A Hajnal Szép Sugara

A legeslegfőbb jó

     Joseph Hämmerle személyes élménye alapján írja: „Midőn Padre Pio az oltárhoz lépett, már túl volt az Úr megostorozottságának és tövissel való koronázásának haláltusáján. Teljesen kimerülten, összegörnyedve lépett fel – két társa támogatásával – az oltár lépcsőjén. Oly gyenge volt, hogy még az áldásosztásnál is tartaniok kellett a karját. A bűnbánatnál vérző kezével verdeste sebes mellét, s imádkozott, de hogyan…?! Megrázó élmény volt. Értünk könyörgött, bűnösökért! A Golgotánál átváltozott az arca. Szemei azt tükrözték, mintha az égben lett volna. Isten dicsőségét tükrözte, mint Mózes, mikor lejött a hegyről.

(Egy rendőrfőnök megkérdezte tőle: Ki van jelen körülötte misézés közben? Pio atya válasza ez volt: „Az egész Mennyország!” A kíváncsiskodó még tovább érdeklődött: És ilyenkor hol van a Szűzanya? Padre Pio csodálkozó tekintettel válaszolta: „Hol másutt, mint Szent Fia mellett.”)

A hívek kéréseinél – kihasználva az alkalmat – több mint fél órán át könyörgött. A közelállók hallhatták is esedezését: „Nem, nem… hiszen megígérted…! Vagy: „Igen, igen…, jó, jó…!” Hogy mi zajlott le ilyenkor Pio atya lelkében, le lehetett olvasni az arcáról. Olyan volt a tekintete, mint egy „áldozati bárányé”, mert önmagát adta az „Isten Bárányához.” Odaadása nem egyszerűen szertartásosság volt, hanem valódi áldozat. (…)

Padre Pio egyszer megvallotta, hogy Isten soha egyetlen kérését sem utasította el, melyet szentmiséjében kért. Oh, és mennyi mindent esdett ki testvéreiért és a tisztítótűzben szenvedő lelkekért. Egyszer maga mondta: „A falu felől a kolostorba vezető úton több szenvedő lélek jön, mint eleven zarándok.” (…)

Egy magasrangú katonatiszt megkérdezte tőle: Atyám, átfúrt lábain hogyan tud oly soká állni? Az atya így válaszolt: „Nem állok! A szentmise alatt keresztre vagyok feszítve Krisztussal!”44

„Pio atya falfehéren, félig lehunyt szemmel – mintha valami erős fénytől megvakult volna – szinte a föld fölé emelkedve celebrálta szentmiséjét. Teste néha teljes mozdulatlanságba dermedt, máskor elnémult egy percre, anélkül, hogy a hívekről tudomást szerzett volna. Látható módon valami mély megrendülés kerítette hatalmába, s arcára kiült a fájdalom.

(folyt.) Források az I. részben!

____________________________________

44. Die Stimme P.P. 26. évf. 4. nyomán

     A Szűzanya arra biztat; hogy minden ember, minden család és közösség, aki hallja szavát és válaszolni kíván felhívására, ajánlja fel önmagát és szeretteit Szeplőtelen Szívének. Imádkozzák a rózsafüzért és fogadják szívükbe az Isten és emberszeretet tüzét, működjenek együtt lélekmentő anyai vágyával. Az engesztelő szentórák megtartása közösségben, a családi közös ima szorgalmazása, a böjt, az áldozat és az imádság ajánlása képezik azt az eszköztárat, amit a Szent Szűz ajánl azoknak, akik figyelnek rá. „Általad kívánom nyilvánosságra hozni Anyai Szívem határtalan szeretetét és aggodalmát, mely a családi szentélyek széthullása miatt fenyegeti az egész világot. Édesanyai segélykiáltásom mindenek előtt hozzátok intézem s veletek összefogva akarom a világot megmenteni!” (Szeretetláng Napló. III/140)

     A 19-20. századra a Filoména-tisztelet az egész világon kibontakozott, s ő minden hozzá forduló számára valódi közbenjáró volt. Ahol Szent Filoména szobrát vagy képét kitették, áldások és csodák, gyógyulások és megtérések követték egymást.

Annak ellenére, hogy Filoména szentté nyilvánítása bár XVI. Gergely pápa által 1837-ben megtörtént, a nevét mégsem vették fel a Martyrologium Romanum-ba (a hivatalos mártírok sorába). Azonban a korabeli Missale Romanum misekönyv hivatalos kiadásaiban a Missae pro aliquibus locis (helyileg megengedett misék) részben szerepelt: (Die 11 Augusti; S. Philumenae, Virginis et Martyris.)

A fentiek ellenére a Rítuskongregáció 1961-ben törölte ünnepét a Liturgikus Naptárból és a Római Miskönyvből. Jóllehet végül 1964-ben mégis engedélyezték ezt a Szent Filoména Főtestvérületi Közösségekben (culto popolare), illetve az általános Vértanú Mise részesenkénti egyéni megünneplését.

Az egyik érvelés szerint Filoménáról nem maradt fenn írott dokumentum, ámde számtalan más közismert szent, például Alexandriai Szent Katalin, Szent Orbán, Szent Bálint (Valentin), Szent György esetében sem, ennek ellenére az Egyház és Isten Népének emlékezete nagyon is őrzi őket az imameghallgatások kapcsán! Az életrajzi dokumentumok hiánya már azért sem következetes érv, hiszen Szent Mihály arkangyalnak vagy az Őrzőangyaloknak sincs efféle, mégis az üdvtörténet ‒ mi több ‒, az emberi történelem „személyes alakítói”, és ünnepük – nagyon helyesen – megmaradhatott (szeptember 29 és október 2.)!

A másik érv szerint a naptárreformot az indokolja, hogy „kell a hely az új szenteknek”. Sajnos a sorrendet nem a „népszerűségi lista” alapján hozták meg, mert bizony a hívek száz bennmaradt szentből 95-ről még csak nem is hallottak!

Arról nem is beszélve, hogy Szent Filoména naptárból való törlésének bizony káros hatásai voltak, mert több helyütt eltávolították oltáraikról (holott a szentszéki rendelet nem erről szólt!) Jó esetben a sekrestyékbe, irodákba és a folyosókra száműzve azt a hathatós védőszentet, akit maga IX. Piusz pápa nevezett ki az Ifjúság Védőszentjévé!

Sajnos a klérus egy része úgy gondolta, hogyha a liturgikus naptárban nincs benne, akkor már nem is szent! Holott Nagy Szent Gergely világos útmutatást adott: „Ami egyszer szent volt, az később nem lehet nem szentté”! Persze erről szó sincs, csupán a közismertségét csökkentették, pedig a fiatalok példaképe lehetne! A Szűzanya ki is nyilatkoztatta, hogy Isten leginkább azt a tisztaságot és azt a krisztusi hitet jutalmazza, amit Filoména képvisel.

(foly.) Előző rész

A keresztről nevezett Szent Terézia Benedikta szűz, vértanú (Edit Stein) Európa társvédőszentje

     Korunk "szép új világában" a feminista teológusok követelték II. János Pál pápától a nők egyenjogúsítását az Egyházban. A szent pápa az egyház szentségéhez illő választ adott. Szent Benedek, Cirill és Metód mellé kinevezte Sienai Szent Katalint, Svéd Szent Brigittát és a keresztről nev. Szent Terézia Benedikta Edit Steint, Európa védőszentjeivé.

     A XX. század kimagasló szentjei közé tartozik Edit Stein. Vértanúsága Isten iránti szeretetről tesz tanúságot. Isten útját járjuk, megtapasztalhatjuk, hogy kiválasztott és vezet minket, és ezért nem veszítjük el bizalmukat.
1891-ben született Breslauban, zsidó szülők tizenegyedik gyermekeként. Nagy érdeklődéssel fordult a filozófia felé, és állandó kapcsolatot tartott fenn korának jeles képviselőivel. (Husserl) Nagy hatással volt rá Avilai Szent Teréz önéletrajza, és a kereszténységgel való számos találkozás hatására 1922. január 1-én megkeresztelkedik. Bár ekkor szeretett volna a Kármelbe lépni, de a tanítás és oktatás lett a feladata.  

Vágya csak 1933-ban teljesült, és Köln városának monostorába lépett be, ahol folyamatosan tette le a fogadalmait, 1938-ban az örök fogadalmat. Tudományos munkát végezhetett, és a lelki élet nagyjainak írásait tanulmányozta. Keresztes Szent János születésének 400. évfordulójára írt még egy cikket. 1942. augusztus 5-én, több nővérrel együtt a Gestapo elhurcolta és augusztus 9-én az Auschwitz-i haláltáborban fejezte be életét. Boldoggá avatása Kölnben 1987. május 1-én, szentté avatása 1998. október 11-én, Rómában, a Szent Péter téren történt.

FORRÁS (képek az internetről!)

Lélegzetnyi szünet

     Végülis az áthelyezés ügyében a Gondviselés győzött, de a krízis egy évtizeden át tartott. Ám Pio atya hűségét az Egyházhoz és népéhez nem sikerült kikezdeni. San Giovanni Rotondóban maradt ugyan, de le kellett mondania lelkivezetői tisztjéről, sőt számára is másik lelkiatyát jelöltek ki.

A hozzá érkező levelekre nem válaszolhatott, nyilvánosan nem misézhetett, és ami számára a legfájóbb volt, sem férfiakat, sem nőket nem gyóntathatott. 1932-ben még az újoncokat is elhelyezték Rotondóból, hogy fiatalok se legyenek a közelében.

De a földi ítéletek végesek!

Bár az 1933-as esztendő politikai légkörét beárnyékolta Mussolini, az Egyház életét felvillanyozta az, hogy XI. Pius pápa az évet „jubileumi szent évvé” nyilvánította. Szárnyra kaptak a híresztelések az Egyházon belüli amnesztiákról. Tény azonban az, hogy Padre Pio életszentségének fénye a kolostor vastag falain is áthatolt, és szemébe világított Krisztus földi helytartójának. A pápa felismerte a félrevezető sanda szándékokat, melyek a Szentszéket befolyásolni igyekeztek. Az intézkedések – félreértés ne essék – nem hittételt, sem pedig bűn terhe alatt kötelező valamely hitigazságot nem tartalmaztak, hanem épp ellenkezőleg! A hit és az erkölcs igazságait próbálták – nem egészen szerencsés módon – védelmezni.

Intézkedésének talán a pápa örült a legjobban. Örömmel kérdezte az előtte megjelent kapucinus vezetőktől: „Elégedettek vagytok? Padre Piot rehabilitáltuk, és ráadásul először fordult elő az egyháztörténelemben, hogy a Szent Officium visszavonta dekrétumát.”

Végülis a nyilvános misézés tilalmát 1933 júliusában, míg a gyóntatási tilalmat 1934 tavaszán oldották fel véglegesen. Az érintettel július 15-én este, vacsora után közölték az örömhírt. A provinciális személyesen olvasta fel Sbaretti bíboros levelét. A meghatott szerzetesek tapsoltak és a pápát éltették. Az érintett könnyes szemmel állt fel helyéről, megölelte a rendfőnököt és arra kérte, mondjon köszönetet nevében a Szentatyának.

A néppel másnap, Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén közölték az örömhírt és a templomot hirtelen megtöltötték a stigmatizált szerzetes miséjére érkező emberek. Mindenki sírt, amikor Pio atya belépett. Ő, aki tíz éve nem misézhetett a hívek előtt, most arra gondolt, hogy az Eucharisztia valóban egybehívó erő. (Folyt.) Források az I. részben!

     XII. Leó pápa (1823-1829), aki 'Nagy Szentnek' nevezte, pedig nem is ő avatta szentté. Ennek ellenére 1826. március 15-én engedélyezte Mugnano del Cardináléban Filoména különleges tiszteletét!

XVI. Gergely pápa (1831-1846), aki egy személyesen megtapasztalt csoda hatására a „19. század csodatevőjének” nevezte és Filoménát szentté avatta. Mindezt abban a „felvilágosodás korában”, amelyben a sötétség erői az ateizmust oltották a lelkek millióiba és tűzzel-vassal írtották a katolikus hitet. 1834-ben ünnepi misét engedélyezett az augusztus 10-ére, majd 1839-ben e napot Szent Filoména szűz és vértanú ünnepévé rendelte.

IX. Piusz pápa (1846-1878), elzarándokolt Mugnanóba. Ő volt, aki Filoménát a világ Ifjúságának Védőszentjévé nevezte ki és 1858. április 15-én Mugnano del Cardinálét kegyhellyé nyilvánította. Egyben engedélyezte hogy a kegyhelyre látogató papok fogadalmi miséjüket Szent Filoména oltára előtt is bemutathassák. Végül, pápai védnökség alá helyezte a mugnanói Filoména szentélyt, melyet utódja is megerősített.

XIII. Leó pápa (1878-1903), aki már pápasága előtt kétszer is zarándoklatot tett a kegyhelyre. Pápává választása után búcsúval látta el a kegyhely meglátogatását és különleges búcsúkkal ruházta fel az ún. Filoména Cordát, a piros-fehér „kötél” viselését! Egy drágakövekkel kirakott feszületet küldött Mugnanóba és 1896. január 14-én „Kitüntetett Kegyoltár” címére emelte Szent Filoména oltárát.

Szent X. Piusz (1903-1914) 1912. május 20-án Szent Filoména tiszteletét az Egyetemes Testvériség nemzetközi státuszára emelte. Végrendeletében a gyűrűjét Szent Filoménának ajándékozta, amely ma is ott látható. Nagy kérdés, hogy Szent Filoména esetében a pápák tanúságtétele nem elég?

"Civil” szentek sokaságát is számontartja az Egyház, példaként említve Szent Maddalena di Canossát, a francia Filoména-tisztelet folytatóját, Boldog Bartholomeo Longót, a rózsafüzér apostolát, a Pompeji Rózsafüzér Királynője Bazilika építtetőjét és Szent Pió atyát stb.

(foly.) Előző rész

De itt van Pio atya másik levelének szövege is, provinciálisához:

„San Giovanni Rotondo, 1923. augusztus 27.

Meggyőződésem: nem kell bizonygatnom, hogy hála Isten kegyelmének, kész vagyok feletteseim minden parancsának engedelmeskedni. Az Ön szava számomra Isten szava. Azt akarom, hogy az engedelmesség legyen kísérőm halálomig. Az engedelmesség segítségével teljesítek minden rendelkezést, még ha oly fájdalmas is.

Ha el kell hagynom a kolostort, bizton állítom – amennyiben Isten csodát nem tesz –, súlyos konfliktusok következnek, mégpedig rendtársaim és az Egyház rovására: ennek árnyékát már most előrevetíti a nép fenyegető magatartása.

A nép már nem hallgat sem rám, sem Önre. Életem is komoly veszélyben forog. A nép fenyegetéseitől eltekintve, aggodalmamat az Ön előtt is jól ismert két héttel ezelőtti estre alapozom, amikor egy férfi eme felkiáltással szegezte mellemnek fegyverét: „jobb nekünk ő holtan, mint másoknak élve!” – Mindezt csupán azért, mert elhelyezésemnek híre ment. Nem tudom, milyen biztonsági intézkedésekre lenne szükség a rendzavarások megszüntetéséhez. De feltéve, hogy ez egyből sikerülne, csalóka dolog annak tartósságában reménykedni (és aki e népet ismeri, épp oly jól tudja, mint én), hogy számolni kellene újabb megtorlásokkal. (…) Ám ki tudná e néppel megértetni, hogy fenyegetései semmi jót sem szülhetnek?!

Ebben a komoly órában Ön elé terjesztem véleményemet. Isten segítségével mindig engedelmes leszek, de lelkiismereti kötelességemnek tartom közölni, hogy az én lelkemnek kell vállalni a felelősséget azért a vérért, amely engedelmességem következményeként folyni fog. A büntető- és igazságszolgáltatás következményeiért pedig Önt fogja felelősség terhelni.

Annak reményében mondok Önnek köszönetet, hogy eltökélt szándékát még alaposan fontolóra veszi. Kérem, ajánljon engem az Úr kegyelmébe és részesítsen atyai áldásában.

Engedelmes fia: Pietrelcinai Padre Pio, kapucinus”43

Amikor P. Luigi Festa provinciális elolvasta a levelet, úgy vélekedett, hogy a Padre aggodalma túlzott, amit felzaklatott lelkiállapotának tulajdonított.

(folyt.) Források az I. részben!

____________________________________

43. Blanár 67-68. o. 

     Jean Vianney (1786-1859) még káplánként szolgált Lyonban. Plébánosával meglátogattak néhány buzgó katolikus családot, így a neves Jaricot családot is. Pauline a 18 éves lány, megmutatta nekik a kis kápolnájukat, ahol Filoména szobrát őrizte. A két pap szentmisét mutatott be, ám Vianney káplánra különleges benyomást tett Filoména története, úgyhogy Pauline adott neki egy darabkát az ereklyéből.

Amikor Vianney-t Ars-ba helyezték plébánosnak, a csodáiról híres ereklyét magával vitte, mert a lélekpusztító forradalom hatására a falu teljesen elkereszténytelenedett. Éjszakákon át térdelt az Oltáriszentség előtt, mondva a rózsafüzért, de úgy érezte, hogy hiába. Ekkor kis szentjéhez Filoménához fordult segítségért, és lélekmentő munkája nyomban pozitív változást mutatott!

Az arsi plébános Szent Filoménának külön oltárt készíttetett, és eszményképévé választotta, mindig segítségül híva imáiban. Úgy nevezte őt, hogy „ügyvivőm Istennél”! A rendkívüli gyógyulásokat, minden megtérést Filoménának tulajdonított. „Ne nekem köszönjétek ‒ mondta a szószékről ‒, hanem Filoménának, annak a drága kis Szentnek, akinek én csak eszköze vagyok!”

Vianney Szent János az Ars-i plébános nevét az egész hívő világ megismerte és rajta keresztül Filoména rendkívüli csodáit is. Ám a legnagyobb csoda maga az arsi plébános élete volt. Ez a törékeny test a sok böjttől és önmegtagadástól olyan volt, mintha már nem is a földön járna, noha még fiatal volt! Naponta 16-18 órát gyóntatott, szinte nem ismerte a fáradságot, úgyhogy amikor betegen összeesett, már le is mondtak róla! Ám megjelent előtte Filoména és olyan titkokat fedett fel előtte, melytől nem csak meggyógyult, de élete végéig erőt és biztatást merített.

Pauline Marie Jaricot és az Arsi Plébános voltak az isteni gondviselés eszközei Szent Filoména tiszteletének világméretű elterjedésében.

Pápák és szentek sora tett tanúságot Szent Filoména közbenjárásáról. Alább néhány kiemelkedő személyiséget érdemes megjegyezni, akik a legmagasabb szinten sokat tettek Szent Filoména népszerűsítéséért:

(folyt.) Előző rész

     Pio atya úgy érezte, ha nem győzedelmeskedik a józan ész, akkor vér fog folyni, és nem a magáért sajnálta, hanem ártatlan népéét. Rendtársainak így nyilatkozott: „Hallgatni és szenvedni kell, mert a római döntéssel csak az a céljuk, hogy a fanatizmust elkerüljük.”41

Hűségesen szerette az Egyházat, és szerető édesanyjának tekintette akkor is, mikor úgy tűnt fel, hogy az mostohán bánik vele. Annyira komolynak ítélte a helyzetet, hogy rendfőnökének több levelet is írt: „…Mindig imádkozni fogok elmélkedés nagylelkű népért és esedezni fogok jólétéért. E nép iránti szeretetem jeleként – mást nem áll módomban tenni – kinyilvánítom azt a kívánságomat, amennyiben elöljáróim másképp nem döntenek, hogy holttestemet ebbe a földbe temessék!"

San Giovanni Rotondo, 1923. augusztus 12.

Pietrelcinai Padre Pio, kapucinus”42

Fenti szavakat márványba vésték, és az altemplomban, Pio atya nyughelyénél olvashatjuk.

Bár az atya elhelyezésének végrehajtását időlegesen felfüggesztették, de érvényben maradt. Augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepének estéjén dorongokkal felszerelt fasiszták hatalmas hangoskodást rendeztek, és tudomására adták a kolostor lakóinak, hogy ha a Padre elhelyezéséről le nem mondanak, akkor „Pio atyát a házfőnökkel együtt keresztre feszítik”! Ezt az esetet a házfőnök naplójából ismerjük. 

(folyt.) Források az I. részben!

____________________________________

41. Levelek

42. Blanár, 66.

     Mária tiszteletének a háttérbe szorulása jelzi a liberalizmus térnyerését ‒ írja Szent  Newman bíboros: Amikor ezek a szellemek a sötétség homályából előjöttek, és a XVI. században a keresztény hit teljes megsemmisítésére támadást indítottak, nem találhattak biztosabb módszert gyűlöletes tervükhöz, mint Mária kiváltságainak becsmérlését és káromlását. Jól tudták ugyanis, ha sikerül a világot rávenni, hogy az Anyát gyalázzák, akkor majd a Fiú gyalázása is hamarosan bekövetkezik. Három század tapasztalata bizonyítja: a katolikusok, akik Máriát tisztelik, tisztelik az ő Fiát is. Míg a protestánsok, akik most kezdik elhagyni a Fiú imádását, akkoriban az Anyán csúfolódtak. (NEWMAN, J. H., Az Anyaszentegyház misztériuma, 118. 34)

     A másnapi a Szentmisén Pauline megpróbált a saját lábán Szentáldozáshoz járulni. El is jutott odáig, de a Szentség vétele után összeesett. A nép azt hitte, hogy meghalt. Ordibálva kérték ‒ sőt követelték Filoménától ‒ a gyógyulását! Bevitték a szentélybe, közel az ereklyéhez, amikor egyszerre betegünk szeméből forró könnyek hullottak és érzete, hogy új és boldogító erő árad szét a testében. Pauline már-már azt hitte, hogy ez a mennyei üdvösség jele.

Az atya is észrevette az egészséges pírt és mosolyt a beteg arcán és tudta miről van szó. Nyomban meghúzatta a harangokat. Pauline a saját lábán ment ki a templomból, mindezt úgy, hogy az emberek majd szét szedték örömükben!

Francesco atya másnap adott Paulinának egy Filoména ereklyét, aki máris tele volt új tervekkel! Néhány napig még a „kis Szentnél” maradt, de a terve már megvolt, hogy innen egyenesen Vatikánba utazik! És hogy a gyógyulásához kétség ne férjen, orvosi felügyelet mellett egy évig maradt Rómában, hivatalos nyilatkozatot téve Filoména hathatós közbenjárásáról! Ekkor 36 éves volt.

Pauline Jaricot továbbra is jó erőben volt ‒ és példájára minden népnek ‒ terjesztette és imádkozta a rózsafüzért. Nem tudott betelni az Isten iránti hálával és ölszámra gyűjtötte a „mennyei kincseket” ‒ na ez az ‒, amiről a mai ember megfeledkezik! Imaközösségeket szervezett, és megalapította a Hitterjesztés Műve Társaságát. De nem csak szervezett, hanem maga is részt vett az imádságokon!

A szentség hírében hunyt el 1862-ben.

A Hitterjesztés Műve alapításának kétszázadik évfordulóján, 2022. május 22-én 12 ezer résztvevővel a Szentszék boldoggá avatta.

(folyt.) Előző rész

     A „Kegyelmek Anyja” kolostorába megérkezett a kapucinus provinciális határozata, mely szerint Padre Piót másik rendházba kell áthelyezni. A polgármester felkereste Pio atya cellájában, aki ablaka vasrácsának támaszkodva merengett. Kérdésére, hogy mi a véleménye áthelyezésének lehetőségéről, röviden így válaszolt: „Ha ez a rendelkezés, nem tehetek mást, minthogy engedelmeskedem. Az engedelmesség embere vagyok.”39

Az egyházmegyéből néhány pap is beadványt küldött Rómába érsekük ellen, de eredménytelenül. A manfredóniai egyházmegyében ádáz harc dúlt, melyet az érsek és munkatársai szítottak. A kapucinusok végképp tanácstalanok voltak a képtelen helyzetben. Miközben a magasrangú szentszéki küldöttségek jöttek-mentek, a levélváltások sűrűsödtek, a lakosság fanatizmusa veszélyessé fokozódott. A nép hermetikusan körülzárta a kolostort és elszánta magát, hogy ha kell, fegyverrel is meggátolja Padre Pio távozását.

1923. augusztus 10-én, Pio atya pappá szentelésének évfordulóján szentségimádást tartott, és szentségi áldást adhatott. Az ájtatosság befejeztével vissza akart térni a sekrestyébe, de váratlanul egy suhanc útját állta és revolvert szegezve mellének így ordított: „Ha élve nem maradhatsz köztünk, legalább holtan maradj itt!” A jelenlévők egy szempillantás alatt lefegyverezték a merénylőt, s az atya távozott. Az eset azonban mélységesen megrázta. Magányában az Oltáriszentség előtt leborulva imádkozott, majd egy megfontolt nyilatkozatot fogalmazott meg, melyet „lelki végrendeletének” kell tekintenünk:

„…Jövőmet egészen sötétnek látom. Nem tudom, elöljáróim hogyan döntenek, melyik közösségbe szánnak küldeni. A szent engedelmesség alázatos gyermeke vagyok, és szó nélkül alárendelem magam annak, aminek történnie kell. Másrészt tökéletesen megértem San Giovanni Rotondo jó népét, mely annyira a szívemhez nőtt, hogy ha már élve nem tud itt tartani, legalább holtan marasztal… Mégsem szeretném, ha a világi hatóságok azzal az egyénnel szemben, aki ezt a meggondolatlanságot elkövetné, a büntető törvénykönyv szigorát alkalmaznák. Azt kívánom, hogy miattam a haja szála se görbüljön meg senkinek. Mindig szerettem valamennyiüket, nem akarok anélkül a sírba szállni, hogy bárkinek is meg ne bocsátanék – annak is –, aki halálomat okozta!

Fentieket a Szentségi Jézus jelenlétében írtam, értelmem teljes birtokában, Jézus és a testvéreim iránt érzett lángoló szeretetből.

San Giovanni Rotondo, 1923. augusztus 10.

Pietrelcinai Padre Pio, kapucinus, polgári nevén: Francesco Forgione”40 (Folyt.) Források az I. részben

_________________________________

39. Dante Alimenti: PIO ATYA, 108. o. – Kiadó: AGAPE, 2000. (a továbbiakban: D. Alimenti:…)

40. Blanár, 65.

     Óvatos légy a politikai elköteleződésekkel, és a szerveződő mozgalmakkal! Már érdeklődésed kezdetén nézz utána az élet fogantatástól való tiszteletével kapcsolatos alapelveiknek, figyeld meg hanghordozásukat, kifejezéseiket és viselkedésüket! Mert sajnos egyes pártirányzatok velejárója, a démoni megkötözöttség, sőt a megszállottság! Ne hidd, hogy majd "legfeljebb kilépsz tőlük". Némelyeknél ugyanis, olyan erős a megtévesztő taktika, hogy könnyen rabul ejtenek, és azon veszed észre magad, hogy a nyilvánvaló igazságok ellen csillapíthatatlan gyűlölet érzel!

     Már másnap, amint felpakoltak a beteg ellátásához szükséges kellékekkel, és rengeteg készpénzzel elindultak a bizonytalan útra. Kísérői úgy érezték, hogy halottas kocsiban ülnek. Amint eljutottak az első pihenőhelyig, okkal remélték, hogy vissza is fordulhatnak, ámde Pauline megszólalt, hogy inkább menjnek Rómába!

Ha elgondoljuk, hogy a 19. század közepén mit jelentett egy hintóval hetekig rázkódni az Alpok kiépítetlen útjain, elhagyott szorosokon, útonállóktól és viharoktól sújtva. Ráadásul Pauline egyre rosszabbúl érezte magát úgyhogy kényetelenek voltak a Róma közelében lévő Trinita Dei Monti apácakolostorban megszállni, bár a Vatikán már nem volt messze. Küldöncöt indítottak tehát Rómába, hogy lemondják a kért audenciát. A Szentatya XVI. Gergely tudta, hogy Pauline milyen állapotban vállalkozott az útra az ő áldásáért és azt is, hogy egészségesen mennyi áldozatot hozott az egyházért, a rózsafüzér terjesztésével és a szegényekért. Ezért úgy döntött, hogy ő megy el a beteget megáldani. Ez kivételes és szokatlan döntés egy pápától, épp olyan rendkívüli, mint Pauline egész élete és szolgálata.

Gergely pápa tehát megjelent a zárdában. A gyertyák fényénél megállt Pauline ágyánál, kedves gyermekemnek nevezte és feladta neki a Végső Útravalót, bőségesen osztva áldását, megdícsérte hihetetlen úti vállalkozásáért. A Szentatyának az volt az érzése, hogy a vég már túl közeli, ezért halkan ezt suttogta, vákaszt sem várva:

‒ Gyermekem, ha megérkezel a mennyországba, imádkozz az Egyházért!

Pauline azonban váratlanul megszólalt:

‒ Megígérem, de ha mégis életben maradnék és egészségesen, akkor Szentatyám is megígéri, hogy mugnanói Filoména szentté avatási perét gyorsan lefolytatja?

Egy kínos csend után így szólt a Szenttya:

‒ Persze hogy ezt megteszem, hiszen az ön teljes gyógyulása, elsőrangú csoda lenne!

Ezt hallván Pauline olyan mélyet sóhajtott, amilyet csak egészségesen lehet. És bár továbbra is gyenge volt ám ahelyett, hogy nyugalomra gondolt volna, egyenesen Mugnanóba irányíttatta a kocsit.

Persze ennek is híre ment és a mugnanóiak eléjük vonultak, hogy fogadják azt, aki a pápával is beszélt, és énekelve-imádkozva kísérték be a templomba és kérték Filoménát, hogy gyógyítsa meg az előkelő hölgyet. Az emberek úgy körülvették Pauline hordágyát, hogy alig kapott levegőt. (Folyt.) Előző rész

     Sajnos a Pio atya körüli herce-hurcát csak súlyosbította Gagliardi érsek azon újabb vádja, miszerint a rendtársak, úgymond beleturkálnak az atya leveleibe, hogy a hívek esetleges adományait kivegyék. Olyan ügy kezdett megint kavarogni Szent Ferenc alázatos követője körül, mely átcsapott a kolostor falain, de még az egyházmegye határain is. Az érsek epésen jegyezte meg, hogy addig semmi baj sem volt San Giovanni Rotondóban, míg ez az „ünneprontó barát” oda nem került.

Egyre gyilkosabb indulatok csapkodtak a „Szeretet Megsebzettje” körül, melyet aligha csillapított a Szentszék 1923. május 30-i nyilatkozata, tbk.: „…A Szent Officium legfőbb Kongregációja a hit és erkölcs tisztaságának védelme érdekében vizsgálatot folytatott a manfredóniai egyházmegye San Giovanni Rotondói kapucinus-rendi kolostorban élő Pietrelcinai Padre Pio ügyébne, mely vizsgálat alapján kinyilvánítja, hogy a Padre Pio körüli jelenségek nem természetfeletti eredetűek. Felhívja a hívők figyelmét arre, hogy ehhez tartsák magukat.

Kelt Rómában, a Szent Officium Palotájában, 1923. május 30-án.

Luigi Castellano

a Szent Officium legfőbb Kongregációjának titkára”38 

     A „puskaporos hordót” azonban a Szentszék azon határozata robbantotta fel, melyben megtiltotta Pio atyának a nyilvános misézést!

A karhatalomnak igen nagy erőfeszítésébe került féken tartani a tömegeket, akik Pio atya védelme érdekében benyomultak a kolostorba is. A fasiszta párt, melynek mindenáron kellett a népszerűség, nemcsak „életszínvonal emelkedést”, de Padre Pio „védelmét” is megígérte. (Jóllehet, „támogatásuk” hamarosan féltékenységgé fajult.)

A polgármesterből, a rendőrkapitányból, a Caritas és a ferences harmadrend képviselőiből küldöttség indult Rómába, hogy a Szent Officium előtt feljelentést tegyenek a klérus egyes korrupt tagjai és az egyházmegyés érsek ellen. A delegációt Merry del Val bíboros, a Kongregáció titkára fogadta. Ám minden erőfeszítés hiábavaló volt. (Folyt.) Források az I. részben!

________________________________________

38. Blanár, 63.

Vianney Szent János felajánló imája 

Jézusom, neked szentelem szívemet, zárd a tiédbe! Szívedben akarok lakni, szíveddel akarok szeretni, szívedben akarok élni. Szívedből akarom meríteni az igazi szeretetet, mely felemészti szívemet: benne erőt, világosságot, kedvet és igazi vigasztalást fogok találni. Jézusom, szívem a te szíved szeretetének oltára legyen, oltár, amelyen magamat neked áldozom. Szemem mindenkor szent sebeidre tekintsen, elmém mindig irgalmadra gondoljon. Ámen

     Szentünk egyre nagyobb jelentőségű csodát művelt, amely lehetővé tette a hivatalos szenttéavatását is. Bár tudott, hogy az egyházi szentté-nyilvánítást, alapos vizsgálat előzi meg, ami olykor több emberöltőn át is elhúzódhat. Filoména esetében mégis gyorsan megvalósult egy olyan páratlanul lelkes nő esete által, akit az ég olyan időkben adott a világnak, amikor a „felvilágosodás” a legnagyobb sötétséget terjesztette szerte a világon.

Pauline Marie Jaricot (1799-1862) Lyonban született egy dúsgazdag,de mélyen hitvalló francia családban. És bár kislányukat erősen kényeztették, ő rendíthetetlenül vallásos szellemet tanúsított.

Pauline kora legvonzóbb és a legbájosabb francia hölgyévé vált, olyannyira, hogy az előkelő társaságok körülötte rajongtak, ő azonban Istennek tetsző ideálokat keresett.

Az Istenes Szent Jánosról nevezett betegápoló irgalmasrendi szerzetesek, akiket a francia forradalom elűzött Párizsból, az országot járták alamizsnát gyűjtve. Kéregetés közben Szent Filoména vértanúságáról szóló verses dalokat énekeltek. 1816. táján, Lyonban betértek a tehetős Jaricot családhoz is. Az adomány nagysága és a 17 éves Pauline kérése arra késztette szerzeteseket, hogy odaajándékozzák az itáliai kegyhelyről származó Szent Filoména ereklyét. A lány egy kis kápolnát építtetett Filoménának!

Pauline meleg szive képes volt minden jóságra és tanúságtevésre. Nemcsak a szegények támogatójaként tűnt ki, de létrehozta ‒ a máig működő ‒ Élő Rózsafüzér Egyesületet, amely bizony merész tett volt a divatos ateizmus idejében. Azáltal, hogy ő az előkelő társaság lelke volt, egyre többen követték példáját, valósággal „sikk” lett az Egyesülethez tartozni.

Ezek után megdöbbenést keltett, hogy Pauline Marie Jaricot a 30. évét betöltve, hirtelen és egyre ijesztőbb szellemi gyengülés tüneteivel is járó betegségbe esett, és a teljes javulás szinte elképzelhetetlennek tűnt. Az öt meglátogató barátnői sokat meséltek neki Szent Filoména rendkívüli csodáiról az olaszországi Mugnano del Cardinalé faluban. Pauline erre elhatározta, hogy bár őrültségnek tarthatják ötletét, de odaviteti magát, mégha belepusztul is a hosszú utazásba! Orvosai természetesen nem vállalták a felelőséget és úgy értelmezték, hogy ez a végidős beteg utolsó kívánsága, amúgy sem juthat messzire élve! (Folyt.) Előző rész

Űzött vad

     Mindezek ellenére a szentéletű kapucinus körül kialakuló hírverés és kultusz nyugtalanították az Egyházat. A rend vezetői sem tehettek mást, minthogy a tudósokra és a hittudósokra bízták a probléma igazolását vagy cáfolatát. XV. Benedek pápa viszont, akihez szintén eljutott az atya híre – talán belső sugallatra –, de ekként nyilatkozott: „Igazi rendkívüli férfiú. Egyike azoknak az embereknek, akiket Isten időről-időre azért küld, hogy az emberiséget visszavezessék Hozzá.”

A pápa az igazság érdekében egy misszionárius szerzetes kíséretében Rotondóba küldte Bastianelli professzort, akinek a stigmákat kellett megvizsgálnia. A misszionáriusnak pedig nem kevesebbet, mint az egyházmegyés érsek, Msgr. Pasquale Gagliardi által felvetett „bálványimádás” vádját (!) kellett felgöngyölnie. Róma aggódott, és több ízben javasolta Pio atya Rotondóból való eltávolítását. A tervek szerint egy Észak-olaszországi kolostor jött volna számításba, a közvélemény teljes kizárása mellett. Ennek ellenére, amint az atya állítólagos áthelyezésének híre ment, a rendfenntartó erőknek kellett megint megakadályozniuk a több ezer helybeli és távolról érkezett zarándok fanatizmusát.

XV. Benedek 1922 elején bekövetkezett váratlan halála, majd XI. Pius megválasztása hátráltatta a Pio atya körül folyó egyházi vizsgálatokat, jóllehet a helyi érsek makacsul sürgette. Júniusban Merry del Val bíboros, a Szent Officium kongregációjának a titkára a kész határozatokról tájékoztatta a kapucinusok generálisát. A Szent Hivatal azt tanácsolta, hogy a megfigyelés alatt álló szerzetes csak magánmisét mutasson be, ne osszon áldást a népnek, és ne mutogassa „állítólagos stigmáit”! Megtiltották továbbá, hogy az atya a hozzá érkező levelekre válaszoljon, valamint utasították, hogy addigi lelkiatyja helyett válasszon másik lelkivezetőt. Talán megnyugtatólag tették hozzá, hogy az áthelyezés nem elűzés. Azt azonban kénytelenek voltak belátni, hogy az áthelyezés egyelőre „helyi okok miatt” nem lehetséges. (Folyt.) Források az I. részben!

Gondolatban legyen szemünk előtt a Magyar Szent Korona 

Keresztvetéssel kezdünk!

Szent István király felajánlása:
„Mennyek Királynője, nagy könyörgéssel a Te oltalmadba ajánlom a Szent Egyházat a püspökökkel és a papokkal, az Országot az előkelőkkel és a néppel együtt, s amikor tőlük végbúcsút veszek, lelkemet a Te kezedre bízom.” Ámen. (1038. augusztus 14.)

Dicsőséges rózsafüzér:
A rózsafüzért keresztvetéssel kezdjük, majd elmondjuk az Apostoli hitvallást. Az első szemekre elmondjuk a bevezető imákat: Mi Atyánk…, három Üdvözlégy Mária a megfelelő titkokkal és a Szeretettláng betéttel és Dicsőség. Ezt követően kezdjük az első tizedet a Miatyánkkal és a tíz Üdvözléggyel és a Szeretettláng betéttel. A tizedek végén a Dicsőséget imádkozzuk és a Fatimai fohászt:
A bevezető három Üdvözlégy titkai:
1. aki gondolatainkat irányítsa,
2. aki szavainkat vezérelje,
3. aki cselekedeteinket kormányozza,
A tizedek Üdvözlégy titkai:
1. aki a halálból feltámadt,
2. aki a mennybe felment,
3. aki nekünk a Szentlelket elküldte,
4. aki téged, Szent Szűz, a mennybe fölvett,
5. aki téged, Szent Szűz, a mennyben megkoronázott,
Záró ima a rózsafüzér végén:
Imádkozzál érettünk, Istennek szent Anyja!
Hogy méltók lehessünk Krisztus ígéreteire!
Könyörögjünk! Urunk, Istenünk, a te egyszülött Fiad életével, halálával és feltámadásával
megszerezte nekünk az örök élet jutalmát: add meg, kérünk, hogy e titkokról a Boldogságos
Szűz Mária szentolvasójának elmondásával megemlékezve, higgyük, amit magukban
foglalnak, és elnyerjük, amit ígérnek. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

ISTENI IRGALMASSÁG RÓZSAFÜZÉRE

Bevezetés:
Miatyánk
Üdvözlégy
Hiszekegy

Tized ( 5-ször) Örök Atya…. Jézus fájdalmas ( 10-szer )……
Nagy szemre: Örökatya ! Felajánljuk Neked, szeretett Fiadnak a mi
Urunk, Jézus Krisztusnak Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét,
engesztelésül bűneinkért és az egész világ bűneiért.
Kis szemekre: Jézus fájdalmas szenvedéséért, irgalmazz nekünk és
az egész világnak !
Befejezés 3-szor: Szent Isten, Szent erős Isten, Szent halhatatlan
Isten irgalmazz nekünk és az egész világnak !

Szent Mihály ima

Szentháromság egy Isten, alázattal kérlek, hogy Szűz Mária, Szent Mihály
arkangyal, az összes angyalok és szentek közbenjárására add meg azt a nagy
kegyelmet, hogy a sötétség erőit legyőzhessük Magyarországon,
Lengyelországban, Európában és az egész világon, a mi Urunk, Jézus Krisztus
keresztútja érdemeiért, drága Szent Vérének kiontásáért érettünk, Szent
Sebeiért, a kereszten való szenvedéseiért és minden szenvedéséért, melyet
Passiója és egész földi élete folyamán a mi Urunk és Megváltónk elszenvedett.
Könyörgünk Urunk, Jézus Krisztus, küldd el szent angyalaidat, hogy a gonosz
erőit letaszítsák a pokolba, a kárhozatba, hogy Magyarországon,
Lengyelországban, Európában és az egész világon eljöhessen Isten uralma, és
Isten kegyelme áradjon minden szívbe; hogy ezáltal Magyarország,
Lengyelország, Európa és minden ország a te békéddel teljen el. Mi
Nagyasszonyunk és Királynőnk! Tiszta szívből könyörgünk Hozzád, küldd el
szent angyalaidat, hogy a pokolba taszítsanak minden gonosz szellemet. Szent Mihály arkangyal, a mennyei
seregek vezére, az Úr téged küldött e nagy mű megvalósítására, hogy az Úr
kegyelme örökösen velünk lehessen.
Vezesd mennyei seregedet, hogy a sötétség erői véglegesen a pokolba, a
kárhozat helyére kerüljenek. Egyesítsd mind erőidet, hogy legyőzd Lucifert és
bukott angyalait, kik Isten akarata ellen fellázadtak, és most a lelkek vesztére
törnek. Győzedelmeskedj, mert hatalmad van és tekintélyed, kérd Istentől
számunkra békéje és szeretete kegyelmét, hogy mindig követhessük a mi
Urunkat, Isten Országa felé. Ámen.

Jézus Krisztus, kérünk Téged, helyezd hazánkat a Te Szent Sebeidbe, hogy a Te
Szent Sebeidben nyerjen gyógyulást, a Te Szent Véred által tisztulást, és a Te
szerető Szent Szíved által békességet Isten dicsőségére és a mi lelkünk üdvére.
Ámen.

Magyar Szentjeink könyörögjetek érettünk!

     Amikor a császár magához hozatta, megdöbbent a lány makulátlan szépségén, és mivel már 37. napja hiába próbálta meggyőzni, hogy Jupiter ajándékaként fogadja el a hitvesi koronát ‒ de hiába. Diokleciánusz örjöngött a dühtől és kiadta a parancsot, hogy másnap kössenek vashorgonyt a nyakába és dobják a Tiberiszbe.

A cellájában megjelent neki a Mennyország Királynője sugárzó fényben az Isteni Kisddel karján. „Gyermekem ‒ mondta ‒ három további napig maradsz ebben a cellában, és bebörtönzésed negyvenedik napján kegyetlen kínzásokat kell elszenvedned Fiam szeretetéért.” Filoménát ekkor félelem töltötte el és átérezte a haldoklás minden keserűségét, de a Szűzanya így vigasztalta:

„Bátorság, szeretett Lányom! Te az én Fiam nevét viseled mert Fénynek, Lumenának hívnak. Fiam a te jegyesed, aki a Világ Világossága, amiként engem is hasonlóképp neveznek a Hajnali Szép Csillagnak, Hajnal Sugarának, Napbaöltözöttnek. Most ugyan az emberi gyengeség és megaláztatás órája van, de majd ha üt a végső megpróbáltatás órája, akkor erőt kapsz és kegyelmet nyersz. Őrangyalaid között ott lesz melletted Gábriel Arkangyal is, akinek a neve azt jelenti: az Isten Ereje.”

Másnap, amint nehéz horgonyt kötöttek Filoména nyakába, az Úr összezavarandó hamis istenekben hívőket, elküldte két angyalát, akik elszakították a kötelet, mely a vízbe csobbant, Filoménát szárazon vitték a partra. Ez a csoda sok szemtanút megtéritett, ámde annál kevésbé a császárt, aki megátalkodásában elrendelte, hogy mivel a lány nyilvánvalóan boszorkány, tüzes nyílhegyekkel kell kivégezni.

Isten Ereje ekkor is megóvta Filoménát és a nyilak visszafordultak az íjászokra, hatot megölve közülük, ez a csoda is megtéresi hullámot váltott ki. Az emberek egyre mélyebb tiszteletet tanúsítottak a keresztény hit iránt. Ezen következménytől tartva, a császár elrendelte a kis Szent lefejezését.

Mindez ‒ Filoména közlése szerint ‒ délután három órakor történt egy pénteki napon, augusztus 10-én, és lelke dicsőséggel és győzelemmel szállt a Mennybe, ahol elnyerte a vértanúság koronáját. XVI. Gergyely pápa 1837. augusztus 10-i Dum in sacrorum kezdetű dekrétumával avatta szentté Filoménát! (Folyt. ) Előző rész

     Egy Korfu szigeti görög államocska királyi párja naponta mutatott be áldozatokat pogány isteneikhez gyermekáldásért. Háziorvosuk keresztény volt, aki megsajnálva tévelygésüket beszélt nekik a megváltó Jézusról és a tőle kérhető kegyelmekről. Ez megérintette lelküket és érett megfontolás után felvették a Szent Keresztséget. A rákövetkező évben 291. januárjában kislányuk született akit az őket megvilágosító fényről, Filumenánk kreszteltek. A leányka gyönyörű hajadonná csepredett.

Amikor Diokleciánusz római császár meg akarta hódítani a kis államot, a király elhatározta, hogy feleségével és 13 éves lányukkal Rómába utaznak tárgyalni a császárral. Az apa úgy érezte, hogy kéthetes távollétet nem bírna ki lánya nélkül. Ám ez rossz döntés volt, mert a császár szemet vetett a gyönyörű hajadonra és egészen elbűvölve így szólt: „Nincs okod félni, mert ahelyett, hogy megtámadnálak, szövetséget ajánlok neked: add hozzám feleségül a lányodat!”

Rendben felséges császár! – válaszolta az apa. Hazatérünk, a lányunk összeszedi a holmiait és visszajövünk! Hazafelé aztán próbálta meggyőzni lányát arról, hogy boldog jövő vár reá római császárnéként. Ám Filoména visszautasította apja érveit arra hivatkozva, hogy ő már 11 éves korában tisztasági fogadalmat tett Jézusnak.

Amikor visszatértek a császárhoz a nemleges válasszal, az csak lányos akaratosságnak fogta fel és megpróbálta Filoménát hízelgéssel meggyőzni, de hasztalanul. Végül dühében, a tisztátalanság ördögétől vezettetve elrendelte, hogy vigyék a palota földalatti börtönébe és verjék láncra. Másnap megint hízelgéssel és fenyegtéssel próbálta meggyőzni Filoménát, ámde látva, hogy nem tudja rávenni vágyai beteljesítésére, szörnyű szidalmak közepette elrendelte, hogy korbácsolják meg. Amikor száz sebből vérezve vissza vitték cellájába és a halálát várta, két fényes angyal jelent meg, és mennyei balzsammal kenték sebeit, melyek nyom nélkül begyógyultak. A Mindenható békés álmot küldött kis szentre és reggelre szebben ébredt, mint valaha. (Foly.) Előző rész

     „De miért és kikért sírt Padre Pio? Egy szent mondása szerint, ha látnánk a bűn borzalmasságát, meghalnánk az undortól. Nekünk, akik már hozzászoktunk a bűn látványához, és szinte elveszítettük a bűnre való érzékünket is, már alig okoz kényelmetlenséget, és egész jól elvagyunk a mocsokban.”36

De Pio atya egész életében sírt a bűnösök miatt, akik értékes lelküknél többre becsülték a bűnt. Sírt Isten Vére miatt, mely annyi emberért ömlött ki hiába! Sírt a gyönyörű teremtett világ megszentségtelenítése fölött, és sírt a kegyelem elutasítása miatt, melynek hiányában az emberiség végső pusztulásába rohan. De sírt azért is, mert az Édes Üdvözítő is sírt!

Szinte minden szenvedést vállalt. 1925-ben egy összenövéssel súlyosbított sérvet állapítottak meg nála, melynek a műtétjét érzéstelenítés nélkül vállalta, hogy ezt is felajánlhassa Istennek a lelkekért. „A műtét tovább tartott, mint előre várták, és Pio atya egyfolytában a feszületet nézte, s nagy könnycseppek gördültek végig arcán. Bizonyos pillanatokban már nem tudta türtőztetni magát, és odaszólt az orvosoknak: nem bírom tovább! De rögtön visszanyerte önuralmát, és a keresztre tekintve alázatosan bocsánatot kért: Istenem, sohasem ajánlottam fel Neked semmit, s most, amikor ezt a kis alkalmat adod nekem, panaszkodom. De mi ez, ahhoz képest, amit Te szenvedtél értem és a szegény bűnösökért a kereszten. Bocsáss meg!

A műtét két órán át tartott. Mikor kihozták, egy rendtársának odaszólt alig hallható hangon: Gondolja, hogy az Úr elfogadta az áldozatomat XY javára?”37 Nos, eltűnődhetünk azon, hogy Pio atyánál a csodák, miként a szenvedések is, bizony mások javára történtek.

A kórházi zárójelentés szerint: „Padre Pio minden tekintetben egészséges. A műtéti sebek – ellentétben a stigmákkal – természetes úton normális időn belül és könnyen gyógyultak. Mellkasa, tüdeje normális, idegzete erős. Idegi labilitásnak, izgalomnak semmi jele.”

Számos jelentős és hiteles orvosi szakvélemény tanúsítja Padre Pio krisztusi sebeinek hitelességét. Nem hozható fel az sem, hogy Pio atya csodatevő képességével visszaélt volna. Sőt, az Alberto Del Fante által összegyűjtött tanúbizonyságok is az bizonyítják, hogy sok embert küldött vissza az orvosokhoz, mondván: „Először a természetes segélyforráshoz nyúljunk, s majd akkor meglátjuk, mit akar Isten!” (Folyt.) Források az I. részben!

______________________________________

36. Winowska, 166-167. o. nyomán

37. Winowska, 166-167. o. nyomán

     Ettől fogva csodák sokasága, gyógyulások sora és lehetetlennek tűnő ügyek megoldódása fűzödött Filoména nevéhez.

A 'Szentek Életében' keveset olvashatunk Szent Filoménáról és nem csoda, hiszen egészen rendhagyó eset, hogy egy ténylegesen szentté avatott vértanú személyes történetéről szinte semmit nem tud az Egyház.

Ki is volt valójában ez a kis szent?

Ki volt ez a szépséges gyermekleány, akit oly kegyetlenül végeztek ki?

Ki volt ő, akinek nevéhez több száz rendkívüli csoda fűződik?

Ki volt ez a „kis Szent” aki pápák és szentek sorát ihletett meg, és személyes követői lettek?

A feltett kérdésekre, egészen egyedülálló módon maga a kis Szent adta meg a választ! Életének és szenvedéseinek történetét álomlátásban mesélte el egyidőben, egymástól távol eső három személynek, tartalmilag azonosan.

A három magánkinyilatkoztatás közül, a Fájdalmas Mária Kongregáció főnökasszonyának Maria Luisa de Gesu-nak leírása lett publikálva, melyet a Szentszék 1835. december 21-én fogadta el és ellátta „Imprimatur és Nihil Obstat-tal”. A kiváltságolt Maria Luisa erényes élete 1875. augusztus 10-én, Filoména ünnepén ért véget. (Folyt.) Előző részv

     Augusztus elsején Liguori Szent Alfonzra emlékezik az Egyház. Az itáliai katolikus teológus, egyháztanító a Redemptorista Rend megalapí-tója, a barokk kor katolikus erkölcsteológiájának egyik legjelentősebb alakja volt. Jogi, zenei, művészeti tanulmányok után lett pap.

     Liguori Szent Alfonz (Marianella, 1696. szeptember 27. – Pagani, 1787. augusztus 1.) az egyik legnagyobb Mária-tisztelő, egyháztanító, rendalapító, püspök, valamint a katolikus erkölcsteológia egyik legjelentősebb alakja. Életéről, holnap kezdődik egy 16 részes sorozat és tervem közt szerepel, hogy 2016. január elsejével közzé teszem legfőbb művét, a SZŰZ MÁRIA DICSŐSÉGE címűt, közel 200 részben! Mindezeket fogadják szeretettel (miként dolgoztam rajta) és szolgáljon lelki épülésükre, e hitveszejtő világban. (Kérem, ajánlják másoknak is!)

Szállj le emésztő tűz, szállj le mennyei szeretet!
Eméssz el bennem mindent,
ami szent Fölségednek nincs kedvére,
hogy mostantól fogva egészen és osztatlanul a tiéd legyek.
Csak ezért akarok élni.
(Liguori Szent Alfonz imája)

Liguori Szent Alfonz, könyörögj értettünk!

Istenünk, te Egyházadban mindig új példaképeket állítasz elénk, akik megmutatják nekünk az erényes élet útját. Segíts testvéreink szolgálatában úgy követnünk Liguori Szent Alfonz püspököt, hogy egykor vele együtt a mennyei jutalomban is részesedjünk.

Küzdve és szenvedve

     Pio atyának hihetetlen ütemben növekedett a népszerűsége. Sajnos sokan egyszerűen „csodatevőnek” tartották, olyannak, aki tetszése szerint visz végbe rendkívüliségeket. Bizonyos azonban, hogy Isten nehezen tagadta meg az, amit ez az ember kért tőle, aki Fiának sebeit viselte!

De ezek a sebek valójában mást jelentettek: egy egészen tökéletes, hiányok nélküli „LEGYENT”, Isten kifürkészhetetlen akaratára. Ha Isten meg is engedi barátainak, hogy túllépjék a természet törvényeit, ez csak azért van, mert az üdvösség szempontjából így látja jónak. A csodáknak ugyanis mindig a lelkek javát kell szolgálniuk.

Sajnos a CSODA, mikor megjelenik a teremtett világ rendjében, ki van téve a hamisítás lehetőségének is. Emiatt óvatos és bizalmatlan az Egyház a csodák iránt, hisz a „Világ Fejedelme” is képes bizonyos csodákat – hamis csodákat – véghez vinni a lelkek megtévesztésére és örök vesztére!!!

Padre Pio egyszer – nem kis élccel – így szólt a Corriere della Sera kíváncsiskodó riporteréhez: „No, ez aztán megérte a fáradságot?! Hát mondd, Milánóban nincsenek imakönyvek? Menj haza! Egyetlen „Üdvözlégy” elmondásával többet értél volna, mint az egész utazással…!”

Bizony csalódniuk kellett azoknak, akik Pio atya tiszta mosolya mögött a mindent elnéző „csodatevőt” keresték. Mert azokkal a bűnösökkel szemben, akik nem tanúsítottak őszinte bűnbánatot, Padre Pio nem türtőztette magát. Ilyenkor az atya a megostorozott, keresztre feszített Krisztust látta maga előtt, és magán érezte a megfeszítettség – elmélkedés lélekért hiábavaló – szörnyű kínjait. Képtelen volt nyugodt maradni, és felemelte a hangját, hogy megértesse: NEM LEHET KÉT ÚRNAK SZOLGÁLNI! Sokakat egyenesen kizavart a gyóntatószékből, de ezeknél tudta, hogy vissza fognak térni.

Mindezek ellenére mégis tódultak Pio atyához a közeli- és távoli vidékekről a különféle korú és társadalmi helyzetű emberek. Ez is olyan jelenség volt, melyet rendtársai – akkor – nem voltak képesek felfogni, és az egyházi elöljárók sem nézték jó szemmel. Pio atya szenvedett, sírt, imádkozott és mentette a lelkeket. Egyes gyónások után, melyek különösen fáradságosak voltak, zokogása szívet tépőbbé vált az oltárnál. A nagy bűnösök télvíz idején is „izzadtságban-fürdő homlokkal” látták a gyóntatószék farkasordító hidegében. (Folyt.) Források az I. részben!

     Az imádság a kegyelem ajándéka, és részünkről pedig határozott válasz. Mindig fáradozást igényel. Az Ószövetség nagy imádkozói, amiként Isten Anyja és a szentek is, tanítják Jézussal együtt: az imádság küzdelem. Ki ellen? Önmagunk és a Kísértő ármánykodásai ellen, aki mindent elkövet, hogy az embert az imádságtól, az Istennel való egyesüléstől visszatartsa. Mindegyikünk úgy imádkozik, ahogy él, mert mindegyikünk úgy él, ahogy imádkozik. Aki nem kész állandóan arra, hogy Krisztus Lelkében cselekedjék, az nem tud rendszeresen az Ő nevében imádkozni. A keresztény ember új életének "lelki harca" nem választható el az imádság küzdelmétől. (KEK 2725)

     Amikor végre megérkeztek Mugnanóba, a nép Filoména szobrát a ládikával együtt harangzúgás közepette, örömujjongva kísérte be a templomba. Kilenc napig hömpölyögtek a népek, köszönteni a „kis Szentet”, és ekkor – a kilencedik napon – történt az első igazán látványos csoda. Egy szomszédfalubeli anya elhozta szentmisére a születése óta nyomorék kisgyermekét, aki a mise alatt mozdulatlanul feküdt ugyan, de az Úrfelmutatáskor a hosszas csengetésre, a mozdulatlan gyermek mocorogni kezdett, majd leugorva anyja öléből, botladozva előre szaladt a szentélyig, ahol zavartan megállt, mert maga is csodálkozott a teljesítményén! A hatalmas üdvrivalgásban Szentmise majdnem félbeszakadt, a befejezés után Francesco atya felemelte a gyermeket és hálát adott Istennek. A nagy örömben senki nem vette észre, hogy egy asszony vak kislányával a szentélybe lopózott, és a Filoména ereklye előtt égő mécses olajával megkente vak gyermeke csukott szemét. A kislány szemei azonnal megnyíltak és látott. Közben a férje – aki egy hírhedt szabadgondolkodó gazdag ember volt – dühösen korholta feleségét, hogy már megint a templomban van. Ám, látván gyermeke gyógyulását és felesége örömkönnyeit, maga is sírva fakadt és vagyonának felét felajánlotta egy méltó templom építésére a „kis Szent” dicsőségére.

A „csodacsináló” kis Szent neve egyre távolabb is fogalommá vált, a híre nőttön-nőtt, mégis voltak a környéken olyanok, akik még nem is hallottak róla.

Így volt ez egy távolabbi faluban lakó várandós asszony esetében is, akit a vártnál korábban leptek meg a szülési fájdalmak, épp akkor, amikor teljesen egyedül volt. Segélykiáltásait senki sem hallotta és aggodalommal dőlt az ágyára. Egyszer csak egy bájos ifjú leány hajolt föléje, akit még sohasem látott. A kis segítség elrendezett mindent és menni készült, az asszony megkérdezte a nevét. Az ifjú lány mosolyogva így szólt: „Filoména a nevem”, és ahogy jött, úgy tűnt el a házból. Hetekkel később mesélte el egyik barátnőjének, hogy milyen helyes kislány segített neki a szülésnél.

Az megemlítette, hogy egy ilyen nevű szent érkezett Mugnanóba. Az asszonyt furdalni kezdte a kíváncsiság és elhatározta, hogy barátnőjével együtt elmegy a mugnanói templomba.

Amikor megpillantotta Filoména szobrát, felkiáltott: „Ő volt az! Ő járt nálam, amikor szültem” ‒ s alig volt képes elmozdulni az oltára elöl.

(folyt.) Előző rész

     1928. december 5-én Peppa asszony Maria Pylével a templom téren összetalálkozott a fiával. Mielőtt az elkaphatta volna kezét, anyja megragadta és így szólt: „Pio atya! Most megcsókolom kezed Libera nénéd nevében (1. csók), most Pellegrina nevében (2. csók), most Philoména…”, stb. Legalább 10 vagy még több csókot adott fia kezére, a különféle nénikék nevében, amikor egy még nagyobbat adott „most pedig a saját nevemben!” Ekkor az atya villámgyorsan elrántotta a kezét, s feje fölé emelte. „Soha!” – kiáltotta. „A fiú csókoljon kezet édesanyjának, és ne fordítva!” – és megcsókolta édesanyja dolgos kezét. Peppa mama ezt követően soha nem akarta fia kezét csókkal illetni, de a szentmisék után oda-odament az oltárhoz és megcsókolta fia átsebzett lába helyét a szőnyegen.

Karácsonykor is részt vett fia mindhárom miséjén, ám erősen átfázhatott, mert hazatérve rosszul lett. A diagnózis: tüdőgyulladás. Padre Pio mindennap meglátogatta hőn szeretett édesanyját. A gvárdián atya nap mint nap megáldoztatta Peppo mamát. Pio atya édesanyja utolsó pillanatáig virrasztott ágya mellett. Utolsó lélegzetvételénél anyját homlokon csókolta, s szívet tépő zokogásban tört ki. A holttest melletti virrasztást a gvárdián atya vette át, mert Padre Pio eszméletét vesztette. Magához térve minduntalan ismételgette: „Mama, mama, édes jó mamácska!”34

A jelenlévő orvos megkérdezte Pio atyától, miért nem gyógyította meg az édesanyját? Az atya, égre emelt tekintettel rövid hallgatás után ezt válaszolta: „Legyen meg az Isten akarata.” – és újabb könnyek szöktek a szemébe.

A következő nap eltemették Peppa mamát a kapucinusok kriptájába. Hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára. Sírkövére a következőket vésték:

„AHOGY A HAJNALPÍRBÓL KIEMELKEDIK A NAP, HOGY LEGYŐZZE AZ ÉJ ÁRNYAIT; ÚGY NŐTT KI AZ ANYA KEBLÉN EGY FÉNYLŐ PAPI CSILLAG, AKI A BŰN S MINDEN EMBERI SZENVEDÉS SÖTÉTSÉGÉBE ISTEN VILÁGOSSÁGÁT HOZTA.”35 (Folyt.) Források az I. részben!

___________________________________

34. Die Stimme P.P. 27. évf. 2. nyomán

35. Die Stimme P.P. 27. évf. 2. nyomán

     Az orvosok és püspök ámuldoztak és valamennyien Filoména segítségének tulajdonították a megmagyarázhatatlan felépülést. Ez a csoda arra késztette a püspököt, hogy tekintélyével kérje ki Filoména ládikáját. És Francesco di Luca plébános boldogan ölelhette magához a szent ládikáját és bár megemlítette püspökének a kis Szentnek tett ígéretét, hogy a ládák a tiszteletreméltó szállítására, ám nagy sietségében a kocsis az ülés alá rakta! Amint elindult a hintó, a püspök lábát hátulról egy nagy ütések érték, úgyhogy megállíttatta a hintót és a kocsist kérte, hogy kötözze a ládikát az üléshez. Ezt követően még hatalmasabb ütés érte a püspök lábát. Kiszálltak és értetlenül állapították meg, hogy a ládikát mozdítani sem lehet, olyan stabilan van rögzítve. Ekkor mindkettejüknek eszébe jutott ígéretük, miszerint tiszteletreméltó módon fogják szállítani. Így a püspök atya levette a fövegét és ölébe vette Filoména ereklyéjét, kezeivel átfogva.

Útközben egy éjszakára megpihentek egy baráti házaspárnál, akik már várták őket És mivel a házigazda szobrász volt, egy félig kész munkáját gyorsan átalakította a kis szent szobrává. A felesége, bár komoly fájdalmakkal beteg volt, legyőzve rosszullétét sebtiben varrt egy ruhát Filoménának. A szobor bár nem volt túlzottan bájos, másnap egész jól mutatott a szép ruhában Ekkor különleges finom illatot érzékeltek, melynek reális okát nem találták, ám különös dolgot vettek észre: a szobor arca folyton-folyvást változott. Azt hitték persze, hogy ez valami illúzió, vagy fényjáték.

A szobrász szemügyre véve alkotását, alig ismerte meg a keze munkáját, a szobor arca sokkal bájosabb lett, miközben a háziasszony minden bajából hirtelen meggyógyult.

Amikor késő délután folytatták az útjukat Mugnano del Cardinale felé, a sötétedéssel olyan hatalmas köd ereszkedett alá, hogy a lovak alig bírtak haladni. Az utazók Filoménához fohászkodtak segítségért és lám, azonnal kitisztult a légkör, feltűnt a Hold amely fénycsóvaként világította meg az utat. Közben a csodáknak híre ment és püspöki híntót üdvözlő tömegek fogadták jóval Mugnanó előtt! Sőt a nép nyomban imádkozni kezdett a „kis Szenthez” – ahogy ők nevezték ‒, hogy érjen véget a szörnyű szárazság, mely fenyegette a környék termését. És ekkor, olyan fergeteges zivatar öntözte meg a földeket, hogy a hintó kénytelen volt megállni, a nép pedig örömében körbetáncolta.

(folyt.) Előző rész

A Szűzanya arra biztat; hogy minden ember, minden család és közösség, aki hallja szavát és válaszolni kíván felhívására, ajánlja fel önmagát és szeretteit Szeplőtelen Szívének. Imádkozzák a rózsafüzért és fogadják szívükbe az Isten- és emberszeretet tüzét, működjenek együtt lélekmentő anyai vágyával.

Az engesztelő szentórák megtartása közösségben, a családi közös ima szorgalmazása, a böjt, az áldozat és az imádság ajánlása képezik azt az eszköztárat, amit a Szent Szűz ajánl azoknak, akik figyelnek rá. „Általad kívánom nyilvánosságra hozni Anyai Szívem határtalan szeretetét és aggodalmát, mely a családi szentélyek széthullása miatt fenyegeti az egész világot. Édesanyai segélykiáltásom mindenek előtt hozzátok intézem s veletek összefogva akarom a világot megmenteni!” (Szeretetláng Napló. III/140)

Liguori Szent Alfonz imája a Szeplőtelen Szűz Máriához

Szeplőtelen Királynőm, Mária! Veled örülök, hogy Isten Téged oly kiváló tisztasággal áldott meg.
Köszönöm Teremtőmnek, hogy téged a vétek minden szennyétől megóvott.
Ez az igazság szilárd meggyőződésem, s ha kell, kész vagyok akár életemet is feláldozni Szeplőtelen fogantatásodnak
eme fenséges és egyedülálló kiváltságáért.
Az a vágyam, vajha Téged az egész világ megismerne és magasztalna, mint az Isten fényétől ékes szép hajnalpírt;
mint az üdvösség kiválasztott bárkáját, amelyet Isten megőrzött a mindenkire kiterjedő bűn zátonyától; mint a tökéletes tiszta galambot,
amilyennek Téged maga isteni Vőlegényed formált;
mint zárt kertet, Isten kedvenc tartózkodási helyét;
mint lepecsételt forrást, amelyet a gonosz lélek
soha meg nem közelíthetett, soha fel nem zavarhatott.
Óhajtom, hogy az egész világ megismerjen, mint
a tövisek között pompázó fehér liliomot, amely Ádám
bűnös gyermekei között, mint ragyogóan tiszta,
egészen szent, Teremtőd bensőséges szeretetében jöttél a világra.
Engedd, kérlek, hogy úgy dicsérjelek, mint maga Isten dicsért:
Egészen szép vagy és szeplő nincsen Benned, legtisztább Galamb,
egészen szent, aki mindig Isten barátnője voltál;
milyen szép vagy én Jegyesem, milyen szép vagy.
Én szeretetre legméltóbb Kedvesem, Szeplőtelen Szűz Mária,
olyan szép vagy Isten szemében!
Tekints irgalmasan szegény lelkem borzasztó sebeire, nézz rám,
légy irántam részvéttel és gyógyíts meg, Te a szívek szépséges
kedveltje, vond az én nyomorult szívemet is magadhoz!
Ugyan milyen kegyelmet tagadhatna meg Tőled Isten,
aki leányává, anyjává és jegyesévé választott ki és ezért a bűn
minden szeplőjétől megóvott és minden teremtmény fölé emelt.
Szeplőtelen Szűz Mária, engedd, hogy mindig Rád gondoljak,
és ne feledkezzél meg rólam. Olyan lassan múlik számomra az idő,
és úgy tetszik nekem, mintha még ezer évnek is el kellene múlnia,
mígnem megláthatom szépségedet az égben,
ahol még sokkal inkább foglak dicsérni és szeretni,
Anyám, Királynőm, Kedvesem, legszebb, legédesebb, legtisztább
Szeplőtelen Szűz Mária!

Forrás                                   

(Alább, a Szent  Alfonz által festett Mária-kép)

Karácsonyi ajándék

     Ismeretes, hogy Szent Ferenc mily nagy ünnepélyességgel ülte meg a Greccó-i karácsonyt. Padre Pio szent példaképéhez méltón szintén különös gyengédséggel teli imával vette körül az isteni Kisdedet. Már gyermekkorában lelkendezve készített betlehemet évről-évre.

Szentesténként felnőttkorában is mindig ragyogott az arca, olykor a gyertyák fényében tündökölni látták. Többnyire ő volt az, aki az éjféli misén körbe hordozta a jászolt a Kisded Jézuska szobrával. Ilyenkor oly féltőn szorította magához félkesztyűs kezével, mintha a valóságos Istengyermeket ölelte volna.

1922. december 24-én egyik lelki leánya, Lucia Iadanza tanúja volt egy szentesti csodának. Beszámolójából tudjuk, hogy a körmenet alatt Pio atya karjaiban nagy fényességtől övezve az élő kis Jézust tartotta. Amikor ez a látomás véget ért, Padre Pio észrevette, hogy Lucia milyen furcsán, megkövülten áll. Odament hozzá és megkérdezte: MI van veled, leányom?! A lány válaszul elhebegte, hogy mindent látott. Ekkor Pio atya megkérte, hogy erről ne beszéljen senkinek.

Egy másik értékes tanú P. Raffaele, aki 13 évig volt a kolostor priorja, kéziratában tanúságot tett egy személyes élményéről. Cellája épp szemben volt Pio atyáéval. Ezt írja: „Nem tudom, miért, de pont éjfélkor felébredtem. Neszt hallottam és kinéztem az egyébként sötét folyosóra. Pio atyát láttam közeledni – aki épp a kórusról jött – ragyogó arccal, karjaiban féltőn ölelve az élő kis Jézust. Imákat mormolva, csodálatos fénnyel körülvéve haladt el mellettem anélkül, hogy észrevett volna…”33 

Az édesanya

     Pio atyát stigmatizációját követően, egyre gyakrabban látogatta meg az édesanyja. 1920 májusában, mikor a jó mama 44 napig tartózkodott San Giovanni Rotondóban Maria Pompilionál – fia minden hajnali miséjén részt vett. Gyakran ment utána a sekrestyébe, hogy szeretett fiacskáját csak megérintse, megsimogassa. Ám Padre Pio amint meglátta édesanyját, azonnal távozott előle. Bizony rosszul esett ez Peppa mamának. Keserűen panaszolta barátnőjének: „Már 20 napja itt vagyok, de egyetlen szót sem tudtam váltani a fiammal. Édes Szűzanyám! Hát miért viselkedik velem így? Még egyszer sem csókolhattam meg szent kezét!” Midőn Pio atya fülébe eljutott édesanyja panasza, szörnyülködve kiáltott fel: „Ki hallott már arról, hogy egy anya csókolja meg a fia kezét?!” Pio atya viselkedése tehát nem szeretetlenségből fakadt. Ellenkezőleg!

(folyt.) Források az I. részben!

_________________________________

33. Levelek 368.

      A Regnum Marianum Fogadalmi Templom alapkövét 1925-ben rakták le, benne a Tanácsköztársaság bukását is megemlítő dokumentumot elhelyezve. A tényleges munkálatok 1926 nyarán kezdődtek Kotsis Iván tervei alapján. A kupolás épület alapterülete 1820 négyzetméter volt, erősen emlékeztetett a jeruzsálemi Szent Sír-templomra.

Tornyát egyedülálló módon a Szent Korona másolata díszítette.

A kommunista hatalom, a Dózsa György út 90 méterre való kiszélesítésére hivatkozva elrendelte a (titulusa szerint) "Magna Domina Hungarorum" templom lebontását, hogy a moszkvai Vörös-tér mintájára, felvonulási teret képezzen ki.

1951. július 29-én, vasárnap volt az utolsó ünnepi mise. Este 6-kor már tömve volt a templom, pedig még egy óra volt a Szentmise kezdetéig. A hívek énekeltek, imádkoztak és sírtak.

Pontosan 7 órakor csendült meg utoljára a misét jelző csengő. Mintegy 25 ministráns kíséretében megjelent Dr. Tóth János plébános, hogy utoljára mutassa be a Szent Áldozatot. A zsúfolásig telt templomban felcsendült az ajkakon a ,,Boldogasszony édes'', itt is ott is sírás hallatszott. Az evangélium olvasása után az egyik káplán felolvasta a szószékről a Fővárosi Tanács határozatát, azt, hogy az 1929. évi XXX. tc. 56.-a értelmében fellebbezésnek helye nincs.

A "népi demokráciában" senki nem mert fellebbezni. A záró áldás után szált az ének, szinte dörögve a ,,Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat'', de mindenki arra gondolt, ami augusztus 1-én fog bekövetkezni, mégis énekeltek, mert Krisztus legyőzte a világot és többé nem lehet felette diadalmaskodni.

8 óra felé ért véget a mise, és utoljára hangzott fel a Pápai-, majd a Magyar Himnusz. És nemhogy kiürült volna a templom, de újabb és újabb emberek érkeztek és voltak, akik az egész éjszakát ott töltötték. Búcsúztak a Mária-templomtól.

És meg kellett élnie Budapestnek, megélnie a keresztény Magyarországnak, Európának, és az egész katolikus világnak, hogy egy virágzó katolikus templomot, átkozott szándékok lerombolják! Nem bomba vettette ki sarkából, nem az idő döntötte romba, hanem az az ateista-kommunizmus, melynek pusztító világuralmára a Fatimai Szűzanya, oly nyomatékosan figyelmeztetett már 1917-ben. És nem hallgattunk Rá!         

Talán most? – Mert akkor imádkozzuk a rózsafüzért Édes Magyar Hazánkért, végezzük az elsőszombatokat, és ajánljuk fel magunkat és szeretteinket Mária Szeplőtelen Szívének!

     A táblákon a felirat mellett öt, a vértanúságra utaló jel is látható:

     A horgony, mely reménység szimbóluma, egyben a kivégzés eszköze is nyakba akasztva a folyóba dobáskor. A két fel-le mutató nyílvesszők a lenyilazást jelenti, az oda-vissza irányuk pedig azon csodát, miszerint a nyílvesszők visszafordultak, mint pl. Szent Sebestyén esetében is. A harci lándzsa és a pálmaág, a vértanúságra utal. A liliom pedig az ifjúság és a szüzesség jelképe.

Filoména csontjait, fadobozba helyezték a fiolával és háromszor lepecsételték. Így szállították vatikáni Ereklyék Kápolnájába, ahonnan csak pápai engedéllyel kaphatta meg valamely neves templom.

1805-ben Potenza püspöke Bartolomeo de Cesare egy kiváló papjával Francesco di Luca atyával érkezett Rómába, hogy a Nápoly melletti kis falu Mugnano del Cardinale plébániatemplom számára vértanú ereklyét kérjen.

Amint Francesco atya a püspökkel belépett az Ereklyék Kápolnájába, tanácstalanul keresgélt a polcok között, amikor azonban Filoména ládikájához ért, rendkívül erős vágyat érzett a megszerzésére. Kérte tehát a ládikát, de a válasz nemleges volt, mivel egy falusi templom nem katedrális, hogy egy teljes ereklyét kapjon, elégedjen meg egy hitelesített kis relikviával! Francesco atya ebbe belebetegedett és magas lázzal ágynak esett. Állapota olyannyira romlott, hogy az orvosai csak napokat adtak neki!

Egy éjjel azonban a beteg halk imában kérlelte Filoménát gyógyulásáért, esküvel ígérve meg neki, hogyha teljesíti kérését, akkor ereklyéjét nagy tisztelettel szállítja haza, és temploma fő helyére teszi! Ezt a révült könyörgést azonban hallotta az ápolónő is ‒ ami egy dolog ‒, ám a beteg másnap reggelre teljesen gyógyultan ébredt! És ezzel indultak el Filoména csodái! (folyt.) Előző rész

Szentünk, Szűz Mária dicsősége c. művének előszavában ezt írta:

A szerző könyörgése Jézushoz és Máriához
     Íme édes Megváltóm – Uram, Jézus Krisztus! Én a te szegény szolgád felismertem, mily nagy örömet szerezhet Neked, aki szentséges Anyád tiszteletét terjeszteni igyekszik – olyan anyáét, akit Te oly forrón szeretsz – s mindenki által tisztelve és szeretve óhajtasz látni. Ezért adom ki ezt a könyvet, mely Mária kiválóságait tárgyalja. (...) Neked ajánlom tehát, ó isteni Megváltóm!
     Fogadd kegyesen irántad és szeretett Anyád iránt érzett szeretetemnek e gyönge bizonyítékát. Vedd oltalmad alá ezt a könyvecskét, gyullassz bizalmat s szeretetet a Szeplőtelen Szűz iránt minden olvasójában, kit a megváltott emberiség reményének és menedékének rendeltél. Adj nekem is fáradságom jutalmául oly szeretetet Mária iránt, melyet oly szívesen gyújtanék fel ennek a kicsiny mű segítségével olvasóim szívében.
     Hozzád is fordulok édes Királynőm, Édesanyám, Mária! Tudod, hogy beléd helyeztem Jézus után üdvösségem minden reményét, mert be kell ismernem, hogy minden nyert jót, megtérésemet, hivatásomat, hogy t.i. a világot elhagyjam és oly sok egyéb kegyelmet, melyet Isten nekem juttatott, a te közbenjárásodnak köszönhetek. Ismered állandó fáradozásomat! És, hogy a sok elnyert kegyelemért hálám bizonyítékát nyújtsam, mindenfelé – nyíltan vagy titokban a tiszteletedet hirdetem –, hogy mindenkibe beoltsam a tiszteletedre szolgáló édes és áldásos ájtatosságokat, hogy mindenki szeressen Téged. Remélem, hogy életem utolsó pillanatáig folytatni fogom ebbeli működésemet.
     Mivel azonban éveim nagy számánál és meggyengült egészségemnél fogva földi zarándoklatomnak vége – s az örökkévalóságba való belépésem már nem lehet messze –, ennélfogva elhatároztam, hogy még halálom előtt egy könyvet bocsátok a világba, mely helyettem terjessze a tiszteletedet, s buzdítson másokat is nagy jelességeid és tisztelőid iránt tanúsított nagy irgalmasságod hirdetésére.
     Remélem szeretett Királynőm, hogy ez az ajándék – bár érdemeiddel összehasonlítva igen csekélység –, háládatos szívednek mégis tetszésére fog szolgálni, mivel csupán csak Irántad való szeretetből írtam. Nyújtsd ki tehát édes kezedet, mellyel engem a világból és a pokolból kirántottál, fogadd e kis könyvecskét és óvd, mint tulajdonodat.
     Gondolj azonban arra, hogy csekély szolgálatomért jutalmat is várok! És e jutalom abban álljon, hogy a mai naptól fogva az eddiginél forróbban szeresselek, hogy ennek a könyvnek minden olvasója szeretetre gyulladjon irántad, hogy mindenkiben gyarapodjék a kívánság, téged szeretni és mások által is szeretve látni, és majdan mindenki teljes szívből a legjobb tehetségéhez képest dicséreted hangoztatásán és növelésén fáradozzék, mások szívében is felébresztve a bizalmat hatalmas pártfogásod iránt. Amen.

Ezt remélem, úgy legyen.

A Te szerető, mindenkinél nyomorultabb szolgád:
Liguori Alfonz

     Del Fante doktor ettől kezdve az „igazság ügyvédje” lett. Cikket közölt a „Settima” c. újságban, és könyvet írt „A kételkedéstől a hitig” címmel. Írásai hatására barátai közül többen, és sokan mások is megtértek.

Mondanunk sem kell, hogy az antiklerikális sajtó is ellentámadásba lendült és kigúnyolta a tekintélyes ügyvédet, akit „ilyen könnyen megbabonázott egy fáslizott kezű barát”.

Okkal merülhet fel a gondolat: Ez az ember „miként került ilyen helyzetbe”, hogy ekkora „pálfordulást” tegyen?! De feltehetik azt a kérdést is, hogy: „Nagy hal” ugyan volt a történetben, de hol volt az a bizonyos „csalétek”?

Nos, íme az előtörténet: Alberto Del Fante testvérének – a neves írónak – Enrico Del Fanténak a fia súlyosan megbetegedett, magas lázzal járó tüdő- és gümőkórban. Az orvosok tehetetlenek voltak, s a fiatalember halálán volt. Az egyébként teljesen ateista családban csak a kétségbeesettség engedte meg azt, hogy a pislákoló hitű nagymama egy Pio atya által megáldott érmét helyezzen az unokára, ráadásul könnyek között imádkozva. Ügyvédünk – Alberto bácsi –, ekkor nekikeseredett gunyorossággal azt a kijelentést tette hetykén az egész család előtt: „Na, ha ez a gyerek meggyógyul, akkor én gyónok Padre Piónál!” A fiatalember azonnal jobban lett, és néhány nap alatt teljesen felépült.

Alberto Del Fante korrekt ember volt, és ezt Isten is méltányolta. A neves ügyvéd, a katolikus hit védelmezője lett. Megírta Padre Pio részletes életrajzát (kár, hogy magyar nyelven nem olvashatjuk), és többek között 47 – Pio atya közbenjárására történt – csodálatos gyógyulást is leírt, s ezeket orvosi bizonyítványokkal is alátámasztotta.

Nem tudjuk, hogy Pio atya mit szólt mindehhez, de illusztrálásul idézünk egy leveléből: „Időről-időre bizonyos ujjongással ajándékoz meg az Úr, melyet magam sem tudok megmagyarázni. A boldogság, amit érzek, oly túláradó, hogy mindenkit szeretnék részesíteni benne azért, hogy segítsenek hálát adni érte az Úrnak…”32  

(folyt.) Források az I. részben!

____________________________________

32. Levelek 368.

     Minden szentnek van egyedi története vagy legalábbis legendája, ám Szent Filoménának a csontjain és vér-fioláján kívül, egyik sincs! Olyannyira, hogy Filoménának magának kellett bizonyítania a létezését rendkívüli csodáival, rövid életének történetét pedig három, egymástól távoleső személynek kinyilatkoztatta ki egyidőben. Ez viszont már a szkeptikus egyháziakat is elgondolkoztatta, úgyhogy Filoména élete nyomtatásban megjelent 1833. karácsonyán, 1835-ben pedig Nihil Obstattal.

A római keresztényüldözések évszázadai alatt a keresztények közös imáikat, szentmiséiket, föld alatti vájatokban, az ún. katakombákban folytatták. Még halottaikat is ott, egymás fölött vízszintesen kivésett mélyedésekbe helyezték el, melyeket márvány vagy terrakotta lapokkal fedtek be.

Róma északi részén 1802. május 24-én, útépítési munkálatok során beszakadt a föld, mely egy addig ismeretlen katakombajárat volt, melyet később Szent Priscilláról neveztek el. Az értesített püspökség nyomban régészeket küldött, akik az első feltárt üregben egy kis koporsót találtak, csontokkal és egy száraz vért őrző fiolát. A katakombasír három darabból rakott kerámia fedlapja le volt esve, melyen a vértanúság piros jelei voltak felirattal. Az egymásra esett három tábla sorrendje nem volt egyértelmű, de az átrendezésével érthetővé vált: PAX TECUM FILUMENA (Béke veled Filumena). Abban a korban nem volt szokásban a névfelirat, ha mégis, az nem egyszerű személyre utal.

A csontok egy 12-13 éves kislány maradványait mutatták, a talált üvegcse a porrá vált vérrel annak jele, hogy már halála előtt is tisztelet övezte, és vértanúként helyezték a sírba. Érdekes, hogy a kutatók szeme láttára az üvegcsében lévő por, arany csillogással kezdett ragyogni, amely megmagyarázhatatlan jelenség volt!

 (folyt.)

XVI. Benedek pápa katekézise Liguori Szent Alfonzról /részlet/

     „A szentéletű püspök szerint az ima biztos eszköz az üdvösséghez és azoknak a kegyelmeknek az elnyeréséhez, amelyek szükségesek életutunk során. Isten szeretetből teremtette a világot, azért, hogy teljes életet adjon nekünk. Viszont ettől a céltól, vagyis a teljes élettől a bűn miatt eltávolodtunk és csakis Isten kegyelme által érhetjük el újból. „Aki imádkozik, üdvözül, aki nem imádkozik, elkárhozik” – tanítja Liguori Szent Alfonz. (Ne higgye a kedves Olvasó, hogy e kemény kijelentés szent túlzás! A Katolikus Katekizmus ugyanis ugyan ezt írja: „Aki imádkozik, biztosan megmenekül, aki nem imádkozik, biztosan elkárhozik!” - /KEK 2744/ Sőt Márk evangéliuma szerint: “Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik.” /Mk 16,16/, márpedig a hit természetes megnyilatkozás az ima!) 

     Elnyerni az üdvösséget ima nélkül nagyon nehéz, sőt, lehetetlen… míg az ima által az üdvösség biztossá és könnyűvé válik. Szent Alfonz azt tanította, hogy az életben ima nélkül nem lehet boldogulni, különösen is a legnehezebb helyzetekben és megpróbáltatásokban van rá szükség. Ezért mindig bizalommal kell kopog-tatnunk az Úr ajtaján, aki min-dig gondoskodik gyermekeiről. Nem szabad félnünk attól, hogy Istentől kérjünk segítséget és hozzá forduljunk nehézségeinkkel, ugyanis Ő mindig megadja nekünk azt, amire szükségünk van – magyarázta a pápa Szent Alfonz tanítását az imáról.
     Fel kell tennünk a kérdést: „Mi a fontos számomra az életben? Szent Alfonz erre így válaszol: „Az egészség és azok a kegyelmek, amelyek ezt biztosítják”. Itt azonban ő nemcsak a testi-, hanem a lelki egészségre is gondol, amelyet Jézustól kapunk ajándékba. Szükségünk van felszabadító jelenlétére életünkben, amely által teljes emberekké válhatunk. Csakis a szentségi élettel fogadhatjuk be Őt, és vele együtt a kegyelmeket szívünkbe. Gyakran felismerjük a jót, de nem tesszük! Az imával ez sikerülni fog – hangoztatta a pápa. Az Úr tanítványa tudja, hogy számos kísértésnek van kitéve, ezért mindig Istenhez fordul segítségért az imában, hogy győzedelmeskedni tudjon fölöttük.” (vö. 2001. 08. 20. Castelgandolfo)

Szent Alfonz imája
Ó Irgalmasság Anyja és Királynéja, ki oly bőkezű szeretettel osztod a kegyelmeket azoknak, akik hozzád menekülnek, mivel te vagy az Irgalmasság Királynéja, s egyúttal a mi szeretve-szerető Anyánk! Íme, ma kegyeidbe ajánlom magam, ki oly szegény vagyok érdemekben, de annál inkább terhelve a bűnökkel!
Ó Mária, nálad vannak az Isteni Irgalmasság kulcsai, ne feledkezzél meg nyomurúságomról, ne engedd, hogy íly szegény és nyomorult maradjak; hiszen szokásod, hogy többet adsz, mint amennyit kérnek tőled, cselekedjél hát velem is hasonló módon!
Ó Királynőm, segíts meg! Ha oltalmad alá veszel, nincs mitől félnem; nem félek akkor az ördögtől sem, mert nagyobb a te hatalmad az egész pokolnál! Nem félek akkor bűneim miatt sem, mert hacsak egyetlen szót szólsz érdekemben Istennél, kieszközölheted számomra összes bűnöm bocsánatát. Ha kegyeidbe fogadsz, magától Istennek igazságosságától sincs mit tartanom, mert egyetlen imádság a te részedről tüstént lecsillapítja méltó haragját.
Ó Irgalmasság Anyja! Tudom, hogy örömöd leled, ha a legnyomorultabbat megsegítheted, és képes is vagy segíteni, hacsak, konokul ellene nem szegül valaki kegyelmeidnek!
Íme én bűnös ember vagyok, meg akarok térni és változtatni akarok eddigi életemen!
Segíts tehát ó Szűzanyám, segítsd, hogy üdvözüljek. Még ma teljesen átadom magam Neked; csak mondd, mit cselekedjem, hogy Istennek tetszésére legyek, melyet meg is teszek! Igen!
Remélem, hogy a te segítségeddel mindenre képes leszek, ó Mária! Mert, hiszen te vagy az én Anyám, Világosságom, Vigasztalásom, Menedékem és Reménységem. Amen.Sze

Mennyi helyet biztosítunk életünkben a „semmi” gondolatának! A nap 1440 percében talán mégis gondolhatnánk olykor a „mindenre” is! (BLÉ 16. o.)

     A Szeretetláng lelkinaplóban olvashatjuk a Szűzanyától: „Felelősek vagytok egymásért!... Az egész világ összefogó ereje kell…!” Jézus szavai: „Vegyetek részt mindannyian megváltó munkámban!... Áldozat, imádság. Ez a ti eszközötök. Cél: a megváltó munka érvényre juttatása.”

Gondolkozzunk el a fentieken, és amikor Pio atya gyógyításainak, csodáinak, lélekmentéseinek lajstromát felidézzük, ne feledjük a fenti igazságokat és a mögöttes áldozatokat sem!

Padre Pio „látványos” csodái nem azért történtek, hogy napi szenzációk legyenek a sajtóban, hanem azért, hogy „csalétkek” legyenek. Egy ilyen csalétket mutatunk be a következőkben.

1920 nyár végén Pio atya gyóntatószéke előtt feltűnt egy igen híres ügyvéd is, Albertp Del Fante doktor, aki a XIII. Leo által 1892-ben elítélt egyházellenes szervezethez, a szabadkőművesekhez tartozott. A genovai Páholy magas rangú tagja azzal az elhatározással utazott San Giovanni Rotondóba, hogy filozófiai „nagyágyúi” – Spinosa, Cartesius, Descartes és más modern filozófusok – érveinek felsorolásával sarokba szorítsa a „szenteskedő csuhást”. Pio atya azonban nemcsak rámutatott a „nagy gondolkodók” még nagyobb tévedéseire, de a fekete keretes szemüvegű ügyvég bűneire is. Ezt a történetet természetesen Del Fantétől tudjuk, akinek elbeszéléséből idézek: „Provokációmból életgyónás lett. Mikor ugyanis a Padre felsorolta titkos vagy elfelejtett bűneimet is, egyszerűen térdre estem a gyóntatószékben. Megígértem, hogy megtérésemről beszámolok a sajtónak is, és bocsánatot kérek az olvasóktól azért, amiért az Egyházat és Padre Piót is oly sokszor becsméreltem. Az atya hevesen óvott szándékomtól és figyelmeztetett, hogy kapcsolataim miatt az életemmel játszom!” – Ennyi az idézet.

(folyt.) Források az I. részben!

Kedves Testvérek!

Minden hónap harmadik, vagy negyedik csütörtökén 20 órától közös imádságot tartunk a Városliget szélén, a Dózsa György út Damjanich utcai torkolatánál állott egykori Magna Domina Hungarorum, közismert nevén 

Regnum Marianum-templom helyén.

Ezzel Regőczi István atya, Isten vándora lelki hagyatéka szerinti hagyományt folytatjuk, aki a Kútvölgyi Boldogasszony-kápolnából a virrasztás előtt minden csütörtökön elzarándokolt híveivel az 1951-ben az ateista önkényuralmi rendszer által lerombolt templom helyén állított emlék kereszthez és imádkozott Magyarország lelki megújulásáért, valamint a templom fennállásához köthető nevezetes eseményekről is megemlékezünk.

Tervezett időpontok:

Július 29. kedd              19.00   Szentmise a Szent Család templomban, majd közös imádság, megemlékezés és virrasztása Regnum-keresztnél az utolsó szentmise 74. évfordulóján

Augusztus 28. csütörtök 20.00  Közös imádság a magyarság lelki megújulásáért

Szeptember 18. csütörtök 20.00  Közös imádság a magyarság lelki megújulásáért
Október 10. péntek         12.00  Megemlékezés a templom  alapkő szentelésének 100. évfordulójáról és közös imádság a magyarság lelki megújulásáért

November 20. csütörtök  20.00  Közös imádság a magyarság lelki megújulásáért
December 8. hétfő           12.00  Teljes rózsafüzér imádság Kemenes Gábor atya vezetésével a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén, a templom búcsúnapja alkalmából a Regnum-keresztnél, utána szentmise a Szent István Bazilikában            

A közös imádságok időpontjairól, az egyéb eseményekről és a Magna Domina Hungarorum-templomról az alábbi oldal nyújt tájékoztatást: www.regnumtemplom.hu

Köszönjük az eddigi és a jövőbeli részvételt!

Ez az értesítés szabadon továbbküldhető!

Szeretettel várunk mindenkit!

A szeretet lángja, Mária Szívében
     Szentünk gyóntatójának fennmaradt egy kijelentése, hogy „Alfonz  a keresztségi ártatlanságát haláláig   megőrizte, pedig mindvégig együtt élt a nagyfokú kísértések minden veszélyével”!

     Liguori Szent Alfonznak is át kellett élnie élete utolsó három évében a „lélek sötét éjszakáinak” kínjait. Már szinte teljesen megbénult, süket és majdnem teljesen vak volt, de nem adta fel! Rendtársait így okította: "Mivel Mária istenszeretete zsarátnoktűz, azért bárki közeledjék hozzá szeretettel, mindenkit szeretetre gyújt és magához hasonlóvá tesz. A szentek, így Szent Bonaventura és Sziénai
Szent Katalin is ezért nevezték Máriát „Portatrix ignis”-nek, az "isteni szeretet tűzhordozó"-jának. Ha ti is égni szeretnétek e boldogító szeretetben, akkor igyekezzetek mindig közelebb jutni a mi Anyánkhoz, az ima és a buzgó szeretetgerjedelmek által".

Szenvedéseit és imáit maga is a Boldogságos Szűzanyának ajánlotta fel, hogy Ő segítse a Rendet és a családokat Szent Fia örömére!

     1787. augusztus 1-én, 91 éves korában rendtársai között halt meg Campaniában, Nocera de'Paganiban. Haláláról értesülve, VI. Piusz pápa ezt mondta: „szent ember volt”.
1816. szeptember 15-én VII. Pius pápa boldoggá avatta.
1839. május 26-án XVI. Gergely pápa avatta szentté.
1871-ben, IX. Pius pápa egyházdoktorrá avatta.
     Ünnepét még 1839- ben bevették a római naptárba, augusztus 2-re.
1969-től augusztus 1-én ünnepeljük.
     A könyvek írását elég későn kezdte. Első könyvét negyvenkilenc éves korában, az utolsót nyolcvanhárom évesen írta. Ekkor lelkiatyja eltiltotta az írástól. Leghíresebb műve a Theologia Moralis, melyet a gyóntatók számára írt. Megírásához több év alatt az egész szakirodalmat áttanulmányozta. Összefoglalta az előző századok munkáit, és ezzel egy máig alap-forrásként használható művet hoz létre. Egyéb írásait is különféle nyelveken újra meg újra kiadják. Írásai 60 kötetet tesznek ki. Ma is népszerűek az Oltáriszentség- és Szűz Mária dicsőítésére írt imái. Az olasz irodalomtörténet is számon tartja Alfonz püspököt mint az olasz keresztény himnuszköltészet egyik művelőjét, valamint népdalköltőt.
     Attribútumai: kereszt, könyv, monstrancia, rózsafüzér. A keresztény erkölcs és a katonák védőszentje.

Istenünk, ki újra meg újra megajándékozod Egyházadat a szentekkel, akik példát mutatnak az erényes életre, kérünk, add, hogy Liguori Szent Alfonz példáját követve mi is buzgón munkálkodjunk a lelkek üdvösségéért, és a mennyben elnyerhessük jutalmadat!

(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)

      Ma dúl a világban a propagandák harca. Vannak, akik úgy szeretnének hatalomhoz jutni, hogy hamis módon szőnek valós és kitalált elemekből szövegmintákat. Ez nagyon veszélyes művelet, mert a tudatlanok és tájékozatlanok hisznek ezeknek a hazugságoknak.

A Gondviselés tehát óv és tanácsot ad a lelkiismeretünk és őrzőangyalunk által! Figyelnünk kell ezekre a sugalmakra, kérve és hálát adva Istennek mindenben és mindenért!

Amikor az élet terheit közt támaszra van szükségünk, „a gonosz minden tüzes nyila” (Ef 6,16) leküzdéséhez, ennek egyik leghatékonyabb módja az, ha szüntelen imádkozunk. Ez értelemszerűen nem azt jelenti, hogy hajnalhasadtától napestig összekulcsolt kézzel imákat mondunk, hanem azt, hogy mindenkor tartsuk emlékezetünkben Istent: minden reggel annak tudatában kell ébredjünk, hogy Ő velünk van, s teret kér magának gondolatainkban, cselekedeteinkben, ezáltal tudja megáldani azokat. Az ószövetségi Bölcsesség Könyvében olvassuk: „Jó lélekkel gondolkodjatok az Úrról, és keressétek szívetek egyszerűségében! Mert azok, akik nem kísértik, megtalálják, és azoknak, akik nem bizalmatlanok iránta, kinyilvánítja magát”. (1,1-2)

És ha valakinek még mindig fenntartásai vannak a megtéréssel kapcsolatban, az tegyen ígéretet egy minimális napi ima elmondására: Istenem! Ha vagy, segítsd, hogy megismerjelek! Amen.

(Bef.)

Emberek halásza

     Pio atya szívét valóban a szeretet lángjai emésztették. Lelki gyötrelmei szinte eltörpültek testi kínjai mellett. Tudatosan osztozott Jézus megaláztatásában, szenvedéseiben, melyhez rendtársai is hozzásegítették – „mert a szolga nem nagyobb az uránál”. Elevenen átszegezve szenvedett hallgatagon. Ő lett a célpont, a kutatási terület, – tömegek számára pedig a kíváncsiság tárgya. Pio atya azonban mindezt igyekezett a megtérések és a lelkek Istenben való megszentelődésének irányába fordítani. Egyedüli célja volt ezentúl, hogy bármi áron mentse a lelkeket. Egy levelében ezt írta: „Igaz, szenvedek – mégpedig nagyon –, mégis túlon-túl boldog vagyok, mert minden szenvedésem közepette az Úr szüntelenül kimondhatatlan örömet éreztet velem…”31

Pio atya a végletekig kimerült, mert fárasztó napokat töltött a gyóntatószékben – akár napi 15 órát is! –, hogy a minden felől San Giovanni Rotondóba érkező, Istent szomjúhozó lelkek ezreit mentse ki a sátán kelepcéjéből. Szerzetestársai és lelkigyermekei elbeszélték később, hogy mibe kerültek neki egyes megtérések. Már napokkal előbb hevesen harcolt értük az isteni igazságossággal. – Lám megint egy nagy hal közeledik! – sejtette meg sokszor környezete, látván az iszonyatos szenvedést és fáradtságot arcán az éjszakai küzdelmek miatt.

És Pio atya újra meg újra felajánlotta sebeit, testének vérét váltság gyanánt. Mert „vérontás nélkül nincs bűnbocsánat” – mondja a Zsidókhoz írt levél. És ez az, melyet elfelejtett kurta emlékezetünk. Pedig ha tudnánk, hogy egy-egy lélek elvesztése csak azért van, mert nem fizettük meg az árat értük. Ezt mondta az Istenanya is 1917. augusztus 19-én Fatimában: „Imádkozzatok, sokat, nagyon sokat, és hozzatok áldozatot a bűnösökért, mert sok lélek a pokolba kerül, mivel nincs, aki áldozatot hozzon és imádkozzon értük!” Hasonlóképp nyilatkozott XII. Pius pápa is: „Megdöbbentő misztérium – melyet nem lehet eleget szemlélni –, hogy sok ember üdvössége függ Jézus Krisztus Titokzatos Teste tagjainak imáitól és önkéntes elégtételétől, amit értük vállalnak…”

(folyt.) Források az I. részben!

________________________________________

31. Levelek, 208.

     1775-ben, hetvenkilenc évesen megkapta az engedélyt, hogy végre elbúcsúzzon az egyházmegyétől, és visszatérjen redemptorista testvérei közé.
     És ekkor még tizenkét év állt előtte! Ezeket az éveket Nápolytól délre, a Pagani melletti kolostorban töltötte, s az idő múlásával gyarapodó szenvedések egyre magasabbra növelték életszentségét. Súlyos lelkiismereti kételyek gyötörték olykor. Ilyen perceiben a környezet riadtan hallgatta az öregember nyöszörgő imádságát: ,,Istenem, ne taszíts el magadtól, hiszen a pokolban nem szerethetlek téged!”

     Mások számára azonban mindvégig megmaradt a világosan látó, határozott, jó tanácsadónak. És hű maradt hozzá nem csak bensőséges Mária-tisztelete, de a közismert humora is, amely rá mindig jellemző volt. Akkor is, amikor a kolostori közösség lustálkodó hétalvói bírálták amiatt, hogy a munkától kimerült testvéreinek nyugalmat, böjtöt és gyógyteákat rendelt. Vagy amikor az öreg, a plébánia ellátására már képtelen papokat, akik lemondani nem akartak, finoman úgy mozdított ki a helyükből, hogy kinevezte őket székesegyházi kanonoknak.
Rendtársait nem győzte így biztatni: »Örvendjetek tehát, kik Mária gyermekei vagytok és tudjátok meg, hogy Ő mindenkit gyermekének ismer el, aki csak az óhajt lenni. Örvendjetek, mert mitől kellene félteni üdvösségteket, ha ilyen anya védelmez és segít benneteket? Szent Bonaventura szerint olyannak, aki szeret e jó anya segítségében bízni, fel kell bátorodnia és így kiáltania: "Mit félsz lelkem, hisz te nem veszhetsz el, mivel az ítéleted Jézustól, a te testvéredtől és Máriától a te Anyádtól függ!«  

A kicsiny gyermekek, ha veszélyben érzik magukat, mindjárt kiáltják: "anyám"! Ó legédesebb, legszeretőbb anyánk, Mária! Hasonlót kívánsz tőlünk is, hogy magunk is olyanok legyünk, mint a kisgyermekek, hogy minden veszedelemben segítségül hívjunk és mindig Hozzád meneküljünk. Hisz' Te akarsz is és tudsz is segíteni rajtunk, hogy üdvözüljünk, amiként mindig meg is cselekedted azokkal, kik Hozzád menekültek!
   

     Már nagyon öreg volt, s a munka, a szenvedés és a betegség már meggörbítette, így imádkozott:  Ó Mária, a nyomorult bűnösök édes menedéke, ó legédesebb Anyám! A fájdalomra, melyet Fiad kereszthalálakor elszenvedtél kérlek, állj mellettem irgalmasságoddal, ha majd lelkem e világot elhagyni készül. Űzz el akkor valamennyi pokoli ellenséget, jöjj el, fogadd kezeidbe lelkemet és add át az örök Bírónak. Ó Királynőm, ne hagyj el! Kell, hogy miként Jézust ama rettenetes pillanatokban, engem is erősíts! Kérjed isteni Fiadat, adja meg a kegyelmet, hogy lábaidat akkor átölelhessem, lelkemet az ő szent sebeibe ajánlhassam és felkiálthassak: »Jézus és Mária, nektek ajándékozom szívemet és lelkemet«.  

(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)

     Sokan halnak meg úgy, hogy életükben nem ismerték meg önmagukat és hivatásukat, nem eszméltek rá hogy mi végett élnek – ám csoda-e –, ha Istent se akarták megismerni! Márpedig világrajövetelünkkel velünk születik az ezernyi megválaszolandó kérdés: Ki vagyok én és ki Isten? Miért születtem, mi végett élek, mi a boldogság és merre van? Mi a szenvedés értelme, miért kell meghalni és mi lesz velem a halál után...?

Mi végett élek? ‒ Azért, hogy érdemeket gyűjtsek az örök életre ‒ azáltal is ‒, hogy részt vállalok a lélekmentésben, imával és áldozattal segítem a családokat és a hazámat! Keresztényi jópéldával és apostolkodással elősegítem, hogy minden gyermek részesüljön a Szent Keresztségben és a keresztényi nevelésben! Azt, hogy a szülők az új jövevénnyel kapcsolatban teljes tudatában legyenek, hogy Isten gyermeküket „önmagáért akarja”. II. János Pál pápa az Evangelium vitae-ben azt tanítja, hogy ez a földi élet az utolsó előtti jó, nem pedig a végső jó. A fogantatás pillanatától az örök üdvösségre vagyunk teremtve!

És ezzel érkeztünk el az ún. megtéréshez ‒ pontosabban ahhoz ‒, hogy nem öncsinálta hithirdetőkre hallgatunk, hanem a Szent Evangéliumra: „Testvérek, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami dicséretes, ami erényes és magasztos.” (Fil 4,8-9) „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15)

Mert mit jelent a keresztény értelemben vett megtérés? Istenhez forduló életjobbítás, lelki átalakulás, elfordulás a rossztól. Ezt követően, igyekezzünk valamit bepótolni, frissíteni vallási ismereteinken, és persze beszélünk egy pappal!

A hívő ember számára kevéssé aggasztó sorsának alakulása, mert úgy küzd és imádkozik, hogy mindenkor bízik az isteni Gondviselésben, mert az Ő kegyelme elegendő! A „kegyelem” teológiai értelemben Istennek az üdvösség érdekében adott ingyenes ajándéka, mely érdemekkel ki nem érdemelhető, ámde Isten szerető irgalmában megadhat! (Folyt.) Előző rész

     A San Giovanni Rotondói kolostor előtt ezt követően éjjel-nappal őrségben állt néhány fanatikus. A nép mindenképp meg akarta akadályozni, hogy a féltett kapucinust elszállítsák a kolostorból, melyre az egyházi hatóságok részéről egyre nagyobb esély mutatkozott, mivel a kialakuló „kultuszt”, miként a rendbontást sem nézték jó szemmel.

Pio atyát a körülötte zajló események mélyen lesújtották. Szüntelenül az isteni Gondviselést hívta, hogy segítse ki a bajból. Úgy rémlett neki, mintha a Kálváriára menne, és mintha Krisztus szenvedéstörténetének legdrámaibb pillanatait élné át. Ám ez a gondolat rémisztette meg leginkább, hiszen félt, nehogy az elbizakodottság vétkébe essék. Alázatosan bocsánatot kért az Úrtól és újabb büntetéseket rótt ki magára.

Könnyes szemmel így imádkozott:

„Ó, szenvedő Krisztusom! Világosítsd meg értelmemet és lobbantsd lángra szívemet, mialatt szenvedésedről elmélkedem. Segítsd, hogy megismerjem a szenvedés és a szeretet e hatalmas misztériumát.

Örökkévaló és halhatatlan Istenem! Te lealacsonyodtál közénk, hogy szitkok, gúnykacaj és gyalázat közepette a kereszten elszenvedd a becstelen halált érettünk, a mi üdvösségünkért.

Téged is kérlek – ó, Mária! Fájdalmak Anyja, segítsd követnem Szent Fiadat, a Fájdalmak Emberét, hogy közösséget vállalhassak az Ő szenvedésével és a Te bánatoddal! (…)

Ó, Jézusom! Add nekem a Te erődet, mikor szánandó természetem lázad a bajok ellen, hogy szeretettel fogadhassam földi számkivetésem gyötrelmeit és szorongásait. Minden erőmmel csatlakozom érdemeidhez, fájdalmaidhoz és könnyeidhez, hogy Veled együtt dolgozhassam az üdvösség művén, és legyen erőm menekülni a bűntől, mely véres verejtékednek és halálodnak egyetlen oka! (…)

Rombold le bennem mindazt, ami visszatetsző előtted, és a te Szent Szereteted tüzével nyomd szívembe minden szenvedésedet. Karolj át oly bensőségesen, oly erős és édes öleléssel, hogy soha ne hagyjalak egyedül kegyetlen gyötrelmeidben. Egyetlen pihenőt kívánok csupán: Szentséges Szíved! Egyetlen dolog után áhítozom csak: részt venni Szent Haláltusádban! Ó, bárcsak megrészegülne lelkem Szent Véredtől és táplálkozna fájdalmad kenyerével! Ámen.”30

(folyt.) Források az I. részben!

_____________________________________

30. LA CASA SOLLIVEO DELLA SOFFERENCZA, német nyelvű folyóirat 1977-es számai – (a továbbiakban: La Casa:…), vmint. Winowska, 203. o. nyomán

     A bűnbocsánat (gyónás) több mint a teremtés. Nagyobb hatalmat kíván Istentől az, hogy egy már létező vétket semmissé tegyen, mint az, hogy semmiből valami létezőt teremtsen. A Bűnbocsánat Szentsége nem a következményeket tünteti el, hanem csak lehetőséget ad arra, hogy az örökkévalóság szempontjából tovább élhessük életünket! (BLÉ 17. o.)

     Zebedeus fiaként, vagy idősebb Jakabként beszél róla az Evangélium. Bátyja volt Jánosnak a "szeretett tanítványnak". Őket kettejüket nevezte Jézus a "mennydörgés fiainak", Boanérgesznek (Mk 3,17)!

Jakabot, Szent Pál – Péter és János mellett – az egyház oszlopának nevezi (Gal 2,9).

És valóban kiváltságos volt az Úr előtt, hiszen egyike a háromnak, akiknek megmutatta isteni dicsőségét a Tábor hegyen!

Ő volt Jeruzsálem első püspöke, és neki volt az első Mária-jelenésben része 40-ben – ráadásul – a Szűzanya még a földön élt!

A világ legnagyobb zarándokhelye Santiago de Compostela is a személyéhez fűződik, amiként a "El camino" zarándoklatok is!

Spanyolország és minden spanyol nyelvű ország védőszentje, ezen kívül a zarándokoknak, kereskedőknek, gyógyszerészeknek, és a muszlimok elleni küzdelemnek is!

Heródes Agrippa fejeztette le (ApCsel 12,1-2) Kr.u. 42. március 25-én. De a Római Katolikus Egyház az ünnepét július 25-re tette!

Szent Jakab apostol!

Segítsd népünket a krisztusi hit megtartásában és

a muszlim migráció elleni eredményes küzdelemben! Amen.

     Pio atya alázatos türelme – ráadásul – mély benyomást tett a doktorra, aki végül baráti szálakkal kötődött a titokzatos kapucinushoz. Sok és kedvező értekezést írt Padre Pio stigmáiról, mint „természetfeletti megnyilvánulásokról”. Ezek a nyilatkozatok végre megnyugtatták a Vatikánban aggodalmaskodókat.

De nem így a liberális sajtót! Ezek most már nem csak Pio atyát támadták: „szemfényvesztő mutatványosnak” kikiáltva, hanem dr. Festát is sarlatánnak és hiszékenynek nevezték. Újságaik tele voltak úgymond „tényfeltáró” cikkekkel, ilyen hasábcímeken: „Csoda vagy népbutítás?”, vagy „A klerikálisok újabb propaganda fogása!”  stb. (Ugye ismerősek ezek?)

Ám nemcsak a külvilágban tárgyalták élénken az esetet, hanem az öreg rendház falai közt is dúltak a viták, és úgy látszott, azok kerekednek felül, akik el akarják távolíttatni maguk közül a felfordulás okozóját. Pio atya sebeinek kötszereit és átvérzett kesztyűit mindenkor leadta házfőnökének megőrzés végett, mivel a Szent Officium bűn terhe alatt megtiltotta, hogy ezek a relikviák bárhová is kikerüljenek! A rendelkezésre azért volt szükség, mert általános volt a vélemény, hogy a fent nevezett holmik gyógyító erővel bírnak. Ezt alátámasztotta az a kivételes eset is, mely szentszéki engedéllyel történt:

Egy haldokló apácafőnöknőre ráhelyeztek egy elhasznált kesztyűt. A beteg azonnal elaludt, majd rövidesen teljesen gyúgyultan ébredt. Elmondta, hogy álmában Padre Piót látta ágya mellett állva imádkozni. A főnöknőnek gyomorrákja és főütőér sérülése volt. Napok óta már nem evett semmit.

A kálvária

     A kedvező orvosi szakvélemények és a bizonyított csodák ellenére az egyháziak további óvatoskodó lépéseket kényszerültek kilátásba helyezni. Amikor aztán felröppent a hír, hogy Pio atyát áthelyezik valahová, fenyegető tömeg gyűlt a kolostor elé, s a rendőrök kénytelenek voltak felkeresni az elöljárót, hogy tisztázzák a valódi szándékot. Annak ellenére, hogy a küldöttség végülis megnyugtató válasszal tért vissza, a tömeg mégsem hitt nekik. Magától Padre Piótól szerették volna hallani, hogy marad. Őt azonban főnöke eltiltotta a nyilvánosságtól. A téren zúgolódás támadt, helyenként provokált verekedéssel, mígnem a rendfenntartók újabb közbenjárására mégis engedélyezték Pio atya megjelenését, aki sápadt, szenvedő arccal megnyugtatta híveit.

(folyt.) Források az I. részben!

     Liguori Szent Alfonz valóban úgy nézett ki, ahogyan a művészek ábrázolják: vékony, kicsit meggörbült öregember.
Betegágyát könyvekkel bástyázta körül és az ágy végébe egy órát állíttatott, hogy az figyelmeztesse: életének minden percét Isten országa javára kell szentelnie.

     Sajnos, még a Mária-tisztelők közül is kevesen vannak azok, akiknek gondjuk van rá, hogy a Boldogságos Szűz iránti szeretetet másokban is felébresszék, "s ezért az Iránta érzett szeretetüknek lángját, mely őket magukat emészti, nyíltan vagy titokban mások szívében is felgyújtani igyekeznek". (Szűz Mária dicsősége, 5. oldal)

     Híresek és nagy tekintélyűek erkölcstani könyvei, melyeket már súlyos betegen, köszvényesen, szenvedések közt írt. Az erkölcstudomány mestere volt.
     A szent egyházdoktornak sok baja volt a királyi cenzorokkal, akik műveit a kinyomtatás előtt átvizsgálták. Amikor az egyik cenzor állandóan azzal a kifogással állt elő, hogy tudós és jámbor ember létére miért idéz olyan kritikátlanul a forrásokból, ezt válaszolta neki: ,,Sebaj, ha valamit az ember ki akar nyomatni, csak arra vigyázzon, hogy a dühtől meg ne pukkadjon. Ha azt a könyvet, amelyből idéztem, én írtam volna, akkor volna miben kételkednie!”
     A felvilágosodás és a janzenizmus elleni harc körülményei között ‒ akárcsak napjainkban ‒ nagy szükség volt Szent Alfonz aszketikai, dogmatikai és morális írásaira. Teoretikus munkáiban ugyanis a racionalista kételkedés ellenében a hit igazságáról és intellektuális megalapozhatóságáról értekezett.
     Életművének fő célja a Mária-tiszteletben kiteljesedő korszerű papi eszmény, a helyes gyóntatói és lelkivezetői gyakorlat meghatározása volt: Homo ecclesiasticus című munkája az eszményi lelkipásztor alakját írta körül, gyóntatási útmutatói pedig ugyanezt a célt szolgálták. Ezekből a törekvéseiből nőtt ki Theologia moralis című alapvető szintézise, mely az idők során önálló kézikönyvvé terebélyesedett.
A lelkipásztori munka elvi megalapozása, különösen pedig a bűnbánat és bűnbocsánat teológiája tekintetében nézetei a 20. századig meghatározónak bizonyultak. Mindazáltal, erejének fogytával, egyre inkább számolt a halállal. Így imádkozott:  »Ó Mária, Bűnösök Menedéke, legédesebb Anyám! Ama fájdalomra, melyet Fiadnak kereszthalálakor elszenvedtél, kérlek állj mellettem majdan irgalmasságoddal, ha lelkem e világot elhagyni készül. Űzd el akkor a pokolbeli ellenséget, jöjj fogadd kezedbe a lelkemet, és add át az Örök Bírónak. Ó Királynőm, el ne hagyj! Kell, hogy amiként Jézusodat, úgy engem is erősíts ama rettenetes pillanatokban és esdd ki a kegyelmeket, hogy átölelve lábaidat, a lelkemet az ő Szent Sebeibe ajánlva kiálthassam majdan: "Jézus és Mária, nektek ajándékozom a szívemet és lelkemet!"« 

(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)

     Isten úgy nyilatkoztatta ki magát, hogy megtestesült emberként, de továbbra is „rejtőzködő” (vö. Iz 45,15), ugyanakkor valóságos istenségében és emberségében velünk marad az idők végezetéig a Szentségekben! Melyekben azért rejtőzködik, hogy ajándékának nagysága ne igázzon le minket és szabadon szeretetkapcsolatot alakíthassunk ki vele. Aki hitoktatásban részesült, az elsősorban hitbeli ismereteket szerzett és nem feltétlenül hitet! Mert azt le kell szögezni, hogy a hit nem pusztán az ismeretből, a felismerésből, vagy a lélek készségéből ered, hanem elsősorban Isten kegyelméből!

Jóllehet a hit tanítása világos afelől akiben hisz, a hitét gyakorló ember olykor mégis nagyon kemény próbának van kitéve a kételyeivel. A világ amiben élünk úgy tűnik, gyakran igen távol van attól, ami felől a hit biztosít bennünket, hiszen a rossz, a szenvedés, az igazságtalanságok és a halál megtapasztalása ellentmondani látszanak az Örömhírnek. Mindezek sajnos meg tudják ingatni a hitet, és sok minden kísértéssé válhat az ember számára. (Vö. ÚK 164) Ám ezek a gyengehitűek „szűrői” is, és egyben erősítői is lehetnek! Márai Sándor szerint; az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenük. Mintha a vízcsepp ezt mondaná: „én más vagyok, mint a tenger.” /.../ De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, éppen olyan romlandó anyag, mint a tej vagy a hús, mely a következő pillanatban, a szemét- vagy a pöcegödörbe kerül. Az ember, testi mivoltában /.../ pusztulásra ítélt anyagok összessége. A kő, a fém is tovább él, /.../ (de) a lelkünk erősebb és maradandóbb /.../ Minden más, amit a világban mutatunk, nevetséges és szánalmas. (Vö. Füveskönyv 9.f.)

Fogantatunk, születünk, élünk, meghalunk és megítéltetünk! Így kezdődik, folytatódik és fejeződik be földi zarándoklatunk, végleg meghatározva örök sorsunkat! Ennek tudatában kellene életünket élni, mintegy a megmérettetésre való állandó készenlétben. Ezzel szemben sajnos keveset gondolunk a végső dolgokra, melyek pedig végleg meghatározhatják örök sorsunkat. (Folyt.) Előző rész

     Tizenöt hónap elteltével Luigi Romanelli professzor, a barlettai kórház főorvosa, többek között az alábbi szakvéleményt tette közzé:

„A sebek, amelyek Padre Pio kezein mutatkoznak, vösöses színű, vékony membrán által vannak borítva. A sebszéli szöveteken sem gyulladásos, sem sejtsarjadzásos jelek nem észlelhetők. Sem daganat, sem varrasodás nem képződik. A sebek nem felületiek. Ujjaimmal megnyomva a tenyér egész vastagságán áthúzódó ürességet éreztem. Azt azonban, hogy erős nyomásra az ujjaim összeérnének-elmélkedés, a jelentős fájdalomokozás miatt nem tudtam bizonyossággal megállapítani. A lábfejeken lévő sebek ugyanezeket a jellegzetességeket mutatják.

Az oldalseb a mellkas bal oldalán, alulról átlósan a jobb váll felé irányulva, 7-8 cm-es éles vágásnak tűnik, mely lágy szöveteket hasít be. Mélysége nehezen határozható meg, és bőségesen vérzik, naponta kb. egy csészényit. Ez a vér, az artériás vér valamennyi jellemzőjének eleget tesz, bár igen nehezen alvad meg, azonban hosszabb állás után sem tapasztalható a bomló vér jellegzetes szaga. A mellkasi seb összeérő két széle azt mutatja, hogy a sérülés nem felületi eredetű. A szövetszéleken nem tapasztalhatók gyulladásra utaló jelek. Nyomásra a beteg igen nagy fájdalmat jelez.

Olyan klinikai diagnózis formulát, mely ezen sebek osztályozására feljogosítana, sem saját praxisomban, sem a szakirodalomban nem találtam.”28  – Ennyi!

Végül egy újabb orvos, dr. Giorgio Festa jelentése korrektebb képet mutatott a „Szeretet Megsebzettjéről”. Bár vizsgálatai során dr. Festa sem volt kíméletesebb páciensével, viszont volt benne annyi orvosi alázat, hogy kollégáinak – a nagyközönség számára érthetetlen szakkifejezései mögé rejtett – diagnózisaival szemben elismerje a tényeket. A neves professzor ugyanis határozottan kijelentette: „A sérüléseknek ez a fajtája megközelíthetetlen a tudomány számára!” Dr. Festa leírása szerint: „Az oldalseb kb. 8 mm széles. Alakja befelé hatoló kereszthez hasonló. Színe barna, mint a kéz- és lábsebé. Az oldalsebből időnként fénysugarak lövellnek ki (!)29  A minimális táplálkozásból eredő utánpótlás nincs arányban a folytonos vérveszteséggel. Annak ellenére, hogy millió lehetőség van az elfertőződésre, ez mégsem történik meg, hanem a sebek vitálisak, vérzenek, a Páter pedig szenved és hirdeti az evangéliumot. A sebek állandóan ugyanabban az állapotban maradnak, mint kezdetben voltak.”

(folyt.) Források az I. részben!

__________________________________

28. Maria Winowska: PADRE PIO IGAZI ARCA 111-112. o. nyomán – Ecclesia, Budapest, 1998. – (a továbbiakban: Winowska:…)

     Liguori Szent Alfonz, valósággal égett az Isten- és emberszeretet tüzében, melyet Mária-tiszteletéből merített. Szűz Mária erényei c. művében így ír: 

„Tűzláng volt azért Mária Szíve, miként írva van: „annak szikrája tűz, és az Úrnak lángja” (Én 8,6). Tűz amely a szeretet által bensőleg ég és lángol, de az erények gyakorlása által külsőképpen is nyilvánul. Mária e földön is karjaiban hordozta Jézust és azért róla igazán elmondható: „Ignis gestans ignem” – tüzet hordó tűz!" 

    Minden erejét igénybe vette az egyházmegye rendbehozása. Alkalmazta a népmissziók már jól bevált módszerét. Egy-egy missziót személyes látogatásá-val tette teljessé. Tapintatosan, de határozottan megszüntette a visszaéléseket, felszámolta a botrányokat. Felelőssége tudatában egy percig sem kímélte magát, de sokat követelt munkatársaitól is, akik olykor panaszra fakadtak.
     Titkára ezt írta társának egy levélben: ,,Hallani akart valamit Atyánkról. Tudja meg, tőlünk házbeliektől is olyan erényes életet kíván, mint amilyet ő maga él. Így aztán, az embernek nincs ideje sem enni, sem aludni. Egy pillanatnyi nyugalmunk sincsen! A kezünk tele van munkával, és nem tudjuk, hogyan járhatnánk a kedvében.”
Egy másik munkatársa megállapította: ,,Ugyancsak megalapozott erényekre van szüksége annak, aki örömét akarja lelni a püspökkel való huzamos együttlétben!”
Az egyik esperes pedig így panaszkodott: ,,Buzgó püspökért imádkoztunk, de ez a mostani megöli magát.”

     Szentünk, a püspökségét tizenhárom évig viselte, de közben sokat betegeskedett, így utolsó éveit betegen, nagyrészt ágyban töltötte. Hosszú élete során egyik betegsége sem volt számára annyira korlátozó, mint amit 72 évesen az 1768-69-es években szerzett köszvényének következményei voltak élete végéig. Egy szörnyű reumás láz következtében annyira meggörbült a nyaka, hogy az állát nehezen tudta mozgatni, és ami veszélyesebb volt, egy gyógyíthatatlan seb alakult a mellkasán. Lényegében csak egy csövön keresztül tudott inni úgyhogy misézni sem tudott volna, ha nem talál magának egy Ágoston nevű segítőt. Így Alfonz püspök ülve misézhetett, és a segítője mindig hátra döntötte a székét, hogy a kelyhet szájához emelhesse. Mindezen hiányosságok ismeretében, a pápák XIII. és XIV. Kelemen hosszú évekig nem mentették fel a püspöki posztjából, sőt elismerően nyilatkoztak munkásságáról: ,,Boldog vagyok, ha Liguori püspök a betegágyból kormányozza egyházmegyéjét.”

(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)

     Fontos tudnunk szemléletünk alakításánál, hogy a tudománytörténeti és vallástudományi vizsgálatok szerint a tudomány születésében jelentős szerepet játszott a kereszténység. A 18. században teret nyert ateizmus csak a következő századokban kezdett válaszfalakat építeni a tudomány és a vallás közt.

A keresztény hit nem korlátozza az életet, jóllehet sokak inkább „korlátokat” látnak benne. Ezzel szemben a krisztusi tanítás, inkább tájékozódást és tartást ad, hozzásegítve az önálló, hiteles, becsületes élethez!

Nos kedves testvérem, nézz körül, vagy nézz magadba! Sem a világmindenség, sem az ember nem a véletlen semmi szüleménye, hanem szerető isteni akarat teremtése. Nem szabad elsiklanunk afelett, hogy az emberi test is maga a felfoghatatlan csoda! Naponta százezret ver a szívünk, 23 ezerszer veszünk levegőt, 100 milliárd idegsejtből áll az agyunk és csontjaink négyszer erősebbek, mint a beton. Érrendszerünk hossza 100 ezer km, egyetlen négyzetcentiméternyi bőrfelületünket egy méternyi ér hálózza be! Egy ilyen mikro- és makrorendszer véletlenszerű létrejöttének kisebb az esélye, mintha egy roncstelepen dúló tornádó összehordjon egy röpképes Boeing 747-est!

Bár igen kifinomult szervrendszere van az állatoknak és növényeknek is, ám az ember abban különbözik minden más élőlénytől, hogy örök életű lelke van! Az ember földi életének célja ugyanis nem a megsemmisülés, hanem egy földi ésszel felfoghatatlanul magasabbrendű örök élet, melyet csak a hitismeretekkel írhatunk körül. Persze a hitnek vanak gyakorlati, materiális bizonyságai is! A Megváltó Jézus Krisztus történelmi személye, a szentek tanúságtétele, melyek szó szerint természetfeletti bizonyságok! Henri Bergson francia filozófus is arra a következtetésre jutott, hogy a „szentek misztikus élményei az Isten létezésére utaló legmeggyőzőbb jelek”.

Végtére is mindenki keresi Istent, pedig egyszerű megtalálni: „Isten ugyanis maga a Szeretet” (1Jn 4,8)! És most nem kívánok bővebben példázódni azzal, hogy „ahol nincs Isten, ott szeretetlenség, vagyis istentelenség van”! (Folyt.) Előző rész

     Bár az Üdvösség Honába vagyunk hivatalosak, átmenetileg azonban a Bukás Birodalmában kell élnünk! Az embert a történelmi-, politikai körülmények, melyekben él, többnyire akadályozzák Isten létének értelmi felismerésében és hitének gyakorlásában. (ÉHÖ 7. o.)

     A misztikus és megrázó eseményt követően Pio atya térddel-könyökkel kúszva-vergődve ért cellájába. Nyomában a folyosó véres maradt. Sebeit saját maga rongyokba pólyálta, mellére pedig törölközőt tett. Ezernyi kétsége ellenére is megértette, hogy az Úr szenvedésének jeleit kapta meg. Olyan kiváltságot, mely az emberiség szomorú történelmében csak keveseknek adatott. Rajta kívül papnak még soha!

Pio atya bizonytalan léptekkel tipegett a házfőnökhöz, hogy bemutassa állapotát. A gvárdián teljesen ledöbbent és alig tudta, hogy mitévő is legyen –, hiszen ilyen sebeket nem lehet elrejteni. Már kezdetben az a rendkívüliség volt tapasztalható, hogy a sebekből szivárgó vér igen nehezen alvad meg, ugyanakkor kellemes illatot árasztott. A házfőnök képtelen helyzetében tollat ragadott és jelentést írt a provinciálisnak.

Félreismernénk azonban az emberi természetet, ha azt hinnénk, hogy ilyen titok rejtve maradhatott, akár egy kolostor falai közt is. A hír igen gyorsan terjedt, és a tömegek kezdtek tódulni a helyszínre. A térről behallatszott a kiabálás: – Padre Pio egy szent, Padre Pio egy szent!... Ő azonban továbbra is végezte papi teendőit, és vég nélkül gyóntatott. A hívek özönlése nap mint nap akkora növekedést mutatott, hogy csendőröket kellett kirendelni a rend fenntartására.

Az általános rendfőnök – akit az események rendkívül felzaklattak –, a sebekről hiteles fotók készítését rendelte el, melyeket jelentés kíséretében megküldött a Szent Officiumnak Rómába. Innen azt az utasítást kapta, hogy Padre Piót vessék alá komoly orvosi vizsgálatoknak, és addig is helyezzék őt biztonságba a hívek kíváncsisága elől. Pio atya hallgatott, és gyermekként engedelmeskedett.

Az orvosok kezeiből azonban nem szabadult egykönnyen.

(folyt.) Források az I. részben!

     Szent Alfonz evangelizációjának központi gondolata az Isten megváltó szeretete iránti hála. Nem véletlen, hogy alapítását is a Megváltóról nevezte el. Lelkiségét meghatározta a ferencesekre jellemző áhítatos tisztelet a kisded Jézus iránt, a Krisztus megváltó halála feletti elmélkedés, az eucharisztikus jelenlét csodálata és a Megváltó édesanyjának, a Mindenkor Segítő Máriának bensőséges tisztelete.
     Ezen alapirányultságaiból fakadt az a fáradhatatlan tevékenysége, amellyel Alfonz tudományos és népszerűsítő munkákat írt, miközben irányította az egyre nagyobb méreteket öltő szerzetet, sőt még arra is talált időt, hogy népmissziókat és lelkigyakorlatokat tartson. Tény, hogy tett egy erős fogadalmat, amely szerint soha, egyetlen órát sem enged üresen elfutni, hanem minden idejét Krisztus megváltói művének szolgálatába állítja.
     Végezetül még a püspökség terhe is a vállára nehezedett.
1762-ben, 66 éves korában, súlyos beteg volt már, amikor egy napon Paganiban a redemptorista kolostor kapuján egy pápai küldött zörgetett, a kolostor elöljáróját keresve. Amikor bevezették Alfonz szobájába, e szavakkal hajolt meg szentünk előtt: ,,Püspöki méltóságod legengedelmesebb szolgája!” Alfonz megdöbbenve kérdezte: ,,Mit mond??!” Erre a küldött: ,,Szentséges atyánk, XIII. Kelemen pápa kinevezte önt Agata dei Goti püspökévé” ‒ és átadta a kinevező okmányt. Alfonz azonnal tollat ragadott, és minden ellenérvét összefoglalta levelében, melyet ezzel az intelemmel adott át a küldöttnek: ,,Soha többé a szemem elé ne kerüljön ilyen szerencsétlen hírrel! A halálomat okozná!”
     De a pápa változatlanul kitartott szándéka mellett, s ettől Alfonz úgy megbetegedett, hogy az utolsó kenetet is feladták neki.
     Jóllehet a Santa Agata dei Goti egyházmegye, amelyet Alfonz hatvanhat éves korában vett át, nem volt nagy, mégis utolsó erejét is kiszívta belőle, mert egyik kortársa szerint ez az egyházmegye olyan, mint ,,egy mindenféle vadállattal teli lepedő”, amit Szent Péter látott. Ezt kellett Alfonznak rendbe hoznia.

    »Az életben számos olyan eset van, amikor különösképpen alázatosnak kell maradnunk. Kempis Tamás felsorolja ezeket: „Hallgatni fognak arra, amit más mond, de amit te mondasz, arra senki sem figyel. Mások kérni fognak és kapnak, a te kérésedet visszautasítják. Másokat nagyra fognak tartani az emberek, de rólad hallgatnak, másokra nagy feladatokat bíznak, de rólad azt mondják, hogy nem vagy semmire alkalmas. Ilyen próbáknak veti alá az Úr azokat, akik hűen szolgálják, hogy megvizsgálja, hogyan tudnak úrrá lenni e helyzeteken, és hogyan tudják eközben szívük nyugalmát megőrizni. A természeted olykor nyilván szenvedni fog ezek miatt, de nagy lesz a nyereséged, ha mindezeket hallgatagon elviseled.”« (Forrás) 

     Liguori Alfonz, szorongatott helyzetbe került. Nem is érzett volna erőt a püspökség felelősségének elviselésére, ha nem idéződött volna fel benne saját tanítása, miszerint "Aki az Istenanyába veti bizalmát, aggodalomra nincs oka!" A Szűz Mária dicsősége c. művében szépen példázta Máriának a gyermekei iránt érzett segítőkészségét. "Midőn Mária még a földön élt – mondta Szent Jeromos – szíve annyira túláradt az emberek iránt érzett irgalmasságtól és szeretetétől, hogy ember még soha oly sokat nem szenvedett a saját hibái következtében, mint amennyit Mária mások szenvedései miatt elviselt". (Epist. ad Eust.) A mások szorongatott helyzete iránti részvétét, különösen a kánai menyegzőn mutatta ki." (125. o.) 

     Ó Irgalmasság Anyja, te oly nagy szeretettel viseltetsz mindenki iránt, ne feledkezz meg az én nyomorúságomról sem!

Te ismered legjobban a helyzetemet. Kérlek, ajánlj Istennek, mert Ő egyetlen kérésedet sem képes visszautasítani. Eszközöld ki számomra a kegyelmet, hogy hasonlatos legyek Hozzád, az Isten- és felebaráti szeretetben!  

(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)

     Bizony a fentiekkel kezdődnek a tájékozatlanságból fakadó kérdések: a kicsoda, hol, mikor és mi végett? Ha a féloldalasan képzett személy hallott is Jézus Krisztusról, a mennyországról és pokolról (melyet hitetlenül is tagad), Jézus legfeljebb egy „szupersztárnak” ismeri, a mennyek országába pedig egyáltalán nem vágyódik, mert a marxista propaganda szerint, az egy feudalisztikus idea, ahol – ha létezne – folyvást „hajbókolni kell” Isten előtt! Na, jól ki van találva, hogy elvegyék a lelkek kedvét, még a „nem létezőről” is! Márpedig Isten nem valamiféle központi hatalmasság, hanem Mindenséget átfogó személyes valóság, maga a Szeretet! És mi Benne élünk a Szeretetben, és ahol ez nem így van, ott szeretetlenség van, amely borzalmas!

Hogyan lehet a „túlvilágot” hinni vagy nem hinni? Úgy, ahogyan egy kedves fikcióban az anyaméhében beszélget két magzat. Az egyik bizonygatja, hogy van egy külső fényes világ, melyben a legnagyobb öröm az édesanyjuk mosolya! A másik ezt csupán szép elmélkedésnek tartja, hiszen a jelen helyzetüknél jobb nem létezhet. A másik hiába mondja, hogy nem halljuk-e édesanyánk hangját és énekét, és a külső zajokat? De az értetlenkedő testvér mindezt a természetes körülménynek tartja, és az érvek nem győzik meg! ‒ Ennyi a példázat.

A materiális anyagi világ nem a végső valóság, hanem van mögötte egy transzcendens, spirituális, másik fajta valóság, ami fontosabb, mint az anyag. Ennek felsimerése és megkülönböztetése, emberi képesség! Aki hiszi és követi az Isten nélküli materializmust, az igen súlyos döntést hozott örök sorsát illetően! „Aki hisz Istenben és megkeresztelkedik az üdvözül, aki nem hisz és nem imádkozik, az biztosan elkárhozik.” (Vö. Mk 16,16 és ÚK 2744)

Bár az öntudatot, a gondolkodás képességét és a szabad akaratot, mely szellemi- és embervoltunk meghatározó vonása, mégsem veszik sokan észre a világ csodáit, az Isten által Teremtett Rendet, amely a sejtektől az univerzumig, hajszálpontos egyensúlyban tartja a világot, és amely nélkül minden összedőlne! Márpedig ami harmonikus, szimmetrikus és azonos az nem lehet véletlen. Létezik tehát egy téren kívüli ok, mely ennek a létnek megfelelő formát adott. A világegyetemet egyedül a mindentudás teremthette meg, hiszen rajta kívül semmi más nem létezik. (Folyt.) Előző rész

     Ha a világban kell is élned, ez ne jelentse, hogy a napi divatok sodrása szerint. A felszín hullámzásait a mélyebb víz áramlásai is magyarázhatják. Nézz tehát a dolgok mögé - ügyelve arra, hogy életedben mindig az isteni parancsolatok maradjanak iránymutatóak! (ÉHÖ 7. o.)

     A városka felvirágzása valójában Pio atyának köszönhető, aki kereken ötven évet töltött a kolostorban. Itt, e falak közt kapta meg Krisztus szent sebhelyeit, melynek történetét és Pio atya küzdelmes életét a következőkben meséljük el. De kezdjük mindjárt az atya egyik bizalmas levelével, melyet lelkivezetőjének, P. Benedettónak írt 1918. augusztus 21-én: „El kell mondanom Önnek azt, ami e hónap ötödikétől hatodikáig történt velem. Este a fiúkat készültem meggyóntatni, amikor hirtelen, legnagyobb rémületemre egy égi Alakot pillantottam meg. Kezében hosszú, hegyes ércpengét tartott, s úgy tűnt, hegyéből láng csap ki. Láttam, hogy a Jelenség fegyverét teljes erővel lelkembe döfi. Kínomban panaszosan felkiáltottam: meghalok! Közben a fiúnak intettem, hogy hagyjon magamra, mert oly rosszul voltam, hogy képtelen lettem volna gyóntatni. Ez a mártíromság hetedikén reggelig tartott. Amit ezen időben átéltem, egyszerűen leírhatatlan. Halálra sebzett vagyok. Lelkem legbensejében állandó nyílt seb tátong, gyötrelmesen kínoz. Vajon az isteni Igazságosságnak nem újabb büntetése ez? Ítélje meg Ön!”26

Ez az eset „misztikus előjátéka” volt annak a látható stigmatizációnak, mely 1918. szeptember 20-án történt Pio atyán, s melyről P. Benedettónak később így számolt be:

„...1918. szeptember 20-án délelőtt szentmisém után az imakóruson tartózkodtam, és egyszerre szelíden zsongító nyugalom szállt meg. Mind külső, mind belső érzékeim, nemkülönben lelkierőm leírhatatlan békességbe zuhantak. Tökéletes csend vett körül... – Mindez pillanat műve volt. Ezalatt titokzatos személyt pillantottam meg, hasonlót ahhoz, mint akit augusztus 5-én láttam, azzal az eltéréssel, hogy ennek a Személynek a kezéből, lábából és oldalából vér csurgott. Rám szegezte tekintetét. Féltem, hogy meghalok, és meg is haltam volna, ha az Úr nem erősíti meg szívemet, mely ki akart ugrani a mellkasomból. A Személy hátralépett, mire észrevettem, hogy kezem, lábam, oldalam át vannak lyukasztva és erősen véreznek. Elképzelheti Ön, milyen kínokat szenvedtem és szenvedek még mindig, csaknem mindennap. Oldalsebem állandóan vérzik, különösen csütörtöktől vasárnap estig. Atyám! Meghalok a fájdalmaktól és attól a zavartól, mely lelkemen erőt vesz. Attól tartok, hogy elvérzem, ha az Úr nem hallja meg szívem vergődését, és meg nem szünteti ezt a műveletet... Jézus, aki oly jó... legalább azt a zavarodottságot szüntetné meg, melyet a sebhelyek miatt érzek. Hangosan kiáltok Hozzá, és nem szűnök esedezni, hogy irgalmasságból vegye el tőlem – nem a kínt, a gyötrelmet, mert azt lehetetlennek tartom, és érzem, hogy a fájdalomtól megittasodom, – hanem ezeket a külső jeleket, melyek kimondhatatlanul összezavarnak... Ön pedig Atyám, aki ismeri egész lelki világomat, ne sajnáljon tőlem néhány vigasztaló szót, melyre e szörnyű keserűségemben oly nagy szükségem van!”27 (Folyt.) Források az I. részben!

__________________________________

26. Blanár, 49-50.o.

27. Levelek: 1094, 1095-98, 1105. alapján

     Liguori Alfonz józan középutat tartott a rideg janzenizmus és a gátlástalan lazaság között, s így irányadó lett a következő szá-zadok moralistái és lelkipásztorai számára. Kétségtelen, erkölcstana kazuisztikus*, azaz sok konkrét esetet tárgyal, de ez mind-annyiszor elengedhetetlen, ha egy szerző az élet közelében akar maradni. (* A jogi szabá-lyozás módszertani formája: "mindent a legapróbb részletekig." )
     Hasonló jellegű számos kisebb lélegzetű munkája is, amelyekkel nagy hatással volt a népi jámborság alakulására. Ezekben is kora szükségleteit elégítette ki. Már ügyvéd korában tagja volt a Mária-kongregációnak
és kedves volt számára az oratoriánus, illetve jezsuita lelkiség. A kor igényeinek megfelelően válogatta ki a lelki élet fontos elemeit, és népszerű formába öltöztette azokat. Így írta egymás után sokáig keresett műveit, mint pl. Az imádság erős fegyvere, A megélt Krisztus-szerelem, Az örök-kévalóság fényében való élet, a Szűz Mária dicsősége, és a Látogatás a szentségi Jézusnál és Máriánál.

     Egyszer népmisszióba ment néhány paptársával együtt, akiket sikerült megnyernie, hogy gyóntatóként kísérjék el. Úgy utaztak, hogy Alfonz öszvéren lovagolt, a többiek pedig kocsiban ültek. A faluhoz közeledve az emberek látták őket, és úgy vélték, hogy az öszvéren a többiek szolgája ül. Amidőn a szabad ég alatt ez a ,,szolga” prédikálni kezdett, ámulva súgtak össze: ,,Ha már a szakácsuk így tud prédikálni, hogyan fog beszélni a többi!” Tény, hogy a hatásos prédikációi elérték, hogy az Istennel történt kiengesztelődés, a gyónás után az emberek egymással is nyilvánosan kibé-kültek. Az evangelizációk után, mindig segélyt osztottak a rászorulóknak.
     Közismertté vált egy amalfi özvegy esete: Valaki megölte a fiát, és az asszony sokáig őrizte fiának véres ruháját, hogy ezzel is táplálja bosszúvá-gyát. Miután meghallgatta Alfonz prédikációját a kiengesztelődésről, zo-kogva tette le a ruhát a Megfeszített lábához és kijelentette, hogy szívében nem őriz többé gyűlöletet. És ez volt a szentalfonzi evangelizáció lényege: a szeretet tüzével kioltani a gyűlölet tüzét!

(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)

A világegyetemet egyedül a mindentudás teremthette meg, hiszen rajta kívül semmi más nem létezik. Tehát nem állja meg a helyét darwini koncepció, mert az ember nem a világegyetem terméke, és nem csak egy genetikailag módosult állat, mely csak saját magának köszönheti, hogy tudattal rendelkezik. Egyáltalán nem így van, ha figyelembe vesszük a DND-ben található elképzelhetetlenül sűrű és egyben nagy információ-rendszert. A DNS tartalmazza az emberi élet egész tervét. Annyi információ van benne, hogyannyi könyv oldalát töltené be, amely egymásra rakva 500-szor nagyobb rakás lenne, mint a Hold-Föld távolsága. És a DNS csak információhordozó, mely egy zseniális adathordozó szoftvernek kell tekintenünk. Ez pedig olyan nagyságrendű működési mechanizmus, melyet még a legzseniálisabb tudós elme sem tud felfogni!

Az előzőkben materiálisan behatárolható dolgok, ámde az emberben van természetfeletti eredetű létező is, nem csak a lélek, hanem a lelkiismeret is! Istentől mindenki megkapja a lelkiismereti tisztánlátásához és a megtéréséhez szükséges és elégséges kegyelmet, még a megrögzött bűnösök is!

„Az ember lelkiismerete mélyén olyan törvényt fedez föl, amelyet nem ő ad önmagának, hanem engedelmességgel tartozik iránta, ez a hang mindig arra szólítja, hogy tegye a jót és kerülje a rosszat. Isten írt törvényt az emberi szívbe, mely az „én” legrejtettebb szentélye. Amikor az ember nem fordít elég gondot az igaz és a jó keresésére, s a lelkiismeret a bűn megszokása következtében lassanként szinte megvakul. Vagyis eladósodik a bűnben, s kiutasítja életünkből a szeretetet. Isten nélkül nincs lelkiismeret és lelkiismeret nélkül nincs szeretet. Sem adni nem tudunk szeretetet, sem kapni nem tudunk, pontosabban fogalmazva: nem ismerjük föl a valódi szeretet gesztusait.” (Vö. Gaudium et spes, 16.)

A lelkiismeretességgel szemben áll a liberális felfogás a „minden szabad!” Csakhogy ez önmagának, másoknak és a társadalomnak egyáltalán nem használ! Akinek nincs lelkiismerete, nincs erkölcsi iránytűje; nincs ismerete a bűnről, ezért bűntudata sincs, hiányzik belőle az empátia, a felelősségvállalás és szeretetnélküli. Az empátia pedig a társadalom az emberi kapcsolatok, a család és a társadalom alapja! (Folyt.) Előző rész

 Amiért a harang szól!

1456. július 22-én  megsemmisítő vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira a Nándorfehérvárt, a mai Belgrádot védő magyar seregek. 

   Sajnos újkori "történészeink" szerint a Duna partján kivívott diadal rajtunk kívül senki mást nem érdekel. Bizony hazugság ez, hiszen a magyar győzelem létében érintette egész Európát, az egész kereszténységet, mert a kontinens hosszú évtizedekre megszabadult a török veszélytől. Kimondhatjuk büszkén, hogy Magyarország egymaga többet tett a keresztény Európa védelméért, mint a kontinens összes országa együttvéve!

    És mit kaptunk vérünkért cserébe? Egy korabeli krónikás összegzése szerint: „Magyarország mindenét föláldozta Európáért: önmagát, jövőjét, jólétét és normális fejlődését, de mindezen áldozatért alig kapott valami ellenszolgáltatást. Európa súlyosan adós maradt Magyarországgal szemben.”

    Pedig a pápa által elrendelt Déli Harangszó figyelmezteti a világot - különösen Európa népeit -, hogy mindannyiszor hálaimával gondoljanak Magyarországra!

A győzelem 555. évfordulója alkalmából az Országgyűlés 2011. július 4-én e napot a nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította.

     Pio atya csak néhány napig maradt a szülői házban, míg „bogártalanította” magát. S bár édesanyja szívesen ott tartotta volna, hogy „feljavítsa”, de ő hajthatatlan volt. A búcsúzásnál a család körében jelen volt Don Salvatore plébános is. Pio atya így szólt: – Vissza kell mennem a rendbe! – Hogy meghalj! – vágta rá az apja lemondóan. – Hogy szentté legyen! – tette hozzá a pap. És Padre Pio boldog volt, mert újra magára ölthette kapucinus habitusát. Rendi utasításra előbb Foggiába, majd véglegesen San Giovanni Rotondóba került. 

A Szeretet megsebzettje

     A Dél-Olaszország keleti felén húzódik a Gargano hegylánc, melynek legmagasabb pontja 1058 méter. Szép tájaitól eltekintve két híres zarándokhelyéről ismert: „Gargano Misztikusának” Pio atya San Giovanni Rotondói kolostoráról, valamint a 800 méter magasan fekvő Monte San Angelo-i Szent Mihály jelenés helyéről, mely már az V. század óta vonzotta a zarándokokat.

A San Michele templom román és gótikus stílusú épülethalmaza a jelenési barlang fölé épült, mely a templomból közelíthető meg. A közismert Szent Mihály szobrot a XVI. században állították, melynek közelében csodatevő kút található. A zegzugos ódon kis település fölé emelkedő magaslatról lenyűgöző panoráma tárul szemünk elé. Tiszta időben jól látható innen Pio atya kolostora is.

San Giovanni Rotondo 25.000 lakosú városka, 600 méterrel a tengerszint felett. Vasútállomása a 40 km-re lévő Foggiában van, ahonnan hegyi utakon közelíthető meg. A San Giovanni Rotondói „Kegyelmek Anyja” kapucinus kolostor a városhoz képest 100 méterrel magasabban fekszik. Eredetileg 1540-ben épült, de egy szörnyű földrengés elpusztította, és csak 1629-ben építették újjá. Az imádságnak és a munkának elmélkedés szent helyén kezdődött Lellisi Szent Kamill megtérése, aki zsoldos katonaként járt itt 1575-ben. Sírja az öreg templom szentélyének bal oldalán található.

(folyt.) Források az I. részben!

     Alfonz a mezőkön és a szőlőhegyeken gyakran hallotta a dolgozó emberek énekét. Felfigyelt rá, hogy a nép mennyire szeret énekelni, s milyen szép dallamaik vannak, de szövegeik mennyire silányak, olykor erkölcstelenek. Ezért szövegeket írt a népi dallamokhoz, sőt, maga is komponált dallamokat, melyeket a nép átvett! Így anélkül, hogy különösebb irodalmi törekvései lettek volna, helyet kapott az itáliai irodalomtörténetben mint népdalköltő, és dalai ma is élnek a nép ajkán. Az egyik dala, a Tu scendi dalle stelle, (A csillagok közül szállsz le) mint karácsonyi ének él a hegyi dudások között, de felhangzik nagyzenekari feldolgozásban is.
     A szükség tette Alfonzot moralistává is. Úgy akarta ugyanis, hogy a kongregáció tagjai mint igazi misszionáriusok ne csupán népszerű szónokok legyenek, hanem az egyes emberek lelki gondozásában, főleg a gyóntatószékben, alapos felkészültséggel tudjanak dolgozni. Ezért nagy gondot fordított munkatársainak teológiai, különösképpen pedig erkölcstani képzésére, mindezt pedig beleoltva a Mária-tiszteletbe.
Igen ám, de a meglévő kézikönyvek hosszadalmasak voltak és Alfonz úgy ítélte, hogy nem is elég alaposak. Ezért hozzáfogott egy erkölcstani tankönyv megírásához. Többéves munkával átdolgozta az egész erkölcstant.
Munkájához nagy segítséget nyújtott jogi műveltsége, pontos fogalmazási készsége, továbbá az a sok tapasztalat, amelyre mint nagyvárosi lelkipásztor, népmisszionárius és lelkigyakorlat-vezető tett szert. (A képen Szent Alfonz kézírása.)
    Ezt a saját növendékei ,,házi használatára” szánt munkát az egyszerűség kedvéért nem kézzel másoltatta a hallgatókkal, hanem Velencében, Reimondininél kinyomatta. Ezzel ‒ megint csak eredeti szándékától függetlenül ‒ megalkotta az újkori erkölcsteológia klasszikus művét, amely magában foglalta az előző századok lelkipásztori ismereteit.

(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)

     Ami harmonikus, szimmetrikus és ismétlően azonos, az nem lehet véletlen. Létezik tehát egy téren kívüli ok, mely ennek a létnek megfelelő formát adott. A világegyetemet egyedül a mindentudás teremthette meg, hiszen rajta kívül semmi más nem létezik.

Max Planck szerint semmilyen ellentmondás sincs a tudomány és a hit között: „a hívők számára Isten van a kezdetben, a tudósok számára Ő van minden kutatás végén.” Röviden: „Ahol a tudomány véget ér, ott kezdődik a hit”.

Míg a természetfeletti jelenségeket a tudomány soha nem lesz képes megmagyarázni, addig a természettudományos eredmények mindig magyarázhatók lesznek a természetfelettivel! Mindazáltal a tudomány nemcsak alátámasztja Isten teremtett rendjét, hanem – akár akaratlanul is – igazol olyan spirituális valóságokat, amelyek teológiai értelemben is jelentőséggel bírnak. A CERN részecskegyorsító kísérletei során az anyag-antianyag ütközései, az idő-tér manipulációja és a kvantumösszefonódás azt sugallják, hogy valós lehet a dimenziók közötti átjárás. A kérdés már csak az, hogy hová? A mennybe, vagy a pokolba? A kvantummező és az anyag szintjén a menny és a pokol nem pusztán szimbólum, hanem elérhető tartomány.

A hinni vagy nem hinni kérdésre a választ, még a földi életünkben meg kall adni, jóllehet nincs arányban egy röpke emberöltőnyi tagadás az örök boldogság elvesztésével! Helyes lenne ennek még az „időben” utána nézni, mert tét az örök élet! E kérdésben az emberé a szabad döntés joga: örök élet, vagy örök kárhozat között. Az, hogy ennek lehetőségét sokan fel sem fogják, vagy tagadják, annak épp a gyermek- és felnőttkori hittan hiányának tudható be! A szerető Teremtő Isten tagadását ugyanis mindenkibe kezdettől fogva belesulykolták és máig sem álltak le!

Bár az öntudatot, a gondolkodás képességét és a szabad akaratot, mely szellemi- és embervoltunk meghatározó vonása, mégsem veszik sokan észre a világ csodáit, és az Isten által Teremtett Rendet, amely az ő sejtjétől az univerzumig, hajszálpontos egyensúlyban tartja a világot, és amely nélkül minden összedőlne! Márpedig ami harmonikus, szimmetrikus és azonos, az nem lehet véletlen. Létezik tehát egy téren kívüli ok, mely ennek a létnek megfelelő formát adott. (Folyt.) Előző rész

      Grignon Szent Lajos írja: Kérve kérlek benneteket azzal a szeretettel, melyet Jézusban és Máriában irántatok érzek, ne elégedjetek meg azzal, hogy a Boldogságos Szűz kis füzérét elmondjátok, hanem imádkozzátok el naponta az olvasót, sőt az egész 15 tizedes rózsafüzért, ha időtök van rá. Halálotok óráján áldani fogjátok a napot és az órát, amikor nekem hittetek, és mivel Jézus és Szűz Mária dicséretét vetettétek, a Mennyországban örökké tartó áldást fogtok aratni. (TMT 254)

     Pio atya nemcsak a saját személyét ért méltánytalanságot élte meg, de látta, hogy betegtársaival is épp oly kíméletlenül viselkedtek. Talán itt fogalmazódott meg benne a gondolat és a vágy, hogy kellene egy olyan kórház, ahol valóban a szenvedés enyhítését szolgálnák.

A kórház orvosai olyan súlyos összkórképet állapítottak meg Pio atyánál, hogy konzíliumuk legfeljebb még 15 napot jósolt neki az életben! – „Hazaküldünk meghalni!” – mondták neki brutálisan.24

Végül 1918. március 16-án a nápolyi parancsnokság „hörgő- és tüdőléghólyag-gyulladás” diagnózisával katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánította. Pio atya boldog, bár tetőtől-talpig tele volt tetűvel. Hazautazása gyötrelmeit így mesélte társainak: „Egy katona a kórházból elkísért a „Sales” laktanyába, ahol kaptam egy lírát, és egy Nápolyból Beneventóba szóló vasúti jegyet. Késő délután érkeztem Beneventóba, ahonnan csak hajnalban indult busz Pietrelcinába. Különféle árusok próbálták rám tukmálni bóvlijaikat, végül egyiküknek – aki éhes családjára hivatkozott – neki adtam a fél lírámat. Közben majd megfagytam. A restibe, ahol üres hely nem volt, és pénzem sem volt, eleinte nem mertem bemenni. Éjjel kettőkor azonban azt hittem, hogy meghalok! Láttam egy szabad széket, és beültem egy kávéra. E mellett próbáltam az időt kihúzni reggelig. Mikor végre megjött a busz, a pulthoz mentem, hogy fizessek, ám ott azt mondták: „Kösz, katona! El van rendezve!” Azt hittem, talán valamelyik ott mulató tiszt volt. Mikor végre felszálltam a buszra, már se élő, se holt nem voltam. Erőm teljesen elfogyott. Ekkor mellém ült egy jól szituált idős úr, aki vadonatúj táskájából egy termoszt és egy poharat vett elő, és nekem nyújtotta forró tejeskávéval. Nagyon jól esett, össze is szedtem magam kissé, ám ekkor jött a kalauz, aki 1 líra 80-at kért Pietrelcináig. Végem volt! De még ki sem nyitottam a számat, hogy valamiképp mentegetőzzek, mikor ezt mondta: „Bocsánat, katona, az öné már fizetve.” Egyszerre voltam boldog, miközben úgy éreztem, elsüllyedek a szégyentől. Isten áldását kértem, bárki volt is, de sejtettem, hogy az öregúr lehetett. Mikor a falumba megérkeztünk, ő is velem együtt szállt le. Én a nyomába akartam szegődni, hogy megköszönjem a jóságát, de mire észbe kaptam, eltűnt!...”25 

 (folyt.) Források az I. részben!

______________________________________

24. Die Stimme P.P. 27. évf. 2. nyomán

25. Die Stimme P.P. 27. évf. 2. nyomán

A legbiztosabb prófécia

     Amikor olyannyira megpróbáltatott szentünk türelme és alázatossága, harminchat éves volt és bizony, most következett élete második nagy fordulata! Gyógyulásának, lábadozásának idejét a Nápolyi Királyság, Scala nevű hegyi városkában töltötte, az Amalfi-öböl felett. Polgári ismerősei itt már voltak bőven, úgyhogy lábadozásában voltak segítői és kisebb-nagyobb sétákra elkísérték a gyönyörű környéken. 
     Itt megismerhette a hegyi pásztorok és parasztok egyszerű életét, mérhetetlen elhagyatottságát, akik papot szinte soha nem láttak, noha a püspöki székhely mindössze két óra járásnyira volt a vidéktől. Ekkor döbbent rá arra a mély szakadékra, amely a gazdagokat és a szegényeket egymástól elválasztotta. Még a kisebb földbirtokosok is saját papot tartottak, ugyanakkor a szegény falusi nép lelkipásztorok nélkül volt. A felismerés annyira elszomorította, hogy aludni sem tudott. Napfelkelte előtt, segítői tudta nélkül kiment a hegyekbe, hogy kiszellőztesse a fejét és rózsafüzérezzen. A felkelő Nap – a hajnal szép sugara – lenyűgözte gyönyörűségével. Égi Anyját vélte hallani: "Ne csüggedj fiam!  Tűz, amely a szeretet által bensőleg ég szívedben, tőlem van, és ez erőt ad neked a győzelemhez!"
    Keményen elhatározta, hogy amint teheti, megpróbál segíteni ezen az istentelen nyomorúságon. Hosszas gondolkodás és imádság után ő ‒ aki korábban nagyvárosi lelkipásztor volt ‒ úgy határozott, hogy az alakuló szerzet egyik rendeltetése, a vidék elhagyatott népének lelki gondozása lesz.
    Az alapítás bonyolításában legjellemzőbb volt Alfonz cselekvésmódjára, hogy sohasem teljesen kidolgozott tervekkel lépett elő, hanem nyitott szemmel figyelte a konkrét igényeket, és azoknak megfelelően cselekedett. A megoldásokat mindig az apróságokkal kezdte. Így például amikor kiderült, hogy a kongregációba lépő laikus testvérek gyakran teljesen műveletlenek, azonnal összeállított számukra egy számtankönyvet és egy kis olasz nyelvtant, hogy az alapismereteket is megszerezhessék. Első alapítása a vádaskodások, ellenségeskedések miatt szétesett, de végül megalapította az Isteni Megváltó Misszionáriusai, ismertebb nevén redemptorista szerzetet, amelynek célja a legelhagyatottabb gályarabokkal, börtönben lévőkkel, szegény földművesekkel való foglalkozás. Az embereket elsősorban népmissziókkal akarták Istenhez vezetni. Sorra járták a helységeket, egy-egy faluban tíz-tizenkét napig is elidőztek. Prédikációkat tartottak életkor, nem és állás szerint, majd a gyóntatószékben tétették meg az emberekkel a személyes Isten felé való fordulást. A frissen megtérteket azonban nem hagyták magukra, hanem egy-két hónap múlva visszatértek lelki fejlődésüket megszilárdítani. A kor cikornyás stílusa helyett egyszerű beszédeikkel nyerték meg az embereket Istennek. Korukat megelőzve szorgalmazták a gyakori szentáldozást és a csendes szentséglátogatást. Így alakult meg 1732-ben a Redemptoristák, a Isteni Megváltó Misszionáriusairól nevezett (eredetileg) papok társulata.
     A Kongregációt 1749-ben, a Redemptorista rendi szabályzatot pedig 1750-ben hagyta jóvá XIV. Benedek pápa. Ezt követően, hamarosan ‒ különösen amikor Hofbauer Szent Kelemen az északra fekvő országokba is elvitte a rendet ‒ az Egyház legnagyobb újkori férfi szerzetévé fejlődött, amely mind a mai napig tevékenykedik, főleg népmissziókban és lelkipásztorkodásban.
     Női ágat is alapítottak, amely a szemlélődő életformával a missziók imahátterét biztosítandó. Ezek az apácák, akik a Redemptorisszák nevet viselik, számbelileg jóval kevesebben vannak a férfi rendnél, de kongregációjuk ma is széles körben elterjedt. A férfi ág tagjai is sok böjttel, éjszakai szentségimádásokkal támogatják az igehirdetést és a gyóntatást. 

(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)

     A Zsinat tanítja, hogy az „ember az egyetlen teremtmény a földön, melyet Isten önmagáért akart”, kezdettől fogva akarta és akarja minden emberi fogantatásban és születésben. Mert Isten az embert – minden embert – „önmagáért” teremti, mégpedig az örök boldogságra szánva. Ez mindenkire vonatkozik, azokra is, akik betegen vagy fogyatékosan születnek!

Minden egyes ember személyes alkatába bele van írva Isten akarata, aki az embert bizonyos értelemben öncélúvá (önmegvalósítóvá) tette. Az életalakítás tényezői: az értelmi megismerés és az akarati cselekvés. Mindkettő lehet helyes vagy helytelen. A helyes megismerés eleget tesz az igazságnak, a helyes cselekvés pedig eleget tesz az erkölcsnek. Aki a szellemi hajlamait és képességeit könnyelműségből vagy tudatos kényelemszeretetből elhanyagolja, bűnt követ el, mert semmibe veszi Isten adományait és később csak magát okolhatja, döntéseinek következméyeiér! Szent Pál ezt írja Istenről: „Azt, ami láthatatlan benne: örök ereje és istensége azt tapasztalni lehet a világ teremtése óta, mert az értelem a teremtmények révén felismeri. Éppen ezért nincs mentség számunkra (Róm 1,20).”

Az ember, ha eszének sajátos eszközeivel olvas, eljuthat a Teremtő megismerésére. Ha pedig mégsem, akkor ennek akadálya, szabad akaratának görcsös kötöttsége (gőgje) és bűneinek gátja! (II. János Pál, Fides et ratio nyomán)

Egyébiránt az ezeréves egyetemek túlnyomó többségét a Katolikus Egyház alapította és ez az oktatás alapozta meg a filozófiai és tudományos gondolkodást és a keresztény kultúrát. Ezeken az egyetemeken végeztek az embriség nagy tudósai, Kepplertől Newtonig! Például, minden idők egyik legjelentősebb fizikusa, Isaac Newton azt állította, hogy „az ateizmus egy értelmetlen nézet, mely alábecsüli az embert körülvevő valóság értelmes megismerését”.

Bár az ember teste ugyanabból az anyagból épül fel, mint a világegyetem, ámde az ember lélekkel bíró személy és tud önmagáról, az univerzum viszont, bár rendezett anyaghalmaz, nem tud magáról! A tudományos kutatások is rámutatnak a mikro és makrokozmoszt megteremtő Isten zseniális elméjének létezésére. (Folyt.) Előző rész

A kispap és az ateista

     A papnövendék és az ateista egy kupéban utaztak a vonaton. Csend volt és csak a kerekek zakatoltak untalan.
     A kispap, elmélyülten egy szentes könyvet olvasott. Unatkozva nézelődő utastársa ezt látva, nem bírta ki szó nélkül és megtörte a csendet:
– Fiatal barátom! Teljesen fölöslegesen okosítja magát, az ön olvasmánya csak puszta fikció, mert nincs Isten és semmi sincs a halál után!
     A papnövendék könyvjelzőjét akkurátusan elhelyezve, becsukta olvasmányát. Az arca olyan lett mint a "búrkifli", de nagy önuralommal és szelíd arccal tekintett a férfira.
– Bizony, igen keveset tudunk az élet és a halál dolgairól – reagált elismerően. – Én fiatal vagyok, de önnek bizonyára nagyobb a tudása ezekről, épp ezért megkérdem öntől, hogyha a lovak, a tehenek és az őzikék is nagyjából ugyanazt legelik, miként lehetséges az, hogy a lovak gombócokat, a tehenek lágy lepényt, az őzek pedig apró kemény bogyókat hagynak maguk után?
     Az ateista tágra nyílt szemmel csak nézett hátrahőkölve, mint a moziban, de erőt véve magán gunyorosan és megrágott szavakkal válaszolt:
– Na, nekem erről aztán nincs semmi fogalmam! – és az arca továbbra is az értetlenség fintorába dermedt.
– Na látja! – szólt a kispap nyomatékosan a férfihez –, a válaszával meglepett! Így már csak azt a kérdést tehetem fel önnek, hogy minek alapján alkothat ön sarkos véleményt Istenről és a végső dolgokról, amikor még a sz..t se ismeri!? – és nagy nyugalommal, újra kinyitotta a könyvet maga előtt.

     Ekkor hosszas huzavona után a „Sales” kaszárnya 10. számú szanitéc századába helyezték. Valóságos pokolban találta magát. Számtalan levelet írt lelkivezetőjének, tehetősebb barátainak és lelki leányai imacsoportjainak, hogy imáik és összeköttetéseik révén szereltessék le, mert nem bírja már tovább. Leveleiben így írt: „Ez a megpróbáltatás egészen meghaladja erőmet. Életem zátonyra futott. Kérem, ostromolják meg Jézus és Mária szívét, hogy vegyék le rólam ezt a terhet, melynek akár a dupláját is elviselném, ha a szent kolostor falai közt történne, ... de itt, ha Isten csoda folytán meg nem segít, érzem, hogy meghalok! Különösen az borzaszt, hogy földi testemet nem a kolostorban, hanem ebben az istentelen kaszárnyában kell elhagynom. Gyomrom továbbra sem hajlandó semmiféle táplálékot befogadni, és véres már a köhögésem is... Kérem, imádkozzon és imádkoztasson értem, különben összeroppant a kereszt súlya...”23

Testi-lelki szenvedésében egyetlen vigasza volt, hogy a „Sales” kaszárnya melletti „Santa Maria delle Pazienza” szentélyében mutathatott be szentmisét. Itt, a „Türelem Anyja” képe előtt előtörhettek szenvedésének keserű, forró könnyei, mely lelkének oly nagy megkönnyebbülést adott.

1917. szeptember 24-én végre sikerült egy orvosőrnagyhoz kontrollra bejelentkeznie. Magas láza és a nagy hideg miatt, valamint katonatársai kifogyhatatlan durva tréfái elől elmentendő, minden ruhaneműt magára vett. Dupla trikót, dupla inget, dupla zubbonyt, dupla pulóvert, és ezekre a kabátot. Mikor az orvosnál vetkőzni kezdett, az döbbent várakozással nézte, hogy mi marad végül a „derék katonából”. Az őrnagy ironikusan meg is jegyezte: „Forgione, ön nem is ruházatot hord magán, hanem egy raktárat.” Mindezek ellenére az orvosban szimpátia ébredt az „ágról szakadt” katona iránt, és írásba adta, hogy minden eddigi diagnózis helytálló, és legalább négy hónapos megfigyelés szükségeltetik.

Újra beutalták a „Trinita” katolikus kórházba, állandó fekvőbetegként az 53-as ágyra. Az ápolást a „Felebaráti Szeretet Leányai” látták el. Sajnos, korántsem elnevezésük szellemében. Az egyik nővér például megkövetelte, hogy Pio atya – legyengült állapota ellenére –, naponta tüzifát vágjon. Mikor az egyik betegtársa részvétből átvállalta a favágást, a nővér minősíthetetlen hangon ordibálni kezdett. Erre lett figyelmes az arra haladó főhadnagy, és azonnal menesztette a lelketlen nővért.

(folyt.) Források az I. részben!

_____________________________________

23. Levelek

Az értelemmel bíró ember felelőssége

     Nagyszabású terveinek minden pozitívuma ellenére, sokak heves szemrehányással illették szentünket, például azzal, hogy egy oktalan ,,látnoknő” befolyása alá került. Azzal is vádolták, hogy az egyébként általános megbecsülés a fejébe szállt. Még azon társai közül is többek gyalázták, akik segítségére pedig nagyon számított. Míg egyikük azt mondta neki: ,,Téged nem Isten vezet, hanem egy apáca!” Másik két társa egyenesen a szószékről gyalázta mint a gőg példaképét és annak mintáját, hogyan alázza meg Isten a felfuvalkodottakat.

„Bizonyos idő óta a harcok, melyeket meg kell vívjak, és a titkos ellenkezések, melyeket el kell szenvedjek egyfajta belső édes békével töltenek el, melyet semmivel nem tudok összehasonlítani, és melyet annak előjeleként érzékelek, hogy lelkem nemsokára Istenben egyedül fog nyugodni, mely valójában egyetlen becsvágyam és kívánságom. Semmi nem bizonyosabb, mint hogy rendetlen élettel nem lehet a békét megtalálni; a belső békét csak az élvezi, aki Istennel és az ő szent akaratával való egyesülésben él.” (Forrás)

 
     A sokoldalú támadás és a magát nem kímélő lelkipásztori tevékenység annyira igénybe vette Alfonz szervezetét, hogy súlyos beteg lett, és hosszabb időre fel kellett hagynia terveivel. Szentünk azonban hűséges maradt felismert küldetéséhez, mert bízott az isteni Gondviselésben és erősen kapaszkodott a rózsafüzérébe.
     Később ki is fejtette ,,A Jézus Krisztus iránti szeretet” c. művében: »ahhoz, hogy az alázatosságra törekedjünk nem elegendő, hogy saját magunkról lekicsinylő véleménnyel legyünk, és magunkat olyan csekélynek lássuk, amilyenek a valóságban vagyunk. Az igazán alázatos – mondta Kempis Tamás –, nemcsak magát veti meg, hanem még arra is vágyik, hogy mások is megvessék.«

Szent Alfonz imája

     Ó Boldogságos Szűz! Te aki a legnagyobb és legmagasztosabb vagy valamennyi teremtmény közt, én köszöntelek téged, a szerencsétlen, aki fellázadtam Isten ellen. Én, aki büntetésre, nem pedig kegyelemre tettem magam érdemessé, akivel szemben Istennek nem irgalmassága, hanem igazságossága szerint kell eljárnia. De tudom, hogy minél nyomorultabbak azok, akik hozzád menekülnek, te annál szorgosabban igyekszel őket gyámolítani és irgalmaddal megmenteni.
    Ó Anyám, te sírtál egykor Fiad felett, aki értem meghalt a kereszten; most ajánld fel könnyeimet Istennek és eszközölj ki számomra őszinte bánatot bűneim felett!  Eszközöld ki tehát, ó Boldogságos Szűz Mária, részemre azt a kegyelmet, hogy legalább mától fogva ne bántsam meg szeretett Fiadat és Téged, újabb hálátlanságaimmal! Mert mit használnának számomra könnyeid, ha ismét hálátlan lennék? Mit használna nekem a te irgalmasságod, ha újból hűtlen lennék Irántad és örökre elvesznék? Nem! Ó Királynőm, ne engedj rám ily szerencsétlenséget! Ami erőtlenségemből hiányzik, azt te képes vagy pótolni, mert te mindent megnyersz Istentől, amit csak kérsz! Te mindenkit meghallgatsz, aki hozzád fordul; ennél-fogva tehát én is kérek tőled egy kegyelmet, melyet bizalommal remélek: add meg ugyanis, hogy Istenhez hű maradjak és Őt soha többé meg ne bántsam; tedd meg, hogy életem hátralevő ideje alatt így szeressem Őt, amennyire annak előtte a Szent Keresztségben megajánlottam!  

(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)

     A természetfeletti létre teremtett ember szinte ellenállás nélkül hagyja magát elmerülni korunk zajos világának káprázatában – észre sem véve –, hogy közben elveszíti élő kapcsolatát Istennel, az Élet forrásával. A hitbeli gyengülésnek, mely a világ végzetes eltévelyedésének oka az, hogy egyre kevesebben imádkozzák a rózsafüzért és csökkent a bensőséges Mária-tisztelet. Az emberek, még a súlyos csapásokból sem vonják le a tanulságokat, hogy a Teremtő felé fordulnának segítségért, sőt, inkább vádaskodnak, „miért engedi ezt az Isten?” Ám, fel kellene ismerniük, hogy a bűnök és mulasztások, mint feldobott kövek zuhannak vissza, és csakis az Isten iránti bűnbánatban és a szeretet-párbeszéd felújításával remélhetnek békét és megújulást! (Szerk.: Szentovasó 3. o. A továbbiakban SZO.)

     A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül.” (1Jn 4,7–10) „Isten az idők kezdetekor mindenhatóságánál fogva egyaránt a semmiből teremtette a teremtmények mindkét rendjét, a szellemi és az anyagi világot, vagyis angyalokat és a mi világunkat.” (I. Vatikáni Zsinat 1870) Ám egyedül az ember van abban az abszurd, kettős helyzetben, hogy az ősbűn következményeként halhatatlan lélekkel ugyan, de egy adott ideig múlandó anyagba zártan kell élnie a Földön! (Isten az embert eredendően is testnek és léleknek teremtette, de romolhatatlan testét a bűn által vesztette el és csak a föltámadásban nyerheti vissza, amikor is Krisztus feltámadott teste képességeihez lesz hasonlóvá!)

Isten az embert a maga képmására teremtette, mégpedig férfinek és nőnek (Ter 1,27), és ez az istenképiség az ember alapvető méltósága. Az ember a jóravaló készsége által munkálkodhat a saját és embertársai üdvösségén, melyet csak Krisztus végtelen érdemei által nyerhet el. Az ember, öröklött tulajdonságaival képes felismerni élete célját, hogy Istent megismerje, szeresse és cselekedetei által megvalósítsa az isteni életet önmagában és környezetében. A biológiai adottságunknál magasabb rendűek szellemi hajlamaink és képességeink, mindenekelőtt az értelem, az akarat, a hit és a következtetés képessége. Ezek Istennek rendkívül becses ajándékai; ezek emelik az embert a föld teremtményei fölé. Hálával tartozunk Istennek a szellemi képességeinkért, azokat fejlesztenünk és helyesen használnunk kell, hogy érdemeket szerezzünk az örök életre! Ezen kérdésekben dől el, hogy fejlett állatok vagyunk, vagy egy szerető Isten teremtményei?

Az „örök élet” kifejezés nem csupán végtelen hosszú időtartamot jelöl, hanem a földihez képest merőben más minőségű – isteni életet –, amely azok osztályrésze, akik hisznek Jézus Krisztusban, az Atya küldöttében. Ez az élet nincs alávetve a földi lét törvényeinek. Ez az istengyermeki élet, amely megkeresztelésünkkel már itt a földön megkezdődött bennünk, átnyúlik a halálon túlra. (Folyt.) Előző rész

     Pio atya 1917 januárjában érkezett Rotondoba. Ezt követően május 16-án elkísérte Graziella nevű húgát Rómába, ahol az belépett a Brigitta nővérek rendjébe. Itt később „Pia nővér” néven ismerték.

A hat hónapos betegszabadság elteltével Pio atya rendben visszatért törzsparancsnokságához, ám nem tudni miért, újabb két hónapra haza küldték. Végülis 1907. augusztus 18-án rendelték be táviratilag. Sajnos ebből a hatból nyolc hónapra növekedett szabadságból kikerekedett egy „katonaszökevény legenda”, melyet később több újság és életrajzíró is felkapott. A „történet” arra a kitalációra alapoz, miszerint Pio atya szabadságos levelén ez állt volna: „hat hónapi helyben maradás, további parancsra várva”. Mivel a szabadságolt, úgymond nem jelentkezett időben, mint dezertőrt köröztették, de nem találták (?), mivel Francesco Forgione gyalogost mindenki csak Padre Pio néven ismerte.

Elmélkedés verzió szerint mikor végre megtalálták, parancsnoka felelősségre vonta, melyre állítólag Pio atya így válaszolt: Parancsnok úr! Nem lehetek dezertőr, mivel csak szabadságos levelem utasítását követtem, miszerint: „várva a további parancsra”. Én vártam, amint megkaptam, azonnal indultam. Ezt a fiktív történetet egyébként sem a hadtörténeti iratok, sem Pio atya korabeli zsoldkönyve sem támasztja alá.

Az azonban tény, hogy Forgione gyalogos augusztus 19-én érkezett Nápolyba, ahonnan már másnap beutalták kivizsgálásra a „Trinita” kórház főklinikájára. 1917-et írtak ekkor, a fatimai jelenések évét, és Pio atyát szörnyű álmok és aggodalmak gyötörték. Szinte alig kapott levegőt, többször rosszul volt. Érezte, hogy valami nagy istentelenség fog rátörni az emberiségre. Istentelenség, melyre az Istenanya előre figyelmeztette a világot, s amely iszonyatos pusztítást okoz majd a lelkekben, a közerkölcsben sokakat megtéveszt és százmilliók halálát fogja okozni.

Ebben a lelkiállapotban ráadásul a kórházban nem volt lehetősége még szentmisén sem résztvenni. Belebetegedett és 48 fokos láza volt, ennek ellenére egy ezredesi rangban lévő katonaorvos ránézésre alkalmasnak nyilvánította.

(folyt.) Források az I. részben!

     1729. áprilisában, egy Matteo Ripa nevű, Kínából hazatért misszionárius megalapította nápolyban a "Universitario Cinese" (kínai kollégiumnak) nevezett szegénygondozó közösséget. Alfonz a szülői házat elhagyva, ezekhez költözött anélkül, hogy a társaságba belépett volna. Ebben a közösségben ismerkedett meg a későbbi püspökkel, a 65 éves Tomaso Falcoia atyával, aki épp azon munkálkodott, hogy egy nőkből és férfiakból álló családsegítő, evangelizáló szolgálatot hozzon létre "Pii Operari" (Jámbor Dolgozók) névvel. A jelentős korkülönbség ellenére, életreszóló barátság alakult ki közöttük, olyannyira, hogy egymásnak megígérték, hogy halálos ágyuknál ott lesz a másik. Ezt később Alfonz – az akkor már püspök – Falcoia ágyánál, a távolság miatt, csak bilokációval tudta teljesíteni! (Lásd a képen!)
     A közösség célkitűzéseit magáévá tette a Scala városában működő szociális tevékenységet folytató női szerzetesrend. Itt, az egyik bensőséges hitű nővér, nem kevesebbel állt Alfonz atya elé, minthogy láto-mása volt: az Üdvözítőt látta, jobbján Assisi Szent Ferenccel, a balján pedig Alfonzzal. Az Úr a következőket nyilatkoztatta ki a nővérnek, miszerint Alfonz legyen alapítója és vezetője egy, a Legszentebb Megváltó-ról nevezett társulatnak.
     Alfonz isteni jelet látott a dologban, mert ki nem mondott vágya fogalmazódott meg e konkrét iránymutatásban. Szentünk szándékának még az is nyomatékot adott, hogy idős paptársát Falcoiát 1730. október 8-án Castellamare megye püspökévé szentelték. Az új püspök mint illetékes, minden egyházi támogatást megadott az alapítás véghezviteléhez. Csakhogy ez a korszak, amelyben a racionalizmus és az államegyháziság szelleme uralkodott, sok mindennek kedvezett, de egy új szerzetesrend születésének nem! Szentünk a lélekveszejtő küzdelmekben, a Szűzanyához menekült erőért és vigaszért. Ilyenkor előfordult, hogy nagy elragadtatásában levitált (a levegőbe emelkedett)!
     Alfonz a kudarcok és támadások ellenére, állhatatosan küzdött terve megvalósulásáért, és mint jogász megtalálta a formát, mellyel a nápolyi királyság területén hozzáfoghatott az új társulat szervezésének. »Bizalmunkat egyedül Istenbe kell helyeznünk, ha utolsó pillanatunkig üdvünkön munkálkodni és Isten kegyelmében kitartani akarunk. A gőgös ember saját erejében bízik, és ezzel elesik; az alázatos egyedül Istenre hagyatkozik, és érjék akár a leghevesebb kísértések, szilárdan áll és nem esik el; mert jelszava így szól: „Mindent elviselek abban, aki erőt ad.”« (Fil 4,13)”

Forrás (folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)

    Érdekes, hogy az életben még a magas végzettségű fiatalokban sem merül fel valamiféle párhuzam, hogy a földi élet is csupán egy „vizsgaidőszak” a teljesebb emberi élet elnyeréséért! Vagyis a földi élet valójában egy „felkészülési időszak”, melynek célja, hogy Istent megismerje és Őáltala és Ővele beteljesüljön az, amiért született! Nos ez nem csak „vallásosság”, de kötelesség is Krisztus példájára harcolni a gonoszság ellen, imával és az életünkkel tanúságot tenni az Evangéliumról, hogy ez üdvösségre segítsen másokat is. Végtéreis minden vallás tiszteletre és megbecsülésre méltó annyiban, amennyiben az emberi élet végső értelmét keresi, túlmutatva a látható és múlandó világon. Hasonlóképp abban is minden vallás egyezik, hogy az emberi életnek kezdete van, de vége az nincs!

Sok istenkereső, éveket fecsérel el a „legigazibb vallás” keresésére, holott Isten egyedül Jézus Krisztust igazolta az emberért vállalt szenvedésével, halálával és feltámadásával! Nincs olyan vallásalapító, vagy istenség, aki életét áldozta volna az övéiért. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).

A Katolikus Katekizmus (ÚK) az „istenkeresés” kérdésre így válaszol: „az embert képességei fogékonnyá teszik a személyes Isten létének megismerésére. Az Anyaszentegyház vallja és tanítja, hogy Istent – mint minden lét alapját és célját –, az emberi ész természetes világosságával, a teremtett dolgokból meg lehet ismerni. Ezen fölismerés hatására az Istennel – mint okkal és végső céllal –, létrehozott élő szeretetkapcsolat; a vallás lényege! Ennélfogva az istenhit, az emberi élet tengelye.” (Vö ÚK 35-36)

Isten a természet, a történelem, a kinyilatkoztatás és az egyéni élet kezdete és vége, minden lét forrása, tartalma, s minden törekvés végső célja, aki maga a Szeretet, aki „egyszülött Fiát adta” az emberiség üdvösségéért. A „szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet. Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. (Folyt.) Előző rész

Ha sajnáljuk a megtérésünk előtt elvesztegetett időt, ha átérezzük, mennyire megbántottuk az Urat, mennyit ártottunk Isten Országa ügyének, a bánat felnyithatja szemünket és elindulhatunk a hálatelt szeretet útján. A bűnbánati, hálaadó, dicsőítő és kérő ima megerősít a jóra való elhatározásban és felkészíti szívünket a túlcsorduló kegyelem befogadására, melyet Isten mindenkinek felkínál. A lényeg, hogy döntésünk szívünk mélyéből fakadjon, engedve, hogy áthassa gondolatainkat és vágyainkat.

(vö. Bernhard Häring. - Agape 1998. 36.o.)

A biblia számos „jelről" számol be, amire figyelnünk kell, amelyek által ráérezhetünk, hogy milyen közel az "IDŐ".

     Pio atyának egész életében emlékezetes marad ez a karácsony. Később gyakran elmesélte rendtársainak, akik feljegyezték szavait: „Korán reggel kisírt szemekkel és elkeseredett hangulatban találtam paptársamat. Kérdeztem, hogy mi történt vele. Ő keserűen hebegte: – Nem lehet igaz! Pont karácsonykor akadok össze egy ilyen agyamenttel! – De hát mi történt? – kérdeztem. És ő elmesélte, hogy mikor hajnalban lement a kápolnába, hogy bemutassa három szentmiséjét, a sekrestyés lánya leállt vele vitatkozni arról, hogy minek akar misézni, mikor már volt az éjféli misén?! És ezt hajtogatva nem engedte meg az atyának, hogy misézzen.

Én ennek tudatában – mesélte tovább Pio atya –, körültekintőbb voltam, és egy óvatlan pillanatban besettenkedtem a sekrestyébe egy általam ismert titkos bejáraton. Az első volt, hogy bevittem az ostyát és a bort a kápolnába, és megkértem a strázsáló őrt, hogy ministráljon. Épp magamra öltöttem a miseruhát, mikor nagy dirrel-durral megjelent a lány. Engem is kérdőre vont, hogy minek akarok misézni, mikor már... stb. Csúnyán rám förmedt, hogy ki engedte meg?! No nekem sem kellett több! Emelt hangon válaszoltam neki,, hogy a püspök személyesen! Egyébként is mit képzelsz te magadról? Vedd tudomásul, hogy míg el nem veszik tőlem a papi hatalmat, addig jogomban áll misét celebrálni! Világos?!

Ekkor a lány beszaladt a sekrestyébe, hogy elzárja a bort és az ostyát, mert azt hitte, hogy ezzel megakadályozhat. De közben én hozzáfogtam a szent cselekményhez, és ő kénytelen volt beletörődni kudarcába. Végül is jelen volt mindhárom misémen, ő volt a „nép”, aztán otthagyott...”21

Ezen a karácsonyon Pio atya különösen átszenvedte az emberi butaság, a megnemértés és a kiszolgáltatottság keserű érzését.

1906. december 30-án hat havi betegszabadságra engedték. Papírján ez az orvosi indok állt: „Beszűrődés mindkét tüdőcsúcson, széles kiterjedésű bronchitisz.” Teljesen elesettnek, erőtlennek érezte magát. Elhatározta, hogy – hálát adni – első útja a Pompeji Szűzanyához vezet. Otthon, Pietrelcinában nagyon rosszul volt. A gyomra semmit sem tudott befogadni. Lelkivezetőjének, P. Assunta Tomasconak ezt írta: „Ma érkeztem ide, inkább holtan, mint elevenen. Testem már a végét járja... Hat havi betegszabadságra engedtek. Kis lépés ugyan, de nekem sokat jelent, s dicsérem érte az isteni irgalmasságot...”22

(folyt.) Források az I. részben!

_____________________________________

21. Die Stimme P.P. 26. évf. 3. nyomán

22. Levelek

     Alfonz, belépett egy világi papokból álló missziós társulatba. E társulat szellemének megfelelően szorgalmazta a lelkipásztorok mellett segítő hívek kiképzését. A hagyományos kereteken kívül is tartott hitoktatásokat a tudatlan népnek, és megszervezte a szegények és betegek gondozását. Prédikációiban soha nem mulasztotta el magasztalni Isten Anyját, és hallgatóságát Hozzá irányította, mint a Kegyelmek Anyjához. Egyik homiliájában ezt így fogalmazta meg: »Amikor Szent Gábor arkangyal Máriának megvitte a hírt isteni anyaságáról, többek között ezt mondta neki: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél.” (Lk 1,30) No de, Mária soha nem volt kegyelem nélkül, ő mindig kegyelemmel teljes volt; miként mondhatta hát az arkangyal, „kegyelmet találtál”? Nos, kedves testvéreim, Mária nem a maga számára talált kegyelmet, hiszen Ő örökké rendelkezett ezzel, hanem a mi számunkra, mivel mi elvesztettük. Forduljunk tehát bátran a Szűzanyához, kérjük Őt, és örömmel visszaadja nekünk!
Szent Atanáz mondja, "Ha a gyermek király, akkor az édesanyját királynénak kell tekintenünk és mint ilyet kell üdvözölnünk" (Serm. de Deip.). Szienai Szent Bernát ehhez még hozzáteszi, hogy "Szűz Mária attól a pillanattól fogva, amint beleegyezett, hogy az Örök Ige anyjává legyen, egyszersmind megszerezte magának azt a jogot is, hogy Őt az összes teremtmények a Világ Királynőjének nevezzék" (Tom. 2.§.51).
Ha ugyanis Szűz Mária testet adott Jézus Krisztusnak, vagyis Mária teste Jézus testévé lőn – mondja Szent Arnold apát (De laud. Virg.) –, akkor az anya részesedhet a fiú hatalmában is.

Mária tehát királynő, és vigasztalásunkra tudnunk kell, hogy szelíd és jóságos királynő, aki hajlandó bennünket minden nyomorúságunkban megsegíteni. Ezért nevezi Őt joggal a Katolikus Anyaszentegyház az Irgalmasság Királynőjének, aki irgalmasan közbenjár a szegény bűnösökért. Ezt jelentette ki a boldogságos Szűz Szent Brigittának is. "Én vagyok az egek királynéja és az Irgalmasság Anyja; én vagyok az igazak gyönyörűsége és a Kapu, melyen át a bűnösök Istenhez juthatnak! Mert ha egyebet nem is, de közbenjárásom által mindenki elnyeri legalább azt a kegyelmet, hogy a sátán ritkábban kísérti, mint különben tenné. Nincsen bűnös – aki bármily mélységből is – irgalmat ne nyerne Istennél, ha irgalmasságának kiesdéséért engem nem hív segítségül. Hiszen mindenki az Irgalmasság Anyjának nevez engem, és valójában csak az nevezhető elveszettnek (az örökkévalóságon át), aki bár megtehette volna földi életében, de nem menekült hozzám, pedig tudhatta volna, hogy én vagyok a Bűnösök Menedéke." (vö. Revel. L. 1.c.6.)

Meneküljünk tehát – kedves testvéreim –, mindig Mária oltalma alá, esedezve segítségéért, ha üdvözülni akarunk! Ha bűneink súlya mégoly riasztó lenne is, gondoljuk meg, hogy Mária azért lett az Irgalmasság Királynéja, hogy közbenjárása által a hozzá menekülő legnagyobb és legelhagyatottabb bűnösöket is megmentse Szent Fia érdemei által. 

     Liguori Alfonz atya szenvedélyesen, világosan, tárgyilagosan és egyszerűen beszélt ‒ olyannyira ‒, hogy a kor barokk cirádáihoz szokott klérus füleinek elviselhetetlennek tűnt a stílusa. Emiatt számos intrika érte. Alfonznak azonban vigasz volt, hogy épp az egyszerű és tárgyilagos tanítása vonzotta maga köré a férfiakat és a fiatalokat. Pedig szentünk nem akármilyen közegben evangelizált. Nápoly ugyanis, mint a kikötő-városok általában, sokféle bűnös tevékenység fészke volt: virágzott az orgazdaság, a kapzsiság, a képmutató hívság, a szemfényvesztés és a prostitúció, így aztán igen szembetűnő lehetett, hogy százszámra térítette meg a megrögzött bűnösöket.

(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)

     Minden másodperccel közelebb kerülünk saját halálunkhoz! Persze a semmiben sem hívő ember amíg fiatal, nem érzékeli, sőt szebbnél-szebb célokat villogtat maga előtt, ám előbb-utóbb fel kell ismernie, hogy ezzel nem megy igazán semmire! Mert az idő halad és a vég közeledtével belenyilall a kérdés „végtére is ezért éltem?” Ez – jó esetben – mindenkiben felmerül és gondolkodóba ejti. Minden másodperccel közelebb kerülünk saját halálunkhoz! Amíg élünk, addig kell döntenünk Isten mellett, vagy nélküle, az üdvösség, vagy a kárhozat kérdésében! Ott már nincs bűnbánat csak tisztánlátás van, és beléhasíthat a lélekbe a rémisztő felsimerés: "eltékozoltam az egész életem!"

És ha lenne némi hite és fogalmi ismerete, rájönne, hogy „nem babra megy a játék”, a tét az örök élet! Vannak akik ezt felismerik és vannak, akik kimosolyogják. Az író, filozófus és nagy megtérő Simone Weil, így fogalmazta meg: „A hit a szeretet által megvilágosított intelligencia tapasztalata” Szent Pál pedig nem kevesebbet állít, minthogy „Ha Krisztus nem támadt fel, akkor nincs értelme a hiteteknek. De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül”‒ ajánlatos elolvasni: Első Korintusi levél 15,1-34-et!

A feltámadt Krisztus halál feletti győzelme töri meg a sír csöndjét. Mert a szenvedés és elmúlás nem a vég, hanem átvezetés az örök életbe, ahol Isten maga töröl le minden könnyet, ámde már most részesülhetünk ennek ígéretében a szentségek által.

Jó ha tudatosítjuk magunkban, hogy minden másodperccel közelebb kerülünk saját halálunkhoz! Amíg élünk, addig kell döntenünk Isten mellett, vagy nélküle, az üdvösség, vagy a kárhozat kérdésében, vagyis hinni vagy nem hinni! Ez a keresztény hit alaptétele! Ott már nincs bűnbánat, csak tisztánlátás van, és beléhasíthat a lélekbe a rémisztő felismerés: „eltékozoltam az egész életem"! (Folyt.) Előző rész

Elmélkedés 2 (Dmitrij Siskin pravoszláv atya elmélkedése nyomán)

Mundérban

     Közbeszólt azonban az I. világháború, melybe Olaszország is mélyen belekeveredett. Francesco Forgione a kapucinus atya is hadköteles, mivel semmilyen szervi baja nem volt. Így Isten kifürkészhetetlen tervei szerint Pio atyának fel kellett cserélnie a kámzsát az uniformissal, mely lesoványodott termetére bő volt.

Katonatársai mesélték el később, hogy bizony elég lompos külseje volt. Nem is érezte jól magát a mundérban. A kaszárnya légköre meg egyenesen elborzasztotta. Felettesei, látva rátermettségének fogyatékos voltát – de ugyanakkor szelídségét és rendkívüli alázatosságát –, a leghálátlanabb munkákra osztották be. Így lett belőle küldönc, latrinatakarító, szanitéc és bűnbak. Pio atyát mégsem ez sújtotta legjobban, hiszen keresztre feszített Ura iránti szeretetből minden szenvedés édesnek látszott előtte. Hanem a kaszárnyaélet romlottsága, a trágárságok, a kicsapongások, bajtársainak gátlás nélküli modora és káromkodásaik kegyetlenül meggyötörték a lelkét.

Istennek mindenkivel megvannak a sajátos tervei, melyek az egyes embernek lehetnek bár megpróbáltatók, a léleknek azonban mindig üdvösségesek! Padre Pionak, aki felajánlotta magát a bűnösökért, meg kellett azokat ismernie a bűn ocsmányságával együtt. És Forgione gyalogos megpróbálta állni a sarat, elszenvedte a hatalmaskodók tobzódását, a bajtársak buta tréfáit, takarította a latrinát, és szolgált szanitécként jajgató sebesültek és véres kötések között. Valószínűleg ekkor fejlődött ki benne a betegek és sebesültek iránti mély részvéte.

Fájlalta, hogy az Istennek fel nem ajánlott szenvedés értelmetlen és szinte kárba vész hasonlóképp, mint a könny, mely ha földre hullik, sárba vész. Mindent megtett, hogy bajtársai szenvedését a megváltó Kereszt felé irányítsa, mintegy részt vállaltatva belőle, mintegy hozzá adatva az édes Üdvözítő megváltó szenvedéséhez. Ám Pio atya gyenge egészsége nem bírta sokáig a fokozott testi-lelki megterheléseket.

1906 karácsonyán Pio atya katonai kórházban volt általános kivizsgálás alatt. Kereste a vele szolgáló tábori lelkésszel a kapcsolatot, mert legalább vele megbeszélhette a kis Jézus születésének adventi örömét. Szenteste mindketten részt vettek az éjféli misén, melyet a kórház káplánja mutatott be. Egymás közt azon töprengtek, hogy miként keríthetnének majd sort a másnapi, kötelező három szentmise elmondására.

(folyt.) Források az I. részben!