fülep Dániel írása nyomán.) 

A megtévesztő szellem és a megtéveszthető ember 1

     A Sátán és a hatalmas démoni világ tagadását korunkban még mindig oly konok liberális tagadás sugallja, hogy sokan, akik igézete alatt állnak, ostoba vaksággal vagy vakmerőséggel túlteszik magukat az igazság tanúságain és azt hirdetik igaznak, ami nekik kényelmes. Pedig alig van még egy tétel, melyet az Üdvözítő oly sokat és világosan tanított volna, mint az emberre leselkedő végzetes veszély kerülését! Ehhez a természetfeletti nagyságrendű harchoz adta segítségünkre a Szentségeket, melyek képesek felvértezni bennünket a megtévesztő szellem kísértéseivel szemben!

Határozottan figyelmeztet a Szentírás is, hogy „a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14), tehát a jó mögé bújva is tud tevékenykedni vagy akár hamis üzeneteket is sugall, sőt ez a félrevezetése igen hatékony. Gőgje és vehemenciája határt nem ismer, még Jézust is megkísérti (ld Lk 4,1-13), sőt hamis csodákra is képes (vö 2Tessz 2,9). „A sátán képes nagy és megtévesztő jeleket végbevinni” (Jel 13,13). Tehát józanok legyetek és vigyázzatok! Ellenségtek a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben (1Pét 5,8-9). Az UFÓ jelenségek, az egyes varázsmesteri mutatványok és az éginek tűnő hamis üzenetek is, mind a megtévesztő szellem, az ördögi tevékenység manipulációinak tekinthető!

A megtévesztő szellem sikere, hogy az ember képes elhiteti önmagával, hogy nincs pokol, nincs bűn, csak valami aggodalomból fakadó hiedelemről van szó. Tény, hogy az örök büntetéstől annyira fél az ember, hogy szívesen elhiszi, ha valaki annak ellenkezőjét bizonyítja. (Ez pedig bizony megbízott tanítóink felelőssége is!)

Ami pedig a pokol végnélküliségét illeti! Nos, a súlyos bűnben meghalt ember bűne is végnélküli, hiszen a Végtelen Istent bántotta meg és földi életében nem volt hajlandó megbánni, a halál után már nincs bűnbánat, mely kizárólag földi szentségi kiváltság! A pokol örökkévalósága nem annyira Istenen múlik, mint inkább azon az emberen, aki a a soha jóvá nem tett sértésben konokul megmarad élete utolsó pillanatáig. Vagyis az örök poklot nem megtorlásképpen rója ki Isten, hanem azt éli meg az ember, amely mellett konokul kitartott és amit maga szabadon választott. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

A bukott főangyal

    A sátán volt a szellemi teremtmények legtökéletesebbike, így a többi angyal felett, hatalommal és tekintéllyel rendelkezett. Úgy gondolta, hogy képes felfogni Isten tervét, ám valójában nem értette, hiszen erre épp a próbában való helytállás után lett volna lépes! Mivel Isten terve Krisztusra irányult, ebből származott a sátán lázadása, mert a teremtett világban továbbra is ő akart középpontban lenni! Ez a terve nem változott, és uralma alá akarja hajtani az egész világot (ld. 1Jn 5,19), hogy szolgálatába állítsa az egész emberiséget az ősszülőktől kezdve. Ez miután Ádám és Éva esetében sikerült, arra számított, hogy minden más emberrel így lesz! Ám Isten sohasem tagadja meg teremtményeit, ezért a Megváltónk a Keresztről nekünk adta Anyját, hogy – malaszttal teljesként – segítse az Egyházat és a benne bízókat! Ez pedig hatalmas kudarc a Sátánnak, és aligha túloz Szent Ágoston amikor azt állítja, hogyha a sátán szabad kezet kapna Istentől „közülünk senki sem maradna életben”! Mivel pedig megölni nem tud, népet akar gyűjteni maga köré a kárhozatba. Ezt a kilátástalan harcot elkeseredetten vívja, annak ellenére, hogy tudja le van már győzve, sőt „tudja, hogy csak kevés ideje van” (Jel 12,12). Szent Pál ezért mondja: „Nem a vér és a test ellen kell viaskodnunk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, e sötét világ gonosz szellemei ellen” (Ef 6,12).

A Megváltónk által legyőzött sátán, ádáz küzdelmet folytat minden egyes lélek ellen, és ez a harc az Úr szerint az utolsó napig fog tartani. Tehát szakadatlan harcban állunk, mert a földi élet az Istenhez való hűség próbája. És ebben a harcban van szüntelenül segítségünkre Isten Anyja, Istentől kiesdett kegyelmeivel! Ezért „Magunkra öltjük Isten fegyverzetét, hogy szembeszállhassunk az ördög cselvetéseivel és ellenállhassunk neki… Mielőtt ugyanis uralkodni kezdenénk a megdicsőült Krisztussal, valamennyiünknek meg kell jelennie Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e. A világ végén azután eljönnek, akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra” (LG 48).. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

A Szentatya csak térdelve és nyelvre áldoztat

     Nagyon fontos, hogy a titok és a hódolat iránti érzéket újra felébresszük. XVI. Benedek pápa a Sacramentum caritatis kezdetű apostoli buzdításában a szentáldozással kapcsolatosan maga mondja: „Magunkhoz venni a szent Eucharisztiát azt jelenti, hogy önmagunkat az imádás állapotába helyezzük Aziránt, Akit magunkhoz veszünk.” (Nr. 66.) 
     A kézbeáldoztatás során, mikor a pap a Legszentebb Oltáriszentséget az áldozó tenyerébe helyezi, a szentáldozáshoz járuló személy voltaképpen magát áldoztatja meg, hiszen Krisztus Testét a paphoz hasonlóan maga emeli a saját szájához. A Szentséget ekképpen fogadó és mozgató kezek nagyon gyakran eleve nem is tiszták. 
     Ugyanezen mozdulatot követően a pap a kánoni ujjairól nagy gonddal köteles purifikálni a Szentség morzsáit. (Talán még sokak emlékeznek, hogy szokásban volt és van, hogy az áldozópap a hüvelyk és mutatóujját mindaddig összezárva tartotta, amíg a purifikációt végre nem hajtotta!). 
     Tudnunk kell, hogy minden esetben az áldozó tenyerére és a Szentséget szájához emelő ujjaira tapadnak az Eucharisztia darabkái, amivel senki sem törődik, s így az áldozó kezének közvetítésével a szent fragmentumok szanaszét hullanak a földre, beletörlődnek a ruházatba, rákerülnek a templomi padra. A kézbe áldozó az Oltáriszentségnek a kezére tapadt aprócska morzsáit tovahordja, tudta nélkül kezet fog vele, széthinti a gépkocsijában, az autóbusz kapaszkodóján, s jobb nem is folytatni. 
     A kézbeáldozó elveszíti a Szentség méltó fogadtatásának örömét és kegyelmét is: élete legszentebb pillanatát, a szentáldozást a legtöbb esetben úgy éli át, hogy az Oltáriszentséget jellemzően épp kanyarban, a paptól elmenőben, „menet közben” veszi magához. Ilyen körülmények között a Szent Test vételének a mindent megelőző nagyszerűsége is elhomályosul, amely a szentmiseáldozatra és az Eucharisztiára vonatkozó protestáns tévtanok elfogadásának a melegágyává válik.
A kézbeáldozás gyakorlatát téves értelmezés nyomán terjesztették el!
     A kézbeáldoztatás modern kori gyakorlata a II. Vatikáni Zsinat után jelent meg a világ számos pontján, eleinte a rendelkezés helytelen értelmezéseként, amelyet a Szentszék aztán utólagosan engedélyezett és szabályozott.      Magyarországon a kézbeáldoztatási gyakorlat 1986-ban kapott szentszékileg jóváhagyott püspökkari engedélyt. 
A Szentszék Istentiszteletek Kongregációjának korábbi titkára, Albert Malcolm Ranjith érsek a következő figyelemre méltó megállapítást tette a kézbeáldozással kapcsolatban: „A kézbe-áldozás kapcsán el kell ismernünk, hogy ezt a gyakorlatot az egyes részegyházakban sietve és visszaélésként vezették be azonnal a zsinat után; ily módon megváltoztatva a korábbi évszázados gyakorlatot, az új gyakorlat pedig időközben az egész Egyházban szabállyá vált. Ezt a változást azzal az állítással akarták igazolni, mely szerint a kézbeáldozás jobban tükrözi az evangélium szellemét és az ősegyház gyakorlatát.”
     Az általános érv e gyakorlat mellett – amely szerint a kézbeáldozásnak e modern módja az ókeresztény gyakorlatot követi – (jóllehet) a rendelkezésre álló patrisztikus bizonyítékok alapján teljesen igazolhatatlan. (Részletesen tudósít erről Athanasius Schneider ORC közép-ázsiai püspöknek az egyházi tradíciót messzemenően igazoló Dominus est – az Úr az! c. kiváló könyve, amely megjelent a Szent István Társulatnál.) De nézzük meg, hogy az őskeresztény gyakorlat minden áron való helyes alkalmazása szerint, hogyan kellene ma a kézbe-áldozónak magához vennie az Úr Szent Testét? Előzetes kézmosás és a leborulás tiszteletadása után, jobb tenyerébe kellene fogadnia a Szentséget, s mély meghajlás közepette, ajkával kellene fölvennie a Szentostyát, végül nagy gonddal végignyalni a tenyér felületét, hogy semmiféle morzsa ne maradhasson hátra.

     A Szentség megóvása végett ezt az igen körülményes kézbeáldozási procedúrát nem véletlenül váltotta fel a térdelve, nyelvre történő áldozás, áldoztatótálcával és áldoztatókendő használatával együtt, amely egyszerre biztosítja a Szentséggel való legmegfelelőbb gondosságot, valamint az áldozó hódolatát, és a praktikus szempontoknak is egészen megfelel. Az ősi gyakorlat elégtelen, a tradícióval összeegyeztethetetlen utánzására aligha lehet kielégítő érvet találni, ami tipikus jele annak, hogy a kézbeáldozás mai gyakorlata a modernizmus eszmei hátterére épül. 
     A kézbeáldoztatásról összegzésképpen elmondhatjuk tehát, hogy annak modern kori gyakorlatát az egyes részegyházakban sietve és kellő körültekintés nélkül vezették be a II. Vatikáni Zsinat után, mely jellemzően azután kapott törvényes kereteket, hogy előzőleg széles körben elterjedt és szokássá vált. Széleskörű megjelenésének és elterjedésének a hátterében a liberalizmus és a modernizmus napjainkban tomboló tevékeny szándéka húzódik meg.
A kézbeáldozás lehetősége direkt módon gyengíti az Eucharisztia szentségébe (különösen is a valóságos jelenlétbe) és az egyházi rend szentségébe (különösen is a pap és az Oltáriszentség egyedülálló kapcsolatába) vetett hitet. 
A Szentséges Szűz Máriával, a Szent Angyalokkal és az összes Szentekkel együtt engeszteljünk buzgón a Legméltóságosabb Oltáriszentségben az Úr ellen elkövetett ártatlan vétkekért is, és imádkozzunk a térdelve, a nyelvre áldoztatás visszatéréséért mielőbb! (Fülep Dániel, a Tengernek Csillaga 2010. június-júliusi számában megjelent írása nyomán.) 

Nem misztérium, hanem törvényszerű valóság!

     A pokol tehát egyáltalán nem misztérium: létezésének lehetősége szükségszerűen következik a szabad akarat realitásából, és ez belátható józanésszel, akár a kinyilatkoztatás nélkül is. A törvénynek ugyanis csak akkor van értelme, ha megszegését szankcionálják! A Szentírás és a magán-kinyilatkoztatások üzenete sokszor hangsúlyozza, hogy az Isten, aki „megbocsátó Isten, irgalmas, könyörületes, hosszan tűrő és végtelenül jó” (Neh 9,17). Találékony szeretetében, a legvégsőkig elmegy, hogy a „szegény bűnöst” megmentse a magára vont büntetéstől. Arról azonban szó sem esik, hogy az Isten kiiktatná a legvégső büntetést, mert ezzel ő maga nyitna kaput a szeretetével való visszaélésre, hiszen még így is sokan ezt teszik! Az emberiség üdvözítésének szándéka komolytalan volna, ha a bűn büntetésével nem kellene számolni.

A előbbi okfejtésből eredően, noha minden egészséges gondolkodású embernek szívből utálnia kell az örök kárhozat gondolatát is, be kell látnunk, hogy amikor egy pokol nélküli világra vágyunk, akkor a szabad akarat dicsőséges ajándékát utasítjuk vissza, és Istentől így nem több, hanem kevesebb szeretetet kérünk.

Ez a gondolat talán segít megnyugodnunk Mesterünk és Istenünk akaratában, Ő majd elrendezi a végső dolgokat, amelyek Őrá tartoznak, mi pedig foglalkozzunk a saját lelkünk tisztaságával, hiszen ez is épp elég nagy feladat.

Az örök kárhozat dogmája ma szálka sok ember szemében, és botránykő a gyönge lelkek számára. Nemcsak materialistákról van itt szó, akik nem akarnak tudni a sírontúli létről. Az érzékek mámorában szeretnék elhitetni magukkal, hogy „nincs mennyország, sem pokol”. Hanem vallásilag komolyan érdekelt emberek is sokan divatos és elvárt szempontokra való hivatkozással szállnak szembe a kárhozat tanával. Mindezt annak ellenében, amit az Apostoli Anyaszentegyház kétezer év óta oly pontosan meghatározva tanít. Ó balgák, akik úgy nyugtatgatják magukat, hogy „lehetetlen, hogy a kegyes Isten gyarló emberek örök kínzásában lelje kedvét”. – Nos ez Istenről nyilvánvalóan nem igaz, ámde nem lehetetlen a bukott angyaloknak és a kárhozott lelknek, akik a pokolban „otthon vannak”! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Renée Lin, egykori protestáns vall megtéréséről 2

     Rövidesen kezembe akadt egy katolikus könyv a Jehova tanúiról. A szerző rámutatott: „A Biblia sokszor nehezen érthető mondatait könnyű szövegkörnyezetükből kiragadva félreértelmezni és valamely felfogás 'bizonyítására' felhasználni. Charles Russell követői mesterien értettek ehhez. ...Az egyházatyák azonban világosan kifejtették, hogy Krisztus istensége a keresztény hit alaptétele. Az ő írásaikat sokkal nehezebb úgy elferdíteni, hogy tévtanokat lehessen velük alátámasztani.”
     Siettem a könyvesboltba, és beszereztem az apostoli atyák kötetnyi írását. Nagy örömömre Antióchiai Szent Ignácnál számos utalást találtam Krisztus istenségére. Alig vártam, hogy felfedezésemet megosszam Jehova tanúival. Ám a két hölgy által használt nyomtatott anyagban az állt, hogy Ignác, amikor igent ír, valójában nemet gondol, és fordítva. Nagyjából ekkor vetettem véget a kapcsolatnak Jehova tanúival.
     Egyszer egy hatodikos gyerek megkérdezte tőlem, mit hisznek a katolikusok. Fogalmam sem volt; azt motyogtam, hogy sok olyasmit, ami nincs benne a Bibliában, ami nem jó, mert mindent közvetlenül az Írás alapján kell hinnünk és tennünk. Tudatlanságomat elszégyellve azonnal megvettem egy katolicizmusról szóló könyvet.
     Az Eucharisztiáról szóló fejezetnél biztos voltam benne, hogy a katolikus szerző az ige elferdítésével fogja alátámasztani a téves tanítást. Elővettem hát a Bibliámat és olvasni kezdtem a János-evangélium hatodik fejezetét. Többször elolvastam, mindhiába: nem találtam a ferdítést. Jézus világosan azt mondja, hogy együk az ő testét és igyuk az ő vérét. De hát akkor milyen alapon mondhatja bárki, hogy ezt jelképesen kell értenünk? Ismertem a protestáns értelmezést, amely szerint az „enni és inni” itt annyit jelent, mint „Jézusban hinni” vagy „Isten igéjét ünnepelni” – ám ez a magyarázat egyszerre nagyon gyengének tűnt. Csak nem ugyanazt tesszük mi, evangéliumi protestánsok, mint amivel a nálunk liberálisabb felekezeteket vádoljuk: jogot formálunk arra, hogy jelképesen értelmezzük azokat a bibliai részeket, amelyekben nem hiszünk? – Ez a földrengés minden korábbit felülmúlt. Elhatároztam: olyan egyházhoz akarok tartozni, amelyik szó szerint veszi János 6. fejezetét.  
     A dolog nem volt egyszerű. Hónapokba telt, míg be mertem lépni egy katolikus templomba, és további hónapokba, míg jelentkezni mertem katekumenátusba. Ennek ideje alatt rengeteget tanultam. Ízekre szedtem a katolikus hitrendszert, és mindent összevetettem a protestáns érvekkel. Észrevettem, hogy a katolikus hittételekkel szemben első ránézésre sziklaszilárd a protestáns érvelés, ám ha az ember figyelmesen megvizsgálja az érvre vonatkozó katolikus választ, annak olyan mélysége van, hogy a protestáns gondolatmenet nemegyszer semmivé foszlik.
     Rájöttem, hogy a katolicizmussal szembeni protestáns hitvédelmünk alapja az volt, hogy bizonyos dolgokat jelentéktelennek tüntettünk fel: az egyházatyák korántsem protestáns szemléletű írásait; a protestantizmus megosztottságát (mondván, a lényegben egyetértünk); a kérdést, hogy miféle tekintély állapította meg a bibliai kánont. Kisebbítettük a katolikus szentek és konvertiták életének jelentőségét. Eltorzítottuk a katolikus hittételeket, hogy könnyebben cáfolhassuk őket (pl. „Mária-imádat”), így nemlétező rosszal fordítottuk szembe a hívőket. Saját hitrendszerünket biblikusnak tartottuk, a katolikus teológiát nem – pedig a protestáns felfogás rengeteg szentírási részt „megmagyaráz” ahelyett, hogy engedné, hogy azt jelentsék, amit jelentenek. Végül tagadtuk a dogmafejlődést, ami megmagyarázza, miért hiteles apostoli tanítás a szentháromságtan annak ellenére, hogy a Szentírásból nem bizonyítható. Vagyis – állapítottam meg szomorúan – becsaptuk egymást és saját magunkat.
     2003. húsvét vigíliáján tértem haza az Egyházba. (Forrás: whyiamcatholic.com)
Forrás:  Magyar Kurír  

„Leborulva áldlak, láthatatlan Istenség”

     Nyelvre és térden állva kellene áldozniuk a híveknek, mivel ez fejezi ki Isten imádatát – jelentette ki 2011. júniusában – az ACI Prensának adott interjúban Antonio Cañizares Llovera bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusa.
     A pápa után a spanyol bíboros a leginkább felelős a liturgia és a szentségek ügyéért a Vatikánban. 
Mint ismeretes, a térden állva, nyelvre való áldoztatás jelentőségére Őszentsége XVI. Benedek pápa erőteljesen fel kívánta hívni az Egyház figyelmét nemcsak szavaival, de személyes példamutatásával is: a pápánál áldozó hívek mindig így veszik magukhoz az Eucharisztiát. A szentáldozás ezen hagyományos módja jobban megfelel a 
Szentséget megillető köteles hódolatnak, a Szent Test részecskéit is megóvó feltétlen tiszteletnek, valamint a krisztushívő szükséges gyermeki alázatának és a testi-lelki összeszedettségének. Cañizares bíboros a liturgikus tradíció és a Szentatya iránymutatása mellett kiállva, teljes hivatali tekintélyével támogatja, hogy a szentáldozás 
a lehető legméltóbb módon történjék, ami ősi hagyományunk szerint a térdelve és nyelvre áldozás.
     Mindez annak kifejezése, hogy egyszerűen tudjuk: Isten előtt vagyunk ilyenkor, Ő éltet minket, és mi ezt nem érdemeltük ki – fejtette ki a kardinális az amerikai, spanyol nyelvű ACI Prensának. Szerinte a térden állva való, nyelvre áldozás Isten imádásának jele, amit a mindennapi liturgikus gyakorlatban helyre kell állítani. „Úgy vélem, az egész Egyház számára szükséges, hogy térden állva vegyük magunkhoz az Eucharisztiát” – szögezte le az Istentiszteleti Kongregáció prefektusa. 
     Ha a körülmények miatt, vagy egészségi okokból nincs lehetőségünk letérdelni az áldozáskor, akkor is jó lenne, ha legalább térdet hajtanánk vagy mélyen meghajolnánk az Oltáriszentség előtt, mielőtt ajkunkkal fogadjuk a Mennyei Eledelt. A bíboros úgy véli: ha trivializáljuk az Eucharisztiát, mindent trivializálunk. Márpedig Krisztus testének magunkhoz vétele keresztény életünk legfontosabb pillanata e földön. 
Cañizares újságírói kérdésre újfent elítélte a liturgikus visszaéléseket, amit szerinte leginkább a megfelelő képzéssel lehet megelőzni. Ezeket a visszaéléseket úgy tudjuk elkerülni, ha méltósággal, az Egyház előírásai szerint mutatják be a szentmisét a papok. Végezetül a prefektus felhívta a figyelmet a püspökök különös felelősségére az Eucharisztia méltó ünneplésével összefüggésben.
     A Szentostyát nyelvre fogadni, az Oltáriszentség előtt letérdelni, az Átváltoztatás alatt térden állni nem formai dolog! Ezek imádást jelentenek, ezek azt jelentik, hogy elfogadjuk, hogy Jézus az Eucharisztiában valóban jelen van”, mondta Cañizares bíboros. Ezek az emberi hódolati, imádati gesztusok az ember hitének állapotát jelzik, aki tudja, hogy minden Istentől származik, és ennek tudatában elnémulva, Isten dicsőségétől, jóságától és irgalmától elkábulva érzi magát. 
     Ezért disszonáns, ha a kezünket nyújtva fogadjuk a Szentostyát. Ezért nem mindegy, hogy állva vagy térdelve áldozunk, hiszen mind e jelek mélyebb jelentéssel bírnak. Ahova el kell jutnunk, az az embernek eme elmélyült magatartása, aki Isten előtt földre veti magát, és ez az, amit a pápa akar.”
(Fülep Dániel, a Magyar Kurírban 2011. július 27-én megjelent cikke nyomán.) 

Komolyan veendőek-e a kemény és fenyegető figyelmeztetések?

     Márpedig a keresztény hit alapja az evangéliumok olthatatlan tűzről, örök kárhozatról és a pokolba süllyedésről beszélnek (Mt 5,30; Mt 11,23; Mt 18,9; Mt 23,15; Mk 9,43; Jn 5,29; Lk 12,5; 1Tim 6,9). Egyébként milyen alapon javítanánk ki, vagy hallgatjuk el a Kinyilatkoztatást? Talán bizony, nem halad a korral? Merthogy Üdvözítőnk annyit és oly ellentmondást nem tűrően beszél a pokol szenvedéseiről, és annak realitásáról, hogy mi is oda kerülhetünk, ha nem kötődünk Hozzá, teljes szívünkkel és teljes elménkkel? Az Úr ezen egyértelmű figyelmeztetéseit a modernista teológusaink sajnos hajlamosak elhallgatni!v

Azt is érdemes tisztázni, hogy az örök tűz és a folyamatos pusztulás nem az egyetlen evangéliumi kép a kárhozat helyére vonatkozóan. Ám ezeken túl – a szentek tanúsága szerint – még nagyobb szenvedés a legfőbb jó (az Isten) nélkülözése. Mindenestre szabadságunkban áll az örök hervadást, az örök meghalást, a magunkba zártság végtelen ürességét elképzelni az éltető Isten hiányában, hiszen a kárhozottak önmagukat választják Isten helyett, már életükben és az ítéletkor is.

Jézus a pokolba kerülés módját kétféle módon érzékelteti: mintha ítélet volna és mintha a saját döntésük volna. Miért ne lehetne az utóbbi, hiszen aki egész életében Isten ellen volt, ott már nincs bűnbánat! A lélek önként megy a kárhozatba, mert a pokol szenvedéseinél ezerszerte nagyobb kín lenne szembesülni azzal az Istennel, akinek Szeretetét és Őt magát megvetettük földi életünk során!

Isten igazságosságán tehát nem esik csorba, hiszen nem Ő kényszeríti ránk ezt vagy azt a választást, hanem az embernek megadja a választási lehetőséget, vagyis a lélek azt fogja választani, amire egész életében igent mondott! Mert vagy mi mondjuk Istennek, hogy legyen meg a Te akaratod, vagy ő mondja nekünk ugyanezt!

Összességében tehát elmondható, hogy a megátalkodott lélek, aki nem volt hajladó életében bűnbánatot tartani, a lehető „legjobbat” éri el amikor a kárhozatot választja, vagyis az Istentől való „szabadságot”! Elhihetjük tehát, hogy az ilyen – a földon oly határozott meggyőződésben élt ember ‒ a szabad akarata szerinti legjobbat nyerte el túlvilágon ‒ azt ‒, amire alkalmassá tette magát! Így, aki tagadta Isten irgalmasságát, az „ökörlánccal vonja magára” (Iz 5,18) az igazságosságot a pusztulásra! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Renée Lin, egykori protestáns vall megtéréséről 1

     Metodista vallásban nevelkedtem, később pünkösdi, szabadkeresztény, evangélikus, presbiteriánus és baptista gyülekezetekbe jártam. Úgy gondoltam, a kereszténység drágakő, és a protestáns egyházak e drágakő csiszolt oldalai.
     Az 1990-es években egy vasárnap baptista lelkészünk kijelentette: mi, mindent közvetlenül az Írás alapján hiszünk és teszünk. Elgondolkoztam, mert eszembe jutott néhány kivétel. Például az apostolok senkinek sem mondták, hogy fogadja szívébe Jézust mint személyes Urát és Megváltóját, hanem azt, hogy tartson bűnbánatot és keresztelkedjen meg. Persze ezt a mai kor megváltozott körülményei indokolhatják. Ám eszembe jutott egy általánosan elfogadott hitbeli meggyőződés, amit nem tudtam igével alátámasztani: az, hogy ha egy kisgyermek meghal, a mennyországba kerül. Akárhogyan kerestem, ennek nem találtam a bibliai alapját. Eltöprengtem... itt a gyülekezetben biztosak vagyunk benne, hogy mindent közvetlenül az Írás alapján hiszünk és teszünk – miközben nincs rá bizonyíték.
     Lelki Richter-skálámon ez csak kisebb, 1,8-as rengést jelentett. Voltak azonban erősebbek már korábban is. Az 1980-as években Tajvanon angolt tanítottam egy keresztény iskolában. Bibliakört is tartottam a diákoknak. A szenvedésről beszélgetve a kolosszei levél 1,24-hez értünk: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” Megrökönyödve hallgattam el, mert ez a mondat ellentétben áll a protestáns teológiával. Egy protestáns egyszerűen nem mondhatja, hogy amikor szenved, kiegészíti, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből. Pedig a Bibliában egyértelműen ez áll. Haladékot kértem a diákoktól, hogy utánanézhessek. Hosszasan kutattam a könyvtárban, mérvadó protestáns teológusok írásaiban, hogyan kell értelmezni ezt a mondatot, de nem kaptam választ. Be kellett ismernem a diákoknak, hogy nem tudom, mit jelent ez a mondat. Újabb teológiai földmozgás, ezúttal 4,3-as.
     Később Amerikában találkoztam Jehova tanúival. Elhatároztam, hogy elbeszélgetek velük. Tudtam, hogy tagadják Krisztus istenségét, ezért úgy gondoltam, ha bizonyítani tudom nekik az Írásból a Szentháromság tanát, kénytelenek lesznek elfogadni a keresztény hitrendszert. Sorolni kezdtem azokat a szentírási helyeket, amelyek arról szólnak, hogy Isten Atya, Fiú és Szentlélek. A két hölgy türelmesen várt, majd ők is idézni kezdték a Szentírást: „Jézust az Atya küldte” (Jn 17,3; Jn 8,17). Elmagyarázták, hogy ha Isten küldte Jézust, akkor Jézus nem lehet Isten, hiszen csak egy Isten van, itt pedig két különböző lényről van szó. Hiába mondtam, hogy két külön Személy, de egyetlen Istenség... már idézték is 1Tim 1,17-et: „a halhatatlan és láthatatlan, egyedülvaló Istennek tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké” – ami szerintük cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy Jézus nem lehet Isten, hiszen nem halhatatlan és nem láthatatlan. Erre kétségbeesetten csak annyit mondtam: 1Jn 5,7! – Mire ők: Márk 10,18! – Én: Tit 2,13! – Ők: Jn 14,28! – Én: Jn 10,30! – Ők: 1Kor 8,6! – Én: Mt 28,19!! – Ők: 1Kor 11,3!! – Én: Jn 5,18!!! – Ők, kórusban: Fil 2,5–11!!!
     Ekkor – szerencsére – lejárt az idő, menniük kellett. A beszélgetés legfőbb tanulsága számomra az volt, hogy a Szentháromság tana az Írásból alátámasztható, ám az Írásból nem bizonyítható. A Jehova tanúi által idézett mondatok ésszerűnek tűnő alternatívát kínáltak. Megdöbbentem. A keresztény hitnek sarkalatos tétele a Szentháromság tana – hogyan lehetséges, hogy egymagában az Írás alapján nem bizonyítható? Ez már 7,9-es rengés volt a teológiai Richter-skálámon.

(Forrás: whyiamcatholic.com) Folyt. köv.!
Forrás:  Magyar Kurír 

(A. SCHNEIDER: Dominus est, SZIT. 2014 nyomán)

Két szempont érvényesüljön: Isten imádása és az emberek üdvössége
     Az egyházatyák élénken ügyeltek arra, hogy az eucharisztikus Kenyérnek a legkisebb darabkája se vesszen el, ahogyan Jeruzsálemi Szent Cirill figyelmeztetése oly meggyőző módon bizonyítja:
"Légy éber, hogy az Úr Testéből semmit se veszíts el. Ha egy rész is kiesne a tenyeredből, azt úgy kellene tekintened, mintha saját tested valamelyik tagját veszítetted volna el. Mondd, ha valaki aranyport adna neked, vajon nem kezelnéd-e azt a legnagyobb óvatossággal és gondossággal, s nem ügyelnél-e, hogy semmit el ne veszíts belőle? Nem kellene-e még nagyobb figyelmességgel lenned, hogy az Úr Testéből le ne essék egy piciny darabka se, hiszen messze értékesebb az aranynál...? (Vö. Catecheses mystagogicae, 5,21 /PG 33,1125/)
Szent Jeromos aggodalommal tekintett arra a lehetőségre, mint lelki veszélyre, hogy egy eucharisztikus darabka a földre eshet: "Amikor Krisztus Testének vételére készülünk – aki hívő, meg tudja érteni –, veszélybe hozhatjuk magunkat, ha egy darabka a földre esik": (In Psalmos, 147,14)
     Abban a korban, amikor a szentáldozást csak nyelvre szolgáltatták ki, sőt még hófehér terítőt és áldoztató tálcát is alkalmaztak, XI. Piusz pápa mégis a következő szigorú utasítás kiadását rendelte el: "Az Eucharisztia szentségének kezelésében különös éberséggel kell ügyelni arra, hogy a konszekrált ostyák morzsái ne vesszenek el, mivel minden egyes morzsában jelen van Krisztus teljes Teste. Ennél fogva a legnagyobb gondossággal biztosítsák, hogy az Ostyáról ne törhessenek le könnyedén darabkák, és ne essenek a földre, ahol – micsoda borzalmas gondolat! – összevegyülnének a piszokkal és lábbal taposnák őket": ( A Szentségi Fegyelmi Kongregáció instrukciója, 1929. március 26.: AAS 21 /1929/ 635)
     A káld egyház régi kánonjai megtiltották mindenkinek – a celebráló papot is bele értve –, hogy saját ujjaival tegye szájába az eucharisztikus Kenyeret. Tehát mindenkinek közvetlenül a tenyeréből kellett szájával felvennie az Úr Testét! "A papnak megparancsoljuk, hogy a konszekrált kenyér darabkáját, közvetlenül a tenyeréből vegye magához. Nincs neki megengedve, hogy a kezével helyezze a szájába, hanem a szájával kell felvennie, mivel mennyei eledelről van szó". (Iohannes Bar-Abgari anaforája. DENZINGER: Ritus Orientalium /15. j./ I 81)

(Ferences Kalendárium 2026)

Tény vagy fenyegetés? 2

     Az örök kárhozat az Újszövetségnek egyik sarkalatos tanítása, mégpedigtanítása a lehető legvilágosabb és leghatározottabb. „Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült.” (Mt 25,41) De már előbb is gyakran szólott az olthatatlan örök tűzről, a gyehenna tüzéről (Mt 5,22) hol az istenteleneknek férge meg nem hal és tüzük ki nem alszik (Mk 9,48); óva int azoktól, akik mind a testet mind a lelket gehennára vethetik (Mt 10,28); szól bűnről, amelyek számára nincs bocsánat sem a jelen sem a másvilágon (Mt 12,31-32). Ugyanezt nyomatékozza példabeszédekben: a balga szüzek kívülrekednek a menyegzős házon a külső sötétségben (Mt 25,10-12); a haszontalan szolga is oda kerül a külső sötétségre, ahol sírás leszen és fogak csikorgatása (Mt 25,30); beszél az aratásról, melyen a gazt tűzre vetik, és a meddő szőlőtőkéről, mely tűzre kerül (Jn 15,6). Ugyanígy tanítanak természetesén az apostolok. Szent Pál azt mondja: Akik nem ismerik az Istent és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának, ezeket a kárhozatban örök büntetéssel sújtja az Úr színe (2Tessz 1,7-9).

Szent Péter írja második levelében: „Hiszen Isten még a vétkező angyaloknak sem kegyelmezett, hanem a pokol bilincseibe zárva a mélységbe taszította őket, hogy ott gyötörjék és fogva tartsák őket az ítéletre. És nem kegyelmezett a régi világnak sem, csak Noét, az igazság hirdetőjét mentette meg nyolcadmagával, amikor az istentelenek világára rázúdította a vízözönt. Szodoma és Gomorra városát is hamuvá égette, pusztulással büntette, példát állítva azoknak, akik gonoszul fognak cselekedni” (2Pt 2,4-6); „Vagy nem tudjátok, hogy az igazságtalanok nem részesülnek Isten országában? Ne ejtsétek tévedésbe önmagatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak, sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók, sem rablók nem részesülnek Isten országában” (1Kor 6,9-10). „A gyáváknak és a hitetleneknek, az elátkozottaknak, gyilkosoknak, paráznáknak, varázslóknak, bálványimádóknak és minden hazugnak osztályrésze a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz. Ez a második halál” (Jel 21,8). (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Az új megtérőkre leselkedő öt legfőbb veszély

     Öt éve, amikor megkeresztelkedtem, bölcs katolikusok figyelmeztettek, hogy rögös út áll előttem; hogy húsvét éjszaka a megtérésemnek nem végpontja, hanem a kezdete – írja a népszerű blogszerző, Jennifer Fulwiler.
     Boldog voltam, hogy az egyház tagja leszek, hogy végre megtaláltam az igazságot és minden öröm forrását. El sem tudtam képzelni, hogy valaha alábbhagyhat a hit iránti lelkesedésem – folytatja az ötgyermekes konvertita. – Aztán kiderült, hogy igazuk van. Voltak helyzetek, amik elvették a kedvemet a hit dolgaitól, sőt egyes pillanatokban annyira el voltam keseredve, hogy mélyen meg tudtam érteni azokat, akik elfordulnak az egyháztól.
Jennifer Fulwiler részben lelkipásztorokkal folytatott beszélgetések, részben saját tapasztalatai alapján öt dolgot nevez meg, melyekkel kapcsolatban érdemes résen lenniük az egyház új (és kevésbé új?) tagjainak. Veszélyes lehet…

1. Ha nem veszik komolyan a szellemi harcot
A szellemi harc valóság, amit alábecsülni veszélyes. A sátán létezik, nem akarja, hogy erősödjön a Krisztussal való kapcsolatunk, ezért fáradhatatlanul igyekszik elfordítani a hittől. Az egyik legfontosabb dolog, amit a mindennapi keresztény életről megtanultam, éppen a szellemi harc felismerése. Anélkül, hogy túl sokat foglalkoznánk a gonosszal, hitünket erősítheti, ha tájékozódunk a témáról egy jó lelkivezető vagy hiteles katolikus internetes források segítségével.
2. Ha azt hiszik, hogy a katolikusok tökéletesek
Természetes, hogy első lelkesedésében a megtérő csak a jót látja az egyházban. Hiába próbálja a világ egyfolytában lejáratni a katolikus vezetőket, sok konvertita él abban az illúzióban, hogy helyi plébániai közösségében minden tökéletes. Persze jó, ha meglátjuk egymásban a jót – de ne feledjük, hogy az egyház nem szentek szállodája, hanem bűnösök kórháza. El fog jönni a pillanat, amikor sérelmet szenvedünk egy katolikus hívő társunktól, s ez természetes. Ettől nem lesz kevésbé igaz a hit, ez csupán a bukott világban való élet velejárója.
3. Ha nem építik a kapcsolatot Krisztussal
Megtérésem legizgalmasabb időszaka volt, amikor felfedeztem az egyház felmérhetetlen bölcsességének tárházát. Csak úgy faltam nagy katolikus gondolkodók évszázadokon át alkotott, lenyűgöző műveit. A gond az volt, amikor az olvasási projekt lépett az élő Istennel való személyes kapcsolat helyébe. Elvben tudtam, hogy a Jézussal való személyes kapcsolatra kell törekednem, de mivel ez nem ment magától, lelki életem inkább az elemző gondolkodás, mintsem Jézus Krisztus személyes megismerése felé irányult. A csapda nyilvánvaló, a magamfajta könyvmolyok mégis meglepően könnyen belesétálnak.
4. Ha nem keresik a választ a nehéz kérdésekre
Egyes megtérők könnyen rátalálnak a Jézussal való örömteli kapcsolatra; sokukat az Eucharisztia utáni vágyakozás hozza az egyházba. Első, hatalmas lelkesedésükben nem foglalkoznak a hittani kérdésekkel, remélve, hogy idővel maguktól tisztázódnak. Néhány év múlva azonban, amikor lelki életükben szárazságot, örömtelenséget tapasztalnak, ráadásul a barátok, a családtagok elkezdik mondogatni, hogy egyes katolikus hittételek ésszerűtlenek vagy igazságtalanok, nem tudnak mit válaszolni. Egy lelki-érzelmi hullámvölgy amúgy sem a legmegfelelőbb pillanat a kétségek tisztázására; mindez együtt pedig könnyen oda vezet, hogy az illető elbizonytalanodik hitében és újra eltávolodik az egyháztól.
5. Ha nem csatlakoznak egy katolikus közösséghez
Sokszor nem könnyű, de nagyon fontos, hogy az újonnan megtért katolikus – akinek barátai, családtagjai nem hívők – keressen egy katolikus közösséget. A Facebook nem elég! Sok megtértről, aki később mégis elhagyta az egyházat, utóbb kiderül, hogy nem kapcsolódott helyi közösséghez. A lelki életben való megmaradáshoz alapvető, hogy őszintén beszélgessünk az életünkről olyanokkal, akik szintén hitben élnek. A legkézenfekvőbb, ha aktívan bekapcsolódunk a plébánia életébe, de más hívő közösséget, katolikus rendezvényeket is érdemes felkeresni – az introvertáltaknak is!

     Az újonnan megtérteknek, akik húsvét vigíliáján fognak keresztelkedni vagy nemrég csatlakoztak az egyházhoz, azt tanácsolom tehát: ügyeljenek ezekre a csapdákra, minden körülmények közt tartsanak ki az imádságban, és Isten hozta őket itthon! 

(A. SCHNEIDER: Dominus est, SZIT. 2014 nyomán)

Ó, imádandó nagy Szentség
     Elképzelhető, hogy Krisztus az utolsó vacsorán a kenyeret minden apostolnak közvetlenül a szájába helyezte, és nem csak iskarióti Júdásnak (vö. Jn 13,26-27) Ezékiel próféta is jelképesen közvetlenül a szájába kapja Isten igéit: "Nyisd fel szádat és edd meg azt, amit én neked adok. /.../ Erre megettem azt, és olyan édes lett a számban, mint a méz." (Ez 2,8-8; 3,2-3)
     A szentáldozásban Krisztus valóban a saját Testével és Vérével táplál minket, és ezt az egyházatyák korában az anya szoptatásához hasonlították, ahogyan ezt Aranyszájú Szent János ékes szavai kifejezik: "Ezen eucharisztikus titok által Krisztus egyesül minden egyes hívővel, és saját maga táplálja őket /.../ és nem bízza senki másra. Nem látjátok, micsoda hévvel közelítik ajkukat az újszülöttek édesanyjuk kebléhez? Nos, mi is ilyen égő vággyal közeledjünk a szent asztalhoz..." (In Ioannem homiliae, 82,5)
     Egy régi eucharisztikus szertartási rendben (Ordo communionis), a következőket olvassuk: "Mindenki boruljon le a földre, a kicsinyek, a nagyok és így kezdődjék meg a szentáldozás kiosztása. (Collectiones canonum Coptiace: H. DENZINGER: Ritus Orientalium, Würzburg 1863, I 405)
     A görög és a keleti szír egyházakban már a VI. században elő volt írva a szentáldozás előtt a háromszoros leborulás. (Vö. JUNGMANN: Missarum sollemnia /3. j./ II 458)
     A szentáldozás és az imádás szoros kapcsolatáról Joseph Ratzinger bíboros igen nyomatékosan nyilatkozott. A Szent Eucharisztiával táplálkozni egy olyan spirituális esemény, amely az egész emberi valóságot magában foglalja. Belőle táplálkozni annyit jelent, mint Őt imádni. Ennélfogva az imádás nem egy olyan dolog, amelyet utólag csatoltak a szentáldozáshoz: "A szentáldozás csak akkor éri el igazi mélységét, ha az imádás hordozza és veszi körül". (Der Geist der Liturgie. Eine Einführung, Freiburg 2002,78)
     Az Egyház liturgikus előírásai nem követelik meg az imádás gesztusait azoktól, akik térdelve áldoznak, mivel a térdelés ténye már önmagában kifejezi az imádást! (De ahol kidobták az áldoztatórácsot a térdeplővel, és a hívek kénytelenek állva áldozni...??)

Tény vagy fenyegetés? 1

     Manapság sajnos, igen ritkán hallani az ördögről, a pokolról és a kárhozatról szóló prédikációt, amelynek létezése és esélye, minden „modernkedő” hozzáállástól függetlenül tény! Tehát nem valami kitaláció, hanem egyenesen isteni Kinyilatkoztatás, melynek valóságára maga Jézus figyelmeztet bennünket, az evangéliumokban. Ugyanbizony a Mester szava az Evangélium, megkérdőjelezhető forrás?

Sajnos sokakban felmerülhet, hogy a pokol létezése összeegyeztethető-e Isten jóságával? A választ három sarkalatos szempont világítja meg.

1) Adott a szabad akarat szabadsága, vagyis annak lehetősége, hogy az ember dönthet Isten ellen is – akár örökre! Vagyis ha reális a szabad akarat, akkor pokolba jutás lehetősége is reális!

2) Minden törvénynek csak akkor van értelme, ha megszegését szankcionálják!

3) Az ember szabadon dönthet az Isteni Irgalmasság üzenetének elfogadása vagy elutasítása ügyében. Ajánlatos azonban tudnia Jézus figyelmeztetéséről: ,,Ó szegények, akik nem akarnak élni Isten irgalmasságának csodájával; hiába fogtok majd könyörögni, már késő lesz'' (Napló 1448). ,,Aki nem akar az irgalom kapuján átmenni, annak igazságosságom kapuján kell áthaladnia'' (Napló 1146).

Márpedig az Isten irgalmas voltának a megkérdőjelezése, vagy a pokol létezésének elmismásolása – súlyos hitbeli tévelygés! Ezek után a kérdés továbbra is az: hogy a szerető Isten teremtette-e poklot? Erre Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma ad választ: „az Istentől jónak teremtett angyalok közül gonosszá váltak, mert szabad és visszavonhatatlan döntéssel elutasították Istent és az ő országát, s ezzel létrehozták a poklot.” (74. pont, vö. KEK 391-395, 414).

Világosan kell ugyanis látni, hogy a rossz, a fájdalom, a halál, a pokol (vagyis az örök kárhozat nem része a teremtés isteni művének! Egy megjegyzés ennek igazolására. P. Candido Amantini »az exorcizmus végéhez közeledve ironikusan így szólt a gonosz szellemhez: „Menj innen, az Úr úgyis készített neked egy jólfűtött lakást!” Mire az ördög ezt felelte: „Te nem tudsz semmit. Nem Ő (az Isten) készítette a poklot, a mi művünk az, Neki eszébe sem jutott”. Hasonló helyzetben, ezt válaszolta: „Mindnyájan építettük”«. (Amorth) (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Jennifer Fulwiler, az egykori ateista így vall megtéréséről 3

     Két héttel később mélyvénás trombózist kaptam. Hosszú időre kórházba kerültem. Az orvos azt mondta, a hajlam örökletes és életveszélyessé teszi az esetleges további terhességeket. Amikor felvetettem az Egyház által elfogadott természetes családtervezést, csak nevetett. Magának fogamzásgátlásra van szüksége – mondta.
Elbizonytalanodtam. Itt már nem arról volt szó, hogy nem beszélek csúnyán, hanem arról, hogy az életemet kockáztatom, ha ragaszkodom az Egyház tanításához. Tanácstalanságomban az apámtól tanult alapelvhez nyúltam vissza. „Sose higgy el valamit azért, mert az neked kellemes – mondogatta –; mindig azt kérdezd, igaz-e!”
     Ennek fényében azonban a kérdés nem volt kérdés, hiszen akkor már tudtam, hogy amit az Egyház tanít, igaz, csak nem akartam ekkora áldozatot hozni. Végül, bár tudtam, hogy anyagilag is, egészségileg is hatalmas kockázattal jár, úgy döntöttem, hogy ezúttal az igazat választom a kellemessel szemben. Férjemmel elhatároztuk, hogy elkezdjük a katekumenátust a helyi plébánián. Az orvosnak pedig – életem első hitvallásaként – megmondtam, hogy nem kérek fogamzásgátlást, mert katolikus vagyok.
     Következő tavasszal, mielőtt befogadott volna az Egyház, életemben először gyóntam. Tudtam, hogy az elkövetett rosszat meg kell bánni, de magamban, Jézusnak ezt már megtettem, ezért úgy véltem, fölösleges a pap előtt elismételnem. Amikor azonban meghallottam a saját hangomat, amint kimondtam mindent egy másik ember előtt, annak olyan ereje volt, ami minden elképzelésemet felülmúlta. Zokogva soroltam a bűneimet. S amikor a pap Isten nevében kimondta, hogy a bűneim meg vannak bocsátva – nos, el nem tudtam volna képzelni, hogy ez ennyire megrendítő hatással lesz rám. Kábultan jöttem ki a gyóntatószékből, és beültem egy padba az üres templomban. Tudtam, hogy az életem immár örökre megváltozott.
     Aznap éjféltájban kiléptem a verandára. A sötétség mintha lelkem sötétjét tükrözte volna – de ekkor visszagondoltam az első gyónásomra és rájöttem, hogy mindentől megszabadultam. A belső sötétség nem volt többé. Helyette békesség és a szeretet félreismerhetetlen érzése töltött el. Életemben először megéreztem Isten jelenlétét.  (Forrás: whyiamcatholic.com)

Forrás Magyar Kurír,  Képek az internetről! 

(A. SCHNEIDER: Dominus est, SZIT. 2014 nyomán)

Ami egyszer szent volt, az nem lehet később nem szentté!
     Annak tudatában, hogy milyen nagy jelentőséggel bír a szentáldozás pillanata, az Egyház kétezer éves történelme során mindig igyekezett megtalálni a megfelelő rituális formát, amellyel a lehető legtökéletesebben fejezheti ki hitét, szeretetét, tiszteletét. Ez mutatkozott meg akkor, amikor az Egyház egy szerves fejlődés során, legkésőbb a VI. századtól fogva elkezdte az eucharisztikus szent színeket közvetlenül a hívek szájába helyezni (monasztikus környezetben, pl. Szent Kolumbán kolostorában). Ezt bizonyítja Nagy Szent Gergely pápa életrajza (590-604) és ugyanezen pápának egy utalása (Dialógusok III. könyve /PL 77,224/). A córdobai zsinat 83-ben elítélte az ún. kassziánusok szektáját, amelynek tagjai elutasították a szentáldozás nyelvre történő fogadását.
Később a roueni zsinat 878-ban érvényes szabályként erősítette meg az Úr Testének nyelvre történő kiszolgáltatását és felfüggesztéssel fenyegette meg azokat a papokat, akik a híveknek kezébe adja az Oltáriszentséget.
     Az egyházatyák korának végén messzemenően elterjedt és szinte általánosan érvényes volt az a gyakorlat, hogy az Oltáriszentséget közvetlenül szájba fogadják.
     A híres liturgikus, J. A. Jungmann feltárta azokat a különféle aggályokat, amelyeket a szájba való áldoztatással ki lehetett zárni: A hívek keze nem volt mindig eléggé tiszta, vagy ami még súlyosabb probléma, hogy a konszekrált Kenyér darabkái könnyel elveszhettek, és ezért meg kellett tisztítani a tenyeret a Szentség vétele után. Később az áldozási lepel (térdeplő-terítő), majd az áldoztatótálca megjelenése világosan jelzi az egyre nagyobb figyelmességet az Eucharisztia szentsége iránt. (Vö. JUNGMANN: Missarum solemnia /3. j./ II 463-464.)
     II. János Pál pápa is hangsúlyozta az eucharisztikus Kenyér iránti tisztelet külső kifejezési formáinak szükségességét: " Bár a 'lakoma' természetes családiasságot sugall, az Egyház sohasem engedett a bizalmaskodó 'közvetlenség' kísértésének, mert nem feledkezett meg arról, hogy Jegyes az ő Ura. /.../ Az eucharisztikus lakoma valóban szent lakoma, melyben egyszerű lelkek mögött Isten szentsége elrejtőzik. /.../ A Kenyér, mely megtöretik oltárainkon /.../ az angyalok kenyere, melyhez csak az evangéliumi százados alázatával szabad közeledni". (Ecclesia de Eucharistia enciklika, 48. p.)

A Magyar Országgyűlés emléknappá nyilvánította március 27-ét, II. Rákóczi Ferenc Erdély és Magyarország fejedelmének, a Rákóczi-szabadságharc vezetőjének születésnapját. 

Az országgyűlési határozat tisztelettel adózik a II. Rákóczi Ferencre felesküdtek emléke előtt is, akik a Cum Deo pro Patria et Libertate zászló alatt küzdöttek a magyar szabadság kivívásáért.

A Sátán erejével! ‒ és ez a 4. pontunk!
     Kedves Olvasóim! Aki a sátán és a démonok világát tagadja, az még megközelítőleg sem lesz képes felismerni nemhogy az Antikrisztust, de még mai szálláscsinálóinak csalárdságait sem. Márpedig történelmi méretű küzdelem folyik külön-külön valamennyi lélekért, s ebből a harcból mindenkinek részt kell vállalnia. Az ember rövid életének tétje kimondhatatlan: bizalommal megvívni a ,,jó harcot” (1Tim 1,18), s így elérni önmaga és embertársainak örök boldogságát.
Az ember ugyanis kezében hordozza örök sorsát, és tetteivel befolyásolhatja az üdvözültek és az elkárhozottak számát.
     G. Brock Chisholm az Egészségügyi Világszervezet egykori vezetője pontosan megfogalmazta a napjainkban már megvalósuló végcélt ‒ idézem: ,,Ami fontos, hogy mindenhol korlátozzuk a születések számát és népszerűsítsük a – rasszok közötti – vegyes házasságokat a célból, hogy létrejöjjön egy globális emberfaj, egy olyan világban, melyet egy központi kormány fog teljes egészében irányítani.”
     Mivel a sátán uralkodni akar az emberek felett, és magának akarja lelküket megnyerni, hogy népet gyűjtsön maga köré a kárhozatba, világuralomra tör, vagyis azon szervezetek és struktúrák feletti uralomra, amelyek az emberek életterét, azaz a „világát” képezik és meghatározzák. Így a gazdaságot, az egyetemeket, a politikát és mindenek előtt a médiákat.
     Hangsúlyoznunk kell, hogy az Antikrisztus ha nem is ördög, de a legtökéletesebb híve és eszköze. Mert a sátán a földön – amennyire kiterjesztheti hatalmát – azokon az embereken keresztül uralkodik, akik hallgatnak rá. Vagyis, a Bűn emberének hallatlan hatalma, végeredményben az ördögtől származik, amit a Jelenések könyve is tudtunkra ad: „A sárkány (= Sátán) neki adta erejét és trónját, nagy hatalmával együtt.” (Jel 13,2)
     Amikor az ördög Urunkat a pusztában megkísértette, az utolsó próbálkozásánál a világuralmat ajánlotta Krisztusnak azzal a feltétellel, ha imádja őt: „Ezt mind neked adom – mondta –, ha leborulva imádsz engem.” Isten Fia energikusan visszautasította! (Ld. Mt 4,9)
De nem így az ANTI-Krisztus! Ő nem fogja majd az ördög ajánlatát visszautasítani, és így jut hozzá a világhatalomhoz. Az Antikrisztus tehát a sátán hatalmából fogja gigantikus birodalmát a Világkormányt felállítani. Nem véletlenül a szabadkőművesek régi álma egy világállam létrejötte és érzékelhető, hogy e céljukhoz minden nap közelebb kerülnek!

A Szent Szűz szavai a Szeretetláng Naplóban 3

     „Vigyázzatok! A sátán ki akarja rántani lábatok alól a remény talaját! Jól tudja, ha ezt sikerül megtennie mindent elvett tőletek! A reményvesztett lelkeknél már bűnre sem kell kísértenie. A reményét vesztett ember szörnyű sötétségben van, nem lát már a hit szemével, minden erény, minden jó értékét veszti. Ó gyermekeim, imádkozzatok szüntelenül egymásért, engedjétek kegyelmeim hatását létre jönni lelketekben. (IV/30) Ha olyankor hallgattok szentmisét, amikor az nem kötelező, és a kegyelem állapotában vagytok, Szívem Szeretetlángjának kegyelmi hatását úgy árasztom ki, hogy ezen idő alatt is megvakítom a sátánt, és ezáltal kegyelmeim bőségesen áradnak azokra, akikért felajánljátok. A világtalan sátán ugyanis hatalmától megfosztottan nem tud semmit cselekedni. A szentmise-áldozaton való részvétel a legnagyobb mértékben fokozza a sátán megvakítását. A sátán borzalmas bosszútól lihegő gyötréseivel még ádázabb küzdelmet folytat a lelkekért, mióta érzi megvakítását. (II/33) A sátán megvakítására törekedjetek, törekednetek kell, melyet az egész világ összefogó erejével fogunk megvalósítani. Ne hátráltassátok, mert egyszer felelni kell a reátok bízott munkáért, a tengernyi lélekért. Azt akarom, hogy egyetlen egy se kárhozzon el. Mert a sátán oly mértékben lesz világtalanná, amilyen mértékben ti munkálkodtok ellene. Itt a Szűzanya azt is mondta, hogy nemcsak a papságot fogja terhelni a tétlenségért felelősség, hanem mindazokat is, akik kényelemből nem álltak be a sátán megvakítására. Szeretetlángom kegyelmi kiáradását indítsátok már el. Az összefogáshoz csodálatos erővel és kegyelmekkel árasztalak el benneteket tömegesen és külön-külön, egyénenként is. A felelősség nagy, de munkátok eredménye nem lesz meddő. Az összefogó munkából egyetlen lélek se maradjon ki. Szeretetlángom szelíd fénye gyújtani, gyulladni fog az egész földkerekségen, és a sátán megalázottan és tehetetlenül hatalmát veszti. Csak ezt a vajúdást ne akarjátok meghosszabbítani.” (III/130)

Jézus szavai a Naplóban: (Édesanyám) „Azt akarja, hogy minden család egy kegyhely legyen, egy csodás hely, ahol veletek összefogva teszi csodáját a lelkek mélyén. Szívről-szívre járva kezetekbe adja Szívének Szeretetlángját, mely a családokban uralkodni akaró sátánt a ti áldozatos imáitok által megvakítja.” (III/140)

És álljon itt Szent Maximilian Kolbe figyelmeztető próféciája: „A modern időket Sátán uralja, és a jövőben még inkább az lesz. A pokollal való harchoz az emberi, intelligencia kevés! Egyedül az Immaculata kapta Istentől a Sátán feletti győzelem ígéretét. A Szeplőtelen Istenanya, tehát olyan lelkeket keres, akik teljesen neki szentelik magukat, akik az ő kezében hatékony eszközökké válnak Sátán legyőzésére és Isten országának terjesztésére a földön.” (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Jennifer Fulwiler, az egykori ateista így vall megtéréséről 2

     Később C.S. Lewis kereszténységről szóló nagyszerű könyvét (Mere Christianity; Keresztény vagyok) kezdtem olvasni. A természeti törvény gondolata fogott meg legjobban, amit úgy fogalmazott meg, hogy minden jónak Isten a forrása és ezért van az, hogy az emberek mindig, mindenütt hasonlóan gondolkodtak arról, mi a jó és mi a rossz. Az interneten utánaolvasva – Szent Ágostonnál, Aquinói Szent Tamásnál – úgy találtam, nem is annyira ésszerűtlen ez a vallás; sőt a történelem legnagyobb elméi közül többen keresztények voltak.
     Végül beadtam a derekam és beszereztem életem első Bibliáját. Az első száz oldalt döbbenten olvastam. Az sem segített, amikor áttértem az Újszövetségre. A legtöbb szakaszt nem értettem. Nem találtam világos iránymutatást, sőt úgy tűnt, mások sem: amikor rákerestem a neten, hogy mit tanít a Biblia az abortuszról, az eutanáziáról, a klónozásról, számtalan különféle véleményt találtam és mind a Bibliára hivatkozott. Minden keresztény felekezet egészen mást tanított a bűnről. Ez bizony gond, hiszen ha Isten a jó, akkor a rossz – vagyis a bűn – magának Istennek a határait jelöli ki. Lehetetlen, hogy az ő vallása éppen ebben ne adna világos iránymutatást. Megtaláltam hát, amit kerestem: a hibát, ami bizonyítja, hogy a kereszténység ésszerűtlen.
Nem sokkal ezután valaki, akivel online vettem fel a kapcsolatot, felvetette, hogy nagyon mai módon közelítek a kereszténységhez. Gondoljak arra – javasolta –, hogy Jézus egyetlen Egyházat alapított, amelynek természetfeletti erőt adott, hogy minden történelmi korban pontosan tudja kifejteni az igazságot arról, mi a jó. Ez pedig… nos, ez a Katolikus Egyház – amelyről férjemmel együtt jól tudtuk, hogy archaikus, diktatórikus, nőellenes intézmény. A természetfeletti erő különösen ostobán hangzott.
     Egy dolog azonban feltűnt: akik a leglogikusabban érveltek a hitük mellett az interneten, valamennyien katolikusok voltak. Ezért egyre többet olvastam katolikus szerzőktől és el kellett ismernem, hogy olyan átfogó szemléletük van a világról és az emberről, amilyennel addig nem találkoztam. Még mindig hevesen tiltakoztam az Egyház egyes őrültségei ellen, például hogy miért ellenzi az abortuszt és a fogamzásgátlást, de be kellett ismernem, hogy minél többet olvasok a katolikus teológiáról, annál normálisabbnak tűnik.
     Odáig jutottam, hogy minden valószínűség szerint van Isten és a kereszténység közel járhat hozzá. De akkor vajon miért nem érzem a jelenlétét? Ha nem hinnék, akkor is ugyanilyen magányosnak érezném magam a világban; minek törjem magam a vallással, ha nem jobb tőle a helyzet? A mélyponton C.S. Lewis gondolata segített: Isten egyeseknek jobban megmutatja magát, mint másoknak – nem mintha egyeseket jobban szeretne, hanem mert akinek a lelke nincs a megfelelő állapotban, annak nem tud megmutatkozni. A Nap is egyformán süt mindenkire, mégsem ugyanolyan ragyogással verődik vissza egy poros tükörről, mint egy tisztáról.
Hát persze! Napjaimat önzés, ostoba fecsegés, ócska tévéműsorok töltötték ki. Rájöttem, hogy ha tényleg rá akarok jönni, van-e Isten, akkor meg kell változnom.
     Elhatároztam, hogy kipróbálom. Egy hónapig a katolikus erkölcs szerint fogok élni. Megvettem és elolvastam a Katekizmust és mindenben hozzá igazodtam, abban is, amiben nem voltam biztos, hogy az Egyháznak igaza van. Mindezzel Istent kerestem, s helyette saját magamat találtam meg. Rájöttem, hogy ítélkezésem, ingerlékenységem, bűneim rétege alatt létezik egy tisztább, jobb önmagam, akit addig nem ismertem. Megértettem, hogy az Egyház parancsai, amelyeket addig korlátozásnak véltem, valójában a szeretet parancsai; meghatározzák, mi szeretet és mi nem az. Isten jelenlétét nem tapasztaltam meg, de attól, hogy megtartottam az állítólag általa alapított Egyház parancsait, megtapasztaltam, mit jelent igazán szeretni.
     A fogamzásgátlás kérdése nem volt időszerű, mert éppen a második gyermekünket vártam, de a kísérleti hónap során sokat olvastam az Egyház tanításáról e kérdésben is. Meglepetésemre nemcsak én találtam úgy, hogy az Egyház hihetetlenül ésszerű érvekkel támasztja alá álláspontját, hanem Joe is. Ekkor tettük fel először a kérdést: akkor hát katolikusok leszünk?  (Forrás: whyiamcatholic.com) Folytatása köv.!

Magyar Kurír Forrás 

Jennifer Fulwiler, az egykori ateista így vall megtéréséről 1

     A népszerű blogszerző, ötgyermekes családanya, így meséli megtérésnek történetét:  Az élet értelmének kérdésében sohasem tudtam közös nevezőre jutni ateista ismerőseimmel, akik úgy vélték, az életben rengeteg értelmes cél van annak ellenére, hogy az ember nem több, mint kémiai folyamatok összessége. Ezt a gondolatmenetet sohasem tudtam megérteni, sőt intellektuálisan hazugnak tartottam.
     Fiatalként hazugnak éreztem hát az életemet, mert tudtam, hogy az életnek nincs értelme, mégis úgy éltem, mintha az enyémnek lenne, mintha a remény, a szeretet, az öröm nem csupán agyi kémiai folyamatok okozta káprázat, hanem valóság lenne. Munkába, rohanásba, ivásba, társaságba menekültem. Öngyilkosságra is gondoltam, mondván, így hamarabb túlesnék azon, ami úgyis elkerülhetetlen. Mindegy, mikor szorozzuk be nullával az életet, az eredmény ugyanannyi.
     Egy évvel az egyetem elvégzése után megismerkedtem Joeval. Járni kezdtünk, csodálatos kapcsolat bontakozott ki köztünk. Egyetlen dolog nem stimmelt: Joe istenhívő volt, ráadásul keresztény. Nem fért a fejembe, hogyan hihet ennyire intelligens ember azokban a mesékben. Ám mivel erkölcsi felfogásunk egyezett, Joe bizarr világnézete nem okozott problémát. 2003-ban megesküdtünk a házasságkötőben. Azt hittük, közös életünk gondtalanul folytatódik tovább. Ám hamarosan megtudtam, hogy várandós vagyok, s ezzel minden megváltozott.
     Az anyaság teljesen felkészületlenül ért. Egykeként nőttem fel, a környezetemben nem születtek gyerekek, magam sem akartam gyermeket. Fiunk születése testileg, szellemileg, érzelmileg súlyosan megrendített. Előjöttek rég eltemetett gondolataim az élet értelmetlenségéről, s ezúttal nem tudtam eltemetni őket. Úgy éreztem, az életemnek most még több értelme van, mint valaha. A baba mellett boldogság és remény töltött el. Ám mivel most nem volt mivel elterelni a figyelmemet, rám meredt a tény: sem a fiam életének, sem az enyémnek, sem az iránta érzett szeretetemnek nincs természetfeletti dimenziója. Rá is ugyanaz a sors vár, mint mindannyiunkra: meg fog halni, léte mindenestől elenyészik.
     Hetekig alig tudtam felkelni. Az álmatlanság és a depresszió mozdulatlanságba dermesztett. Egy hajnalban aztán valami szokatlant éreztem. Elfogott a kétely. Kételkedni kezdtem materialista világnézetemben, abban, hogy az emberi életnek nincs természetfeletti dimenziója.
     Néhány hónappal később egy könyvesboltban kezembe került egy keresztény könyv. A szerző azt írta, korábban ateista volt; érdekelt, hogy mekkorát hazudik. Megvettem, mert imponált logikus okfejtése (ha téves végkövetkeztetésre jutott is). Elgondolkodtatott, amikor azt olvastam, hogy a Názáreti Jézus halála után sok ezer zsidó elhagyta ősi vallását, és szinte valamennyi követője inkább meghalt, semhogy visszavonja állítását, hogy látta őt a halálból feltámadva. A kereszténység pedig futótűzként terjedt, noha híveire üldözés, nemegyszer halál várt. Megérintett a történelmi valóság, hogy az első században Palesztinában történt valami Jézus Krisztus körül, ami máig érezteti hatását. S egy nap váratlanul felvetődött bennem a kérdés: mi van, ha mindez igaz? Mi van, ha van Isten? Ha emberként tényleg belépett a történelembe? Ez volt életem legmegdöbbentőbb gondolata. Soha, még gyerekkoromban sem vetődött fel bennem, hogy létezhet egy személyes Isten, vagy egy szikrányi igazság is lehet a kereszténység tanaiban. Most viszont hiába próbáltam szabadulni a gondolattól.

(Forrás, vö.: whyiamcatholic.com) Folytatása köv.!

Magyar Kurír Forrás 

     Ádám és Éva bűnbeesése előtt az emberpár ruhátlanul járt-kelt.... tiszták voltak az érzések és a gondolatok. A bűnbeesés után eltakarták magukat. Azóta az emberek az eredendő bűn állapotában születtek.

Akkor hogyan születhetett meg egy teremtmény bűn nélkül? Milyen módon lehetséges ez?

Imádságos elmélkedésem alatt bensőmben egy halk, csendes bizonyosságot éltem meg: Mária szülei jóságos, adakozó, tiszta szívű házaspár volt, mély hittel megáldva. Gyermektelenségük miatt érzett nagy fájdalmuk, szenvedésük, gyötrelmük és alázatuk a Mindenható Istent meghatotta. Könyörgéseiket meghallgatta és kiválasztotta őket.

Szent Anna és Joachim az angyal jelenése után boldogságtól ragyogva siettek Jeruzsálembe. Az Aranykapunál találkoztak és megölelték egymást.

Hazatérésük után a szent házaspár egy este angyalok jelenlétét érezte. Majd szárnysuhogást hallottak.

Átszellemült testük és lelkük ‒ a mennyei Szeretet légkörében ‒, PARADICSOMI állapotban történt meg Anna foganása.

Ők teljesítették be azt, amit Ádámnak-Évának kellett volna a Paradicsomban.

A gyermek Mária már Anna méhében a Szentlélekben élt, lélegzett és a Szentlélek teljesen átölelte és betöltötte őt.

Emberileg szinte elképzelhetetlen és megfoghatatlan misztérium ez. Átlátni egyedül a Mindenható látja át, hiszen Ő teremtette legédesebb Leányát, hogy igazi otthont adhasson a Fiúnak tiszta méhében.

Ez az Otthon a Szentlélek temploma volt.

Ha kérjük az Istenszülő Máriát, gondolatban, érzésünkben soha ne szakítsuk ki Őt a Szentlélekből.

Lourdes az engesztelés előcsarnoka. Teljesítsük a Szent Szűz kéréseit, és ezen az úton könyörögjünk anyai segítségéért és védelméért, hogy a Szentlélek áldott légkörébe kerülhessünk, Aki eláraszt az Ő kegyelmeivel.

Felhasznált források: René Laurentin Bernadette élete

Szentírás: Ter, 2,25; Sir, 24, 24

Ivancsó István: Szent Anna csodálatos foganása ‒ Nyíregyháza

A Szent Szűz szavai a Szeretetláng Naplóban 2

     „Én, a Hajnal Szép Sugara megvakítom a sátánt, (…) (aki) még a választottak hitét és bizalmát is el akarja pusztítani. De a most készülő rettenetes viharban érezni fogják Szeretetlángom fel-felvillanó és eget-földet bevilágító fényességét (vö. II/100), soha nem látott csodákkal segítem munkátokat, mely észrevétlenül szelíden, csendben fog terjedni Szent Fiam engesztelésére. (I/58) /Mert/ a sátán olyan harcot indít az emberek felé, amilyen még nem volt soha. (I/95) Az induláshoz csodálatos erővel és kegyelmekkel árasztalak el /benneteket/ tömegesen és egyénenként is. A felelősség nagy, de munkátok eredménye nem lesz meddő. Az összefogó munkából egyetlen lélek se maradjon ki. Szeretetlángom szelíd fénye gyújtani, gyulladni fog az egész földkerekségen és a sátán megalázottan és tehetetlenül hatalmát veszti. Csak ezt a vajúdást ne akarjátok meghosszabbítani. (III/130)

Szeretetlángom (által), melyet most bocsátok a Földre, a kegyelmi idők eddig még soha nem ismert idejét fogjátok élni. Légy hű segítőtársam! (II/107) Mondom, ilyen még nem volt, ez a legnagyobb csodám, melyet most teszek veletek! (...) Szavaim (…) ki ne forgassátok, félre ne magyarázzátok. Mert nagy felelősséggel tartotok ezért. Álljatok munkába, ne tétlenkedjetek! (II/18) Azt akarom, hogy egyetlen lélek se kárhozzon el! Akarjátok ti is velem együtt! Azért adom kezetekbe a fénycsóvát, mely Szívem Szeretetlángja. (III/144) Tüzet tűzzel fogunk oltani: a gyűlölet tüzét a Szeretet Tüzével. A sátán gyűlöletének tüze már oly magasra csap, hogy azt hiszi győzedelme sikerrel jár, az Én Szeretetlángom megvakítja a sátánt. (…) Ehhez kell nekem az áldozat, a te /és/ a ti áldozatotok, hogy a pokol gyűlöletétől égő elmék és szívek, Szeretetlángom szelíd fényét átvegyék. Szeretetlángom el nem képzelhető fényességgel és jótékony melegséggel fogja elárasztani a földkerekséget. (III/203)

Szűzanya: A sátán munkája szédítő iramban söpri a lelkeket. Miért nem igyekeztek ezt minden erőtökkel, minél előbb megakadályozni? Szükségem van a ti erőtökre, emészti lelkemet a sok fájdalom, mert látnom kell a sok lélek elkárhozását. (…) A gonosz vihogva tárja ki karjait, és szörnyű kárörömmel ráncigálja azokat a lelkeket, akikért pedig Szent Fiam szörnyű kínt és halált szenvedett. Segítsetek!” (I/64) (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

"Anyja vagyok a szép szeretetnek, az istenfélelemnek, a megismerésnek

és a szent reménynek...." /Sir, 24,24/

     Lourdes történetét, Szent Bernadette életét bizonyára sokan olvasták. Ezért most nem a történetet szeretném megírni, hanem a Szent Szűz soha nem hallott kijelentésének jelentőségét próbálom megvilágítani és kiemelni.

"Az lesz a legjobb, amit a legegyszerűbben írnak meg." – kérte Bernadette, mielőtt az Úrhoz költözött.

Törekszem ezt a kérést teljesíteni.

Már gyermekkoromban meghatott Bernadette élete, és később a jelenések története.

Az 1980-as években családommal együtt Lourdes-ba zarándokoltunk. A barlangnál és minden szent helyen sokat imádkoztam. Elmélyedtem a Boldogságos Szűz kéréseinek fontosságában: a háromszoros bűnbánat, vezeklés, processió kéréseiben. Szívemet átjárták a Szent Szűz felhívásai és magával ragadott az Ő csodálatos lénye.

Egy alkalommal a barlangnál ez a NÉV csendült meg a lelkemben, s mint egy visszhangot újra és újra hallottam magamban:

"ÉN VAGYOK A SZEPLŐTELEN FOGANTATÁS."

Ismertem Labouré Szent Katalin történetét, akinek 1830-ban a Szent Szűz Párizsban – egy imádság terjesztését kérve – így nyilatkozott meg: "Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekszünk".

Égi Édesanyánk Lourdes-ban ennek a könyörgésnek hátterét mintha mélységeiben kibontakoztatta volna előttünk, önmagáról való határozott kijelentésével.

1858. március 25-e Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepnapja. Jézus ezen a napon fogantatott a Szentlélektől.

A plébános állandó unszolására, Bernadette újra megkérdezte a szép Hölgyet:

‒ Legyen szíves megmondani, kicsoda Ön?

A Hölgy ekkor komoly lett, majd széttárta karjait és így válaszolt:

"Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás". Bernadette, amint súlyos asztmája ellenére sietve futott a plébánoshoz, végig ismételgetve e különös, számára idegen megnevezést. Szinte beesett a kapun és kifulladva, hangosan kimondva a Szent Szűz szavait.

"Peyramale plébános meginog az ütés alatt...

‒ Egy hölgy nem viselhet ilyen nevet. Te tévedsz. Tudod-e, hogy mit akar ez mondani? ‒ Bernadette nemet int a fejével.

‒ Akkor hogyan tudod elmondani, ha nem értetted meg?

‒ Egész úton végig ismételtem..., és Ő továbbra is kéri a kápolnát. ‒ suttogta Bernadette."

(Forrás a II. rész végén!) (Folytatás holnap!)

Forrásként tbk.: „Szent Anna csodálatos foganása” c. kiadvány (Nyíregyháza, 2014. Örökségünk könyvkiadó Kft.) - Horváth Mária szerkesztésében.

     Joachimot erősen emésztette a gyermektelenségük miatti szégyen, és annak kérdése, hogy milyen bűnéért sújtja így az Úr? Fájdalmában elvonult a birtokán lévő kunyhóba és ott böjtölt étlen-szomjan 40 napon át.

Bizony Annán is annyira elhatalmasodott a „magtalansága” miatti fájdalom, hogy szinte belebetegedett. Amikor egy alkalommal a kertjükben ülve sírt, nagy fényességben megjelent neki az Úr Angyala és így szólt hozzá: „Anna, Anna! Az Úr meghallgatta könyörgésedet, foganni és szülni fogsz és az egész földkerekségen beszélni fognak majd magvadról”!

Hasonlóképp az Úr angyala Joachimhoz is leszállt és így szólt: „Joachim, Joachim! Az Úr, az Isten meghallgatta könyörgésedet. Most hagyd el ezt a helyet, és asszonyod Anna foganni fog méhében”! Az angyal elmondta, hogy majd lányuk születik, akit Máriának fognak hívni és aki telve lesz a Szentlélekkel.

Ezután, benső indíttatásra örömtől ujjongva Joachim is és Anna is elindult Jeruzsálembe és az Aranykapunál találkoztak, ahol nagy szeretettel megölelték egymást...

Istenes szent Anna foganását a görög katolikus egyház december 9-én ünnepli.

A kiváltságos szent házaspár későbbi sorsát szintén homály fedi, de két esemény biztosra vehető. Joachim már nem élte meg a Gyermek Jézus születését. Szent Anna viszont meglátogatta a születés városában, Betlehemben és a világ legboldogabb nagymamája lehetett, aki karjába vehette isteni Üdvözítőjét!

A Szent Család érkezését is ujjongó örömmel fogadhatta, amikor hazatértek Názáretbe az egyiptomi száműzetésük után.

Égi Nagyszüleink, Szent Anna és Szent Joachim könyörögjetek érettünk!

Befejezés 3
     Az Egyház, Krisztus titokzatos Teste! Példáink a szentek, akik a Szentlélek életét sugározzák ki Krisztus Testébe. A Szentlélek pedig azt akarja, hogy Krisztus látható Teste eleven maradjon az igazságban és szentségben. Ezt teszi Ő kétezer éve; ezt hívják Katolikus Egyháznak. Az, hogy ezek az elemek annyira szoros kapcsolatban vannak az apostoli hitvallással ‒ „hiszek a Szentlélekben, hiszem a szent, katolikus Anyaszentegyházat, a szentek közösségét” ‒, nem véletlen.
     E katolikus látomás szívében a Szentháromság áll. Isten három Isteni Személy ‒ az Atya, a Fiú és a Szentlélek ‒ örök Családja. A szövetség által válunk képessé arra, hogy részesedjünk az Ő isteni életéből. Számunkra ez az élet nem kevesebbet jelent, mint hogy családunk tagjai ‒ Isten gyermekeiként ‒ részesülnek a Szentháromság személyei közötti kommunióból. Ezt értik a katolikusok kegyelmen, megszentelő kegyelmen.
A kegyelemnek ez a magasztos értelmezése az alapja a katolikus hit minden megkülönböztető jegyének. Legyen szó Máriáról, a pápáról, a püspökökről, a szentekről vagy a szentségekről ‒ Isten eleven és tevékeny kegyelme által valamennyi lehetséges. Az isteni kegyelem abban nyilvánul meg, hogy Isten segítségével messze felülmúlhatjuk gyarló természetünket.
     A Katolikus Egyházat „Isten családjának” hívjuk. Valóban, ez hitünk misztériuma. Való igaz, hogy Jézus Krisztus személyes kapcsolatban akar lenni mindannyiunkkal, mint Megváltónk és Urunk. De Jézus ennél jóval többet akar; azt akarja, hogy szövetségben legyünk vele. Jézus Krisztus minket akar az Új Szövetségben, amelyet az Ő testével és vérével alapított, s ugyanezt a szövetséget újítja meg az Oltáriszentség által. Amikor értünk való áldozata megújul az oltáron, összegyűlünk a családi asztalnál a szent lakomára, amely egyesít bennünket.
Jézus azt akarja, hogy ne csak az Atyát és a Szentlelket, hanem az Ő Boldogságos Anyját és minden szent fivérét és nővérét is ismerjük. Azt is akarja, hogy olyan szerkezetű családban éljünk, amilyet Ő alapított földi Egyháza számára: a pápával és a vele közösségben lévő valamennyi püspökkel és pappal együtt.
Megtérésem beteljesedésének folyama, olyan természetfeletti élményeket tárt fel előttem, melyeknél küszködnöm kellett a könnyeimmel, ám azok a pillanatok, amikor a feleségemmel együtt kezdtük imádkozni a rózsafüzért, ki is hozták...
     2013. szeptember 9-én Őboldogsága Fouad Twal jeruzsálemi latin pátriárka mindkettejüket felvette a Szent Sír Lovagrendbe.
     Kedves Testvérem! Térj haza a Krisztus által alapított Egyházba, ahol a helyed mindig szabadon volt hagyva az Asztalnál! Vár a Vacsora, a Megváltó hív: „Az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele étkezem, ő meg velem” (Jel 3,20).     
    Megtérésünket megírtuk egy könyvben, mely Mária Országában is kapható, MINDEN ÉRV RÓMÁBA VEZET címmel, a Szent István Társulat adta ki! Az alábbi képen Kimberly dedikálja angol nyelvű könyvünket.

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Forrásként tbk.: „Szent Anna csodálatos foganása” c. kiadvány (Nyíregyháza, 2014. Örökségünk könyvkiadó Kft.) - Horváth Mária szerkesztésében.

     Ha üdvtörténetünk kibontakozásáról elmélkedünk, már a Teremtés Könyvében olvashatunk Isten ígéretéről, amit a bűnbe esett embernek tett. A Magasságbeli szerető szánalmában ugyanis egy asszonyt ígér, aki a bűn szerzőjének fejét szét fogja tiporni! (Ter 3,15) Ezt az ősevangéliumi asszonyt a keresztény hagyomány, már a második századtól Szűz Máriával azonosítja.

Amikor az idők teljességének kibontakozása elérkezett, Isten letekintett egy tiszta-szívű házaspárra Joachimre és Annára, hogy általuk megszülethessen az Isteni Megváltónak Szeplőtelen Szűz Anyja!

A hagyomány és az apokrif iratok szerint Mária mindkét földi szülője Júda nemzetségéből és Dávid házából valók voltak. A betlehemi születésű Anna nevének jelentése: „kegyelemmel áldott”. A názáreti Joachimé pedig: „Isten megvigasztal”. Joachim gazdag emberként nagy állattartással és földdel, nagylelkű adakozó volt. Anna mély lelkületű, jószívű asszony volt, aki sokat látogatta a betegeket és ellátta őket szükségleteikben. Nem ismerjük külsejüket, de elképzelhető, hogy Anna törékeny, barna hajú, sugárzóan szép meleg tekintetű asszony lehetett, akiből jóság áradt. Joachim bizonyára idősebb volt nála, értelmes és türelmes ember lehetett, aki figyelmes gondossággal vette körül feleségét. Az ősevangéliumi írások alapján mindenkivel segítőkész és adakozó volt. Isten Annát és Joachimot nemes tulajdonságaik miatt tüntette ki.

Bár példás és bensőséges szeretetben éltek, mégis mélységes szomorúság gyötörte szívüket amiatt, hogy Istenhez való 20 éves könyörgésük után sem született gyermekük. Végső keserűségükben a vagyonukat ‒ ószövetségi szokás szerint ‒ három részre osztották. Egyet maguknak, másik részt a templomnak, harmadrészt pedig a szegényeknek adták.

Befejezés 1
     A Szentségek felvétele után, Kimberly ‒ az én feleségem ‒ olyan lett, mint aki súlyos láncoktól szabadult! Könnyed volt és mosolygós, szívesen fogta a kezem és tele volt tettrekészséggel. Újra együtt voltunk!
Amikor evangéliumi protestánsok térnek meg a Katolikus Egyházba, gyakran egyfajta „egyházi kultúrsokk” állapotába kerülnek. Kilépnek a sodró gyülekezeti énekek, a gyakorlatias biblikus prédikációk, a szószék konzervatív hangnemű életközpontúsága s az élénk közösségtudat légköréből, s felhagynak a különböző imaalkalmakkal, testvéri együttlétekkel és bibliaórákkal, amelyekből választani lehetett minden héten. Egy átlagos katolikus plébánia általában nem nyújt ilyen lehetőségeket. Az ilyen konvertiták, miközben általában úgy érzik, azzal, hogy katolikussá lettek, „hazatértek”, mégsem érzik mindig „otthon” magukat új plébániai közösségükben. Kimberlyvel mi is megtapasztaltuk ezt. Persze ez nem törvényszerű, nagyon fontos az egyházközség baráti hozzáállása.
     Tapasztalatilag azt tudom tanácsolni, hogy legyen minden katolikus bibliai keresztény ‒ és viszont ‒, a bibliai keresztyének katolikussá!
     Ezzel történetünk végére értünk. Befejezésül szeretnénk hálát adni, hogy Isten kegyelmes és irgalmas volt hozzánk és 1979 óta hat gyermekkel áldott meg bennünket: Michael, Gabriel, Hannah, Jeremiás, József, Dávid.
Szeretnénk röviden szólni arról a megszólításról is, melyet Istentől az Ő Igéjében kaptunk.
     Katolikus testvéreink! Szeretnénk bátorítani benneteket, hogy mélységeiben ismerjétek meg katolikus hiteteket, mely szent örökségként lett rátok bízva. A magatok és mások érdekében foglalkozzatok vele, hogy tudjátok, mit hisztek és miért hiszitek.
Vegyétek kézbe naponta a Szentírást és olvassátok! Ez, Isten sugalmazott és tévedhetetlen Igéje, mely számotokra íratott, miként a Katolikus Egy-ház állhatatosan tanította végig a huszadik század folyamán, de különösen a II. Vatikáni Zsinaton. Higgyétek amit olvastok! Mondjátok el másoknak!  Sajátítsátok jól el, hogy teljesebben élhessétek, biztonsággal és örömmel beszélhessetek róla! Apostolkodjatok!
A Biblia mellett vegyétek kézbe a Katolikus Egyház Katekizmusát is, és legalább egyszer olvassátok végig, elejétől a végéig. De nem csupán hitismereteket kell bővíteni, hanem életté kell váltani, készítsetek magatoknak „élettervet”, s abban kapjon helyet az imádság is. Olykor persze igen nehéz megvalósítani ‒ bár közel sem annyira ‒, mint imádság nélkül élni. Imádkozzátok el naponta a rózsafüzért!

(folyt. köv.)

A család

AVE – EVA

     Az üdvtörténet két legfontosabb szerepét játszó asszonya között a párhuzam szembeötlő. Éva a sátán szavára hallgatott, Mária az Istennek mondott igent. Éva nem hitt az Istennek, s ezzel halált hozott önmagára és utódaira, Mária pedig hite miatt a Boldogasszony. Éva az összes élők anyja, Mária is ‒ mivel Fia mindenkiért meghalt ‒ valamennyiünk édesanyja. Éva társa Ádámnak, Mária társa Szent Fiának. Éva a halált hozta gyermekeire, Mária az életet akarja visszaadni gyermekeinek. Éva a kígyónak szolgáltatta ki önmagát és gyermekeit, Mária széttiporja a sátán fejét. Ez pedig Isten akaratából és erejéből történik.

A keresztény hagyomány már a második századtól Szűz Máriával azonosítja a protoevangélium asszonyát, akit az egyházművészet sátántipró asszonyként jelenít meg. „Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba” (Ter 3,15.). Azok a Mária-ábrázolások, amelyeken a Szent Szűz széttiporja lábával a földgömböt átölelő kígyó fejét, egyértelműen az ősevangélium ígéretére utalnak.

A keresztény ember számára világos: Mária személye, mint isteni ajándék jelenik meg a történelemben, akinek tevékenysége teljesen és közvetlenül Jézus Krisztus üdvözítő szerepéhez kapcsolódik. Az őskígyó elleni harc győztese Jézus Krisztus, de Máriáé a láb, mely széttiporja a sátán fejét.

A Zsinat megfogalmazta Mária üdvtörténeti szerepét. Az Isten üdvözítő tervében a Szent Szűz hármas anyai hivatást tölt be. Test szerint édesanyja Jézus Krisztusnak (Istenszülő). Ugyanakkor „a katolikus Egyház a Szentlélek ihletésére szerető szívű anyjaképp tiszteli őt”, tehát édesanyja az Anyaszentegyháznak (LG 53), a kegyelem rendjében pedig édesanyja minden embernek (LG 61).

A Szent Szűz szavai a Szertetláng Naplóban 1

Szűzanya: „Én jóságos, megértő Édesanyátok vagyok, s veletek összefogva megmentelek benneteket. Szent István Nekem ajánlotta (országotokat) és Én ígéretemmel biztosítottam, hogy szívemen viselem az Ő és a Magyar Szentek kérését. Egy új eszközt szeretnék kezetekbe adni. Nagyon kérlek, fogadjátok megértéssel, mert Szívem bánkódva néz le országomra. (I/37) A Föld most olyan, mint a tűzhányó, amely ha kirobban, pokoli füstjével, visszahulló lávájával fojtogat, öl, vakít. Forr a gyűlölet krátere, gyilkos, kénes hamuja szürkévé, színtelenné akarja tenni a Mennyei Atya által Isten képére és hasonlatosságára teremtett lelkeket.” (II/100) (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Tiszteletreméltó Chambon Mária-Márta és a Szent Sebek tiszteletének emléknapja! (1846-1907)

Hét részes életrajzát április 21-től olvashatják!

Ó Jézus Szent Sebeinek kiváltságoltja könyörögj érettünk

és segítsd, hogy mi is áhítatosan éljük

és apostolai lehessünk a Szent Sebek tiszteletének!

(Ferences Kalendárium 2026)

A védőszent
     Nem mondtam meg neki, de én már tudtam, ki számára a favoritom. Két évvel korábban, nemsokkal azután, hogy katolikus lettem, részt vettem a Katolikus Tudósok Egyesületének egyik konferenciáján, ott ismerkedtem meg Germain Grisezzel, az ismert teológussal. A szombat esti díszvacsorán mellette és a felesége, Jeanette mellett ültem. Elmeséltem nekik a megtérésem összes izgalmát s azt is, mennyire fáj a szívem, hogy Kimberly ellenáll.
Mielőtt elváltunk, mindketten egymásra, majd rám néztek.
„Mi éppenséggel tudjuk, mi a teendő!” ‒ szólalt meg Germain.
     Nem egészen értettem, mi húzódik e mögött a meglehetősen rejtélyes megjegyzés mögött és kérdőn néztem rájuk.
Ők mesélni kezdtek Seton Szent Erzsébet Annáról: háziasszony volt, öt gyermek anyja, protestáns konvertitaként a Szent József Szeretetéről nevezett Nővérek rendjének alapítónője. Nemrég kanonizálták, elsőként a bennszülött amerikai szentek közül*.
     Azt is említették, hogy a sírja tőlük nem messze, a Maryland állambeli Emmitsburgban van.
Érdekes volt, amit Seton Szent Erzsébet Annáról beszéltek, de annyira nem ütött szíven, hogy a konferencia legfontosabb eseményének tartottam volna ‒ egy darabig.
     Egy héttel később csomagot hozott a posta. Látván, hogy „Germain és Jeannette Grisez” a feladó, gondoltam, valami katolikus kegytárgy lesz benne, ezért amikor tanulni mentem, fölvittem magammal és távol Kimberly gondterhelt tekintetétől nyitottam ki. Joseph Dirvin: Seton Szent Erzsébet Annáról írt életrajza volt.
Odaadtam a feleségemnek, és őt teljesen magával ragadta Seton Szent Erzsébet Anna személyisége. Őt választotta.

(folyt. köv.)

....................................
*Elizabeth Ann Bayley Seton 1774 New York, †1821. Nevéhez fűződik a szegények és szinesbőrűek számára nyitott katolikus iskolák intézménye. 1963. március 17-én boldoggá, 1975. szeptember 14-én szentté avatták.

Az a bizonyos szabad akarat

     Amikor végignézünk a világon, vagy akár csak a saját életünkön, sokszor azon háborgunk, hogy Ádám és Éva miért nem figyelt jobban Isten intő szavára! Ám, ha belegondolunk, szembesülnünk kell, hogy mi magunk is sorra megszegjük Isten szeretet-parancsait, így tehát méltatlan dolog vádolni az ős-szülőket!

Végtéreis belegondolva, hogy milyen hatalmas felelősség a szabad akarattal végigküzdött földi élet, ne feledjük, hogy Isten állatokat is teremtett ösztönnel, ennélfogva csekély feleősséggel! Bár az ember számára a szabad akarat, olykor már-már súlyos teher, pedig ez az ember méltósága, Isten legnagyobb ajándéka! Jó, ha nyomatékozzuk, hogy a szabad akarti döntés az egyetlen érdemszerző lehetőség az üd-vösségre, Krisztus a mi Urunk által!

Ámde Isten, szintén szeretetből szabad akarattal bíró szellemi lényeket is teremtett, az angyalokat. Ezek közül többen – ősszüle-inkhez hasonlóan ‒ megpróbáltattak, ámde tiszta szellemi lényekként végzetes döntést hoztak! Ezek a bukott angyalok az Isten, a Teremtés és az Ember megátalkodott ellenségeivé lettek, és a földi embernek, ezen szellemek állandó cselvetéseivel is meg kell küzdenie! Épp ezáltal vált a „szabad akarat” életre-halálra felelős döntéssé! Mivel az ember test és lélek ezért, anyagba zárt lélekkel kell dönteni Isten mellett, vagy ellene, és – Istennek hála – nem egyetlen pillanat alatt, mint az angyaloknak, hanem egy életnyi idő alatt, ám a tét az ember számára is a mennyország, vagy a pokol!

Sajnos napi tapasztalat, hogy nehézségek, háborúk és csapások közt élünk, ami többnyire mások szabad akaratának a következménye, a bűnök hozadéka, amiben így-úgy mi is részesei vagyunk! Vagyis, ahol már társadalmiszinten kizárják Istent, és már senki, vagy kevesen imádkoznak, ott könnyen megrendülnek a természeti erők is, amiként tapasztalható a világban! És még van aki csodálkozik? Isten szabadnak teremtette az embert, mellyel sajnos visszaélhet. Dönthetünk jó és rossz között, a szeretet, vagy a gyűlölet között. Tehát Istenre hallgatok, vagy magam is „letépem az almát”!

Sajnos napi tapasztalat, hogy nehézségek, háborúk és csapások közt élünk, ami többnyire mások szabad akaratának a következménye, a bűneik hozadéka!

Isten szabadnak teremtette az embert és ezzel sajnos visszaélhet. Dönthetünk jó és rossz között, az egymás iránti szeretet, vagy gyűlölködés között. Vagyis hallgatok az Istenre, vagy magam is „leszedem az almát”!

Hogy mi volt a kezdetek-kezdetén a Paradicsomban azt tudjuk: az Istennek való ellenszegülés, melynek következménye a kiűzetés! Ám, jó ha áttekintjük, hogy a végtelenül szerető Isten, milyen irgalmas lépéseket tett, hogy újra visszafogadhasson bennünket. Elküldte tehát Fiát megváltásunkra, aki megtestesült, „hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, s a kereszten kiontott vérével békességet szerezzen mindenkinek” (Kol 1,15-20)! Ahhoz, hogy a Fiúisten megszülessen, Isten egy tiszta szüzet teremtett, a Szeplőtelenül Fogantatott Új Évát, hogy anyaként táplálja, gondozza, és társaként munkálkodjon Vele megváltásunk beteljesítésében! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Koncert  a Deák téri evangélikus templomban

2026. március 29-én 18:00 órai kezdettel

Művészek:

Lökösházi Mária - szoprán

Bakos Kornélia - alt

Szerekován János - tenor

Papp Viktor - tenor

Fülep Máté - basszus

Najbauer Lóránt - basszus 

Lutheránia Énekkar

Budapesti Vonósok

Dr. Kamp Salamon

A koncert megtekintése DÍJMENTES, regisztrácó nincs!

A Szentáldozás     A teremtett világban minden élőlénynek táplálkoznia kell, hogy éljen. A léleknek is táplálkoznia kell... Amikor Isten táplálékot akart adni lelkünknek, hogy támogassa az élet zarándokútján, körültekintett a teremtett világon, s nem talált semmit, ami a lélekhez méltó lett volna. Akkor visszavonult önmagába és elhatározta, hogy önmagát adja neki... Ó, lelkem, mily nagy vagy, hogy téged csak Isten tud kielégíteni! (Vianney Szent János)

Az Úr Jézus arra hív, hogy rendszeresen találkozzunk vele, hogy bensőséges és baráti legyen a kapcsolatunk. Sőt az egyház újabb rendelkezései megkönnyítik a rendszeres szentáldozást - most csak egy óra böjt van előtte, betegeknél még ez sem kötelező. Ha két szentmisén veszünk részt, a másodikon is áldozhatunk. Rendkívüli alkalmakkor a két szín alatti áldozás is engedélyezett – mint pl. amikor lelkigyakorlaton vesz részt egy közösség a nekik bemutatott szentmisében megfelelő felkészítő után két szín alatt áldozhatnak. Vagy esküvőkor a menyasszony és vőlegény, újmisében az újonnan szentelt szülei. Mindezek azt szolgálják, hogy élő legyen az Istennel való kapcsolatunk, hogy legyen lelki erőnk a mindennapok kereszthordozásához, ahhoz, hogy valóban krisztusi tanítvánnyá legyünk – hiteles kereszténnyé, és Krisztus egyházának teljes értékű tagjává.
A szentáldozás módjára vonatkozólag ezekből a felismerésekből XII. Piusz pápa Mediator Dei kezdetű enciklikája vonta le a következtetést: „Avégből, hogy világosabban ismertté váljék az, hogy az Eucharisztia magukhoz vételével a hívek részesednek magában az áldozatban, elődünk, XIV. Benedek pápa dicséri azok áhítatát, akik nemcsak azt kívánják, hogy a misén való részvételük alatt táplálkozzanak a Mennyei Kenyérrel, hanem azt is óhajtják, hogy az illető miseáldozatnál konszekrált ostyákkal áldozzanak (116)".
A Szeretetláng Lelki Naplóból:
»Ha a szülő új ruhát vesz gyermekének, megköszönteti vele és lelkére köti, hogy vigyázzon rá, mert nehezen tudta megszerezni. Mennyei Atyám is új ruhát adott a szent Keresztségben, a megszentelő kegyelem csodás szépségű ruháját. És ti mégsem vigyáztok rá! Van-e szülő aki többet szenvedett, mint Én? Azért, hogy a megszentelő kegyelem ruhája újra tisztítható legyen, rendeltem a szentgyónást, és ti mégsem veszitek igénybe. Azért izzadtam vért. Azért koronáztak tövissel. Önként feküdtem szent keresztem áldott fájára. A kínok kínját szenvedtem, és utána elrejtőztem jelentéktelen /külső alá/, szerénységgel, hogy megközelíthető legyek számotokra, és hogy ne féljetek Tőlem. Mint fehér pólyába takart kisgyermek, úgy rejtőztem a Szentostyába. És ha szívetekbe térek, vigyázzatok, ne legyen azon semmi szenny, sem szakadás, sem folt, mert van-e szülő, aki többet szenved gyermeke új ruhája megszerzéséért és sokan még meg sem köszönik illendően. Mindennap ugyanazokat a közömbös szavakat érzés nélkül mondják csak el. Oda sem figyelnek, gondolatuk máshol kószál, és csak jönnek mindennap, és így megy ez évről-évre. Nem gondolnak arra, hogy Én az emberi természetet is magamra vettem, és úgy kell Hozzám szólni, csak egyszerű, emberi szavakkal. Nem kell a két lépés illemszabályt betartani, hisz a szívükbe fogadtak. Tehát ne hagyjatok ott egyedül! Szívem szeretetre és bizalomra vágyik. Én kérlek, hogy legyetek szívesek és szóljatok Hozzám, hogy alkalmam legyen szavaitokat kegyelmeim teljességével megválaszolni. Leánykám, ahol csak teheted, hozd a lelkeket közelebb Hozzám!« (I/72-73)
„Nagy tisztasággal és tisztelettel járuljatok az eucharisztiához. Ne tegyétek méltatlanná magatokat.” (Szent Ciprián) Mert amikor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön. Aki tehát méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg tehát az ember önmagát, és úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem különbözteti meg a testet, saját ítéletét eszi és issza. Ezért van köztetek sok beteg és erőtlen... (1Kor 11,26-30) „ Én a felnőttek eledele vagyok. Növekedjél és részed lesz benne. Nem te változtatsz engem magaddá, mint valami testi eledelt, hanem én változtatlak át téged magammá.” (Szent Ágoston)
Meg kell különböztetnünk az Eucharisztiából való részesülés feltételeit és az arra való fölkészülést.
Elengedhetetlen feltételei az áldozásnak a következők: a keresztség, a hit egysége (vagyis hogy a szentáldozáshoz járuló az egyetemes Egyház tagja legyen), a haragosainkkal való kiengesztelődés, és természetesen az érvényes Liturgia, amelynek során a Szent Adományok az Úr Testévé és Vérévé változnak.

Az egyházi hagyo-mány a következő módokat ismeri el az Eucharisztiára való fölkészülésre:
– Testi előkészületek – böjt, önmegtartóz-tatás, az irgalmasság, lemondás gyakorlása
– Lelki előkészületek – gyónás, ima (különös tekintettel az áldozás előtti imákra)
Mindezeken felül nyilvánvaló előkészületnek számít az Isteni Liturgián való részvétel is, hiszen az maga a misztagógia, az isteni Titkokhoz vezető út:
„A szent titkok áldozati cselekményének eredménye az adományoknak az isteni testté és vérré változtatása, célja pedig a hívők megszentelése. Az előkészületet, és az ehhez az eredményhez és célhoz vezető eszközöket az imádságok, zsoltárok és szentírási olvasmányok jelentik; egyszóval mindaz, amit az adományok megszentelése előtt és után szent áhítattal tesznek és mondanak. Mert igaz ugyan, hogy Isten mindent ingyen ad, ami szent dolog, s mi semmit sem nyújthatunk ezekért cserébe, hanem mindez szó szerint tiszta kegyelem. Azért mégis elvárja tőlünk az Úr, hogy alkalmasak legyünk ezek befogadására és megőrzésére. Nem is adná át ezt a megszentelést olyannak, aki nem így készült föl arra. (…) A magvetőről szóló példabeszédben is ezt fejezte ki: »Kiment a magvető« – mondta az Úr; nem azért, hogy fölszántsa a földet, hanem »hogy vessen«, tehát a szántást és minden további előkészítést nekünk kell már előbb elvégeznünk. Mivel tehát szükség van arra, hogy a titkok vételéhez jó lelkiállapotban és felkészülten lépjünk, ennek is be kellett kerülnie az egész szertartás rendjébe – s benne is van. Erre tehet ugyanis képessé mindaz, amit áhítattal végeznek és mondanak a Szent Liturgia során. Ezek megszentelnek és átalakítanak bennünket, egyrészt, hogy helyesen fogadhassuk be a Szentséget, másrészt, hogy megőrizzük a megszentelődést, s továbbra is megmaradjunk ennek birtokában.” (Nikólaosz Kavaszilász) (folyt)

Te kit választottál?
„Kit választottál védőszentednek?” ‒ kérdeztem Kimberlytől egészen véletlenül a nagyhét közepén.
„Miről beszélsz?” ‒ nézett rám értetlenül.
     Így hát elmagyaráztam.
„Amikor megbérmálnak, bérmanevet választhatsz, mely általában annak a védőszentnek a neve, akit közel érzel magadhoz. Amikor én katolizáltam, én Szalézi Szent Ferencet választottam!”
Kimberly mintha még most sem kapcsolt volna.
„Miért őt?” ‒ kérdezte.
„Azért, mert Szalézi Szent Ferenc épp akkor volt Genf püspöke Svájcban ‒ magyaráztam ‒, amikor Kálvin letérítette az embereket a katolikus hitről. Ahogy Szalézi Ferencről olvastam fel-fedeztem, hogy olyan hatékony szónok és hitvédő volt, hogy szentbeszédeivel és röpirataival, több mint negyvenezer kálvinistát vitt vissza az Egyházba. Ebből arra következtettem, hogyha akkor ennyit volt képes visszavezetni az Egyházba, akkor most egyet még visszavezethet!
Azon kívül Szalézi Szent Ferencet a katolikus sajtó védőszentjének is nyilvánították, és mivel kereken tizenötezer könyvem van, természetesnek tűnt, hogy őt válasszam.
„Azt hiszem, ezt át kell imádkoznom! ‒ fordult el Kimberly vágyakozó, de kissé bizonytalan tekintettel ‒ aztán meglátom, hogy eszembe juttat-e valakit az Úr!”
     A feleségemen látszódott, hogy bár elindult az „úton”, olykor mégis elege volt az egészből!

(folyt. köv.) (Scott Hahn könyvei)

Hát nem látjátok?

Az említett folyamat felgyorsulni látszik a globalizáció, különösen az „Istennel szembeni autonómiát” hirdető New Age mozgalom térhódítása révén, melyről X. Piusz ezt nyilatkozta: „Az összes eretnekség végső összefoglalása.”

Általánosan megfigyelhető, hogy az Evangéliumot, a katolicizmust és a Pápa személyét, minden módon igyekszenek kikezdeni, megfélemlíteni – nem kevesebb céllal –, minthogy az Úr személyét egyszerű „Jézusotok”-ként, szupersztárként, a megváltás tényét pedig ámításként igyekszenek beállítani. A szentségi jelenlétet „kárhozatos bálványimádásnak” degradálják. Ál-evangéliumok, ál-történeteinek ál-kutatási eredményeit jelentetik meg, rombolásként (Da Vinci kód, Júdás evangéliuma, protestáns Káték, stb.) Ez a Gonosz műve! Úgy védekezhetünk, ha nem nézzük, nem olvassuk és nem terjesztjük!

Ez a hamiskodás az ál-evangéliumokkal, már Jézust követően elkezdődött, ám a médialehetőségek mára milliószor nagyobbak, így tehát hatalmas tömegeket tudnak elérni, az elidegenítés, a megtévesztés alig leplezett szándékával! „Akinek van füle a hallásra, hallja meg!”

Ahol kiszorítják a keresztény nevelést, ott csakhamar pusztulnak a keresztény erkölcsök, elhatalmasodnak a tévelyek sötét rémei, és vakmerően üti fel fejét a gonoszság. (vö XIII. Leó Humanum genus)

Az ördögnek van egy általános érvényű tevékenysége is, amellyel minden embert egyformán zaklat, s ez a rosszra való kísértés. Ám senki sem kárhozott el azért, mert sok rosszat tett, de sokan vannak a pokolban egyetlen halálos bűn miatt, mert nem akarták megbánni.

Végkövetkeztetés: Ha az ember elfordul Istentől és nem él a szentségekkel, könnyen válik védtelenné, s a végeredmény a bűn lavinaszerű elhatalmasodása!

Részlet II. János Pál pápa 1987. 05. 24-i beszédéből: „Az ördög elleni küzdelem, mely Szent Mihály arkangyal kiemelkedő jellemzője, napjainkban is aktuális, hiszen a sátán ma is tevékenykedik a világban. Mindaz a rossz, ami a világban van, a társadalom hiányosságai, az ember-, a személy belső meghasonlottsága, a sátán sötét és zavartkeltő tevékenységének eredménye is.”

Szent Mihály arkangyal könyörögj érettünk!

(Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Mondd meg nekik!
     Elrepültem Kaliforniába, ahol a Catholic Answers által szervezett országos hitvédelmi konferencián tartottam előadást. Az ott lévők közül sokan hallották a szalagot, és mind Kimberlyről érdeklődtek. Az előadásom befejeztével föltett első kérdés valahogy így hangzott:
„Scott, mindnyájan hallottuk a néhány hónapja önnel készült szalagot! Mondja el, hol tart a felesége a katolizálásban?”
Kínos volt, mert meg kellett mondanom, hogy nem tudom.
     Aznap este még fölhívtam Kimberlyt. Elmeséltem neki, hogy a konferencia résztvevői mind hallották a szalagot, és mennyire kíváncsiak, hogyan gondolkodik most. Megkérdeztem, van-e valami amit el akar mondani? ‒ Arra azonban amit válaszolt, aligha számítottam.
„Mondd meg nekik” ‒ válaszolta némi szünet után ‒, hogy amikor tegnap, hamvazószerdán átjöttem Steubenville-be, a kocsiban sokat töprengtem és imádkoztam és világossá vált, hogy Isten most húsvétkor hazavár. ‒ Egy hosszú percen át egyikünk sem bírt megszólalni. Aztán folyni kezdtek a könnyeink, hálát adtunk és örültünk.
Hamarosan mindenki tudta a konferencián.
     Megbeszéltük, hogy Kimberlyt a jolieti Szent Patrik templomban 1990 húsvét vigíliáján fogadja vissza az Egyház. (Az időzítés enyhén szólva ironikusnak tűnt; öt évvel azelőtti katolizálásom legkorábbi időpontjául 1990-et jelöltük ki. A nekem szánt időpont íme a feleségemé lett.)
Időnként elemi erővel tört ránk az öröm, hogy Kimberly visszafogadása máris megtörténik; mindketten különös módon átéreztük a nagyböjt bűnbánati lelkületét. Így még sose ünnepeltük a Nagyhetet. újra boldogok voltunk!

(folyt. köv.)

Vannak, „akik átláttak a szitán”!

Szent Henry Newmann (1801-1890) az anglikánból katolizált későbbi bíboros így ír: „Napjainkban nem törekednek-e csaknem mindenhol a világban a vallás nélkülözhetővé tételére? Hirdetik, hogy a vallásosság nem nemzeti-, hanem magánügy. Nem kísérlik-e meg kizárólagossá tenni a vallás nélküli nevelést? Nem kísérlik-e meg, hogy a hasznosságot és nem az igazságot tegyék az állami törvények és rendelkezések iránymutatójává? Nem kísérlik-e meg mást belemagyarázva kiforgatni a Szentírást? /Sajnos/, a gonosz összeesküvésével állunk szemben, mely a világ minden részén szervezkedik, intézkedik, hogy Krisztus Egyházát gúzsba kösse és előkészítse az utat az általános elszakadásra! Ez a nagy aposztázia vajon megszüli-e az Antikrisztust vagy halasztódik még?

Mindenesetre ez a taktika összes jeleivel és eszközeivel a sátántól ered! Távol álljon tőlünk, hogy megtévesszenek szép ígéretei, melyben mérgek vannak rejtve. Ne gondoljátok, hogy ügyetlen a mesterkedésben! Csalétkeit nagyon is nyíltan kínálja: Ígér polgári szabadságot, egyenlőséget, jó üzletet és jólétet, ígéri az adók csökkentését és reformokat. Ezáltal fedi el műve sátáni célját, melybe be akar minket is vonni. Ezért gúnyolódik az elmúlt időkön és a hagyományos intézményeken. Nekünk azonban szükséges megértenünk, hogy az első keresztények helyzetében vagyunk; ugyanazon friggyel, papi renddel, szentségekkel és kötelességgel!

Tudatosítanunk kell, hogy egy bűnben fetrengő világban élünk, hogy helyzetün-ket felmérve lehessünk tanúságtevők Krisztus mellett. Szükséges, hogy éber legyen a szívünk, éberek legyünk a reményre /mentsük a lelkeket/ és várjuk az Ő második eljövetelét.” (vö Szent István Társ. Bp. 1961. 358-363. o)

Szent X. Piusz a XX. század első pápája is előre látta az eljövendő liberális hitlazulást, mely „a tévedések univerzális folyamataként” elősegíti „az Egyház hitének és fegyelmének általános meglazulását (…) Ez egy olyan méreg, mely ravaszan és titokzatosan lopakodik be az Egyház legbenső véredényébe.” Világosan figyelmeztet, hogy itt van az az idő, amikor a társadalom egyes rétegei megpróbálják majd gyökerestől kitépni és kiirtani „az ember és Isten közötti kapcsolat minden szálát”. (vö X. Piusz pápa: Pascendi Dominici Gregis) (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

     Dávid király nemzetségéből származó Szent József volt a Szeplőtelen Szűz Mária jog szerint való hitestársa és az Úr Jézusnak Istentől rendelt nevelőatyja. E magasztos kegyelem által került ez az egyszerű názáreti kézmíves a megváltás munkájának középpontjába és jutott az emberré lett Isten Fiának közvetlen közelébe. E nagyszerű hivatás és magasztos szentség ellenére Szent József tiszteletére az Egyház csak később szentelt liturgikus ünnepet. – 1479-ben jelenik meg Szent József ünnepe március 19-én a római breviáriumban. 1621-ben XV. Gergely pápa egyházilag parancsolt ünneppé rendelte: 1970-ben IX. Pius az Egyház védőszentjévé tette és ünnepét elsőrangú ünneppé emelte.

Könyörgés: Urunk, Szentséges Anyád jegyesének érdemei miatt kérünk, gyámolíts minket, hogy mindazt, mire a mi könyörgéseink elégtelenek, az ő esedezése által megnyerjük.

Kimberly, a feleség lelki feljegyzéseiből 6
A kegyelem átható melegében
     1987. augusztus 7 -én megszületett harmadik gyermekünk, egy gyönyörű kislány. Ez a baba élő jelképe volt az imádság erejének, és tanúskodott a nagy fájdalmak és küzdelmek közepette is megingathatatlan szeretetünkről.
Hannah keresztelőjére úgy mentem el, hogy még azt sem tudtam, nem szólít-e föl a pap: „Legyen szíves üljön oda, Mrs. Hahn, míg én itt megkeresztelem a gyermekét.” De nem így történt. Amikor bementünk, Monsignor Bruskewitz üdvözölt és kedvesen megkért, hogy csinál-jak és mondjak mindent, amit jó lelkiismerettel tudok. Bár a Mindenszentek litániája alatt csöndben maradtam, és legbelül azzal sem értettem egyet, amit a keresztségről mondott, azonban a liturgia szépsége teljesen ámulatba ejtett. Őszinte buzgalommal kapcsolódtam bele. Váratlanul ért a keresztségi liturgia szépsége. Csupa olyasmi volt benne, amit én is imádkoztam volna a kislányomért! Egyszer csak, alighogy a pap befejezett egy hihetetlenül szép könyörgést a gyermekünk-ért, a pillanat igaz örömének hatása alatt megszorítottam Scott kezét, ő pedig vissza szorított. (Később kiderült, mert attól félt, azért kapaszkodom, nehogy kirohanjak.)
     Végül a Monsignor egy „Amen”-nel fejezte be a könyörgést, és belőlem is kitört az amen! Egyszerűen nem tudtam magamban tartani. (A presbiteriánusoknál nem szokás!)
A Monsignorral együtt mindnyájan nevettünk! Rég nem érzett boldog melegség töltött el.
     A Szent Bernát templomból távozóban Isten fontos dolgokat művelt bennem, és így szóltam Scotthoz: „Tudom, hogy ez a mai nap fordulópont számomra!” Valójában, nem az egyetlen, de fontos fordulópont volt.
Kimberly négy évvel később követte férjét! Az igazság fájdalmas, de kitartó keresése után, mindketten a Katolikus Egyház közösségében találták meg a legnagyobb kincset, a feltámadt Krisztust, aki tanít, megbocsát minden bűnt, meggyógyítja a szív minden sebét, felemel a legnagyobb bukásokból, és az öröm teljességére vezet a mennyországban.

(folyt. köv.)

A mögöttes erők

     Sajnálattal mondható el, hogy sokan azért nem ismerik fel a „sötétség hatalmainak” mesterkedését és cselszövéseik mikéntjét, mert semmilyen információt még nem kapnak róla! „Kötelességünk az ördög leleplezése!” – mondta a pápa. Egy világos és valós szükségletről van szó, hiszen a gonosz belopakodott az Egyházba is: „valamely résen keresztül a sátán füstje beszivárog az egyházba”. (1972. június 29.) Ezzel arra is célzott, hogy ez valakik mesterkedése folytán vagy figyelmetlenségéből, a megkülönböztetés adományának hiánya miatt történhet meg, mert e kérdésben a tisztánlátás és a figyelemfelkeltés múlhatatlan evangelizációs feladat!

A következmény: Tömegek dőlnek be a vallásosnak tűnő hamis üzeneteknek, s az óvó ismeretek hiányában felnőtt ifjúságot megrontotta a sátán. Íme: megvakította a pásztorokat, hogy megtéveszthesse a nyájat.

VI. Pál egy másik beszédében így fogalmaz: „Elhagyja a Szentírás és az Egyház tanítását, aki nem vallja létezőnek az ördög valóságát (…) Az a gonoszság, amely ma létezik a földön egy olyan, ellenünk és társadalmunk ellen irányuló támadásnak az eredménye, melyet egy sötét és rosszindulatú ügynök, maga az ördög vezet (…) A gonoszság nem pusztán a nyomort s a rosszat jelenti a földön, hanem egy élő, személyes, szellemi, romlott és rontó lényt, egy rettenetes valóságot, aki titokzatos és dermesztő. (…) Az egyik legsürgetőbb szükség az ellen a rossz ellen védekeznünk, akit ördögnek nevezünk. (…) Ez a sötét és romboló valóság létezik és igen aktívan működik; ő az aki nagyon kifinomult módszerekkel tudja felborítani az ember testi-lelki egyensúlyát, ő az a kaján csábító, aki ismer minden bensőnkbe vezető utat, hogy ezáltal tovább terjessze a zűrzavart és megosztottságot.” (1972. nov. 15.)

Annak ellenére, hogy az Egyház hivatalos tanítása, pl. Új Katekizmus világosan beszél a sátán létéről, s az ördögűzés mikéntjéről is, sajnos sokan próbálják tagadni az ördög létezését.

„Korunkban nem csodálkozhatunk az eretnekségeken, sem azon, hogy léteznek, sem azon, hogy megzavarják egyesek hitét. (...) Egyébként tényleg különös, hogy a rossznak ekkora ereje legyen, csakhogy az eretnekségeknek azokon van nagy a hatalma, akik nem erősek a hitben. (…) Miként az eretnekségek is egyesek gyengeségéből merítik erejüket, de semmi erejük se lenne, ha erős hittel találkoznának.” (Tertulliánus, De praescriptione)

(folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Koncert  a Deák téri evangélikus templomban

2026. március 29-én 18:00 órai kezdettel

Művészek:

Lökösházi Mária - szoprán

Bakos Kornélia - alt

Szerekován János - tenor

Papp Viktor - tenor

Fülep Máté - basszus

Najbauer Lóránt - basszus 

Lutheránia Énekkar

Budapesti Vonósok

Dr. Kamp Salamon

A koncert megtekintése DÍJMENTES, regisztrácó nincs!

Kimberly, a feleség lelki feljegyzéseiből 5

A protestantizmus megkötözöttségében
     Már-már arra gondoltam, hogy elválunk, de féltem Istent megsérteni és attól, hogy emiatt a pokolra kerüljek. Éreztem, hogy valamiképp van remény ‒ nem Scott miatt vagy miattam, hanem azért, mert Isten hűséges. Az Úr valahogy majd csak irgalmas lesz hozzám ‒ és Scotthoz is ‒ nap nap után, hogy megkapjuk a szükséges kegyelmet ebben a nehéz, ínséges időben.
     Scott nagy élvezettel élte katolikus életét (bár nem kérkedett vele). Ha imádkozott, keresztet vetett. Volt egy feszület az irodájában. Egyszer véletlenül hallottam, amikor az Üdvözlégyet mondta egy barátjával.
     Nagyon mélyen érintett, hogy nem tudok örülni megváltottságomnak. Imanaplómban újra és újra föltettem a kérdést az Úrnak: „Miért nem tudok örülni megváltottságomnak? Tudom, hogy meg vagyok váltva. Ugyanakkor Scott föl se teszi ezt a kérdést, és ő miért tud örülni annyira? Igen, neki ott volt az Oltáriszentség!” Nagyon makacs voltam ‒ ez a legmegfelelőbb szó.
     Egyszer az egyik katolikus barátnőm értem könyörögvén, megemlítette, hogy az Úr azt mondta neki: számunkra „Krisztus megtöretett Testének apostolsága” adatik. Nem értettem, de a magányosságunk gyötrelmei emlékeztettek a reformáció okozta szakadások szomorúságára és fájdalmaira. És ez elgondolkodtatott, hiszen nap nap után határozottan éreztük, micsoda dúltság jellemzi a családokat a reformáció óta. És magunk is megéltük, mennyire fájdalmas az egység hiánya.
     Férjemmel ketten aktivisták lettünk, s ez a kötelék nagyban segítette, hogy együtt tudjunk működni. Az abortusz és a pornográfia elleni közös küzdelemben együtt éltünk meg a sikereket, és házasságunk erősödött a közös szolgálattól is, meg attól is, hogy közös barátokat szereztünk.
Segített abban is, hogy kívülről tudjuk szemlélni magunkat.

(folyt. köv.)

A kellő ismeretek hiányában

     Különös nehézséget jelent az evangelizációs munkában az is, hogy a sátáni gondolat sokszor tetszetős eszmék köpenyében jelenik meg, s emberi jogok címén, a felvilágosult ember nevében és érdekében kerül terjesztésre. (Ez is álcázás!) Az elmúlt évszázadok során tucatszámra születtek új fogalmak, amelyekkel a hit pusztításának állomásait is jelölhetjük. Így pl. a racionalizmus, a felvilágosodás, a modernizmus, a szekularizáció, az ateizmus, a liberalizmus. Az eszmék pedig az élet minden területén kifejtik hatásukat. A magánéletben, a közösségben, a képernyőn, a rockszínpadon, a politikában éppen úgy, mint az egyetemi katedrán, sőt az egyháziakat sem kerülik el. A megfelelő ismeretek s a megkülönböztetés hiánya azt is eredményezi, hogy az emberek jó szándékkal támogatnak káros eszméket. Keresztes Szent János szerint „az ördögnek sokféle furfangja között, melyekkel igyekszik befonni a lelki embereket, a legközönségesebb, hogy nem rosszat, hanem valami jót ajánl nekik”.

Súlyos nehézség az értékrend átrendező-dése a pénz és az élvezetek javára. Ez régi probléma. Veszélyükre Jézus is figyel-meztet (Mt 19,22-23). A piacgazdaság, a szabad verseny, a test kívánságának túlzott kiszolgálása lényegesen kiszélesítette az áldozatok körét. Ugyanakkor generációk nőnek fel, akik nem, vagy alig ismerik a kinyilatkoztatást, s egyre-másra veszítik el hitüket, keresztényi és nemzeti identitásukat. Kellő ismeretek hiányában megfeledkeznek arról, hogy az Isten egyedül a názáreti Jézust igazolta (ApCsel 2,22), és értésünkre adta: csak Jézus által lehet eljutni az Istenhez (vö. Jn 14,6), és „nincs üdvösség senki másban” (ApCsel 4,12).

Jóllehet a bukott angyalok Krisztus által legyőzetve végleg el vannak ítélve, de a végítéletig még nincsenek teljesen a kárhozat helyére, a pokolra zárva. Így tehát bejárják a földet s Isten időleges engedelméből sokféleképp beavatkoznak a világ folyásába és az emberi sorsokba, a bűnök és a hiszékenységek arányában. Az embernek tehát nagyon óvatosnak kell lennie eszmék, vallássok, vagy pártok követésében! Mert egyedül Krisztus nevében üdvözülhetünk, mert Ő „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), aki tanítói megbízatást és hatalmat adott az apostoloknak. Csak az Ő nevében győzhetjük le a sátánt, aki üdvösségünk ellensége. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Kimberly, a feleség lelki feljegyzéseiből 4

Apám sugalmazott jótanácsa
     1986 karácsonyán tudtuk meg, hogy újabb gyermekünk fog születni. Az Úr sugallatára a „kiengesztelődés gyermekének” neveztem el.
„Ó, Istenem” ‒ mondogattam ‒, „azt jelenti ez, hogy katolikus lesz és nekem is katolikussá kell lennem?” ‒ S rögtön imádkozni kezdtem.
     Utána azon gondolkodtam el, milyen módon lesz ez a gyermek megkeresztelve. Kritikus helyzet volt ‒ magam hittem a gyermekkeresztségben, de egy olyan, felekezethez nem tartozó gyülekezetbe jártam, mely nem hitt benne. Mindig arról álmodtam, hogy apám kereszteli meg a gyermekeinket, de nem tudtam elképzelni, hogyan válhat ez valóra. Isten volt hozzám oly kegyes, hogy ezúttal megóvott a Scottal való vitáktól. Beláttam, hogy Scott a család lelki irányítója, és jobbnak láttam, ha beletörődök, hogy a gyermek katolikus keresztségben részesül; ami végül igaz békével ajándékozott meg azzal a hatalmas meglepetéssel együtt, amelyet Scottnak okoztam, amikor csöndben megkértem, hogy a gyermek megszületésekor tegye meg az előkészületeket Monsignor Bruskewitz-al a keresztelőre.
     Közvetlenül a kislányunk megszületése előtt volt egy fontos beszélgetésem apámmal. Nála mélyebben hívő embert keveset ismerek. Tényleg ilyen apára volt szükségem, hogy elvezessen mennyei Atyámhoz. Apa megérezte a szomorúságot a hangomban.
„Kimberly ‒ kérdezte ‒, szoktad-e mondani azt az imádságot, amit én nap mint nap elmondok: Uram! Megyek ahova akarod, hogy menjek; teszem amit akarsz, hogy tegyek; mondom amit akarsz, hogy mondjak, és lemondok, amiről akarod, hogy lemondjak”?
„Nem, apa, mostanában nem szoktam mondani!” (Nem is sejtette, hogy még mindig micsoda fájdalommal tölt el, hogy Scott katolizált.)
„Nem?!” ‒ mondta őszinte megdöbbenéssel.
„Apa, én attól félek, hogyha imádkoznám, az egyet jelentene a katolizálással. Én pedig nem leszek római katolikus!”
„Kimberly nem hiszem, hogy azt jelentené, hogy római katolikus leszel, hanem azt jelenti: vagy Jézus Krisztus az ura életednek, vagy nem Ő az! Ne akard meghatározni Istennek, hová vagy hajlandó elmenni Vele, és hová nem. Azt mondd el neki, hogy hallgatsz Rá! Ez sokkal fontosabb, minthogy római katolikus leszel-e, vagy sem,
máskülönben megkeményíted a szíved az Úrral szemben. Amíg nem tudod elmondani ezt az imát, imádkozz a kegyelemért, hogy sikerüljön elmondanod. Szívedből hódolj meg előtte ‒ bízhatsz benne!”
     Apám szavai nagy hatással voltak rám! Olyan érzésem volt, mint amikor gyermekkoromban megfogta a kezemet.
„Istenem, add meg a kegyelmet, hogy el tudjam mondani azt az imádságot” ‒ imádkoztam naponta, 40 napon át. Közben féltem, hogyha elmondom azt az imádságot, megpecsételődik a sorsom, kidobhatom az agyam, és mint egy idióta követhetem Scottot a Katolikus Egyházba.
     Végül eljutottam odáig, hogy mondjam ezt az imádságot, Istenre bízva a következményeket. És érdekesmód rájöttem, hogy én készítettem magamnak a kalitkát, az Úr pedig nem bezárta, hanem kinyitotta az ajtaját, hogy szabaddá tegyen. Megdobbant a szívem. Most már újra szabadon hozzáfoghattam tanulni és próbálkozni, némi örömmel kutatni kezdhettem dolgokat. Most már mondhattam: Igen Istenem, nem így terveztem el az életemet, de jó lesz, amit te álmodsz meg számomra. Mi a szándékod a szívemmel, a házasságommal, a családunkkal? Tudni akartam. (folyt. köv.)

Az ember mögé rejtőzve

     Az ember nincs egyedül a világban, társadalmi lényként szorosan beletartozik saját nép- és munkaközösségébe. Szellemileg és erkölcsileg, politikailag és gazdaságilag csak közösségben létezhet. A Sátán azonban az ember mögé rejtőzik.

A szociális függőségi viszonyok talán még soha nem voltak ennyire erősek, mint a pártok, a sajtó és a különféle szervezetek mostani korában. Ezt a tényt használja ki a Sátán, mert semmi nincs befolyásának jobban kiszolgáltatva, mint a személyiségétől megfosztott és „beetetett” ember! Egyes pártirányzatok automatikus velejárója, a démoni megszállottság! Semmi nem könnyíti meg ilyen nagymértékben az emberiség növekvő elsátánosodását, mint a médiák általi általános népbutítás! Ez különösen a szexualitás és a nemi identitás megzavarása terén mutatkozik meg.

A férfinak az asszonyhoz és az asszonynak a férfihoz való rendelése Isten által akart viszony. Csak az ő kölcsönös egymásra-találásuk és egymás-birtoklásuk tudja az emberi nem feladatát hiánytalanul elvégezni a Házasság Szentségének oltalma alatt. A kölcsönös készségek, a szexuális vágyak helytelen, vagy a házasságon kívüli kiélése következményeként, a férfi és a nő emberi méltósága sérül és egymás ellenségeivé vának. A Sátán előszeretettel használja fel a szexualitást, a két nem elbukására, és a szexualitás sátánivá tételével az ördög az emberiség jövőjét uralja.

Ratzinger bíboros a Hittani Kongregáció vezetőjeként való két megnyilatkozása: „Akinek világos képe van korunkról, ennek sötét oldalairól, láthatja azokat az erőket, amelyek azon munkálkodnak, hogy szétverjék az embereket összekötő kapcsolatokat.” „Van valami ördögi abban az aljas közönyben, amivel a pénz nevében tönkreteszik az embert, kihasználva gyöngeségét és megkísérthetőségét. Pokoli az a nyugati kultúra, mely bebeszéli az embernek, hogy az élet egyetlen célja a gyönyör és az egoista önzés!”

Sátán által felkínált csábításokkal szemben, az isteni kegyelmeket kell bevetni, és leküzdeni a kereszt módszerével. Minden bűn és gonoszság lényegében az önzésből indul: „ez az én életem, én tudom, jogom van”. Ez a hármas „tudatosság” oda vezet, hogy nincs szüksége többé Istenre. A bűnrehajló vágyak leküzdése Jézus példája nyomán, szintén három lépcsőfokban mehet végbe: az alázat-, a szegénység- és a bűnbánat szellemével. Ebből áll minden aszkézis, minden tökéletességre való törekvés! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Kimberly, a feleség lelki feljegyzéseiből 3
A protestantizmus megkötözöttségében
    Én mást gyászoltam, mint Scott. Azon keseregtem, hogy soha többé nem lehetek lelkipásztor-feleség, amiről egész életemben álmodtam. Nem láttam, milyen szerepem lehetne Scott hivatásában, újabban azt mondta, kispapokat szeretne oktatni; korábban terveztük, hogy majd tanácsadást tartunk fiatal jegyespároknak, de ilyesmi a katolikus szemináriumban nem létezik.
És talán apróságnak tűnik, de irtóztam a gondolatától is, hogy az otthonunkban esetleg mindenféle kegytárgyak álljanak halomban. Amikor az egyik barátunktól többek jelenlétében kaptunk egy keresztet, megszólalni se bírtam.
Szerencsére Scott elvette tőle: „Tudom is, hol lesz a helye ‒ mondta ‒ ahol olvasni szoktam.”
Kedves barátainknak fogalmuk sem volt róla, micsoda fájdalmat okoznak nekem ezzel. És még csak azzal sem enyhíthettem rajta, hogy elmondjam valakinek.
     Nem tudtunk többé mélyebben elbeszélgetni teológiai kérdésekről úgy, hogy kölcsönös gyomorgörcsöt ne okoztunk volna egymásnak. Azelőtt Scott volt a legjobb barátom, akivel megoszthattam, ha bántott valami. De most hogyan fordulhattam volna hozzá, amikor legtöbbször éppen ő okozta nekem
akaratlanul is a fájdalmat?
     És Scott sem lett volna annyira magányos, ha mellette vagyok, de nem tudtam és nem is akartam könnyíteni rajta, elvégre ő döntött így, és nyögte a következményeit.
Lényeg, hogy a férjem rettenetesen magára maradt. Hozzám hasonló okok miatt sok protestáns barátja szóba sem akart állni vele, nem értették meg őt és szakítottak vele.
     Gyötrelmes volt a külön-külön magányunk. Azelőtt együtt tanultunk, együtt küszködtünk különböző szövegekkel, s közben tanultam tőle, mert igen jó megközelítései voltak. Most pedig nem voltam hajlandó meghallgatni a felfedezéseit, és nem tudtam vele örülni, hanem mindig rettegtem, hogy belemegy a részletekbe és én hallani sem bírom. Scott azt állította, hogy ő a Biblia révén jutott el a katolikus hitre. De az én hitemnek is a Biblia volt az alapja!
”Mi az igazság oszlopa és alapja?” ‒ vetette oda egyszer.
”Isten Igéje!” ‒ válaszoltam gyorsan.
”Akkor miért mondja Szent Pál a 1Tim 3,15-ben, hogy az Egyház? Mondd, miért nem ér el ez a kijelentés a protestánsok lelkéig?”
”Ez csak a te katolikus Bibliádban van így, Scott!” ‒ állítottam. Erre ő kinyitotta az én Bibliámat, és valóban benne volt, melyet emlékeim szerint addig sose olvastam.

(folyt. köv.)

A Magyar Országgyűlés 45/2014. (XII. 17.) határozatában a magyar zászló és címer emléknapjául március 16-át jelölte ki. Nemzeti jelképeink e napja újabb kapocs lehet az anyaország és az elszakított magyar nemzetrészek között, amely alkalmat és lehetőséget teremt a magyar zászló és címer nemzeti összetartozást jelképező méltó és közös megünneplésére. (Ez lenne az ideális közhasználatú nemzeti zászló!)

Bangha Béla SJ. Összegyűjtött munkái XIII. kötet AZ OLTÁR FÉNYÉBEN,

Szent István Társulat Bp. 1937

 

Nem képletesen kell-e értelmezni az evangélium szavát?

 

     Ha pedig mégis bántana valakit a kétely, hogy hátha mégis csak képletes értelemben beszélt az Úr Jézus, ahogy a protestánsok hiszik, erre nézve is a legteljesebb felvilágosítást nyújtja az evangélium.

Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a képletes beszédnek is megvannak a maga nyelvtani szabályai.

A magyarban például ennek a képletes kitételnek: „törököt fogni”, „csehül állni”, „valakit láb alól eltenni” stb. mindnek valami egészen határozott értelme van s így vagyunk minden nyelvnél. Az ilyen, úgynevezett képletes kitételeket aztán más értelemben nem is lehet venni, mint vagy szó szerinti értelemben (pl. ha valaki egy csatában igazán elfog egy törököt), vagy: amit ezen érteni szokás. Ugyanígy vagyunk a sémi nyelvekkel is. A zsidó (vagy arám) nyelven, melyen Jézus beszélt, ennek a szónak: „valakinek testét enni” és „valakinek vérét inni” szintén volt egy határozott, de képletes jelentése is. Az első annyit jelentett, mint: valakit szívből gyűlölni és halálra keresni, a másik: valakinek vérét ontani (pl. „vérszopó”). 

     Kétségtelen, hogy Jézus egyiket sem alkalmazhatta magára, s nem lehet képtelenebb dolgot képzelni, minthogy Jézus így beszéljen: „aki nem gyűlöl és nem gyilkol meg engem, az nem nyeri el az örök boldogságot”. Jézus tehát ezeket a szavakat nem használhatta képle-tes értelemben, mert az egészen határozott és mindenképp lehetet-len jelentéssel bírt volna; tehát csakis szó szerinti értelemben használhatta e szavakat.

Megerősíti e következtetést az a határozottság, amellyel Jézus „bizonnyal” ételnek és „bizonnyal” italnak nevezi testét s vérét. Ha csak átvitt értelemben volna teste étel s vére ital, akkor nem mondhatná Jézus, hogy az ő teste „bizonnyal” étel és „bizonnyal” ital, és nem használná ezt az ünnepélyes kitételt: „bizony, bizony mondom nektek”, vagy legalább is kimagyarázná vagy sejtetné, hogy itt szavaival szemben képletes értelmezés van helyén.

Ennek ellenkezője áll. Jézus ünnepélyesen és ismételten a hitre hivatkozik, amelyet neki feltétlen joga van megkövetelni. Ő nem magyaráz és nem érvel, hanem kijelent, kinyilatkoztat és utal arra, hogy az ő szavai igazság és élet, őáltala az Atya beszél és aki nem hisz őbenne, nem hisz az Atyának.

      Mi értelme volna ennek a nyomatékos hivatkozásnak a hit kötelességére, ha Jézus csak valahogyan átvitt értelemben volna a mi lelkünk kenyere és táplá-léka? Hiszen oda semmi különös hit, semmi lelki erőfeszítés nem kell! Minek művelte akkor közvetlenül előtte a két legfeltűnőbb csodát, mellyel az elemek feletti uralmát igazolta? S minek hivatkozik az ő feltétlen igazmondására és csodái-ra? És minek korholta a zsidókat, hogy nem tudnak felülemelkedni a kicsinyes és földi gondolkodásmód fölé?

     De mi több, Jézus a legvilágosabban látta, hogy szavait a zsidók nem képletes értelemben, hanem szó szerint veszik, ezen ütköznek meg, emiatt sokan elhagyják őt és megbotránkoznak benne. És Jézus mégsem von vissza semmit, mégsem magyarázza szavainak értelmét képletesen, mégsem nyugtatja meg a zsidókat, köztük tanítványai közül is sokakat, (akik – mint az evangélista mondja –, szintén elpártoltak tőle), hogy ne értsék félre, ő csak lelkileg és a szeretet által akar kenyerük és boruk lenni az embereknek. Jézusnak az emberi logika szerint nem lett volna szabad megengednie, hogy hívei és a nép egy merő félreértés miatt pártoljon el tőle! Neki a fogalomzavart okvetlenül el kellett volna oszlatnia, ahogy megtette máskor is mindig, ha látta, hogy szavait nem- vagy félreértették. De itt semmi ilyesmi nincs! Itt Jézus még meg is ismétli, amit mondott hangsúlyozva, hogy szavait abban az értelemben higgyék, amely értelemben felfogták, azaz: szó szerinti értelemben.      Az evangélium ugyanis elmondja, hogy sokan megütköztek és elpártoltak tőle e „kemény beszéd” miatt. Vitatkozni kezdtek egymás közt: „hogyan adhatja ez nekünk a testét eledelül?” (Jn 6,53). S mit felelt Jézus? Tanítványaihoz, a megmaradottakhoz fordult s egyszerűen azt kérdezte tőlük: „Csak nem akartok ti is elmenni?” (Jn 6,68). Tehát: nem bánja, ha valamennyien elhagyják, ha nem hisznek az ő szavaiban, de azokból vissza nem von semmit és azoknak tágabb értelmet, képletes magyarázatot adni nem hajlandó. Péter azonban előáll s a hívek nevében így felel a felhívásra: „Uram! kihez mennénk? az örök élet igéi nálad vannak!” (Jn 6,69). S a hit e felséges, alázatos megnyilatkozásával várják a csodálatos ígéret későbbi beváltását.

     És még egy nagyon fontos érv: Jézus Istenként, előre látott mindent. Előre látta az eljövendő századokat. Előre látta Egyháza életét. Előre látta a milliók és százmilliók hitét. Ő látta, tudta, hogy az egész kereszténység hosszú évszázadokon át, egészen a reformáció fellépéséig ellenmondás nélkül hinni fog az ő valóságos jelenlétében az Oltáriszentségben s azon túl is a katolikus Egyház hinni fog benne. Ő tudta, hogy apostolai, vértanúi és híveinek egész sokasága szó szerinti fogja érteni a szavait. Tudta, hogy ennek a tannak védelmében számos vértanú fogja vérét ontani.

Pont Ő ne akadályozta volna meg, hogy egy puszta félreértés kedvéért, amit 3 szóval kimagyarázhatott volna, a keresztény hívek százmilliói ilyen végzetes és nevetséges tévedésbe jussanak s ennek folytán sokan vértanúi halált szenvedjenek? 

     Minderről azonban szó sincs: Jézus megmarad a mellett, hogy az Ő TESTE valóban ÉTEL és az Ő VÉRE valóban ITAL. S az Utolsó Vacsorán meg is tette amit ígért: a kenyeret és bort átváltoztatta Testévé és Vérévé s meghagyta apostolainak, hogy a továbbiakban „ugyanezt cselekedjék” az ő nevében és az ő emlékezetére. 

Az antikrisztusi erők

     Az emberek nem figyelnek a megtévesztő szellemre, és úgy esnek áldozatául s úgy szegődnek szolgálatába, hogy fel sem ismerik és nem értik, mi történik körülöttük és velük. Nemegyszer a jó ügy szolgálatának szándékával és tudatában, bizony a sátáni akarat valósul meg!

Ezt a problémát azok a teológusok is tetézik, akik tagadják a sátán létezését, s ezzel nem kis zavart keltenek! Ezzel a már-már divatos felfogással szemben a pápák külön beszédekben foglaltak állást, VI. Pál pápa három, II. János Pál pápa tizenöt alkalommal. VI. Pál pápa egyik beszédében így fogalmaz: ,,Elhagyja a Szentírás és az Egyház tanítását, aki nem vallja létezőnek az ördög valóságát... A gonoszság, amely ma létezik a földön egy olyan ellenünk és társadalmunk ellen irányuló támadás eredménye, amelyet a sötét és rosszindulatú ügynök, maga az ördög vezet...'' (1972. nov. 15.)

A Sátán mindent ami és aki Krisztushoz tartozik, halálos ellenségeként kezel. Krisztus és Sátán tehát kibékíthetetlen ellentétek. A Sátán az élő Krisztus élő Antikrisztusa, a keresztényüldöző. De mint Krisztus utánzójának, neki is mindig megvannak a látható „földi” helyettesei, képviselői. A „helyettes” (az evilági Antikrisztus) nem csupán egy apokaliptikus figura, hanem minden időben egy-egy létező ember. Szent János és Szent Pál szerint már az ősegyház korában is működött. Az Antikrisztus mindig az az erő, „aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt, Isten templomában foglal majd helyet, és istennek akar látszani”. (2Tesz 2,4)

Mindazáltal ez az „antikrisztusiasság” oly mértékben mint ma, még soha nem lépett fel. Soha ennyire arrogánsan, soha ennyire kegyelem-ellenesen és soha ennyire sátánian! Az Antikrisztust, vagy a sátánizmus szellemét csak az ellentétével lehet legyőzni, a Megváltó Krisztus kegyelmeivel, melyet ő az Édesanyjára a „sátántipró” Asszonyra bízott! Erről tesz tanúságot a fatimai pásztorlányka Szent Jácinta is, aki kórházba menetele előtt így búcsúzott Lúciától: „Mondd meg mindenkinek, hogy Isten a kegyelmeket Mária Szeplőtelen Szívén keresztül adja nekünk. Az embereknek Őáltala kell kérniük ezeket. Jézus és Mária Szíve azt akarja, hogy Vele együtt Égi Anyánk Szívét is tiszteljük. A békét Égi Anyánktól kell kérni, mert Isten Őrá bízta ezt. Bárcsak minden szívnek átadhatnám azt a lángot, mely a szívemben ég, mellyel Jézus és Mária Szívét annyira szeretem!” (Fatimáról beszél Lúcia nővér - Fatima, 1997, 108.o.) (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Kimberly, a feleség lelki feljegyzéseiből 2
A protestantizmus megkötözöttségében
     Egy nap, amikor Scott épp indulóban volt egy tanúságtételére, kifakadtam:
”Nem tudom megérteni, mi a célja Istennek azzal, hogy egy jól képzett fiatal házaspárnak, akik előtt közös életcél, hogy együtt szolgáljanak, teljesen megváltoztatja az életét, olyannyira, hogy mostanra teljesen más irányba tartanak. Miért csinálja ezt?”
Scott válasza váratlanul ért.
”Lehet, hogy ennyire szeret minket?” ‒ mondta. ‒ Mivel magadtól sose érdeklődtél volna a katolikus hit iránt, talán engem térített meg először, hogy rajtam keresztül fokozatosan megmutathassa neked a Katolikus Egyház szépségét? Hogy megérleljen? Hogy megáldhasson a szentségekkel? Hogy megadhassa a már birtokodban lévő hit teljességét. Hogy egységben legyünk!
”Rettenetesen nehéz meglátni ebben az isteni szeretetet, de el tudom képzelni, hogy így van ‒ mondtam. Be kellett vallanom, hogy magamtól tényleg rá se néztem volna a Katolikus Egyházra. Csak ne várd tőlem, hogy rohanjak tanúságot tenni, ha katolizálnék” ‒ tettem hozzá.
”Nem szeretném” ‒ vágta rá Scott ‒, ha úgy térnél meg, hogy nem várnád meg, amíg tanúságot tudsz tenni.”
Azzal kilépett az ajtón, én pedig megint magamra maradtam a gondolataimmal.
     Hol egyikünket, hol másikunkat borította el a gyász egy-egy hulláma, ahogy láttuk, mint halnak el sorjában az álmaink. Tudom, a gyász talán túl erős kifejezés a lelki szomorúságomra, de tényleg nem találok rá jobb szót. Mindketten lassan haldokoltunk, és egyáltalán nem voltunk biztosak benne, hogy lesz-e még egyáltalán valamiféle föltámadás. Scottnak legalább az a vigasza megvolt, hogy ő Isten akaratát követte. Én még ebben sem lehettem biztos.

(folyt. köv.)

Nem mindenért az ördög a felelős!

     A Sátán létéről való felvilágosítás, nem csak az üdvösséget segítheti, de a földi boldogulás lehetőségeit is! Mindazáltal az evangelizáció súlyos akadálya, hogy a rejtőző sátán a világosság angyalának tetteti magát (vö. 2Kor 11,14). Súlyos gond ez, mert a bűn szerzője, ha nem leplezik le és meg nem futamítják, akkor akadálytalanul végzi aknamunkáját az egyén, a közösség és a társadalom életében. Márpedig az ördög megtalálható ‒ látszólag ártatlan dolgokban is ‒ a modern élet találékony kifinomultságaiban, a vicces fecsegésekben, a csábító ruházatokban és a televízió műsoraiban stb. Ráadásul az ember mindezt észre sem veszi!

Sátán az egyéni természet mögé rejtőzik és nem mindenkivel bánik egyformán. Kitűnő pszichológusként és pedagógusként az egyes ember képességeihez és hajlamaihoz igazodik. Mindenkit egyénre szabottan támad meg, az ereje és hatékonysága éppen ebben rejlik.

A kísértés Aquinói Szent Tamás szerint elsősorban kipuhatolást jelent. A kísértő igyekezete tehát elsőnek arra irányul, hogy megállapítsa, milyen valaki, mik a vágyai, mit akar és mit tud. A támadást aztán ezt követően ezek ismeretében, az adott lehetőségekkel és valószínűségekkel, ellenállásokkal és gyengeségekkel is számolva indítja meg! Mellesleg, mivel az ördög a gondolatainkat nem látja, legfontosabb tájékozódási forrása a kimondott szó, a panaszkodások az indulatszavak és a fölösleges beszéd (a káromkodásokról nem is beszélve)!!

Így aztán elmondhatjuk – Jézus tanítása szerint is – a gonoszságért és a sötétségért nem lehet csak a Sátánt felelőssé tenni: ,,Mert belülről, az emberek szívéből erednek a gonosz gondolatok, házasságtörések, lopások, gyilkosságok, a hűtlenség, kapzsiság, gonoszság és csalárdság, kicsapongások, irigység, káromkodás, kevélység és esztelenség. Mindez a rossz belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert.” (Mt 15,21-23). Az ember felelősséggel tartozik tehát a kimondott szavaiért, a tetteiért, bűneiért és nem okolható mindenért kifejezetten csak az ördög.

Mert mi körül is forog a kísértés? Mindig, minden ugyanarról a csábító „almáról” szól, melyben a halál rejtőzik. A kivitelezés ugyanaz: a hízelgő kígyó és a naivan hiszékeny ember, aki nem tud különbséget tenni a csali és a horog között, a kenyér és a méreg, az igazság és a hazugság között, újra és újra bedől a „meggyőző” szavaknak! Miért? ‒ Mert a helyes információk és a szentségi élet hiányában, nem képes „átlátni a szitán”! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Emlékezzünk és emlékeztessünk
az 1848-49-es szabadságharcra,
imában kérve elhunyt hőseinket,
hogy segítsék meg édes Hazánkat
jelenlegi küzdelmeiben is!

(Ferences Kalendárium 2026)

Scott Hahn férji vívódásai
     Mindig szerettem a feleségemet, de most, hogy Krisztus szeretetével tekinthettem rá, összeszorult a szívem, amiért nem vagyunk lelki egységben.
     Annak a taktikámnak, hogy Kimberlyt szembesíteni próbáltam a tényekkel, eddig nem sok használható eredménye volt. Sikertelenül próbáltam vitára késztetni. Bármilyen könyvet ajánlottam neki, biztos lehettem, hogy ezek után kezébe se veszi. Isten vezetett rá, hogy vonuljak vissza, és hagyjak több teret a Szent-lélek működésének.
Apologetikus érvek felsorakoztatása helyett újra a magam érzéseiről beszéltem neki gyengédséggel, de nem azért, hogy ezzel az újabb stratégiával hatékonyabban irányíthassam és manipulál-hassam. Egyszerűen egyedül így tudtuk tisztességesen és szeretetteljes módon kezelni a köztünk lévő különbségeket. Lassanként elfogadtam, hogy Kimberly esetleg nem lesz katolikus, egy életen át pedig nem akar-tam erőltetni a megtérését.
     Miután új lakhelyünkre beköltöztünk és szereztünk néhány új barátot a környéken, Kimberlyvel kezdtük szembetalálni magunkat egy merev katolikus-ellenes fajtával, a katolikusokból lett fundamentalistákkal. Ilyenekkel korábban egyikünknek sem volt dolga. A katolikus-ellenes protestánsoktól eltérően, akik csupán azt élvezik, ha éles biblikus vitát folytathatnak olyan katolikus kérdésekről, mint például Mária vagy a pápa, a volt katolikus fundamentalisták e kérdésekben olyan haragot és sértődöttséget tapasztaltunk az Egyház iránt, hogy képtelenség volt velük értelmesen társalogni.
     Az ő nézetük szerint engem az ördög kerített hatalmába, ezért arra biztatták Kimberlyt, hogy ne is figyeljen rám, hiszen a sátán arra használ, hogy a hazugságaival csábítsa őt. Még szerencse, hogy egy olyan független és intelligens nővel szemben, mint a feleségem, az ilyen tanács elkerülhetetlenül visszafelé sült el.

(folyt. köv.)

A művelt elme kevés!

     Sajnos sokan tudatlanul esnek áldozatul a megtévesztő szellem mesterkedésének, és elfelejtik, hogy az ördögnek csak annyi hatalma van felettünk, amennyit engednek neki, mert a Jézustól kapott eszközökkel ‒ bár harc árán ‒ száműzhetnénk sorsuk alakításából. És, mint említettem a hitismeretek hiányában a gonosz ellen kevesen vállalják a harcot, vagy komolytalannak tartják, a bűn természetszerűen elhatalmasodik, s ennek következményeként megalapozottan állíthatjuk: elérkezett akár a tömeges elkárhozás veszélye.

A gonosz elleni harc az első keresztény nemzedékek katekézisének még állandó részét alkotta. Szent Pál is beszél „a levegőben uralkodó fejedelmekről..., amely most a hitetlenség fiaiban működik” (Ef 2,2). Korunkban talán még fontosabb lenne az ördögről, a pokolról és a kárhozatról való felvilágosító evangelizáció, az ártó erők tevékenységének megértésében és a védekezés módjának megismerésében! Ennek révén kivédhetnénk a gonosz lélek támadásait, mi több, világossá válna előttünk a történelem- és az egyes emberi sorsok alakulásának háttere. Ez a tudás pedig szabaddá teszi az embert. Merthogy a boldogtalan élet nem Isten csapásának tudandó be, hanem az akarva-akaratlan elkövetett figyelmetlenségek, a meggyónatlan bűnök, mások bűnös rosszakarata és ezek, ördögien egymásra épített következményeinek! Mindazáltal, nem a bűnök sokasága dönti kárhozatba a lelket, hanem a konok akarat! Jézus azért hagyta ránk a Szentségeket és az Egyház a szentelményeket, hogy segítségükkel természetfeletti módon védekezhessünk a természetfeletti ellenséggel szemben!

Amiről megfeledkeztünk, hogy a bűn több, mint egy futólagos aktus, az elkövetés pillanatában ugyais megkövesedik és örökre az is akar maradni, egyedül a bűnbánat (szentsége) képes feloldani Krisztus Vérében! Ha ugyanis megismerjük a betegség okát és gyógymódját, joggal örülhetünk a gyógyulásnak!

Az ismeret önmagában kevés, mert állandó készenlétben kell lennünk „nehogy elnehezedjék szívünk a mámorban, a tobzódásban, meg az élet gondjaiban” (Lk 21,34), mert az ördög olyan ravasz és találékony, hogy képes az emberi természet mögé rejtőzni. Ezáltal a bűnt természetesnek, az élet szükségszerűségének állítjuk be, olyasminek, aminek úgymond meg kell történnie a „kiegyensúlyozottságunkhoz”. Sajnos sokan úgy gondolkoznak erről, hogy „ma már ez a szokás és mások is ezt teszik”! Az efféle érvelők az evangéliumi életet lehetetlennek, életidegennek, abnormálisnak és idejétmúltnak tartják. Ilyen estekben a megtévesztő szellem önmagát, mindig józan realistaként állítja be, Krisztust pedig mint a valóságtól idegen idealistának állíttatja be. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Bangha Béla SJ. Összegyűjtött munkái XIII. kötet AZ OLTÁR FÉNYÉBEN,

Szent István Társulat Bp. 1937

 Igazán jelen van-e Jézus az Oltáriszentségben? 1

Kétségtelenül a legnagyszerűbb, de egyúttal legcsodálatosabb tana szent hitünknek: Krisztus jelenléte az Oltáriszentségben. „Hogyan? Hiszen ez éppoly borzasztó, mint nagyszerű, ha csakugyan így van!” kiáltott fel nemrég egy megtérőben lévő zsidó fiatalember, midőn a katolikus vallást tanulmányozva az Oltáriszentség kérdéséhez elérkezett.

Csakugyan igaz: képzelni sem lehet nagyobb és megrá-zóbb, de egyúttal örvendetesebb és magasztosabb tant, mint azt, hogy aki a világot teremtette, aki nekünk is egykor örök Bíránk lesz, a minden-ható és végtelen Isten igénytelen kenyér- és borszín alatt valóság-gal jelen van a mi oltárainkon, hogy mi magunkhoz vesszük, lenyeljük mint valami táplálékot s az a piciny fehér ostyadarab, amelyet magunk állí-tunk elő lisztből és vízből, az a bor, ame-lyet magunk sajtolunk a szőlőből, hogy az a pap szavaira pillanat alatt megszűnik ostya és bor lenni s helyében láthatatlanul megjele-nik Jézus Krisztus!

     Ha van ennek a tanításnak értelme, és ha be lehet bizonyítani, hogy Krisztus csakugyan kijelentette az ő jelenlétét az Oltáriszentségben, akkor ennek a nagyszerű misztériumnak a csodájára kellene járni minden embernek; erről kellene írni, beszélni legtöbbet; erre kellene minden kereszténynek legtöbbet gondolnia; akkor az a méltó, hogy egész életünk a csodálat és hódoló imádat megnyilvánulása legyen egy ilyen óriási hittitok előtt s főleg maga az Oltáriszentség, a legcsodálatosabb és legimádandóbb valóság előtt... Már pedig bizony az Oltáriszentségnek van értelme és be lehet bizonyítani, és az ellene felhozható okoskodásokat diadalmasan meg lehet cáfolni. S a katolikusoknak soha nem szabad kifogynia ezeknek az érveknek ismeretéből, hogy ezt a legnagyszerűbb és legvigasztalóbb tant a kételkedésekkel és hitetlenséggel szemben diadalmasan megvédhesse és a maga hitét is velük szemben mindig ébren tarthassa.

A „Felvilágosodás” gyümölcsei

A bűn elhatalmasodása nem csupán szenvedést és ítéletet vált ki, de az emberi kéz munkáját is tönkreteszi. Még a ,,termékeny föld is szikes mezővé'' válik „lakóinak gonoszsága miatt” (Zsolt 106,34). A sátán azonban nem elégszik meg a pusztítással, mert neki az örökéletű lélek kárhozata kell!

Célja világos: az emberiség sátánizálása az Istentől való elszakítása által, amely három lépésben zajlik.

Az első lépés az Istentől való elszakadás az alkalmankénti bűn („kisebb” bűnök) által.

A második lépés a gonoszságban való radikalizálódás az Istentől való tudatos és krónikus elfordulás által. (Halálos bűnök!) A harmadik lépés az Isten elleni formális lázadás a nyílt keresztényellenesség által. (Esetenként politikai szerepvállalás!) Az első szakasz tehát a gyengeség, a második a rosszaság, a harmadik a gonoszság. Az eredmény pedig, a sátáni csatlóssá vált ember.

Az emberiség történelmében Sátán elsőízben a kígyó képében jelenik meg. „De a kígyó ravaszabb vala a föld minden állatánál, melyeket az Úr Isten alkotott vala.” (Ter 3,1) Sátán a kígyó alakjában végső céljait a csalfa frázisok mögé dugja el. Mi a frázis? A frázis a fél-igazság és a fél-hazugság keveréke. Az Ördög ősszüleinknek az Istenhez való hasonlóságról beszél („olyanok lesztek, mint az Isten”), a szem felnyílásáról, a hallhatatlanságról. Ezek igazságok, de egyúttal tévtanok is aszerint, hogy ki hogyan értelmezi.

Ez a csalóka módszer a történelem folyamán mindig ragyogóan bevált, mely minden tévtan és forradalom módszere. Amikor a Sátán sötétséget akar, mindig a „világosság angyalának” (2Kor 11,14) tetteti magát és látszatjót kínál (amit aztán, még látszatra sem valósít meg)! Hasonlóképp a zsarnok, mindig a szabadság lobogóját lengeti. Amikor meg akarják fosztani az emberiséget a Szentségek oltalmazó hatásától, akkor jobbító reformokat kínálnak. Erre példa az ún. „Felvilágosodás” is, hiszen soha nem tört akkora sötétség az emberiségre, mint épp a Felvilágosodás által! Így jött aztán humanizmus, a racionalizmus, a kommunizmus, a bolsevizmus, az extrém nacionalizmus is a világba és most meg az „LMBTQ” mánia!

Az istentelen eszmék – mint ilyenek – az élet minden területén kizárólagosságot követelnek maguknak, nyilvánvalóan a kereszténységgel szemben is, melyet persze a totalitárius kibontakozásuk legfőbb akadályának tekintenek. Közös céljuk, az önálló emberi gondolkodás és vélemény-nyilvánítás kiirtása, a „nép” egyetlen homogén „tömegmasszává” való formálása. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Scott Hahn férji vívódásai
     Mindig szerettem a feleségemet, de most, hogy Krisztus szeretetével tekinthettem rá, összeszorult a szívem, amiért nem vagyunk lelki egységben.
     Annak a taktikámnak, hogy Kimberlyt szembesíteni próbáltam a tényekkel, eddig nem sok használható eredménye volt. Sikertelenül próbáltam vitára késztetni. Bármilyen könyvet ajánlottam neki, biztos lehettem, hogy ezek után kezébe se veszi. Isten vezetett rá, hogy vonuljak vissza, és hagyjak több teret a Szentlélek működésének.
Apologetikus érvek felsorakoztatása helyett újra a magam érzéseiről beszéltem neki gyengédséggel, de nem azért, hogy ezzel az újabb stratégiával hatékonyabban irányíthassam és manipulálhassam. Egyszerűen egyedül így tudtuk tisztességesen és szeretetteljes módon kezelni a köztünk lévő különbségeket. Lassanként elfogadtam, hogy Kimberly esetleg nem lesz katolikus, egy életen át pedig nem akartam erőltetni a megtérését.
     Miután új lakhelyünkre beköltöztünk és szereztünk néhány új barátot a környéken, Kimberlyvel kezdtük szembetalálni magunkat egy merev katolikus-ellenes fajtával, a katolikusokból lett fundamentalistákkal. Ilyenekkel korábban egyikünknek sem volt dolga. A katolikus-ellenes protestánsoktól eltérően, akik csupán azt élvezik, ha éles biblikus vitát folytathatnak olyan katolikus kérdésekről, mint például Mária vagy a pápa, a volt katolikus fundamentalisták e kérdésekben olyan haragot és sértődöttséget tapasztaltunk az Egyház iránt, hogy képtelenség volt velük értelmesen társalogni.
     Az ő nézetük szerint engem az ördög kerített hatalmába, ezért arra biztatták Kimberlyt, hogy ne is figyeljen rám, hiszen a sátán arra használ, hogy a hazugságaival csábítsa őt. Még szerencse, hogy egy olyan független és intelligens nővel szemben, mint a feleségem, az ilyen tanács elkerülhetetlenül visszafelé sült el.

(folyt. köv.)

Az igazi globalizmus

     Az általános megtérésben rejlik Európa fennmaradásának kérdése! Látható és tapasztalható, hogy csak kétféle társadalom létezik, és e kettő elsősorban nem a politikai, hanem a kereszténységhez való viszonyában különböznek! Az egyik leveteti az iskolákból a feszületet és ál-ökumenizmussal akar összemosni minden vallást. A másik kötelezővé tette a hitoktatást az iskolákban és támaszkodik az Egyház segítségére. Az életszentségtől persze mindkettő messze áll, de az egyik legalább törekszik a megszentelődésre, így a különbözőségük a Krisztus-követés és a Sátánnak való behódolás! Minden ember előtt azonban ott áll a könyörtelen alternatíva, miszerint e kettő közül melyik szekerét akarja tolni. És ez a választási lehetőség nem csak egyesek, de az egész emberiség előtt áll.

Viszont igen sajnálatos, hogy a megosztottság a kereszténységen belül is érvényes, a katolicizmus és a protestantizmus között: „ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek.” (Jn 6,53)

A társadalmi méretű megtérés, sajnos már nem a privátemberek megtérésétől függ, hanem a népeik megtérésétől! És itt jön be az „igazi globalizmus”, ami nem a túlmelegedés, vagy a környezetszennyezés helyzete, hanem az emberiség megtérésének a függvénye: a naturalizmusból a természetfelettibe.

A világ dolgai, az erkölcsi élet hanyatlása, az Egyházon belüli válságtünetek arra utalnak, hogy korunk az elhatalmasodott bűn kora, s ennek következményei világméretekben sodorja a pusztulás felé az egyént, a családot és a társadalmakat. Ez megmutatkozik a társadalmi – különösen a keresztényi – szokás-normáktól való eltérésben, a bűnözés terjedésben, a szerencsétlenségekben, a természeti katasztrófákban, a tömeges kárhozat veszélyének kockázatában! Talán ennek következtében is riasztó, hogy megjelent a tudatosan „sátántimádó” embertipus! Ez alatt ne valamiféle „buta” tévelygőket keressünk, hanem sajnos magasképzettségű személyeket is, akik alattomosan igyekszenek akár állami pozíciókba is jutni! Ez pedig már széles körben az Isten büntetését is magára vonhatja! A Jelenések könyve is utal erre (vö. Jel 8-11) és így fogalmaz: „Az emberek fájdalmukban a nyelvüket harapdálták, s káromolták az ég Istenét kínjuk és fekélyeik miatt, de tetteiket nem bánták meg” (Jel 16,10).

Már Izajás figyelmeztet az elhatalmasodott bűnre: ,,Jaj azoknak, akik a büntetést ökörlánccal vonják magukra, és a bűnt úgy húzzák, mint a kötél a szekeret” (Iz 5,18) A Bölcsesség könyve is inti az embert: ,,Azoknak azonban, akik a büntetésül szánt megcsúfolásból nem okultak, Istenhez illő ítéletet kellett elviselniük” (Bölcs 12,26).

Már Izajás figyelmeztet az elhatalmasodott bűnre: ,,Jaj azoknak, akik a büntetést ökörlánccal vonják magukra, és a bűnt úgy húzzák, mint a kötél a szekeret''. (Iz 5,18) A Bölcsesség könyve is inti az embert: ,,Azoknak azonban, akik a büntetésül szánt megcsúfolásból nem okultak, Istenhez illő ítéletet kellett elviselniük'' (Bölcs 12,26). (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Üldözni fognak a nevemért
     Érdekes, hogy még a lanyha hitű protestáns testvérek is, amint valami „pápista” tanúsággal szembesülnek, mindjárt harcosan kiállnak nyakas hitelveik mellett. Így történt ez Scott Hahn megtérését követően is! Kíváncsi barátok kezdték hívogatni, de a legtöbb beszélgetés így hangzott:
„Scott, épp most hallottam a rémhírt. Igaz, hogy katolizáltál?”
„Hát képzeld igaz! – válaszolta Scott – Isten kegyelméből katolikus lehettem, és nem tudok Neki eléggé hálás lenni!”
„Ó értem. Hát akkor Scott, feltétlen add át üdvözletemet és imámat Kimberlynek!”
Gyanítom, hogy ezalatt valójában részvétüket nyilvánították feleségem felé. Gyakorlatilag, mintha meghaltam volna.   Addigi helyemet egy pápista szélhámos vette át és a legtöbben lekezeltek.
Közeli barátok húzódtak el tőlem és hidegültek el. De valójában megértettem őket, mert nem is olyan régen, én még sokkal élesebben nyilatkoztam a katolikusok ellen, mint bármelyikük!
     Beszélgetni nem akartak velem, vitatkozni meg még kevésbé. Az, hogy milyen okok vezettek ide, nem érdekelt senkit. Szinte az volt az érzésem, hogy féltek megtudni!
De minden fájdalmam és lelki bánatom nem mérhető ahhoz az örömhöz és megtapasztalt erőhöz, amely abból származott, hogy tudva tudtam, Isten akarata szerint cselekedtem, és az Ő Igéjének engedelmeskedtem.
     A napi Szentmise és Szentáldozás kiváltságához képest, csekélységnek tűnt bármi áldozat. Azt is megtapasztaltam, hogy az ilyen szenvedés hatékonyan és nagyon vigasztaló módon egyesíthető Krisztus eucharisztikus áldozatával. Mindezek révén bensőségesebb viszonyba kerültem Urunkkal és Miasszonyunkkal. A fájdalom csak valóságosabbá tette a dolog romantikáját.

(folyt. köv.)

Az Eucharisztia a communió forrása  III.

    Amennyiben az Eucharisztia az egyházi egység forrása, annyiban annak legnagyobb meg-nyilvánulása, epifániája is (a valóságos jelenléte). Ebből következően hatá-rozza meg az Egyház a föltételeket, melyek tel-jesítésével teljesen részt lehet venni az eucharisz-tikus ünneplésben. A korlátozásoknak azt kell egyre inkább tudatosíta-niuk bennünk, hogy mennyire igényes a kö-zösség, melyre Jézus hív minket. Ez a kommunió hierarchikus, azaz egy-mástól különböző szere-pekre és szolgálatokra épül, ezt hangsúlyozza a szentmise kánonja is a pápa és a megyéspüspök név szerinti említésével. Ez a kommunió testvéri, melyet kölcsönös nyi-tottságra, szeretetre, megértésre és megbo-csátásra nevelő „közösségi lelkiséggel” ápolunk. (21) „Egy szív és egy lélek” (ApCsel 4,32) 

     Minden szentmisében fölhívást kapunk arra, hogy mérjük magunkat ahhoz az eszményi közösséghez, melyet az Apostolok Cselekedetei a mindenkori Egyház mintájaként ír le. Ez az Egyház az apostolok köré gyűlt össze, Isten Igéje gyűjtötte össze, és képes olyan osztozkodásra, mely nemcsak a lelki, hanem az anyagi javakra is kiterjed (vö. Ap 2,42–47; 4,32–35). Az Úr arra hív minket, hogy a lehető legjobban közelítsük meg ezt az eszményt. Különleges odaadással éljük át a liturgia által már javasolt alkalmakat a „stációs szentmiséken”, amikor a püspök papjaival és diakónusaival és Isten népének minden rétegét képviselő hívekkel misézik a székesegyházban. Ez az Egyház fő „megnyilvánulása”. Dicséretes más jeles alkalmakat is szervezni plébániai szinten is, hogy a közösségi érzés erősödjék, új erőt merítve az eucharisztikus ünneplésből. (22) 

Szent füst!
     Másnap és a következő napon is visszatértem a misére. Minden újabb alkalommal egyre több jelenet játszódott le előttem a Szentírásból. De semelyik másik könyvet sem láttam a sötét kápolnában olyan fényesen, mint a Jelenések könyvét, az Apokalipszist, mely az angyalok és a szentek ünnepét írja le a mennyben. Ahogy a Jelenésekben, úgy a kápolnában is láttam a felöltözött papot, az oltárt, a gyülekezetet, mely kiáltja: „Szent, szent, szent...”
     Láttam a tömjén füstöt; hallottam az angyalok és szentek szólítását; én magam is énekeltem az alleluját, mert ez az ünnepség egyre jobban vonzott.
Továbbra is a hátsó padban ültem a Bibliámmal és gyakran nem tudtam, hirtelenjében merre forduljak ahhoz, ami az Apokalipszisben játszódik le, vagy ahhoz, ami az oltáron történik. Egyre inkább úgy tűnt nekem, hogy a kettő ugyanaz.
     Új lendülettel vetettem bele magam az ókori kereszténység tanulmányozásába és megállapítottam, hogy az első püspökök, az egyházatyák, ugyanazt fedezték fel, amit én is átéltem minden reggel. A Jelenések könyvét a liturgia kulcsának tartották, a liturgiát pedig a Jelenések könyve kulcsának.
Valami erőteljes játszódott le bennem mint tudósban és hívőben. A Jelenések, a Biblia számomra legbonyolultabbnak tűnő könyve, most megvilágította hitem alapkövét: a szövetséget mint Isten családjának szent kötelékét.
     Eközben a mise, amit azelőtt a legnagyobb káromlásnak tartottam, olyan eseménnyé vált előttem, mely megpecsételte Isten szövetségét. „Ez az én vérem kelyhe. Az új és örök szövetségé”.
     Mindez új volt nekem, egész beleszédültem. Éveken át úgy próbáltam értelmezni a Jelenések könyvét, mint valamiféle kódolt üzenetet a világ végéről, az ünneplésről a távoli mennyországban; olyasvalamiről, amit a keresztények többsége nem élhet át, amíg a földön van. Most, miután már két hete mindennap eljárok a szentmisére, egyszerre csak vágyat éreztem arra, hogy a liturgia közben felálljak, és ezt mondjam: „Figyeljetek ide mindnyájan! Megmutatom nektek az Apokalipszisben, hol vagytok éppen! Nyissátok ki a negyedik fejezetet a nyolcadik versnél. Most épp a mennyországban vagytok.”

(folyt. köv.)

A Sátán imperializmusa

     A démonikus világhatalom földi szervezeteket hozott létre, amelyben és amely által több milliós serege van sátánizált segéderőkből, ördögökből és elkárhozottakból és az istentelen emberekből, akiket „lelketlenül” lelkesednek sátáni vezérük inspirációiért! Mert nem szorul magyarázatra, hogy a világ, démoni fertőzésben szenved! Jól fejezi ezt ki a bölcs: „ha a világban kell is élnünk, de nem a világnak!”

XIII. Leó pápa a szbdkmvesség ellen 1884. április 20-án kiadott enciklikájában arra hívta fel a figyelmet, hogy a világ két különböző és egymással szembenálló táborból áll. Az egyik szakadatlanul az igazságért és az erényért harcol, a másik mindenért, ami az igazságnak és az erénynek ellene mond.

Az egyik itt a földön, nevezetesen az Anyaszentegyház, ami teljes lélekkel Istent és Krisztust szolgálja. A másik a Sátán birodalma, az, ami mindenben a Sátánnak van alárendelve, ami az örök isteni törvénynek ellene mond. Ez a vagy-vagy az egész történelmen végig húzódik, és korunk szellemi harcának is ez a tárgya.

A sátánizmus célja az antikrisztusi világbirodalom megalapítása, amiben ő egyedül az isten és az úr, és minden más, az angyal-, az ember- és az anyag-világ a lábai előtt hever. Minden szellemiség az ő szelleméből szülessen, miként minden akarat az ő akaratából.

Eredendően Európa ördögtelenítve lett azáltal, hogy Keresztény lett!

A kereszténységgel és annak látható fejével, a pápával eltűnt a Sátán imperializmusa Rómából, a világ középpontjából. Mindazonáltal a keresztény középkor csak fegyverszünet volt a szüntelen harcban. Mert az eredendően fény-angyalként elbukott Lucifer, a „hívság isteneként” felélesztette a régi pogányságot a humanizmus zászlaja alatt. Először az irodalomban és a művészetben, aztán az erkölcsökben, legvégül a politikában és a gazdasági életben. Az így „felvilágosodott” modernkor megint pogány és naturalista világ lett, ha nem is mindig Isten nélküli, de a segítő isteni kegyelmek nélküli világ lett. Mert végtére is, mit érdekli a Sátánt, hogy hisz-e a világ Istenben vagy sem, akiben ő is hisz mégis ördög! A lényeg a hitbeli hozzáállás, amely a szeretetben és cselekedetekben mutatkozik meg (vö. Jak 2,14)! Vagyis a Krisztushoz való hozzáállás a döntő, aminek a bensőséges Mária-tisztelet ad hitelt, de szó, ami szó: „Ha nem változtok meg (...), nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,2) (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

 Vigyázni kell magunkra!

     Sátán az emberét messze felülmúló tudással bír, sőt aktiváltan intelligens az ideák és a kivitelezések területén. Ahogy Szent Tamás feltételezi, Sátán az anyagi világban tévedés nélküli intelligenciával rendelkezik. És itt a bökkenő! Az ördög ugyanis csak a természetfelettiben ostoba.

Tehát az anyagi világ és a természet törvényei fölött az ördög zseniként ítél. Az emberi test és emberi lélek zseniális ismerője, a legzseniálisabb taktikus és ezt eredményesen tudja érvényesíteni a hitelvek nélküli embereken! Mindezt persze áldozatai észre sem veszik, hiszen csak „természetes vágyaiknak” engednek!

Még soha egyetlen emberi kormány sem rendelkezett olyan egyetemes tudással, emberismerettel és a jövő lehetőségeinek akkora átlátásával, mint a Sátán. Ennek következtében még egyetlen kormány sem volt képes önmagától, sem egy ország-, sem a világ fölött, olyan eredményes imperialista politikát folytatnia, mint az ördög. Ha a világ fiainak efféle tervei mégis sikeresnek mondhatók, akkor abban a Gonosz szellem áll a háttérben! A Sátáni erők hatalma pedig annál nagyobb, minél szélesebb és szabadabb teret kap a működésre!

Fontos tudni, hogy kegyelmi állapot hiányában – szentségi élet nélkül – puszta ésszel, egyetlen embernek (politikusnak) sem sikerült még a gonosz cselvetéseit kivédenie, ha az már elkezdte aknamunkáját! Ezért is hordoz nagy veszélyt magában, hogy az Európai Parlament kizárta alkotmányából a „kereszténység” szó említését! És valljuk meg keserűen, hogy ez következményeiben egyre látványosabb!

Sátán fáradatlan ötletgazda, untalan kísértő és egyúttal fáradhatatlan végrehajtó!  Az ő gondolkodása egyben  cselekvés is. Célja az ember identitásának megzavarása, sőt állati szintre való aljasítása, mintegy a Teremtés kudarcának felmutatása Istennek!

Az ijesztő, hogy milyen messzire ható hatalma van az ember teste fölött: az érzékszervek és az idegrendszeren keresztül, a fantázia, az érzelem és vágyak szítása felett. Ám reményteljes, hogy a Sátánnak nincs közvetlen hatalma az ember benső világa, az emberi akarat és lelkiismeret irányítása felett. A lélek mélye, ahol a szabad elhatározások születnek, nem közelíthető meg a démonok számára; csupán a test és lélek határterületén, a pszichén keresztül próbálhatják befolyásolni. Egyedül a halálos bűn helyezi az emberi személyt mindenestül a sátán hatalma alá (és sajnos ilyen van)! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Scott nagy napja
     Scott mindennap részt véve a szentmisén, tudatosította, hogy így a Krisztussal való szövetséget újítja meg. Érezte, az Úr akarata, hogy ne csak lelkileg vegye őt magához, hanem fizikailag is, az Eucharisztiában, mert ebben nyilvánul meg az Evangélium teljessége. A szentmise után mindennap letérdelt az Oltáriszentség elé, és elimádkozta a rózsafüzért. Buzgón fohászkodott, hogy felismerje Isten akaratát és képes legyen teljesíteni azt. Az imádság alatt kézzelfoghatóan érezte, hogy Jézus segít neki Szűz Márián keresztül.
     Két héttel 1986 húsvétja előtt Gerry Matatics felhívta Scottot és elmondta neki, hogy a húsvéti vigílián őt és feleségét befogadják a Katolikus Egyházba. Scottot sokkolta ez a hír. Így kérlelte imájában Istent: „Uram, mit akarsz tőlem?” ‒ Legnagyobb megdöbbenésére meghallotta a választ:
„És te fiam, mit akarsz?” ‒ Erre ő így felelt:
„Haza akarok térni Jézusom és magamhoz akarlak venni téged az Eucharisztiában.”
Ekkor meghallotta az Úr nyugodt válaszát:
„Én nem tartalak vissza!”
Scott megértette, hogy engedetlenség lenne a Katolikus Egyház közösségébe való belépését tovább halogatnia.
Ezt elmondta a feleségének Kimberlynek és kérte, hogy imádkozzon érte. Kimberlynek ez nagyon nehéz volt. Gyakorló presbiteriánusként úgy érezte, hogy a férje elárulja és elhagyja őt. Scott számára is fájdalmas volt a felesége elutasítása. Szívében imádkozva ezt Istennek adta át. Ezt a választ kapta:
„Scott, szükséged van a kegyelem teljességére az Eucharisztiában, hogy általad tudjam szeretni őket”. – Hahn elmondta a döntését Bruskiewitz atyának a plébánosnak, aki 1986 húsvétjának vigiliájára tűzte ki a Katolikus Egyházba való befogadásának dátumát. Ekkor megújították szent Keresztségét, Bérmálkozott és a szentáldozás Szentségéhez járulhatott.
     Az első szentáldozás után megölelte a feleségét. Érezte, hogy maga Krisztus az, aki a szentáldozás után jelen van benne, átöleli őt és Kimberlyt. Jézus ezt mondta Scott szívének csöndjében:
„Scott, ez nem függ az érzéseidtől. Önmagamat adtam neked a Szentostyában, ezért most jobban bízhatsz bennem, mint bármikor azelőtt. Benned vagyok, a lelkedben és a testedben, úgy ahogy még soha azelőtt nem voltam.” (Kép: Scottnak megnyílt az ég, de felesége homályban maradt.)

(folyt. köv.)

Az Eucharisztia a communió forrása I.

     Mily nagy misztéri-um az Eucharisztia! Olyan misztérium, melyet elsősorban jól kell ünnepelni. A Szent-misét kell az egész keresztény élet közép-pontjává tenni, és minden közösségnek mindent meg kell tennie azért, hogy az ide vonat-kozó szabályok szerint a kellő módon ünnepelje a nép részvételével, a kiosztott szerepek meg-felelő betöltésével és komoly figyelemmel a szakralitásra is, mely-nek még az éneket és a liturgikus zenét is ural-nia kell. Az Eucharisztia éve egyik konkrét fela-data lehet minden plé-bániai közösségben a Római Misekönyv alapelveinek és szabá-lyainak gondos tanul-mányozása.

Részleteiben mind a szentmise ünneplése közben, mind a szentmisén kívüli szentségimádásban ébren kell tartani Krisztus valóságos jelenlé-tének tudatát. Ez mutatkozik meg a beszéd hangnemében és hangere-jében, a mozdulatokban és mozgásokban, és az egész magatartásban. Az ide vonatkozó szabályok emlékeztetnek – én magam is ismételten hangsúlyoztam – annak fontosságára, hogy csendet kell biztosítani mind a szentmisében, mind a szentségimádás alkalmával. Egyszóval mind a fölszentelt szolgáknak, mind a hívőknek a legnagyobb tisztelettel kell bánniuk az Eucharisztiával. A tabernákulumban jelenlévő Jézus egyre több olyan szerelmes lélek számára legyen vonzó pólus, akik képesek arra, hogy hosszasan időzzenek nála, hallgassák a szavát és érezzék szívének dobbanásait. „ízleljétek és lássátok, hogy milyen édes az úr!” (Zsolt 33,9.) (18) 

Családba vágyva ‒ Isten családjába
     Ezután a vita után Scott már nem kételkedett abban, hogy Isten a Katolikus Egyház közösségébe hívja őt. Már csak egy probléma volt ‒ mikor lép be. A felesége Kimberly beleegyezett, hogy Milwaukee-ba költözzenek, hogy Scott jelentkezhessen az ottani katolikus egyetem teológia és Szentírás szakának doktorátusára.
     Tanulmányai alatt Scott felfedezte a katolikus dogmák mély igazságát és szépségét. Katolikus diákokkal ismerkedett meg, akik örömmel élték meg és védelmezték a hitüket. Egyikük, John Grabowski bevezette Scottot a Szentmise liturgiájába a plébániatemplomukban. Egy másik diák, Monica Migliorino pedig beszervezte Scottot és a feleségét egy életvédő mozgalomba, mely eltökélten harcolt az abortusz és a pornográfia ellen.
     Abban az időben Scott közeli kapcsolatba került az Opus Dei buzgó katolikusaival, s megtanulta tőlük a szolid katolikus életmódot, gyakorlati útmutatást kapva a mindennapi ima, munka és apostolkodás terén.
Lelki átalakulása során Scott ‒ ahogy maga mondja ‒ eljutott a szerelem stádiumáig. A Katolikus Egyházzal szemben táplált előítéletei összeomlottak, és úgy kezdett el rá tekinteni, mint a családjára és az otthonára.
     Az, hogy szentmisére járt – még ha csak „nézőként” is –, hatalmas tett volt Scott részéről, mert a Szentmisét a presbiteriánus egyház kálvinista hagyománya a legnagyobb istenkáromlásnak tartja*.
     A liturgia elbűvölte őt és meggyőződött arról, hogy mélyen a Szentírásban gyökerezik.
Az átváltoztatás közben, amikor a pap felemelte a Szentostyát, Scott egész szívéből ezt mondta: „Uram és Istenem! Valóban te vagy az, Uram! Teljesen egyesülni akarok veled.”
„Nem tudom, hogyan fejezzem ki, de őrülten beleszerettem az Eucharisztiában jelen lévő Urunkba! Jelenlétét a legszentebb Szentségben erősnek és személyesnek éreztem. Ahogy ott hátul ültem, letérdeltem, és imádkozni kezdtem a többiekkel, akik a testvéreimmé lettek. Már nem voltam árva! Családra leltem ‒ s ez Isten családja volt.” (folyt. köv.)
........................................
*A magyarországi reformátusok XIII. zsinati ciklus 10. ülésszaka, 2012. május 24-én tárgyalta a Heidelbergi Káté (a Magyarországi Református Egyház hitvallási irata) új magyar fordítását. A református zsinat végül 57:17 arányban úgy döntött, hogy ma is szó szerint vallja a 450 éves tanítást, mely a 80. kérdésében kimondja, hogy a katolikus szentmisét „kárhozatos bálványimádás”-nak kell tekinteni! („...a mise lényegében nem más, mint Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének tagadása, és átkozott bálványimádás.” ld. http://www.reformatus.net/heidelbergi-kate)

Lucifer nem ateista

     A békétlenség ‒ mint említettük ‒ tönkreteszi, szétzilálja a családot, a közösséget. Az ördögi zaklatás bizony már elhatalmasodott, ha az ember örömét leli a pusztításban, vagy szadizmusra, kegyetlenségre hajlamos. A megkötözöttség területéhez a szenvedélybetegségek tartoznak. Abban az esetben pedig szellemi megkötözöttségről beszélhetünk, amikor az ember ellene áll az őt üdvözíteni akaró kegyelem munkálkodásának. A látványos megszállottság ma már ritkábban ugyan, de állandóan jelen van az emberiség életében. Szembetűnő, ha egy politikai szónok trágárságokat ordít, hogy hangulatot keltsen!

Amikor a sátán teret kap, egyre jobban birtokába veszi az ember akaratát, aki nem csupán kiszolgálja őt, de szenved is tőle. Az ördögi befolyás megnyilvánulhat az egészségben, az érzelmi és az üzleti életben, az életkedvben és a halál utáni vágyakozásban. Ámde a legáltalánosabb, hogy elfordít az Istentől és távol tart tőle, a végeredmény pedig a bűn lavinaszerű elhatalmasodása (vö. Róm 5,20) akár állami szinteken is. Márpedig, ha a bűn elhatalmasodik, annak következménye is elhatalmasodik, s kilép az egyén, a család, a közösség kereteiből és társadalmi méreteket ölthet. Ez pedig a lelki és az evilági élet szempontjából végzetes lehet. Erre figyelmeztet Jakab apostol: „a bűn meg, ha elhatalmasodik, halált von maga után” (Jak 1,15). A bűn átlépheti az országhatárokat, vagy akár az egész világon elhatalmasodhat, és következményei pusztulással fenyegethetik akár az egész emberiséget is.

Igen súlyos probléma, hogy az ember az élet eseményeiből nem okul, s az elhatalmasodott bűn elhatalmasodott következményeit, nem az elszabadult sátáni erőknek, hanem természetes okoknak tulajdonítja és így értelmezi.

Minden állam, olyan mint a kormánya. A kormány, olyan mint a népe. A nép olyan, mint a hite! A kormány vezetője olyan, mint az intelligenciája. Márpedig az intelligencia és tudás, semmit sem ér keresztény hit nélkül!

Az ateizmus az oknélküli világban való hit. Lucifer nem ateista, nem esik az ateizmus badarságába, mert tudva tudja, hogy van Isten, de gyűlöli. Intelligenciájával nem kevesebbet akar elhitetni az emberrel, minthogy valójában nem is létezik. Ennek pedig sok sikeres ember bedől, még teológiai képzettséggel is! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

A világ fejedelme

     Gabriele Amorth atya szerint, az Egyházban legalább három évszázada nem igazán „menő” mélyebben feszegetni az Evangéliumok ezen témáit. Ugyanakkor az Egyház imái mindig kifejezetten démonellenesek voltak! Élnünk kellene ezzel, mert soha nem volt annyira fontos a Gonosz ellen tudatosan harcolnunk, mint napjaink apokaliptikus világában, szem előtt tartva, hogy hárman irányítják a történelmet:

Isten ‒ üdvözítő kegyelmeivel;

a sátán ‒ kísértő gáncsoskodásaival;

és az ember ‒ a szabad akaratával.

A következő, amit a Szentírás figyelmünkbe ajánl: „a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14), tehát a jó mögé bújva is tud tevékenykedni, sőt ez a félrevezetési mód igen hatékony. Tehát nagyon résen kell lennünk az élet kínálta dolgokban, élnünk kell a Szentségekkel, amelyek a kegyelem által némi tisztánlátást biztosítanak Isten gyermekeinek.

A sátán kísértései ellen, minden módon védekeznünk kell, elsősorban a Szentségekkel, a Szent Mihály ima és a rózsafüzér napi imádkozásával. Mert ne feledjük, hogy még Jézust is megkísérti ‒ olvassuk Szent Lukácsnál (4,1-13), sőt hamis csodákra képes (vö. 2Tessz 2,9). Szent Péter apostol pedig így figyelmeztet: „Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségtek a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben ...” (1Pét 5,8-9).

A sátán megnyilvánulása az egyén, a közösség és a társadalom életében bár igen változatos, mégis felismerhető. Fontos ráébredni, hogy a bűn szerzője, a megtévesztő szellem (vö. 1Tim 4,1) „tévútra vezeti az egész világot” (Jel 12,9), a bűn következményei révén igyekszik tönkretenni az ember testi-lelki valóságát, s az emberi kéz munkáját. A sátán általános módszerei közé tartozik a kísértés, az ördögi zaklatás, a megkötözöttség és a megszállottság. Ezen veszélyekkel minden embernek számolnia kell, és harcolnia ellene nap mint nap, akár testét is áldozatul adva (vö. Róm 12,1).

A kísértés mibenlétét ismerjük, és tudjuk: állandó kísérője az emberi életnek. Az ördögi zaklatás is gyakori. Ennek sajátos formája a békétlenség keltése. A sátán az egység megbontásával kezdi munkáját. Először a szívben, majd a családban, közösségben vagy az államok közt igyekszik békétlenséget kelteni. Amikor egy családban vagy bármilyen más közösségben és államban, a széthúzás, békétlenség révén sérül az egység, tudni kell: a háttérben sátáni erő, a bűn szerzője kezdi működését.

(folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

(Ferences Kalendárium 2026)